|
|
|
Rácz István
A történeti kutatás meggyőzően bizonyította, hogy az ország településrendszere a XV. — XVI. század fordulójára kialakult. Magyarországon az aprófalvas rendszer hódított tért s ennek megfelelően a települések sűrű egymásutánban, gyakran 1—2—3 kilométerenként is követték egymást.1 Ebből a szempontból az általános fejlődési képbe illeszthető be a Berettyó-vidéki — már általánosan elfogadott terminológiával — ún. Nagysárrét is, természetesen a tájadta lehetőségekhez mérten. Ezt a gazdasági és népesedési tényezők által kialakított és megszilárdított településszerkezetet aztán a török hódítás nemcsak megritkította, hanem jelentősen át is alakította.
Miután a török hatalom 1541-ben Budát elfoglalta, magyarországi határterületének további tágítására törekedett. Szolnok 1552. évi bevételét követő török terjeszkedés egyik főiránya a keleti országrész lett. A két évtizeddel későbbi speyeri békeszerződés idején Bihar megye 7500 portája közül már 4318 behódolt a töröknek. Az ún. tizenötéves háború a megye területén jóformán teljesen megszüntette a török uralmát, úgyhogy 1598-ban mind össze 52 porta maradt török kézen. A XVII. század közepére azonban az oszmán hódítás újra kiterjeszkedett a megye jelentős fészere, s 1660-tól, Várad bukásával pedig a török vég leges kiűzéséig, Bihar megye egésze a hódító hatalom fennhatósága alá került.2
A török kiűzését követő 1692. évi összeírás szerint Bihar megye 482 helysége közül 370, azaz 76%-a semmisült meg s csak 112 település, vagyis az egykori településhálózatnak mind össze 24%-a vészelte át a török uralmát. Legkevésbé pusztult a megye ún. második járása, amelybe Berettyóújfalu is tartozott, de még itt is 21: 21 volt az elpusztult és az életben maradt helységek aránya.3 Ez viszont azt is jelentette, hogy a megyének ez a része is olyan pusztulást szenvedett, ami a településszerkezetet alaposan átformálta és fejlődésének lehetőségeit hosszú távon meghatározta. Természetesen az összes helység nem egyszerre esett áldozatul a töröknek, különböző időpontokban hamvadt vagy néptelenedett el és többségében a török kiűzése után sem sarjadt új élet.
Amikor 1552-ben, a Bihar megyére kiterjedő török uralom előestéjén a magyar adószedők sorra járták a vidéket, Berettyóújfalu környékén az Árpád-kori települések egész sorát vették számba: Berettyóújfaluban 20, a szomszédos Andaházán 21, Szentkozmán 47,5 és Herpályon 22,5 portát számoltak össze4 , amelyeken jobbágyok laktak. Az 1555. évi dikális5 és az 1587. évi dézsmajegyzékek6 s az 1599-ben készült dikális összeírás7 még továbbra is dokumentálta az élet kontinuitását az említett falvakban, igaz ez utóbbi a helységenkénti 1—2 birtokos feltüntetése mellett már mindről megjegyezte, hogy felégették. De a dikátorok 1600-ban Újfalura, Herpályra, Szentkozmára és Andaházára már semmi adót nem vetettek ki8 , ami azt mutatja, hogy az említett helységek a századforduló időszakára, valójában a tizenötéves háború korszakában váltak lakatlanokká. Az Újfalut északra és nyugatra határoló Herpály, Szentkozma és Andaháza véglegesen, Berettyóújfalu pedig átmenetileg néptelenedett el. Hogy Újfaluban valóban csak ideiglenes, legfeljebb csak néhány évi menekülésszerű és nem végleges pusztulásról lehetett szó, mindenekelőtt az bizonyítja, hogy Báthory Gábor 1608-ban a kiváltságolt hajdúkatonái közül egy csoportot — erre később még részletesebben is visszatérünk — a lakott Berettyóújfaluba telepített le9 s félévszázad múlva, 1665-ben a török defterdár 115 házat és 264 lakost írt össze a helységben.10
Berettyóújfalu a török uralom nehéz időszakát továbbra is átvészelte, pedig a XVII. század viszontagságokkal terhes korszaka volt a városnak, mert barát és ellenség egyaránt adóztatta és pusztította. Elég arra utalni, hogy II. Rákóczi György 1659-ben ide húzódott be hadaival a török elől és bizony kíméletlenül feldúlta. 1677-ben Strassaldo császári generális hadai ostromolták.11 Thököly kurucai 1685-ben rontottak rá a városra.12 1693-ban a vissza térő török hadak égették fel,13 ekkortájt vetették rabságra azokat az újfalui asszonyokat is — Kovács Andrásnét, Jakó Istvánnét és Fodor Ferencnét —, akikkel Ráday Pál, II. Rákóczi Ferenc egykori titkára messze földön Benderben 1709-ben találkozott.14
Újfalu életereje ennyi nehézség közepette sem roppant meg teljesen, igaz, hogy 1692- ben már mindössze 53 család élt itt.15 A XVIII. századi újrakezdés időszakában viszonylag könnyen elmozdult a holtpontról s fejlődése egyenesvonalúbbá vált. Népessége II. József korára 3365, s a XIX. század közepére 5 ezerre, lakóházainak a száma pedig ugyanebben az időszakban 519-ről 874-re növekedett.16
A török korszak a településrendszert ezen a tájegységen is nemcsak azzal formálta át, hogy közülük sokat letörölt a táj arculatáról, hanem a folyamatos életfunkciójú helységek szerepét és jelentőségét is módosította. A korai középkorban az eredeti szállásterületen legelőször Herpály alakult ki s Újfalu is Herpály határából szakadt ki. És Herpály lett annak az uradalomnak is a központja, amelyhez Újfalu, Szentkozma, Andaháza, Szentdemeter és Kengyel tartozott.17 A XVI — XVII. század fordulójától aztán nem a természetes fejlődés, hanem a külső politikai erőviszonyok következtében ez az uradalmi szervezet véglegesen széthullt s a felsorolt települések közül csak Újfalu őrizte meg az élet folyamatosságát s vett át Herpálytól bizonyos gazdasági központ szerepkört, jóllehet sok tekintetben más keretek és lehetőségek közepette.
Arra a kérdésre nézve, hogy ezen a vidéken miért pontosan Újfalu menekült meg a török korszakban a pusztulástól, ma már aligha tudnánk megnyugtató feleletet adni. Talán a mocsárvilágból szigetként kiemelkedő szárazulatra települt falu a többinél kedvezőbb természeti védelmet élvezett, de az is lehetséges, hogy megmaradását az egyszerű véletlennek köszönhette. Az kétségtelen tény, hogy Újfalut még a XIX. század elején is nehezen tudta megközelíteni az odaérkező utas. Az időben legkorábbi, 1818-ból ránk maradt Újfaluról készült kéziratos térkép szerint a helységet északon a Völgyköz-ér, nyugaton a Szénássziget- ér, Nagyszil-ér, Kisszil-ér, keleten a Herneki határ-ér, délen a Berettyó folyó határolja. A belső települést közvetlenül az erek mellett kertek övezték: nyugaton a Nagyszil-ér kert, Kisszil-ér kert, délen az Ökörúsztató kert, Derék kert és Szék kert. Az eredeti települési magot négy hídon át lehetett elérni, amelyeket a minden bizonnyal vízzel telt erek fölé emeltek. Ezeken keresztül íveltek a távolba vezető utak, Földes—Péterszeg—Debrecen irányába, Torda és Báránd felé s ide torkollott a váradi út is. 18 A befutó utak közül kétségtelen a váradi és debreceni játszott fontosabb szerepet e két nagyobb város között szinte mértani pontossággal 3,5 mérföldnyi távolságra elhelyezkedő Újfalu életében. Tehát minden jel arra mutat, hogy Újfalu amolyan kisebb gazdasági és közlekedési góc funkcióját is ellátta e szűkebb tájegységen s a védelem szempontjából kedvező természeti feltételek mellett a gazdasági szükségszerűség is éltető eleme lehetett a városnak a hódoltság korában és azt követően is.
A településről alkotott történeti kép kiegészítéseképpen talán arra is utalhatunk, hogy a szabályozatlan vízrendszer, védelmi funkciója mellett, bizonyos mértékig korlátozta is a település területi kiterjedtségét. Egy 1863-ban készített kimutatás szerint belső telki állománya 359 kat. h.-ra rúgott. Az erek, mocsarak határt szabtak a belső telekrendszer végnélküli tágításának s megszabta a lehetőségét a kétbeltelkes ólas- vagy szálláskertes gazdálkodási rendszernek is. Györffy István a II. József korabeli első katonai térképfelvétel anyagát tanul mányozva úgy vélte, hogy Berettyóújfalu, Tépével és Péterszeggel egyetemben, nem volt kertes szervezetű helység.19 Az 1818-ban Gasparits Ferenc által készített várostérkép sem tükrözi a kertes jelleget.20 A jegyzőkönyvi anyag azonban félreérthetetlenül arról tudósít, hogy a kétbeltelkes rendszer itt is dívott, már a XVIII. század első évtizedeiben is, de a nyomok még a század végén is felfedezhetők.
1720-ban Daróczi Pál kisbírónak adott a tanács „egy szűrös kertnek való helyet a Birizdó András kertye mellett" s még ugyanebben az évben Kiss János esküdtnek ugyancsak adományozott „egy darab akolnak való helyet".21 1764-ben a Csiffi árvákat illető „Szérűs kertyeket, rajta levő épületekkel, úgymint istálló és marha színekkel együtt" adták el Erős János uramnak.22 Majd 1790-ben arról olvashatunk a város legrégibb fennmaradt jegyzőkönyvében, hogy a „Sárostóbeli kertes gazdák" önhatalmúlag foglaltak el a magukéhoz a közföldekből.23 A szórványadatok tehát mindenképpen amellett szólnak, hogy a gazdálkodás rendszere Berettyóújfaluban is létrehozta a kertes szervezetet, de ez talán már a XVIII. század folyamán be is futotta történeti pályáját és eleve szűkebb keretek közé szorult, mint az Alföld más nagy tipikus kertes településeinél, s így az 1818-ban számlált 715 belsőteleknek csak kisebb hányadához csatlakozhatott második beltelek.
