- BERETTYÓÚJFALU FÖLDJE A IX. SZÁZADTÓL A XIII. SZÁZADIG

A Tiszántúl történetében a IX. század a legismeretlenebb korszakok közé tartozik, és még hosszú ideig az is marad. Ennek okát abban kereshetjük, hogy mind a Frank, mind a Bizánci Birodalom peremterületén túl feküdt. A barbárok által lakott földekkel alig-alig jöttek létre közvetlen kapcsolatok. A Frank Birodalom határai a Dunánál húzódtak, de már a Dunántúl keleti felének IX. századi története is ismeretlen számunkra.1 A Bizánci Birodalom északi határai mentén a bolgár kánok hoztak létre erős államot, amely éppen a IX. században élte fénykorát. A bolgár állam a IX. század elején messze északra kiterjesztette határait, melyek Belgrádtól ÉNy-ra érintkeztek a keleti frank tartományok határaival. De a Tiszántúl bolgár megszállására az írott forrásokból nem nyerünk felvilágosítást.2 Egyetlen forráscsoporttól, a régészeti leletektől várhatunk csak újabb adatokat. A Tiszántúl IX. századi leleteinek kutatása azonban ma még a kezdeteknél tart.3 Sem késő avarkori temetők, sem hiteles bolgár jellegű leletek nem állnak rendelkezésünkre, vagy csak oly kevés mértékben, hogy belőlük alig következtethetünk a történeti eseményekre, társadalmi és gazdasági folyamatokra.

A korszak alapvető kérdésére, az avar továbbélésre csak a Kárpát-medence központi területein tapasztalható jelenségek, megfigyelések utalnak. A IX. századi temetőkbe viszonylag kis lélekszámú közösségek temetkeztek. A sírokban alig találunk mellékleteket. Néhány egyszerű gyűrű, fülbevaló, bronz huzalból készült egyszerű hajkarikák, gyöngyök és a halott mellé adott étel- ill. italáldozatot tartalmazó edények a leggyakrabban előforduló leletek.4 A korábbi nagy avar temetőkre jellemző díszes övveretek, fegyverek, lovas temetkezések sehol sem fordulnak elő. Ennek ellenére valószínű, hogy a nagy késő avarkori temetők legkésőbbi sírcsoportjai már a IX. századra keltezhetők. E feltételezés alapjául a sírokban található edények és bizonyos hajkarikatípusok szolgálnak. A X — XI. századi temetők egyik „vezérlelete" az ún. S végű hajkarika. A honfoglalás kori magyar temetőkben való megjelenéséből úgy tűnik, hogy használata a X. század második felében jött divatba. Ugyanakkor viszont néhány késő avar temetőben is előfordulnak az S végű hajkarikák, pl. Pilis-maróton,5 s a közvetlen előzménynek tekinthető többszörös S végű hajkarika is előfordul a késő avar temetők legkésőbbi és a magyar köznépi temetők legkorábbi sírjaiban.6 Ez a jelenség nemcsak azt a kérdést veti fel, hogy az S végű hajkarika keltezése körül bizonytalanságok vannak, hanem azt is, hogy a késő avar temetők egy része még a IX. század második felében is használatban lehetett. A késő avar temetők kerámiája is tovább él a IX. sőt a X. században. Az edénykészítés mesterségbeli fogásainak (a korongolás módja), a formai és díszítésbeli hasonlóságnak, ill. a formai és díszítőelemek továbbélésének bizonyítékai a IX — XIII. századi települések legkorábbi kerámia leletei. Ezek a régészeti jelenségek kétségtelenül arra utalnak, hogy az avar lakosság nem pusztult el a VIII — IX. század fordulóján lezajlott bel- és külháborúkban, a frank, majd bolgár hadjáratok során. Valószínűleg használatban maradt az ártándi avar temető is, legalább a IX. század közepéig.7

A tiszántúli avarokat leverő bolgár hadak és az esetleges bolgár megszállás hiteles emlékeit nem sikerült eddig meglelni. Bizonyos nyomok ugyan arról tanúskodnak, hogy a Tiszáig számolhatunk a bolgár katonai megszállás vonalával, de ezt szakszerű ásatásokkal kellene bizonyítani. Sajnos, az eddigi, feltételezhetően bolgár eredetű leletek (edénytöredékek) lelőhelyei bizonytalanok, s így nincs mód hitelesítésükre. Mint láthatjuk, a IX. század nemcsak Berettyóújfalu és közvetlen környékének, hanem az egész Alföld történetének ismeretlen fejezete. A történeti és régészeti forrásokban szűkölködő korszak felvetődő kérdéseit különböző elméleti megoldásokkal, feltevésekkel próbálják meg áthidalni. Ilyen elmélet a kettős honfoglalás elmélete is, amely szerint a késői avarok magyar nyelvűek lennének, és Árpád magyarjainak bejövetele a második honfoglalás lenne, mint ahogy ezt Kézai és más krónikáink említik.8

A kettős honfoglalás elméletének egyik alapvető tétele az, hogy a honfoglaló magyarok és a késői avarok szállástömbjei kiegészítik egymást: pl. Baranya megyében vagy Ny-Magyarországon egymás mellett sűrűn találjuk a késői avar temetőket, ugyanakkor e területek helynévanyaga nem szláv, hanem teljesen magyar. E tételnek alapvető ellentmondása abban van, hogy nem veszi figyelembe e területek magyar köznépi emlékeit. Az igaz, hogy pl. Baranya megyében eddig nem kerültek elő a klasszikus, jellegzetesen honfoglaló leletek. Viszont majd negyven lelőhelyről ismerjük a köznépi temetőket. így a terület magyar hely neveit nem szükséges a késő avarkori lakosságtól eredeztetni, hanem arra a legegyszerűbb tényre kell gondolnunk, hogy ezek a helynevek a X — XI. századi magyar köznéptől származnak. Minden más meggondolás ennek a ténynek a függvénye. A jelenlegi megválaszolatlan kérdéseket, mint pl. hogy mi történt a IX. század végén az avar lakossággal, milyen volt a nyelvük stb. más alapokból kiindulva kell vizsgálni.9

Nem állíthatjuk, hogy a honfoglaló magyarság a IX. század végén lakatlanul találta volna vidékünket. Régészetileg azonban sem a késői avar, sem a szláv lakosság emlékei nem mutathatók ki. Ami a IX. századi szláv lakosság kérdését illeti, annak Berettyóújfalu környékén alig van nyoma. A szláv helynevek Újfalutól ÉK-re és K-re találhatók csak (Pocsaj, Esztár, Konyár, Guszár, Zomlin). Hogy ezek közül melyik őrzi a IX — X. századi és melyik a későbbi, odatelepített szláv lakosság emlékét, ma még nem tudjuk. Valószínű azonban, hogy a szláv helynévanyag a bolgár megszállással kapcsolatos.

A honfoglaló magyarok megjelenésével megváltozott a táj etnikai képe. Ha hihetünk Anonymusnak, a terület első megszállói a kabarok voltak. Ezt a krónikás hagyományt régészetileg szintén nem sikerült bizonyítani. A hét magyar törzs népe és a csatlakozott kabarok kisebb törzsi tömbökben, nemzetségek szerint telepedtek meg. Az első foglalás jogán megszerzett földeket még a XIII. század elején is számon tartották, és nemcsak a nagy nemzetségek, hanem a kis, csupán falurészeket birtokló szabadok is. Erre a Váradi Regestrum, a XIII. század elejének alapvető forrása a bizonyítékunk. Egy 1219-es per arról tudósít, hogy Nyr falubeliek, akik a szolnoki vár részére sütöttek kenyeret, beperelték a faluban élő szabadokat, akik azt állították magukról, hogy földjüket az első foglalás jogán bírják.10

Újfalu és környékének nemzetségi megszállásáról sajnos sem írásos, sem régészeti forrásaink nincsenek, illetve az a kevés régészeti adat, ami a rendelkezésünkre áll, nem elég a korai birtokviszonyok, nemzetségi szállások rekonstruálására. Az egyetlen biztosan X. század eleji magyar emlékünk ugyan előkelő honfoglaló harcos és valószínűleg családjának megtelepüléséről tanúskodik, de a véletlenül megmaradt leletek leletkörülményei szűk határt szabnak a következtetések számára. Amikor a Berettyóújfalu és Földes közötti műútszakaszt építették, Földes felé a falutól kb. 5 km távolságra, B. Nagy János földjén, homokbányászáskor honfoglalás kori sírt találtak. Állítólag csak egy sír került elő, aminek a megmaradt leletek, s a honfoglalás kori magányos sírok viszonylagos gyakorisága sem mondanak ellent. Mivel azonban a leletek megtalálása és múzeumba kerülése között több év telt el, az adatokat nem lehetett hitelesíteni. A debreceni Déri Múzeum számára átadott leletek között volt két aranyozott ezüst, gazdagon díszített palmettás övveret. Az egyik a jellegzetes honfoglalás kori övek derék tájáról származó fekvő veret volt, a másik az övek lecsüngő részéről való, hosszúkás alakú példány. A múzeum számára átadott tárgyak között volt ennek az övnek a hasonlóan díszes szíjvége is, az azonban nyomtalanul elveszett, még mielőtt rajz vagy fénykép készült volna róla. Ezeken kívül egy díszítetlen ezüst lemezes karperec, és egy vésett palmettás díszű ezüst lemezkarperec tartozik a leletegyütteshez. Az elveszett tárgyak közé tartozik egy pitykének mondott veret és egy lemeztöredék, melyekről a leltárkönyv említést tesz. Ezekről szintén nem maradt rajz.11 A leltárkönyv szerint a szíjvég két ezüst lemezből készült, melyet hat aklaszög fogott össze. Az alsó lemez sima volt, a felső gazdagon díszített és aranyozott. Hosszúsága 70 mm, legnagyobb szélessége 30 mm volt (Déri Múzeum ltsz. 1943.6.).

