Előző fejezet Következő fejezet

SZORGOS HÉTKÖZNAPOK

 

Szőlőművelő elődeink

A szőlőtermesztés kialakulása régmúlt földtörténeti korokra nyúlik vissza. Kutatások szerint a magyar törzsek már ismerték és termesztették a szőlőt a honfoglalás előtt is.

Diósd története hiányos lenne a szőlőművelés említése nélkül. A község a Budai Borvidék szerves részét képezte. Az egykori Buda környéki borvidék valaha Szentendrétől Tétényig a Duna partvonalában elterülő hegy- és dombvidék szőlőit foglalta magába. Az Árpád-házi királyok alatt már az itt élő emberek fő megélhetési forrása volt.

Településünk a török hódoltság alatt teljesen elnéptelenedett, lakatlan pusztává vált. A törökök kiűzése után rác és zömében német nemzetiségű szőlőművelők telepedtek le. Megindult a nagyarányú szőlőtelepítés. A domboldalakra vetődő napfény, a megfelelő talaj, a széláramlás kedvezett a szőlő érésének. A bőséges termés tárolására pincéket építettek, amelyek egy része községünkben ma is megtalálható. A múlt megőrzéseképpen látható egy szépen karbantartott pince, amelynek homlokzatán az 1763 évszám jelzi építésének időpontját. Úgyszintén van egy 1881 évszámú pince. A posta melletti téren áll az 1863-ból, az egyik pincében az 1869-ből, és a Tájházban látható az 1872 évből származó, fából készített hatalmas prés.

Érdekesség talán, hogy Schober Mihály pincéje a falu egyetlen két-présházas pincéje volt. (Az 1990-es évektől Tájházként szolgál.) Schober Mihály vendéglős, lévén saját szőlője, a saját termésből készíttetett bort és pálinkát a vendéglője számára. A nagy présház a szüret kelléke, a kis présház (amely ma a Tájház konyhája) pedig a pálinkafőzés színhelye volt.

A SZÜRETELÉSKOR ELKÉL A ROKONSÁG SEGÍTSÉGE (1964)

Rowald 1856-ban kiadott munkájában azt írja: „Magyarországon vannak kalandos pincék, s azokban ősrégi igéző borok. Amint Budától délre megyünk, a tétényi szőlőhegyek felé, látni azt a mesés, óriási pincevárost, amelyben könnyen eltartható háromezer akó bor". (Budafok)

A szőlőművelés térhódítása kialakított egy nagyobb szakértelemmel bíró, hozzáértő vezetőgárdát, amely a kapásokat (hauereket) irányította. Ők voltak a művelést, termesztést már mesterségszerűen űző vincellérek (Weinzirlek). A szőlőtermesztő lakosság vagyona szerint két részre volt osztható: a gazdagabbak napszámosokkal, szőlő munkásokkal dolgoztattak, a kevésbé tehetősek (zsellérek, alzsellérek) maguk művelték kicsiny földjeiket és másoknak is dolgoztak.

A török hódoltság után főként a vörösbor készítése volt túlsúlyban. A későbbiekben a fogyasztók ízlésének változása miatt áttértek a fehérborra. A XIX. sz. első felében a borfogyasztás növekedése új szokásokhoz vezetett. A csárdákban, fogadókban ebben az időben váltak általánossá a borosüvegek (a pintes: 1,6 liter, iccés: 0,8 liter, mesze-lyes: 0,4 liter). A nemesek gyakran felkeresték a különböző fürdőhelyeket. A gyógyvizeket ivókúra részeként fogyasztották, de a szénsavas vízből időnként a borba is öntöttek. így alakult ki a fröccs. Ugyanezen időben váltotta fel az ónkupát a mázas kancsó, s az üvegpohár.

Szüret 1934-ben

A XIX. sz. közepére Magyarország (ezen belül Diósd) szőlőtermesztése elérte csúcspontját.

„A szőlőhegyek általánosan ismert jó bort termelnek” - mondja 1864-ben a bíró. A budafoki, pesti borkereskedők, kocsmárosok előszeretettel vásárolnak „orási”, illetve Órás minőségű bort.

A XIX. sz. második felére létrejött a szikvízgyártás. Diósdon Mihalek Károly készítette a szódavizet, s látta el a falu és a környék lakosságát az érdekes „buborékos" vízzel. Károly bácsi egy bérbevett szamár segítségével kiskocsival szállította a faluban a szódavizet a Schober és Wéber vendéglőkbe, s a módosabb házakhoz. Ligetre, Érdre, Téténybe lovas kocsin fuvarozta. Apponyi utcai házához, „szódagyárához" pedig elmehetett bárki egy-két üveget feltölteni.

A szüret mindig nevezetes, és sok fáradságot igénylő esemény volt, amelyet nagy várakozás előzött meg. Hány hektó lesz az idei termés? Hány maligános? Milyen lesz az ár? Jön-e Budafokról a kereskedő? A szüret időpontját (általában október elejét) a Hegyközség határozta meg. Ilyenkor mindenfelé vödörrel a kézben feltűntek a szüretelő csoportok, rokonok, barátok, szomszédok. Kezdetben taposással, később már darálóval nyomták össze a szőlőszemeket.

A szebb, nemesebb fürtöket kiválogatva, az ún. szőlőszobában felakasztva tárolták karácsonyig. Ekkor jó pénzért eladták, illetve saját maguk is ettek az ünnepi asztalnál belőle.

