- BERETTYÓÚJFALU KÖRNYÉKÉNEK TÖRTÉNETE AZ ŐSKORBAN

Nem először fogalmazzuk meg, hogy az egyes tájközpontok történetét áttekintő monográfiákban az őskori, népvándorláskori fejezetek nem kapcsolódnak, nem kapcsolódhatnak szervesen a magyarság megtelepedése utáni, történeti adatokkal bőven vagy szórványosan dokumentált eseménysorhoz, melyet a régészet eredményei kiegészítenek, alátámasztanak, netán megkérdőjeleznek. Az őskor ideje alatt (az újkőkortól a vaskor végéig, amely abszolút időben kifejezve mintegy ötezer év, időszámításunk kezdetéig tart) nem tekinthetjük a mai Berettyóújfalut tájközpontnak — hiszen azzá csak az újabbkori történeti fejlődés nyomán vált —, de az Ér és a Berettyó szövevényes vízrendszere mindig biztosította a kapcsolatteremtés lehetőségét a kultúrák, népcsoportok között és egységes színezetet adott az itt élők hagyatékának.

Berettyóújfalu mai településének őskori előzménye tehát csak úgy rajzolható meg, ha a helyi és távolabbi környékre jellemző régészeti leleteket egybevetjük, összehasonlítjuk és a leletek által képviselt kultúrákat egész elterjedési területükön vizsgáljuk. Az első ősrégészeti összefoglalás Cséplő Péter tollából jelent meg 1901-ben a vármegyék monográfia sorozatában.1 Természetesen a kor színvonalán állva, a monográfiák által támasztott igényt elégítette ki, elsősorban az érdeklődő nagyközönséghez szólt, bemutatva, hogy Bihar megye sem maradt le a különféle „őskorszaki régiségek" feltárása terén, sőt, igen gazdag lelőhelyei vannak.

A következő összefoglalást már ősrégész szakember készítette, de nem szakmai igénnyel. Roska Márton, a debreceni egyetem akkori régészprofesszora Í938-ban írt munkája az újabb Bihar megyei monográfia számára a kutatás addigi eredményeit foglalja össze.2 Saját elméleteinek alátámasztására felhasználta a már meglevő bihari leleteket, de főleg Zoltai Lajos és Sőregi János rendkívül tevékeny ásatási és gyűjtési munkáinak gyümölcseit, melyek a debreceni múzeum kiadványaiban láttak napvilágot. Roska dolgozata azonban az általánosság keretei között mozog. Tényleges, Biharra, de főleg a mi szempontunkból kutatott síkvidéki területre vonatkozó adata kevés volt.3

A második világháború után kibontakozó, a régészeti kutatás elveit, módszereit gyökeresen megváltoztató ún. komplex kutatási irányzat egyik első megnyilvánulása az a topográfia, melyet Makkay János készített a Berettyó-völgy őskori leleteiről.4 Makkay módszeres terepbejárásai során sok olyan lelőhelyet azonosított, melyek addig ismeretlenek voltak, természetszerűen, hiszen a modern topográfiai módszer — melynek vannak ugyan előzményei a Banner János vezette, háború előtti szegedi régészeti intézetben — ásatás nélkül, a felszíni leletek segítségével tud döntővé tenni sok olyan, korábban figyelmen kívül hagyott tényezőt, mint a telepek elhelyezkedése, sűrűsége, egymáshoz való viszonya, az egyes kultúrák elterjedése és esetleg kapcsolata is. Ezzel a módszerrel elsőként fedezett fel és csoportosított egy sor újkőkori lelőhelyet, mint pl. az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrájáét és több fiatalabb csoportjáét.

Makkay terepbejárásainak adatait kiegészítette a szakirodalom modern szempontból átértékelt adataival. Közleményéből hiányzik ugyan a rajzos és fényképes dokumentáció és egy több szempontból is hasznos térkép, azonban munkáját alapvető fontosságúnak tarthatjuk az újabb áttekintés készítésekor. Dolgozatában meghatározta azokat a feladatokat, melyeket a jövő kutatásának kell elvégezni, főleg az egyes korszakok kutatásának hiányosságait pótlandó. Jelen dolgozatunk egyik feladata, hogy a Makkay munkájának megjelenése óta eltelt két évtized alatt felfedezett lelőhelyekkel hitelesítő ásatások, leletmentések eredményeivel az eddigi képet kiegészítse, helyesbítse, a feltételezéseket beigazolja, vagy a vitás részleteket, amennyiben lehetséges, eldöntse. Az új eredmények sorában a tiszántúli telikutató program keretében feltárt újkőkori és bronzkori telepek, de különösen a berettyóújfalui Szilhalom rétegadatai adják a legnagyobb hangsúlyt.

Fentiek előrebocsátásával vegyük sorra a Berettyó-völgy, illetve Berettyóújfalu környéke őskori történetének egyes szakaszait, a legújabb leletek értékelésének tükrében. Az őskőkor és átmeneti kőkor (paleolitikum és mezolitikum) emlékeit nem ismerjük a területről, de az egész Alföldről is igen kevés leletünk van, az is főként a déli területekről.5 Nemcsak a kutatás hiányossága és a paleolit-kutatás módszereinek nem kielégítő volta ennek az oka, de igen kevés adatunk van arra nézve, egyáltalán megvoltak-e és milyenek lehettek az ősember életlehetőségei ezen a tájon az őskorban.6

A legkorábbi, újkőkori (neolitikus) gazdasági keretek között élő, tehát már letelepült élelemtermelő, déli eredetű kultúra, a Körös kultúra leletei csak szórványosan kerülnek elő Biharban, de a legritkább esetben lépik át a Berettyót. Makkay ezt azzal magyarázza, hogy vidékünk a kultúra peremterülete. Ezt dokumentálja a Berettyóújfalu belterületén előkerült leletegyüttes is. 7 A kultúra településeire jellemző nagy hulladékgödör és benne négy zsugorított csontvázas sír került elő Furta-Csátón 1967-ben. 8 A Körös kultúra embere terményei számára pelyvával soványított agyagból nagy hombáredényeket készített, melyeknek felületét körömcsípésekkel, apró plasztikus mintákkal borította, mintegy utánozva a vesszőből, háncsból font kosarakat. Néha stilizált állatfigurát is mintázott rá. Gyakoriak a talpas kelyhek, tálak, gömbformájú — feltehetően tököt utánzó — fazekak. A furtai leletben különféle agyagnehezékek is voltak, szövőszékhez, zsúpfedél leszorításához s esetleg halász hálóhoz valók, bár utóbbira nincs egyértelmű bizonyítékunk. Csiszolt csonttűk, pattintott kova és obszidián pengék, bőrvakarók kerültek elő a kerámiatöredékek és állati csontok közül. A gödör alján lelt zsugorított helyzetben fekvő csontvázak a szokásos újkőkori temetkezési rítus bizonyítékai: a halottak az élők közelében, a telepen, valószínűen annak már felhagyott részében fekszenek, legtöbbször melléklet nélkül. Ennek nyilván az is a magyarázata, hogy elég erősnek érzik a kontaktust a halott és az élő között. Ez az elképzelés feleslegessé teszi a túlvilági utazáshoz szükséges útravaló mellékelését, hiszen gyakran ellát hatják élelemmel a közelükben eltemetet tekét.

