A NÉPESSÉG TÖRTÉNETE

Kováts Zoltán A XV— XVI. század

Jelen monográfia tanulmányírói közül Módy György a török uralom kezdetéig terjedő korszak történelmével foglalkozott, így szükségszerűen a népességi kérdéseket is érintette. Megállapításait elfogadva a XVIII. századi helyzet és a fejlődés megértése érdekében a XV — XVI. századi népességi viszonyokat nagyobb részletességgel kívánjuk bemutatni.

A Módy György tanulmányában feldolgozott forrásokra és tanulmányokra támaszkodva összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a mai Berettyóújfalu területén a középkorban több kisebb és nagyobb település létezett. Okleveles adatokkal Újfalu meglétét a XIII. század második felétől lehet bizonyítani, azonban már a XII. században létezik szomszédságában egy nagyobb település: Herpály. A különböző megpróbáltatások, pusztítások következtében Herpály és több kisebb település a környéken a XV., a XVI. és XVII. században elpusztul. Új feltárásaink, adataink azonban azt mutatják, hogy a XV. században ezen a területen élt népesség leszármazottai Berettyóújfaluban élnek tovább, a népesség átrendeződése következtében itt következik be a tömörülés. Herpály mezőváros szerepét a török uralom idején és a XVIII. században Berettyóújfalu veszi át.

A Berettyó jobb partján, az eredetileg Hontpázmány birtokon, a mai Újfalu határában Herpályon kívül létezett még Andaháza és Szentkozma község, valamint még a török uralom előtt népességileg a nagyobb településekbe felszívódott Kengyel, Kovácsi és Szentdemeter falucska. Itt ugyanazzal a jelenséggel találkozunk, amit már Hornyik János, Szabó István és mások megfigyeltek, hogy a török uralom előtt megindult az aprófalvas települési rend szer átalakulása.1 — A Berettyó bal partján még 1665-ben is említik Szentmárton nevű községet, amely eredetileg a Gutkeledek birtoka volt. Szentmárton szomszédságában helyezkedett el a XVI. század közepén még meglevő Szomajom és Újlak falucska.2

Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt c. munkájában közreadja a XV — XVI. századi portaösszeírásokban szereplő jobbágyok névsorát is.3 Az előző bekezdésben felsorolt, a mai Berettyóújfalu területén elhelyezkedő települések névanyagát gondosan számba vettük. Kutatásaink jelentős eredményének tekintjük azt, hogy a különböző XVIII. századi összeírásokban, névjegyzékekben, anyakönyvekben megtaláltuk ennek a névanyagnak a 40%-át. Az 1. sz. táblázatban közöljük azokat a családneveket és a hozzájuk tartozó háztartásoknak a számát, amelyekkel majd a XVIII. században is találkozunk.

A rendelkezésre álló források alapján Berettyóújfalu és közvetlen környékének az össznépessége a XV. század végén a következő lehetett. Számításaink alapjául az 1477. és 1479. évi összeírásokat vettük. A két összeírásban Szentmárton, Andaháza, Berettyóújfalu, Herpály és Szentkozma községekben összesen 162 adózó háztartást írtak össze. Ha a XV. századi névanyagot összevetjük a korábbi és későbbi évek összeírásaival, akkor azt tapasztaljuk, hogy még további 36 adózó jobbágyháztartásra van adatunk. Ez összesen 198 háztartás. A részletesebb forrásanyagon nyugvó XVIII. századi feltárások megmutatták, hogy a paraszti háztartásokban sok rokon család élt együtt, azonkívül a legszegényebbek, az adó fizetésre képtelenek elkerülték az összeírást.5

Kimaradtak még az összeírásból a községekben kimutathatóan élő nemesek és szolgáik.6 A kimaradtak figyelembevételével egy adózó háztartás nagyságát legalább 10—12 főre tesszük. Úgy véljük, hogy az adózó háztartások számát ennyivel beszorozva kaphatjuk meg a területen élő össznépesség valódi nagyságát. Ezek figyelembevételével az a feltételezésünk, hogy a mai Berettyóújfalu területén a XV. század végén legalább kétezer- kétezerötszáz főnyi össznépesség élhetett. (A számszerű összeírások ennél kevesebb lélekszámra utalnak, lásd a 6. sz. táblázat.)

A XV. századból 7 és a XVI. századból 1 olyan összeírás állt rendelkezésünkre, amely feltünteti az adózó jobbágyok nevét Andaháza, Berettyóújfalu, Herpály, Szentkozma és Szentmárton községekben. Volt még néhány szórványos adat a kisebb falucskákról (Szomajom, Újlak) a XVI. századból. Újfalu kivételével e községek a XVI. század második felében és a XVII. században elpusztulnak, de népességük jelentős része változatlanul ezen a területen él, itt összpontosul Berettyóújfaluban. Ezt azzal tudjuk bizonyítani, hogy kétszáz-háromszáz évvel később a családneveket megtaláljuk a különböző Újfaluról készült adó összeírásokban és az anyakönyvben. A XV — XVI. századi összeírásokban e településeken összesen 423 adózó háztartást ismerünk név szerint. Ezek közül 51 családnévhez tartozó 166 adózó háztartás leszármazottai találhatók meg Berettyóújfaluban a XVIII. században. Ez tehát az összes adózók 39%-a. Ha meggondoljuk, hogy közben több mint kétszáz esztendő telt el telve megpróbáltatásokkal, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy a népesség meg maradásának, folyamatos meglétének bizonyítékát találtuk meg. Ez annak ellenére is jelentős bizonyíték, hogy a feltárt és az összehasonlított családnevek egy része eléggé közismert, s nemcsak Berettyóújfalura jellemző. Az újabb történeti demográfiai kutatások megmutatták, hogy a kor halandósági viszonyai olyan rosszak, hogy még a XVII. századinál békésebb időben is a nemesség felsőbb rétegeiben a harmadik generáció után — az esetek túlnyomó többségében — a család férfi ágon kihal. Ezt Fügedi Erik bizonyította be hatalmas okleveles anyag feldolgozásának segítségével a XV. századi magyarországi arisztokrata családok esetében.7

A XV — XVI. században előforduló családnevek viselői a XVIII. században jelentős szerepet visznek a mezőváros életében. A tíz különböző névanyagot tartalmazó forrás mindegyikében előfordul az 51 családnév közül 18, esetenként 24. Az utóbbiakról feltételezzük, hogy szegényebbek, vagy valamilyen oknál fogva kiváltságot élveznek, és nem adóznak. Továbbá van 9 olyan családnév, amelyik a XVIII. század első feléből fennmaradt 7 forrásban egyszer sem szerepel, de az anyakönyvben és az 1767. és 1772. évi összeírásban újra fel tűnik. [Almási, Cseh, Dara(i), Erős, Kabai, Kalmár, Pásztor, Sós és Szentmiklósi]. Ezek lehetnek XVIII. századi beköltöző családok is, de az adóösszeírásokba való felvétel esetlegességét megismerve az a feltételezésünk, hogy e családok többsége is folyamatosan Berettyó újfaluban élt.

Berettyóújfaluban és a közvetlen környékén levő falvakban élő népesség folyamatos meglétét az bizonyítja legszemléletesebben, hogy a feltárt 51 jobbágyi eredetű és más forrásokban előforduló 4 birtokos családnév viselője a különböző XVIII. századi forrásokban — a háztartások számának figyelembevételével — 30—40%-os arányban szerepel.

Berettyóújfalu és a környékén levő települések a török megjelenése előtt, a XVI. század első felében jelentős számú adózó háztartást mutattak fel, úgy is mondhatjuk, virágzó települések voltak. Andaházán 22, Berettyóújfaluban 22, Herpályon 22,5, Szentkozmán 47,5 jobbágyi portát írtak össze 1552-ben.8 Jelentős adózóval szerepelnek 1555-ben is.9 Szomajomot 1567-ben 1, 1573-ban 2 adózóval említik.10 Újlakot 1588-ban 13 adózó háztartással tüntetik fel.11 A pusztulás ezt követően indul meg. A fennmaradt források alapján e negatív tényezőket Rácz István veszi gondosan számba e monográfiában.

Már egy 1599-ből és egy 1600-ból fennmaradt összeírás megjegyzi Berettyóújfaluról, hogy „fölégetett" (combustu).12 Mégis — későbbi adatokkal egybevetve — világos, hogy ez nem jelentette a község teljes pusztulását. Az anyagi pusztulás, a megpróbáltatások sora ellenére a nép kitartott földjén. Azonkívül katonáskodó hajdúk letelepítése is történt. (L. Rácz István tanulmánya.) 1659-ben II. Rákóczi György Berettyóújfaluba húzódott a törökök elől, kik a községet feldúlták. 1677-ben Strassaldo hadai ostromolták sáncait, de sikertelenül. 1681-ben Thököly hosszabb időt töltött itt. 1693-ban a községet a törökök feléget ték.13

A török uralom idején bekövetkező különböző megpróbáltatások miatt Andaháza, Herpály, Szentkozma és Szentmárton települések elpusztultak, de a XVIII. századi összeírások gondos, névanyagot is figyelembe vevő elemzése után arra az eredményre jutottunk, hogy a népesség nagy többsége kitartott földjén. Az, hogy a XV. században előforduló családnevek 30—40%-a a XVIII. századi összeírásokban és anyakönyvekben is megtalálható; a népesség kontinuitásának egyértelmű bizonyítéka. Természetesen voltak olyan családok, amelyek kihaltak, más családok betelepültek a községbe, de a mikroelemzés azt mutatta, hogy a magyar történettudományban eddig uralkodó nézet a török-kori nagymérvű népességpusztulásról — revideálásra szorul.

A XVIII. SZÁZAD

A viszonylag nem messze fekvő Gyula város török helyőrsége 1694-ben adta meg magát. A török portyáktól zaklatott vidéken még 1692-ben készítettek ugyan egy összeírást, de erre építeni, ezt egyedül alapul venni a népességi helyzet megítélésénél súlyos tévedéshez vezet. Sajnos ezt tette Mezősi Károly egy 1943-ban kiadott monografikus terjedelmű (370 oldal) munkájában.14 Olyan mérvű pusztulásra következtet ebből az összeírásból, amely más forrásokkal egybevetve képtelenség. „1552-ben Bihar vármegyében 11 881 portát írtak össze." Mivel egy portára 1552-ben 4 háztartás esik „.. .47 524 háztartást nyerünk, a 6-os kulcs alapján a török hódoltság előtt, 1552-ben 285 144 leiekre számítható Bihar vármegye népessége. 140 év alatt ez a szám 12 654-re csökkent, tehát a lakosságnak csupán 4,4%-a élte túl a török pusztítást."15 Ezt a megállapítást arra alapozza Mezősi, hogy 1692-ben Bihar megye 4 járásában 1337 háztartást írtak össze, s ez Debrecen 757 háztartásával együtt 2094 háztartás. Ezt hattal szorozva kapta a 12 564 összlélekszámot.

Egyik tanulmányunkban a megyére vonatkozó adatok bírálatával járásonként már foglalkoztunk.16 Itt utalás történik arra, hogy a közismerten csak a módos gazdákra kiterjedő 1715-ös és 1720-as országos adóösszeírás is kétszer, illetve háromszor annyi háztartást tüntet fel, mint az 1692. évi. Azonkívül az is figyelemre méltó, hogy az 1692-ben lakatlannak mondott községek jelentős háztartásszámmal szerepelnek, ugyanakkor nincs megemlítve az összeírásban, hogy újonnan települt helységek lennének. A bírálat jogosságát az Újfaluval kapcsolatos kutatások teljes mértékig igazolták.

A kutatás módszere az volt, hogy minden olyan összeírást, anyakönyvet próbált számba venni, amelyikben a népességet név szerint megemlítik. A családneveknek összeírásonkénti egybevetése megmutatta az adózásba való felvétel esetlegességét. De nemcsak adóösszeírásokra támaszkodtunk, hanem felhasználtunk olyan forrásokat is, amelyeket eddig még a helytörténetkutatás sem aknázott ki. Ilyen források voltak: az 1739—40-es pestis során készült halotti névjegyzékek, valamint az egyházi anyakönyvek. Az ilyen részletekbe menő kutatás sokkal közelebb vitt bennünket a valóságos helyzet megismeréséhez, mint az egy forrásra vagy akár több, de azonos típusú forrás végeredményeire, háztartásszámaira építő elmélkedés.

A török uralom időszakában a feudális viszonyok igen meglazultak. Berettyóújfalu is hajdúszabadságot nyert a XVII. században. A felszabadító háborúk után a földesúri jogok érvényesítése igen nagy nehézségekbe ütközött. Régi birtokosainak földesúri igénye nehezen volt igazolható, így Berettyóújfalut és a környék többi községét is az Eszterházyak kapták jutalmul a XVIII. század elején. Az Eszterházyak feudális jogainak erőszakos és fokozatos érvényesüléséről Szendrey István ír több tanulmányában.17 E kötetben a kutatások mai állásáról olvashatunk. Az, hogy a XVIII. század során rohamosan emelkedik az adózó ház tartások száma, elsősorban nem a népesség növekedésével van összefüggésben, hanem a refeudalizációs folyamat, a földesúri hatalom megerősödésének következménye. R. Várkonyi Ágnes összegző tanulmányában mutatja be 1975-ben, hogy a „.. .megrendült anyagi erővel, de a szabadabb élet, a vállalkozó szellem és a demokratikus önkormányzat hagyományaival. .." bíró volt török megszállta területen hogyan és miért érvényesül fokozatosan a feudális elnyomás kelet-európai formája.18 Az adózók számának növekedésénél ezt a tényezőt is figyelembe kell venni.

A következőkben bemutatjuk azt, hogy az 1692. évi és a XVIII. századi összeírásokban, anyakönyvekben milyen családnevekkel, milyen számban találkozunk. A legtöbb összeírás adózás céljából készült, de az összeírok szempontjai nem lehettek azonosak, mert igen hullámzik az összeírtak száma. Az adóösszeírásoktól eltér az 1739 őszétől 1740 januárjáig dühöngő pestis idején az elhaltakról készült összeírás. Ebben már nemcsak a jobbágytelekkel rendelkező, az adóterheket viselő népességet találjuk meg, hanem a legszegényebbektől a nemesekig mindenkit. Ugyanígy a társadalom különböző rétegeit találjuk meg az egyházi anyakönyvekben. Sajnos ezek csak 1756-tól maradtak fenn. A töredékes 1756-os éven kívül még tíz esztendő névanyagát dolgoztuk fel. — Mind az 1767. évi megyei adókivetéssel kapcsolatban készült összeírás, mind az 1772. évben készült állami urbárium már sokkal nagyobb adózó népességet tükröz, mint azt a XVIII. század első felében tapasztaltuk. Ahogy már korábban említettük, ez nemcsak a népességnövekedéssel lehet összefüggésben, hanem a közigazgatás megszilárdulásával, a refeudalizációs folyamat előrehaladásával is.

Egyedi előfordulások vagy olyan családnevek, amelyek 1740 után az elemzett forrásokban alig fordulnak elő: a.=anyakönyv

Ács 1723, 1728, 1730, 1739 (5); Ambrus 1723, 1728, 1730; Atyai 1739;
Aulai 1723 (2); Bánfi 1739; Bányai 1723; Barika a. 1762; Bedő 1772; Bemzki 1730, 1739;
Beregi a. 1756,1761 (2); Béres a. 1758; Bocus 1772; Bocskai 1739; Bodor 1730,1739 (6);
Bókay a. 1759; Bonczi 1723; 1730; Bor 1728, 1739; Borbála 1739; Borbély a. 1756;
Buncz 1739 (6); Burnus a. 1765 (2), 1767; Czigány 1739 (2) a. 1758, 1764, 1765 (4); Csákó a. 1759; Csakóczki a. 1760; Csákuti a. 1757; Csala 1739; Csató a. 1758; Csatári a.
1758; Csepregi 1739 (4); Cserge 1739 (3); Csirene 1739; Csizmazia 1720; Csokoni 1739
(2); Csökonyi 1713, 1739 (5); Csulak a. 1759; Dacai 1772; Dancs 1692, 1713 (2), 1723, 1730, 1739 (4); Dávid 1723, 1728, 1730, 1739 (4);
Detai 1692; Dénes 1772; Dózsi 1772; Dohári 1692; Domokos a. 1761; Dóré 1767; Eperjesi 1713, 1723, 1730, Erdődy 1713; faragó 1739; Fássy 1713, 1739; Fehér György 1739, a. 1757; Fejér István 1739 a. 1757.
1759; Fenyő 1739, a. 1761; Fenyvesi a. 1764; Fónagy! 1730, a. 1756, 1763 (2); Forra(g)i
1723, 1739; Fors 1728; Futás 1720, 1728, 1739, Für 1739; Gabi 1772, Gara 1739 (2); Gáspár 1728; Gombos 1772; Gorsás 1713 (2); 1723 (2), 1730,
1739 (7); Gönczi 1739; Guti a. 1756;
Gyarmati 1713, a. 1757; Gyenes a. 1757, 1761 (2); Gyenge 1739; Gyökeres 1713; tfarabiski a. 1758; Harmadi 1692; Háromi 1713 a. 1761, 1772; Hevesi 1723, a. 1762; /lyiste (?) 1767; Inyefi 1739 (2); Isó 1739; Ivánka 1772; Jánosi a. 1760, 1772; Jós a. 1761; Jósa 1728; Juhász 1739; lágyai 1723; Kalán 1739; Kalo 1730; Kántor 1739; Kékesi 1730, 1739; Kemeczi 1692;
Keresztszegi 1728, 1739 (3); Kerítő 1713; Keszi 1739; Kincses 1723,1728; Kodormány!
1739; Komáromi 1739 (6); Konda 1692; Koniga a. 1757; Korpádi 1739; Koszta 1723; Kozák 1692, 1720, 1723; Kő 1767; Köteles 1730; Körtvélyesi 1713, 1720, 1723, 1730, 1739;
Kutas 1730;
£ajos 1772, Leső a. 1761; Lévai 1723; Lipták a. 1759; Luczi 1713; Magyaros 1739; Makai 1739 (4), a. 1757; Makra 1739, a. 1756; Margitai 1739; Marosi
1730, 1739 (2); Maróti 1723; a. 1762; Matenejusek 1739; Mester 1713; 1723, 1728;
Mihály(fi) 1739, a. 1757; Miklósi 1692; 1739; Mikó 1692,1730; Módi 1713,1720,1723;
Mósik 1739; Muszti a. 1761, 1764; Omloki 1739 (2); Osvát! a. 1761, 1763, 1765; Pacsi 1723; Paztics 1728; Pécsi 1728; 1730, 1739 (3); Pesti 1728, 1730; Péter 1772; Pintér a.
1756, 1763 (2); Plisz 1767; Pokol +1767; Porsi 1692; Propár 1772 (2); Pusi 1739 (2); Révész! 1723; Sajti a. 1756; Sárkány 1692; 1739; Sebestyén 1713, 1739; Sebők 1739 (2); Serdülő 1723;
Serfőző a. 1756; Soldos 1739 (5); Strangos 1739; Súgó 1723; Sütő 1723; Szakács 1772; Szálai 1723, 1739 (4); Száraz 1692; Szegedi a. 1760, 1763; Székely a. 1756; Szénási 1720, 1723, 1728, 1730; Szerencsi a. 1764; Szoboszlai 1767, 1772; Szolár 1739;
Szőköcs 1739;
Telegdi a. 1764; Töviskes 1723, 1728, 1730; í/ngur 1739 (2); Kányái 1713, 1723, 1728, 1730, 1739; Váradi 1772; Vári 1692; Varjas 1720; Vitális 1713,
1723; Zilak 1739.