A középkori falu életfunkciója kialakulásától kezdve a jobbágy falubeli belső gazdasági üzemközpontjának és a termelés színterét képező határnak az egységére alapozódott. Valójában tehát a falu fogalmán a kortársak is mindig a lakóházakkal és gazdasági épületekkel beépített belső települést és a hozzátartozó határbeli tartozékokat, szántókat, réteket, legelőket, nádasokat, folyókat és erdőket tekintették. A falu nagysága rendszerint attól függött, hogy a kor termelési színvonalához képest mekkora volt a határ eltartóképessége. Tehát alapvetően a falutelepülés nagyságát a határ méretei és termelékenysége szabályozta. A sűrű településhálózat természetes velejárója a kisebb határterület volt. A XVI. század első felében Berettyóújfalut és a környező falvakat is, szűk határok övezték. Természetesnek kell tehát tartanunk, hogy a török hódoltságot átvészelt falvak minden lehetőséget igyekeztek megragadni határterületük tágítására. Ez annál inkább szükségszerűvé is vált, mert az elpusztult környékbeli települések életbenmaradt lakossága is azokban talált új otthonra, és így a meg maradt falvak és városok népessége kisebb-nagyobb mértékben felduzzadt. A határnövelésnek pedig a pusztásodással kedvező lehetőségei nyíltak. Az Alföldön általános gyakorlattá vált, hogy az elhamvadt vagy lakóitól elhagyott helységek határait a tovább élő települések valamilyen formában sajátjukhoz csatolták: kibérelték, zálogos pusztaként használták vagy véglegesen, mint saját tulajdonukat vették birtokukba.
Hiteles források tudósítanak bennünket arról, hogy a XVII. század közepére Berettyóújfalu is ilyen módon megsokszorozta eredeti határterületét s különböző viszontagságok közepette — erről is még a későbbiek során részletesebben szólunk — igyekezett is azt meg tartani. Amikor 1665-ben a váradi defterdár Bihar megyét összeíratta, már Újfalu határához tartozott Herpály, Andaháza, Szentkozma, Szentmárton és még másik három, az összeírásban majorként feltüntetett puszta, amelyeket nem sikerült azonosítanunk.24 A török uralom megszűnése idején, 1692-ben is szintén hat puszta tartozott hozzá, Szentkozma, Szentmárton, Szomajom, Újlak, Kórogy és a hatodikat nem nevezi meg pontosan az összeíró, csak azt jegyzi meg róla, hogy 29 éve deserta — tehát lakóitól elhagyott puszta — és egy részének az ura Horváth János volt.25 A következő egy-másfél évszázadban is — az egykorú kiváló statisztikus szavaival — „a népességhez képest szűk" saját határa miatt „a szomszéd pusztákat, úm. Herpály, Andaháza, Szentkozma mívelik lakosai, a város pedig Kórogy pusztát bírja".26 A XVIII. század közepétől Berettyószentmárton újratelepült27 s levált Újfalu határáról, az előbb felsorolt pusztákat azonban a XIX. század közepén is kezükben tartották.
A jobbágyfelszabadítás időszakában, pontosabban 1863-ban — csak ebből az évből rendelkezünk megbízható összeírással, de bizonyára az 1848. évi állapotokat is lényegében tükrözi — maga Berettyóújfalu 11 444 kat. h. határral rendelkezett. Ebből az egykori úrbéres parasztok kezén a belső telekkel együtt 4523 kat. h. szántó, kaszáló, erdő, legelő és némi hasznavehetetlen terület maradt s 6751 kat. h. uradalmi birtok volt és a különbözetként jelentkező 170 kat. h.-at részben utcák foglalták el, másrészt hasznavehetetlen területek voltak, amelyekre sem az uradalom, sem a parasztok nem tartottak igényt.28 Ez viszont azt jelentette, hogy hozzávetőlegesen 5 ezernek véve a város ekkorbeli lélekszámát, az egy főre eső földterület alatta maradt az 1 kat. h.-nak. Az áradó víz még ebből a szűk határból is gyakran termőterületet rabolt el. „Laposas részen lévén Helységünk — vallották 1770-ben —, gyakorta az árvíz elfuttya határunkat, amely miatt olyankor nagyobb részén határunknak sem nem kaszálhatunk, sem nádat nem vághatunk."29 Így érthetjük meg, hogy a többször is emlegetett „igen gazdag fekete szántó"-ként számontartott puszták, Andaháza, Herpály és Szentkozma 18 ezer holdnyi határának a műveléséhez annyira ragaszkodtak30 , hiszen az a saját úrbéres földjüknek több mint négyszerese volt.
A város közössége Herpályt, Andaházát és Szentkozmát bérelte, a településtől délre, a Berettyón túl elterülő Kórogy pusztát egészében és Herpályon 13 telket (sessiót) azonban tulajdonként használta. Erre a jelenségre mindenképpen érdemes felfigyelni, hiszen egy földesúri tulajdont képező földbirtokon földesúri joghatóság alatt élő közösség szerzett magának földtulajdont, valójában szabad földet a feudalizmus századaiban. A város közössége tehát egyszerre volt birtokos nemes és adózó jobbágy. A városi elöljáróság megfogalmazása szerint Kórogy pusztát „mint tulajdon örökös birtokunkat ... szabad tetszésünk szerint használtuk ... minden legkisebb adózás nélkül."31 Nem egyedi jelenség ez az Alföldön, de mai tudásunk szerint általánosnak sem mondható. Osváth Pál tájékoztatása szerint Berettyóújfalu „a fejedelmi korszakban" bizonyos Megyeri Borbálától vásárolta meg Kórogy pusztát. A herpályi telektulajdon eredetéről még ennyi támpontunk sincs.32 Jogalapot a földvásárláshoz nyilvánvalóan a hajdúvárosi szabadsága adott s később is, amikor elvesztette hajdúkiváltságát, a vásárolt puszta fölötti tulajdonjogát megtartotta.
Berettyóújfaluban a határt az úrbérrendezésig osztatlanul használták. A lakosok 1770-ben azt vallották, hogy „még eddig nállunk se a belső Telekek, se szántó, se kaszáló Földek egyenlő mértékre fel nem voltak osztva, hanem tsak a gazdáknak tehettségéhez képest voltak el intézve".33 A szilárd telekszervezet Berettyóújfaluban tehát — miként a kiváltságaikat megtartó hajdúvárosokban is — csak ezután alakult ki. Az azonban aligha hihető, amit az 1777. évi szerződésben — bizonyára a lakosság bemondása alapján — olvashatunk, hogy a városnak mindössze 6/8 urbáriális telke volt34 , s ebből következően lényegében zsellér faluról lenne szó. A telekszám vonatkozásában sokkal reálisabbnak ítélhetjük azt az 1824-ből származó tudósítást, hogy a mérnök Berettyóújfaluban — Kórogy pusztával együtt — 55 5/8 sessiót mért fel.35
Berettyóújfalu jogi státusa a XVI. század közepétől a XIX. században végrehajtott jobbágyfelszabadításig többszörösen is megváltozott. Ennek számontartása és figyelemmel kísérése nem öncélú jogi kérdés, hanem igen lényeges társadalomtörténeti problémakör. A város közösségének jogviszony változásai a társadalmi emelkedés vagy süllyedés elemeit tartalmazták, a személyi függőség rendszerét megtestesítő feudalizmushoz való odaláncolódást vagy attól való eltávolodás különböző fokozatait fejezték ki.
A szűkös források alapján is egyértelműen tudjuk megállapítani, hogy Újfalu kialakulásától kezdve egészen a XVII. század elejéig jobbágyfalu volt, a történeti kútfők „villa", falu néven emlegették.36 Neve századokon keresztül Újfalu volt s ezt követően a XVII. században előbb Hajdú-Újfalu, majd a megkülönböztető Berettyóújfalu nevet nyerte el.37 Amikor a XVI. század közepén a kutató látótávolságába került a falu, tulajdonjogilag a következő hat földesúri család osztozott rajta: Csáky Péter özvegye 2, Fügedi Gábor 6, a Dersi örökösök 8, Körös- peterdi Literáti Bertalan 1, és Csáky János 3 portával rendelkezett.38 Ugyanebben az időben Andaháza és Szentkozma 3—3, Herpály pedig 7 részbirtokos tulajdonában volt. Konkrét forrásokat ugyan nem tudunk megszólaltatni, de bizonyosra vehetjük, hogy e részbirtokosok tulajdonát képező Újfaluban élő népesség úrbéres viszonyai miben sem különböztek a kor többi jobbágyfalvaiban élő parasztok társadalmi alávetettségétől. A földesúri kilenced mellett valamelyes robotot teljesítettek, ajándékot fizettek, a belsőtelek adóját 1 forintban váltották meg. Az ún. kisebb királyi haszonvételek, a kocsma- és mészárszéktartás, hídvám a földesúri jövedelmet gyarapították. Igazságszolgáltatási vonatkozásban is a földesurak jog hatósága alatt állottak.
Ezt a földesúri tulajdonjogi viszont a XVI. század hetvenes éveiben megtörte a hódító török hatalom s amikor egy-két évtized múlva a tizenötéves háború időszakában kikerült e nyomasztó fennhatóság alól, már nem az egykori feudális birtoklási rend állt helyre. A falu a részbirtokosok kezéből teljes egészében Horváth Mihály tulajdonába került. Az erdélyi fejedelmek ezen a vidéken tudatosan korlátozták a magánbirtoklást s Bihar megye várai, tartozékaikkal együtt, az államhatalom birtokába jutottak.39 A háramlási jog érvényesítésével Újfalu is kincstári birtok lett, feltehetően a XVI — XVII. század fordulójának évtizedeiben. A birtokos Horváth Mihály meghalt s mivel nem maradt örököse, a kor jogszokásának megfelelően, ez a birtok visszaszállt az uralkodó kezébe.40 Báthory Gábor így teremthetett jogalapot arra, hogy ide hajdúkat telepítsen.