Azon nem kell meglepődnünk, hogy honfoglalás kori férfi sírban női ékszert (karperecet) találunk (1. kép). A népvándorlás és honfoglalás kori gazdag férfi sírokban gyakran találunk női ékszereket. Karperec a hajdúböszörmény-vidi földi Erdős tanya) sírból is került elő, ahol a halott nemét a sírba helyezett szablya is jelezte.12 A rendkívül gazdag zempléni nemzetségfői sírban pedig női hajfonatdíszítő korongok is voltak.13 A berettyóújfalui öv az egyik legszebb honfoglalás kori emlékünk. Alapmotívuma a háromszirmú palmetta levél, amely legjellegzetesebb honfoglalás kori leleteink, a tarsolylemezek felületét is borítja. Az ezüstből öntött veretek felületét utólag vésték és ezzel plasztikusabbá tették a húsos indákat és levélmotívumokat, majd a hátteret vékony, ún. füst aranylemezekkel borították. A vereteket 3—3 ezüst aklaszeggel erősítették a szíjra. A majd másfél méter hosszú öv belső oldalán egy vékonyabb szíj szolgált a csattal való bekapcsolásra, mivel a honfoglalás kori övek csatkarikáján nem lehetett a széles, véretekkel borított szíjvéget átbújtatni. Így a díszes öv végét, bekapcsolt állapotban a derékon átbújtatták, és az hosszan lecsüngött a harcos bal oldalán. Eredetileg mintegy 40—45 veret borította az öv külső oldalát. Sajnos napjainkra csak hírmondó maradt belőlük. Bizonyosra vehetjük, hogy a sírhoz lószerszám: kengyel és zabla is tartozott, talán nyílcsúcsok, tegez és szablya is.

Valószínű, hogy Berettyóújfalu környékének ez volt a leggazdagabb honfoglalás kori lelete. A X. századi magyar társadalom régészeti leletekből kiolvasható tagozódását figyelembe véve ez a sír a vezető réteg egyik képviselőjét rejtette magában. A középréteg emlékeit egyáltalán nem ismerjük. A köznép egyik temetője Kovácsi pusztán, a régi Nadányi tanya helyén megnyitott homokbányában került elő.14 Itt állítólag lovas sírok is voltak, a leletek zöme azonban a X — XI. századi köznépi temetők jellegzetes emlékeit tartalmazza: kéttagú csüngőket, hajkarikákat, nyakpereceket, s más egyszerű bronz ékszereket. Mivel e temetőnek csak egy részét mentették meg és a leletmentő ásatások is több évtizedes időközzel történtek, nem ismerjük a temető kiterjedését, nagyságát, a legkorábbi és legkésőbbi sírok idejét, de a megmentett sírok anyagának pontosabb korát sem. Csupán annyit mond hatunk, hogy mivel a megmentett leletek között nem szerepelnek első királyaink pénzei, így valószínű, hogy a feltárt temetőrészek a X. századból valók. A két temető közül ez utóbbi egyben településre is utal: az Árpád-kori Kovácsi faluhoz tartozik.

A mai Berettyóújfalu és Berettyószentmárton területén az Árpád-korban számos falu létezett. Ezek egy részének neve határrész vagy dűlőnevekben is fennmaradt, pl. Bocs, Herpály, Andaháza, Szentkozma. Másokat csak a középkori oklevelekből ismerünk, pl. Szentdemetert, Kengyelt. Ezek helyét dűlőnevek nem őrizték meg. A kora Árpád-kori falvak nagyobb részét azonban csak a régészeti terepjárások segítségével lehet feltérképezni. Van olyan dűlőnévben fennmaradt faluhelyünk is, amelynek létezését még nem sikerült régészetileg bizonyítani és okleveles említése sincs; pl. a Berettyószentmárton határában fekvő Derzs, vagy az Újfalu határában levő Dusnok.

1. kép. Honfoglalás kori karperec. Berettyóújfalu, B. Nagy János földje

2. kép. Edény töredékek a Csonkatorony környékéről, Herpály legkorábbi faluhelyéről

Ha az összes számontartott régészeti lelőhely korszakok szerinti eloszlását próbáljuk meg összeállítani, azaz az egyidőben létező települések rétegződését megállapítani, akkor a következő kép bontakozik ki szemünk előtt. A legkorábbi településnek Herpály látszik. A monostor épületének környékén 1932-ben a felszínről számos cserépedény töredéket gyűjtöttek össze. A cserepek homokkal és csillámmal kevert agyagból készült edények töredékei. Felületükön többszörös vonal- és hullámvonalköteg díszítés látható (2. kép). 15 Ezek a töredékek jelzik Herpály falu jelenleg ismert legkorábbi emlékeit. Mit lehet ezekből a cserepekből kiolvasni?

A Kárpát-medence késő avarkori fazekasságára (régészeti szakszóval: edényművességére) az jellemző, hogy mind a településeken, mind a feltehetően IX. századi avar temetőkben ugyanolyan vagy nagyon hasonló anyagú és díszítésű edényeket találunk, mint amilyenek a legkorábbi Árpád-kori településeink korai leletei. Az ártándi késő avarkori temető edényei (sírmellékletek étel- vagy italáldozat számára, melyeket a halott túlvilági megvendégelésére szántak) nagyon hasonlóak, néha meg is egyeznek a kora Árpád-kori falvak területén talált cserepekkel, pl. a herpályiakkal és ez a tény arra utal, hogy a késő avarkori kerámiaművesség hagyományai a későbbi időben is tovább éltek. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy a IX. századi lakosság adta át hagyományait a honfoglaló magyaroknak. Az a néhány megmentett X. századi, esetleg IX. század végi cserép tehát, amelyet a herpályi monostor környékén gyűjtöttek, azt bizonyítja, hogy a honfoglalók nem teljesen lakatlan vidéket szálltak meg. A település folyamatos lakottsága pedig arra utal, hogy a magyarok is falu jellegű településeken laktak. Az egyidőben létező falvak sűrűsége pedig a magyarság életmódjára enged következtetni. Az egymástól távol, messze fekvő települések nemcsak azt bizonyítják, hogy a honfoglalók lélekszáma viszonylag kevés volt, vagy hogy a megtelepülés földrajzi adottságai kedvezőtlenek voltak (kiterjedt árterületek, nagy erdőségek), ha nem azt is, hogy életmódjukban nagy szerepet játszott az extenzív állattenyésztés. Az egymástól 2—3 km-re vagy még kisebb távolságban fekvő, egyidőben létező falvak hálózata azonban a nagyobb számú lakosság mellett megtelepült, elsősorban földművelő lakosságot tételez fel.

Számunkra természetesen az volna a legfontosabb, hogy a X. századi faluhálózatról lennének megbízhatóbb értesüléseink. Ilyen kedvező helyzetben levő, ül. viszonylag jól kutatott területek közé tartozik Ártánd környéke. Nem mondható el ugyanez Berettyóújfaluról, ahol a kutatottság mértéke a közepest sem éri el. Ugyanis Herpályon kívül csak a már említett Kovácsi és a Berettyószentmárton határában, a bocsi puszta mellett fekvő Nyék és Kisnyék helynevek őrzik egy-egy X. századi település emlékét. 16 Kovácsi valószínűleg a X. század második felében települt, és hasonló korú lehet Nyék is. A két falu léte a X. századi fejedelmi hatalom megerősödésének emléke. Kovácsi lakói a fejedelmi szolgálónépek közé tartoztak, s a fejedelem udvara számára végzett szolgáltatásukról kapták nevüket.17 Nyék faluban pedig a hét honfoglaló magyar törzs közül a Nyék törzsbeliek egyik csoportja települt meg, akik számon tartották, hogy melyik törzsből származtak. Mindkét falu kialakulása azzal a folyamattal kapcsolatos, amely a régi nemzetségi szervezet szétbomlasztását és az állam kialakulását jelzi.

Ha a X. század településviszonyait fő vonásaiban rekonstruálni akarjuk, akkor a következőket mondhatjuk. A IX. század végén itt élő gyér lakosságra rátelepült egy honfoglaló nemzetség. A régi lakosság talán Herpályon vagy annak környékén élt (máshonnan nem ismerjük emlékeiket). A honfoglaló nemzetség egyik vezető embere lehetett az a vitéz, akit a Földesre vezető út mentén temettek el. A X. század második felében aztán, legkésőbben Géza fejedelem uralkodása alatt megváltoztak a környék birtokviszonyai. Az eredeti nemzetségi szállásföldek egy részét a fejedelem kisajátította, s e földekre saját népeit telepítette le. Ezek közé tartozott a kovács termékeivel adózó Kovácsi falu lakossága, s a Nyék törzsből származó kis törzsi közösség. Bizonyos azonban, hogy a X. század végén és a XI. század elején már nemcsak ez a három település létezett a ma nagyhatárú két falu területén, s az is valószínű, hogy nemcsak Kovácsi és Nyék volt fejedelmi, ill. királyi kézen. Míg azonban az Árpád-kori településhálózat terepjárással, a felszíni leletek segítségével eléggé megbíz hatóan feltérképezhető, a X — XI. századi falvak korának pontosabb meghatározásához már szerencsés vagy nagyobb méretű ásatásokra is szükség volna. A birtokviszonyok meg állapítására pedig csak az okleveles adatokból nyerhetnénk felvilágosítást. Sajnos a XIII. század elejéig egyáltalán nincsenek írásos adataink. így a tatárjárásig terjedő időszakra szinte kizárólag a régészeti adatokból kell következtetnünk.