Az újkőkor korai és középső szakaszának másik nagy, kelet-magyarországi műveltsége az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrája. Ennek a kultúrának a népe képviselte területünkön is a közép-európai eredetű legkorábbi földművelőket. Minden valószínűség szerint a Körös kultúra közvetítésével tértek át az élelemtermelő életmódra, de a kultúra önállósága hamar megmutatkozott. Nagycsaládi házakból álló laza szerkezetű településeiken irtásos földművelést, állattenyésztést űztek. A telepeken készítették jellegzetes, bekarcolt hullám- és zeg- zug vonalakkal díszített változatos edényeiket, amelyek névadójává váltak a kultúrának. A Berettyó-völgyben Makkay nagyszámú települését fedezte fel ennek a népnek, azonban az azóta megszaporodott neolitikus feltárások és publikációk eredményei azt bizonyítják, hogy zömében nem a tipikus korai alföldi vonaldíszes kerámia népe élt itt, leszámítva egy-egy valóban idetartozó leletet, 9 hanem kései csoportjai, a szilmegi, melynek keramikájára a durva plasztikus díszek, a belülről kinyomott hólyagos dudorok, oszlopszerű bütyök fogók a legjellemzőbbek, valamint a festett-kerámiás esztár — számos-völgyi csoport, mely a felvidéki, korai bükki kultúrával mutat rokonságot.

A szilmegi csoportnak fontos lelőhelye Sáp-Dongó, ahol már 1971-ben és 1976-ban is kerültek elő kerámiatöredékek és csiszolt kőeszközök, valamint vörös okkerfestékes csontvázak. 10 A szilmegi csoport elterjedésének pontos határait nem ismerjük, s mivel az azonos korú csoportok házikerámiájának (ez alatt a nem tipikus keramikát, a telepen készített tárolóedényeket értjük) közel azonos megjelenési formája miatt a terepbejárásokon gyűjthető, főként ilyen jellegű leletanyag nem döntheti el egyértelműen a kulturális hovatartozást, csak a telepek hitelesítő ásatásaival érhetünk el eredményeket. Az esztári csoport körülhatárolását először Makkay János végezte el és önálló csoportként való létezésének lehetőségét is ő írta le először. 11 Erre azért is volt szükség, mert a neolitikus kerámiában több, többé-kevésbé eltérő típusú festett díszítésű csoport volt számontartva, de belső kronológiájuk (időrendjük) meglehetősen bizonytalan volt. A debreceni leleteket Zoltai Lajos tócóvölgyi csoportként ismertette és Erdélyből eredeztette. Az erősdi festett keramikával hozta kapcsolatba. Megfigyelte a tiszapolgári Csőszhalom és a herpályi Földvár festett kerámiáit is, melyeket késő neolitkoriaknak tartott, s ide sorolta a tócóvölgyi cserepeket is. 12 Az első újkőkori szintézist végző Tompa Ferenc már kronológiailag szétválasztotta a Debrecen-tócóvölgyi leleteket a herpályiaktól, előbbit a bükki kultúra festett kései fázisába osztotta, utóbbit pedig a tiszai kultúrával egyidősnek tartotta (ehhez sorolta az esztári leleteket is). 13 Makkay a két csoport elterjedését összehasonlítva megállapította, hogy azok lelőhelyei némiképp fedik egymást — azaz egymástól függetlenül éltek ugyanazon a területen — s úgy vélte, hogy a két csoport közül a vonal díszes kerámiával előforduló tócóvölgyi, esztári, konyári típus a régebbi, s a tiszai kultúra keramikájával előforduló herpályi, zsákai leletek a fiatalabbak. 14 Makkay megállapítása óta ásatáson nyert stratigráfiai (rétegtani) bizonyítékunk is van. A Berettyóújfalu-Szilhalom lelőhelyen négy herpályi kultúrás padlószint alatt jelentkeztek az esztári csoport festett kerámiatöredékei. 15

A kései neolitikum idején — melyet egyes kutatók kategorizálása szerint kőrézkornak (aeneolitikum) is nevezhetünk, ugyanis az első rézleletek ebben a korszakban jelennek meg először — a Tiszántúl középső részén a tiszai-herpályi-csőszhalmi kultúra, a Berettyó völgyben annak herpályi csoportja él. Nevét az Újfalu keleti határában fekvő Herpálypuszta „őstelepéről", azaz réteges teli-településéről kapta. Ezek a réteges települések egymásra rakódott hulladék- és házomladék halmokból keletkeztek. A hosszas egyhelyben élést két ok is indokolta: egyrészt a legtöbbször vízzel körülvett terület védelmet jelentett, másrészt a földművelés módja nem követelte meg az örökös vándorlást. A herpályi kultúra (vagy csoport) fazekasai jól értettek a finom kerámia készítéséhez, s gyakran fekete-fehér-vörös földfestékkel színezték, mintázták csőtalpas tálaikat, de a festetleneket is gondosan polírozták. A telepeken gyakran kerülnek elő agyagból formált és égetett, gabona és egyéb termény tárolására szolgáló hombáredények és nem ritkák a kultuszéletre utaló szobrocskák sem.