A történeti irodalomban meglehetősen elterjedt az a felfogás, hogy Berettyóújfalut és a többi bihari hajdúvárost Bocskai István kiváltságolta még 1605-ben vagy 1606-ban. Egyes nézetek szerint ekkor nyert külön Herpály is hajdúszabadságot. Ez a szerzői felfogás igen rövid életűnek véli Újfalu privilegizálásának időtartamát, mert arra a megállapításra jut, hogy már „1613-ban II. Mátyás visszavonta kiváltságait."41 Ma már nagyon jól tudjuk, hogy Újfaluba 1608. május 23-án Gyulafehérvárott keltezett oklevél értelmében Báthory Gábor telepítette le a Nadányi Gergely hadnagysága alatt harcoló 100 hajdúkatonáját. A telepítési oklevél értelmében a vitézek tulajdona lett a falu, Szentkozmával együtt, mégpedig öröklési joggal is felruházva. Az oklevél szavai szerint „összes használataikkal, valamint bármely tartozékaikkal együtt, tudniillik a szántóföldekkel stb., említett Nadányi Gergelynek, továbbá a hadnagysága alatt álló és harcoló száz katonának, valamint örököseinek és összes utódainak kegyesen adtuk."42 A kiváltságolással birtokába jutottak a királyi kisebb haszonvételeknek is. Nem kerülheti el a figyelmünket azonban az a jelenség, hogy bizonyos részterületek a község határából a kiváltságolás időpontjában még az uralkodó tulajdonában maradtak s azokat később adományozta el a fejedelmi hatalom. Így nyertek Újfaluban részbirtokot 1613-ban Apáti Miklós és Szabó János kabai hajdúhadnagyok és 1652-ben Ébeni István.43 Ezek a részbirtokok azonban bizonyára csak töredékét képezték a kiváltságolt határ egészének.
A kollektív tulajdonból következően a helység mentesült az összes úrbéri szolgáltatás terhe alól. Az itt lakó hajdúság a közel egykorú összeírás szerint egyedül csak fegyverrel szolgált a fejedelemnek, ahogyan latin nyelven megfogalmazták „solummodo armis serviebat".44 A történeti kutatások eredményeként ezt a megállapítást ki kell egészítenünk azzal, hogy a bihari hajdúk ezen felül — a megye mezővárosaihoz és taxás városaihoz hasonlóan — fejenként 1—1 tallér pénzadót is fizettek.45 Ezt figyelembe véve is saját maguk urai lettek, vagyis szabad parasztok, akik szükség idején hadrakeltek, életformájukat azonban alap vetően a földművelés határozta meg.
A kiváltságolás jelentősen hozzájárult Újfalu belső autonómiájának kibontakozásához is. A kiváltságlevél ugyan nem szólt erről semmit, de a tulajdonjog és szabadalomrendszer Újfalut is kiemelte a falvak sorából és városi rangra emelte. És ettől kezdve a feudalizmus századaiban végig oppidum, város terminológiával emlegetik a források. Az igaz, hogy az 1634. évi törvények igazságszolgáltatás tekintetében a megyei hatóság alá rendelik s katonai kötelezettségüket is a fő- vagy alispán zászlaja alatt teljesítették.46 Belső önigazgatásuk rend szerét azonban maguk alakították ki s elsőfokú igazságszolgáltatási jogkörrel is rendelkeztek.
Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy Újfalu lakossága ezzel a kiváltságolással — ha döntően új népességről is volt szó — kikerült a jobbágyi alávetettségből s a társadalom hierarchiájában a jobbágyság és nemesség közé emelkedett. Lakói valójában kollektív nemességet nyertek, szabad tulajdonnal egyetemben, s az országos nemesektől lényegében csak az választotta el őket, hogy nem személyenkénti nemességet élveztek, és kiváltságaik helyi jellegűek maradtak. Természetesen amikor a hajdúszabadságolás jelentőségére felhívjuk a figyelmet, arra is rá kell mutatnunk, hogy ezen a tájegységen nem egyedül Újfalu nyert hajdúvárosi szabadságot, privilegizálása tulajdonképpen csak egyik láncszeme volt Báthory Gábor és a későbbi erdélyi fejedelmek szélesebb vetületű katonaszabadságolási politikájának. Ekkortájt rövid egy-két évtized alatt — a hét szabolcsi hajdúváros mellett — mintegy húsz bihari hajdúváros született.47 Az a nézet azonban aligha igazolható, hogy Bocskai vagy valamelyik más erdélyi fejedelem Herpályt külön is hajdúszabadsággal ruházta volna fel.
A telepítés időszakában — a hét szabolcsi hajdúvároshoz hasonlóan — Újfalu sem volt teljesen puszta. A szabolcsiakra nézve a szakirodalom névanyag alapján korábban bizonyította az élet kontinuitását, vagyis azt, hogy a telepítés idején némi jobbágylakosság is élt azokban s melléjük telepedtek a hajdúvitézek.48 Kováts Zoltán e kötetben közzétett tanulmányában szintén arra az eredményre jutott, hogy ez Újfaluban is így volt. Bizonyító anyagát csak kiegészítik és megerősítik a más jellegű közel egykorú források. Az 1648. évben a „parasztsoron" vagy „parasztszeren" jutott egy házhely Kalmár Margitnak, ugyancsak a „parasztsoron" csinált magának egy házat Dobos Mihály is. Ugyanakkor Ványai László városgazda a „hajdúszeren" lakott.49 Minden bizonnyal arról volt tehát szó, hogy a tovább élő jobbágylakosság a falu egyik, Osváth Pál feltevése szerint Herpály felé eső északi részére húzódott50 és a betelepedő hajdúk elkülönülve a helység másik — valószínűleg nagyobb — részén laktak. Sajnálatosan le kell arról mondanunk, hogy a hajdúk és a parasztok egymás hoz való viszonyát elemezhessük, mert erre nézve semmiféle támpont nem áll rendelkezésünkre. Az analógiás anyag alapján azonban mindenképpen bizonyosnak látszik, hogy a parasztok is — ha nem is teljes egészében — sok tekintetben részesei lettek a hajdúszabadságnak.
Berettyóújfalu a parasztsorból való kiemelkedés előnyeit csak jó félévszázadig élvezhette. Az 1660. évi Szejdi-járás nemcsak azt jelentette, hogy másik állam fennhatósága alá került, de társadalmi jogviszonya is alapvetően megváltozott. A török birodalomban a feudalizmus sajátos formája honosodott meg. Elvileg minden földbirtok a szultán tulajdonában állott és csak használatra, fizetésképpen kapták meg tőle a hivatali és katonai tisztségviselők. Mivel a török a meghódított magyarországi területeket is szervesen beépítette a birodalom kereteibe, az itteni tulajdon- és társadalmi viszonyokat teljesen felszámolta. Berettyóújfalu is elvesztette hajdúszabadságát s éppen olyan adófizető raja város lett, mint a többi úrbéres falu és besorolták a váradi defterdár gazdaságigazgatási körzetébe. 1665-ben már 115 kile51 búzatizedet, 115 kile kevert gabona tizedet, 1000 kile kender-, len-, széna tizedet, 1500 kile gyümölcs-, zölség- és hagymatizedet, 2500 kile méhkas tizedet fizetett természetben, pénzben pedig kertadóként 500, juh adó címén 2000, legeltetési illetékként ugyancsak 2000, sertés adó fejében 1200, hordó-, fa- és makkadóként 1000 akcsét52 fizetett a város; a sátorozok fejadója 200, a menyasszony adó, árverési illeték és mezei kártétel 200 akcsét tett ki; hagyatéki illeték, eltűnt egyének vagyona, talált jószág, szökevények, vétség és kihágási adó fejében pedig 200 akcsét róttak ki a városra. A malomtartásért éven ként 7500 akcsével adózott.53
Ezt az adózási rendszert társadalmi síkra vetítve az derül ki, hogy a város valójában a hajdúszabadság magaslatáról a korábbi jobbágysorba zuhant vissza. A jobbágyokra jellemző differenciált szolgáltatások terhelték, társadalmilag-vallásilag alávetett, függő viszonyba került. Feltehetőleg belső önkormányzata sok vonatkozásban átöröklődött a hajdú korszakból, ezt azonban jobbára az adókivetés és -behajtás szolgálatába kellett állítania.
A török kiűzése újabb fordulópontot jelentett Berettyóújfalu életében is. A magyar állam kincstári birtoka lett, de hajdúszabadságát a Habsburg-kormányzat sem Újfalunak, sem a többi bihari hajdúvárosnak nem állította vissza. A főhatóságot gyakorló udvari kamara arra hivatkozott, hogy kiváltságaikat a „törvénytelenül uralkodó erdélyi fejedelmek korában" nyerték s a királyi hatalom sohasem erősítette meg. A kamara megfogalmazása szerint ez a privilégium az új viszonyok között már semmiképpen sem hagyható érvényben, „a hajdúvárosokat tehát a császár javára le kell foglalni és mind a tized megadására, mind más uradalmi járandóságok, taksák fizetésére a többi alattvalók módjára kötelezni kell őket."54
A bécsi kormányzat csak rövid másfél évtizedig birtokolta Újfalut s Derecske, Gáborján, Szalonta, Kába, Sáránd, Bagos, Komádi, Félegyháza, Konyár, Zsadány, Tóti, Bajom, Feketebátor, Szentmiklós és Sas helységeket 1702-ben zálog-, 1745-ben pedig tulajdonjoggal az elmaradt nádori fizetés fejében átadta Eszterházy Pál hercegnek, 100 ezer forint értékben. Eszterházy azonban zálogbirtokosi jogának csak 1712-től tudott érvényt szerezni. 1703-ban kitört a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc és az országnak ez a része még ugyanebben az évben a fejedelem kezére került. A királyi birtokok automatikusan a kuruc állam tulajdonába jutottak s ez lett a sorsa a bihari hajdúvárosoknak is. A kuruc fennhatóság nem egyszerű földesúr-cserét jelentett Újfalu életében. Rákóczi a volt hajdúvárosok szabadságát visszaállította s így közel hét éven keresztül Berettyóújfalu is visszanyerte kiváltságait, ismét önmaga ura lett. A bihari hajdúkról Károlyi Sándor 1705-ben úgy nyilatkozott, hogy azok „eleitől fogva fegyverben voltak"55 s maga a fejedelem is úgy tudta, hogy „azon helyeken lakos híveink az ország szolgálatjában continuuskodnak nagyobb részént."56 Minden bizonnyal elveszett szabadságuk visszaszerzésének a reménye nagy szerepet játszott abban, hogy Rákóczi zászlaja alá sereglettek. A történeti igazsághoz persze hozzátartozik, hogy számottevő katonai értéket nem képviseltek, már csak azért sem, mert a hadsereg regularizációja után szívesen állítottak maguk helyett zsoldosokat. A XVII. század végére a bihari hajdúvárosok fele elpusztult s 1692-ben a megmaradt 9 helységben 200 hajdúcsaládot írtak össze.57 A bihari hajdúvárosokból kiállított katonaságot legfeljebb 300 főre becsülhetjük. A katonák többségét az 1706. évi mustra szerint Bagamér, Derecske, Kába és Komádi mellett Berettyóújfalu adta, azonban ekkor ezek létszáma is együttesen mindössze 135 fő volt. 58
A szabadságharc bukása után Eszterházy nádor minden különösebb nehézség nélkül birtokába vehette a királyi zálogbirtokot s a fentebb felsorolt 16 helységből Derecske székhellyel megszervezte az ún. derecskéi uradalmat.59 Újfalu ezzel több évszázad után ismét egy nagyobb uradalmi szervezet tagja lett, s az 1848. évi jobbágyfelszabadításig ehhez a birtokkomplexumhoz tartozott. Újabbkori fejlődésének döntő szakasza lett ez, mert az ekkor kikristályosodott birtok- és jogviszonyok a városnak nemcsak a feudalizmus korabeli társadalmi rendjét határozták meg, hanem sok tekintetben a kapitalista társadalmi formációban is megszabták fejlődésének az irányát és lehetőségeit. Végighordozva tekintetünket e másfél évszázadban a politikai történet mezején, teljesen jelentéktelen beütésektől eltekintve, külső ellenséges hadakkal nem találkozunk az ország térségében. Látszólag tehát egy békés evolúciós korszaka ez a városnak is, valójában azonban sokrétű nagy belső társadalmi küzdelem színtere, ahol mindenekelőtt a minél teljesebb autonómiára törekvő városi közösség vívta nehéz harcát a földesúri hatalommal szemben, miközben a vagyoni és jogi szintkülönbségek feszítő ereje a városon belül is élesztgette az osztályharc tüzet.