Berettyóújfalu és Berettyószentmárton területén az Árpád-kori emlékek felkutatására Herpályon kívül csak Újfalu nyugati felén történtek régészeti terepjárások és ásatások. Az időben legkorábban végzett herpályi ásatásokat nem számítva az ásatási tevékenység csak 1925-ben indult meg Zoltai Lajos kisandaházi kutatásaival. Ezen a helyen egy kisméretű román kori templomot talált Zoltai. A templom helyét már korábban is ismerte. Erről tanúskodnak az 1911. évi Jelentés sorai: „A Dancs ér partján fekszik a Földes—Berettyó újfalui országúiból kiágazó sápi út derékszögű elhajlásánál, éppen ott, ahol az andaházi templom téglatörmelékei még most is sűrűn borítják a földet, s ahol a Jóna tanyához nyitott út kezdődik."18

A Déri Múzeum leltárkönyvében a következő helymeghatározással találkozunk: „.. .az Andaháza pusztáról Sápra vezető közút bal oldalán a Dancs ér partján, csak kissé emelkedett helyen feküdött, ahol az út a Karácsony, Oláh és Jóna birtokok összeszögellésénél északi irányból nyugati irányba fordul." 19 Az ásatás amatőr munkaként indult, mert a feltárást Zoltai tanácsait követve Oláh Mihály sápi gazda kezdte el, majd Zoltai fejezte be. Ez annyit jelent, hogy a felszíni tégla és maltertörmelék által jelzett helyen megkeresték a fundamentumot, majd azt követve körbeásták az alapokat. A templom belseje és a falakon kívüli rész azonban feltáratlan maradt. A szűkszavú jelentésből az sem derül ki, hogy az alap miből készült: döngölt agyagból volt-e, vagy malterral kötött téglából, esetleg váltakozó tégla és agyagsorokból. Kérdéses maradt a templom építésének kora is, hiszen erre egyedül a templom körüli temető sírjai vagy a falu korai emlékei (a legkorábbi cserepek) adhattak volna felvilágosítást. A 12 m hosszú és kb. 7,5 m széles templomocska egyszerű félköríves szentélyzáródású román kori építmény, amelynek északi oldalához két helyiséget építettek: a kisebbik egy előtér, a másik a sekrestye lehetett. A templom apszisához csatlakozó sekrestye alaprajzi elrendezése arra utal, hogy a már meglevő templomot bővítették a két kis helyiséggel. Az ásatás tárgyi emlékei XIV. századi cseréptöredékek, amelyek azt bizonyítják, hogy a falu a tatárjárás után is létezett, újratelepült.

A második andaházi ásatás Nagyandaháza területén folyt 1963 novemberében. A Keleti-főcsatorna nyugati oldalán a műúttól északra fekvő réten és legelőn vízelvezető- és öntözőcsatornákat ástak, és bizonyos fokú talajegyengetést is végeztek. A műúttól északra kb. 1200 m-re és a főcsatornától kb. 40—50 m-re nyugatra három csatorna találkozási pontjának szögletében a munkások „tömegsírra" bukkantak. A csatornák rézsűinek kialakítása félbemaradt, és Karvaly Elemér technikus értesítése nyomán megkezdődött a leletmentő ásatás. A tömegsír a templom körüli temetőnek bizonyult. A csatornák szögletében fekvő kis templom csak annak köszönhette megmaradását, hogy a Főcsatornával párhuzamos öntözőcsatorna és a nem messze levő juhhodályoktól derékszögben becsatlakozó csa torna észak felé néhány méterrel keletebbre folytatódott. A leletmentés eredményeképpen egy 8,5 m hosszúságú és 5 m széles templom sárga agyagból döngölt alapját sikerült feltárni. A felmenő falak téglából készültek, nyomai a nyugati fal két végén több sorban meg is maradtak. A templom alaprajzi érdekessége az volt, hogy a félköríves szentélyt falazott fal vagy korlát választotta el a templom hajójától, és a nyugati fallal párhuzamosan, attól majd nem egy méterre egy másik keskeny falat találtunk, mely a templom északi falával egybe volt építve, legalábbis a döngölt agyag alapozás együtt készült.

Ennek a választófalnak a déli végén még két sorban felfalazott téglát találtunk, oldalán pedig előkerült az eredeti meszelt vakolás. A választófal és a déli templomfal között alig 60 cm-es köz volt. A templom belseje tehát kereken 3x3 m-es négyzetes tér. A nyugati faltól néhány méterre feltárt sírok egyikében egy meghatározhatatlan kisméretű obulust, s egy még korábbi, ez utóbbi sír által megbolygatott sírban pedig egy kisméretű bronz S végű hajkarikát találtunk. Ezek alapján a templom a XII. század elején épülhetett. 20 Terepjárásunkkal meghatároztuk a falu helyét is. Az az enyhe, partos magaslat, amelynek északi szélén feküdt a templom, nyugat felé kb. 250 m távolságig nyúlt el. Ez alkotta a terepalakulat szélességét. Hossza dél felé 500 m-en túl is folytatódott, de a településnyomok csak a nyugati szegélyig tartottak, dél felé pedig alig 300 m hosszúságban voltak megfigyelhetők. Ezen a területen mindenhol csak XI — XIII. századi cserepeket találtunk, ami arra utal, hogy a tatárjárás után csak sokára, és akkor is csak szórványosan lakhatták a falut. (3—4. kép. I. tábla 10—12.) Nehezebb dolog e falvak nevének meghatározása. Berettyóújfalu nyugati határában Andanáza és Szentkozmadamján falvak neve maradt fenn puszta nevében. Ezen kívül a ma Kálló-csatornának nevezett Macsó ere, Macsó hát, Macsó vég és Palocsa földrajzi nevek utalnak írott forrásból ismert falunévre. 21

Az 1963-as ásatás nyomán kialakult képen az új terepjárások eredményei némi kiegészítést tesznek szükségessé. Az újonnan felfedezett települések, az ásatások és a kéziratos térképek adatait egyeztetve, eléggé megbízhatóan rajzolódik ki előttünk a kora Árpád-kori településhálózat. Egy 1812-es térkép 22 feltünteti az andaházi telket. Az eddigi terepjárási eredmények minden esetben azt igazolták, hogy a Teleknek nevezett határrészeken régi falvak helyét találjuk meg. Pl. Fúrta határában a Telek az egykori Megyer falut jelzi, a Told határában levő Telek a régi Tóidra vonatkozik, a Téglástól délre fekvő Telken szintén közép kori falut találtunk, és egy régi térkép Herpály falu helyét Teleknek nevezi. 23 így valószínű volt, hogy az andaházi telek helyén kell Andaházát keresnünk. Andaháza templomának helyét ugyanezen a térképen a Kődomb nevű hely sejtette, amely a Telektől észak felé feküdt. A mai térképen való lokalizálást az a körülmény segítette elő, hogy az andaházi puszta ÉNy-i határa Földes felé a Kalló ér volt és maradt a mai napig. A Kálló-érhez viszonyított távolságokat arányosan felvéve a mai térképre azt az eredményt kaptuk, hogy a Kődombnak nevezett hely a mai műút környékére esik, vagy valamivel alatta helyezkedik el, amelytől délre fekszik az andaházi telek, a Keleti-főcsatornától nyugat felé. Ez a helyzet azt bizonyítja, hogy a Zoltai által feltárt templom, amely a mai műúttól délre, az egykori Karácsonytanya közelében feküdt, volt Andaháza temploma. Ezt megerősítik a régészeti leletek, a megmentett XIV. századi cserepek is. Az általunk 1963-ban feltárt kis Árpád-kori templom és a hozzá tartozó falu tehát nem lehetett Andaháza. Ha az 1812-es térképen jelöljük ki ennek a templomnak a helyét, akkor az a földesi határ és a Kődomb közötti távolság felezőpontjára esik. Ezért Szentdemeter falu helyének határozhatjuk meg. (1. sz. melléklet) A további településazonosítások ezt a feltételezést csak megerősítik annak ellenére, hogy Szentdemeter helyét nem őrizte meg határnév. Nehézséget okoz azonban az a körülmény, hogy Szentdemeter a tatárjárás után még lakott helynek tűnik. 1418-ban is még possessiónak nevezik. 24 Ennek a felszíni leletekben is tükröződnie kellene. 1976-os terepjárásunk alkalmával viszont újra csak olyan cseréptöredékeket találtunk a falu helyén, amelyek nem lehetnek későbbiek a XIII. századnál. A legjellegzetesebb Árpád-kori leletek közé tartozik a cserépüst, melyeknek töredékeit itt is megtaláltuk. Ezen kívül vonal és hullámvonalköteggel, vagy széles karcolt hullámvonallal díszített fazekak maradványait gyűjtöttük be. A fazekak pereme, amely szintén korjelző sajátosságú szokott lenni, enyhén kihajló, szögletes.

Berettyóújfalu határának a Keleti-főcsatornától nyugatra eső részén, tehát a műúttól északra, Nagyandaházán találjuk meg Szentdemeter falu helyét, délre pedig Kisandaháza pusztán Andaházát. A következő, viszonylag könnyen azonosítható faluhelyünk Kengyel. Okleveles említése késői és eléggé hosszúéletűnek látszik.