A Herpály-halom vagy Földvár-halom nemcsak névadó lelőhelye a kultúrának, de kutatástörténeti jelentőséggel is bír. Már a múltszázad közepén, az újfalusi birtokos Tardy család, amely komoly régiséggyűjteménnyel is rendelkezett, több herpályi lelőhelyről, a többi között a Földvárról is adományozott leleteket a nagyváradi múzeumnak. 16 Egyébként a Bihar megyei Régészeti és Történelmi Egylet végeztetett ásatásokat Herpályon a század fordulón, azonban valószínűen a híres népvándorláskori pajzsdudor lelőhelyén és nem a Földváron. Hampel József a. századvég nagy leletkataszterei készítőjének figyelmét is fel keltette a lelőhely. Mindezekről néhány korabeli helyi sajtótudósításon kívül egyebet nem tudunk.17 Az első, némiképp dokumentált ásatásokat a múzeumalapító Déri Frigyes költségén Zoltai Lajos és Sőregi János végezték a Földváron 1921-ben, valamint 1922-ben két ízben. 18 Az 1921-es ásatás során a halom közepén észak-déli irányban egy 26 m hosszú, 2 m széles árkot húzattak (1,8 m mélységben), s további két helyen pedig 12 m 2 felületen 3,6 m mélységig hatoltak, utóbbi mélység feltehetően a kultúrrétegek vastagságát is jelenti, bár erről nem szól a jelentés. Az újabb, illetve az előző évi feltárás folytatását 1922 tavaszán és őszén végezte Zoltai, utóbbit Sőregivel együtt. Az őszi ásatás során a déli lejtőn húzott 10 m-es árokban lejutottak az altalajig, s a három kis lélegzetű munka befejeztével lehetőségük nyílt a halmot kialakító kultúrák regisztrálására. Zoltai két, egymástól merőben eltérő emlékanyagú csoportot különböztetett meg. Az alsó rétegekben díszítetlen kis- és nagyobb, valamint csőtalpas festett edényeket talált, melyeket kőkoriaknak határozott meg, a felsőbbekben lelteket pedig a „dúsan kivirágzóit magyarországi bronzkori műveltség" készítményei közé sorolta.

Zoltai a „próbaásatásokon" kitűnő rajzokat készített. Ezek a rajzok az első pontos, léptékkel, magyarázatokkal ellátott színes metszet- és felszínrajzok, melyet valaha is készítettek réteges település ásatásakor, ezért tudománytörténeti jelentőségük felbecsülhetetlen. Zoltainak gondja volt rá, hogy megfigyeléseit az utókor számára is hasznosítható módon rögzítse. 19 Az ásatásokon tett megfigyelésekből azonban sajnálatos módon nem született tudományos publikáció, csupán a munkát anyagilag támogató Déri Frigyesnek írt beszámoló levelekből, 20 a múzeum évi jelentéseiből, 21 valamint a Debreczeni Képes Kalendáriomba írt cikkéből tájékozódhatunk. 22 Az ásatáson résztvevő Sőregi János sem tudományos igénnyel készítette feljegyzéseit. 23

Zoltai eredményei annak ellenére is, hogy szórványosan láttak napvilágot, felkeltették a szakkutatók figyelmét is. 1927-ben egy angol kutató Louis C. G. Clarké költségén és rész vételével Tompa Ferenc és Márton Lajos, a Magyar Nemzeti Múzeum régészei végeztek kisebb feltárást a halmon. Az itt nyert eredményeket először az újkőkort összefoglaló monográfiájában közli Tompa, meglehetősen szűkszavúan. 24 Később, a magyar őskorkutatás 25 évét áttekintő munkájában már nemcsak a neolitikus, de a többi réteg adatait is kiértékeli, 25 s megállapítja, hogy két bronzkori réteg — saját kronológiája szerint B III—IV. periódus, azaz a tószegi bronzkori telep C és D szakaszával egykorú — és rézkori bodrogkeresztúri kultúra, valamint az újkőkori tiszai kultúra II. periódusának rétegei helyezkednek el egymás alatt. 26 Ha eltekintünk Tompa kronológiai beosztásától, mely ma már túlhaladottnak tart ható, s csak a rétegekből előkerült leletanyagot vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy a felső, középső bronzkori rétegek alatt a kései neolitikus herpályi csoport helyezkedik el, mely első megülője a halomnak. A bronzkori keramika nagyrésze a gyulavarsándi kultúrához tartozik, de olyan darabok is vannak közte, melyek egy korábbi periódust képviselnek, a korabronzkori ottományi kultúra kései fázisát. Ez az ottományi kultúra élt a Berettyó völgyben a gyulavarsándi népesség megjelenéséig. 27 Azonban Tompa nemcsak újkőkori és bronzkori rétegekről beszélt, hanem a frissen felfedezett rézkori bodrogkeresztúri 28 kultúra leleteiről is, melyek a már említett, saját be osztása szerinti tiszai kultúra második periódusa felett helyezkednének el. 29

Tompa jelzése nyomán került sor 1955-ben a halmon újabb feltárásra, az MTA rézkori telepkutatási programja keretében. 30 Korek József és Patay Pál a déli lejtőn jelölték ki a kutatószondát, ezzel azt akarták elérni, hogy a bronzkori rétegek átvágása nélkül, közvetlenül eljussanak a Tompa által jelzett bodrogkeresztúri kultúrájú réteghez. Az ásatás során azonban nem kerültek elő ebből a kultúrából újabb leletek. 31 De azt megállapították, hogy a korai rézkori tiszapolgári népesség rövid ideig tanyát vert rajta. 32 Az ásatók egyetlen tiszapolgári színezetűnek tartott réteget találtak, azonban ez nem házpadló és azon heverő paticshalom (kiégett tapasztás) volt, amint az a kései újkőkori rétegekben az előző ásatásokon is szinte szabályszerűen fordult elő, hanem csupán paticshalom, benne és alatta a réz-korinak tartott keramika. Kézenfekvő volna a Berettyóújfalu nyugati határában megszondázott Szilhalom rétegeivel összevetni a Földvárhalom rétegeit, ugyanis ott nemcsak tiszapolgári „színezetű", de valódi tiszapolgári kultúrájú réteget találtunk. Ugyanakkor ott sem tartalmazott a réteg padlószintet, csupán meglehetősen nagy mennyiségű paticstömeget. Ha megvizsgáljuk a herpályi halom rézkorinak tartott keramikáját, valóban találhatunk olyan darabokat, mind az 1955-ös ásatásból, mind az 1921—22-ből származóból, amelyek anyagát és díszítését tekintve a tiszapolgári kultúra sajátosságait viselik magukon. A padló nélküli paticshalomból ítélve a Szilhalom esetében arra gondolhatunk, hogy itt a tisza polgári népesség csak alkalmi szálláshelyet, tanyát létesített és nem állandó, stabil házakat, mint a korábbi és későbbi korszakok lakói. Rétegben alig néhány cm a különbség a herpályi csoport és a tiszapolgári kultúra között, s a keramika egy része is igen nagy hasonlóságot mutat. A herpályi Földvár esetében a tiszapolgárinak tartott keramika valóban csak olyan „színezetű", nem annyira jellegzetes, mint a Szilhalom. Azonban nem tartjuk kizártnak, hogy itt is ugyanúgy alkalmi szállást létesítettek a korai rézkori pásztorok, mint a néhány km-rel nyugatabbra, de ugyanabban a vízrendszerben megtelepült Szilhalmon. Nincs ki zárva az sem, hogy a Földvár-halom valamely pontján valódi rézkori szálláshely is volt, ezt azonban csak a további kutatás döntheti el.