I. A taksás jogállás. Berettyóújfalu gazdasági-társadalmi fejlődése mintegy két évszázados kitérés után, a XVIII. század elejétől nem egyszerűen ott folytatódott, ahol a XVI. század közepén a török hódítással megszakadt. Nemcsak azért, mert részbirtoklás helyett egy nagyobb uradalom része lett. A döntő különbség abban mutatkozott, hogy az egykori differenciált szolgáltatásokkal terhelt jobbágyfalu szerződéses taksafizető mezővárosként formálhatta további történelmét. A szerződéses városokat latinul a szerződéses állapotról contractualistáknak, a fizetés módjáról pedig taksásoknak, árendásoknak is nevezték. A szerződéses-taksás jogviszony lényegében azt jelentette, hogy a jobbágyok az úrbéres jellegű pénz-, termék- és munkaszolgáltatásaikat a földesúr és a jobbágyközösség írásbeli szerződése alapján előre megállapodott pénzösszegben rótták le. A derecskéi uradalom 1736. évi szerződésének részletezése szerint „házanként való taxáért, kocsmák, mészár székek, malmok jövedelmekért, őszi és tavaszi vetésekből, bárányokból és méhekből s több effélékből az uraság számára járandó kilencedért, pasit pénzért" a hozzátartozó helységek együttesen fizettek akkor évi 6 ezer forintot.60 Mivel a jobbágy és földesúr közötti szerződésről volt szó, ez az állami és egyházi adózás kialakult gyakorlatát természetesen nem érintette.
Az új földesúr Berettyóújfaluval és a többi derecskéi uradalomhoz tartozó helységgel az első szerződést 1712-ben kötötte61 és később, egészen az 1848. évi jobbágyfelszabadításig, kisebb-nagyobb módosításokkal ezt újították meg. A szerződés szerint az uradalom városai és falvai a határhasználat és a kisebb királyi haszonvételek (kocsma-, mészárszék-, malom- és bolttartás) fejében évi 4 ezer 500 forint árendát fizetnek két részletben (Pünkösd és Szent Mihály napján), fácánokból és más vadmadarakból természetben kedveskednek a földesúrnak, s az uradalom udvarbírájának eltartásához hozzájárulnak. A taksát vagy árendát az uradalom helységei teherbíró képességeiknek megfelelően arányosan viselték, Újfalu népének 1770-ben az úrbéri 9 kérdőpontra adott válasza szerint „a népnek számához és az időnek mivoltához képest".62 Berettyóújfalut 1714-ben 700 rénes forint taksa terhelte s a földesúri adó szempontjából Derecske és Kába után következett az uradalom 16 helysége között.63
Berettyóújfalu taksafizető lakosai továbbra is jobbágyok maradtak, de a kor magyar paraszttársadalmának felsőbb rétegébe kerültek. Elsősorban nem vagyon, hanem jogviszony szempontjából, de ez utóbbi természetesen előnyösen járult hozzá a közösség anyagi erejének növeléséhez. A szerződéses helységek rendelkeztek a szabadköltözködés jogával. „Szabad menetelű embereknek tartyuk magunkat s nem pedig örökös jobbágyoknak" — vallották az újfaluiak 1770-ben az úrbéri 9 kérdőpontra adott válaszukban.64 Így Berettyóújfalu lakói is már akkor birtokába jutottak a személyes szabadság eme fontos elemének, amikor ország szerte az örökös röghözkötés tendenciái nemcsak töretlenül érvényesültek, hanem a refeudalizációs törekvések meg is erősödtek.65
Maga a pénzbeli adózás önmagában is kedvezőbb volt a természetbeni kilenced fizetésénél, mert a tényleges értéknél alacsonyabb összeget kellett fizetni. De különösen nagy haszna mutatkozott annak, hogy a város a saját határa mellett, az összes földesúri haszonvételt is kibérelte. Ez utóbbiakat olyan magas összegekért subárendálták, azaz adták tovább bérletbe, hogy azok más határbérletek költségeinek is jelentős hányadát fedezték. Az újfaluiak az 1770—80-as években a kocsmáltatást, a mészárszéktartást és a bolthasználatot összesen 615 forintért árendálták a földesúrtól, ugyanakkor ezeket 5095 forintért subárendálták.66
Nagy előnye lett a szerződéses jogviszonynak az is, hogy ezzel a város belső autonómiája megerősödött. A földesúri hatalmat egyedül csak az érdekelte, hogy a jobbágyok az árendát rendszeresen fizessék, különben minden város és falu maga formálhatta belső rendjét. „Tisztünk tovább másba nem fogja avatni maghát, hanem az megh írtt Terminusokon a Summát vagy kész pénzül ki szedi" — fogalmazták meg a derecskéi uradalom 1712. évi szerződésében.67 A földesúri iurisdictiót —joghatóságot — természetesen fenntartotta magának a földesúr. „Valamint ennek előtte, úgy tovább is szabad lészen a bíráknak grimialis lakosok közt minden nemű apróbb perlekedéseket és történhető egyéb ollyas állapotokat szokás szerént el intézni, salva tamen ad Dominium appellata, és valamint ezen appellata, úgy egyéb iurisdictio is minden regalia beneficiumokkal Méltóságos Uraság részéről minden koron állandossan és különössen fent tartatnak."68
Kézenfekvőnek látszanék e taksás viszony kialakulását az egykori hajdúszabadcággal összefüggésbe hozni. Arra lehetne gondolni, hogy Berettyóújfalu ennyit átmentett hajdúszabadságából a jövőbe és ezért nem süllyedt az úrbéres falvak sorába. Erről azonban ilyen szempontból szó sem lehet. A hajdúszabadság tovább élő hatását más vonatkozásokban kereshetjük s ezekről az alábbiakban még szólunk is. Részletes feltáró munka az Alföldön csak Pest megyében vette számba a szerződéses helységeket.69 A későbbi korszakból fenn maradt paraszti megnyilatkozások azonban azt sejtetik, hogy az úrbéri terhek pénzben való megváltása máshol is eléggé általánosan elterjedt szokássá vált. Az újratelepült alföldi helységek szinte kivétel nélkül szerződésesek lettek, de a folyamatosan továbbélő közösségek közül is igen sok szerződéses állapotra lépett földesurával. Korántsem mondhatjuk tehát, hogy csak a volt hajdúvárosok és magánföldesúri hajdútelepülések lakói emelkedhettek fel a kontraktualisták szintjére.
Az ország középső harmada a török uralom következtében meglehetősen elnéptelenedett, s a földesurakat mindenekelőtt munkaerőgondok késztették kedvezmények adására. Csakis az általánosnál kedvezőbb jogi és gazdasági viszonyoktól remélhették jobbágynépességük megtartását, különösen pedig gyarapítását. A már többször idézett derecskéi dominium első szerződése világosan meg is mondja, hogy azért méltányolják a földesúri terhek mérséklését előterjesztő jobbágyok kérését, hogy „a lakosok tovább is a mi Uraságunk béli oltalmunk és szárnyunk alatt nem csak megh maradhassanak, hanem epölhessenek, szaporodhassanak és gyarapodhassanak."70 Az első szerződéskötés évében az uradalom 16 falu ját mindössze 644 család lakta. Közülük 3 még teljesen pusztán állott s a legnépesebb Berettyóújfalu is 138 családot számlált.71 Fölös terhelésekkel tehát nem riaszthatta el gyér népességét Eszterházy herceg sem, mert valójában adózó alanyait veszítette volna el.
A taksásrendszer kiépítésének kedvezett az alföldi részeken az uradalmak gazdálkodási rendszere is. A közfelfogástól eltérően az uradalmi szervezet itt korántsem saját kezelésű majorsági gazdálkodást jelentett. A földesurak jövedelmeiket a jobbágyok szolgáltatásaiból, pontosabban ezen az országrészen taksáiból nyerték. Ellentétben az ország más vidékeivel, itt csak kis mértékben és meglehetősen későn szerveztek majorsági üzemeket. A derecskéi uradalom területén sem került erre sor egészen a XVIII. század végéig, de ezután sem volt számottevő s Berettyóújfalu határát egyáltalán nem is érintette.72
2. A város igazgatási szervezete. A szerződéses állapot nemcsak lehetővé, de szükség szerűvé is tette, hogy a városi kommunitás az úrbéres jobbágyfalvakhoz viszonyítva magasabb szintű autonómiával rendelkezzen. Olyan önkormányzati szervezetet kellett kiépíteni, amely az önigazgatás sokrétű feladatkörének eleget tudott tenni. Berettyóújfaluban a városi önkormányzatnak már voltak hagyományai. Analógiás forrásanyag alapján biztonsággal állapíthatjuk meg, hogy az önálló városigazgatásnak már a hajdúszabadság korszakában kiépültek a szervezeti keretei73 s ezek a török hódítás időszakában is funkcionáltak. A XVIII. század elején egyszerűen arról volt szó, hogy ezt a sok pusztítás következtében elhanyatló városigazgatási szervezetet újraélesztették s működésének körét a szerződéses-taksás viszony követelményeinek megfelelően alakították át. A hajdúszabadság egyes elemeinek továbbélését tehát a XVIII. században elsősorban az önkormányzat síkján kereshetjük.
