|
|
|
M. Nepper Ibolya
Magyarország területén az a korszak, amelyre vonatkozóan már írásos források is találhatók, az időszámításunk előtti IV. században kezdődik a nyelvükben az indoeurópai nyelvcsalád nyugati ágához tartozó keltáknak a Kárpát-medencébe való betelepedésével. Az antik történetírók munkáiban ettől az időtől kezdve fordul elő sűrűbben a mozgolódó, terjeszkedő kelta törzsek említése. A kelták országáról már az i. e. V. századból hírt ad a milétoszi Hekataiosz. Hérodotosz görög történetíró szerint a kelták hazája ott helyezkedik el, ahol a Duna ered. Erről a területről rajzott ki több hullámban az a népesség, mely kezdetben észak, északnyugat, majd nyugat és északkelet felé irányuló mozgása eredményeként Európa jelentős területeit megszállta. Nekik köszönhető a történeti kor hajnalán a fazekaskorong elterjesztése Európában, így a Kárpát-medencében is, jóllehet a legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy a fazekaskorongot ismerték és használták sztyeppéi népek is, így a Kárpát-medencébe benyomult szkíta-kori népek,1 de lehet a korongolt kerámia a Fekete tenger partvidéki görög városok hatása is. A kelták gazdasági fejlődésével kapcsolható össze az első „technikai forradalom" véghezvitele a kis műhelyekben, ahol kicsiben a mai értelemben vett tömegtermelés lezajlott.2
A kelták az i. e. IV. század folyamán megjelentek a Dunántúl, a Felvidék és Erdély területén is. Feltűnésük a mai Hajdú-Bihar megye területén a Kárpát-medence keleti szélének megszállásával kapcsolható össze. A kelták történetére, gazdasági-társadalmi fejlettségükre, szokásaikra és viseletükre vonatkozóan meglehetősen sok ismeretanyaggal rendelkezünk.3 A vizsgált területünk környékén feltárt temetőik (Körösszegapáti-Homokbánya,4 Ártánd-Nagyfarkasdomb,5 Berekböszörmény-Homoktető6 ) elemzéséből levonható következtetések feltétlenül vonatkoznak a tájegységileg el nem különíthető Berettyóújfalu határára is. Közvetlen leletanyag hiányában mégis csínján kell bánnunk e következtetésekkel. A törzsi szervezetbe tagolódó s a mi vidékünkön is minden valószínűség szerint a rájuk jellemző majorságokban, illetve falusias telepeken élő kelták településeinek nyomát eddig terepbejárás révén csak egyetlen helyen sikerült lokalizálni, mégpedig a Berettyó partján. Valóban hiteles képet csak ásató, feltáró munka után lehetne rajzolni.
Nem elhanyagolható azonban az a néhány lelet, mely a két világháború között került be a Déri Múzeum Régészeti Gyűjteményébe. Sajnos a leltárkönyvi bejegyzésekből nem tűnik ki, hogy pontosan hol is kerültek elő ezek a leletek, csak annyi a bizonyos, hogy a berettyóújfalusi határban. Ezek az ajándékba kapott tárgyak, jóllehet tudományos értékükből sokat levon, hogy nem hitelesíthető lelőhelyekről valók, arra jó bizonyságul szolgálnak, hogy a kelták az i. e. IV — III. században jelen voltak ezen a környéken is. Ezen a két edényen — mindegyikük a mai napig szerepel a Déri Múzeum állandó régészeti kiállításában — a kelták előtt korábban itt lakó szkíta kori népességgel való érintkezésnek a nyoma sem látszik. Mindkét darab jellegzetes kelta kerámia, anyagában, színében, sőt formájában is a kelta kerámiaipar reprezentánsa. Annyi megállapítható mind a két edényről, hogy feldúlt temető leletei, a halott mellé elhelyezett ún. sír-kerámiák. A halott emlékének adózó túlélők szigorú vallási, temetkezési szokásáról adnak hírt. A kelták temetkezési szokásairól — többek között — tudjuk, hogy a csontvázas temetkezési mód mellett használták a hamvasztást is. Igen gyakori egy temetőn belül mind a két temetkezési módnak az előfordulása. Ezeket a temetőket nevezik birituális (kettős rítusú) temetőknek. A hamvasztásos sírokból előkerült mellékletanyagban urnák, urnafedő tálak fordulnak elő gyakrabban, a kisebb edények viszont gyakorta csontvázas sírok mellékleteként kerülnek feltárásra. A fentiek alapján feltételezhetjük, hogy mind a két berettyóújfalui határban előkerült edény ugyanannak a temetőnek a lelete.