S hogy miért ez a nagy hasonlóság a kései újkőkori és a korai rézkori keramika között? Eddigi ismereteink szerint az újkőkori herpályi csoport népe a védett teli-telepeken élt, és megélhetésének fő forrása a földművelés volt. A kultúra életének vége egybeesik a vidéken a pásztorkodó rézkori műveltségű, réztárgyakkal rendelkező tiszapolgári kultúra kialakulásával. A neolitikus szinten élő herpályi csoport is ismerte már a rezet, mégpedig éppen a névadó lelőhelyen talált rézkarperec tanúsítja ezt. 33 Megkockáztatjuk azt a feltevést — s a kerámia bizonyos mértékű rokon vonásai is ezt az elképzelést látszanak támogatni —, hogy a herpályi népesség legfiatalabb csoportjai megérik a tiszapolgári kultúra kialakulását és bizonyos ideig együtt élnek, majd békésen beolvadnak. 34

A későneolitikus herpályi népesség életmódjáról ismereteink egyre szaporodnak. A sokrétegű teli-települések lakóiról eddig is ismeretes volt, hogy igen fejlett, feltehetően váltógazdálkodásos földművelést folytattak. A hosszas egyhelyben lakás is ezt magyarázza, ugyanis nem volt szükséges a kimerült földek miatt örökösen vándorolni, mint a neolitikum korábbi szakaszaiban. Ez utóbbi bizonyítékai a vízpartokon hosszan elhúzódó, vagy sűrűn egymás mellett fekvő korai neolitikus egyrétegű települések maradványai. A berettyóújfalu—szilhalmi ásatás herpályi kultúrás rétegeiből előkerült archaeo-botanikai leletek — különféle elszenesedett magvak — is a fejlett földművelés bizonyítékai. A kultúra népe háromféle búzát (Triticum monococcum L. — alakor v. egyszemű búza, Triticum dicoccon Schrank — tönké vagy kétszemű búza, Triticum cf. aestivum L. — közönséges búza) termelt. Ezenfelül ismerte az árpát (Hordeum distichon var. nudum L.). Ezen az ásatáson került elő a Kárpát-medencében először a legrégibb vetési borsó lelet (Pisum sativum ssp. arvense L.) valamint a legrégibb alma (Malus silvestris L.). 35

A harmadik évezred közepe táján megváltozott az életmód vidékünkön. A helyhez kötött földművelő életmódot a pásztorkodás váltja fel. A települések nem állandóak, a lakosság emlékanyaga főként a nagy nemzetségi temetőkből ismeretes. Ezekben a temetőkben szigorú szabályok szerint, zsugorítva temették a halottakat, melléjük edényekben élelmet, hosszú pattintott kovakéseket, nyílhegyeket, ritkábban réztárgyakat (ékszer, fegyver, szerszám) helyeztek.

A rézkor, különösen korai és középső szakasza (a tiszapolgári és a bodrogkeresztúri kultúra) meglehetősen jól kikutatott a Tiszántúlon. Az egyik legkorábbi összefoglalást, jó dokumentációval, a konyári javarézkori temető feltárása alkalmával Sőregi János készítette. 36 A leletanyagot Sőregi korarézkorinak határozta meg, az addig feltárt temetők anyagának tipológiai összehasonlításával azonban az eltelt évtizedek alatt a feltárások szaporodásával sikerült a rézkor időrendjét annyira finomítani, hogy a konyán temető anyaga is átértékelhető lett. 37 Különösen a Polgár-basatanyai temető publikálása nyomán vált lehetővé a korai rézkori tiszapolgári kultúra elkülönítése a javarézkortól. 38 Az újabb feltárások közül jelentős a Magyarhomorog-Kónyadombi temető, ahol a nagy sírszám lehetőséget adott a bodrogkeresztúri kultúra kronológiájának további finomítására. 39 Berettyóújfalu környékén mindkét kultúrának nagyszámú emléke fordul elő. 40 A legtöbb adat temetőből vagy terepbejárásból származik. Utóbbi a kultúrák nagyszámú telepére utal. Azonban telepfeltárással szerzett adataink még igen szűkösek ahhoz, hogy a rézkori pásztornépek szállásairól általános érvényű képet alkothassunk. Az eddigi adatok azt mutatják, hogy nem fektettek túl nagy súlyt az állandó telepek létesítésére, mert pásztorkodó életmódjuk nem tette ezt lehetővé, sem szükségessé. Alkalmi szállásaikat azonban igyekeztek természetes védettségű helyeken létrehozni, mint pl. a gáborjáni Csapszékpart vízzel védett félszigetén, ahol az 1972-es ásatás alkalmával egy tiszapolgári kultúrás gödröt találtunk. 41 Berettyóújfalu-Szilhalom lelőhelyen pedig a herpályi csoport által hosszú ideig lakott, szintén védett területre települt a tiszapolgári népesség, azonban itt már komolyabb szárnyékot készített magának, agyaggal kitapasztott nádból, melynek lenyomatai jól láthatóak a kiégett omladékban.