Közelebbről szemügyre véve a városvezetés szervezeti felépítését, azt látjuk, hogy lényegében megegyezett a szabolcsi hajdúvárosok és természetesen a korabeli mezővárosok struktúrájával, bár sajátos, elütő vonásai is voltak. A város élére a bíró került, aki mellé rendszerint másodbírót is választottak. A bíró munkáját 12 esküdt segítette s ezek együttesen alkották a városi tanácsot. Az esküdtek közül került ki a borbíró, malombíró, tűzinspektor, városgazda, gátbíró, porciószedő és a taksaszedő.74
A bírót és az esküdteket a város népe választotta. De a bíró csak a földesúr jelöltjei közül kerülhetett ki, egykorú megfogalmazás szerint a derecskéi domínium nagyérdemű adminisztrátorának „candidatiójábúl és város közönséges voxábúl".75 A földesúr rendszerint több jelöltet is állított. A bírót és a tanácsot alkotó esküdteket évenként újraválasztották. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy ezeket a tisztségeket ugyanazon személyek csak egy évig viselhették. Végigtekintve az újfalui bírák és esküdtek névsorán a XVIII. század elejétől a XIX. század közepéig, azt látjuk, hogy a város vezetése néhány — feltehetően jobbmódú — család kezébe került. A bírákat rendszerint az esküdtek közül választották, s tisztségük lejárta után ismét visszakerültek a tanácsba esküdtnek. A XVIII. század közepéig egy-két évenként váltogatták egymást a bírók, de már ekkor is szokásban volt, hogy kisebb- nagyobb megszakítással? ugyanazok többször is beültek a bírói székbe. Nyúzó Mátyás 1713., 1723., 1729. és 1730. években, Tóth István 1714-ben, 1717-ben, 1718-ban és 1722-ben viselte a bírói pálcát. A XVIII. század második felétől azonban már az is eléggé általánossá vált, hogy egy-egy bíró hosszú évek során folyamatosan is a város élén maradt. Remete Sámuel 1775—1779, Peczkes István 1780—1785 között bíráskodott.76 Ilyen esetekben az esküdtek soraiban sem történt változás.
A tanács nevezte ki a városvezetést kiegészítő és az azt szolgáló alkalmazottakat. Így maga gondoskodott nótáriusról, 2 kisbíróról; a város védelmezésére 7 ármást (fegyverest) választottak s közülök egyet hadnagyi rangra emeltek; a közügyek intézésére 4 tizedest, a határ oltalmazására pedig 7 mezőkerülőt alkalmaztak. Abban is az általános szokást követték, hogy a papokat és a tanítókat is a tanácsbeliek fogadták fel. Nem érdektelen talán — ha csak utalásszerűén is — megjegyeznünk, hogy már 1715-ben nemcsak férfi rektor-tanítója, hanem „tanító-asszonya" is volt a városnak.77 A tanács alkalmazta az orvost és a bábát is. A közegészségügy szempontjából figyelemre méltó, hogy már 1721-ben „orvos-ember" lakott a városban, s még ugyanebben az évben Tóth Mihályné „éhségtül és nagy szükségtül angariáltatván", bábaságra jött Újfaluba.78 És végül évenként fogadta fel a tanács a legkülön félébb pásztorokat: ménes-, gulya-, ökör-, tehén-, borjú- és kospásztorokat.
Az ismertetett újfalui tanács — a sok azonos vonás ellenére is — az általános városigazgatási rendszertől szerkezetileg és természetesen funkcionálisan is abban eltért, hogy ez csak ún. „fél tanács" volt, vagy másképpen azt is mondhatnánk, hogy a parasztok tanácsa. Ezen kívül ugyanis működött még a városban egy másik fél tanács is, a nemesek tanácsa. A nemesi rend tanácsának élén a hadnagy állott, név szerint 1822—23-ban Csöregh Mihály, 1835-ben Czirják András, 1840-ben Török Ferenc.79 A nemesek hadnagyának ugyancsak megvolt az esküdtekből álló tanácsadó testülete, ezek létszámáról azonban már nincs biztos tudomásunk. 1835. december 6-án Czirják András hadnagy mellett 4 esküdt, Török Ferenc, Czirják Mihály, Csöregh András és Fónyai János vett részt az új tanácsházán tartott tanácsülésen.80
Sajnálatosan a nemesek tanácsáról a puszta létezésén kívül alig tudunk többet. Az első nyomaival 1749-ben találkozunk s 1848-ig, a nemesi kiváltságok megszűnéséig működött. Igazságszolgáltatási ügyekben a nemesek felett külön ítélkezett a nemesi tanácsból szervezett hadnagyi szék. Ellenben minden olyan közügyben, amely a város egész közösségét érintette, elsősorban gazdasági természetű dolgokban, a két fél tanács együtt ülésezett és hozott döntéseket. 1749-ben „Fő Bíró Pikó Mihály a betsületes két fél tanáts és az egész város lakosainak akarattyokbúl" bízta meg a molnárt az új malom vezetésével.81 Amikor 1824-ben Kórógy pusztát a hercegi család taksa alá akarta vonni, a „Berettyóujfalusi Communitás az Alperes Nemességgel edgyütt" terjesztett tiltakozó kérést az úriszékhez.82 Az 1840-es évek elején a három puszta — Andaháza, Herpály, Szentkozma — birtoklása érdekében ugyancsak a „két fél elöljárók" folyamodtak a helytartótanácshoz.83
De nemcsak a gazdasági előnyök szálai fűzték egységbe a két fél tanácsot — ha olykor a nemesek egyik-másika jogtalan előnyöket is akart biztosítani a maga számára a város közösségével szemben —, 84 hanem a szolgáltatási kötelezettségek is s természetesen ilyen kérdésekben is közösen határoztak. így 1760-ban „közönséges végezésből és meg edgyezett akaratbúi Korogy és hozza tartozandó Szigetek fel szantatvan in necessitatem oppidi tamquam domini terrestris (város és a földesúr szükségére) mind nemes, mind közrend a désmát meg fizette".85 A taksafizetés mellett együttesen végezték a közmunkákat is. A város egyik 1796-ban kelt jogszabálya szerint „Nemes uraimék is, a kik az ő Herczegsége fundusán laknak, valamint más adófizető Gazdák, tartoznak az Uraságot illető dologra a sor szerént elmenni, az Ecclésia fenntartására meg kívántatott munkálatokba, a városba ő kegyelmeket is concernalo közönséges dolgokban, az oskolák építésében és a Malmok conservatiójában, valamint addig, úgy ezután is, a magok erejekhez képest segítségül lenni".86
A két fél tanács szoros együttműködését — vagy talán a nemesi politika súlyát — az is mutatja, hogy a nemesek a parasztok tanácsának élére a Czirják és a Török családból még bírót is állítottak. A külön nemesi tanács kialakulása annak lett a természetes következménye, hogy Újfaluban megnövekedett a nemesség létszáma. A bihari részeken az össznépességen belül általában is magasra szökött a nemesség aránya. Bihar megyében 1845-ben 9205 fő 16 éven felüli nemes férfit írtak össze s közülük 3293 számított családfőnek.87 Újfaluban csak néhány olyan nemesi család élt, amelyik saját birtokkal is rendelkezett. Már az 1732. évi összeírás szerint birtokos volt Újfaluban az Eszterházy majorátus mellett a Fodor, Fónagy, Kodormány, Bacsó, Nagy, Lakatos és Csiffi család,88 amelyeket később kiegészítettek a Parlagi, Osváth családok.89 Ezek a nemesi családok később is ott éltek a városban, belső telkeikkel — mint saját tulajdonukkal — beékelődve a parasztfundusok közé s nagyságra azokat csak a Fodor és az Osváth kert haladta meg. Az 1818. évi térkép szerint a Fodor-hely mintegy hat-hétszerese volt a többi jobbágy és nemesi belsőteleknek.90
Sokkal inkább felduzzadt Újfaluban az armalista nemesek száma. Ezek saját birtokkal nem rendelkeztek s a parasztokhoz hasonlóan a földesúr földjén éltek. Berettyóújfaluban 1827-ben 97 egyházas, armalista nemest és honoratiort írtak össze s az egyes nemesi családok — Czirják, Karácsony, Török, Veres — egész haddal voltak.91 Természetesnek kell tehát tartanunk, hogy már 1820-ban az ott élő nemességet a város hatodik tizedeként tartották nyilván.92 Ezzel a társadalmi szerkezettel magyarázható meg tehát Újfaluban a „két fél tanáts" rendszere. A tisztán parasztok által lakott helységekben vagy ahol azok közé csak elenyészően kevés nemes ékelődött, egy kommunitást szerveztek. A kizárólag kisbirtokos nemesek által lakott helységek — Retteg, Besenyőtelek — ugyancsak egy tanácsot alakítottak. Voltak azonban az országnak olyan összetett városai, amelyeknek több földesura volt s ezek — Győr, Esztergom — jogilag és közigazgatásilag is elkülönültek egymástól, vagyis külön tanáccsal rendelkeztek.93 De arra is volt példa a magyar várostörténetben, hogy egy földesúr fennhatósága alatt élő város a XVIII. században szervezett két tanácsot: Gyulán a németek és a magyarok által lakott városrészek különültek el egymástól. 94 Ezt a városjogi sokrétűséget egészítette ki Újfalu „két fél tanács"-os rendszere. Arról van tudomásunk, hogy külön jobbágy és paraszttanácsot máshol is hoztak létre, így a hegyaljai Mádon, de ott nem fél tanácsként egészítették ki egymást.95 A szakirodalom a bihari részeken is említ olyan városokat — Derecske, Szalonta —, ahol külön nemesi kommunitások működtek.96 Lehetséges, hogy ezek hasonlók voltak az újfaluihoz, de erre nézve semmi támpontunk nincs. így Berettyóújfalu tanácsszervezetét — ha nem is egyedinek — meglehetősen sajátos jelenségnek tekinthetjük.