3. kép. Az Andaháza-szentdemeteri templom alapjai	4. kép. Az Andaháza-szentdemeteri templom alapjai



5. kép. Az Andaházai templom alaprajza	6 kép. A szentdemeteri templom alaprajza

I. tábla. 1—3. Berettyóújfalu — Szentkozma, 4—5. Berettyóújfalu — Macsó, 6—9. Berettyóújfalu — Derecske — Inke, 10—12. Berettyóújfalu — Andaháza — Szentdemeter

II. tábla. Berettyóújfalu — Kengyel

1. melléklet.BmT 35.a. Andaháza és Szentkozma pusztáknak föld térképe 1812

4. melléklet. BmT 97. A Herpályi Pusztának föld térképe...1815

Fekvésére utal neve is: a Berettyó egyik ágának nagyobb kanyarulatában, kengyelében kell feküdnie. Kengyelszeg néven is előfordul. 25 Az egykori andaházi iskolától, tehát a műúttól délre a Kölesérnek van egy nagy tágas kanyarulata, amelyet a főcsatorna egy kisebb keleti és egy nagyobb nyugati félre választott szét. A főcsatorna hídjától délre kb. 750 m-re indul a kengyel keleti oldala, majd délnek fordul az egykori meder. Ezen a területen, a vízpart ármentes részén, a csatorna töltésétől a kengyel vizéig keleti irányban kb. 300 m hosszúságban Árpád-kori cserepeket találtunk a szántásban. A leletek között itt is a cserép üst volt a legjellemzőbb, a fazekakon viszont már csak karcolt vonal- és hullámvonal díszítést figyelhetünk meg, tehát hiányzott a korábbi időre jellemző vonal- és hullámvonalköteges díszítés (II. tábla 1—9.). A falu korát a cserepek alapján a XI — XIII. századra keltezhetjük. Ez a tény azonban megnehezíti a falu meghatározásának lehetőségét, mivel Kengyelen még a XV. század elején is házak álltak. Ugyan is ebben az esetben a felszínen döntő többségében későközépkori cserepeket kellett volna találnunk. A másik nehézséget abban látjuk, hogy egy 1425. évi oklevél a Berettyó keleti partján álló házakról beszél. 26 A zavaró itt nem a Berettyó nevének említése, hanem a keleti part, ahol a XV. században házak álltak. A terepen ennek nem találtuk nyomát. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a főcsatorna építésével az egykori felszíni viszonyok alaposan megváltoztak, új csatornák, töltések készültek. így lehet, hogy a későbbi településnyomokat őrző helyeket megsemmisítették, esetleg a terepjárás során kihagytuk. Mindenesetre a műút és a vasútvonal között más települést nem találtunk, Kengyelnek valahová erre a területre kell esnie, feltételesen tehát mégis Kengyelhez kapcsoljuk e településnyomokat.

A következő Árpád-kori települést a ma Palocsának nevezett határrész legdélibb részén találtuk meg. Ez a falu légvonalban kb. 3,5 km-re van keletre a szentdemeteri templom helyétől, Újfalutól Földes felé a műúton 6 km-re és ettől a ponttól kb. 2 km-re északra, az állami gazdaság tanyájától pedig kb. 1 km-re kelet-északkelet felé. 27 A faluhelyen kizárólag XI — XIII. századi cserepeket sikerült gyűjtenünk, cserépüst töredékeket, hullámvonalköteggel és karcolt vonallal díszített cserepeket, edény oldalfalából kinagyolt orsókarikát. A peremtöredékek között a ferdén kihajló szögletes perem is előfordulhat (III. tábla 1—6.). A Palocsa határrész déli szélén felfedezett faluhely valószínűleg Palocsával azonos, hiszen tőle északra mélyen fekvő legelő van ma is, egykor pedig a Kékkálló ártere volt. A falunak nincs Árpád-kori okleveles adata. Jóval később, 1463-ban mint Andaháza birtok határain belül fekvő Palotha nevű prédium fordul elő. 28 Ebből az adatból nem tűnik ki egyértelműen, hogy lakott volt-e vagy sem. Abból következtetve, hogy ekkor már Andaháza része volt, inkább arra gondolhatunk, hogy az elnéptelenedett falu olvadt be nagyobb szomszédja területébe. Első okleveles feltűnéséből sem következtethetünk lakottságára, mert Palocsa halma határa kifejezés, amely határleírásban fordul elő, csak utal a falu vagy prédium létére. 29

Andaháza területe tehát legalább négy Árpád-kori falu határából alakult ki: Andából, Szentdemeterből, Palocsából és Kengyelből. Valamennyi egykorúnak látszik: legkorábbi leleteik XI — XII. századiak. Kivétel éppen Andaháza, melynek területéről eddig nem is merünk Árpád-kori leleteket. Itt viszont a falu temploma kétségtelenül tatárjárás előtti. E falvak közül Andaházán kívül csak Szentdemeternek volt temploma. A másik két falu helyen nem találtunk téglaépületre utaló nyomokat. A falvak neve részben személynévi eredetű. Ilyen Andaháza neve. Az Anda személynév a XIV. század elején többször is előfordul. Ha azonban a személynév ,háza' összetétellel fordul elő, akkor ez XIII — XIV. századi helynévadási szokást jelez. A falu 1418-ban tűnik fel. 30 Valószínűleg Szentdemeter korábbi neve is személynévi eredetű. A templomos falvak egy része a XIII. század elejétől oklevelesen bizonyíthatóan temploma védőszentjének nevét vette fel. Mivel a régészeti leletek tanúsága alapján Szentdemeter a névadás eme divatjának megjelenése előtt is létezett, nevének is lennie kellett. Legkorábbi faluneveink döntő többsége viszont puszta személynévből alakult. Szent Demeter a bizánci egyház kedvelt szentje volt.

Tiszteletének magyarországi elterjedését Moravcsik Gyula a keleti egyház térítő tevékenységével hozta kapcsolatba. 31 Az újabb ásatások azonban nem erősítik meg ezt a feltételezést, mert a Szent Demeter tiszteletére szentelt egyházak, többnyire Szentdemeter nevű települések templomai sem alaprajzi sajátosságaik, sem régészeti emlékeikben nem különböznek a nyugati egyház liturgiája szerint működő templomoktól, emlékektől, pl. Szentdemeter Hajdúhadház határában, Szent Demeter-templom Szegeden. 32 Az Andaháza pusztán feltárt szentdemeteri templom hármas tagolódása és hajójának négyzetes alaprajza megengedi azt a feltételezést, hogy kezdetben a bizánci egyház liturgiája szerint miséztek benne. Mivel azonban egyedülálló jelenségről van szó, és a belső osztófal szerepe másként is értelmezhető (pl. eddig párhuzam nélkül álló nyugati karzatos megoldás), a végső szót e kérdésben az újabb kutatásoktól várhatjuk csak. 33

Kengyelről már említettük, hogy földrajzi helyzete volt elnevezésének alapja. Palocsa esetében a földesúr kastélyáról kaphatta nevét a település, bár ennek milyenségéről nehéz elképzelést alkotnunk. 34 Andaháza kivételével, amelyről nincs adatunk, mind a három másik település kisméretűnek látszik. A felszíni nyomok 3—400 m-es távolságon belül kerültek elő. A tatárjárás során valamennyi elpusztulhatott. Az újjátelepülés után jóval később területüket az életképes és nagyobb lakosságot eltartó Andaháza szívta fel magába.

Szentkozma, helyesebben Szentkozmadamján falu nevét temploma patrocíniumáról (védőszentjéről) kapta, valószínűleg a XIII. században, ugyanúgy, mint Szentdemeter. De ez nem azt jelenti, hogy a falu is akkor jött létre. Feltehetően egy korábbi, személynévi eredetű nevet szorított ki a patrocíniumból alakult helynév. Szent Kozma és Dámján a keleti egyház kedvelt orvos szentjei voltak, de tiszteletük nagyon hamar Itáliában és máshol is elterjedt. 35

A falu helyét teljes bizonyossággal ma sem tudjuk meghatározni. Korábban a Földesre vezető műút északi oldalán kerestük, ahol ma az állami gazdaság tanyája van. Ezen a területen azonban, ha volt is egykor középkori település, ma semmit sem lehet találni, mert a felszín annyira fel van bolygatva az építkezésekkel és a mezőgazdasági gépek csapásaival, hogy nem látszanak az egykori településnyomok. A másik lehetőségnek a műút déli oldalán levő, volt röptéri épület környéke kínálkozott. De sem ezen a területen, sem a közelben levő földkitermelő gödrök partvonalában nem találtunk felszíni leleteket, pedig ezt a határrészt Szentkozmának nevezik. A harmadik lehetőségnek a szentkozmai vasúti megállótól DNy-ra levő terület látszik, amelyet szintén Szentkozmának neveznek. Az egykori Gál Sándor tanyától kb. 600 m-re északra fekvő földeken Árpád- és középkori cserepeket találtunk egy őskori település helyén. Ezen a részen XI—XIII. századi cserepek mellett XV—XVI. századi edénytöredékek is előfordultak. (I. tábla 1—3.) Sajnos a település teljes kiterjedését nem ismerjük. Miután Szentkozma puszta északi határát a Kálló-csatorna hídjától a palocsai legelőig bejárva csak a palocsai legelő keleti szegélyén találtunk kisebb Árpád kori települést, és a műút és a vasútvonal közötti terület leletmentesnek mutatkozott, így feltehető, hogy a vasúttól délre levő faluhelyen kell keresni Szentkozmadamjánt. Kialakulásáról érdekes mondát jegyzett fel Osváth Pál.

„Rígen vót, akkor vót mikor a kű is lágy vót, hogy Újfalu határán a környík nípe ki lúháton, ki gyalog, a hogy tudott összegyűlt a székelyek ellen, kik a király és a vallás ellen felkeltek. A mi táborunkban Péter nevű ember vót a vezír, a ki igazi istenes ember vót. A tábor ott a tájon terült, a hun most a Marosi tanya áll. Együtt vár mán a tábor né hány napon át, de az ellenségnek híre se vót. Mán a vidíki nép meg unta a várakozást, s innen onnan oszlóba vót, niidőn egy különös kinézésű fekete ember fekete lovon jött a táborba. A lú serínyje a térgyit verte s olyan vastag és göndör vót, hogy kibontani se lehetett és sovány vót, mint az agár kutya de kicsi feje és vírben forgó nagy szeme lévén sokan meg szerettík. A jövevény szállást kírt a táborban és kiskorig titokban beszélgetvén Péter vezérrel lefekütt a gyepen és azt mondván hogy kőtsík fel ha az ellensíg elírkezik, oly mi álomba merült, hogy alvásába tátva hagyott szájába a legyek repkedtek. A vitézlő níp megunta mán a várakozást és nem lévén dóga, gúnyolni kezdtík a jövevínt, olyan is akatt, ki csillagot akart vele rúgatni, de azt Péter vezír nem engette mondván »hagyjátok bíkit neki, nem tugyjátok, mit cselekesztek. Esteledett az idő s egyszer az esthajnalon csak hallják a mieink, hogy a Berettyó felől, mint a sáska jön az akit ütni kell. Felkőtöttík ekkor az alvó vándort s oda vezetvén lovát, az felült arra, mondván: »Az ellensíg vezíre alatt hasonló lú van éhez, ez és az övé összefognak nyeríteni, én akkor az ellensígnél lívőt kézre kerítem s én arra ülvén, Péter az enyimre üljön.« Ekkor még azt mondva »Isten velünk, ki ellenünk« elől, az ellensíg közé vágott s mint hogy Péter legjobb vitézeivel mindjárt mellette és sarkába vót, csakhamar az ellensíg közepé ig addig furakodott, míg lova s az ellensíg vezírjínek lova össze nem nyerítettek. A nyerítés után az idegen nem sokára feltalálta az ellensíg vezírit, kit midőn az idegen füttyentísire lova levágott az idegen saját lováról lepattanva s a magáét Péternek hagyva, a feltalált lóra ült. E közben a lováról leesett ellensíg vezírinek Péter emberei fejét levágták s midőn azt az ellensíg népe megtutta, nyakra fűre úgy szalatt, hogy lehetett vóna őket ha lett vóna kinek ■ aprítani, de nem vót ám, mert Péter vezér és az idegen kit Kozmának s a pápisták Sz. Kozmának hittak nem engettík, hogy a magyar magyar vírt ontson. Hová tűnt Sz. Kozma? senki se vette észre, azonban ezen dolog emlíkezetére, az azon helyen épített falu hol a csata történt Sz. Kozmának neveztetett." 36