A rézkor derekára nagyobb mennyiségű fém kerül az állattartó közösségek kezére. Főleg réz, de arany is, melyet valószínűen a közeli Bihar hegység réz- és aranylelőhelyeit birtokukban tartó törzsektől cseréltek. Szinte valamennyi használatos rézeszköztípust — ellentett élű csákányt, laposbaltát, vésőt, valamint a leggyakoribb ékszert: sima huzalkar perecet tartalmazott egy Mezősason előkerült sír. 42 Gazdája vagyonosabb réteghez tartozhatott, mert a ritka fémből általában csak egy-egy darabot — csákányt, laposbaltát — volt szokásos a sírba helyezni. A tehetősebb nők aranylemezekkel díszített főkötőt viseltek — mint a magyarhomorogi temető néhány sírja is bizonyítja. 43 Ilyen aranylemezből kivágott korongokat, csüngődíszeket rejtett el néhai gazdája Hencida határában. A rendkívül gazdag lelet birtokosa valamilyen veszedelem elől akarta megóvni vagyonát, mely a rajta levő kopásokról ítélve használatban levő ékszerekből állt, s nem kereskedelmi cikk volt. 44

A rézkor kései szakaszában dél felől nagytömegű, szarvasmarhatenyésztésből és kisebb mértékű földművelésből élő népesség árasztotta el a Kárpát-medencét. 45 A péceli (badeni) kultúra népe Biharban is megtelepedett, bár ittlétének emlékei igen szórványosan kerültek elő eddig. Berettyóújfalu területén 1976-ban a kendereskerti legelőn húzott kutatóárkokban megtaláltuk a péceli (badeni) kultúra településének nyomát, konkrét telepjelenség (ház, gödör nyoma) nélkül, csupán a jellegzetes keramika utalt jelenlétükre. 46 Ennek az adatnak az ismeretében várható, hogy a kultúrához tartozó teljesebb leletegyütteseket is találunk még, s segítségükkel a péceli (badeni) kultúra bihari sajátosságait is megismerhetjük. A második évezred elején a Kárpát-medence több irányból érkező népvándorlási hullám lecsapódási területe volt. Az így idekerült népek a bronzkor műveltségét hozták magukkal és terjesztették el. A bronzeszközök széles körű használatával a korszak második felére végleg kiszorították a még használatban levő csiszolt kőeszközöket. Ekkor került be a ló is a Kárpát-medencébe, szinte forradalmasítva a közlekedést, megkönnyítve a kereskedelmet. A korszak mintegy évezredes tartama alatt olyan vívmányokat mondhatott magáénak, melyek a későbbi koroknak is meghatározóivá lettek.

A bihari táj bronzkorában jelentős szerepet játszó népesség a korabronzkor két helyi önálló életet élő népcsoportja a nyírségi és makói csoport, melyek kb. Debrecen térségében határosak egymással. Életmódjukról igen keveset tudunk, a Berettyó-völgyben eddig egyet len hiteles, ásatásból származó adatunk van, mégpedig a gáborjáni Csapszékpart tell-telepéről. 47 Itt a legalsó réteg — feltehetően még az erődítés előtti korszakból — tartalmazza

ennek a korabronzkori kultúrának a jellegzetes kerámiaanyagát. Mélyen a rétegek alatt egy magányos, szintén ehhez a kultúrához tartozó urnasír is előkerült. A korai bronzkor második felében élő ottományi kultúrának és a középső bronzkort kitöltő gyulavarsándi kultúrának jól észrevehető emlékei maradtak meg a Berettyó-völgyben és Berettyóújfalu területén is. Ezek a tell-települések. A váltógazdálkodásos földművelés újra előtérbe került — utoljára a későneolitikumban művelték így a földet — s ennek következtében ismét magasra rétegződhettek az egyhelyben lakás következtében keletkezett hulladékok. Ezek nem ritkán a herpályi csoport által megült magaslatokon, vízvédte szigete ken találhatók. Jól védhetőek ezek a réteges telepek, bár még a kutatás nem döntötte el, hogy a földsánc-erődítések még a neolitikus előzmények idején készültek-e, vagy csak a bronzkorban volt szükség a védekezésre. Az erődített telepek sorában jelentős a berettyóújfalui Szilhalom, melyen három középső bronzkori, egy rézkori és négy kései neolitikus réteg halmozódott fel (1976. évi ásatás), de a korai bronzkortól kezdődően vastag rétegsorai vannak a bakonszegi Kádárdombnak (1974) 48 és a gáborjáni Csapszékpartnak (1972) 49 . Ezek az újonnan feltárt tell-telepek, de jónéhány ismeretes még a környékről, mint pl. a berettyószentmártoni Korhány halom néven ismertes Drága halom, a Kodormány vagy Leszkay domb, a már említett herpályi Földvár és még sok névtelen halom.

Ezek után tekintsük át a berettyóújfalui Szilhalom feltárásánál kapott eredményeket.

A lelőhely a Kálló-csatorna és egy nyitott szennyvízcsatorna szögletében, a nagyközség nyugati szélén van. A múlt századi térképeken a vízzel sűrűn átszőtt területből szigetszerűen kiemelkedő határrészt kendereskertnek jelölték. Ma mint állami tartalékföld, kukoricával van állandóan bevetve. A Szilhalom a legmagasabb pont a területen, ezt bizonyítja egy kidöntött háromszögelési pont is. Egyébként egy kelet-nyugati irányú hosszanti földháton fekszik, s csak a rárétegződött kultúrszintek révén emelkedik ki.

Az egész földhát cserepekkel borított. Ezek javarészt a középső bronzkori gyulavarsándi kultúrához tartoznak, de meglehetős számú tiszapolgári kultúrás cserép is található, főleg a Szilhalmon (korai rézkor). A cserepek arányából megállapítható, hogy a bronzkorban éltek itt hosszabb ideig, s a halom is akkor rétegződhetett ilyen magasra. Azonban ez a kérdés csak ásatással dönthető el. A legutolsó itt élők, a gyulavarsándi kultúra emberei korában a Szilhalmon képezhette a „vár"-at, amint az a középső bronzkori településeknél szokásos — ezért is itt emelkedett a legmagasabbra a földhát — s a terület többi részén nyíltszíni falurendszerű települések álltak. A Szilhalom környékének mai, erősen lekoptatott állapotában nem figyelhető meg erődítésre szolgáló sáncrendszer vagy egyszerű töltés, amint az várható volna a kultúra telepeinél (1. Gáborján-Csapszékpart). Feltehető, hogy itt is, mint Békés-Városerdő esetében, a víz védelmi ereje elegendőnek bizonyult. Ez azonban teljes bizonyossággal csak akkor dönthető el, ha sánckutató árkot húzunk a kérdéses területen és ha gondosan mérlegeljük a Berettyó, valamint a Kalló szabályozása által megváltozott vízviszonyok okozta felszíni változásokat.