Az egyik edény egy nagyméretű, 29 cm magas grafitszürke, korongon készült urna. (1. kép) Az edény nyaki részét a hastól kiemelkedő borda választja el, ugyanez a díszítés ismétlődik az edény hasi részén is. Az edény fenekén kis bemélyedés, úgynevezett omphalos (köldök) van. A másik edény (2. kép) egy igen finom megmunkálású kis füles bögre. A korongon készült edény anyaga jól iszapolt, középszürke színű, pereméből kiinduló füle hurkafül. Hasát körben bekarcolt díszítés borítja. A csaknem 9 cm magas bögre bekarcolt díszítésében a kelta szimbolikában gyakran előforduló hold motívum uralkodik. A kelták ugyanis figyelemmel kísérték és mérték az idő múlását. A kelta naptár az éjszakához igazodott és a hold megfigyelésén alapult. A földöntúli erőket lépten-nyomon megelevenítő, a képzeletet fel csigázó mondák a kelta s ezen keresztül az európai irodalom egyik alaprétegét képezik. A sejtelmes kelta hitvilág, az ezen alapuló szimbolika, mely ábrázoló-díszítőművészetükben mindenütt fellelhető, bepillantást nyújt a nép történetébe, melynek, mint fentebb már említettem a település nyomát egy helyen, a Berettyó-parton sikerült fellelni.7 Ez az adat, az általam ismertetett két sír-kerámia s a kelták távolabbi környékén feltárt temetői területünket is bekapcsolja a kelták lakta Európa nagy, egységes kultúrkörébe. Ide is eljutottak a kelta áruk a mai Csehszlovákia területéről,8 bizonyos ékszerek a Rajna-vidékről, edény formák a görög városállamok területéről.9 Kisugárzásuk óriási volt s még nagyobb az a hatás, amelyet a hadjáratokat indító kelta törzsek közvetítettek. A mi vidékünk kelta edény művességének helyi színezetét az adja meg, hogy a helyben talált szkíta kori edényformát sok esetben átvették. Ezzel gyakorta egyedi formát, színt teremtettek, mely úgy mondhatnók a keleti kelta művészetet jelenti, képviseli. A területünkön talált fémékszerek analógiái csak egy nagyobb közép-európai terület vizsgálata során helyezhetők el a megfelelő anyagi szellemi kultúrkörbe.
A kelta uralom végét vidékünkön talán csak az I. század végi— II. század eleji szarmata terjeszkedés jelenti. A lakosság alaprétegét alkotó vaskori népesség továbbélését és bizonyos dák népelemek betelepedését illetően jelentős átfedések lehetnek. Minden esetre annyi bizonyos, hogy az időszámításunk kezdete körüli időben vizsgált területünkön kevés szkíta, jelentős kelta s elenyésző dák elemekből álló népesség lakott, teljes mértékben összeolvadva s a lakosság karakterét egyik etnikai tényező sem határozta meg döntően.