A Szentkozmadamján keletkezéséről ill. Szt. Kozmáról szóló monda egyik változata Szt. Lászlóhoz kapcsolódik. De hasonló mondák keletkeztek a bizánci harcos szentekkel, Szent Györggyel, Szent Demeterrel, Szent Andrással és Szent Theodorral kapcsolatban is. A Szent Demeterrel kapcsolatos mondák sok részlete megegyezik a Szent László köré fonódó történetekével. 37 A Szent Kozmáról szóló elbeszélésnek számos olyan eleme van, amelynek bihari tájon történeti magja van: a váradi püspökség I. László király alapítása volt, Bihar megye nyugati részén székelyek laktak, és ehhez kell számítanunk a két bizánci szent tiszteletére szentelt templomot, azaz tiszteletüket. 38

Berettyóújfalu nyugati határában a legnagyobb területet Szentkozma puszta foglalja el. Ennek legdélibb részén fekszik az egykori falu. A földesi, illetve derecskéi határig terjedő majd 10 km-es hosszúságú sávban csak a szentkozmai határ északi részén találtunk gyér településnyomokat. A lelőhely a palocsai legelő délkeleti szegélyéhez közel fekszik, mintegy 1 km-es távolságra keletre annak a fasornak a végétől, amely Palocsa faluhelyétől északi irányba húzódik. Ezen a területen korábban több tanya is állt, ma azonban csak egy gémeskút és egy kis épület áll, a tanyáknak csak elbontott törmelék jelzi a helyét. (I. tábla 4—5.)

Ha Újfalu felől kíséreljük meg helyét kijelölni, akkor a derecskéi határ és a Kálló-csatorna metszéspontjától nyugatra kb. 1 km-re fekszik az a lapos földhát, amelyen a település nyomok megfigyelhetők. É település nevének meghatározásában a régi térképek határnevei igazítanak el bennünket. A ma Kálló-főcsatornának nevezett vízfolyást a régi térképek még Macsó erének nevezik, mellette, nagyjából azon a területen, ahol az általunk fellelt település van, találjuk a Macsó hát határrészt. Egy elveszett, de fotó másolatban megmaradt 1842-es kéziratos térkép Derecske és Berettyóújfalu határának szögleténél Macsó vég határnevet tüntet fel. 39 Ez az elnevezés valószínűleg hasonló formában őrizte meg Macsó falu nevét, mint a Faluvéghalma Zám faluét a Hortobágyon. Macsó neve 1214-ben tűnik fel a Váradi Regestrumban, és azután nem is hallunk többet róla. 40

Közvetlenül a derecskéi határ szélén, Földes, Derecske és Újfalu halárainak találkozásánál, két név nélküli nagydomb mellett, a Kék-Kállótól keletre eső parton is találtunk egy Árpád-kori faluhelyet. Nevét határnévből nem ismerjük, de nem lehetetlen, hogy az először 1213-ban említett Inkével azonos, amelyet egy 1820-as térkép Derecske határában DNy-ra jelez a Kálló-ér zugában. 41 Mivel a falu egykori belterülete egészen a mai újfalui határig nyúlik le, feltehető, hogy földjei a mai újfalui határ északi részére is kiterjedtek. (I. tábla 6-9.) Az Újfalu nyugati felének északi sávjában húzódó falvak sorát Dusnokkal zárhatjuk. Helyét a herpályi puszta térképei őrizték meg, 42 írott forrásban nem találjuk nyomát. Minden bizonnyal a herpályi monostor birtoka volt, hiszen Herpálytól északra találjuk, a debreceni út nyugati oldalán, a derecskéi határ közelében. Tőle nem messze jelzi az 1842-es kéziratos térkép a Macsó véget. Dusnok nagyon kis település lehetett. Régészeti emlékeit nem ismerjük. A herpályi monostor számára bizonyos szolgáltatással tartozó felszabadított szolgák, torlók, szláv szóval dusnokok lakták. A XII. század második felében keletkezhetett, és a herpályi monostor elkészülte és a tatárjáráskor bekövetkezett pusztulása közötti időben létezett.

A Kálló-ér és a derecskéi határ mentén Szentdemeter, Palocsa, a derecskéi határba eső falu, Macsó és Dusnok félkörben lezárja az újfalui határ északi szegélyét a debreceni úttól nyugatra eső részen. Újabb faluhelyeket csak gondos terepbejárással fedezhetnénk fel, első sorban a Macsó-ér partjain, esetleg a herpályi pusztán, ahol egy Kis-telek nevű határrészt ismerünk. 43 Végül szólnunk kell magáról Újfaluról is. Kétségtelen, hogy a Herpály határában ki alakult település még az Árpád-korban keletkezett, azt viszont nem bizonyíthatjuk, hogy már a tatárjárás előtt is létezett. Korábban ugyan a Berettyó partján, közelebbről meg nem határozható helyen előkerült, pénzekkel elrejtett cserépedény alapján arra következtettünk, hogy a tatárjáráskor már állhatott, de Újfalu belterületéről a mai napig sem ismerünk XIII. század elejére keltezhető leleteket.

A településállomány X. és XI — XIII. századi rétegének felvázolása után kitűnik, hogy Berettyóújfalu történetéről viszonylag későn beszélhetünk, sőt talán ez volt a legkésőbben kialakult falu az egész mai nagy határban. A legősibb településnek kétségtelenül Herpály látszik, s a tatárjárásig ez volt a legnagyobb és legjelentősebb hely. Egykori szerepét mi sem mutatja jobban, mint hogy e falu volt egy ma már ismeretlen nemzetségnek a központja. Okleveles és krónikás adatok híján nem tudjuk, hogy e nemzetség ősfoglalónak tekinthető-e vidékünkön, hogy kapcsolatba hozható-e valamilyen formában az Újfalu nyugati határában előkerült honfoglalás kori sírban nyugvó előkelő harcossal. Az egykori falu legkorábbi emlékei a monostor helyén kerültek elő. Hogy lakói mikor települtek át a falu későbbi helyére, pontosan nem tudjuk. Az áttelepülés a monostort megelőző templom építésével áll kapcsolatban. Ennek ideje azonban teljesen bizonytalan. Az első templom maradványai a későbbi háromhajós nemzetségi monostor pillérei alatt maradtak meg, lényegében véve csak az egyhajós templom északi és déli falának részei. 44 Ezt az egyszerű, de viszonylag nagy méretű templomot a XII. században lebontották, és a helyén építették meg a nagy, három hajós nemzetségi monostort. A feltárás során a templombelsőben nem találtak sem ép, sem bolygatott sírt. Ha voltak is, a későbbi rombolások alkalmával megsemmisültek. Csak a háromhajós épületen kívül került elő pénzzel keltezett sír. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a nemzetségi monostor már a XII. század közepén állt. Továbbra is kérdéses marad azonban az első templom építésének ideje. Mivel az ásatás még nem fejeződött be és az eddigi eredményei sincsenek mind közzétéve, csupán annyit állapíthatunk meg, hogy az első templomnak legkésőbb a XII. század elején már állnia kellett. Valószínű tehát, hogy ebben az időben telepítették át Herpály lakóit a falu későbbi területére. Hogy miért bontották el az első templomot, arra az ásatásokból nem nyertünk adatokat. Lehetséges, hogy az öregség miatt romladozó épületet már nem tartották érdemesnek a kijavításra, és inkább újat építettek a helyére. A herpályi monostorról a tatárjárás előtt csak egyetlen adat szól. 45

Sokkal nehezebb helyzetben vagyunk Berettyószentmárton korai történetének felvázolásával, mert ezen a területen sem a korszakunkba tartozó régészeti feltárás, sem terep bejárás nem történt, de még véletlenül előkerült leletekről sem tudunk. Forrásaink tehát a korai helynevekből leszűrhető tanulságok, a kéziratos térképek adatai, az Árpád-kori oklevelek és más írott források lesznek.