A terület jelenlegi képe tehát korántsem tükrözi az őskori felszíni viszonyokat. Az északi lejtő legmélyebb szintjén a modern szennyvízlevezető árok talán egykori vízfolyás medrét követi, a nyugati, szentkozma-pusztai oldalon a Kálló-csatorna az egykori Mácsó-ér medrét követi részben, a déli, bócsi-pusztai oldalon a vasúti töltés és a halom között figyelhető meg egy nádas lapos, de az a vasúti töltés készítésekor is keletkezhetett. Egyedül keleti irányban tűnik zavartalannak a felszín, ahol a Szilhalom alapját képező hosszanti földhát húzódik. A halom ásatására, ill. szondázására a tiszántúl tell-kutató program keretében került sor 1976. júniusában. A cél főleg kronológiai adatnyerés volt: mennyi és milyen kultúra, réteg, variáns rétegeződött egymásra, s milyen körülmények között. Célunk volt még, hogy amennyire a szonda mérete engedi, a háztípusokat, ill. az egyes szinteken jelentkező felszíni építményeket is megfigyeljük és rögzítsük. A halom legmagasabb pontján jelöltük ki a kelet-nyugati irányú 5x8 m-es szelvényt.

Az első padlószintek 30—37—55—60 cm mélységű lejtős felületen kerültek elő (azért említünk padlószinteket, mert a szelvény teljes felületén jelentkeznek a sárga anyagos, meglehetősen rossz állapotban levő padlómaradványok, de megfigyelésünk szerint a déli és keleti szelvényrészben levők, bármennyire is összevissza vannak gödrökkel szabdalva, egybe tartoznak, míg a nyugati oldalon egy csaknem szabályos négyszög alakú padlófelület másik különálló objektum tartozéka). A déli, összefüggőbb padlórészleten kevés és rossz patics feküdt és meglehetősen sok, a gyulavarsándi kultúra korai fázisát képviselő keramika. Ugyanerre a padlótöredékre rakódott hulladékanyagban, egymástól cca 1 m távolságra 2 db agancsból faragott lószerszám (feszítőzabla-oldaltag és egy korong alakú szíjelosztó) feküdt. A szelvény javarészét kitöltő beásásban is ugyanolyan jellegű keramika volt, mint a padlótöredéken, s köztük egy rovátkolt hengeres fejű ép hálókötőtű.

A szelvény nyugati oldalán viszonylag egybefüggő, téglalap alakú padlómaradványt találtunk. Sajnos nagy része befut a metszetfalba. A szélén egy 32 cm mélységű cölöplyukat leltünk. A cölöp lyuksor hiányát azzal magyarázhatjuk, hogy vertfalú volt az építmény, legfeljebb egy-egy erősítő karóra volt szükség falazáskor. Nincs kizárva azonban az az eset sem, illetve nem bizonyítható be, hogy gerendaváz szerkezetű vagy boronaházzal van dolgunk, mint ahogy az a gyulavarsándi kultúra más lelőhelyein általános (1. Békés, Gáborján). Hogy a faszerkezetnek semmi nyomát nem leltük, talán magyarázható azzal, hogy a művelt felszíntől mindössze 40 cm mélységben levő felületen elpusztult a szerves anyag. Feltevésünkre bizonyítékunk is van. A gáborjáni Csapszékpart lelőhelyen az első padlószint — ugyanaz a kultúra — egyik jelentős lelete, egy használaton kívül helyezett hordozható katlantűzhely oly mértékben szigetelte az alatta levő faanyagot, hogy az a felszín közelsége ellenére valamelyest megmaradt.

58, illetve 60 cm mélységben elértük a második padlószintet. A szelvény nagy részét kitölti a viszonylagosan egyenletes, sárga agyagozás, azonban értékelhető ház-körvonalat nem figyelhettünk meg. Ennek nemcsak a korabeli beásásoknak köszönhető roncsolás az oka, hanem az is, hogy a szelvény közepetáján egy határozatlan körvonalú, cseréppipával dokumentált újkori beásás — amely még a harmadik szinthez is lenyúlik — zavarja a házpadló folyamatosságát. Ahol folyamatosan megvan az egybefüggő anyagpadló, azon egymástól mintegy 2—2,5 m távolságban futó cölöpsort figyelhetünk meg. Ezek szerepe bizonytalan, feltehetően a tetőszerkezetet tarthatták. A szelvény keleti felében, az összefüggő padló szélén mintegy 1,5 m átmérőjű, amorf, átégett, kormos-paticsos felületet figyelhetünk meg, ettől keletre 0,5 m átmérőjű, 85 cm mély oszlophelyet. Ennek összefüggése a cölöp sorokkal nem tisztázható. A padlószinten és a beleásott gödrökben ugyanaz a közép-bronzkori keramika volt, mint a felette levőben.

A harmadik padlószint 67 — 70, ill. 78 cm mélységben fekvő lejtős felület. Nyugati oldalán az első szint ugyanilyen helyéhez hasonló méretű és alakú padlómaradványt találtunk, hosszanti oldala mentén és sarkánál egy-egy cölöplyukkal. A padló felszínén nagyobb csomókban patics feküdt. A padló keleti felét a fenti szintnél észlelt beásás folytatódása zavarta meg, nyugati fele pedig befut a metszetfalba. A szelvény déli és keleti részein rendkívül rossz állapotban levő, beásásokkal összeszabdalt padlóroncsokat találtunk. Mindössze egy északnyugat-délkeleti irányú 40—43—40—45 cm mélységű oszlophely-sor ad némi támpontot az épület irányítására vonatkozóan. Az egyik nagy oszlophely tövében — megmagyarázhatatlan okból — köralakú, jól átégett tüzelőhelyet találtunk. Tapasztása alatt cserepekkel kirakott. A szelvény keleti és délkeleti szélén paticshalmok és sok hamu feküdt. Hovatartozandóságuk eldönthetetlen. A padlóréteg szabdaltsága miatt a kelet-délkeleti nagyobb objektumról sem állapítható meg, hogy hány és milyen épület tartozéka lehetett. A leletanyag ugyanolyan korú, mint az előző két szinté, sok és változatos a csont- és agancseszköz.