3. Küzdelem a földért és városi szabadságért. A város egész élettevékenységét a tanács irányította. Egyik alapvető jogköre és feladata az elsőfokú igazságszolgáltatás volt. Magyar országon a közigazgatást és az igazságszolgáltatást csak a kapitalizmus korában, 1869-ben választották el egymástól s így a városi tanácsoknak szükségszerűen kellett igazságszolgáltatási feladatokat is ellátniuk. A bíráskodási joghoz azonban ragaszkodtak is, városi kiváltságaik egyik sarkalatos pontjának tekintették. Ez érthető, mert az önmagát igazgató, igazság szolgáltatási szerepet is betöltő városi közösség ezzel a privilégiummal élve, sok tekintetben ki tudta zárni, vagy legalább is csökkentette a földesúri hatalomnak és a vármegyének a város belügyeibe való beavatkozását. A város lakói a legkülönfélébb ügyes-bajos dolgaikkal keresték fel a tanácsot, vagy sok esetben éppen a magisztrátus rendelte maga színe elé a városi jogrend ellen vétőket. A káromkodók, tolvajok, adófizetést elmulasztók, duhajkodó legények, összeháborodott szomszédok vagy az éjjeli kóborlók ügyeiben egyaránt intézkedett.97 A bíró esküszövege szerint „Tanács Társajvai mindenkor Város megmaradásában igyekszik s véllek edgyett ért, Orvokat, Tolvajokat, Lopokkat, és minden Czégéres vétekben élőkett ... ki gyomlállya".98
Közigazgatási funkciója is szerteágazó. A különféle adók — földesúri, egyházi, állami — kivetése és behajtása, az újoncállítás, az ingatlanok öröklésének s adásvételének számontartása, pusztabérletek és belsőtelkek kiosztása, közmunkák szervezése mind-mind tanácsi feladat volt.99
A városi tanács igen jelentős gazdasági tevékenységet is kifejtett. A szűkös forrásokból és bizonyos összehasonlító anyagokból csak sejteni lehet, hogy komoly városgazdálkodást folytatott. Sajnos azonban pontosan még fel sem tudjuk mérni a bevételi forrásokat és a kiadási tényezőket, nemhogy egyenleg felállítására vállalkozhatnánk. Azt azonban világosan lehet látni, hogy a város jövedelmeinek nagyobb hányadát a kocsma-, mészárszék-, malom, boltok árendájából és a Berettyó híd vámjából nyerte.100 De hogy ez a városgazdálkodás nem mindig kiegyensúlyozott — különösen a XVIII. század első harmadában — mutatja, hogy a város 1715-ben Balogh Györgytől 100 vonás forint kölcsönt kénytelen felvenni.101
A városi tanács intézte — mint már erre más vonatkozásban utaltunk — az iskola és az egyház ügyeit is. A bírói esküszöveg szerint a tanács elsődleges feladata, hogy a „Templomra, Oscholára és az Egyházi szolgákra ... szorgalmatos gondot visel".102 Gondoskodott a papok, tanítók kinevezéséről, egyházszolgák alkalmazásáról és anyagi ellátásáról, s az iskola, templom építéséről és karbantartásáról.103
A városi tanács legfontosabb feladatának azonban a megélhetés alapját képező föld és az ahhoz kapcsolódó jogállásának a védelmezését tekintette. Határa fölött szigorúan őrködött. Az elöljárók rendszeresen sorra járták a határhalmokat, ellenőrizték és kiigazították azokat, nehogy akár egy barázda földet is elveszítsenek. 1768-ban Derecskével, 1798-ban Szentpéterszeggel és Váncsoddal, 1802-ben Berettyószentmártonnal végeztek határhányással egybekötött határkiigazítást. A városok és falvak határaik közé halmokat emeltek s ezek mutatták a tényleges határvonal irányát. A határkijelölés és kiigazítás tetemes munkát jelen tett, hiszen a szentkozmai, herpályi és derecskéi határrészen 1768-ban 38 határhalmot számoltak össze. Arra is utalást találunk a város jegyzőkönyvében, hogy a határkiigazításnak Berettyóújfaluban és környékén szertartásszerű szokása alakult ki. Amikor 1802-ben Berettyóújfalu és Berettyószentmárton között végeztek határkiigazítást, „emlékezetnek okáért" a határhalmokon mindkét helységből 2—2 lakost megvertek.
A városi tanács mindazokkal szemben, akik kiváltságaikat — akár csak szóban is — csorbítani akarták, keményen szembeszállt. Jellemző, hogy Varga Mihály helybeli lakost 1788-ban csupán azért a „prostitutióért" — ahogyan a jegyzőkönyv megfogalmazta —, mert Berettyóújfalut falunak nevezte, 24 pálca büntetésre ítélte.104
Berettyóújfalu kommunitásának a különböző kiváltságokért és a földért folytatott harcát három fő, egymással szorosan összefüggő vonalon követhetjük nyomon. Mindenek előtt a földesúri terhek növelésének és a iurisdictio fokozottabb érvényesítésének a síkján. A földesúri hatalom, bár a jobbágyfelszabadításig megtartotta Újfalut a szerződéses-taksás sorban, különböző tényezők hatására azonban az árenda összegét előbb csak mérsékelten, majd egyre nagyobb méretekben emelte. Az 1712. évi első szerződésben — mint láttuk — a földesúr még 4500 forintot vetett ki az uradalom egészére, de ez az összeg már 1714-től 6000-re, 1746-ban ennek kétszeresére s 1759-től pedig 14 ezerre ugrott, s ebből Berettyóújfalu 1900 rénes forintot fizetett. Nem kerülheti el a figyelmünket az a tény, hogy az adónövekedés ténylegesen nem volt ilyen arányú, mert az újabb falvak betelepítésével és általában máshol is a népesség számának a növekedésével, valójában az egy családra eső adó lényegesen nem emelkedett, az 1712. évi 4 forintos átlag 1759-ben 4,9 forintra növekedett.105
Döntő fordulatot az uradalom — és természetesen Berettyóújfalu — életében az úrbér rendezés hozott, de ennek hatása csak 1778-tól mutatkozott. Ebben az évben járt le ugyanis az előzőleg még a régi hagyományokra alapozott 10 évre kötött szerződés érvényességi időtartama. A változást formai tényező is jelezte. Eddig a földesúr együttesen kötött szerződést az uradalom összes falujával és városával, de ettől kezdve már külön-külön.
Az úrbérrendezés után ugrásszerűen megnövekedett Berettyóújfalu úrbéres terhe, első sorban a robot révén. Az úrbérrendezésig mentesült a munkaszolgáltatás alól. A tanács beliek az úrbéri 9 kérdőpontra adott válaszukban azt vallották, hogy „robotot soha nem tettünk", s „árendás summán kívül tőllünk a Méltóságos Uraság semmit sem kíván".106 Az 1777. június 9-én kelt, de csak 1778-tól érvényes úrbéri szerződés azonban már 6357 gyalognapszámot vetett ki a városra s ez 9 krajcárjával számítva 953 rénes forint és 40 krajcárt tett ki. Ezen kívül a városnak esztendőnként két hosszú fuvart is teljesítenie kellett, az egyiket Pest megyében Túráig, a másikat Bars megyében Léváig. Ha a földesúr ezeket nem vette igénybe, 25 rénes forinton tartoztak megváltani. És végül a parasztok robotkötelezettségét még kiegészítették más uradalmi szükségletek is: az uraság épületeinek karban tartására és „egyéb e féle vagy más szükségre" a marhával bíró lakosok évenként 1 igás nap számot vagy 2 kézit teljesítenek, a házas és hazátlan zsellérek pedig 1—1 gyalognapszámot. Ez utóbbit is pénzben 9 krajcárjával számolta el a földesúri hatalom.107
Mivel az uradalom nem épített ki számottevő majorsági üzemet, a lakosok a robot munkát pénzben váltották meg. így összességében aztán tetemesen megnövekedett a taksa összege. Egy hozzávetőlegesnek tekinthető kimutatás szerint 1783-ban az uradalom úrbéres adója 48 837 forintra szökött és ebből Berettyóújfalut 4994 forint terhelte. Amint utólag kiderült, a földesúri hatalom az uradalomra ekkor 5229 rénes forinttal több adót vetett ki, mint amennyi az úrbéri rendelet alapján járt volna.108
Berettyóújfalu parasztnépességének a robotkötelezettségét súlyosbította az az eljárás, hogy itt minden marhával rendelkező lakost köteleztek egy szekeres napszám teljesítésére, ugyanakkor az uradalom többi kommunitása csak telkenként teljesített ennyi robotot.109 A derecskéi uradalom népe a jogtalan adóztatás miatt 1813-ban pert indított s a földesúr, hogy lecsendesítse a zúgolódó elégedetlenséget, még ugyanabban az évben ún. amicus contractust — baráti szerződést — kötött alattvalóival s ebben mérsékelte az adókötelezettséget. Berettyóújfalura 3352 forintot róttak ki. A jogtalan adókivetés azonban ezután sem szűnt meg, az 1820-as években már Újfalut évenként 941 forint ilyen jellegű többlet adó terhelte.110 Sőt 1824-ben a herceg arra is kísérletet tett, hogy a város tulajdonában levő s így természetesen földesúri adó alól mentes Kórógy pusztát is taksa alá vonja s ezzel valójában tulajdonjogától is megfossza.111
Az 1813-ban indított úrbéri per hivatalos állami fórumokon — Helytartótanács, Királyi Tábla — évtizedeken át húzódott s még 1847-ben is folyt. A 16 község célja az volt — ahogyan ezt egyértelműen megfogalmazták —, hogy „a régibb úrbér behozatala előtti tűrhető bánásmódunkat visszaszerezhessük... Ezen szabadság állott az úri robotoktól, fuvartóli mentességben, a határoknak és azok mindennemű királyi és földesúri haszonvételeinek bizonyos cenzus teljesítése mellett korlátlan és épp olly móddali használásában, a mint azok a régi hajdúi kiváltságos állapotban használtattak, jelesen a birtokok szabad adása vevésében, a közlegelőnek kizárólagos használásában, belső és külső telkek kijelölésében, új lakosok befogadásában, a lakosok ügyei felett való első bíráskodás gyakorlásában és a több a kiváltságos állásból önként folyó jogokban".112
Végül is a derecskéi uradalom népeinek erre a nagy perére a jobbágyfelszabadítás tett pontot, a Királyi Tábla 1848. augusztus 26-án kelt döntése szerint az 1848:IX.tc. értelmében „tárgynélkülivé vált".113 A feudalizmus utolsó évtizedeiben Berettyóújfalunak az úriszék 1824-ben csak a két külön sérelmét orvosolta. Egyrészt kimondta azt, hogy a „többi communitáshoz hasonlóan a marhás napszámok mennyisége nem a lakosok számához, hanem a sessiok (telkek) számához alkalmaztatódjon".114 Másrészt elfogadta Berettyóújfalu tanácsának elutasító tiltakozását s lemondott Kórógy puszta adóztatásáról. Az úriszék úgy határozott, hogy a „Communitas részéről bebizonyított szabadulás szerint maradjon és azon említett puszta a Combinatoriumban a taxa alá tartozó superfiuitus földek közül hagyattasson ki".115
Valójában az úrbéres jövedelem növelésének az érdekében óhajtotta a földesúri hatalom a joghatóságát is fokozottabban érvényesíteni az uradalom területén. A taksás jogállásból következően a helyi kommunitások a belső jogrendjüket — amint erről már más vonatkozásban részletesebben is szóltunk — maguk alakították ki, beleértve a háztulajdon, a külső-belső telekbirtoklás, a határhasználat kérdéseit is. A berettyóújfalui tanács már 1715-ben külön statútumban szabályozta a pusztatelkek megülésének feltételeit és lehetőségeit,116 s később is olyan gyakorlatot alakított ki, hogy a ház- és a földbirtok forgalmazását a maga jogkörében intézte. Volt ugyan a városnak „osztályon kívüli" rétföldje, s ezt aszerint, hogy ki érte hamarább, egészen a XVIII. század végéig, tetszése szerint „Lennek, Árpának vagy Tengerinek felszánthatta, a nélkül, hogy az a Bíráknak soha hírével is lett volna".117 Általában azonban a magisztrátus igyekezett őrködni a birtoklási jog fölött. A városban új telket csak a tanács hozzájárulásával lehetett szerezni.