A IX. században itt is ugyanazon erők és folyamatok hatottak, mint Újfaluban. A X. század, bár emlékeit nem ismerjük, fő vonásaiban szintén a szomszédos Herpály és környékének történeti eseményeit idézi. A részletek azonban nagyon is eltérőek lehetnek. Például nem biztos, hogy Berettyószentmárton területe ugyanazon honfoglaló nemzetség birtokához tartozott, mint Herpály. A fejedelmi hatalom beavatkozását itt a bocsi puszta nyugati felén határnévben megmaradt Nyék falu megtelepülése jelzi. A másik döntő különbség az, hogy e területen a XI — XII. században nem számolhatunk helyi vagy más idetelepült ismeretlen nemzetséggel. Sőt inkább úgy tűnik, hogy a helyi első foglaló nemzetség birtoklása a X. század második felében véglegesen megszűnt és az egész terület Géza fejedelem, vagy István király kezére került. Erre vallanak ugyanis a Hontpázmány nemzetség birtokviszonyai. Bár a Hontpázmányok itteni birtoklása írott forrásokkal csak a XIII. század második felétől bizonyítható, 46 a Bihar és Szabolcs megyei ágak közös birtoklása alapján mégis viszonylag régibb keletűnek kell lennie. Biharszentjánosi monostorukról már 1215-ben tudunk. 47 Viszont nem ismert, hogy a mai Berettyószentmárton területén is állt egy monostor. Okleveles és más írott forrás ugyan nem említi, de Berettyószentmárton 1759-es térképén a szomajomi pusztán, az Ölyvös vize mellett Klastromsziget határnévvel találkozunk. 48

Egy másik kéziratos térkép, amely a szomajomi pusztát ábrázolja, Klastromzug nevű helyet tüntet fel. 49 A monostor helyét mindkét térképen az Ölyvös ugyanazon hurkos kanyarulatában találjuk, bár készítésük között 90 év telt el (2. sz. melléklet). Feltehető, hogy jelen tős romok jelezték helyét, melyek azonban a múlt század közepére megfogyatkoztak, majd el is tűntek. A későbbi térképeken már nem találjuk nyomát. A térképek szerinti lelőhely közel fekszik a mezőpeterdi határhoz. Ott, ahol Mezőpeterd és Berettyószentmárton között az Ölyvös képezi a határt, a víz folyásiránya északi. Majd két ágra szakadva egy nagyjából téglalap alakú terülytet fog közre, melyet a régi térképek Hídsziget néven jelölnek. A Híd-sziget északi oldala ,Az Ölyvös egy mellékága, amelynek folyásiránya már nyugati. A Híd sziget ÉNy-i szögletétől a második nagy hurokban találjuk a Klastromzugot, az Ölyvös déli oldalán. Ma a Mezősasra vezető út keleti oldalától közelíthető meg. A szomajomi tel ket, azaz a falu helyét a Klastromzugtól DK-re jelzi a BmT 98-as jelzetű térkép, a toldi határ közelében.

A szomajomi pusztán levő monostor létezése számos településtörténeti kérdést vet fel. Mindenek előtt azt, hogy hol volt a Hontpázmányok legkorábbi központja ezen a vidéken: melyik monostor a korábbi, a szentjánosi vagy a szomajomi? A birtoklástörténeti adatok a szomajomi monostor prioritása mellett szólnak. Másfelől, ha c monostor a Hontpázmá nyokhoz kapcsolható, akkor miért nem maradt róla okleveles adat? Hiszen a nemzetségi birtoklás jóval a tatárjárás előtt kezdődhetett, és nem szűnt meg a tatárjáráskor, azaz a terület végig a Hontpázmányok kezén volt. Birtokoscsere sem jöhet szóba, mint a herpályi uradalom esetében történt. Tulajdonképpen az a kérdés sem eldöntött, hogy a szomajomi határ Bócson belül alakult-e ki. A kérdést talán az dönthetné el, hogy ha ásatással tisztázni lehetne Bocs, Szomajom és a monostor kialakulásának, ill. építésének idejét. Az egymásnak ellentmondó adatok és feltételezések sajnos a későbbi időben sem küszöbölhetők ki. így jelen pillanatban nem tudjuk, hogy a Hontpázmányok bocsi vagy egy ismeretlen nemzetség nem bocsi (szomajomi?) monostora állt-e az Ölyvös mellett a Kiastromzugban.

A mai Berettyószentmárton területén a tatárjárás előtt kétségtelenül Bocs volt a legnagyobb határú falu. Helyét a Furtára vezető út mindkét oldalára kiterjedő Kis- és Nagybócsi pusztán kell keresnünk, Szentmártontól kb. 2 km-re. Egy 1481-es oklevél szerint Bolch birtok a Berettyó partján fekszik.50 A falu helye talán a Teleknek nevezett részen van, a furtai út nyugati oldalán, de e feltételezést két másik adat gyengíti. Az egyik az, hogy egy 1830-as térkép szerint a Bocsi Telek Berettyóújfaluval szemközt, délre, közvetlenül Puszta szentmárton mellett nyugatra feküdt, a mai Berettyószentmárton területén.51 A másik adatra, amely Nyék helyével kapcsolatos, még visszatérünk.

Bizonyosan Bocs határában, Bócstól ÉK-re alakult ki Szentmárton, a mai Berettyó szentmárton, amely végül is az összes környező települést magába olvasztotta. Bocs és Szentmárton között folyt egykor a Berettyó. Erről egy évszám nélküli (1321-es)52 oklevél tanúskodik, amely szerint Bolch possessiónak a Berettyó túlsó partján levő részén állt a Mindenszentek tiszteletére szentelt templom. Ebből az oklevélből értelem szerint az következik, hogy a Szent Márton tiszteletére emelt templom, amelyről Szentmárton a nevét kapta, a Berettyó innenső, azaz északi oldalán állt.53

Ugyancsak Bocs határában települt meg egy másik falu is: Újlak. Neve először a Váradi Regestrumban fordul elő 1213-ban.54 Nevéből ítélhetően nem régi alapítású falu, legkorábban a XII. század végén alakulhatott ki a bocsiak vagy a szentmártoniak áttelepítésével, esetleg más birtokokról átköltözöttekből települt. Helyére a kéziratos térképek adataiból következtethetünk. Egy Berettyószentmárton határát ábrázoló 1848-as térkép feltünteti az Újlaki tetőt, mellette egy Telek nevű határrészt,55 de szerepel Újlak az 1759-es térképen is.56 (3. sz. melléklet) Lipszky térképén is megtaláljuk. Mindhárom térkép egybehangzó tanúsága szerint Szentmártontól keletre feküdt. A Berettyó alkotta északi határát, a folyó túlsó oldalán a herpályi határ terült el. Kelet felé Guszár határolta, amely a mai Váncsod nyugati ha tárába olvadt be. Déli oldalon valószínűleg Szomajom, ill. az Ölyvös vizéig, nyugatra pedig Szentmártonig és Bócsig terjedt. A falu helyét, az Újlaki Telket Szentmártontól keletre kell keresnünk a vasútvonal és az E 15-ös út kereszteződésétől délre és a műút szentmártoni elágazásától északra levő területen. A vasútvonal és a műút kereszteződésétől keletre a Berettyóig, ill. a Váncsodig (Guszárig) elnyúló legelőt ma Újfalusi legelőnek nevezik, amely eltorzultan Újlak nevét őrzi. A szomszédos Guszár falu a szentpéterszegi szőlőskerttől délre 3,2 km-re, és Szentmárton templomától kb. 5 km-re keletre feküdt, ahol a mai 25 000-es térkép a Berettyótól délre a Telekalja határrészt jelöli.57

Szentmárton nyugati határában a furtai út és a Berettyó között Bocs feltételezett faluhelyén kívül két másik település emlékét is őrzik a kéziratos térképek. A legtovább megmaradt falu Szentdienes lehetett, mert ennek határát is ismerjük. Északon kb. 2—2,5 km-es szakaszon a Berettyó vize volt a határa. Nagyjából a Szentmárton és Bakonszeg közötti folyószakasz középső, dél felé megtörő szögletétől keletre a szentmártoni gátőrházig, nyugatra pedig a Hídköz tanyáig (Újvilág tsz) terjedt. A falu helye Lipszky térképe alapján a ma tompaszögben megtörő folyásirány déli oldalán feküdt, a Juhász tanya táján. Emléke azonban annyira kiveszett, hogy a szentdienesi telket nem tüntetik fel a térképek. Tőle nyugatra találjuk Kórógyot. A két falu között az É—D-i irányú határt a Szúnyogos-ér alkotta. Délen Zsáka és Fúrta, ill. a két falu határán levő vízfolyás, keleten pedig Bocs szintén É—D irányú határa fogta közre.58 (4. sz. melléklet)

Nagyobb részben Szentdienes területébe olvadt be Nyék. A szentdienesi pusztát ábrá zoló térkép a zsákai és furtai határ szögletétől ÉK-re eső területet egészen a bocsi pusztáig Nyék, ill. Kisnyék névvel jelöli meg. Az 1970-es kiadású 25 000-es térképen a Vájna tanyától nyugatra eső mélyfekvésű legelőre lokalizálhatjuk. Települési helyként azonban csak a Vájna tanya tágabb környéke jöhet szóba, esetleg a Kisbocsnak nevezett tanya. A Vájna tanyától északra kb. 500 m-re találtunk is egy Telek nevű határrészt, de ez inkább Bócshoz tartozik. Ha azonban ezt kell Nyékkel azonosítanunk, akkor Bócsot a Furtára vezető út keleti oldalán kellene megtalálnunk, a Furtára, ill. Mezősasra vezető utak között, a Bocs halom táján, a Vájna tanyától kb. 1000—1200 m-re keletre. Szentdienestől nyugatra, a Berettyó és a Szúnyogos-ér, tehát Bakonszeg főutcájától délre a Berettyó déli oldala és a zsákai határ között fekszik Kórógy puszta.59 Faluhelyét Lipszky alapján a H. Nagy-tanya és a Kádár-halom közötti határrészen sejtjük, esetleg a bakonszegi gátőrház melletti erdőtől DNy-ra levő szőlőskertek környékén.