Ahhoz, hogy a táblázatokban közölt adatokat helyesen tudjuk értékelni, még egy lényeges támpontunk van, ez az első magyarországi népszámlálás össznépesség! adata. Az 1784. és 1785. év fordulóján végrehajtott népszámláláskor Berettyóújfaluban összeírtak 519 házban 609 famíliát (nagycsaládot), ami 3387 főnyi népességet tett ki.20 Ebben az időben kezd jobban megtelepülni Berettyószentmárton. Az 1767. évi megyei adó kivetésekor 11 telkes jobbágyot (colonus) és 9 kisebb telkest (inquillini) írtak össze. A népszámlálásig eltelt időben tovább növekedhetett betelepülőkkel a népesség, mert 105 házban 132 famíliát 739 főnyi népességgel vettek számba.21 Ez összesen 4126 lakos.

Ez nagyon fontos támpont, már a XVIII. század eleji helyzet megítélésénél is figyelembe kell venni. A legutóbbi évtizedek külföldi és hazai történeti demográfiai kutatásai megmutatták, hogy a XVII—XVIII. században rendkívül alacsony természetes szaporodással számol hatunk, mert igen magas a halandóság, rosszak az egészségügyi viszonyok.22 Ez teljes összhangban van a gazdaságtörténészek, társadalomtörténészek feltárásával, akik az alacsony termelési színvonalról, az osztályelnyomásról tártak fel újabb és újabb tényeket. Hiába volt a magas születési arány, vele szemben igen magas volt a halandóság. Berettyóújfalu esetében is a névanyag elemzése azt mutatta, hogy nagyon sok az eltűnő családnév. Természetesen ezek egy része a belső vándormozgalom során rövidebb időre meg-megállhatott Újfaluban, de a sok eltűnő név a családok kihalására is utal. Az elvándorlás mellett beköltözés is történhetett. Mindent mérlegelve a rendelkezésre álló levéltári forrásanyag ismerete alapján arra következtetünk, hogy Berettyóújfalu esetében a népességnövekedés fő forrása a természetes szaporodás. Levéltári kutatásaink során az iratok között olyanra alig akadtunk, amely beköltözésre utalt volna. A legnagyobb népességmozgás az, amely a XVIII. század második felében Berettyóújfaluból Berettyószentmártonba történik, azonban ez a mai helyzetet figyelembe véve csak a népesség átcsoportosulása. Ebben az esetben azonban azt is tapasztaltuk, hogy Berettyószentmártonba más területekről is történt a XVIII. század második felében beköltözés. Szentmárton kérdésére még visszatérünk.

A történeti demográfiai kutatások mai állása szerint a természetes szaporodás mértéke a XVIII. században nem haladhatta meg az évenkénti 5 ezreléket. A század első felében ennél inkább kevesebb, egyes helyeken a század második felében kicsit több. Ha nincs nagyobb arányú beköltözés Berettyóújfaluba, akkor a lassú népességnövekedés következtében megfelelő nagyságú népességnek kellett a század elején is a volt hajdúvároskában élni.

Berettyóújfalu XVIII. század eleji népességének meghatározásánál ezeken kívül figyelembe vesszük a megmaradt korabeli források értékelésénél azt, hogy e korszakban több rokon-család élt együtt, továbbá azt, hogy az adózásba nem vonták be a nincsteleneket, a nemesi kiváltsággal rendelkezőket, sőt még mások is nyertek legálisan vagy illegálisan adó kedvezményt. Ezt bizonyítja, ezt tükrözi előbb ismertetett táblázatunkban az, hogy egyes családokat, háztartásokat hol felvesznek, hol elhagynak az összeírásokból. Ezek figyelembe vételével a fennmaradt források alapján próbáljuk megközelíteni Újfalu össznépességének nagyságát a XVII. század végén.

Az 1692. évi összeírás lényegében olyan jellegű, mint az 1720. évi. Csak a módos gazdákat veszik számba. Az 1715. és 172C. évi országos adóösszeírás forráskritikájával már behatóan Dávid Zoltán foglalkozott.23 Ő a visszakövetkeztető módszerrel arra az eredményre jutott, hogy legalább 15-tel kell szorozni az összeírások adózóinak számát, hogy az össznépesség nagyságát megközelítően megkapjuk. Somogy megyei adatok elemzése azt mutatta, amikor az egyházi anyakönyv adatai is rendelkezésre álltak, hogy az adózó háztartások számát 20—25-tel kell szorozni ahhoz, hogy a község tényleges össznépességét megkapjuk.24 Berettyóújfalu esetében azonban azt is figyelembe kell venni, hogy a Tiszántúlon még jobban meglazultak a feudális kötelékek. Berettyóújfalu is hajdúkiváltságban részesült, s ennek megtartásáért évtizedekig harcolt. Lehet, hogy ezzel is összefüggésben van az, hogy 1692-ben csak 53 adózót, 1720-ban is csak 59 adózót írtak össze. Ugyanakkor már ezt megelőzően is a megyei összeírásokban 1712-ben 138; 1713-ban 145 adózó háztartást írtak össze.25 Az adózásra kötelezettek száma 1723-ban 230-ra emelkedett.26 Ebből nem beköltözésekre, nem a népesség gyors növekedésére következtetünk, hanem arra, hogy ezen a vidéken a dunántúlinál nagyobb volt a feudális közigazgatás lazulása. A későbbi adatokat is figyelembe véve az 1692. évi adózók számát 30—35-tel szorozva véljük legjobban megközelíteni az itt élő össznépesség számát.

A végső összegezés az, hogy az elpusztult Andaháza, Herpály, Szentkozma és Szent márton falvak népének nagy része a török időkben Újfaluba, tömörült, s e mezővárosi szerep kört is betöltő település népessége 1692 táján 1800 — 2000 fő között lehetett.

A történeti demográfiai kutatások új eredményeire támaszkodó hipotézisünket érdemes összevetni Módy Györgynek e kötetben a XV. század végi népességi helyzetről kialakított álláspontjával. A mai Újfalu területén a XV. század végén még meglevő falvak nagyságáról az a feltételezése, hogy Herpály 320; Újfalu 300; Andaháza 280; Szentkozma 290; Szentmárton 270 és Kengyel 50 főnyi lakossággal bírt, ami összesen 1500 főnyi népességet jelent. Módy György forráskritikájában az adóösszeírásokból kimaradtak arányát igen alacsonyan (10%) ítéli meg, és így igen nagy a valószínűsége annak, hogy az 1500 fő csak a lehetséges össznépesség alsó határát jelenti. Még ha ezt is figyelembe vesszük, akkor is igen súlyosnak mondható a török hódoltság idejének népességvesztesége. Berettyóújfalu és környékén a XVII. század végén is ugyanannyi népesség él, mint a XV. század végén. A XVI — XVII. század a nagy népességmozgás időszaka, azonban ezen a területen sikerült kimutatnunk a népesség viszonylagos mozdulatlanságát, földjéhez való ragaszkodását, ugyanakkor ezen a területen is elpusztult 200 év természetes szaporulata. A gazdasági stagnáció, a gazdasági leromlás mellett ez is súlyos veszteség. Van tehát népességpusztulás a török időkben, első sorban a magyar katonáskodó, ellenálló elem pusztult, de ennek mértékét eltúlozni nem szabad, mert ebben az esetben úgy tűnik, hogy a XVIII. század a népességi prosperitás különleges százada, ami a korszak gazdasági és társadalmi viszonyai között képtelenség.

1693-ban a vidék újabb török pusztításáról tudunk.27 1709-ben és 1710-ben hatalmas méretű pestis pusztított az országban.28 A Rákóczi-szabadságharc is áldozatokat kívánt. Ezeket figyelembe véve úgy véljük, hogy majd három évtized múlva, 1720-ban alig valamivel több Berettyóújfalu népessége, mint a XVII. század utolsó évtizedében. 2000 és 2500 fő között lehetett a lakosság száma. Igaz ugyan, hogy 1720-ban csak 59 háztartást vesznek fel az országos összeírásban, de feltételezésünket az az adat támasztja alá, amely azt mondja, hogy 1723-ban a hadi és megyei adó együttes kivetésekor 230 adózót írtak össze.29

A 2000—2500 főnyi össznépesség a XVIII. század elején a viszonylag nagyobb mező városi települések közé sorolja Újfalut. Az elmúlt években hat hajdúváros monográfiáját készítették el, de ezek közül csak kettőben próbálják meghatározni 1720-ban vagy korábban az össznépességet. Modern forráskritikai elvek alkalmazásával Dávid Zoltán arra az eredményre jut, hogy Hajdúszoboszló össznépessége 1720-ban 2400—2800 között lehetett.30 A másik város, Hajdúnánás népessége 1700 körül 35OO-ra tehető.31 Tehát Hajdúszoboszló hasonló lélekszámú város lehetett, mint Berettyóújfalu, Hajdúnánás pedig valamivel nagyobb.

Az össznépesség meghatározásánál akár az 1692. akár az 1720. évi országos összeírást is vettük alapul, többszörös korrekciók után jutottunk a végső eredményre, mert figyelembe vettük a történeti demográfiai kutatások legújabb eredményeit. Ha a megadóztatott háztartások száma és a ténylegesen ott élő családok száma között nagy is az eltérés, abban az összeírások elég biztos támpontot adnak, hogy a települések hol helyezkednek el nagyságrendben.

Az 1692-es összeírás szerint Berettyóújfalu a nagy kiterjedésű Bihar megye egyik legjelentősebb mezővárosa. Nagyvárad és környező települései ismeretlen okból nem szerepelnek az összeírásban, de Debrecen igen, valószínűen azért, mert csak 1693-ban nyeri el szabad királyi városi jogállását. Debrecennel együtt, de Nagyvárad nélkül az adózó háztartások száma tekintetében Berettyóújfalu a negyedik helyet foglalja el a megyében. Debrecenben 757; Diószeg mezővárosban 201; Püspöki faluban 75 és Berettyóújfalu mezővárosban 53 háztartást írtak össze. 40—50 közötti adózóval is mindössze csak négy település — Pálújlak 50; Bihar 44; Margita 44 és Csatár 43 — szerepel.32

Az 1720-as országos összeírás sorrendje látszólag ennek ellentmond. A háztartások száma alapján ekkor Berettyóújfalu a tizenhetedik. Érdemes erre a „rangsorra" egy pillantást vetni.33 (3. sz. táblázat)

Egyéb összefüggések alapján arra következtetünk, hogy Berettyóújfalu azért került 1720-ban a tizenhetedik helyre az adózó háztartások alapján, mert még folyik a küzdelem a XVII. század első felében kivívott hajdúszabadságért, és így sok kiváltságost a mezővárosban nem írtak össze. Az 1723. évi megyei adókivetéskor ezekre a kiváltságosokra nem lehettek tekintettel, mert már 230 háztartást írtak össze. Ha ezt a pár évvel később készült össze írást vesszük figyelembe, akkor az adózók száma tekintetében ismét a negyedik helyen áll a megyében.

A népességszám összehasonlítására Bihar megyében csak 1784/85-ben van módunk. Ekkor 472 település lakosát számolták össze. Nagyjából ugyanaz a sorrend, mint az 1692. évi összeíráskor, csak most már látjuk a városok, községek pontos nagyságát. Ha Berettyószentmártonnal együtt vesszük népességét, akkor 1784/85-ben is a megye negyedik városa. Szentmárton nélkül a nyolcadik helyre szorul.34

A 2000 lakosnál nagyobb települések sorrendje a következő:

A két nagyváros — Debrecen és Nagyvárad — között elhelyezkedő Berettyóújfalu népességszáma azt mutatja, hogy a XVIII. század során fejlődése biztosított volt, s 20— 30 km-es körzetben a kisebb központ szerepét töltötte be.

Tanulmányunk időrendjét megsértve Újfalunak a megyében a XVIII. század során el foglalt helyéről adtunk képet, a következőkben azonban a felkutatott és rendszerezett adatok alapján a népességfejlődés folyamatát, annak főbb állomásait szeretnénk bemutatni.

A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságküzdelem elbukása után békésebb időszak következik. A lassú gazdasági megerősödés időszaka ez, de vele együtt a földesúri hatalom, a nemesi közigazgatás elnyomó apparátusa is megerősödik. 1720 után már rendszeresen maradnak fenn különféle összeírások, ezeknek névanyagát mutattuk be táblázatunkban. Látható, hogy az adóterhekkel sújtottak köre bővült. Az adózók számának növekedéséből elsősorban a refeudalizációs folyamat előretörésére következtettünk.

A nagyobb népesség jelenlétét bizonyító, valamint a népességfejlődést korlátozó egyik lényeges tényezőre értékes forrást találtunk. Ez az 1739-es pestisjárvány idején az elhaltakról készült névszerinti összeírás. E forrás értékelésénél érdemes egy kicsit bővebben elidőzni, mert az emberek életére egészen a XIX. század végéig a járványok jelentős befolyást gyakoroltak.

Érdekes, hogy az állandóan jelenlevő járványokról (endémiákról), betegségekről, ezek méreteiről a történeti demográfia még viszonylag nagyon keveset tárt fel. A magas halandóságban pedig ezek jelenthették az „alapot". Ide tartozott a diftéria vagy torokgyík, a tuberkulózis baktérium okozta különböző megbetegedések, a dizentéria vagy vérhas, a kanyaró, a vörheny, a malária, az influenza, a különböző gennyes megbetegedések, a vérmérgezés vagy szepszis, (az anyák gyermekágyi láza), valamint a vitaminszegényes táplálkozási idő szakokban a skorbut.

A történeti forrásaink már bővebben tájékoztatnak bennünket az időszakonként fellépő járványokról, az epidémiákról. így a himlő és tífusz is sok áldozatot szedett időnként, de nagy népességcsökkentő hatása a pestisnek volt. A nép körében kialakult különböző elnevezései is jellemzőek, kifejezik a pestis idején kialakult rémületet: döghalál, fekete halál, mirigy, guga. Tudunk arról, hogy a Római Birodalom fennállása idején is többször pusztított. A középkorban az európai kontinenst elárasztó pestis járványról először 1347—49-ből maradt fenn sok adat. A történeti demográfiai szakirodalomban általános az a vélemény, hogy a járvány idején negyedével csökkent Európa lakossága. Az első nagy járvány magyarországi hatásáról, majd a XV. századi 21 járványos esztendő számbavételéről Szabó István több munkájában írt.35 Magyary-Kossa Gyula monográfiájában a XVI. században 34, a XVII. században 11 járványos esztendőről tud.36 Egy-egy ilyen járványos esztendő valóságos nagyságáról, a pestisben meghaltak számáról már azonban nagyon keveset tudunk.

Az 1739-es esztendőben tetőpontját elérő járványról néhány régi történelmi munkából is tudomást szereztünk.37 Míg az 1709-től terjedő járványt Cserei Mihály Históriája szerint a Havasalföldről Brassó alá érkező vándorcigányok hurcolták be, addig 1738-ban a török ellen harcoló seregeknél ütötte fel a fejét. A pestis karcagi pusztításáról szóló munka még a múlt században így összegzi a járvány terjedését: „... a pestis által már meglepett sereget részint elbocsátották, részint egyes várakban, kiváltképp a közel eső Temesvárra rendelték. Temesvár volt aztán leginkább, honnan a pestis lassanként egész Magyarországra, leginkább a Tisza partjaira, majd tovább egészen Krajna, Ausztria és Morvaország határaira és a Kár pát hegység hosszában Lengyelországba és Bukovinába elterjedt."38

Karcagra katonahidászok hurcolták be. Az idézett kun kapitány leveléből megtudjuk, hogy Király Ferenc gyermekei az egyik rosszul eltemetett hidász lábát megfogták, ők voltak a pestis első áldozatai Karcagon. Az még számunkra nagyon fontos, hogy közli ezek után hónapról hónapra a pestisben elhaltak számát az anyakönyvi adatok alapján. Ezek szerint 1739. január 8-tól május 27-ig Karcagon 1486-an haltak meg pestisben. E tanulmányban még adatot találunk a Kisújszálláson pusztító járvány nagyságára is. 1739. február 23. és szeptember 23. között 1224 halottról van bejegyzés.39 Mind Karcag, mind Kisújszállás esetében rögtön felmerül a kérdés, hogy mindkét város milyen nagyságú lehetett ebben az időben és milyen arányú a népességpusztulás.