A szüret befejeztének jellegzetes színfoltja volt a szüreti felvonulás. A lányok magyar népviseletben, a fiúk rámás csizmában, pántlikás kalapban, zeneszó mellett vonultak végig a településen. Elől a zenekar lovas kocsin, majd a csőszfiúk lovon, utánuk a csőszlányok lovas kocsin. A felvonulást reggelig tartó bál követte.

Nagy pincekultusz alakult ki a faluban, egymást érték a „pinceszerezések", „kvaterkázások". A présházban néhány falat kenyér, kolbász, sonka, egy kis bor fogyasztása mellett összegyűltek a legények, férfiak, hogy jóízűt beszélgessenek, egymás borait kóstolgassák, esetenként egymásnak tanácsot adjanak. Schober Mihály pincéje is nevezetes volt a kvaterkázásról. Mint vendéglős, a település előkelőségeihez tartozott. A falu vezetői sok esetben az ő pincéjében gyűltek össze, s egyéb témák mellett ott vitatták meg előzetesen a falu fontos ügyeit. Néhány „bögrecsárda" (házi italmérés) is volt a faluban, ahová egy-egy pohár bor elfogyasztására be lehetett térni. Talán nem sértek meg senkit, ha megemlítem, hogy a legnevezetesebb Kiss néni bögrecsárdája volt az 1900-as évek fordulóján, az akkori Zichy utcában.

1875-ben Magyarországon is megjelent a filoxéra (gyökértetű), amely a szőlőállomány mintegy kétharmadát tönkretéve megkezdte alattomos pusztítását. A közel húsz évig elhúzódó filoxéravészt új szőlőfajták elterjesztésével próbálták leküzdeni. Az összefoglaló néven amerikai fajtának nevezett Noah, Delavári, Izabella stb. az egész Kárpát-medencében megjelent.

Bőséges szőlőtermés Diósdon

A budai hegyek szőlőskertjei és a Budapest környéki szőlők kipusztulásával, a fajták megváltozásával, az egykor híres budai bor az ismeretlenség homályába veszett.

Diósd szőlősgazdái is megkísérelték az újratelepítést - több-kevesebb eredménnyel. Az elpusztult, illetve megmaradt, vagy újratelepített szőlők közé őszibarackfákat ültettek. Ezzel megkezdődött a község 1900-as évek őszibarack-termesztésének joggal híres időszaka.

Mára az életkörülmények megváltozásával a település kertvárosias formává alakult. Mezőgazdasági területeit elvesztve Budapest dinamikusan fejlődő agglomerizációjává vált.

Elődeink szorgos és nehéz munkájának megbecsülését jelenti néhány igazán régi pince, prés, Tájház-berendezés megőrzése, illetve a község 1830. évi címeréből a jelenlegibe átörökített szőlőtőke. Említést érdemel az a kis számban még fellelhető szőlőfajta, amelyet elődeink oly gondos szeretettel neveltek: fehér-mézes, piros-mézes, otelló és a saszla (a nép nyelvén: csiri-csuri).

Az őszibarack

Egyes adatok szerint Kínában már kétezer évvel ezelőtt is ismerték és termesztették az őszibarackot. Kínán kívül Japánban terjedt el és honosodott meg legjobban. Afrikában, Ausztráliában, Dél-Amerikában is kedvelt gyümölcs. Európába Amerika felfedezői és első meghódítói hozták át. Az őszibarack botanikai neve Prunus persica. A „persica" szó változott a magyarban baraszk, barackra. Őszinek csak a XVIII. században kezdték emlegetni.

Mikes Kelemen törökországi leveleiben találunk erre utalást. „Rodostó, 16. septembris 1730. Körvély, alma, szilva nincsen, hanem sok őszibarack." így történt, hogy a nyáron érő barackot őszinek nevezzük.

Buda vidéki őszibaracktermő táj

Buda vidéki őszibaracktermő tájon szűkebb értelemben Budafok, Budatétény, Tétény, Budaörs, Törökbálint, Diósd, Érd települések értendők. Az őszibarack-termesztés kialakulása a filoxérapusztítás időszakára esik. Községünkben az első őszibarackost 1898-ban Albitz Ferenc telepítette, aki a Sax-féle földeken volt kertész. Ez a gyümölcsös a mai Eötvös utca jobb oldalán volt található. Ma végig házak vannak a helyén.

Az első világháborúig kevés barackfát ültettek. A gyümölcsfák a szőlőkben állottak. Az őszibarackosok zöme a Téténnyel határos részen és a rádióadótól a falu felé eső területen létesült. A szőlő- és őszibarack-termesztés hosszú ideig együtt, mint „kétszintes kultúra" maradt fenn. Budafokon az 1920-as évek után kezdődtek nagyobb arányú telepítések. Budaörsön az 1910-es években indult meg az őszibarack-termesztés. Érden a nagyobb arányú telepítés az 1920-1930-as évekre tehető.

Az 1920-as években, illetve a 30-as évek elején községünkben még kevés őszibarackos volt. Gyümölcsátvétel a faluban nem folyt. Egyéni értékesítéssel, ún. kosarazással hordták hajnalonként a több kosár barackot a pesti Duna-partra, hogy ott a vásárcsarnoki viszonteladók a „kofák" - tőlük átvegyék. Ebben az időben még sok volt a nemesítés nélküli barack, „a kevendlich”. Ez apró, de jóízű gyümölcs volt. Otthoni fogyasztásra megfelelt. A magyarországi őszibarack-termesztés fejlődéséhez nagymértékben járult hozzá kiváló szakembereink és termesztőink munkássága.