A harmadik szint lebontása után a vegyes kevert földben megjelentek a bronzkori cserepek mellett a korai rézkori tiszapolgári kultúrához tartozó töredékek. A Szilhalom környékén a bronzkori mellett rézkori cserepeket is találtunk, ezért várható volt, hogy rétegben is megjelenik ez a korszak. Annál is inkább, mert a közel fekvő Herpály-halom lelőhelyen a felső rétegben szintén középső bronzkor és korai rézkor került elő. Értékelhető objektumra azonban csak két ásónyom föld kitermelése után, 118—122 cm mélységben bukkantunk (4.—1. rézkori — szint). A szelvény keleti felében nagymennyiségű paticshalom hevert, közte és alatta a tiszapolgári kultúra jellegzetességeit viselő fazekak, tálak, csészék. A legnagyobb mennyiségben egy tapasztott tűzhely környékén találtuk az edényeket, melyek az ún. virágcserép formájú fazék különféle változatait képviselik. Az omladék lebontásakor megállapíthattuk, hogy a tűzhely peremes volt, alakját azonban nem lehetett rekonstruálni, mert a perem csak az egyik oldalon maradt meg. Mivel a lebontott omladék alatt nem volt lesározott padló, feltételezzük, hogy a nagymennyiségű omladék nem állandó lakóház, hanem ideiglenes szárnyék, tanyahely beomlott falából származhat. Újabb padló csak 140 — 153 cm mélységben mutatkozott, azonban a rétegben már nem tiszapolgári, hanem a későneolitikus herpályi csoport keramikájával. (5. —1. neolit — szirti).

A padlószint a szelvény keleti -2/3 részét tölti ki, viszonylag zavartalanul, csak az északkeleti sarkánál van egy jókora alaktalan gödör, mely neolit keramikát és csontanyagot tartalmaz. A szelvény nyugati harmadában kis alaktalan padlóroncs oszt ketté két nagyobb gödröt, melyből az egyik befut a metszetfalba és herpályi típusú edényeket tartalmaz, a másik pedig a betöltődött keramikából ítélve bronzkori. Utóbbi a nagyobb, hosszabbik átmérője cca 2 m, mélysége 130 cm. Falában 2, az alján 1 sárga padlószint mutatkozik.

A 190 cm mélységben előbukkant agyagpadló (6.— 2. neolit — szint) szinte az egész szelvényt kitölti. Délkeleti és északkeleti sarkaiban alaktalan gödrök. A nagy bronzkori beásás partján erősen átégett kormos tüzelőhely maradványai, nagyobb részét elvihette a gödör. Mellette hamus folt. A szelvény délnyugati oldalán 4 m hosszan 30 cm-es vastagságú, igen erősen átégett, lilásvörös, fa szénnel és korommal vegyes paticsréteg borítja a sárga agyagpadlót. Értékelhetőbb része nyilván a metszetfal alá fut be; a feltárt szakaszból beomlott paticsfalra következtethetünk. A keramika még mindig a herpályi csoport jellegzetességeit mutatja, sok festett töredék is kerül elő.

200 — 210 cm mélységben jelentkezett a 7.—3. neolit — szintet képviselő agyagpadló. Csupán az északi oldalra merőleges padlószakasz látszik épségben levőnek, két cölöplyukkal, folytatását azonban a nagy bronzkori gödör elvágta. A viszonylag egységes padlószakasz déli oldala erősen tagolt, nyilván folytatódhatott tovább is, amint az az összefüggő padlótól független padlótöredékekből és az összefüggő padló közepén húzódó cölöplyuksorból, melynek utolsó tagja a padlón kívülre esik, kitűnik. Ez a cölöplyuk, ill. oszlophely a tetőt tartó oszlopsor szélső vagy sarokoszlopa lehetett, ugyanis közel 40 cm átmérőjű, 58 cm mély és közvetlen mellette ott van a kisebb átmérőjű, de hasonló mélységű erősítő, támasztó cövek helye is, tehát az oszlop méreteinél és helyzeténél fogva nagyobb súly hordására lehetett alkalmas. A szelvény nyugati oldalán csak egy észak-déli irányú oszloplyuksor jelzi a valamikori ház tetőszerkezetének nyomát, a padlóból csak egy alaposan ledöngölt sárga töredék maradt meg az északnyugati sarokban. Ezen a padlótöredéken kívül a felszín beásásokkal tarkított; hamus, kormos, paticsos töltelékföld van benne. Ezért nem is volt körvonalazható benne az a rézkori beásás — csak a benne talált tipikus tiszapolgári kerámiából volt megállapítható —, melyet a nagy bronzkori gödör is elvágott.

Az utolsó, herpályi csoporthoz tartozó szint, a 8. —4. neolit — szint 225 — 230 cm mélységben került elő, azonban összefüggő sárga agyagpadló már nem jelentkezett, csupán az északkeleti sarokban egy köralakú, tapasztott, jól átégett tűzhely és az ellenkező szögletben hamus, paticsos kormos kevert föld jelezte a padlónívót. A szinten három, téglalap alakú, sárga betöltésű gödör körvonalai is kibontakoztak, töltelékföldjükben herpályi keramikával. Ezen a szinten más jellegű festett keramika' is jelentkezett már és ez a korai neolitikus esztári csoport jellemző jegyeit viselte magán.*

Az Alföld virágzó középső bronzkori földműves falvainak viszonylag nyugodt életét egy nyugatról érkező, karddal felfegyverzett harcias nép szüntette meg, illetve késztette eredeti szálláshelyének elhagyására a tellek és az aköré csoportosuló falvak lakosságának nagy részét. Ez a nép a halomsíros kultúra népe. Vidékünkön a gyulavarsándi kultúra lakosságának egy részét magába olvasztotta — ennek fő bizonyítéka a kerámiaművességben megmutatkozó korábbi jellegzetességek — kialakította a hajdúbagosi csoportot . 50 Ennek a kultúrának a temetkezéseit jobban ismerjük, mint telepeit, ugyanis a névadó lelőhely urnatemetőjén kívül számos helyen előkerültek már jellegzetes,- kisméretű urnái. Temetkezési szokásuk a hamvasztás volt. Egy sírgödörbe nemritkán több urnát is elhelyeztek (urna fészek), az urnák tetejére pedig díszes fedőtálat is borítottak. A hamvak között a halott bronzékszerei is megvannak. Berettyóújfalu határában is került elő hajdúbagosi típusú urnasír. Andaházapusztán, a Dancsérparton 1911-ben Zoltai Lajos által feltárt temetkezés közvetlen bizonyítéka annak, hogy a későbronzkor első szakaszában a Berettyó-völgyet a hajdúbagosi csoport tartotta megszállva. 51