Hajdúhadház népesedéstörténetéről készített tanulmányában közli, hogy 1739. október 3. és 1740. március 3. között 650 halálesetről van írásos anyag.40 — Hajdúszoboszlón a pestises időszak első feléből (1739. április-május) fennmaradt részletes feljegyzések alapján Dávid Zoltán arra következtet, hogy a hajdúváros „... teljes veszteségét 1100 főre becsüljük. A város lakosságának tehát közel egyharmadát ragadta el."41 — Ugyancsak a Károlyi leváltárban talált anyagból tudjuk, hogy Hajdúnánáson 1739. október 16. és 1740. január 10. között majd 1300 áldozata volt a pestisnek.41 Az adatok hatalmas méretű pusztulásról szólnak, mégis Dávid Zoltán összefoglaló jellegű tanulmányában hatását úgy értékeli, hogy „... az ország népességének fejlődését 5—6 évvel vetette vissza."42 Forrásértékelése nem meggyőző, ellentmondás mutatkozik más tanulmányaiban kifejtettekkel.

A pestis idején meghaltak névsorát Berettyóújfalu esetében a megyei levéltárban találtuk meg.43 930 elhalálozottat tüntetett fel az összeírás! A község feltételezett lakosságához képest mérhetetlenül nagy pusztulás ez. Az előbb ismertetett állandóan jelenlevő betegségek, endémiák mellett egy ilyen rendkívüli méretű járvány 30—40 év természetes szaporodását pusztíthatta el. Ilyen halandósági viszonyok között az emberek állandó halálfélelemben élhettek.

A 930 elhalálozott adatát családnevenként csoportosítva táblázatunkba felvettük. A névanyag elemzése, a halottak nagy száma több következtetés megtételét tette lehetővé. A járványt megelőző összeírásokban szereplő családnevekhez képest 54 új családnevet találtunk. Ez is világossá tette, hogy az adózásba való felvétel nem teljes. A halotti összeírásban szereplő azonos család-, de különböző keresztnevűek nagy számából (felnőttek esetében) az együttélő rokon családokra következtettünk. Ezeket az együttélő családokat a háztartásonként végzett adóösszeírások nem láttatták. — A sok új családnév annak a lehetőségét is felvetette, hogy kisebb mértékű beköltözés Berettyóújfalu és környékén történhetett. A török időkben reformátussá lett vidéken elsősorban a római katolikusok, valamint a kis számú görög katolikusok és görög keletiek megjelenésében vehetjük észre az idegenek beköltözését. Felekezetek szerinti megoszlásról csak a XIX. század első évtizedeitől vannak pontos adataink, de feltételezhető, hogy már korábban is megtelepedtek ezen a vidéken. Természetesen a beköltözésekkel szemben a jobb életlehetőségeket kereső szegény nép elköltözését is fel kell tételeznünk, erre azonban még ritkábban találunk konkrét adatot. A népesedési folyamat együttes bemutatásakor — a fejezet végén — arra következtetünk, hogy a vándorlási különbözet minimális többletet mutat.

A pár hónapon belül elhaltak nagy számából arra is következtetünk, hogy mennyi ember is élt Berettyóújfaluban. Dávid Zoltán, ezzel a járvánnyal foglalkozva úgy véli, hogy a pestis a települések lakosságának egyharmadát is elragadhatta (1. Hajdúszoboszló). Ez összefüggésben van azzal a feltételezésével, melyet több tanulmányában fejteget, hogy a XVIII. században a természetes szaporodás mértéke nagy, átlagát tekintve eléri az évi 10 ezreléket. Tehát ő az állandóan jelen levő, valamint az időnként nagy erővel pusztító járványok ellenére lehetségesnek tartja a népesség gyors regenerálódását. Vizsgálódásaink inkább azt valószínűsítik, hogy nagyobb tömeg élt a járvány előtt a vidéken. Berettyóújfalu esetében az 1739-es járvány „csak" a népesség egynegyedét pusztította el. Ezt az látszik bizonyítani, hogy bár majd mindegyik családban (80—90%) pusztított a járvány, mégis a családok túlnyomó többsége tovább él. Azt a feltételezést, hogy Berettyóújfalu esetében is a járvány a népesség egyharmadát pusztította volna el, túlzásnak tartanánk.

Az 1739-es pestis idején meghalt 930 személy közvetve azt is bizonyítja, hogy az a fel tételezésünk indokolt, hogy 1720 táján Berettyóújfaluban már egy 2000—2500 főnyi össznépesség élt. Ez a népesség növekedett azután a természetes szaporodás és némi beköltözés révén 1739-re 3000 — 3800 főre. A 930 pestisben meghalt hozzávetőlegesen a város lakosságának egynegyedét jelentette. Fejtegetéseinkből az is kiderül, hogy inkább azt tartjuk való színűnek, hogy 1720-ban Berettyóújfalu népessége közel állt a 2500-hoz és 1739-ben a 3800-hoz. A járvány után Berettyóújfalu lakosságának száma 2100 — 2800-ra csökkent.

Akár az egyharmada, akár az egynegyede is pusztult el pár hónap alatt a népességnek, mindenképpen a népesedési viszonyok alakulásában igen súlyos törést jelentett. Berettyó újfaluhoz hasonló arányúnak látszik a többi mezővárosban is a pestis pusztítása. Nagyszalontán 1027, Kábán 887, Derecskén 867, Diószegen 730, Berekböszörményben 625 halottat sorol fel név szerint a Bihar megyei összeírás. Egyes kisebb községeket is nagyon meg látogathatott a döghalál, pl. Pocsajban 793-an halnak meg. Feltárásaink alapján az látszik beigazolódónak, hogy a XVIII. századot egésznek tekintve csak igen lassú népességfejlődésről beszélhetünk, sok helytörténeti tanulmány forráskritikája kiegészítésre szorul.

Az 1739-es járvány után egy negyedszázad telik el, amikor újabb adatokra találunk, amiből a mezőváros nagyságára, a népességnövekedés mértékére következtethetünk. Egyik forrásunk az egyházi anyakönyv volt. Még az újabb helytörténeti kutatások is alig aknázták ki e forrásban rejlő lehetőségeket. Ha foglalkoznak is a helytörténeti kutatók az egyházi anyakönyvek adataival, inkább csak a születések és halálozások számából kívánnak következtetéseket levonni. Ez az elemzésnek csak az egyik — felszínesebb, téves következtetésekre is alkalmat adó — lehetősége. Több és pontosabb információt kapunk, ha a névanyag fel dolgozását is elvégezzük. Berettyóújfaluban 1756-tól vezetik a keresztelési anyakönyvet a református egyháznál. 1766 végéig feldolgoztuk nevenként az összes adatot.44 Az anyakönyvi kutatás eredményét egybe vetettük egy 1767. esztendőből fennmaradt megyei adóösszeírással, valamint ezen a vidéken 1772-re elkészült állami úrbérrendezés („Tabella") névanyagával.45

Az egyházi anyakönyv névanyagának felhasználásánál nagyon ügyeltünk arra, hogy a vizsgált évtizedben az azonos szülőktől való gyermekek kereszteléseit csak egyszer vegyük számba. 932 keresztelési adat rendszerezését végeztük el, ami 407 családot jelentett. Nyilván való az, hogy ebben a periódusban nem minden családnak született gyermeke.

Az 1767-es összeírásban további 41 családról, az 1772. évi urbáriumban még 45 családról szereztünk tudomást. 1767-ben Újfaluban 276, Szentmártonban 20 adózót írtak össze; az 1772. évi Tabellában már együttesen 353 háztartás szerepel.

Az egyházi anyakönyv arról is tudósít, hogy cigányok is élnek a községben. Mivel most találunk először a cigányokra adatot, így az a feltételezésünk, hogy a korábbi évtizedekben költözhettek be. Elvétve ilyen bejegyzéseket találunk: 1756. márc. Makra cigány István; 1758. okt. Cigány Magyar János; 1761. márc. Cigány Dinek Áron; 1764. jún. Magyar cigány István; 1765. okt. Magyar cigány János.

A református egyházi anyakönyv természetesen nem tartalmazta a római katolikusok adatait. Ezek száma növekedő lehetett ebben az időben. Főként a szentmártoni részen telepedhettek meg, mert itt alakult plébániájuk 1783-ban.46 Anyakönyvük csak 1790-től maradt fenn. Az ekkor kereszteltek számából (évi 7—8), valamint abból, hogy 1823-ban összesen lélekszámuk 214, 1827-ben 291 volt, arra következtetünk, hogy a római katolikus családok száma az 50-et még nem haladhatta meg.47

A görög katolikusok száma még az 1820-as években is elenyésző (8), de a görögkeleti beköltözőkkel már számolnunk kell. 1823-ban 138, 1827-ben 290 volt a számuk a katolikus egyház fentebb idézett shematismusa szerint. A görögkeleti családok száma az 1760-as években nem lehetett több 30—40-nél.

A felsorolt adatokon kívül figyelembe véve korábbi időre (1739) megállapított össznépességi feltételezésünket, valamint az első magyarországi népszámlálás (1784/85) mindkét településre vonatkozó adatait, úgy véljük, hogy Berettyóújfalu összlakossága az 1760-as évek közepén elérte a 3000 — 3500-at. Ebben benne foglaltatik Berettyószentmárton lélekszáma is, amely ekkor 300—500 között lehetett (1785: 738!).

Berettyószentmárton megtelepülésének, kialakulásának körülményeire elég nehéz választ adni. A sárréti járás múlt századi monográfusa, Osváth Pál adatokkal bizonyítja meg- volt. Valószínűnek tartja, hogy a hírhedt szolnoki szandzsák bég, Szejdi basa pusztította el a békés falvak ellen vezetett 1660. évi „megtorló" hadjáratában.48 Arról, hogy mikor települt újjá, pontos adatot nem sikerült felkutatni. A református egyház régi jegyzőkönyve szerint a gyülekezet 1710-ben szerveződött újjá. Ezt Osváth nem tartja valószínűnek, mert a megye 1732. évi összeírásában pusztaként szerepel.49 Ez azonban nem zárja ki, hogy néhány, esetleg több, főként nemesi család ne élt volna már ezen a területen. Ha konkrét adatunk nincs is erre, de sok minden valószínűsíti azt, hogy néhány adómentességet élvező birtokos nemes és több egytelkes, úgynevezett kuriális nemes lakta ezt a részt már a XVIII. század első felében. A Bihar megyei nemesekről a nemesi felkeléssel (insurrectioval) kapcsolatban 1744-ben készített összeírás három birtokos nemesnél határozottan feltünteti, hogy szentmártoniak: Danyházi Benedek, Karácsony Ferenc és Orbán István.50 Danyházi és Orbán családokat a későbbiekben Szentmártonnál a különböző forrásokban megtaláljuk, a Karácsony család inkább Újfalunál szerepel.

A Berettyó folyó túlsó partján levő Szentmárton jobbágyi népességét először 1767-ben adóztatják meg, vagyis ez az első adatunk.51 Ekkor már 20 telkes gazdát írnak össze 18 családnéven. 9 családnév 11 háztartással már a korábbi évtizedekben Újfaluban előfordult: Balási, Boros, Erdélyi, Kádár, Kiss (2), Kovács, Nagy, Papp (2), Rácz. Szentmárton népességfejlődésének egyik tényezője tehát az Újfaluból történő kirajzás. Az életlehetőségeket kereső jobbágyok itt telepednek meg. A másik 9 családnév azonban új: Ábrahám, Antal, Bácsi, Cseke, Csonka, Kocsis, Körmöndi, Pataki és Pokol. Az újonnan feltűnő családnevekből ez esetben arra következtetünk, hogy Szentmárton területe más vidékek népének is nyújtott megélhetési lehetőséget.

20 adózó háztartást írnak össze 1767-ben, de 18 év múlva, az 1784. év végén és 1785. év elején végrehajtott népszámlálás során már 105 házban 132 (!) „famíliától" 738 személyt vettek számba. Első pillanatban nagymérvű beköltözéssel magyarázná az ember ezt a létszám emelkedést. Találtunk azonban 1827-ből egy olyan összeírást, amely „... az egyházas és armalista és honoratiorok"-ról szól.52 Ebben 64 háztartást írtak össze. A 64 háztartás közül csak 3-nál tüntetik fel a foglalkozást, tehát csak ennyi a honoratior: Géresi József tiszttartó, Kápolnási János prédikátor és Sigismundi József plébános. A többi 61 kisnemes családneve közül 3 ugyan előfordul az 1767. évi összeírásban (Kocsis, Nagy, Pataki), de 58 nem. Ebből arra következtetünk, hogy 1767 és 1784/85 között nem egy nagymérvű beköltözés történt Szentmártonba, hanem már korábban is élt egy kiváltságos, kisnemesi csoport, amelyik 1767-ben elkerülte azt, hogy adóval sújtsák. Az is jellegzetesnek mondható, hogy e magát nemesnek valló, jobbágynélküli, csak nemesi oklevéllel rendelkező csoport tagjai közül egyesek nem tudják elkerülni a megadóztatást. A nemesi oklevelek elkallódnak, vagy a „leszármazást" nem tudják igazolni, vagy az együttesen kapott hajdú-nemesítést nem ismeri el a vármegye. Ilyen problémákkal is összefüggésben lehet az, hogy a Berettyóújfaluval kapcsolatban bemutatott névanyagot tartalmazó táblázatunkban egyesek hol szerepelnek az adó összeírásokban, hol nem.

A birtokos nemesi családok szentmártoni jelenlétét már 1744-ben a nemesi összeírás megmutatta. Az ekkor említett három nemesi család közül a Dantsházi famíliát 5 háztartással, az Orbánt 2-vel tünteti fel az 1827. évi nemesi számbavétel.

Ezenkívül azonban van még 51 háztartás. Elgondolkoztató az, hogy ezek közül 8 olyan családnév is van 13 háztartással, amelyik már a XV. századi összeírásokban is előfordul Újfaluban és közvetlen környékén: Bacsó (3), Bíró, Kun (2), Molnár, Nagy (2), Oláh (2), Papp és Szabó. Ezeket a családneveket az újfalui forrásokban is megtaláljuk a XVIII. század eleje óta, kivételt képez a Kun, amelyik itt tűnik fel újra először. Van továbbá még 6 olyan családnév (9 háztartás), amelyik a XVIII. századi újfalui forrásokban fordul elő csak: Dienes, Molnár, Szilágyi (4), Tikász, Újhelyi és Vékony. A felsorolt famíliák elődei kétségtelenül már a XVIII. században is ezen a vidéken éltek, az 1784/85-ös népszámlálás 738 főnyi össznépességi adata nem hirtelen beköltözés eredménye.

Az 1827. évi „egyházas és armalista nemesek" összeírásában van azonban olyan 16 családnév 29 háztartással, amelyik az 1772 előtti általunk elemzett forrásokban nem fordul elő: Ballai, Bogdán, Deszki (2), Fónyad, Habókay, Jákó (2), Kegyes, Kós (2), Kubintsek, Mikets vagy Mikics, Rákos (2), Ritók, Sándor (5), Szebeni vagy Szebényi, Töltési, Törös (4), Vitális (2). A dőltbetűs családnevűekről azonban már vannak bejegyzések az 1790-től vezetett római katolikus és az 1797-től vezetett református szentmártoni anyakönyvben.53 Ezek a családok mindenképpen 1790 előtt, még a XVIII. században települtek meg Szentmártonban.

Az egyházi anyakönyvek természetesen a jobbágyi népesség jelenlétéről, növekedéséről is pozitív adatokat szolgáltatnak. Megtaláljuk az 1767. évi összeírásnál előforduló család neveket, de több új családtól is keresztelnek gyermeket. Ezeknek a családoknak egy része berettyóújfalui származású lehet, ott már előfordultak ilyen családnevek (Balogh, Bihari, Birizdó, Bondár, Csarkó, Debreczeni, Imre, Jenéi, Király, Kovács, Oláh, Ökrös, Puskás, Szántó, Társi54 Török, Varga, Veres), másoknál távolabbról való beköltözést tételezünk fel: Bognár, Bojtor, Borsó, Bőr, Ceglédi, Csató, Damsa, Földesi, Kocsi, Miskolczi, Nyilas, Nyulas, Okeli, Parádi, Paykás, Rostás, Sedula, Szalacsi, Tata, Vetési, Zoltai.

Amikor átnéztük a szentmártoni református anyakönyv házasságkötési kötetének legrégibb részét 1809-től 1814-ig, megint találkoztunk új családnevekkel: Aggód, Banitza „helybeli új magyar", Bernáth, Fötsök, Pozsgai, Sólyom, Szakács, Tiszai.55

A házasságkötési anyakönyv tanulmányozása támpontot ad arra is, hogy honnan települtek Szentmártonba. „Telkiből ideszakadt Szakáts Mihály" (1811. jan. 29.); „... a tatai születésű Mikics Károly" (1814. ápr. 23.), aki az armalista nemesek összeírásában is szerepelt; „... a csehországbeli hünnerwaseri születésű szabómester, Bluther Ferenc" (1810. nov. 18.)

Azt már nem lehet biztosan tudni, hogy a más faluból való vőlegény valóban megtelepedett e Szentmártonban, vagy elvitte a menyasszonyt: „... a bakonszegi Bojtor János"(1813. ápr. 23.), „... a földesi Kis Ferenc" (1814. december 7.), „... Nagy Ferenc Tépéről" (1810. jan. 5.), „... a földesi nemes Ritók András" (1811. jan. 23.), „... a zsákai tiszttartó Szilágyi János (1813. nov. 25.) „... a bakonszegi Szőke András" (1810. dec. 28.), „... a bakonszegi Szűcs József" (1811. ápr. 3.). Ezek az adatok jelzik a kapcsolatok körét.