Szorgos kezű asszonyok a barackátvevőben (1958)

Meg kell említeni a közel húsz évig Diósdon élt Magyar Gyula (1884-1945) egyetemi tanár növénynemesítőt, aki az őszibaracknemesítés elindítója volt. Magyar Gyula sokrétű növénynemesítő munkát végzett. Diósdon és környékén majdnem minden kertben lehetett magról kelt termő fácskát találni, mert a lakosság próbaképpen meghagyta, felnevelte. Ha megfelelő volt, megtartotta. Magyar Gyula azonban keresztezéses nemesítést is folytatott. így alkotta meg a Kései bronzos Elberta és a Magyar arany duráncia őszibarackfajtákat.

Az 1930-as évek közepére fordultak bőven termőre Diósd őszibarackfái. Megkezdődött a szervezett felvásárlás. Magánfelvásárlók (a teljesség igénye nélkül): Liebmann (a Weigl-pincében), Reisner (az Endresz-házban), Jung (a Kossuth Lajos utcában), Hanzer (az Apponyi utcában), de volt felvásárlás a Fenyő-, a Zsidákovits-pincékben és a Dudás-háznál is.

Kétféle érettségű gyümölcsöt vettek át: belföldi fogyasztásra szánt érettet és külföldre, exportszállításra a még nem teljesen érettet. Fiatalasszonyok, „nagylányok" voltak a sablonozók, osztályozók. A sablon keménypapírból készült, különböző méretű lyukakkal ellátott lap volt. A barack átmérője szerint fizették a gyümölcsöt. Néhány méret: AA-80, A-75, B-70 mm átmérőjű barack; F és G volt a legkisebb. Ezeket „majombaracknak" nevezték, mert valóban a majmoknak szállították a budapesti Állatkertbe.

Fiatalabb lányok voltak a „csomagolók". Lapos rekeszekbe, ún. hollandi ládákba kb. 6 kg körüli barackot soroltak, szépen eligazítva. A színpompás gyümölcs kínáltatja magát, de a helyes válogatás, csomagolás még tetszetősebbé teszi, szinte „eladja" az árut. Az egyes községek begyűjtői különbözőképpen csomagoltak. A diósdiak barackjának vágása mindig balról jobbra dőlt a rekeszekben. A környéken volt csigavonalú, párhuzamos, jobbról-balra dőlő csomagolás. A tájékozott felvásárló, fogyaszó, ha ránézett a rekeszre, máris tudta, melyik faluból származik a gyümölcs. Voltak mély rekeszek is. Ezekbe kétsorosan 8-10 kg fért, és csak belföldi fogyasztásra szánt barack került bele. Az exportra induló barackot hollandi ládákba tették, egyenként csomagolva. Piros, fehér vagy zöld papírba ültették a gyümölcsöt (jelezve magyar származását). Napi elszállításkor a belföldi árut a Nagyvásártelepre, az exportot a budaörsi hűtőházba, majd onnan a repülőtérre vitték. Kaptam olyan felvilágosítást is, hogy Diósdról Dunabogdányba szállították, onnan hajóval Bécsbe vitték az árut. Érdekesség, hogy 1930-tól kezdve az országos őszibarackexport 3-15, 1939-ben viszont már 151 vagon volt. Érdekesség továbbá, hogy az 1936-40-es években Budapest őszibarack-fogyasztása (ami kis kivétellel Buda környékéről származott) évi átlagban 461 vagonra tehető.

A barackátvétel idénymunka. Naponta hajnaltól késő éjszakáig tartott a szolgálat. A nyár folyamán sablonozásból, csomagolásból megkeresett pénzből általában új ruhát, cipőt vásároltak. Szokás volt búcsúkor (szeptemberben) ezen új holmikban templomba, bálba menni.

Az 1940-es években folytatódott a nagyarányú felvásárlás. Most már fuvarosok (Fenyő Róbert, Fenyő Zoltán, Peigelbeck József stb.) lovas kocsival szállították a gyümölcsöt Tétényen keresztül a Nagyvásártelepre. Érdekesség, hogy akkorra a 7-es út már megépült, de lovas kocsi nem közlekedhetett rajta (nehogy tönkretegye az új utat).

Az 1940-es évek végén, 50-es évek elején a háború és a rendszerváltozás következtében nem volt szervezett átvétel a faluban. A termelők az akkori tetőcsomagtartós autóbuszokon, vagy a tétényi HÉV-en szállították, és voltak akik kerékpáron vitték Pestre a gyümölcsöt.

Ebben az időben sok barackot exportáltunk a KGST-országokba. Ma is többen emlékezünk még a cirillbetüs „Jancsi"-papírra. 1958-ban az Érdi Földműves Szövetkezet keretén belül megalakul a Diósdi Szakcsoport, amely 1961-től Diósdi Szakszövetkezet néven önállóan dolgozik tovább. Az 1960-1970-es években még mindig nagy mennyiségű őszibarack termett a diósdi határban. 1978-ban a Sasad Szövetkezet terjeszkedése folytán a Diósdi Szakszövetkezet egyesült a Sasaddal. Az 1989. évi rendszerváltást követően a földtulajdonlás módosításával Diósd visszakapta a Sasadtól területét.