1725-ben a „Nemes Tanács szabados engedelméből" kapott szőlőskertnek való földet Balogh Gáspár István a Szilkertek között;118 1727-ben Czirják István és Bodnár Miklós nyert ugyanígy a Derekre nyúló szőlőskertjéhez kertföldet.119 Szintén 1727-ben a nemes tanács Veress Jánosnak „resignalta" — jelölte ki — a Darvassy Jánostól hátramaradt háztelket.120 A tanács tudtával és jóváhagyásával történtek a birtoköröklések és telekosztások is. A tanács szentesítette 1763-ban Fodor György és Fodor Pál, 1769-ben a Kállai testvérek, 1770-ben a Peczkes János utódainak megosztással történt birtokörökösödését. 121 A tanács színe előtt cserélt gazdát a házörökség is. 1719-ben a tanács jegyzőkönyvben rögzítette azt, hogy Méhes István 408 forintért örök áron a helységben levő házát Mezei Ferencnek el adta.122
Ezt az újfalui kommunitás által több évszázadosnak tartott gyakorlatot az 1777. évi úrbéri szerződés módosította. Azt írta elő, hogy „minden nemű házak és fundusok vevésit vagy eladásait, úgy a neveletlen árvák vagy magtalanul megholtaknak fundussait a bírák tartozni fognak mindenkor Méltóságos Uraságnak vagy Tisztyének bejelenteni".123 Az úrbéri szerződés előírásait az 1810. április 13-án tartott úriszéki tárgyaláson az uradalom tiszttartójának kérésére tovább szigorították, amennyiben a jövőben a ház és birtok forgalmazását már nem utólag kell bejelenteni a földesúrnak, hanem előre kérni kell a concensusát — hozzájárulását —, vagyis megszüntette a házak, földek, rétek szabad adásvételét.124 Ténylegesen arról volt szó, hogy az adóztató földesúr jövedelme fokozása érdekében maga akart számon tartani minden adózó alanyt és tárgyat, az uradalom hagyományosan kialakított önigazgatási rendjének csorbítása árán is.
Az úriszék végzése nagy ellenkezést váltott ki s az elmarasztaltak joggal hangoztatták, hogy ez az intézkedés szerződéses állapotukkal ellenkezik. Az uradalom 9 helysége — köztük Berettyóújfalu is — már az úriszéki határozatot követő hónapban a megyei sedriához fellebbezett, amely az úriszéki határozatot megsemmisítette és a régi „usust" — szokást —■ visszaállította.125 A földesúri hatalom azonban mit sem törődött a megyei végzéssel, továbbra is érvényesítette álláspontját s bizonyos utalásokból következtetve úgy látszik, hogy ezt a jogát is — miként a megsokasodott úrbéri terheket — 1848-ig fenntartotta.
Az 1840-es években minden eddiginél nagyobb izgalom hullámzott végig Berettyóújfalu társadalmán. Most nem a hercegi, hanem néhány középbirtokos nemesi családdal került összeütközésbe — s ezt tekinthetjük a városi küzdelemsorozat másik nagy vonulatának. Az ellentét Andaháza, Herpály és Szentkozma puszták körül bontakozott ki. E puszták a berettyóújfalui kommunitás mellett, kizárólag kis- és középbirtokos nemesek birtokában voltak. Az 1839/40. évi országgyűlés költségeinek a kivetésekor 26 nemesi családot tüntettek fel a birtokosok között.126 Újfalu közössége a részpusztákat tőlük bérelte, esetenként csak jelképes összegekért. A város — többek között — a Fényes családnak 1757—1803 között csupán 15 forint árendát fizetett s csak ettől kezdve emelte fel 100 forintra. A Fényes família azonban 1806-ban már pert indított Újfalu ellen, mert a herpályi pusztán található legelője után semmiféle bérleti díjat nem fizetett.127 A Csanády, Urai és Barta családnak — nyilván jóval nagyobb pusztarészért — 1805—1806-ban 600 forint legelőpénzzel tartozott.128
A birtoklási jog 1812-ig meglehetősen bizonytalan volt ezeken a pusztákon. Ez kedvező volt Berettyóújfalu közösségének, mert ingyen vagy fillérekért használhatta e nagy kiterjedésű pusztákat, és szervesen be tudta építeni a város határhasználati-gazdálkodási rendszerébe. A hosszú bérlet időszaka elmosta a közösség tudatában az árendás jelleget s — Kórógyhoz hasonlóan — tulajdonának tekintette. Ebből a vélt és valóságos tulajdon jogi viszonyból súlyos konfliktus támadt. A három pusztán 1812-ben hivatalos proportiót — arányosítást — hajtottak végre, aminek — az újfaluiak megfogalmazása szerint — az lett az eredménye, hogy a határ fele részét elvesztette, sőt 1815-ben a Lányi, a Marosi és a Csanádi família az egész határukat birtokába vette.129
Forrásaink ezen a területen is rendkívül hézagosak és pontos birtoklástörténet felvázolását nem teszik lehetővé. Annak azonban nem látszik nyoma, hogy a három nemesi család tényleges tulajdonától fosztotta volna meg a várost, csak érvényt szerzett birtokosi jogállásának. Aligha tévedünk, ha arra gondolunk, hogy a laza, sokszor jelképes, máskor még névlegesnek sem mondható árenda felemelése azt az érzést erősítette a város közösségében, hogy tulajdonát veszítette el, hiszen a pusztákat addig jórészt a tulajdonosi joggal együttjáró adómentesség és szabad határhasználat elvei szerint élték.
Az újfalui tanács már 1815-ben panasszal akart fordulni ebben az ügyben az uralkodóhoz, de erre akkor azért nem kerülhetett sor, mert az „uraságok ellent vetettek benne", a lakosok közül többet a váradolaszi börtönbe vetettek.130 Később aztán újból napirendre került a puszták ügye, de már ekkor zendülésszerű moraj kíséretében. Úgy tűnik, hogy ekkor már a megnövekedett népességű helység komoly gazdasági nehézségekkel küzdött. Az andaházi, herpályi és szentkozmai pusztákon tovább is árendált, de ezeket csak legelőként élhette. Ezért termőterülete beszűkült. Ahogyan már 1824-ben megfogalmazták, „az érdekelt pusztáknak az elvesztése által a Határ annyira megszoríttatott, hogy csupán egy Calcaturájok vagyon... a magok Határára szorulván, kentelének lesznek a különben is szűk legelőt felszántani és mag alá használni, a midőn a legelőnek nem léte miatt marhát se fognak tartani". 131 Kenyérgond feszítette tehát a város társadalmát, ebből kereste a kivezető utat és ehhez jogi érveket keresett.
1842-ben és 1843-ban a város parasztnépessége és adózó nemessége együttesen fordult panaszával a nádorhoz és az uralkodóhoz. Az 1606., 1626., 1635., 1691., 1700., 1702., 1745—1761—1762. évi privilégiumaikra hivatkozva azt kívánták bizonyítani, hogy Herpály, Szentkozma és Andaháza őket illető ősi birtok s e pusztáknak a Marosi, Csanádi és Lányi családok nem voltak és nem is lehettek tulajdonosai, mivel ezeket ők keresték kardjukkal.132 Kiváltságleveleiket azonban nem tudták mellékelni, mert „utóbb helységünknek bírója is megkenyerezvén — írták — sok fej szín alatt való s biztatgató hangokkal, a helység ládájából kilopták". Abban reménykedtek, hogy a privilégiumaik a király régi levéltárában megtalálhatók s azok alapján igazságot tesz nekik.133
A helybelieket egy Tikász Sándor nevű csizmadiamester titkos összejöveteleken tüzelte az ellenállásra, s a város nevében jogorvoslásért panaszos kérvénnyel fordult az uralkodóhoz. A panaszlevelet a kancellária válaszolta meg s kérésüket jogtalannak tartotta. Tikász ezután is tovább folytatta a lazítást „a nép elámításával, e részben azoknak tévutakra vezetésével" — ahogyan Olasz Dénes szolgabíró megfogalmazta. „Mind ezen tselekedeteivel az már egy ízben forrongáshoz hasonló tettet követvén el" újabb felterjesztést készített s azt a lakosság összeadott pénzéből személyesen vitte Bécsbe.134 Veres Jánosnak, a nemesek hadnagyának vallomása szerint: „az kérdésbe tett puszták kikeresése iránt Ő Felségéhez föl terjesztett fojamodás a nép kívánsága után történt: a fölvitelét Tikász Sándor teljesítette a nép megbízásából .. .Bétsbe szabad tetszés szerinti önkéntes ajánlás útján a lakosok által adott pénzzel fedezte költségét". Tikászt azzal a megbízással eresztették útnak, hogy vagy „ő felsége személlyesét vagy magát (azaz a királyt) hozza le magával".135 Be sem várva azonban a visszatértét, egyesek a pusztáknak nekimentek erőszakkal s Marosi László szentkozmai és herpályi birtokán a puszta gyepet a maguk számára szántani kezdték és másik közbirtokos társának, Fényes Lajos táblabírónak a házát pedig Herpályon felgyújtották.