A felvidéki részről letelepedő néhány szlovák családról tudósít múlt századi munkájában Osváth Pál. A XVIII. század végén „... Nyiczky Péter birtokos hozott a felső vidékről 15 családot, ... ezek települtek meg az úgynevezett Tót utcán, s mindnyájan katolikusok lévén velük az egyház is annyira szaporodott, hogy 1806-ban a káplánságból rendes lelkészség szerveztetett."56

A feltárt tényanyag bemutatása után a következőképpen tudjuk elképzelni Szentmárton megtelepedését, népességi fejlődését a XVIII. században. A Berettyó folyó túlsó partján levő terület a XVIII. század első évtizedeiben nem került az Eszterházy család birtokába. Ennek oka valószínűen az, hogy ez a terület kisebb birtokosok kezén volt, s nagy a valószínűsége annak, hogy néhány nemesi família cselédeivel, zselléreivel együtt itt is élhetett. Ezt az is bizonyítja, hogy az 1739-es pestis idején készült Bihar megyei összeírás végén „Szentmárton allodium" szerepel, ahol 10 férfi és 7 nő halt meg. A nevek felsorolása ebben az esetben el maradt.57 Erre a szabadabb, Eszterházyaktól nem birtokolt, gazdaságilag kellően ki nem aknázott területre elsősorban Berettyóújfaluból sokan települtek ki. A Tiszántúl más részeiről is érkeztek családok. Ezeket vonta be az adózásba az 1767. évi összeíró. A szentmártoni részen már a XVIII. század első fele óta élő „egyházas", „armalista" számát gyarapíthatta hasonló társadalmi helyzetű újfalusi népesség is. Az 1784/85-ös népszámlálás Berettyóújfalut az Eszterházyak birtokának mondja, Szentmártonról azt jegyzi meg, hogy „közbirtokosság". Néhány kisebb birtokos család mellett „egytelkes" nemesek lakták, a 30 nemes família volt.58 A XVIII. század utolsó évtizedétől 1814-ig név szerint átnézett szentmártoni egyházi anyakönyvi adatok azt mutatják, hogy mind Újfaluból, mind az ország más területéről, még a Felvidékről is történt további kismérvű beköltözés.

Az 1784185-ös népszámlálás nyújtja az első hitelesnek és pontosnak mondható adatokat mindkét településről. Újabban felmerült annak a lehetősége is, hogy elsősorban a nagyhatárú, tanyásodást mutató városok esetében a népszámlálás a ténylegesnél kisebb népességet vett számba.59 Az 1784/85-ös népszámlálás adatainak ellenőrzésére korabeli forrást nem tudtunk találni. Debrecennél, Szegednél, Kecskemétnél kisebb településről lévén szó, való színű, hogy a népszámlálást pontosabban hajtották végre. Az 1784/85. évi össznépességi adatot szépen be tudtuk illeszteni a népességfejlődés folyamatába, s fontos bázisadatnak fogadtuk el.

Az adatok helyes értékelése érdekében szólnunk kell az összeírási utasításról és néhány más összefüggésről.

A birtokos „nevéről" már volt szó. A „közbirtokosság" megjelölés több kisebb nemes által birtokolt vagy egytelkes nemesek által lakott falvaknál fordul elő, ezeket a falvakat szokták még kuriális falvaknak nevezni.

A lakóházakat az utasítás szerint gondosan megszámozták. Még a jobbágyi vagy nemesi portákon levő különálló zsellér házak is külön számot kaphattak, mert a korábbi évtizedek ben készült egyházi lélekösszeírásokban kevesebb ház szerepel. Ezt dunántúli falvaknál tapasztaltuk, Berettyóújfalu esetében egyházi összeírásokra nem találtunk, de a házak számba vétele itt is így történhetett.

Az össznépességgel kapcsolatban a népszámlálás a távollevőket és a jelenlevő idegenek számát is közli, mivel ez csak néhány fő, az összefüggés szempontjából lényegtelen Mai ki fejezéssel élve a „jogi népesség" az állandó lakosokat jelenti.

A férfi és nő arányában kismérvű férfitöbblet mutatkozik. Ezer férfira 948 nő jut Ma tudjuk, hogy kismérvű nőtöbblet van, ezer férfira 1063 nő jutott 1970-ben61 Egy érdekes tendenciát figyelhetünk meg. Már a II. József korában készített népszámlálás idején is a nyugat! vármegyékben (Győr, Komárom, Sopron, Vas) a férfi és a nő arány kiegyenlített volt. Fokozatosan — előbb a nyugati területeken — kis nőtöbblet alakult ki a XIX században. Egyes demográfusoknak az a feltételezése, hogy az erős fizikai munkát végzők' a nehéz életkörülmények között élők körében áll elő némi férfitöbblet. A civilizáció terjedésével Európa majd minden területén ma már nőtöbblet mutatkozik. (A mai Magyarország területén megmutatkozó jelentősebb nőtöbblet az I. és II. világháború hatására alakult ki Az el múlt évtizedekben bizonyos kiegyenlítődés mutatkozott meg. Még 1960-ban 1000 férfira 1072 nő jutott, addig 1970-ben 1063 és 1975-ben 1061.)62

A társadalmi rétegződésre a férfi népesség csoportosításából következtethetünk Meg értéséhez tudnunk kell, hogy II. Józsefet és környezetét katonai szempontok vezették a nép számlálás elrendelésekor. A könnyebb érthetőség kedvéért úgy is fogalmazhatunk hogy a „katonaköteles" népesség számbavétele volt az elsődleges feladat. A pap, a nemes a tiszt viselő, az adózó polgár és a paraszt nem jöhetett számításba az „obsit" kiadásáig a végkimerülésig történő katonáskodásnál. Ugyanígy a polgár (iparos és kereskedő) és a paraszt egyik fiúgyermekét, örökösét sem vették a katonaállításnál figyelembe. Ezért van ilyen rovat polgár és paraszt örököse. - A zsellér kategóriába soroltak összetétele társadalmi szem pontból igen különböző. Elsősorban a negyed teleknél kisebb birtokkal rendelkezők tartoztak ide, azonkívül a földesurak szolgálatában álló legkülönbözőbb alkalmazottak ide sorolódtak a földesúri szolgálatban nem állók a favágóktól, napszámosoktól kezdve a bányászokig, mindazok, akik az előző kategóriákban nem szerepeltek. Általában nősek és özvegyek voltak, akiket ide felvettek, de itt találjuk a protestáns, a görögkatolikus és a görög keleti papok 17 évnél idősebb nőtlen fiúgyermekeit is és a testi hibás nőtlen férfiakat E csoportba soroltak szintén mentesültek a katonai szolgálat alól. - Ha társadalmi szempontból kívánom értékelni ezt a „zsellér" kategóriát, akkor figyelembe kell venni, hogy ide különféle társadalmi réteg tagjait vették. — A „Birodalom egyéb szükségleteire fordíthatók" című rovat mutatja a 18-40 éves nőtlen férfiak számát, akiket eddig még egyik rovatba sem vettek fel Akinek testi hibája volt, azt ide nem sorolták. Ez volt a katonai szolgálat szempontjából besorozható népesség. — A fiúgyermekek („sarjadék") külön történő számbavétele csoportosítása is katonai szempontra vall. Különösen a 13-17 éves korcsoport nagyságának ismerete lehetett fontos. Számunkra az a meglepő, hogy az 1-12 évesek száma ötszörösével is több a 13—17 eves korcsoportba soroltaknál. Ennek magyarázatát a korabeli nagy gyermek halandóság adja.

A katonai szempontok torzító hatása ellenére Berettyóújfalu és Berettyószentmárton társadalmának néhány jellegzetességét azért ki lehet olvasni a népszámlálásból Az csak kuriózum, hogy a viszonylag nagy mezővárosnak csak egy (református) papja van de a kis Szentmartonnak kettő is, egy református, és egy katolikus. Az utóbbi természetesen a környék viszonylag kisszámú katolikusait fogja egybe. Már fontosabb az, hogy Újfaluban is Szentmártonban is igen sok nemest számoltak össze. Újfaluban a felnőtt férfiak 10 2%-a" Szentmártonban 15,6%-a nemes. Arra már utaltunk, hogy ezek túlnyomó többsége' egyházas , „armahsta". Nem egyszer az országos-megyei adóterhek viselésétől sem tudnak szabadulni. Ezt mutatta közölt táblázatunkban (2. sz. táblázat) az, hogy a nemesi összeírásban szereplők az adókivetési lajstromokba is felvételt nyertek. Mindkét településen a nemesek nagy száma Összefüggésben lehet a XVII. század elején történő hajdúk letelepítésével amiről Szendrey István írt e kötetben. Rácz Istvánnak sikerült adatokat találni a XIX. század első teléből a mezőváros tanácsa mellett tevékenykedő nemesi tanácsra. A nemesi tanács működését a XIX. század első felében törvény szabályozta. Az 1784/85. évi népszámláláskor is meglevő nemesi „tömeg" jelentette e tanács működésének alapját. — Azt már említettük, hogy a „paraszt" kategóriába az egynegyed vagy nagyobb jobbágy-telekkel rendelkezők tartoznak. A két település különbözőségére mutat, hogy Szentmártonban ilyeneket nem írtak össze, ott csak nemesek és a „zsellér" kategóriába sorolható többféle társadalmi réteg tagjai éltek. Az utóbbi arra utal, hogy új betelepülők lakják ezt a települést, de ez nem egyértelmű. Az itt élő nemesi családokkal együtt régtől fogva élhettek itt ezek cselédei, zsellérei.

A paraszti társadalom rétegződéséről a népszámlálásnál pontosabb, szemléletesebb képet kapunk, ha a korábbról, az 1767-ből fennmaradt adókivetési összeírást nézzük.63 A hivatalos „kategóriák" nem sokat mondanak:

Már ekkor is nemcsak egy iparos lehetett a faluban. Két „colonus" ipari, egy „inquilini" kereskedői tevékenysége után is fizet adót. Ezek mezőgazdasági tevékenységet is folytató, állatállománnyal és földdel rendelkező iparosok (egy kereskedő) voltak.

Többet mond a paraszti népesség társadalmi helyzetéről, ha azt is figyelembe vesszük, hogy mennyi állatot és terményt tüntetett fel egyes háztartásonként az összeíró. Ez a lajstrom a teleknagyságot nem tartalmazza. Főként az állatállománya alapján következőképpen lehetett csoportosítani a 296 háztartást:

Az 1. csoportba soroltak lehettek az egész telkes gazdák, 3 vagy több fogatot tudtak ki állítani. A 2. csoport lehetett a fél telkes két fogattal. A 3. csoportba a negyed telek körüliek tartoztak, egy fogatra való igás állat után adóztak. A telkes jobbágyok aránya (1—3. pont) a paraszti társadalomban csak 54,4%. Elég alacsony. Úgy tűnik, hogy ebben az időben Újfaluban a lakosság számához képest kevés a használható földterület. Ezzel lehet össze függésben a szentmártoni részre való kiköltözés.

Az időszakonként és településenként történő bemutatás után Újfalut és Szentmártont egy településnek véve tekintsük át a XVIII. századi népességfejlődést.

Az össznépességnek időszakról időszakra történő megállapítása után kiszámítottuk az évi népességnövekedést 1000 lakosra. Ez alapvető mutatószám. A népességfejlődést meghatározó két tényező — a természetes szaporodás és a vándorlási különbözet — szétválasztásához is segítséget nyújt.

A XV. századtól a török kiűzéséig végbement változást nagyon nehéz nyomon követni. A két évszázad megpróbáltatásokkal terhes éveket, évtizedeket hozott. A névanyag elemzéséből arra lehet következtetni, hogy a nép ragaszkodott földjéhez, Újfalu folyamatosan lakott volt a XVI — XVII. században, sőt magához vonzotta Andaháza, Herpály, Kengyel, Szentkozma és Szentmárton elpusztított falvak lakosságát is. XVII. századi telepítésekről í is vannak adatok. Ennek ellenére — a sok népességpusztító tényező miatt — ugyanolyan nagyságú népességet találunk 200 év múlva is ezen a területen, mint amennyi a XV. század végén volt. Véleményünk szerint népességnövekedést 200 év során azért sem lehet feltételezni, mert nagy a valószínűsége annak, hogy 1500 főnél többen éltek Újfaluban és az elpusztult környező községekben.

A török kiverése után még évtizedekig újabb és újabb rendkívüli tényezők korlátozták a népességfejlődést: törökbetörés, rácpusztítás a Rákóczi-szabadságharc idején és az 1709— 10. évi nagy pestis. A kismérvű természetes szaporodás (évi 2—4 ezrelék) és esetleg a Sárrét területeinek kisebb emelkedéseiről a népességnek Újfaluba történő beköltözése növelte 2000—2500 főre Újfalu lakosságát.

1720 után az 1739-es esztendő az, amikorra újra támpontot találtunk az össznépesség meghatározására. A pestis előtt 3000—3800 főnyi össznépességet lehet feltételezni, amiből 200—300 betelepülő lehet. A járvány előtti 21,0—21,7 ezrelékes népességnövekedésen belül természetes szaporodásból adódó növekedést így csak 15 ezrelék körülire tesszük. — Az 1720-tól 1739-ig eltelt 19 esztendő népességfejlődéséről végül is akkor teljes a kép, ha a pestis hatását is figyelembe vesszük. A pestis után, 1739 végén alig valamivel több a népesség, mint 1720-ban: 2100—2800 között lehet. így már 19 év népességnövekedése csak évi 2,1— 5,9 ezrelék között lehet. Ha ehhez beleszámítjuk azt, hogy közben kismérvű beköltözés is növelte a népességet, akkor azt mondhatjuk, hogy a pestis több mint 30 év természetes szaporodását pusztította el.

A mezőváros lakosságának egynegyedét megsemmisítő járvány után egy ideig a természetes szaporodás mértéke nagyobb lehetett. Kifejlődött az immunitás. 1765 táján 3000— 3500 főre növekedett az össznépesség. A 8,5—11,0 ezrelékes népességnövekedésben döntő a természetes szaporodás, de a XVIII. század utolsó három évtizedének adatai azt mutatják hogy további kismérvű beköltözés növelte a népességet.

Pontosnak mondható összenépességi adat 1784/85-ből van. Újfalu és Szentmarton együtt 4125 főnyi lakosságot ad. 1765-től az évi népességnövekedés mértéke 8,2—15,8 ezrelék közötti. Az előbb említett beköltözések — elsősorban a szentmárton részre — tovább tartanak. A vándorlási különbözetet — kirajzást további területekre is fel kell tételeznünk — 1739 és 1784/85 között összesen 500 körülire tesszük. Ha ezt a mechanikus népességnövekedést leszámítjuk, akkor évi 5,2-10,6 ezrelék között lehetett a természetes szaporodás a jelzett időszakban. Ekkor nagyobb járványról nem tudunk, így a berettyóújfalui kutatások azt a nézetet erősítik, hogy a XVIII. század első felének igen alacsony természetes szaporodásához képest a század második felében magasabb értékeket mutat a népszaporodás. A berettyóújfalui összesített anyakönyvi adatok több okból a természetes szaporodás mértékének egzakt meghatározásához csak bizonyos forráskritikai kiegészítések után vezettek el.

A református egyház keresztelési anyakönyve csak 1756 márciusától maradt fenn.64

10 éves periódusonként csoportosítva az adatokat a következő eredményt kapjuk.

A keresztelések számának gyors emelkedéséből a népesség rohamos fejlődésére lehetne következtetni, ami jelentős betelepülésekkel lenne elképzelhető. Nagy a valószínűsége annak, hogy itt más probléma húzódik meg. Az 1770-es évek elejéig a keresztelések időpontjaként csak a hónapot jelölte meg a lelkész. Valószínű, hogy havonta, esetleg hetente egy szer kereszteltek. Ilyen esetben a csecsemőkorban meghalt gyermekek keresztelése és be jegyzése is elmaradt. Azonkívül az is csökkenti a születettekhez képest a keresztelési bejegyzések számát, hogy Szentmárton a folyó túlsó partján van, s ott még nincs parókia. Télvíz idején, tavaszi olvadások idején bizonyára nehezen lehetett átjönni Újfaluba. Ilyen időszakban több hét is eltelhetett az újszülött megkereszteléséig. A csecsemők elhalálozása miatt ezért jóval kevesebb lehet a ténylegesen megszületetteknél a kereszteltek száma.

Az 1780-as évektől napról napra vezetik a keresztelési anyakönyvet, így már forrás értéke nagyobb, de a szentmártoniak anyakönyvezése még mindig hiányos lehetett. Ez a probléma akkor oldódott meg, amikor 1797 júniusától itt is megalakult a református Szentmártonban 1797. év második felében 13 keresztelés volt, 1798. és 1799. esztendőben összesen 46. így tehát e két teljes év átlaga: 23. — A XVIII. század utolsó évtizedében a két településen együtt a keresztelések évi átlaga 183,6.

A katolikus egyház anyakönyvét Berettyószentmártonban 1790-től vezetik. A legkorábbi XIX. századi egyházi kézikönyv (schematismus) szerint ide csak Újfalu és a környező pusztákon lakó katolikusok tartoztak. A XVIII. század utolsó évtizedében a katolikus anyakönyvben 76 keresztelésről van bejegyzés, ami évi átlagát tekintve 7,6. Összesen tehát erre az időszakra évi átlagban 191,2 a keresztelések száma.

A természetes szaporodás mértékének meghatározásához ismerni kell a másik alapadatot, a halottak számát évenként. A halotti anyakönyvet ugyan 1771-től vezetik Újfaluban, de egy ideig a csecsemő- és gyermekhalottak bejegyzése nagyon hiányos.