Közben a település kezdett átalakulni. Az idősebbek egyre kevésbé bírták, győzték a sok munkát. A fiatalok más megélhetés felé fordultak. A termést egyre nehezebb lett értékesíteni. Megindult a parcellázás, fogyott az őszibarackosok területe. Budapest közelsége megváltoztatta az itt élő emberek életfeltételeit. Ma már a korábbihoz képest elenyészően kevés őszibaracfa van az egykori határban. Diósd kedvelt letelepedési hellyé, Budapest jelentős agglomerizációs területévé vált.

Az egykor híres, ízes, zamatos, hajdan több kiállításon díjat nyert diósdi őszibarack - az Amsden, Mayflower, Champion, Gyümölcskertek királynője, Duránci, Elberta, Triumph stb. - lassan-lassan már csak a legidősebbek emlékezetében és a szakkönyvekben él.

Fügetermesztés Diósdon

Idősebb falubeliektől hallottam, hogy községünkben az 1900-as évek első felében nagyarányú fügetermesztés folyt. Érdliget abban az időben még Diósdhoz tartozott. A két vasút közötti területen Károlyi gróf hatalmas fügeültetvénye terült el. Fügeteraszként emlegették. Több diósdi dolgozott ebben az ültetvényben, különösen a munkaigényes gyümölcsszedés idején. Közelebb, a falu területén másutt is találhatók voltak fügéskertek. Például a műútközeli részen, vagy a Rákóczi utca közepe táján Jéger Ferencék, a mai József Attila utcában a Vandra, Raffius, Dörflinger, Monostori fügekertek. Diósd más részein terült el Bernwalnerék, Finkék, Letovicsék és még mások fügebokros földje. Gazdálkodók körében is újdonságnak számított a Lehner-féle kertészetben meghonosított, faként termesztett füge.

A gyümölcsöt az őszibarackhoz hasonlóan összegyűjtötték a gazdáktól, szemenként csomagolták, rekeszekbe rakták és beszállították a budapesti vásárcsarnokokba, Nagyvásártelepre. Nagy mennyiségben is történt fügeeladás, például 1934-ből fennmaradt irat bizonyítja, hogy a diósdi fügét és őszibarackot felvásárolta a dombóvári Dőry Konzervgyár. Ilyen esetekben a rekeszekbe rakott gyümölcsöt Mihalek Károly bácsi vagy más fuvarosok elszállították a nagytétényi vasútállomásra, ahonnan tovább utazott a gyümölcs a konzervgyárba.

Gyermekkoromban (az 1900-as évek közepén) kezdett eltűnni Diósdról a füge. A környékünkön (a József Attila utca környékén) még láttam fügét, de összességében már kevesebb volt. Megkezdődött a település terjeszkedése, a fügebokrok helyén házak épültek.

Tanultuk az iskolában, hogy délszaki növény. Láttuk, amint a fiatalabb bokrokat ősszel megdöntötték, tövüket földdel betakarták. Ezen régi fügék maradványa magas, terebélyes bokorrá nőve néhány helyen ma is megtalálható. Például a Jéger-háznál a Bem utcában, a Nap-hegyen Beluscsák Kati udvarában, a Sashegyi út elején az egyik kertben, vagy a Gyár utcában.

Az utóbbi években a településen sétálva egyre több udvarban (sőt kerítésen kívül is) jó érzéssel fedezek fel fiatal fügebokrokat. Ezek eszembe juttatják gyermekkorom csínytevéseit. Mert milyen a gyerek? Mindig az kell neki, ami nincs! Bevallom: többed magammal elelcsentünk Dörflingerék fügebokrairól néhány szemet. (Van-e olyan felnőtt, aki nem csinált ilyet gyermekkorában?) És milyen a felnőtt? Egyszer nosztalgiával meséltem fügés történetemet a Sashegyi úton lakó Farkas néninek, s a válasz meglepő volt: „Ami kilóg a kerítésen kívülre - azt mindig leszedheted." Persze, nem élek vissza az engedéllyel, de egyszer-egyszer lekapok egy szemet.

Érik a füge Diósdon

Néhány ismérv a fügéről

Egyike a legrégebben termesztett kultúrnövényeinknek. Valószínű, hogy a görög kereskedők hozták be Európába i.e. a IX-VII. században, és már akkor 29 fajtáját ismerték.

A füge gyümölcsében fontos elemek találhatók: A és C vitamin, kalcium, vas, réz, cink stb. Fogyasztják nyersen, aszalva, készítenek belőle bort, pálinkát, sajtot, kávét, teát. Gyógyszerként is használják. Nemcsak kellemes gyümölcs, de rendkívül elősegíti az emésztést. Jó hatással van a légzőszervekre, az idegekre, gyógyítja a gyulladásos megbetegedéseket, csökkenti a vérzékenységet, hatásos a szívre, májra. Egy diósdi mesélte, hogy gyermekkorában beteg volt, az orvosok már lemondtak róla, mikor elkezdett fügefőzetet inni, s a mai napig is közöttünk van.

A füge elismertségére utal, hogy az ókori Athén címerében is megtalálható. Az Ószövetség írása a gabona és szőlő mellett az „ígéretek földjének" legfőbb kincsei közé sorolja. Vagy gondoljunk Ádámra, Évára és a fügefalevélre.

Olvastam, hogy Egyiptomban szelídített majmok (majomrabszolgák) szedték a fügét.