Csak régészeti terepjárással lehetne felderíteni, hogy a szentdienesi puszta középső részén a múlt század közepén még élő Derzs határnév települést jelez-e vagy sem. Névalakja Árpád-kori személynévre utal, pl. Derzs palotája.60 Írott forrás adata azonban nem kapcsol ható hozzá. A Berettyó és a Bakonszegre vezető út között feküdt Bálinttelke. 1354-ben Dehter határjárásában említik, Szentdienessel szemben a Berettyó partján. Dehter nevét Györffy a Hídközpusztától északra, az 1830-as kéziratos térképen feltüntetett Dajt-ér nevében is merte fel.61 Így helyét valószínűleg a Kálló-csatorna (Mácsó-ér) északi oldalán kell keresnünk, talán már nem is az újfalui, hanem inkább a bakonszegi határban, a szentkozmai vasúti megállótól délre kb. 1,5 km-re.

Az írott forrásokból tehát nyolc Árpád-kori falut ismertünk meg, amelyek részben vagy egészben a mai Berettyószentmárton határában feküdtek. A nyolcból minden kétséget kizáróan csak Nyékről állíthatjuk, hogy már a X. század második felében is létezett. Falvaink azonban legkorábban a XIII. század elején tűnnek fel a forrásokban, s ezekről is nagyon keveset tudunk meg, mert a Váradi Regestrum viszonylag szűkszavúan beszél róluk. 1213-ban tűnik fel Nyék, a bihari ispán poroszlóját mondják idevalónak.62 Szintén 1213-ban bukkan fel először Szentmárton neve,63 és Újlaké,64 Bocs, ill. első említésekor Bócshida nevét 1274-ben birtokcsere alkalmával jegyezték le. 65 Szomajom, Szentdienes és Bálint telke a váradi püspökség tizedjegyzékében tűnik fel 1291—94-ben.66 A legkésőbben Kórógy-ról hallunk egy 1323-as oklevélben.67

A falvak írott forrásokban való feltűnése és kialakulásának időrendje közötti kapcsolat rendszertelen. A X. századi Nyék csak a XIII. század elején tűnik fel, s Bócsról, amelynek határai között jött létre Szentmárton és lényegében véve Újlak is, ez utóbbiaknál 60 évvel később szólnak csak forrásaink. Pedig Bocs kétségtelenül a legkorábban kialakult falvak közé tartozik, és nem lehetetlen, hogy kezdetei a X. századra nyúlnak vissza. Régészeti leletekkel azonban nem támogathatjuk ezt a feltevésünket. Az Újfalu határában végzett terepjárás, mint láttuk, szinte kivétel nélkül XI — XIII. századi települések felfedezését eredményezte. Berettyószentmártontól keletre az országhatárig végzett korábbi terepjárásaink alkalmával szintén X — XI. századi alakulású falvak sorát találtuk meg. Mindezek figyelembevételével legkésőbben a XI. században létező falunak vagy más rendű településnek kell tartanunk a neve alapján korainak látszó Szomajomot, Kórógyot és talán Szentdienest is. A XII. század második felében már megtelepült Szentmárton és valamivel később Újlak. Bálinttelke is a XII. század második felében alakult települések közé tartozhat.

Településeink kialakulásának időpontját illetően egy másik szempontot is figyelembe kell vennünk. E szempontot főleg az újfalui határ elpusztult falvainak keltezésénél kell szem előtt tartanunk. A szomszédos Fúrta terepjárása alkalmával ugyanis négy kora Árpád-kori település nyomait találtuk meg. Valamennyinek ugyanolyan régészeti emlékei voltak, mint a berettyóújfalui terepjárás során fellelt falvak leletei. A négy furtai elpusztult falu közül az egyiket a berettyószentmártoni Nyékkel egykorú törzsnévi településsel, Megyerrel lehetett azonosítani. így azt kell mondanunk, hogy a falvak helyén talált cserepekből nem tudjuk egyértelműen meghatározni az illető falu kialakulásának idejét, legfeljebb akkor, ha szerencsés véletlen során olyan korhatározó tárgyakat találunk, amelyeknek korhatározó jellegéhez kétség sem férhet. Pl. szabad kézzel készített cserépüstök, vagy bordázott nyakú edények töredékei, esetleg honfoglalás kori sírokból ismert tárgyak, nyílcsúcsok fellelése esetén viszonylag nagy biztonsággal tudjuk falvainkat a X. századra keltezni. Néha a szakszerű településfeltárások sem eredményeznek olyan leleteket, amelyek megbízhatóan keltezik a falu kialakulását. Ilyent csak a temetőktől várhatunk, amelyeknek XI. századi részében már pénzeket találunk, a X. századi részekre pedig éppen az jellemző, hogy hiányzik sírjaikból Árpád-házi királyaink pénze. Sajnos, nem áll rendelkezésünkre olyan összehasonlító anyag, amely X. századi falu és vele egykorú temetője emlékeit tartalmazza. Ha pl. is mernénk Kovácsi falu helyét és korai kerámialeleteit összevethetnénk Nyék temetőjének és falu helyének leleteivel, majd ezeket a többi település anyagával, valószínűleg helyesbíteni kellene eddigi eredményeinket. Az derülne ki, hogy a XI. századra keltezett falvak egy része már a X. században is létezett, és általában véve már a X — XI. században kialakult az a sűrű településhálózat, amellyel többnyire csak a tatárjárás után szoktunk számolni. Jelen pillanatban azt mondhatjuk, hogy a XII. század végén a falvak átlagosan 2—3 km-re helyezkedtek el egymástól. Ritkán előfordult, hogy távolabb voltak egymástól, mint ahogy ez Szentkozmadamján és Macsó között megfigyelhető volt. Úgy tűnik azonban, hogy egyik falutól a másik legközelebbiig ritkán volt 1,5—2,5 km-nél nagyobb távolság. Csupán az fordulhat elő, hogy a falvak sora nagyobb település nélküli területet fog közre.

A településhálózat fontos elemét alkotják az utak, amelyek az egyes falvakat össze kötik, biztosítják a települések közötti kapcsolatokat. A környék úthálózatát csak nagy vonásokban tudjuk rekonstruálni, és csak a XII — XIII. század fordulójának útjait következtethetjük ki, amikor már kialakult a teljes településhálózat. A legfontosabb kétségtelenül az az észak—dél irányú út volt, amely Debrecen—Pércs—Derecske útvonalon haladt, Újfalun és Bócshidán keresztül Szeghalom felé.68 Közvetlenül mellette feküdt Dusnok és Herpály, talán Nyék is. A Berettyó mentén nagyjából kelet—nyugat irányban kellett lennie egy másik útnak, amely Bihar mezőváros felől Kékesen és Bojton keresztül jött Bölcsig,69 valószínűleg Váncsodot, Guszárt és Újlakot is érintve, s nyugat felé Szentdienes és Kórógy mellett elhaladva Bakonszeg táján keresztezte a Berettyót és haladt tovább Kovácsi irányába. Ennek az útnak közbeeső állomásaira a Szentmárton és Guszár, valamint a Bölcs és Bakonszeg között említett révekből következtethetünk.70 Szentmártonból Várad felé is vezetett egy forgalmas út, amely nem ment át Bócshidán, hanem Újlakot érintve Mezőpeterden át haladt Váradra.71 A sűrű úthálózatra egy XV. századi birtokháborítási per leírása utal, amely négy közutat (vias publicas) is megemlít Újfalu mai nyugati határában: az egyik Szentkozmadamján és Torda közt, a másik Andaháza és Kovácsi között, a harmadik Sáp és Kovácsi között vezetett. A negyediknek, amely Dancsháza és Szentkozmadamján között húzódott, Bacsó uta volt a neve.72 Már korábban, 1435-ben is megemlítették egy határjárás ban.73 Ugyanitt egy Királyútja-patakról is szó esik, amely valamelyik fontos út nevével állhat kapcsolatban. 1425-ben az Andaházáról Sápra vezető útról hallunk.74 Valószínűleg a Kék-Kalló menti falvakat, Inkét, Palocsát és Szentdemetert is összekötötte egy út, amely Andaházán csatlakozhatott a Tordára ül. Bajomba vezető úthoz.

Bár ezeken az utakon kívül még több is létezett, az is valószínűnek látszik, hogy a XI. században kisebb volt a számuk. A meglevők is inkább egy mai dűlőúthoz hasonlítottak, esetenként pedig csak kocsival is járható ösvények voltak, amelyek évről évre változtatták nyomvonalukat. Az Újfalutól nyugatra eső terület úthálózatának szövevénye jól látható az első katonai felvételen (Josephinische Aufnahme 1783).

A kora Árpád-kori települések kis méretéből következik, hogy kisebb lélekszámú, 1-2 tucat családot eltartó falvak voltak. Csupán Bocs, Szomajom és Herpály tartozott a népesebb helyek közé. A falvak lakói részben magánföldesurak, részben a várispánság alá tartoztak. A monostorok felépülése után néhány faluról feltehető, hogy a monostorok szolgálatára rendelték lakóikat. Nemzetségi birtok volt Herpály központtal Újfalu területének keleti része, melyhez a nagy határú Herpályon kívül a belőle kisarjadt Újfalu, majd Dusnok is tartozott. Szentkozmadamján és Andaháza tatárjárás előtti birtokviszonyai teljesen ismeretlenek, és velük természetesen Szentdemeteré, Kengyelé és Palocsáé is. Palocsáról neve alapján gyaníthatjuk, hogy magánföldesúri birtok volt, valószínűleg prédium, amelyen tégla vagy kőépület, palota állt. Birtokosa azonban ismeretlen. Ha a szentdemcteri templomot nyugati karzatos típusnak tartjuk, akkor ez a falu is magánföldesúri kézen volt, hiszen a nyugati karzat a falu kegyurának és családjának helye volt. Andaháza esetében a falu neve utal erre, hiszen nyilván egyik korai birtokosáról nyerte nevét.

Nehezebb megítélni a Váradi Regestrumból ismert falvak birtokosaira, ill. lakóira vonatkozó adatokat. A Macsóra, Újlakra és Inkére vonatkozó peres ügyekben felbukkanó személyek társadalmi állásáról pl. szinte semmit sem közölnek. Ha azonban gondosan mérlegeljük az egyes perek adatait és összevetjük őket a Regestrum könnyebben értelmezhető pereivel, akkor valamivel mégis többet tudunk meg róluk. Vegyük sorra a három pert:

Mi ezekben a perekben a közös vonás? A feleletet Bolla Ilona kutatásai alapján adhatjuk meg. Macsói Mihály, újlaki Sámson és az inkei Vutuk szabad birtokos emberek, akik ügyében a megyei ispán, vagy delegált bíró ítélkezett. Nem tartoznak a várkötelékbe, vagy a királyi birtokhoz, mert ezek állapotát a perekben fel szokták tüntetni, de nem tartoznak a magánföldesúri famíliák tagjai sorába sem, mert ezek általában jobbágy vagy serviens néven szerepelnek.78 Nem tartoznak a vagyonosabb szabadokhoz sem, mert a mellettük tanúskodók nem tekintélyes emberek, mint pl. a Barsa vagy Zovárd nembeliek, bírájuk nem a nádor, az országbíró, bár Inke-i Vutuk esetében a király által delegált bíró szerepel, de többnyire mégis a megyei ispán vagy helyettese, az udvarbíró. Az önálló szabadok közé tartoznak, akikből később kisnemesek lesznek. A XIII. század elején ők a szerviensek. Ez olyan esetekben tűnik ki leginkább, amikor a falvak további sorát is figyelemmel tudjuk kísérni.79

A XIII. század elején tehát Macsón, Inkén és Újlakon olyan kisebb birtokú szabadok éltek, akik nem tartoztak a nagy nemzetségekhez. Ez Újlak esetében a legérdekesebb, mivel a Hontpázmányok falujából, Szentmártonból vált ki és később is Hontpázmánybeliek osztozkodtak rajta.80 A faluban tehát röviddel alakulása után már nem Hontpázmány nembeli szabad birtokos is él. Lehetséges azonban, hogy mégis szerviemről van itt szó, akinél nem jelölték sem állapotát, sem ura személyét.

Nagyon körülményesen következtethetünk Nyék birtokosaira, ill. lakóira is. Két alka lommal fordul elő a Váradi Regestrumban, mindkét alkalommal poroszló nevében.

Ez a két adat azt mutatja, hogy a nyékiek közül egymáshoz közel eső időben (1213 és 1216) kétszer is került ki poroszló, akinek a peres ügyben tanúsítás volt a feladata. Már Kálmán király törvénye kimondta, hogy poroszló nem lehetett birtoktalan egyén. A korai időkben minden bíró mellé a bíró és a pereskedő felek rangjának megfelelő pristaldus állítására törekedtek. Az első esetben arra gondolhatunk, hogy a nyéki poroszlók önálló birtokos, szabad emberek voltak, de a második eset már inkább arra utal, hogy várjobbágyok voltak.83 Ezért úgy tűnik, hogy Nyék kezdetben várföld volt, népei a várnépek közé tartoztak, s ezek vezetői lehettek az említett poroszlók.

A Hontpázmányok falvai régi nemzetségi birtoknak látszanak. Bizonyára nem nép nélküli, lakatlan területeket kaptak. Bocs mindenképpen létezett már az adományozáskor. Ennek ideje még a XI. századra nyúlhat vissza, mert a későbbi szerzeményeket az ágak nem közösen birtokolták és nem estek osztály alá sem. Bocs földje eredetileg azoknak a várföldeknek a tömbjéhez tartozott, amelyhez Nyék, (Mező)sas, Körmösd, valószínűleg Fúrta, ill. a Fúrta területébe beolvadt Megyer és más, írásos forrásból nem ismert várföld is. Kétségtelenül nemzetségi föld volt Szomajom, ugyanakkor a legrejtélyesebb múltúak közé tartozik. A többi falura vonatkozó legkorábbi adatból nem következtethetünk a tatárjárás előtti viszonyokra. így ezek kora Árpád-kori történetéhez csak a jövendő régészeti kutatások nyújthatnak újabb adalékokat.

Bolla Ilona, 1957. Az Aranybulla-kori társadalmi mozgalmak a Váradi Regestrum megvilágításában. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominate. Sect. Hist. 1. 84—104.Bóna István, 1971. A népvándorlás kora Fejér megyében. Székesfehérvár.

Budinsky-Krícka, Vojtech— Fettich Nándor, 1968. Das altungarische Fürstengrab von Zemplin. Bratislava.

Bunyitay Vince, 1884. A váradi püspökség története alapításitól a jelenkorig. I—III. Nagyvárad, 1883—1884.

Cséplő Péter, 1897. A csökmői és puszta kovácsi leletekről. Arch. Ért. 17. évf. 437—441.

Cséplő Péter, 1899. A külső puszta Kovácsi leietekül. Aich. Ért 19. évf. 360—64.

Erdélyi István, 1968. Neue Beobachtungen über das Matériái des spátawarenzeitlichen Gráberfeldos in Pilismarót-Basaharc. Studijné Zvesti 16. Nitra. 97—102.

Fettich Nándor, 1965. Das awarenzeitlichc Gráberfeld von Pilismarót-Basaharc Studia Arch. 3. Budapest.

Fodor István, 1973. Új könyv a honfoglaló magyarságról. Szabolcs-Szatmári Szemle 1973/4. VTII. évf. 118.

Gjuzelev, Vaszil, 1966. Bulgarisch-fránkische Beziehungen in der ersten Hálfte des IX. Jhs. Byzantino-Bulgarica 2. 14—39.

Györffy György, 1966. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza A—Cs. Budapest.

Györffy György, 1972. Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. Történelmi Szemle. XV. évf. 261— 320.

Heckenast Gusztáv, 1970. Fejedelmi (király * szolgálónépek a korai Árpád-korban. Budapest.

Jakó Zsigmond, 1940. Bihar megye a török pusztítás előtt. Budapest. (Település- és népiségtörténeti értekezések 5.)

Karácsonyi János, 1901. A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I — III. Budapest. 1900—1901

Kozák Károly, 1965. A szegedi Szent Dömötör templom építéstörténeti kérdései. A Mór ; Ferenc Múzeum Évkönyve. Szeged. 1966—67/2. 143—49.

Középesy Gyula, 1899. Ugyanazon (puszta Kovácsi) ásatásról és egyéb biharmegyei lelet: kivl. Arch. Ért. 19. évf. 364—66.

László Gyula, 1970a. Kérdések és feltevések a magyar honfoglalásról. Valóság 1970/1. 48—64.

László Gyula, 1970b. A „kettős honfoglaláséról. Arch. Ért. 97. évf. 161—190.

Majláth Béla, 1891. Milath törzse. (A Fejérpataky Andaházy és Lipthay családok.) Turul. IX. évf. 78—81.

Mesterházy Károly, 1968. Adatok a bizánci kereszténység elterjedéséhez az Árpád-kori Magyarországon. DMÉ 1968. (Szerk. Módy György) Debrecen. 145—177.

Mesterházy Károly, 1969. Bi/r.nci keresztény nyomok Berettyóújfalu határában. Arch. Ért. 96. évf. 91—98.

Mesterházy Károly, 1972. A kéziratos térképek régészeti hasznosítása. = Hajdú-bihari kéziratos térképek. (Szerk. Komoróczy György) Debrecen. 193—196.

Mesterházy Károly, 1975. Régészeti adatok Hajdú-Bihar megye területének IX—XIII. századi településtörténetéhez. DMÉ 1973. (Szerk. Dankó Imre) Debrecen. 95—174.

Mesterházy Károly, 1977. A Tiszántúl IX—X. századi bolgár emlékei. Fólia Arch. 28. évf. 157—170.

Módy György—Kozák Károly, 1976. A herpályi templomromnál végzett régészeti kutatás és helyreállítás. (1972—75.). BMÉ I. (Szerk. Héthy Zoltán) Berettyóújfalu. 49—101.

Módy György, 1972. A térképek leírása. = Hajdú-bihari kéziratos térképek. (Szerk. Komoróczy György). Debrecen. 20—157.

Nagy Árpád, 1967. Régészeti adatok az Alföld IX. századi történetéhez. KLTE Diákköri Füzetek 2. Debrecen. 79—95.

Ortvay Tivadar, 1892. Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején a pápai tizedjegyzékek alapján feltüntetve I—II. Budapest.

Pais Dezső, 1922. Megtorol. Magyar Nyelv. XVIII. évf. 160—162.; A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből. Budapest. 1975. 11.

Pusztainé Madár Ilona, 1976. Adatok a sárrétudvariak gazdálkodásának történetéhez, különös tekintettel a lótartásra. Agrártörténeti Szemle 18. évf. 441.

Sántha György, 1943. A harcos szentek bizánci legendái. Budapest. (Magyar—görög tanulmányok

Solymosi László, 1976. A helytörténet fontosabb középkori forrásainak kutatása és hasznosítása. Történelmi Szemle. XIX. évf. 123—155.

Sőregi János, 1926. Ásatások a hajdúböszörményi vidi pusztán. DMJ Debrecen. 16—18.

Sőregi János, 1937. Néprajzi és régészeti kutatások, felderítőutak. DMÉ 1937. 24—25.

Sőregi János, 1947. A Déri Múzeum gyarapodása 1943-ban. DMÉ 1943—47. Debrecen. 7—8.

Szőke Béla, 1962. A honfoglaló és kora Árpád-kori magyarság régészeti emlékei. Régészeti Tanulmányok 1. Budapest.

Tomka Péter, 1969. A Sopron-présháztelepi IX. sz-i temető. Arrabona 11. (Szerk. Dávid Lajos) 59—90.

VR Az időrendbe szedett váradi tüzesvas próba lajstrom az 1550-iki kiadás hű hasonmásával együtt. Regestrum Varadiense, curis et laboribus Ioannis Karácsonyi et Samuelis Borovszky editum. Budapest. 1903.

Zoltai Lajos, 1925. Ásatás az andaházi templomhelyen. DMJ 1925. Debrecen. 7.