Ehhez az etnikai képlethez járult hozzá az i. sz. I. század végén betelepülő szarmata jazigok indoeurópai eredetű lovasnomád népe, hogy három évszázadra meghatározza a terület etnikai és művelődési arculatát. A szarmaták az időszámításunk kezdete után nyomultak be a Kárpát-medencébe, pontosabban a Duna—Tisza közére. Két törzsük közül ekkor a jazigok települtek be, a másik törzsük, a roxolánok, kívül rekedtek a Kárpátokon. Ez a Kárpátok keleti lábainál élő szarmata rokontörzs majd csak jó kétszáz év múlva települt be a Nagyalföldre.10 Bizonyos feltételezések szerint a jazigok nem a rómaiak szövetségeseként települtek be az i. sz. első évtizedekben, hanem a dák királyság szövetségeseként. Az elkövetkezendő időben valóban több támadást is intéztek, váltakozó szövetségi rendszerben (dákok, quádok, markomannok) a Római Birodalom akkor még legkeletibb itteni provinciája, Pannónia ellen. Róma ezeket a támadásokat időlegesen akkor tudta leszerelni, amikor
 |
 |
| 1. kép. Kelta korongon készült urna. | 2. kép. Kelta finom megmunkálású kis füles bögre |
a dák királyságot leverte s területét Dacia provincia néven 105-ben a birodalomhoz csatolta. A római hódítással egyidőben megindult a több tízezres tömegű jazigoknak a Tiszántúlra való kiterjeszkedése. Erről nemcsak igen nagy kiterjedésű és többszáz síros temetőik tanúskodnak, hanem a vándor életmódra jellemző vékony, egyrétegű telepek mellett vagy velük párhuzamosan megjelenő, a tartós egyhelyben lakásra utaló nagy telepek, házalapokkal. Ezek a telepek — bár nem nagy számban vannak még teljesen feltárva — határozott településformát mutatnak. A házak minden esetben a településre alkalmas kiemelkedő helynek a déli oldalán helyezkednek el. A házak tetőszerkezetét tartó gerendázat cölöpéinek lyukai a ház padlójához viszonyítva is igen mélyek, tehát komoly terhet kellett viselniök s fontos volt az épület stabilitása. A házak mellett a kijárattól feltehetően jobbra voltak a kemencék és szabad tűzhelyek. Ezek körül nem egy esetben sikerült megfigyelni a tüzet védő, úgynevezett szélfogó árok meglétét is. Ezekben minden valószínűség szerint sövénykerítést állítottak, így védték meg a tűzhelyben égő tüzet az elalvástól. A házak környékén talált nagyszámú szarvasmarhacsont mellett igen sok házi és vadszárnyas csontja is előkerült. Ez egyrészt a háziasítás — a tartós egyhelyben lakás egyik eredménye — jele, másrészt jelzi, hogy még komoly szerep jutott a vadászatnak is. Asszonyaik szőttek-fontak a telepen, amint ezt a kutatott területünkhöz közeli Ártánd-Nagyfarkasdombon feltárt egyik legnagyobb szarmatakori telepen rekonstruálni tudjuk.11
A dák királyság leverésében résztvevő szarmata jazigok közvetlen római fennhatóság alá soha nem kerültek, de a római birodalomból hozott áruk vásárlói között ők is ott voltak, így bizonyos mértékben közvetve átvették a rómaiak anyagi kultúráját. Asszonyaik szívesen viseltek a birodalom területén készült csontfésűket, fibulákat (ruhakapcsoló tű). Telepeiken gyakran találni alakos terra sigillátákat, melyek korát pontosan meg tudjuk határozni, így a szarmata telep korát is megerősíti az időbeni elhelyezésben.