Egy legenda szerint a Rómát alapító Romulusz és Rémusz egy fügefa tövében szürcsölték a farkastejet. Egy másik írás szerint állítólag még háború kiváltója is volt a füge, mivel Karthagóban jobb füge termett, mint a Római Birodalomban. Egy másik legenda szerint a fügét a törökök hozták magukkal Magyarországra, és először a Gellért-hegy déli lejtőjén telepítették a kivágott szőlők helyére. A Gellért-hegy rakpart felőli lábánál, és a szálloda felőli lejtőjén még ma is van egy-egy hatalmas fügebokor, amelyet a kutatók több száz évesre becsülnek, és feltevésük szerint a törököktől maradt ránk. A szakirodalom megjegyzi, hogy a füge, ha kifagy, vagy másként pusztul el, de egészséges gyökere bent marad a földben, az kihajt, és újra él a növény. Így történhetett a Gellért-hegyi bokrokkal is.

Még egy érdekesség. A Falurádióban hallottam, hogy a Rádió Pago-dájának udvarán egy közel négyméteres fügefa van, amelyet védetté szándékoznak nyilvánítani.

Végezetül: 1933-37. évi tankönyvben akadtam a következő mondatokra: „Talaj és éghajlati igényének megfelelően a füge leginkább a balatoni hegyvidék, a budai hegyvidék (Nagytétény, Érd, Diósd) és a Mecsek hegység déli lejtőjén terjedt el."

Egy másik mondat: „A Buda-vidéki domboldalakon, Budafok, Nagytétény, Diósd, Érd, Törökbálint környékén termesztésének hagyományai vannak."

„Ma fő magyarországi termőhelye Diósd, de termése hazai piacokon nem számottevő."

Kőbányáink

Diósd nyugati oldalában nagy kiterjedésű mészkővonulat található. A Magyarország útikönyv így ad hírt róla: „A régebbi mészkőbánya maradványaként a fertőrákosinál jóval nagyobb kiterjedésű barlangváros terül el itt." Már a XVIII. században megkezdődött a kő kifejtése, amely munkát adott a település férfi lakosságának. A Rádió és Televízió Múzeum közelében lévő „nagy" bányából kitermelt követ az ország különböző részeibe szállították. Diósdi mészkőből épült sok budapesti bérház, felhasználták a Parlament, a Műszaki Egyetem építésénél, valamint a budai Vár helyreállításánál is. Az 1900-as évek közepe táján a bánya beomlott. A megmaradt bányarészen még az 1980-as évekig folyt a kitermelés. Néhány éve került sor a bánya rekultivációjára. A szép természeti környezet a községi szabadidős rendezvények kedvelt színhelyévé vált.

A felső, „nagy" kőbányától a falu felé jövet egy hajdani kocsiút fákkal, vadvirágokkal szegélyezett mély bevágásában magas, meredek, lecsiszolt kőfal vonzza magára a tekintetet. Ez a „kis" kőbánya maradványa. Az 1700-1800-as években a község lakossága fizetség ellenében itt fejthetett (mint községi bányából) követ házuk, présházuk építéséhez. A követ felhasználták kerítések, sírkövek, szobrok, vízszűrők és súrolópor készítésére is. A kőtörmeléket (proknikat) utakra terítették. Az 1950-es években a mára már felszámolt tétényi sertéshizlaldába is szállítottak, ahol megőrölve a disznók etetésénél csonterősítő mészként alkalmazták.

A kőfejtés lépcsőzetesen történt. A kiszemelt kőtömbnyi rész egyik oldalára, tetejére, aljára rést csákányoztak, ezekbe fa-, majd vaséket vertek. Kellő mélységű hasadék esetén a kőtömb megroppant, ledőlt. E tömböket méretre lehetett fűrészelni. Egy-egy átlagos méretű kőtömbből 60-80 db kőtéglát tudtak előállítani. Külszíni fejtés is folyt a területen. Érdekes, rácsot formázó maradványai ma is láthatóak. A Szabadság út felől egy harmadik bánya bejárata fedezhető fel. E bánya alapterülete tízezer négyzetméter. A kőkitermelés megszűnése után hosszú évekig zöldség, burgonya, alma, hagyma tárolására, gombatermesztésre bérelték. Jelenleg is gombatermesztő bérleménye.

Néhány név az 1900-as évek kőfejtői közül: Halász László, Halász Jóska, Hamar János, Hund Antal, Mindler István, Wágner Ferenc, s nem utolsósorban a század második felében több évtizeden át Kárpáti Illés. A kőfejtés munkát adott a fuvarosoknak is: id. Fenyő Róbertnek, Fenyő Róbertnek, Irreiter Ferencnek, Irreiter Imrének, Hamar Jánosnak, Mindler Istvánnak, Petrov Ivánnak, Wiedermann Antalnak.

A Csapágygyár

E nagy múltú cégnek több évtizeden át meghatározó szerepe volt községünk életében. 1941-ben négy budapesti lakos, Koncz István mérnök vezetésével elhatározta, hogy vegyi üzemet alapít a háborús lehetőségek kihasználására. A mintegy 4000 négyszögöl területen negyven fővel létrehozták a Pyrochem Kft.-t. Kézigránátot, foszforos nyomjelzőt, páncéltörő lövedékeket gyártottak.

A háború befejeztével megszűnt a hadiüzemi termelés. A gyárban közszükségleti cikkeket, mosószappant, cipőkrémet, autósallert, kályhafestéket, különböző lemezárukat készítettek. 1949-ben az üzemet államosították, és Csapágygyártó Nemzeti Vállalat néven csapágyak javítására állították át.

1952-ben a Gépipari Minisztérium a vállalat nevét Diósdi Csapágygyárra változtatta, és a csapágyak javításáról kúpgörgős csapágyak gyártására szakosította. Márkanév: „DCS".