1786-tól látszik gondosabbnak a halottak anyakönyvezése. Csak ezeket az éveket tekintve már így alakul a halandóság:

9. sz. táblázat

Ezek az arányok megegyeznek azokkal a mikrovizsgálati eredményekkel, amelyeket családrekonstrukció útján nyertek. 66 Pontosan vezetett anyakönyv csecsemő- és gyermek halandóság adatait közli Dávid Zoltán a Hajdúszoboszló monográfiában.67 Az új, ellenőrzött kutatási eredmények szerint a csecsemő- és gyermekkorban (0—14 évig) az újszülöttek 55—60%-a meghal. Újfalui adataink szerint 1786—89 között a halottak 73,7%-a csecsemő és gyermek. Ha ezt a születések számához viszonyítjuk, akkor ez megegyezik a szakiroda lomban már közölt mikroelemzések arányszámaival: az újszülötteknek pontosan 60%-a hal meg 14 éves kora előtt. Ez jellemző a XVIII. század utolsó két évtizedére. A mérhetetlenül magas halandóság a rossz egészségügyi viszonyoknak a tükrözője, ami összhangban van a korszak gazdasági és társadalmi viszonyaival. Öt gyermeket kell szülnie az anyának ahhoz, hogy átlagosan kettő megérje a házasságkötési kort, s nyolc gyermek születése kell ahhoz, hogy közülük három felnőtté váljon. Ez a korszak demográfiai törvényszerűsége. A korábban tárgyalt állandóan jelenlevő betegségek és az időszakonként fellépő járványok következménye ez.

Fő gondunk az, hogy minél reálisabban közelítsük meg a korszak népesedési viszonyait. A fenti forráskritikai észrevételek után úgy tűnik, hogy 1786-tól kezdve már el lehet fogadni a halotti anyakönyv adatait. Azonban némi kételyünk támad, amikor azt látjuk, hogy míg az 1786—89-ig eltelt négy esztendőben évenként átlagosan 132,5 halottat anya könyveztek a berettyóújfalui parókián, addig 1790—99 között évi átlagban csak 109-et, amikor a lakosság száma kismértékben növekedett. Lehettek ugyan az 1780-as esztendők járványosabbak is, de egy új lelkésznél a halotti anyakönyv vezetésének gondossága is megváltozhatott. Protestánsoknál volt nem egy helyen szokásban, hogy a csecsemő- és gyermekhalott felett — elsősorban a szegényebb társadalmi réteghez tartozóknál — a tanító mondott imát. Ilyen esetben nagyon sokszor a halott anyakönyvezése elmaradt. Tapasztalataink alapján a halotti anyakönyv forrásértékében a XVIII. században különösen is kételkedni kell.

A természetes szaporodás mértékének meghatározásához a születések és halálozások évenkénti számán kívül ismerni kell az össznépesség nagyságát is. 1784/85-ből áll rendelkezésünkre pontosnak tűnő össznépességi adat. Ennek felhasználásánál is adódik egy kis probléma. Születési és halálozási adataink csak a reformátusokra vonatkoznak, a római katolikusokra 1790-től. Mennyi is lehetett a nem reformátusok száma?

Az 1784/85-ös népszámláláskor a felekezetekre nem voltak tekintettel, csak az izraeliták számát vették külön. Ők is mentesítettek voltak a katonáskodás alól. A Danyi Dávid-féle kiadvány ezeket az adatokat nem közli. Azt később látni fogjuk, hogy a XIX. század első felében Berettyóújfaluban már viszonylag jelentős számú zsidó népesség tömörült, de átnézve a népszámlálás eredeti összesítőit azt tapasztaltuk, hogy 1784/85-ben még izraelita vallásúak sem Újfaluban, sem Szentmártonban nem éltek. 68 Bihar megyében azonban már 883 személyt írtak össze. Ezek 1/4-e Nagyváradon élt, a másik 1/4-e az érmihályfalvai járás 10 községében, 187-en Álmosd községben és a többiek szétszórtan a megyében. A környező településeken már éltek zsidók, így Vértesen 35, Monostorpályiban 22, Bagaméron 19, Hosszúpályiban 6 és Dancsházán 3.

A felekezeti megoszlásra legkorábbi támpontot a katolikus egyházi leírásban, schematismusban találtunk 1823-ból.69 Ekkor a római katolikusok, a görög katolikusok, a görög keletiek és evangélikusok összes száma 360 volt. Újfalu és Szentmárton akkori összes lakosságának ez 5,9%-a. (A zsidók számát természetesen nem vettük figyelembe.) Ha feltételezzük azt, hogy 1784/85-ben is már hasonló arányban éltek nem reformátusok a két településen, akkor számuk a népszámlálás évében 243 volt. Ez lehet a maximum, mert inkább be költözésükkel kell számolnunk a két időszak között'.

A 4125 főnyi össznépességből levonva a 243-at, a reformátusok számát a népszámlálás idején legalább 3882-re tesszük. Az egy évre jutó születések átlagos száma (162,9) alapján, így az 1000 lakosra jutó születési arány 41,9-ben volt meghatározható. Az eddigi kutatási eredmények ennél valamivel magasabb születési arányt mutatnak. Dávid Zoltán rendszeresen 50—55 ezrelékes születési arányról ír a XVIII. század második felében. 70 Eddigi vizsgálódásaink szerint 40—45 ezrelék körül lehetett. 71 A Berettyóújfaluban mutatkozó kicsit kisebb arány összefüggésben lehet azzal, amit már korábban fejtegettünk, hogy az újszülötteket megkésve keresztelik. A következő évtized már a születési arány tekintetében valamivel magasabb értéket mutat: 43,9 születés 1000 lakosra.

1786—89 között évenként átlagosan 132,5 volt a halottak száma. Az 1000 lakosra jutó halálozás: 34,1. A kettő különbözete adja a természetes szaporodás mértékét, mely az 1780-as évekre 7,8 ezrelékben volt kimutatható.

A népességnövekedés mértékét össznépességi feltételezések alapján 1765 és 1784/85 között 8,2 és 15,8 ezrelék között határoztuk meg. E növekedésben a betelepülők is közte voltak. A betelepülők számát 1739 és 1784—85 között levonva arra az eredményre jutottunk, hogy a két időpont között 5,2 és 10,6 között lehetett a természetes szaporodás mértéke. A születési és halotti adatok alapján ez a feltételezésünk teljes mértékig igazolódott, 7,8 ez relék az évi természetes szaporodás.

Az egyházi anyakönyv házasságkötési adatait is feldolgoztuk.72 A külső házasságkötések miatt a népességnövekedés megítélésében nem elsődleges forrás.

1771 és 1799 közötti 1021 házasságkötés közül 321 esetben a menyasszony vagy a vő legény más helyről származott (31,4%). Berettyóújfalu tehát nyitottnak tekinthető a házasságkötések szempontjából, nem jellemző a csak falun belüli házasságkötés, ami kisebb települések esetében degenerálódáshoz vezetett. Ez azonban nem zárja ki, hogy a vagyon- féltés miatt — különösen a XIX. század második felében — nem fordulhatott volna elő közeli rokonnal való házasságkötés. Ezt a kérdést, ami nem jellemző Újfalura, nem vizsgáltuk.

A XVIII. század utolsó harmadában legszorosabb a kapcsolat Péterszeggel, 52 esetben volt a menyasszony vagy a vőlegény odavalósi. Természetesen igen erős a kapcsolat Szentmártonnal (34), azonkívül Bakonszeggel (29), Váncsoddal (23) és Derecskével (19). A záró jelbe tett számok jelölik a külső (exogám) házasságkötések számát. A külső házasságkötések 46,4%-át (149) e falubeliekkel kötötték.

A következő településekkel már lazább a kapcsolat. A XVIII. század utolsó három évtizedében ezekről a helyekről való volt a menyasszony vagy a vőlegény 3—13-ig terjedő esetben. Ez az összes külső házasságkötés 41,4%-a (133).

(Balmaz-) Újváros (3) Berekböszörmény (6) (Bihar-) Püspöki (7) Debrecen (13)

5. Földes (12)Fúrta (5)(Füzes-) Gyarmat (3) Gáborján (8) (Hajdú-) Szovát (3)

10. Hencida (7) Komádi (5) (Mező-) Sas (4) Mikepércs (4) (Nagy-) Rabé (5)

15. (Püspök-) Ladány (3) Sáp (8) Sáránd (9) Tépe (12) Tetétlen (4) 20. Vámospércs (3) Zsáka (9)

Az először említett 5 és az itt felsorolt 21 település volt az, amelyekkel a berettyóújfalusiak kapcsolatot tartottak. Egy és néhány esetben két párválasztás történt még további 32 településről. E kapcsolatokat már véletlenszerűeknek, egyedieknek tekinthetjük: ide mindössze 39 házasságkötés tartozik, az összes 12,2%-a.

Bihar (Bihar-) Diószeg (Bihar-) Keresztes (2) (Bihar-) Torda

5. Csohaj Csökmő Darvas (2) (Hajdú-) Bagos Hajdúböszörmény

10. (Hajdú-) Sámson Homorog Kába Karcag Kismarja (2)

15. Konyár Körösszeg Nádudvar Nagykereki (2) (Nagy-) Szalonta

20. Nagyvárad (2) Pocsaj (Sárrét-) Udvari (2) Szeghalom Székelyhíd

25. Szentimre Szepes Szomajom (2) Telegd (Tisza-) Csege

30. (Tisza-) Ders Újlak Vésztő

Térképen is bemutatjuk a külső házasságkötésekből összeállítható kapcsolatok körét. Ez népesedési szempontból egészséges mozgásra utal. A kapcsolatok az északi és keleti területek felé intenzívebben és nagyobb távolságra terjednek, dél és nyugat felé a még meg levő mocsárvilág (Nagy- és Kissárrét) határt szab a kapcsolatteremtésnek.

XIX. SZÁZAD

Valamivel könnyebb már a helyzetünk, amikor a XIX. század népességfejlődésének jellegzetességeit kívánjuk bemutatni. A XIX. század első feléből azonban bizonytalanabbak adataink. Az 1784/85-ös népszámlálást követően ugyan 1850-ben is, 1857-ben is hajtottak végre népszámlálást, de a Bach-rendszerrel szembeni ellenállás olyan méretű volt, hogy ezeket még az osztrák hatóságok sem tekintették hitelt érdemlőeknek, s néhány összesített adaton kívül kiadásra sem kerültek. A legközelebbi hitelesnek elfogadott adatsorunk csak az 1869. december 31-i eszmei időponttal végrehajtott népszámlálástól van. Ezt nevezik helyesen 1870-es népszámlálásnak. Rendelkezünk azonban viszonylag megbízható össznépességi adatokkal a XIX. század első feléből is. Egyik típusuk az egyházi kézikönyvekből, a schematismusokból valók, a másik típust a földrajzi-statisztikai munkák jelentik. Valószínű, hogy az utóbbiak is az egyháziak adatszolgáltatásait használták fel.

1. ábra. Házassági kapcsolatok 1771 — 1788

Népességszámot is feltüntető legkorábbi schematismust 1823-ból sikerült felkutatnunk. A népességnek a felekezetek szerinti megoszlásán kívül az az érdekessége, hogy a külterületen lakók számát is közli. Így konkrét adatokkal rendelkezünk az újratelepülő Andaházáról, Kovácsiról, Szentkozmáról és Szomajomról.

11. sz. táblázat

Két közismert földrajzi-statisztikai munka adatait nem közöltük táblázatunkban. Nagy Lajos műve az egyik 1828-ból. Megbízhatóságával kapcsolatban már korábban is kételyek merültek fel. Jelen esetben is négyszáz fővel kevesebb össznépességet ad meg, mint az előző esztendőben kiadott schematismus (1827 : 6345; 1828 : 5946).79 — Hasonló a probléma Fényes Eleknek az 1851-ben kiadott munkájával. „Magyarország geographiai szótáradban Újfalunál azt mondja: „5000 lélek". Szentmártonnál a férfi lakosságot részletezi felekezetenként, ez összesen 201 fő.80 Ha ugyanennyi nőt tételezünk fel, akkor a két település lakossága 5400 körül van. Ugyanakkor 1839-ben már 6531 lakost adott meg Fényes Elek munkája, az 1857-es schematismus szerint is 6182 a népessége. Erre a kérdésre még vissza térünk, mert mindenképpen ebben az időszakban itt a népességcsökkenés problémája áll fenn.

A népességnek felekezetek szerinti tagolódása általában arányos népességfejlődést mutat. Nagyobb arányú beköltözést végig a XIX. század során az izraelita felekezethez tartozóknál tapasztalunk. A XIX. század utolsó harmadában kisebb görögkeleti (román), valamint minimális görögkatolikus és evangélikus beköltözés történt.

Az 1784. és 1823. közötti időszak népességnövekedés tekintetében igen kedvező, már az azt követő öt esztendő 1827-ig valamivel kisebb mértékű növekedést mutat. Meglepő, hogy az 1827-től 1870-ig terjedő 44 éves időszakban a népességnövekedés majdnem zéróval egyenlő. Ha hinni lehet az 1857. évi schematismusnak, akkor 1839 és 1859 között következett be valamilyen törés a népességfejlődés folyamatában. Az 1870-től 1880-ig tartó évtized közepes szintű népességnövekedése után a század két utolsó évtizede ismét igen kedvező a népességfejlődés szempontjából. Belső vagy külső tényezők okozták ezt az ingadozást? A belső tényezőket a keresztelési és halotti anyakönyvek adatai alapján viszonylag pontosan körül tudjuk határolni.

12. sz. táblázat

* 4 egyébbel együtt

A reformátusoknak az 1756-tól fennmaradt anyakönyve után a legrégebbi a római katolikusoké 1790-től kezdve.82 1874-től az állami anyakönyvezés bevezetéséig (1895. okt. 1.) azonban nem maradt meg a keresztelési anyakönyv. A halotti részből az 1850-től 1874-ig terjedő időszak hiányzik. — A szentmártoni részen 1797. június 13-tól vezetik a reformátusok anyakönyvét, de az elhalálozottakról csak 1824-től vannak rendszeres, egész éven át folyamatosan vezetett feljegyzések.83 — Az izraeliták születéséről az első anyakönyvi be jegyzések 1846-ból maradtak fenn, a halottak anyakönyvezése 1866-ban kezdődik. Forrás értékükkel kapcsolatban érdemes idézni az Országos Levéltár tájékoztatóját, ami a lefényképezett anyakönyvek előtt olvasható: „Az izraeliták anyakönyvezését Magyarországon csak a XIX. század közepén kezdték meg.

13. sz. táblázat

* Osváth monográfiájában (253) Szentmártonnál csak 854 lakost közöl, míg az idézett népszámlálási munka 975-öt. Innen az eltérés a két összesített adat között.

** Az újabb statisztikák mindig a jelenlevő összes népesség adatát adják meg, míg a felekezeti megoszlás (1. előző táblázat) a „polgári" népességet adja szabadságolt katonák nélkül.

képezett anyakönyvek előtt olvasható: „Az izraeliták anyakönyvezését Magyarországon csak a XIX. század közepén kezdték meg. Ettől az időponttól kezdve sem tekinthető azonban az anyakönyvezés folyamatosnak, igen gyakran találkozunk több év távlatából elvégzett utólagos anyakönyvezéssel."84 Az ortodox és neológ vallási elkülönülés is az anyakönyvezés pontosságát sokáig befolyásolta.

A keresztelési és halotti anyakönyvi adatoknak tízévenkénti csoportosítása, valamint az évi átlagok kiszámítása a lényeget jobban kifejezi, mintha ezt évenként mutattuk volna be. Az évenkénti adatok — különösen a halálozásoknál — nagy ingadozásokat mutatnak. A tízévenkénti adatsorok már így néhány lényeges kérdésre világítanak rá.

A keresztelések száma az 1790-es évek után a XIX. század első évtizedében ugyan emelkedik — ez lehet a gondosabb, naponként történő anyakönyvezés eredménye is —, de az tán 1810-től szinte azonos szinten marad a XIX. század utolsó évtizedéig. Hasonlót tapasztalunk az elhalálozottak számának és évi átlagának alakulásában is. A népmozgalom mindkét alaptényezőjének alakulása egybehangzóan arra mutat, hogy az össznépesség a XIX. század során — kivéve a két utolsó évtizedet — alig emelkedett. A születések és halálozások különbözetéből adódó természetes szaporodás úgy látszik, hogy nem növelte az össznépességet, így elvándorlást kell feltételeznünk. Ez az életlehetőségek hiányára, beszűkülésére utal. Az elvándorlás mértékét azonban nehéz egzaktan meghatározni. Ha az elhalálozottak anya könyvezését nem vezették elég gondosan, akkor a természetes szaporodás mértéke és vele összefüggésben az elvándorlás is kisebb volt. (16. sz. táblázat)

Néhány időszakból bemutatjuk a meghaltak kormegoszlását, ebből próbálunk következtetni a halotti anyakönyvezés forrásértékére.

A legrégibb berettyószentmártoni halotti anyakönyvi (református) bejegyzésekkel egy időben elvégeztük az újfalui anyakönyvi adatok elemzését is. Úgy tűnik, hogy az eddigi tapasztalatok alapján legproblematikusabb csecsemő- és gyermekhalottak bejegyzése már kezdettől fogva megtörtént. Bár az 1811. évi újfalui adatok arra figyelmeztetnek, hogy az egy évnél fiatalabb elhalálozottak anyakönyvezése még bizonytalan, mindössze 7,3% a csecsemőhalottak aránya.

Ezt azonban kiegyenlíti az, hogy az 1—6 éves korcsoportba az összes halottak 51,4%-a sorolható. Ez esetben tehát valószínű, hogy az egy évnél fiatalabbak nagy többségét is az 1 évesek kategóriájába sorolták. Az, hogy az összes halottak 79,2%-a 14 éves vagy annál fiatalabb, rendkívül rossz egészségügyi, halandósági viszonyokat mutat, s így az anyakönyvezés pontosságát igazolja.