Az újfaluiak kezdeményezése a kancelláriánál ismételten elutasításra talált, a megye pedig pert indított a „lázadók" ellen. Még 59 Berettyóújfaluban lakó nemest is maga elé idézett, mint „izgatókat, békétlenkedőket és a felsőbbség iránt engedetlenkedőket".136 A per itt is elhúzódott s 1846 decemberében zárták le, s a vádlottakat azon indoklással fel mentették, hogy az alperesek azzal, hogy panaszukkal a felsőbbséghez fordultak, lázongást vagy ellenszegülést nem követtek el. Egyedül Tikász Sándort ítélték börtönbüntetésre.137
Berettyóújfalu kezdeményezése tehát ezen a vonalon is megfeneklett. A hatóságok politikai megfontolásból a szertelen bosszú gondolatát elvetették, a sérelmet szenvedett nemesek 1812-ben rögzített jogait azonban ismételten megerősítették. Berettyóújfalu szociális nehézségein ez az ítélet semmit nem könnyített. A társadalom jogos igényének és a kiváltságos nemesek formális jogának az összeütközéséből az utóbbiak kerültek ki győztesen. A feszülő ellentétek ezzel korántsem oldódtak meg, csak halmozódtak. Végül a városi kiváltságokért vívott harc harmadik jól kitapintható szálaként a hajdú szabadság visszaállításáért folytatott küzdelmet ismerhetjük fel. A szakirodalomban a bihari hajdúvárosok hajdúszabadságért folytatott pere alapos feltáráshoz jutott. Ezúttal ennek eredményeire támaszkodva, 138 csak utalni szeretnék arra, hogy a bihari hajdúvárosokban a XVIII. században is tovább élt a hajdúszabadság tudata. Ez természetes Újfaluban is, hiszen 1692-ben a volt hajdúvárosok közül csak itt írtak össze hajdúkat, szám szerint 50-et.139 Ezek leszármazottai tovább vitték a hajdúszabadság tudatát, de feltehetően magáévá tette, átvette ezt a tudati tényezőt a helység egész népessége, származásra és társadalmi állapotra való tekintet nélkül. A hajdútudat ilyenfajta öröklődésének az ún. nagyhajdú városokban is tanúi lehetünk.
A hajdúszabadság tudata a derecskéi uradalom volt hajdú városaiban akkor erősödött meg, amikor a földesúri érdek a jog és a gazdasági élet síkján rohamosan igyekezett azokat a hajdúszabadságtól messzebbre terelni, másrészt viszont az országos politikai helyzet is alkalmat adott arra, hogy ugyanazon törvényes fórumon, az országgyűlésen fedhessék fel panaszaikat és kívánságaikat, amelyik egykor hajdúszabadságukat is az ország törvényei sorába iktatta. így nyújtották be a bihari hajdúk is — köztük a 10 derecskéi uradalom keretébe tartozó város — az 1790/91. évi országgyűlésre hajdú szabadságuk visszaállítása iránti kérelmüket. Előzőleg a megyéhez 1790. május 18-án beküldött instanciájukban nem győzték hangsúlyozni, hogy az országgyűlésre küldött követeknek kösse lelkére, hajdúszabadságuk visszaállításáért mindent kövessenek el. Mert tudja a megye — írták —, hogy „melly sok utakat, módokat követett el ellenünk a ravasz okosság és az erő hatalom, míg ősi szabadságainkból ki forgatván bennünket, utollyára paraszti s csaknem jobbágyi állapotra juta hajdani szabadságunk". Emlékeztettek arra, hogy „midőn három fele lévén tépve édes hazánk, minden órában bizonytalan volt a békesség és kímélet lenül ontották véreket, mert mint fenn álló vitézek, ezek voltak a kik első lármára fegyverre kaptak s míg a többi nemesség öszve verhette magát, az ellenséget tartóztatták". Bizonygatták, hogy „nem Törvény vagy Igazság, hanem az erőszakos hatalom volt, mely minket az megbecsülhetetlen jótól meg fosztott".140
Az országgyűlés azonban érdemi döntést nem hozott a hajdúk ügyében. A hajdúszabadság kérdése az 1790-es évek elejétől per útjára került s az 1840-es évekig vontatottan-vesztegelve az igazságszolgáltatási hivatalok ügyintézésének szövevényes útjait járta, míg végül is a kérelmezők belefáradva a reménytelen küzdelembe, a per elenyészett. Pedig az ügyet szorgalmazó városok az anyagi áldozattól sem riadtak vissza. Mindenekelőtt maguk fizették a pertetemet költségeit. 1792—96 között a hajdúperre 14 ezer forintnál is többet fordítottak, amelyet a városok arányosan viseltek. A derecskéi uradalomhoz tartozó 10 hajdúszabadságát kereső kommunitás arra is kész lett volna — s ebben 1832. október 12-én Hajdúbagoson tartott ülésükön meg is állapodtak —, hogy a hercegi családot kártalanítanák, mi ként az 1745-ben a jászkunok redemtiója során történt. Felvetésük szerint, mivel a nádor annak idején 100 ezer forint értékben kapta meg a hajdúvárosokat, a 10 város felajánlotta ennek az összegnek a visszatérítését a hercegi család, illetve a fiscus számára.141 A javaslatot meg sem hallgatták, s az aktákra bízott ügyre egyre inkább rátelepedett az idő pora s éppen úgy eltűnt a hatóságok szeme elől, mint a kor sok más problémája. Berettyóújfalu jogállása sem változott tehát, félévszázados küzdelem után is megmaradt a mezővárosok sorában.
Végigtekintve Berettyóújfalu útkeresésének e három vonalán a feudalizmus utolsó másfél századában, szembetűnik, hogy a leglényegesebb gazdasági-társadalmi kérdésekben nem egyedül, hanem a többi várossal együtt kereste a megoldás lehetőségeit. Maga a derecskéi uradalom nemcsak a földesúri hatalom gazdasági igazgatásának, hanem — szándéka ellenére is — az azonos társadalmi célokért küzdő kommunitásoknak is szervezeti keretet biztosított. Külön is mélyítette az összetartozás tudatát a hajdúszabadság öröksége, nem véletlenül, mert az uradalom 16 helységéből 10 egykor hajdúváros volt. Az uradalom taksás jogállása — ha mindig kopott is — meglehetősen magasszintű autonómiát biztosított s ez felerősítette a szociális követelések hangját. Hogy ilyen viszonylag kedvező feltételek után sem járt komolyabb eredménnyel a derecskéi uradalom — közöttük Berettyóújfalu — népének többirányú küzdelme, azon múlott, hogy a kor országos fejlődési tendenciái ellenében próbáltak haladni. A magyar társadalmi fejlődés ellentmondásosságából következően a konzervatív feudális politika a függő viszony zártságából nem engedte kitörni őket, a reform kori liberális politika pedig egyértelműen nem karolhatott fel olyan társadalmi törekvéseket — így különösen a hajdúszabadság visszaszerzését —, amelyek végső soron a feudális kiváltságrendszer tartozékelemeire épültek. A város gazdasági-társadalmi rendjét csak az 1848. évi jobbágyfelszabadítás helyezte új alapokra.
JEGYZETEK
IRODALOM
Borovszky Samu szerk., 1901. Bihar vármegye és Nagyvárad. Bp.
Danyi Dezső— Dávid Zoltán szerk., 1960. Az első magyarországi népszámlálás (1784—1787). Bp.
Erdei Aranka, 1961. Adatok Körösharsány parasztságának történetéhez. Gyula.
Esze Tamás, 1955. Kuruc vitézek folyamodványai 1703—1710. Bp.
Fényes Elek, 1839. Magyarországnak s a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja... IV. k. Pesten.
Fényes Elek, 1851. Magyarország geographiai szótára. IV. k. Pest.
Győrffy István, 1943. Magyar falu — magyar ház. Bp. Jakó Zsigmond, 1940. Bihar megye a török pusztítás előtt. Bp.
Karai Antal, 1965. A sárréti települések története. = Sárréti írások (szerk. Miklya Jenő). Szeghalom.
Karácson Imre, 1914. Török—magyar oklevéltár 1533—1789. Bp. Kádár Jenő, 1907. Berettyóújfalu a kurucz szabadságharcban. Berettyóújfalu. Kertész János, 1938. Berettyóújfalu a vármegye új székhelye. = Bihar vármegye, (szerk. Nadányi Zoltán) Bp.
N. Kiss István, 1960. 16. századi dézsmajegyzékek. Bp. Komoróczy György, 1973. Hajdú-bihari történelmi olvasókönyv. Debrecen. Kováts Zoltán, 1973. A népesség. = Hajdúnánás története (szerk. Rácz István). Hajdúnánás. Lukács Zsófia, 1937. A szerződéses jobbágyok helyzete hazánkban a XVIII. sz. folyamán. Bp. Lukinich Imre, 1918. Erdély területi változásai. Bp.
Mezősi Károly, 1943. Bihar megye a török uralom megszűnése idején (1692). Bp. Osváth Pál, 1875. Bihar vármegye sárréti járása leírása. Nagyvárad.
Rácz István, 1960. Hajdúszoboszló önkormányzata. DMÉ 1958—59. (szerk. Béres András) Debrecen. Rácz István, 1969. A hajdúk a XVII. században. Debrecen. Rácz István, 1973. Jobbágyi alávetettség — hajdúvárosi szabadság. = Hajdúnánás története (szerk. Rácz István) Hajdúnánás.
Scherer Ferenc, 1938. Gyula város története I — II. Gyula.
Szabó István, 1966. A falurendszer kialakulása Magyarországon X — XV. század. Bp. Szendrey István, é. n. A bihari hajdúk pere a hajdúszabadságért. Debrecen. Szendrey István, 1968. Egy alföldi uradalom a török hódoltság után. Bp. Szendrey István, 1971. Hajdú-szabadságlevelek. Debrecen.
Szilády Áron— Szilágyi Sándor, 1871. Török-magyarkori állam-okmánytár. VI. k. Bp.
Tardy György, 1937. Berettyóújfalu keletkezése, története, fejlődése. Berettyóújfalu.
Varga János, 1958. A bihari nemesség hitelviszonyai a polgári forradalom előtt. Történelmi Szemle I. évf. Varga János, 1969. Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556—1767. Bp.
|
|
|