A gyár fejlesztése, bővítése okán új területekre volt szükség. Beolvadt a labdarúgópálya, a legelő, a tó.

1956-tól a gyár a KGST- tagok, 1958-tól pedig már tőkés országok részére is szállított csapágyat. A műszaki színvonalat biztosító törzsgárda kialakítása érdekében a gyár kezdeményezte a Tó utcában és környékén a nyolcvankét lakásból álló első diósdi lakótelep felépítését.

Később a 7o-es (ma 7-es) út mentén egy másik, emeletes házakból álló lakótelep építése következett.

1963-ban a diósdi és debreceni gyár összevonásával a Magyar Gördülőcsapágy Művek Diósdi Gyáregységévé vált. Márkanév: „MGM" Mintegy tizenöt évig élvonalbeli nyugati járműgyárak beszállítója volt. Évi termelése 4-5 millió darab. Ezen belül több, mint száz csapágytípus hagyta el a gyárat.

A Csapágygyár köszörűsbrigádja (1953)

Az 1970-es évek végén a gyáregység összlétszáma meghaladta az ezer főt. Köztük nagyszámú diósdi lakost (férfiakat és nőket, generációkat) tudhattunk. A gyárban üzemorvos, étkezde, könyvtár, labdarúgó-szakosztály működött. A kornak megfelelően párt-alapszervezet, szakszervezet, KISZ-szervezet, brigádmozgalom is megtalálható volt. A vezetőség gondosan ügyelt az ott dolgozók jó közérzetére, hogy ezáltal magas színvonalú munkát, jó eredményt várhasson el.

1973-79-ben a vállalat egészére kiterjedő, mindkét telephelyet érintő rekonstrukciót hajtottak végre a termékek korszerűsítése, a termékválaszték bővítése, a termelés mennyiségének és a hatékonyság még nagyobb fokú növelése érdekében. 1993-ban a vállalat átalakult állami tulajdonú részvénytársasággá. 1996-ban elérte a privatizáció, amelynek révén a vállalat a koreai Daewoo konszern tulajdonába került. A termelés és foglalkoztatottak száma jelentősen lecsökkent. Márkanév: „DAEWOO-MGM".

A Csapágygyár MEÓS csapata (1960 táján)

2001-ben a minőség javítása és a hatékonyság növelése érdekében jelentős változások történtek a cég életében. Ennek során a főtevékenységek Diósdra koncentrálódtak, s a vállalat vezetése is Diósdra települt. 2003-ban a vállalat fő részvényese a Hanhwa Machinery co/Korea. 2004-ben tulajdonosi szerkezetváltás következtében a cég márkajele: „MGM.co.Ltd".

2006 őszén még úgy tűnt, hogy az egykori Diósdot fémjelző gyárat a dél-koreai Hanhwa-csoport bezárja, mivel nem kíván tovább csapágygyártással foglalkozni. Az időközbeni tárgyalások eredményeképpen sikerült megállapodni egy török-román szakmai befektető csoporttal, így 2007. június l-jétől új cég, a New MGM Zrt. tulajdonolja a gyárat.

A Rádióállomás

Az 1940-es években mindinkább sürgetővé vált a külföldre szóló rádióadások kiterjesztése. Adóépítés szempontjából a diósdi fennsíkra esett a választás. Az építkezés 1942-ben kezdődött meg. Terveit Folly Róbert, a hazai vasbetonszerkezetek elismert szakembere, valamint Schármár Jenő postamérnök készítette. A műszaki berendezéseket a posta a német Telefunken cégtől rendelte meg. A háború az építkezést visszavetette.

A negyvenes évek végén felgyorsultak az események. 1949. június 1-jén megkezdődött az adás 2 db 2,4 kW-os kisadóval. Közben lázasan folyt az építkezés befejezése és a Standard gyárban a műszaki berendezések készítése. Ezekben a háború utáni időkben óriási erőfeszítéssel a 10 000 W-os kábel kiépült Kelenföldről, valamint a Bródy Sándor utcából. A Mávag is megfeszített munkával építette az antennatornyokat. 1950-ben működésbe lépett 2 db 100 kW teljesítményű Standard gyártmányú adó. Ezzel a teljesítményt és az antennák kialakítását figyelembe véve Közép-Európa legjelentősebb rövidhullámú adóbázisa lett.

A későbbiekben létesülő rádió- és televízióállomások alapító személyzetét nagy részben Diósd biztosította. Tanultak itt külföldiek is: vietnamiak, kubaiak és afrikai országok fiataljai. A Rádióállomás biztos munkahelye volt a diósdi lakosság egy részének is. Néhány évtized múlva a Magyar Rádió csökkentette külföldre sugárzott adásait, majd működése teljesen megszűnt.

Manapság, ha egy idősebb kolléga a múzeum látogatása közben megfogja a lépcsőkorlátot, vagy kezével végigsimít egy régi berendezést, nem biztos, hogy kapaszkodóra van szüksége, sokkal inkább így emlékezik, elérzékenyülve régi munkahelyére.

Az épületben Rádió és Televízió Múzeum kezdte meg működését. A nagy belmagasságú adóteremben 1992. november 10-én nyílt meg az első kiállítás. A múzeum kibővült kül- és beltéri kiállítása „A magyar műsorszórás 70 éve" címmel 1995. december 1-jén nyílt meg a rádió feltalálásának centenáriuma és a Magyar Rádió műsorszórásának 70. évfordulója tiszteletére, s egyre bővült anyagával ma is a látogatók rendelkezésére áll.