Berettyóújfalu határában a Püspökladány felé vezető úttól északra, az Állami Gazdaság központjától nyugat-északnyugatra határozott telepnyomok tanúskodnak a szarmaták itteni hosszabb egyhelyben lakásáról. Az előkerült leletek többsége jellegzetes szürke színű korongon készült edények töredéke. Ezek az edények kitűnően vannak égetve. A nagyméretű hombáredényektől kezdve a kisebb sírkerámiákig valamennyit korongon készítették és bekarcolt, illetve besimított díszítéssel tették tetszetőssé. Fazekasaik a vajköpülő cserépedénytől 12 kezdve a különböző nagyságú és mélységű tálakon keresztül, a füleskorsókon át a kis füles és fül nélküli csuprokig mindent készítettek az edény funkciójának legjobban megfelelő méretben. Nagyméretű, a szállítást is jól bíró hombáredényeik talán minden másnál meggyőzőbben bizonyítják, hogy az állattartás mellett 13 a szarmatáknál már jelentős volt a földművelés is. Edényeik döntő hányadának színe egy jellegzetes szürke (csukaszürke), azonban nagyon sok a vörös színű edény is. Egy-egy gazdagabb sírból épen is kerülnek elő a római birodalom területén használt alakos (figurális domború díszítésű) terra sigilláták, 14 vagy azok utánzatai és telepeiken szép számmal megtalálhatjuk az úgynevezett barbarikumi terra sigillátákat is, sajnos leggyakrabban töredékesen.
A szarmata edények fül-kiképzése is jellegzetes, bár nem mondhatjuk el, hogy túlságosan változatosak. A széles lapos szalagfülek, a kerek átmetszetű hurkafülek a szarmaták által megszállt területeken mindenütt egyformák, a Duna—Tisza közén, a Bánátban, a Tiszántúlon és Erdély peremén egyaránt. A fentebb említett szentkozmapusztai határozott szarmata telepnyomok mellett a berettyóújfalui határnak több részén találtak még településeikre utaló felszíni edénytöredékeket. Ezek a leletek — jóllehet mindössze néhány centiméteres darabok — anyaguknál, színüknél és díszítésüknél fogva feltétlenül kormeghatározóak. A herpályi pusztán a péterszegi úttól az Egyházszigetig ugyancsak határozott szarmata telepnyomok figyelhetők meg. Ezekhez a szarmata kori településekhez tartozó temetőket eddig sajnos még nem sikerült fellelni. Vizsgált területünkön csak egyetlen helyről tudunk szarmatakori temetőről, Berettyószentmártonból. Itt a katolikus temető mellől került elő 1954-ben két sír. A Pusztaszentmiklóson előkerült fibula (ruhakapcsoló tű) nem köthető kétséget kizáróan temetőhöz.15
A korai szarmata temetők nem nagy kiterjedésűek, lapos sírosak, a halottakat háton fektetve temették el, szabályos téglalap alakú dél-észak irányítású sírokba. A későbbi korszak sírjaiban koporsó nyomait is gyakran megfigyelték. Ezek a temetők a szarmaták jazig ágához kapcsolhatók, míg a III. századtól kezdve — vagyis a roxolánok kb. 230-ban történt betelepedésétől — már újból egységesen csak szarmata népességről kell szóljunk. A sírokból előkerült leletek alapján következtethetünk viseletükre és a leggyakoribb használati tárgyaikra. A szarmata sírok legjellemzőbb leletei a nagy mennyiségű színes üvegpaszta gyöngy, melyekből nyakláncra, de a ruha dúsan hímzett alsó szegélyére és a lábbelire is jutott. Különösen szépek a nagyméretű kék színű kalcedon gyöngyök és a színes zománcbetéttel díszített fibulák.
A III. század végén erősödött a germán törzsek nyomása, melynek következtében a rómaiak kénytelenek voltak feladni Dáciát (271-ben). Nyomukban ott voltak a germán nyugati gótok, akik meg is telepedtek a kiürített Dáciában. Ezután a közvetlen szomszédság, a szarmaták szenvedték el a germán nyomást, mégpedig két irányból. Északról és keletről is szorongatták őket. Valószínűleg a kezdeti germán veszélyek idejére esik annak a hatalmas „védelmi vonalnak" a megépítése, amelyet „Ördög árka" vagy „Csörsz árka" néven emlegetnek.16 Ammianus Marcellinus-nál olvashatunk az agger cehior-ról (jelentése magas töltés; földhányás), amikor II. Constantinus császár 359. évi, a szarmaták belháborúja miatt vezetett hadjáratáról ír. E hadjárat befejeztével — így szól a forrás — egy magas töltésen állva beszédet mondott. Ez a helyszín a váci Dunakönyöktől kiinduló, Hatvanon keresztül le a Hortobágyon át a Dunáig húzódó óriási „erődvonal"-nak a Bácska területére eső szakaszán lehetett. E megjelölt politikai határ feltehetően római hadmérnökök irányításával készült s bizonyos távolságokon őrtornyok voltak rajta,17 hiszen csak egy állandóan ellenőrzött vonal tölthette be, ha ideig-óráig is, a védett határ szerepét. Közben a szarmatáknál a IV. század közepén lezajlott belháború — ennek során a szolga-szarmaták fellázadtak s uraikat elzavarták, akik a Dunántúlon, tehát a Római Birodalom területén leltek menedéket — telepeik megfogyatkozásához s ezzel meggyengülésükhöz vezetett. Természetesen a szarmaták két legnagyobb kirajzásuk (359 és 470) után is jelenlevő etnikai komponens a Tiszántúlt közben északkeletről elözönlő germán gepidák között.
Ez a folyamat a tulajdonképpeni népvándorlás korát jelentő hun betörésnél sokkal hamarabb végbement. Dácia feladása után nyílott út a Kárpátok hegyláncain kívül rekedt népek beözönlésére. Északkeletről és keletről özönlöttek a barbár népek s a Kárpát-medencén keresztül rázúdultak egész Közép-Európára. Ezek mögött rémlett fel a hun veszély, mely tulajdonképpen az előtte levő népeket maga előtt tolta. Ezek gyűrűzve hullámoztak s kiváltották azt az óriási népmozgást, melyet népvándorlásnak nevezünk.
A hunok területünkre való betelepedésének idejét nehéz pontosan meghatározni. A vazallusi sorba kényszerített germánokból álló előhadak, mint a fergeteg előtt a kisebb szélrohamok, úgy tisztították meg a területet. A különböző népcsoportok nagy része szinte fej vesztetten menekült, de a szarmaták és a gepidák jelentős számban helyben maradtak. A hun birodalom központja a Kárpátokon kívüli területekről 410 körül a Bánátba, majd a Duna— Tisza közére helyeződött át. Pontos helyét nem ismerjük, annyi azonban bizonyos, hogy szállásterületeik gerincét a Tisza vonala alkotta. Az alávetett népek körülöttük gyűrűszerűen helyezkedtek el. A hun uralom kora, vagy régebbi nevén a „hun-korszak" igen rövid ideig tartott. A legjelentősebb változások Attila királyuk alatt mentek végbe. Ő a szó modern értelmében vett központosítást hajtott végre, nemcsak azzal, hogy a nemzetségfők uralmát megtörte, hanem különösen is azzal, hogy létre hozott egy hozzá s intézkedéseihez feltét lenül hű vezetőréteget. így egy akarat mozgatta az egész birodalmat. Attilának világhódító tervei voltak. Ezek végrehajtásában azonban megakadályozta 453-ban bekövetkezett tragikus, korai halála. 454-ben pedig a Nedao mellett elszenvedett vereség után a hun birodalom széthullott.
A bihari vidék e korszakban sem volt lakatlan, de olyan leletek, amelyeket kétségtelenül a hunok hagyatékának lehetne meghatározni, ez ideig nem került elő. Tágabb értelemben vett környékünk viszont nem szűkölködik népvándorláskori leletekben (Biharkeresztes- Toldi útfél,18 Ártánd-Nagyfarkasdomb,19 Ártánd-Kisfarkasdomb,20 Ártánd-Lencsésdomb,21 Körösszegapáti-homokbánya,22 Derecske-Bernát tag23 ). Berettyóújfalu határában 1920. november 8—13 között a múzeumalapító Déri Frigyes költségén Zoltai Lajos a neves régész és történetkutató folytatott ásatást. A helyszín a Herpály nevű határrész volt, a Csonkatorony melletti apró halmok. Itt került elő még 1853-ban egy gazdag sír s ebből néhány szem gyöngy és egy aranyozott ezüst pajzsdudor (3. kép), melyet a terület tulajdonosa Tardy Sándor a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott. 24 A pajzsdudorral kapcsolatos kutatásoknak igen gazdag irodalma van.25 Régebben a vandálok hagyatékának tekintették a herpályi leletet, az újabb vizsgálódások szerint a gepidák hagyatéka. A kutatás mai állása szerint igen valószínűnek vehető, hogy a pajzsdudor itt készült valamelyik Kárpát-medencei gepida mester műhelyében 250—300 között. Magassága 15,4 cm. Díszítése egyedi, alsó szélét fríz- szerűen fantasztikus alakok sora népesíti be. Ezek a motívumok a keleti — pontus vidéki — és az északi díszítőhagyományok ötvöződését mutatják, de sajátos helyi stílusjegyekkel vegyítve, Zoltai Lajos ásatása a pajzsdudor lelőhelyének környékéről kevés anyagot eredményezett. Egy vagy két feldúlt férfisír gyér mellékletanyaga került be a debreceni múzeumba. Egy kettős lemezű ezüst szíjvég két gömbölyű fejű, kis szegeccsel, egy jellemző egyenes pengéjű kétélű vaskard, egy vaskapocs (feltehetően koporsóhoz tartozott), kovapenge, vasár, vaskupak és egy ezüst baltácska (4. kép), amely a nyakpereceken csüngőként szokott elő fordulni. Bár az ásatás eredményében nem anyaggazdag, a leletek elemzéséből annyi biztosra vehető, hogy a pajzsdudor nem magányos temetkezéshez tartozó sírlelet, hanem egy gepida temető leggazdagabb sírjának melléklete.
A gepidák a Dácia rómaiak által történt feladása utáni időszakban jelentek meg a Kárpát-medence peremén. Ez a germán nép Skandináviából a Visztula mentén — vagy a Visztula környékéről — ereszkedett le a Kárpátok vonaláig. Az első róluk szóló tényleges adat szerint 260 körül a gótokkal együtt támadták meg Dácia provinciát. Dácia — miután a rómaiak kiürítették 271-ben — gót megszállás alá került, északkeleti része és a Tiszántúl pedig gepida fennhatóság alá. A gepidák voltak az a germán nép, akik a hun betörés után is helyben maradtak s a Nedao melletti hun vereség után a Tiszántúlon létrehozták önálló királyságukat (Gepidia). E korszakból származó lelet a Nagyváradi Múzeum egyik gepida edénye, mely Berettyóújfalu határából került elő (5. kép).26 A bihari tájon van tehát nyoma a gepida népességnek az említett időszakból is. A gepida királyság jó száz évig tartotta fenn hatalmát. Ez az idő állandó harcban telt el más germán népekkel való hatalmi villongásokban. Jóllehet 551-ben a longobárdok legyőzték a gepidákat s ettől kezdve a Tiszán túlon élő gepida népesség csak mint etnikai komponens van jelen, a tényleges összeomlás 567-ben következett be. A keletrómai birodalom nem támogatta tovább gepida szövetségeseit s az avar—longobárd szövetség elsöpörte a gepida királyságot, elesett az utolsó gepida király Kunimund is. A Kárpát-medence keleti része pedig a türkök elől menekülő Baján avar kagán népének kezébe került.
A kézirat lezárva 1977-ben.
 |
 |
| 3. kép. A „herpályi pajzsdudor" | 4. kép. Ezüst baltácska |
|
|
| 5. kép. Gepida edény |
JEGYZETEK
IRODALOM
|
|
|