Végső célunk az anyakönyvi kutatásokkal az lett volna, hogy a népességfejlődés belső tényezőinek legfőbb arányszámait, az ezer lakosra jutó születések és halálozások, valamint az ebből következő természetes szaporodás mértékét minél pontosabban meghatározzuk. A meglevő XIX. századi adatok ezt még az egész népességre nem tették lehetővé több okból.

Az itt élő kisszámú görögkeletiek, görög katolikusok és evangélikusok anyakönyvezése különböző helyeken történt, ennek nyomon követése lehetetlen volt.

A XIX. század elejétől egyre növekvő számú izraelita felekezetűekről a születési bejegyzések 1846-tól, a halálozásokról szólók pedig csak 1866-tól maradtak fenn. A zsidóság jelen létéről biztos adatunk már 1807-ből van, amikor egyházuk alakult 15 vezetőségi taggal. 85 Mind a schematismusok, mind a földrajzi-statisztikai munkák a zsidóság növekvő számát mutatják. Az 1846. és 1847. évről töredékesen fennmaradt bejegyzések és az 1851-től folyamatosan meglevő anyakönyv további három esztendejéből a következő családnevekkel találkozunk:

Áron Asztalos Blász Bráer

5. Brőn Datner Dávid Farkas (2) Feldman

10. Fiser Fredents Frenkel Friedman (2) Gács (3)

15. Goldman Grósz (3) Heis Held Hersein

20. Herskovits Hertz Hirs (2) Hirsohn Iher

25. Izrael Kis Klein (3) Kohn (2) Lastein

30. Lázár Lezstein Matjus MilicsN Miliczer

35. Nagy (3) Nuszbaum Róth Rózinger (2) Sámuel (2)

40. Spitz Stein (2) Steiner Stern Tisler

45. Weis Worsán

Mivel a görögkeletieken, görög katolikusokon és evangélikusokon kívül az izraeliták anyakönyvi adatait is csak tényleges jelenlétüknél későbbi időpontból ismerjük, így a természetes népmozgalom mértékét megmutató arányszámok kiszámítását nem az összes lakosságra végezzük el, hanem csak azokhoz a felekezetekhez tartozóknál, amelyeknél az adatok rendelkezésre állnak. így kisebb közösségeket vizsgálunk ugyan, de az arányszámok jobban megközelítik a valóságos helyzetet, és további összehasonlítást tesznek lehetővé.

A középnépességet a schematismusokból, a földrajzi-statisztikai munkákból és a hivatalos statisztikákból számítottuk ki.

Berettyóújfalu és Berettyószentmárton lakosságának 78%-át még 1900-ban is a reformátusok adják. Ezek népmozgalma a meghatározó a település népességfejlődésére. — A század elején 3, majd fokozatosan a század végére 6%-ot kitevő római katolikusok nagyobb születési és halálozási aránya a reformátusokénál elsősorban azzal van összefüggésben, hogy a plébánia szórványosan távolabbi vidékek népességének az anyakönyvezését is végzi.

17. sz. táblázat

REFORMÁTUSOK
(Újfalu és Szentmárton együtt)

RÓMAI KATOLIKUSOK

IZRAELITÁK

AZ ÁLLAMI ANYAKÖNYV ALAPJÁN MINDEN FELEKEZET EGYÜTT

A születések és halálozások különbözete, a természetes szaporodás nem mutat eltérést a reformátusokétól. — Az izraelitáknak, az összlakosságban elfoglalt aránya az 1823. évi 2/p-ról a század végére 11%-ra emelkedett. A természetes népmozgalmi arányaik fiatal, letelepülő népesség jellegzetességeit mutatják. Ilyen esetben kevesebb az idősek száma, így az össztömeghez képest nagyobb a születési és kisebb a halálozási arány a régóta megtelepedett népességhez képest. Még az is kiolvasható ezekből az arányokból, hogy a XIX. század első évtizedeiben történt beköltözés után pár évtizedig újabb bevándorlások nem történtek. 1870 és 1879 között már a reformátusokéhoz hasonlóan 38,7 az ezer lakosra jutó születési arány. A század utolsó két évtizedében újabb fiatal, aktív népesség telepedett meg (a zsidóság száma 1870-ben: 476; 1900-ban: 1001), ez a magyarázata annak, hogy újra 46,0, 111. 50,1 ezrelékre emelkedett a születések aránya.

A születési arányok alakulása a reformátusoknál olyan törvényszerűségeket mutat, amelyeket már más mikroelemzéseknél is meg lehetett figyelni, így bizonyos általánosítások megtételére is lehetőséget ad. 1800 és 1819 közötti két évtizedben ugyan 45,7 és 44,5 az ezer lakosra jutó születések száma, de 1820-tól a századfordulóig nyolc évtizeden át 39 és 41 ezre lék közötti arány volt kiszámítható. Az 1784/85. évi népszámlálás idején is — mint lehetséges maximum! — 41,9 ezrelék volt a születések aránya. Ha az 1800 és 1819 közötti időre kiszámított középnépesség a valóságban csak kis mértékben is több, akkor a születési arányok közelítenek a 40 ezrelékhez. A viszonylag nagy, 5—6 ezer főnyi népességre vonatkozó adatok azt valószínűsítik, hogy a születéskorlátozás, újabb nevén „családtervezés" előtti időben az ezer lakosra jutó születések maximuma 40 körül lehetett. — Hajdúnánás, Hajdú hadház, Hajdúszoboszló monográfiákban közölt arányszámok, vagy az adatok alapján ki számítható arányszámok is 35—40 ezrelék között vannak.86 Az ezer lakosra jutó születések száma 40 felett akkor van, amikor egy zömében fiatalokból álló népesség megtelepül.

A 40 ezrelékes születési arány a XIX. század utolsó évtizedeiben azt jelenti, hogy Berettyóújfalu már az ország magas termékenységű területei közé tartozik. Danyi Dezső az 1977-ben megjelent tanulmányában, amelyben a századforduló népességfejlődésének törvényszerűségeivel foglalkozik, így ír a történelmi Magyarországon uralkodó demográfiai helyzetről: „Magyarországon az említett időszakban csökkent a termékenység. A termékenység csökkenése azonban nem jellemző az egész országra. Az ország keleti részében emelkedett a házas termékenység, az ország nyugati vidékén azonban csökkent."87

Míg a születések számának és arányának, a termékenység alakulásának terén Berettyó újfalu az országosnál, még a hajdúvárosoknál is kedvezőbb képet mutat, addig a halandóság végig a XIX. század során igen magas, némi javulás a század utolsó öt esztendejében indul el. Az ezer lakosra évtizedről évtizedre kimutatható 30—33 halálozás — sajnálatos módon — országos átlagnak tekinthető. Nyugat-Európában már az 1820-as években is jóval kedvezőbbek a halandósági viszonyok.88 Az 1831. évi nagy kolerajárvány ugyan elkerülte Újfalut, Szentmártonban is „csak" 20 a kolerában meghaltak száma, de az 1840—49-ig tartó évtizedben a himlő, a diftéria („dagadozás") és az 1849-ben ismét pusztító kolera népesség csökkenést idéz elő. Ezer lakosra 40,1 halálozás jut, a fogyás 1,4. Ugyancsak a kolera, az 1873. évi okozza a minden nap jelenlevő járványok, betegségek mellett az átlagosnál is nagyobb halandóságot az 1870—79-ig terjedő évtizedben. Ezer lakosra évi átlagban 39,3 halálozás jut, így a születések és halálozások különbözete negatív, ezer lakosra mínusz 0,3.

Az időszakonként fellépő járványokról találunk bejegyzéseket az egyházi anyakönyvben. Bár a halálokokat Szentmártonban 1811-től, Újfaluban 1828-tól vezetik, mégis nagyon nehéz még megközelítő képet is alkotni arról, hogy mi minden okozta ezt a magas halandóságot. Néhány esztendőről kiírtuk folyamatosan a halálokokat. Most bemutatjuk ezeket úgy, ahogy forrásunkban találtuk. Majd megpróbáljuk a mai statisztikákban használt fő halálokok szerint csoportosítani. (18. sz. táblázat)

A haláloki bejegyzéseket a lelkész tette bemondás alapján. E bejegyzések értéke, megbízhatósága függött általános felkészültségétől, de sok népi elnevezést is megőrzött. Pontos tájékozódást ezekből nem nyerhetünk. Megpróbáltuk az anyakönyvben szereplő halálokokat a mai statisztikai elvek szerint csoportosítani, figyelembe véve a különböző nemzet közileg elfogadott haláloki rendszereket.89

I. A halálokok között feltűnően sok a fertőzőek és az élősdiek okozta csoportba sorolható : dagadozás (többször megjegyzik, hogy „torokdagadozás", így diftériára gondolunk), gyermekágy, hagymáz (tífusz), hasmenés, himlő, kelevény, kolera, petécs, pokolvar, skarlát, süly, szepszis, torokgyík (a diftéria másik neve), tífusz, vereshimlő, vérhas.

II. Külön kiemeltük azokat a halálokokat a fertőző betegségek közül, amelyek gümőkóros (tuberkulózis) megbetegedésre utalnak: agy velőgyulladás, fulladozás, hektika, hervadozás, hurut, köhögés, sínylődés, sorvadozás, szárazbetegség, tüdőgyulladás, tüdősorvadás. E megnevezések közül a hervadozás, a sínylődés, a sorvadozás és még néhány esetében nem mindig gümőkór okozta halálesetről van szó, öregkori gyengeség is van közte, de az összefüggésekből úgy látszik, hogy zömében e kategóriába tartoznak.

18. sz. táblázat

HALÁLOKOK

* 1854: „Ló rúgta agyon"; 1855: „Agyonverték". ** 1854: „felakasztotta magát".

III. Napjainkban a szív- ás érrendszeri megbetegedések teszik ki a halálesetek jelentős számát. A XIX. század derekán készült feljegyzésekben még alig találunk rá néhány utalást: gutaütés, hirtelen halál, szélütés.

IV. Az emésztőrendszer megbetegedései: köszvény, száradás; a máj megbetegedései: májgyulladás, sárgaság és a vese megbetegedései: vízi betegség, vízkórság, is ritkán szerepelnek.

V. A rosszindulatú daganatokra utaló halálokok alig fordulnak elő, számuk is kevés: mellfájás, melldaganat, vérfolyás. A fertőző betegségekhez sorolt „kelevény" halálok is
takarhat még rosszindulatú daganatot.

VI. Az idegrendszer megbetegedései közé vettük: fene, görcs, nehézség, nyavalya, nyavalyatörés.

VII. Veleszületett fejlődési rendellenességekre is utal néhány halálok: gyengeség (csecsemőknél), halva született, nyomorék.

VIII. Erőszakos halálnemekhez soroltuk: öngyilkosság, „szülésbe", veszedelem, vízbefúlt okokat.

IX. Egyéb halálnemekhez azokat vettük, amelyeket még hozzávetőlegesen sem tudtunk a főcsoportok valamelyikébe besorolni: csecsveszés, fejfájás, fogzás, forró nyavalya, forróság, gövélykór, hideglelés, láz, öregség, szeges, végelgyengülés, vérbe. Ezek közül a forró nyavalya, a forróság, a hideglelés, a láz több betegségnek a tünete, különösen a fertőző megbetegedésekre jellemző.

X. Nem jelölt esetek száma elég jelentős.

Természetesen még ez a durva csoportosítás is elég problematikus. Egy-egy népi elnevezés többféle megbetegedést is jelölhetett. Némi tájékozódást mégis nyerünk a XIX. század első felének viszonyairól.

19. sz. táblázat

MEGHALTAK FŐ HALÁLOKOK SZERINT

A halandósági viszonyok terén a legdöntőbb változásnak az tekinthető az elmúlt 120—150 év során, hogy a fertőző baktériumok által okozott halálesetek száma a korábbihoz képest minimálisra csökkent. Míg a XIX. század első felében a halálesetek több mint 70%-át a gümőkórral együtt a fertőző betegségek okozták, addig ez 1975-ben csak 1,5%.90 Lehet, hogy a gümőkór főcsoportba sorolt hervadozás, sínylődés, sorvadás esetei nem mind ide sorolhatók, de az egyéb kategóriában szereplő forró nyavalya, forróság, hideglelés, láz halálokok között fertőzés okozta is lehetett. Vizsgálódásaink alapján megalapozottnak tűnik, hogy a halálesetek túlnyomó többségét 70% körüli arányban fertőző betegségek okozták.

A fertőző betegségek közül külön fő csoportba vettük a gümőkóros megbetegedésre utalókat. E téren is megmutatkozó fejlődés érzékeltetésére érdemes megemlíteni, hogy míg a XIX. század első felében az ilyen halálesetek száma majdnem elérte a 30%-ot, addig 1975-ben ez csak 1,0%. A gazdasági és társadalmi viszonyok fejlődésével együtt az orvostudomány, az egészségügyi viszonyok hatalmas mértékben fejlődtek. Ez elsősorban a halált okozó fertőző betegségek leküzdésében mutatkozik meg. Legnehezebben a gümőkór okozta halálozásokat lehetett leküzdeni, a küzdelem ellenük még ma is tart. Ezek voltak legszorosabb kapcsolatban az életkörülményekkel.

A népességfejlődés belső tényezőit vizsgálva arra a végső következtetésre jutunk, hogy a XIX. század során még igen magas a halandóság, ezer lakosra átlagosan 30—33 haláleset jut. Különösen feltűnő ez 1840—1879-ig terjedő időszak alacsony természetes szaporodása. Az újabb kutatások a Tiszántúl más területein is hasonló eredményre vezettek. Dávid Zoltán két tanulmányából idézünk.

Hajdúdorogról írja: „... 1840 és 1882 között a népmozgalom kedvezőtlenül alakult... Félelmetesen megnövekedett... a járványos évek száma: 42 év alatt 9 alkalommal okoztak olykor jelentős mértékű fogyást. 10 másik esztendőben pedig gyakorlatilag elvitték az egész szaporulatot. Különösen súlyos évek voltak 1848, 1849, 1853, 1854, 1855, 1863, amikor a himlő, kelevény, epésláz és vérhas szedte áldozatait, és 1873, amikor a kolera pusztított."91 — 1854-ben ezer lakosra 50,8, 1873-ban 55,0 halálozás jutott!

„Hajdúhadház népesedéstörténete" c. tanulmányában olvashatjuk: „A járványok évről évre jelentkeztek, s a halálozások általában magas szintje elsősorban ezek pusztításainak tudható be. A népesség számának fogyása azokban az években jelentkezett, amikor egyszerre több is felütötte fejét, mint például 1830-ban a vereshimlő és hólyagos himlő, 1841-ben skarláton kívül torokgyík, 1847-ben az ínláz, petécs, vereshimlő és kelevény, 1853-ban ugyanezek mellett a vérhas, 1854-ben ismét a skarlát, torokgyík, bőrvízkór, petécs, kelevény ragadott el számos gyermeket és felnőttet. Különösen sok a járványos évek magas halandósága következtében fogyásba csapó évek száma 1841 és 1854 között, amikor 15 esztendőből 7 zárta mérlegét csökkenéssel. Egyedül 1849-ben 460 fővel fogyott Hajdúhadház la kossága, ami a korábbi évtizedek átlagában 10 év természetes szaporulatának kiesését jeentette."92

A részletekbe menő kutatások egybehangzó eredményt hoznak. A belső népességfejlődés igen lassú, mert a halandóság igen magas. A XIX. századi pontosabb adatok arra is figyelmeztetnek, hogy a XVIII. századi gyors népességfejlődésről elmélkedő tanulmányok forráskritikája nem lehetett kielégítő, mert a gazdasági és társadalmi viszonyokból következő egészségügyi állapotok sem lehettek jobbak.

Kutatásaink végső eredménye számokban kifejezve a következő:

20. sz. táblázat

A NÉPESSÉGFEJLŐDÉS ÉS ÖSSZETEVŐI XV. sz.—1900.

A XVIII. század lassú népességnövekedéséhez hasonló a XIX. század fejlődése is. A XIX. században is tapasztalható magas halandóságot igen magas termékenység ellensúlyozta. Az anyakönyvi adatok alapján ezer lakosra 39—41 születés esett. Két évtizedben — 1840—1849. és 1870—1879. — ugyan több halálozás történt, mint születés, de a többi nyolc évtizedben pozitív az egyenlet, s ez lassú népességnövekedéshez vezetett.

Az anyakönyvi adatok alapján megállapítható természetes szaporodáshoz képest azonban az összes lakosság 1823 és 1839 között lassabban nőtt. Ugyanezt tapasztaljuk az 1839 és 1870 közötti időben. Berettyóújfalu nem tudta biztosítani a megélhetést az itt élők egy részének és kismérvű elvándorlás indult meg. A vándorlási különbözet negatív, 1823 és 1830 között 250, 1839 és 1870 között 800 körüli. Ha a halotti anyakönyvezésben hiányosságok voltak, akkor ez az elvándorlás kisebb mértékű, de ez esetben a halandósági viszonyokat jellemző arányszámok még rosszabbak, a természetes szaporodás még kisebb.

Az 1870-től a századfordulóig eltelt 30 esztendőben ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy egy erőteljesebb természetes szaporodás mellett kismérvű beköltözés is történt, körülbelül 550 fő.

A belső és külső tényezők együttes hatásaként 1900-ra Berettyóújfalu és Berettyószentmárton összes lakossága 9250-re gyarapodott. A XVIII. század végén mindkét település lakosságát figyelembe véve a nagy Bihar megye negyedik mezővárosa volt lélekszámát tekintve. Ezt a helyet a XIX. század végéig megtartotta, s mivel Debrecen megyeszékhellyel 1876-ban megalakult Hajdú megye, az új beosztás után Bihar megye harmadik legnagyobb települése lett. Nagyvárad 47 018, Nagyszalonta 14 097 után Berettyóújfalu következett. Szentmárton nélkül azonban Újfalu lakossága csak 7716, így pedig a megye nagyságban hatodik települése. Derecske 8760, Sarkad 8755 főnyi lakossága után következik. Népességfejlődése a XIX. század során megelőzte a 6009 főnyi lakosságú Bihardiószeget és a Hajdú megyéhez került 6477 főnyi Kabát.93

A XX. SZÁZAD

Az előző évszázadok népesedési viszonyaira feltártaknál a forrásadatok bizonytalansága miatt némi hibalehetőséggel kell számolni. Ez még a XIX. században is ±5—10% körül lehet. Az állami anyakönyvezés bevezetése és szilárdsága Magyarországon, valamint a tízévenként végrehajtott népszámlálások olyan adatokat bocsátanak rendelkezésünkre, amelyekkel nagy pontossággal tudjuk a belső fejlődés főbb meghatározóit kiszámítani. A természetes népmozgalom alapadatainak és arányainak ismeretében már a mechanikus népmozgalom (vándorlási különbözet) is meghatározható.

A népszámlálások alapján kiszámított középnépesség (összes lakosság), valamint a nép mozgalmi adatok alapján a népességfejlődés arányai ötévenkénti periódusokban a következők :

21. sz. táblázat

TERMÉSZETES NÉPMOZGALOM94 1900—1976

1900 — 1910. Már a XIX. század utolsó négy esztendejében a halandósági viszonyoknak bizonyos javulása mutatkozott meg. Az ezer lakosra a korábbi 30—33-hoz képest már csak 25,1 halálozás jut. Az 1900-as esztendő ismét rosszabb, ezer lakosra 30,3 halálozás esett, hogy azután a következő évtizedben a javulás állandósuljon. A halandósági viszonyok javulásával egyidőben, ha nem is ilyen mértékben, de a termékenység kezd csökkenni. A lakosság száma növekszik, de a születések száma nem. Az 1900. évi 41,8 ezrelékről 39,0, illetve 39,4 ezrelékre csökken a születési arány.

A nemzetközi demográfiai kutatások azt a törvényszerűséget vélték feltárni, hogy a születéskorlátozás előtti időre jellemző magas születési arány és nagy halandóság után először a halandósági viszonyok javulásának átmeneti időszaka következik, és ebben az időszakban áll elő a magas természetes szaporodás. Ezt követi a termékenység lassú csökkenése, s így áll elő a mára jellemző alacsony termékenység. A kedvezőbb halandósági viszonyok miatt még egy időre kismérvű természetes szaporodás áll fenn. Ez a törvényszerűség a történeti Magyarország egészére nem jellemző. A nagybirtok szorításába került falvak népe, főként a nyugati országrészen, valamint a főváros lakossága alacsonyabb termékenységet mutat már a halandósági viszonyok javulása előtt is. Erről a problémáról az országos adatokat régiónként elemző Danyi Dezső így ír: „A termékenység hanyatlása Magyarország egyes régióiban sokkal hamarabb következett be, minthogy azt az átmenet-elmélet eredetileg feltételezte. Magyarország demográfiai folyamatai globálisan nem magyarázhatók az átmenet elmélettel. Magyarországon a XIX. század utolsó negyedében és a XX. század első évtizedében egyszerre és úgyszólván párhuzamosan csökkent a termékenység és a halandóság."95

A berettyóújfalui viszonyok elemzése azt mutatja, hogy a magasabb termékenységű területekhez tartozó keleti országrészen a termékenység csökkenése csak a XX. század első évtizedében indul meg kismértékben, ugyanakkor a halandósági viszonyok javulása jóval erőteljesebb. Az, hogy kevesebb gyermek születése elegendő a kívánt gyermekszám eléréséhez, ezen a területen szerepet játszhatott abban, hogy a termékenység csökkent.

A természetes szaporodás a halandósági viszonyok javulása miatt igen kedvező, 1906 és 1910 között ezer lakosra eléri a 15,5-et, ami a történelmi fejlődés során a legmagasabb. A megnövekedett népességnek azonban már a megélhetését a terület nem tudja biztosítani, s 1900—1910 között újra elvándorlást tapasztalunk. Ebben az évtizedben az elvándorlók száma 400-ra tehető, egy részük az országot is elhagyta, kivándorolt.

1910 — 1920. Erre az évtizedre esik az I. világháború. Pusztítása nemcsak a hősi halottak számával mérhető, hanem azzal is, hogy a születések száma nagymértékben csökkent. Míg az utolsó békeesztendőben, 1913-ban 361-en születtek, addig 1916-ban csak 154-en, 1917-ben 181-en és 1918-ban 155-en. A halálozás 1916-ban 183, 1917-ben 209 és 1918-ban 265. Ezekben az években a népesség fogyása következett be. 1919-ben és 1920-ban a születések száma ismét emelkedett. Az 1916-tól 1920-ig tartó ötéves időszak így mégis minimális népességnövekedést mutat.96

Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai veresége után a győztes antant hatalmak szövetségeseiknek juttatták a történelmi Magyarország vegyes etnikumú területeit. Jelentős menekülés indult meg ezekről a területekről. A Magyarországnak megmaradt Bihar megyei részek székhelyévé Berettyóújfalu vált. Az új megyeszékhelyre sokan, főként tisztviselők, állami alkalmazottak költöztek. Ennek mértékét statisztikailag a következő évtizedben lehet kimutatni, amikor a vándorlási különbözet pozitív, 900 körüli.

1920 — 1930. Az I. világháború után a születések száma ismét megemelkedett, de nem érte el a világháború előtti mértéket. A termékenység csökkenése országos jelenség, csak Berettyóújfaluban és általában a Tiszántúl északi részén a helyzet kedvezőbb. Berettyóújfaluban az 1921—25-ös időszakhoz képest a születések aránya alig csökken 1926 és 1930 között. Míg országosan 1921—1925 közötti időszak 29,4 ezrelékes arányához képest 1926 és 1930 között a születési arány 26,0, addig Berettyóújfaluban még 28,9.

Az ország nyugati, majd fokozatosan déli területei is alacsony termékenységűvé válnak, addig mind a mai napig az északkeleti részen viszonylag kedvezőbb a helyzet. Ennek alapvető magyarázatát a történelmi körülményekben látjuk. A nyugati területen a feudális nagy birtok hatalmát jobban meg tudta szilárdítani a XVIII. században és a XIX. század első felében. A keleti területeken több volt az önkormányzattal rendelkező város, több volt a megélhetést biztosító „szabad" terület. A kapitalista viszonyok kibontakozása és megszilárdulása után is a folyószabályozás, a Sárrét lecsapolása, a vasútépítés, az intenzívebb állattartás életlehetőséget biztosított, s így nemcsak a föld jelentette az egyetlen megélhetési forrást, mint a dunántúli falvakban. Észak-Tiszántúl falvainak, városainak szabadabb életformájával, nagyobb nyitottságával tudjuk magyarázni azt, hogy itt kedvezőbbek a népesedési viszonyok, a születéskorlátozás nem ölt olyan méreteket, mint az Ormánságban, a Tolna megyei Sárközben vagy Somogy megyében, vagy később Csongrád és Bács-Kiskun megyékben. Északkelet-Magyarországon és Berettyóújfaluban is a gyermek sokkal inkább hozzátartozik az élet teljességéhez, mint az anyagias szemléletűvé vált említett területeken.

1930—1940. Erre az időszakra esik a nagy gazdasági világválság. Országosan rendkívül erőteljesen kihat a termékenység csökkenésére. 1931 és 1935 között 22,4, 1936 és 1940 között 19,9 ezrelékre esik a születési arány. 97 Ebben a nélkülözésekkel terhes békeidőben a termékenység Berettyóújfaluban nem csökken, sőt 1936 és 1940 között kis emelkedés mutatkozik, az ezer lakosra jutó születések száma 32,5. A megyében már az egyke igen terjed.

„A születésszabályozás és az egyke a nemzet öngyilkossága. Tisztára védekező intézkedés, feladása a létért való harcnak, feladása a jövőnek." Említ olyan Bihar megyei ezer lakosú községet, amelyben csak 6 olyan család van, amelyben egynél több gyermek él.98

A születések számának csökkenése miatt a népesség korösszetétele is kezd megváltozni. Már Bihar megyén belül is — erre utal Kállai Gyula —jelentős különbségek mutatkoznak. Míg Berettyóújfaluban az 1941-es statisztikai adatok alapján 30,5% a 14 éves és fiatalabb népesség aránya, addig például az ezer lakosú Kokad községben csak 23,6%. Ezzel össze függésben nő az eltartandó öregek száma. Míg Berettyóújfaluban a 60 évnél idősebbek aránya 1941-ben 9,9%, addig Kokadon 13,4%; a 40—59 évesek aránya Újfaluban 18,9%, Kokadon 30%!99

A lassan kapitalizálódó Magyarországon Berettyóújfalunak alig jut iparvállalat. A mezőgazdaság már nem tudja a növekvő népességet eltartani. A korábban is jelentkező elvándorlás ismét felüti a fejét. 1930 és 1941 — az újabb népszámlálás — közötti időben az elvándorlók száma 300-ra tehető.

1940 — 1950. Az első ötéves ciklusba esik a második világháború. A születések száma újból nagymértékben csökken, az ezer lakosra jutó 32,5-ről 21,6-re. Ez már csak egy kicsit jobb az országos átlagnál, ami 19,4.

A második világháború legjobban a zsidóságot sújtotta. Részben a fasiszta terrornak estek áldozatul, részben a világháború után elköltöztek. Ezzel van elsősorban összefüggésben az, hogy a második világháború után mutatkozó jelentősebb természetes szaporodás ellenére Berettyóújfalu lakossága nem növekszik. Az elköltözések részben a megyeszék hely megszűnésével is összefüggésben vannak.

1950—1960. Az ország életében az újjáépítés után jelentős iparfejlesztés következik be. Az új ipari létesítmények munkásokat követelnek. A mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése lehetővé teszi, hogy munkaerő szabaduljon fel. Mivel jelentős létesítmény ebben az időben Berettyóújfaluban nem épült, a mezőgazdasági jellegű településről igen sokan költöztek el. A természetes népmozgalom arányai igen kedvezőek ebben az évtizedben. A magas születési arányok mellett (23,1 és 18,6 ezrelék) a halandósági viszonyokra utaló arányszámok is igen kedvezőek. 1900-ban ezer lakosra 30,3, 1930-as években 21—22 halálozás jutott, addig 1951 és 1955 között 10,2, sőt 1956—1960 között 9,3 a halálozási arány. Ez már az országos 11,1, illetve 10,3 ezreléknél is jobb. A kedvező halandósági viszonyok a szocialista körülmények között teremtődtek meg, mert még az 1930-as években Berettyóújfaluban a halálozási arányok jóval rosszabbak voltak az országos átlagnál. A 21—22-vel szemben országosan már csak 15,8, illetve 14,1 ezrelék volt a halálozási arány. Az életkörülmények általános javulása, a magasabb iskolázottság, a jobb orvosi és kórházi ellátottság, valamint más tényezők hozták ezt a fejlődést.

A születések viszonylag nagy száma és a kedvező halandósági viszonyok együttesen azt eredményezik, hogy a belső népességnövekedés a legnagyobb a történelem folyamán. A több mint 13 ezer főnyi városi nagyságú település természetes szaporodás útján 1600-zal növekedne, ha az elköltözések száma minden korábbit nem múlna felül: 2100-an hagyják el ebben az évtizedben szülőföldjüket a fentebb vázolt okok miatt. Ezért 1949 és 1960 között az össznépesség 500 fővel csökken.

1960 — 1970. Fordulat következik be a település életében. Új üzemek épülnek, új munka helyek teremtődnek. A mezőgazdasági jellegű település kezd átalakulni, továbbhalad a városi fejlődés útján. Bár ebben az évtizedben a születéskorlátozás, a családtervezés igen terjed, és az ezer lakosra jutó születések száma 23-ról 15-re esik, mégis ez a 13,4-es és 14,6 ezrelékes országos átlag felett van. A halálozási arányok változatlanul kedvezőek. így a belső népességnövekedés 500 körül van, de ebben az időben már a vándorlási különbözet pozitív, a mechanikus népmozgalom 300-zal növeli a városka lakosságát.

Ez annál is inkább jelentős, mert ugyanakkor a mezőgazdasági jellegű Berettyóújfalu járásból továbbtart az elvándorlás. Az 1960 és 1970 közötti évtizedben a lakosság 10,9%-a költözött el. (A járás lakossága 66 349-ről 59 825-re csökkent.)100

Ha az országosnál kedvezőbb is Berettyóújfaluban a természetes népmozgalom, mégis itt is a korösszetétel lassú romlása figyelhető meg. A fiatal korcsoportok aránya csökken, az időseké növekszik. Összehasonlításul bemutatjuk a legutóbbi két évtized országos adatait is.101

22. sz. táblázat

A KORÖSSZETÉTEL VÁLTOZÁSA 1900—1970

Az 1970-től napjainkig tartó belső népességnövekedés igen pozitív. Az országos átlagnál több gyermek születik Berettyóújfaluban. A halálozási arányok is kedvezőbbek, mert a népesség korösszetételében az országos átlagnál kisebb arányban vannak az idősebb korosztályok. A természetes szaporodás útján — nem számítva a bevándoroltakat — már több mint 14 és félezer Berettyóújfalu lakosságának száma.

A városias fejlődés feltétele, hogy új üzemek, intézmények alakuljanak, a régieket fejlesszék. E fejlesztéshez mind Újfaluban, mind a környékén a népesedési feltételek még adottak. A kedvező népesedési helyzetet bölcsődék, óvodák, lakások építésével segíteni kell, hogy a munkaerő-tartalékokkal rendelkező területen valóban megépüljenek a városi fejlődés alapját jelentő üzemek, intézmények.

23. sz. táblázat

A NÉPESSÉGFEJLŐDÉS ÉS ÖSSZETEVŐI XX. század

3. ábra. A korösszetétel változása 1900—1970

4. ábra. A népességfejlődés és összetevői. XX. század

5. ábra Ezer lakosra jutó születések és halálozások Berettyóújfaluban

6. ábra. Ezer lakosra jutó születések és halálozások Magyarországon

Befejezésül azt mutatjuk be a mellékelt számadatokkal és grafikonokkal, hogyan alakultak a természetes népmozgalom arányai Berettyóújfaluban és Magyarországon a XX. században.102

24.sz.táblázat

A TERMÉSZETES NÉPMOZGALOM EZER LAKOSRA

JEGYZETEK

1. Hornyik 1927. 42—43.; Szabó 1966. 196—197.
2. Osváth 1875. 226, 232.
3. Jakó 1940. 70—71, 77, 79, 84, 195, 258, 351, 358, 373, 375.
4. 1425 OL. Dl. 11 728. Jakó 1940. Andaháza 195., Berettyóújfalu 373., Herpály 258, Szentkozma/dámján 355. — 1463 OL. Dl. 15 882. Jakó 1940. 195, 373, 258, 351. — 1473 OL. Dl. 28 310. Jakó 1940. 373, 258. — 1470 OL. A Leleszi Prépostság Országos Levéltára 1477. 3. sz. Jakó 1940. 351—352. — 1479 OL. Dl. 26 640. Jakó 1940. 195, 373, 258, 351. — 1487 OL. Dl 28 336. Jakó 1940. 351. — 1493 OL. Dl. 32 514. Jakó 1940. 352. — 1567 OL. Kamarai Levéltár. Cons. decimarum comitatus Bihariensis. Hátralékosok. Jakó 1940. 358. — 1573 L. az 1567. évnél. —■ 1585 OL. Kamarai Levéltár. Consc. decimarum comitatus Bihariensis. Báránydézsma. Jakó
   1940. 258—259. — 1588 OL. Kamarai Levéltár. Consc. decimarum comitatus Bihariensis. Gabonadézsma. Jakó 1940. 375.
5. H. Veress 1958. 379—429.; Kováts 1963. 399—408.; Kováts 1971. 74—88.; Kováts 1972. 3—25.
6. Borovszky 1901. 51.
7. Fügedi 1974. 195.
8. OL. Dica jegyzékek. 1552. Filmarchívum 1631. sz. tekercs 3. oldaltól; egy másik összeírás a 250. oldaltól. Ezekből a több háztartást feltüntető forrás adatait vettük. Az egyik összeírást már idézi Kertész (1938) 449.
9. OL. Dica jegyzékek. 1555. Filmarchívum 1631. sz. tekercs 494. oldaltól.
10. OL. Kamarai Levéltár. Consc. decimarum comitatus Bihariensis. Hátralékosok. Jakó 1940. 358.
11. OL. Kamarai Levéltár. Consc. decimarum comitatus Bihariensis. Gabonadézsma. Jakó 1940. 375.
12. OL. Dica jegyzékek. 1559. és 1600. Filmarchívum 1631. sz. tekercs 572. és 722. oldal.
13. Borovszky 1901. 51.
14. Mezősi 1943. 370.
15. Mezősi 1943. 133.
16. Kováts 1972. 3—7.
17. Szendrey 1958. 63.; Szendrey 1968. 169.
18. R. Várkonyi 1970. 21—22.
19. 1692 Haus-Hof- und Staatarchiv. Bécs. Udvari Kamarai Levéltár. Conscriptiones oder Urbarien von den Königreichen Hungarn, Slavonien und Sirmien. Fasc. 5. No. 103. Idézi: Mezősi 1943. 124—125. — 1713 HBmL Bihar megye adószedőjének iratai. IV. A. 4/b. 2. Extractus processus Sárrété Ö. 3. — 1720 OL. Regnicolaris Levéltár Lad. JJ. Nr. 3.; Filmarchívum 3142. tekercs. Számszerű adatokat közli Acsády 1896. 41. Az eredeti anyagból történő név szerinti feldolgozáskor kitűnt, hogy nem 60, hanem csak 59 háztartást írtak össze. — 1723 HBmL Bihar megye adószedőinek iratai IV. A. 4/b. 13. 1723. szeptember 17. Ö. 14. — 1728 HBmL IV. A. 4/b. 20.
    1728. processus Sérréte. Ö. 21. OL. Filmarchívum 8383. tekercs. — 1730 HBmL IV. A. 4/b. 25. Conscriptio domestica... Comitatus Bihariensis processus Sárrété 1730. 167—177. — 1739/40 HBmL IV. A. 4/a. 2. Pestisről összeírás 1739/40. — 1756—66 Berettyóújfalu református egyház anyakönyve. Vegyes anyakönyv. Keresztelési bejegyzések 1756-tól. OL. Filmarchívum A. 2165. tekercs. — 1767 HBmL IV. A. 4/b. 81. 1767. Ö. 89. 159—171. 1772 Déri Múzeum letéti anyag.
    Berettyóújfalu urbáriuma. (Az ún. Mária-Terézia féle állami urbáriumhoz csatolt tabella.); Nemesi összeírások: HBmL IV. A. 12/a. 1736. Armalista nemesek összeírása No. 4. — 1742. Insurrectionalia No. 5. — 1744. Insurrectionalia No. 8. — 1755. No. 9. 1758. „Armalis nemesek összeírása" No. 10. — 1761. No. 14. — 1767. No. 15.
20. Danyi—Dávid 1960. 26.
21. OL. Kancelláriai levéltár. Acta generalia (A 39) 4772/786. Bihar megye.; Danyi—Dávid 1960. 36. oldalán ennél a településnél elírás történt. Az eredeti összeírásban 739 fő a „jogi népesség", míg a kiadványban csak 319.
22. Fortunád 1932. 37, 44, 56.; Withauer 1958. 24.; Beloch 1961. III. k. 354—355.; Reinhard—Ar-mengaud 1961. 126—127.; Annuaire Statistique de la Francé 1961. 40—41.; Mitchell 1962. 5.; Boldirev 1969. 7.; Mitchell 1975. 104.; A kérdéssel részletesebben foglalkozik Kováts 1969a. 218—227.
23. Dávid 1957. 192—193.
24. Kováts 1969b. 27—33.
25. OL. Eszterházy levéltár Fasc. P. No. 512. Rep. 33.; Filmarchívum: 14 434. sz. tekercs (1712. év).; HBmL IV. A. 4/b. 2. Extractus processus Sárrété. Ö. 3. (1713. év).
26. HBmL Bihar megye adószedőjének iratai. IV. A. 4/b. 13. Ö. 14. (1723. év).
27. Borovszky 1901. 51.
28. Cserei 1852. 429.; Fekete 1874. 46.
29. HBmL Bihar megye adószedőjének iratai. IV. A. 4/b. 1723. 13. Ö. 14.
30. Dávid 1975. 225—226.
31. Kováts 1973. 79.
32. Mezősi 1943. 123—132.
33. Acsády 1896. 36—41, 197.
34. Danyi—Dávid 1960. 26—39, 368—369.
35. Szabó 1938. 22—39.; Szabó 1954. 514—524.; Szabó 1963. 64—65.
36. Magyary—Kossá I. 1929. 128—129. III. 1931. 302., 444.
37. Madai 1739. 1—4.; Hammer 1839. 4—115.
38. Kátai 1873. 4.
39. Kátai 1873. 8—13.
40. Dávid 1972. 91—92.
41. Hajdúszoboszló: Dávid 1975. 227., Hajdúnánás: Kováts 1973. 65—67.
42. Dávid 1973. 94.
43. HBmL IV. A. 4/a. 2. 1738—40.
44. OL. Filmarchívum A 2165. Tiszántúli Ref. Egyházkerület. Berettyóújfalu. Vegyes anyakönyv 1756—1833.
45. HBmL IV. A. 4/b. 81. 1767. Ö. 89. 151—171. Déri Múzeum. Letéti anyag. Berettyóújfalu urbáriuma. 1772.
46. Schematismus... Magnó-Varadiensis (1827) 61—62.
47. OL. Filmarchívum A 3236. Csanádi Egyházmegye. Berettyószentmárton (ma Berettyóújfalu) Plébánia. Vegyes anyakönyv 1790—1871.
48. Osváth 1875. 239.
49. Osváth 1875. 234.
50. HBmL IV. A. 12/a. 1. Nemesi összeírások. No. 8.
51. HBmL IV. A. 4/b. 81. 1767. Ö. 89. 230—231.
52. HBmL IV. A. 4/c. 6. Külön csomó. Összeírások.
53. Római katolikus anyakönyv: OL. Filmarchívum. A. 3236. A keresztelési részből 1790-től 1799-ig történt meg a névanyag feldolgozása.; Református anyakönyv: OL. Filmarchívum A. 2164. A keresztelési részből 1797-től 1802-ig került sor a névanyag átnézésére.
54. Társi Mátyást a megye 1732-i összeírása többek között Szentmártonban is birtokosnak mondja Osváth 1875. 234.; 1723-ban és 1767-ben Újfaluban írnak össze Társit. A családnévnek Szentmártonban történő feltűnése itteni tartózkodást mutat.
55. OL. Filmarchívum A 2164. Berettyószentmárton. Házasságkötési anyakönyv 1809—1822
56. Osváth 1875. 239.
57. HBmL N. A. 4/a. 2. Pestisről összeírás 1739—40.
58. Danyi—Dávid 1960. 26—27, 38—39.
59. Kováts 1973. 74.
60. Danyi—Dávid 1960. 26—27, 38—39.
61. 1970. évi népszámlálás. 23. köt. 5.
62. 1960. évi népszámlálás. 1. köt. 9. Demográfiai Évkönyv 1975 12
63. HBmL IV. A. 4/b. 81. 1767. Ö. 89. 159—171.
64. OL. Filmarchívum A 2165.
65. OL. Filmarchívum A 2165.
66. Kováts 1962. 74, 78.; Kováts 1973. 70.
67. Dávid 1975. 234—235.
68. OL. Kancelláriai levéltár. Acta generalia. (A 39) 4772/1786. Bihar megye.
69. Schematismus... Magnó-Varadiensis (1823) Nyitrai Püspöki Könyvtár.
70. Dávid 1957. 166.; Dávid 1971. 57.; Dávid 1973. 112.
71. Kováts 1973. 77.
72. OL. Filmarchívum A 2165.
73. Schematismus... Magnó-Varadiensis (1823) 54—55.
74. Schematismus... 1827. 61—62.
75. Fényes 1838. IV. k. 99, 102, 106.
76. Schematismus... 1857. 51.
77. Osváth 1875. 273, 275.
78. 1900. évi népszámlálás (1902) 282—283.
79. Nagy 1828. 61—62.
80. Fényes 1851. 235, 109.
81. 1784/85-től 1. korábbi (68, 74—77) jegyzeteket. 1870—1900 között 1900. évi népszámlálás
82. OL. Filmarchívum. Berettyóújfalu. Reformátusok anyakönyve A 2165—A 2168. — Római katolikusok anyakönyve A 3236.
83. OL. Filmarchívum. Berettyószentmárton. Reformátusok anyakönyve A 2164 és A 2165
84. OL. Filmarchívum. Berettyóújfalu. Izraeliták anyakönyve A 3411
85. Kertész 1938. 454.
86. Kováts 1973. 77.; Dávid 1972. 104—105.; Dávid 1975. 226, 241.
87. Danyi 1911. 84.
88. B. Lukács 1964/65. 247.
89. Demográfiai Évkönyv 1975. 192—227.
90. Demográfiai Évkönyv 1975. 212—213., 227. oldalakon közölt adatok alapján.
91. Dávid 191 \. 12.
92. Dávid 1972. 103.
93. 1900. évi népszámlálás (1902) 280—299.
94. Az 1900. évi adatok: HBmL Állami anyakönyv másodpéldányaiból.; 1901—1968-ig: A nép mozgalom főbb adatai községenként 1969. 124—125, 376—377.; 1969—1975-ig: Hajdú-Bihar megye Statisztikai Évkönyve 1970. 364., 1971. 392., 1972. 374., 1973. 370., 1974. 364., 1975. 374.; Az 1976-os adatokat a Megyei Statisztikai Hivatal tájékoztató szolgálata adta meg.; A közép népesség kiszámításához az össznépességi adatok: 1970. évi népszámlálás 10. k. I. 364.
95. Danyi 1977. 57.
96. A népmozgalom főbb adatai községenként (1969) 124—125, 376—377.
97. Demográfiai Évkönyv 1975. 31.
98. Kállai 1938. 98.
99. Az 1941. évi népszámlálás. 2. k. 1976. 78—79
100. 1970. évi népszámlálás. 10. Hajdú-Bihar megye adatai I. 1972. 364—365.
101. 1900. évi népszámlálás (1902) 282—283.; 1930. évi népszámlálás I. k. 1932. 49.; 1960. évi nép számlálás. 3. s. 1962. 210.; 1970. évi népszámlálás 10. k. 1972. 372—373.; Demográfiai Évkönyv 1975. 16—17,
102. A berettyóújfalui alapadatok forrásait 1. 94. jegyzetnél, az országos adatok: Demográfiai Év könyv 1975. 31.

IRODALOM

Acsády Ignác, 1896. Magyarország népessége a pragmatica sanctio korában 1720—21. Magyar Statisztikai Közlemények Uf. XII. 496.

Annuire Statistique de la Francé. Paris. 1961. 300.

Beloch, K. J., 1961. Bevölkerungsgeschichte Italiens. Berlin. 401.

Boldirev, Vladimir A., 1969. A szocializmus népesedési törvénye. Bp. 136.

Borovszky Samu szerk., 1901. Bihar vármegye és Nagyvárad. Bp.

Cserei Mihály, miklósvárszéki nagyajtai.: Históriája 1611—1711. Pest, 1852. 480.

Danyi Dezső, 1977. Regionális fertilitási sémák Magyarországon a 19. század végén. Demográfia, l.sz. 56—87.

Danyi Dezső— Dávid Zoltán szerk., 1960. Az első magyarországi népszámlálás (1784—1787). Bp. 389.

Dávid Zoltán, 1957. Az 1715—20. évi összeírás. = A történeti statisztika forrásai (szerk. Kovacsics József). Bp. 145—199.

Dávid Zoltán, 1971. Hajdúdorog népesedéstörténete. = Hajdúdorog története (szerk. Komoróczy György). H. n. 41—74.

Dávid Zoltán, 1972. Hajdúhadház népesedéstörténete. = Hajdúhadház múltja és jelene (szerk. Ko moróczy György). Gyula. 73—111.

Dávid Zoltán, 1973. Az 1738. évi pestisjárvány pusztítása. Orvostörténeti Közlemények. 75—130.

Dávid Zoltán, 1975. Hajdúszoboszló népesedéstörténete. = Hajdúszoboszló monográfiája (szerk. Dankó Imre). Hajdúszoboszló. 187—254.

Demográfiai Évkönyv 1975. Bp. 1976. 399.

1900. évi népszámlálás. I. r. A népesség általános leírása községenként. Bp. 1902. 609.

1920. évi népszámlálás. 1. r. A népesség főbb demográfiai adatai. Bp. 1923. 303.

1930. évi népszámlálás. I. r. Demográfiai adatok. Bp. 1932. 429.

1941. évi népszámlálás. Demográfiai adatok községek szerint. Bp. 1947. 697.

1941. évi népszámlálás. 2. Demográfiai adatok községek szerint. Bp. 1976. 433.

1949. évi népszámlálás. 1. Előzetes adatok. Bp. 1949. 103.

1960. évi népszámlálás. 1. Előzetes adatok. Bp. 1960. 304.

1960. évi népszámlálás. 3. s. Hajdú-Bihar megye és Debrecen személyi és családi adatai. Bp. 1962. 341 + XII.

1970. évi népszámlálás 10. Hajdú-Bihar megye adatai I. Bp. 1972. 463 + XLV.

1970. évi népszámlálás 10. a. Hajdú-Bihar megye és Debrecen. Számlálókörzeti és külterületi adatai. Bp. 1972. 137.

1970. évi népszámlálás 23. k. Demográfiai adatok I. Bp. 1971. 449.

Fekete Lajos, 1874. A magyarországi ragályos és járványos kórok. Debrecen, 103.

Fényes Elek, 1839. Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. Pesten. IV. k. 479.

Fényes Elek, 1851. Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta betű rendben körülményesen leíratik. Pest. III. k. 350.

Fortunati, Paulo, 1932. Quatro secoli di vita del populo Friulano 1548—1931. Instituto di Statistica deli' Universita. Padova. 219.

Fügedi Erik, 1974. Uram királyom... Bp. 253.

Hajdú-Bihar megye Statisztikai Évkönyve 1969. Debrecen, 1970. 411 + 39.

Hammer, Anton, 1839. Geschichte der Pest die von 1738 bis 1740 im Temeswarer Banate Herrschte. Temeswar. 115.

Hornyik János, 1927. Kecskemét város gazdasági fejlődésének története. 1. r. Kecskemét. 130+3 t.

Jakó Zsigmond, 1940. Bihar megye a török pusztítás előtt. Bp. 424.

Kállai Gyula, 1938. Bihar vármegye szociográfiája. = Bihar vármegye (szerk. Nadányi Zoltán). Bp. 73—100. (Magyar városok monográfiái)

Kátai Gábor, 1873. A fekete halál — pestis — Karczagon 1739-ben. Debrecen. 13. Klny. Kátai Gábor: „Ismeretterjesztő az orvosi és természeti tudományok köréből" c. sajtó alatt levő munkájá ból.

Kertész János, 1938. Berettyóújfalu, a vármegye új székhelye. = Bihar vármegye (szerk. Nadányi Zoltán). Bp. 447—456. (Magyar városok monográfiái.)

Klinger András, 1969. A népmozgalom főbb adatai községenként 1901—1968. Bp. 529.

Kováts Zoltán, 1963. A XVIII. századi népességfejlődés kérdéséhez. Agrártörténeti Szemle V. évf.

399—408. Kováts Zoltán— Cs. Tóth Péter, 1962. Csurgói jobbágycsaládok demográfiai viszonyai (1720—1950).

Történeti Statisztikai Évkönyv 1961—62. 48—89. Kováts Zoltán, 1969a. A XVIII. századi népességfejlődés kérdéséhez. Agrártörténeti Szemle. XI. évf.1—2. sz. 218—228.

Kováts Zoltán, 1969b. Somogy megye népessége a XVII — XVIII. század fordulóján. Kaposvár, 52. Kováts Zoltán, 1971—1972. A magyar népességfejlődés a honfoglalástól 1870-ig. A Szegedi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei (szerk. Benkő László) Szeged. 1. r. 1971. 77—88., 2. r.1972. 3—25.

Kováts Zoltán, 1973. A népesség. = Hajdúnánás története (szerk. Rácz István). Hajdúnánás. 32—86. B. Lukács Ágnes, 1968. Adalék az 1820-as évek halandósági viszonyaihoz Magyarországon. Történeti

Statisztikai Évkönyv 1965—66. 241—261. Madai Dávid Sámuel, 1739. Szükséges oktatás miképpen kiki e mostani bé hatolt döghalálban és elragadó betegségekben Isten kegyelme alatt magát őrizheti s orvosolhatja. Halle. 110. Magyary—Kossá Gyula, 1929—1940. Magyar orvosi emlékek. Bp. I. k. 1929. 368., II. k. 1929. 334., III. k. 1931. 522., IV. k. 1940. 254.

Mezősi Károly, 1943. Bihar vármegye a török uralom megszűnése idejében (1692). Bp. 370. Mitchell, Brian R., 1962. Abstract of British Historical Statistics. Cambridge. 513. Mitchell, Brian R., 1975. European historical statistics 1750—1970. London. XX. 827. Nadányi Zoltán szerk., 1938. Bihar vármegye. Bp. 519+167. (Magyar városok monográfiái) Nagy Ludovicus, 1828, Notitiae politico-gheographico — statisticae inclyti regni Hungáriáé partim-que eidem adnexarum. Tom. Primus. Budae, 638.

Osváth Pál, 1875. Bihar vármegye Sárréti járása leírása. Nagyvárad. 628. Reinhard, Marcell— Armengaud, Andre, 1961. Historie generálé de la population mondiale. Paris. 597. Schematismus venerabilis cleri diocensis Magno-Varadiensis 1823. Magnó Varedin (é. n.) Typus Joannis Tychy. 142. Schematismus venerabilis cleri diocensis Magno-Varadiensis 1827. Posoni (é. n.) Typus haeredum Belnayanorum. 162. Schematismus venerabilis cleri diocensis Magno-Varadiensis 1857. M. Varadini (é. n.) Typis Aloysii Tychy. 133.

Szabó István, 1938. Hanyatló jobbágyság a középkor végén. Századok, LXXII. évf. 1—59. Szabó István, 1954. Az 1351. évi jobbágytörvények. Századok, LXXXVIII. évf. 497—527. Szabó István, 1963. Magyarország népessége az 1330-as és az 1526-os évek között. = Magyarország történeti demográfiája. Bp. 63—113.

Szabó István, 1966. A falurendszer kialakulása Magyarországon (X — XV. század). Bp. 215. Szendrey István, 1958. A bihari hajdúk pere a hajdúszabadságért. Debrecen. 63. Szendrey István, 1968. Egy alföldi uradalom a török hódoltság után. Bp. 169. R. Várkonyi Ágnes, 1970. Agrárstruktúra és a föld birtokbavételének problémái. Magyarország a török kiűzése után. Történelmi Szemle. XIII. évf. 21—36. Withauer, Kürt, 1958. Die Bevölkerung der Erde. Gotha. 336.