A parkban szabadtéri kiállítás sorakoztatja föl a magyar műsorszórás kültéri tárgyi emlékeit. Az épületben helyet kaptak a stúdió- és vételtechnika, a hajózás és a katonai hírközlés rádiós és televíziós tárgyi emlékei, valamint dr. Békésy György Nobel-díjas fizikus Amerikából hazatért tudományos hagyatéka is.

Az egykori Rádióadó szerves részét képezte Diósdnak, mivel helybelieknek adott munkalehetőséget, az épület s a ma már nem látható tornyok hozzátartoztak a település látképéhez.

(Albitz Mátyás, a rádióállomás volt dolgozója elbeszélése alapján)

Diósdi Szakszövetkezet

Diósdon 1948-ban megalakult a Földműves Szövetkezet, amely a Hangyaszövetkezet vegyeskereskedését üzemeltette. Később a tevékenység egy tüzelőteleppel és egy terménydarálóval bővült. Az 1950-es évek elején megjelent egyik rendelet értelmében az ipari jellegű településekről a Földműves Szövetkezeteknek (FMSZ) ki kellett vonulniuk és az üzleteket át kellett adniuk az állami kereskedelemnek. Vidéken ebben az időben alakultak a népboltok.

A diósdi FMSZ-tagságot Érdhez csatolták. Az 1956-os események után lehetőség nyílott arra, hogy a diósdi tagság megkísérelje az önállóság visszaszerzését. Tekintettel azonban arra, hogy az FMSZ továbbra sem kaphatta vissza az üzleteket, az önállóság úgy valósult meg, hogy az Érdi FMSZ keretén belül őszibarack-termesztő szakcsoport alakult 32 fővel. Ez a szervezeti forma is átmenetinek bizonyult, mert nem járt teljes önállósággal. 1958 tavaszán a diósdi lakosság körében széles körű gyűjtés indult. A felhívásban megjelölt cél találkozott a lakosság igényével, és a gyűjtés úgy sikerült, hogy még ebben az évben telket vásároltak és felépítettek egy 240 négyzetméter alapterületű felvásárlótelepet. A felvásárolt őszibarack mennyisége ezekben az években sok vagonnyit tett ki. 1959-ben sikerült a teljes önállóságot elérni úgy, hogy a szakcsoport átalakult szakszövetkezetté, és így már, mint önálló jogi személy Érdtől teljesen függetlenül működhetett. (Ez az időszak volt a nagy téeszszervezések időszaka.)

A Diósdi Szakszövetkezet évzáróünnepsége

A felsőbb párt- és állami szervek - a község vezetőinek javaslatát elfogadva - hozzájárultak a szakszövetkezeti formában való szövetkezéshez. Ugyanis a földdel rendelkező gazdák 98 %-a nem élethivatásszerűen foglalkozott a mezőgazdasággal, a másik nyomós ok pedig az volt, hogy a családok tulajdonában lévő földterület nagysága nem haladta meg a 800 négyszögölt. Ilyen körülmények között hibás döntés lett volna az akkor fejlettebbnek mondott termelőszövetkezeti szervezeti forma kierőszakolása. 1959-ben a felvásárlás mellett a tagságot és a diósdi lakosságot segítendő, növényvédőszerek árusításával is foglalkoztak. Visszakapták a terménydarálót is. Ebben az időben ez igen nagy jelentőségű volt, mert sokan foglalkoztak sertéshízlalással. A 60-as évek elején átvették a szeszfőzdét és kb. 5 évig üzemeltették. A község lakosságának kérését teljesítve megépítettek egy gázcseretelepet. Az üzemeltetési engedélyt azonban nem kapták meg. Az épületet átadták a Tigáznak.

A szakszövetkezet hegyközségi feladatokat is ellátott, azaz felügyelte a külterület rendjét. Mezőőröket alkalmaztak, akik jelentették, ha rendellenességet észleltek, ha netán hatósági intézkedés vált szükségessé. Ilyen esetekben a szakszövetkezet az információt a tanácshoz továbbította. Ugyancsak a 60-as évek elejére tehető, hogy létrehoztak egy háztartásikisgép-kölcsönzőt. Egy tüzelőolaj-kiszolgáló kutat is megvásároltak. Az olajtüzelésű tűzhelyek ugrásszerű elterjedése tette szükségessé ezen igény kielégítését. Ebben az időben emlegették a járásban, hogy a szakszövetkezet a falu „mindenese". Melléktevékenység keretében, szerződéses rendszerben 5 tehergépkocsival bérfuvarozást végeztek. Kiegészítő tevékenységként létrehoztak továbbá egy varrodát, és ezzel sok diósdi asszonynak munkalehetőséget teremtettek.

Az 1961-ben megtartott közgyűlésen határozta el a tagság, hogy az állami tartalék területen, mintegy 50 katasztrális holdon nagyüzemi őszibarackost telepít. A telepítés három év alatt, több táblában megvalósult. A közös terület megművelése szükségessé tette erő- és munkagépek beszerzését. Ezzel egy időben tehergépkocsikat is vásároltak, és ezzel már saját fuvarigényeiket elégítették ki. A felvásárlás, illetve feldolgozás - ez alatt az osztályozás és csomagolás értendő - kulturáltabbá tételének érdekében megépítettek egy 300 négyzetméter alapterületű fedett színt, kiegészítve asztalokkal és raktári kocsikkal. A fejlesztéshez szükséges további pénzösszeget a diósdi őszibarack-termelők biztosították. Mégpedig úgy, hogy az éves bevételük 10 %-ával hozzájárultak a beruházás költségeihez. Ez a konstrukció az 1970-es évekig működött.