A bronzkor legutolsó szakaszának vidékünkön lezajlott eseményeiről keveset tudunk. Az e korszakban itt élt gávai kultúra — melynek leletei a fent említett Andaházapusztán szintén előkerültek, 52 — nagyszerű bronzipart mondhatott magáénak. Nemcsak készítették a bronztárgyakat — fegyverek, szerszámok, ékszerek, edények stb. — de közvetítették is azokat. Az elrejtett raktárleletek (depók) egy része nyersanyagul szolgáló törött, hibás öntésű, rossz darabok gyűjteménye, más része jelentős használati értéket képviselő edény-, szerszám- vagy fegyveregyüttes, nemritkán aranyedény készlet volt. Ezekben a leletekben egyaránt megtaláljuk a széles körben elterjedt, ún. közép-európai típusú bronztárgyakat, de a helyi műhelyek termékeit is. Az értékes bronzegyütteseket mindig valamilyen veszély elől rejtették a föld alá. Az azonos korú, típusú leletegyüttesek nagy tömegben való elrejtése egyúttal a korszak megszűnését okozó, vaskori műveltségű népek megjelenését jelenti. A kézirat lezárva: 1977-ben.

Banner János, 1956. Die Péceler Kultur. Arch. Hung. XXXV. évf.

Bognár-Kutzián Ida, 1963. The Copper Age Cemetery of Tiszapolgár-Basatanya. (Tiszapolgar-Basa-tanya rézkori temetője.) Archaeologia Hungarica XLII. évf.

Bognár-Kutzián Ida, 1972. The Early Copper Age Tiszapolgár Culture in the Carpathian Basin (A korai rézkori tiszapolgári kultúra a Kárpát-medencében.) Budapest.

Cséplő Péter, 1901. Bihar vármegye és Nagyvárad őskora. = Bihar vármegye és Nagyvárad. (Szerk. Borovszky Samu) Budapest. 444—454. (Magyarország vármegyéi és városai)

T. Dobosi Viola, 1967. Új felső-paleolit lelet az Alföldön. Arch. Ért. 94. évf. 184—193.

T. Dobosi Viola, 1975. Magyarország ős- és középső kőkori katasztere. Arch. Ért. 102. évf. 64—76.

Gazdapusztai Gyula, 1966—67. A hencidai rézkori aranylelet. DMÉ 1966—67. (Szerk. Béres András) Debrecen. 33—52.

Hillebrand Jenő, 1927. A bodrogkeresztúri rézkori kultúrkör. Arch. Ért. XLI. évf. 50—57.

Kalicz Nándor— Makkay János, 1977. Die Linienbandkeramik in der Grossen Ungarischen Tiefebene (A vonaldíszes kerámia az Alföldön). Studia Arch. VII. évf.

Korek József— Patay Pál, 1956. A Herpályi halom kőkorvégi és rézkori települése. Fólia Arch. VIII.évf. 23—42.

Kovács Tibor, 1970. A hajdúbagosi bronzkori temető. Fólia Arch. XXI. évf. 27—48. Makkay János, 1957. A bihari Berettyóvölgy őskori leletei. DMÉ 1948—56. (Szerk. Balogh István) Debrecen. 21—46.

Sz. Máthé Márta, 1975. Rómer Flóris bihari munkássága. A bihari útinapló. DMÉ 1974. (Szerk. Dankó Imre) Debrecen. 283—346.

M. Nepper Ibolya— Sz. Máthé Márta, 1971. A Hajdú-Bihar megyei múzeumok régészeti tevékeny sége 1969—71. (Leletkataszter.) DMÉ 1971. (Szerk. Dankó Imre) Debrecen. 35—54.

Patay Pál, 1943. Rézkori leletek Mezősasról. Dolgozatok a Magyar Királyi Horthy Miklós Tudomány Egyetem Régiségtudományi Intézetéből. XIX. évf. 135—142.

Patay Pál, 1961. A bodrogkeresztúri kultúra temetői. Rég. Füz. II. évf. 10.

Patay Pál, 1975. A magyarhomorogi rézkori temető. DMÉ 1975. (Szerk. Dankó Imre) Debrecen. 173—254.

Roska Márton, 1938. Bihar vármegye múltja a legrégibb időktől a honfoglalásig. = Bihar vármegye. (Szerk. Nadányi Zoltán) Budapest. 398—412. (Magyar városok és vármegyék monográfiája.)

Sőregi János, 1932. A biharmegyei konyári korarézkori temető. Jelentés Debrecen Szabad Királyi Város Múzeumának 1932. évi állapotáról. Debrecen. 73—118.

Tompa Ferenc, 1929. Die Bandkeramik in Ungarn. Die Bükk und die Theiss Kultur. (A szalagdíszes agyagművesség kultúrája Magyarországon. A bükki és a tiszai kultúra.) Arch. Hung. V—VI. évf.

Tompa Ferenc, 1934/35. 25 Jahre Urgeschichtsforschung in Ungarn 1912—36. (24—25. Bericht der Römisch-Germanischen Kommission 1934—35.) Frankfurt, 1935. 27—127.

Zoltai Lajos, 1911. Jelentés Debrecen Szabad Királyi Város Múzeumának 1910. évi állapotáról. Debrecen. 16., 39—42.

Zoltai Lajos, 1922. Jelentés Debrecen Szabad Királyi Város Múzeumának 1921. évi állapotáról. Debrecen.

Zoltai Lajos, 1922. Őstelepek Debrecen környékén. DKK 55—60.

Zoltai Lajos, 1924. Jelentés Debrecen Szabad Királyi város Múzeumának 1922/23. évi állapotáról. Debrecen.

Zoltai Lajos, 1928. A tócóvölgyi László- és Szántay-halmok megásása. Jelentés Debrecen Szabad Királyi Város Múzeumának 1927. évi állapotáról. Debrecen, 47—52.



6. kép. Későneolitikus gömbalakú pohár Berettyóújfalu-Szilhalomról	7.kép. Későneolitikus tál Berettyóújfalu-Szilhalomról