A melléktevékenységet - amikor azt a jogszabályok lehetővé tették -tovább bővítették. Létrehoztak egy lakatos részleget. Felépítettek és berendeztek egy nagy műhelyt, ahol helyet kapott egy fémforgácsoló részleg is. Ezt követően építőipari ágazatot szerveztek, kőműves, burkoló, ács, vízvezeték-szerelő és villanyszerelő szakmákkal. Ezek a tevékenységek gyakorlatilag az egyesülésig megmaradtak.

1959-től 1977. december 31-ig a szakszövetkezet az igényeknek és szükségleteknek megfelelően folyamatosan fejlődött, a termeléshez szükséges gépeket és felszereléseket saját erőből biztosították. A szakszövetkezet vagyonát évről-évre biztonsággal növelték. Az őszibarack termesztése, illetve felvásárlása a 80-as évekre visszaesett, sokat veszített jelentőségéből. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szakszövetkezet egyesült a Sasaddal. Az egyesülésig a magyar állam vagyonát képező földterületért - mivel annak megváltása nem történt meg - földhasználati díjat fizetett a szövetkezett a községi tanácsnak. A Sasaddal való egyesüléskor rendezettek voltak a szövetkezet pénzügyei.

(Földváy Károly, a volt Diósdi Szakszövetkezet nyugdíjas elnöke írása alapján)

Diósdi Kesztyű Kft.

A Diósdi Szakszövetkezet vezetősége (elnök: Földváry Károly, főkönyvelő: Benkő Mártonné, agronómus: Bogár Rudolf) és tagsága hozzáértő, áldozatos munkája (sőt anyagi hozzájárulása) révén szépen növekedett a szövetkezet vagyona.

Miután a kormányzat engedélyezte a termelőszövetkezetek melléküzemági működését, megindult a sokirányú iparági működés. A lakatos, építő, villanyszerelő stb. tevékenység mellett beindult a varroda üzletág Kovács Béla és Turcsányi Béláné vezetésével. Folyt itt ágyneművarrás a Centrum Áruházak részére, kendő, konyharuhaszegés a Goldberger gyár részére, valamint konfekció és export ruhák varrása, majd később megkezdődött a munkavédelmi bőrkesztyűgyártás. Az üzletág vezetője Erőss György volt. A részleg mintegy 360 fős bedolgozói hálózattal rendelkezett, köztük sok diósdinak is munkalehetőséget adva. Ez a tevékenység lett az alapja a későbbi nagyüzemi termelésnek, amely Menzer Sándor nevéhez fűződik, Diósdi Kesztyű Kft. név alatt.

1977. december l-jével a Diósdi Szakszövetkezet beolvadás révén a Sasad 25. számú ipari ágazata lett. A Sasad jogfolytonos munkaviszonyt, törzsgárdatagságot, tisztességes munkabért biztosított. A közös munka során mindvégig jó partnerként bánt a „beolvadt" tagsággal. A későbbiekben a kiválást sem akadályozta meg. A diósdi ágazat mindig a jól termelő ágazatok közé tartozott, magas pozitív üzemi eredménnyel. Átszervezés során különféle üzemegységek megszűntek, átszerveződtek. A Sasad irányítása alá került részek lassan elsorvadtak. A megmaradt és jól funkcionáló munkavédelmi kesztyű gyártása még egy ideig gazdaságos volt. Később azonban a bőr és műbőr alapanyag ára olyan mértékben emelkedett, hogy már nem volt rentábilis a gyártás. Megérkezett a kínai védőkesztyű, így tönkrementek a magyarországi munkavédelmikesztyű-gyártó cégek.

A diósdi ágazat is így járt volna, ha Menzer Sándor nem kísérletez ki egy újfajta védőkesztyűt, és nem építi meg a kesztyűgyártó gépsort a mártott kesztyű gyártásához.

Ennek időpontja 1982. A pamutkesztyű előállítása is helyben történt, kelmekötéssel, szabás-varrással. Az új termék jellemzője: a 100 %-os pamutkesztyűre mártott latex és nitril-bevonatot vulkanizáltak. Sav-, lúg-, olajoldószerek elleni védelemre szolgált. Évi háromszázezres kapacitással három műszakban történt a gyártás. A termelői tevékenység kereskedelemmel is kiegészült. Saját gyártású termékükkel lefedték az ország ilyen irányú igényét. Diósd nevét, ismertségét ily módon öregbítette a vállalkozás.

1993. május 5-én 25 fő üzletrészével kivált a Sasadból és megalapította a Diósdi Kesztyű Kft-t. (Az önkormányzat engedélyezte a „Diósdi" szóhasználatot a Kesztyű Kft. nevéhez.) Ügyvezető igazgató: Menzer Sándor, műszaki vezető: Mihály József, gazdasági vezető: Simják Pálné.

A kft. folyamatosan dolgozott 2004. május 13-ig. Ekkor vált esedékessé a telephelyengedély újbóli megújítása. Miután ez a kft.-től független ok miatt nem jött létre, a tulajdonosok a cég eladására kényszerültek. Megszűnt sok ember munkalehetősége, az önkormányzat jelentős helyiadó-bevételtől esett el, továbbá megszűnt egy híres termék gyártása, amely Diósd község hírnevét öregbítette az országban.

(Simják Pálné visszaemlékezése nyomán)

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet