|
|
|
Szendrey István
„ Tudjuk, hogy Debrecen körül mindig sok elegy-belegy, csavargó hajdú lézengett" — írja a XVI — XVII. század történetét kitűnően ismerő és a kort megkapóan ábrázoló tör ténetíró.1 Valóban, voltaképpen a magyar hajdúság kialakulásának kezdeti szakaszától már ez lehetett a helyzet ezen a tájon. Királlyá választása után, Ferdinánddal vívott harcai közben nem csupán azért vonult vissza Szapolyai János Debrecenbe, mert 1526-ig földesura volt a városnak,2 de legalább ily okkal azért is, mert ezen a területen talált legbiztosabb támaszra, ahonnan minden jel szerint leghűségesebb, legmegbízhatóbb, s egyben legvakmerőbb katonái, a Szerémi György által sokat emlegetett gulyások (hajdúk) toborzódtak.3
Számszerűen is kimutatható, hogy az 1551/52. évi nagy török támadás idején olykor többszáz, sőt többezer fős hajdúcsapatot is lehetett a Nyírség—Debrecen vidékéről toborozni egy-egy török elleni akcióra. A Szegedről Debrecenbe menekült Tóth Mihályt, mint szabad hajdút „a debreceni és nyírségi hajdúk hadnagyukká választották",4 s amidőn Tóth Mihály akciót szervezett Szeged felszabadítására „a Debrecen vidéki és nyírségi hajdúk" közül 5000 fő sorakozott mögé.5 Varkocs Tamás váradi főkapitány, bihari főispán ötezer hajdút fogadott fel zsoldra, Lippa megvívására.6 Losonczi István, Temesvár védője is a Debrecen vidéki hajdúkat szerette volna megnyerni, s nem rajta, nem is a hajdúkon múlott, hogy ez az összefogás nem sikerült.7
Ezekben a harcokban a földönfutó, csavargó, gyakran kegyetlenül fosztogató, de mind határozottabban fegyverforgatóvá váló hajdúság nyilvánvalóan rendkívül komoly vérveszteséget szenvedett. Soraik azonban újra és újra feltöltődtek. A XVI — XVII. század fordulóján már több tízezres nagyságrendű, még mindig hol zsoldban álló, hol szabad hajdú életmódot folytató hajdútömegről tudunk, akik a XVII. század első felének harcaiban úgyszólván mindig az elsők között voltak.
Ismeretes az is, hogy sorsuk, társadalmi helyzetük törvényes rendezése korántsem véletlenül ültette őket éppen környékünkre. Természetesen lényeges szerepet játszik ebben az, hogy Bocskai István jórészt saját birtokára telepítette őket, de úgy tűnik, nem csupán ez az objektív lehetőség adta lakóhelyéül a hajdúságnak a bihari tájat. Nyilvánvaló, hogy miután a XVII. századig ez a terület már igen sokat szenvedett az örökös harcokban, egyre több volt itt a rnegülhető puszta hely. Azonban még így sem lehet legalább egy tényezőként számításba nem venni azt, hogy a Tiszántúlról, Biharból és a környező vármegyékből nagyon sokan állhatták folyamatosan a hajdúk közé. Ezeknek a gyakran földönfutóvá vált embereknek a letelepítéssel nemcsak sorsuk rendeződött — legalábbis egy időre —, de legközvetlenebb pátriájuk védelmét is elláthatták a leszállítás, a megtelepítés után. Az elmondottakon túl van-e kimutatható bizonyság arra, hogy a terület településeiről sokan álltak a hajdúk közé, vagy esetleg éppen eredeti lakóhelyükön nyertek kiváltságolást ?
Tudjuk, hogy Báthori Gábor korában különösen megszaporodott a hajdúhelyek száma Biharban. Ezeknek a telepítéseknek a jellege sokban eltér egymástól. Világosan kimutatható a fejedelemnek az a törekvése, hogy hajdútisztjeit „különös" adományokkal ruházta fel. Nagy András generális pl. egy egész vártartományt kapott jutalmul. Nagy Andráson kívül számos hajdúkapitány, hadnagy nyert egészben, vagy részben egy-egy Bihar megyei falut, úgy tűnik, egészében jobbágy alattvalókkal. Ámbár e kérdés még teljesen nem tisztázott, minden jel szerint ezek a falvak egy-egy hajdútiszt földesúri hatalma alá kerültek. Azaz legfeljebb áttételesen váltak hajdútelepekké. Erre enged következtetni, hogy a belényesi járásban tisztek kapták adományul Alsóverzár, Burda, Feketepatak, Gurány, Kerpenyét, Kisbánya (Rézbánya), Kollest, Lehecseny, Lunka, Magura, Mocsolya, Sukány, Szaka, Telek és más községeket, melyeknek 1600-ban jelentékeny jobbágy lakossága volt,8 s a következő nyolc esztendőből nincs hírünk arról, hogy a terület elpusztult volna. Tehát a tisztek lakottan nyerték a falvakat. Kiragadott példaként említjük Szaka községet, amely nem is a legnagyobb a felsoroltak között. 1600-ban 20 família lakta, 1608-ban Török István kapitány tulajdona lett. Egyetlen adat sem mutat arra, hogy az összeírás és az adományozás közötti időben pusztává vált volna.
A kor kimagaslóan híres hajdúkapitányának, Egri Istvánnak vásárlásai szintén arra mutatnak, hogy ezekben az esetekben is jobbágyfaluként szerezték meg a vezetők a községeket. Jelenleg kb. 40 ilyen helységet ismerünk Bihar megyéből, a bajomi vártartomány tartozékain kívül. Egy másik csoportja a telepítéseknek, amely feltételezésünkre, kérdésünkre ad választ; amidőn nem az egész település lett hajdúvá és nem idegenek nyertek egy-egy faluba, városba hajdújogot Bihar mezővárosba, Püspökibe, Peceszentmártonba és Nagyvárad Péntekhely, Felső, Szombathely és Vadkert nevű utcáiba eredetileg odavaló hajdúkatonák kaptak kiváltságot javaikra. Ebből a csoportból sem hiányoznak a tisztek. Makray Tamás hadnagy csatári házára, halasi Bődy Mátyás és neje kisbajomi portájukra, Nyírő Mátyásné peszerei, fancsikai és zsákai birtokaira szerzett kiváltságot; ez utóbbi természetesen férje érdemeiért.
A harmadik csoportba tartoznak azok a helységek, amelyekről oklevéllel tudjuk bizonyítani, hogy hajdúkatonák — olykor igen nagyszámú — lakóhelye lett, és bár jobbágy népesség visszamaradására ezekben az esetekben is bizton számíthatunk, a település lényegileg egészében hajdúvá vált. Biharban többek között ezek: Kölesér, Ürögd, Oroszi, Tamási, Berettyóújfalu, Szentkozma, Mikepércs, Régeny, Bagamér, Tépe, Gáborján, Sass, Harsány, Derecske, Hosszúaszó, Komádi. Esetenként — mint mondottuk — hatalmas tömeg, ezer-ezer fő nyert letelepítést; pl. Bagamérba és Derecskére. Ennek ellenére még ezen esetek mindenikében sem állíthatjuk, hogy a településnek csak hajdú lakói lettek volna.9
Voltaképpen sok vita folyt arról, hogy a telepítések zöme Bocskai idejéből származik. Hogy éltek itt hajdúk már Bocskai korát megelőzően is, azt aligha lehet kétségbe vonni. Azt azonban csak egy példával tudjuk bizonyítani, hogy Bocskai-kiváltságolásról van szó: a köleséri hajdúk esetével. A többivel nem. Már az a kérdés is felvet egy jelentékeny problémát, hogy hosszú idő óta laktak itt a községekben hajdúk. A jobbágyok között, vagy az egész község hajdúmódra élt? Nincs kizárva, hogy esetenként az egész község hajdúságáról volt szó, akár adománylevél nélkül is. Talán ez lehetett a helyzet pl. Kábán, Konyáron és Sárándon.
Természetesen teljes homogenitást kellene feltételeznünk azokban az esetekben, amikor letelepítésről tudunk, s az oklevél puszta faluhely megültetéséről beszél. Ez volt a helyzet pl. Kölesér, Régeny, úgy tűnik Szentkozma puszták betelepítésével. A többi esetben azonban már bizonytalanságban vagyunk, vagy éppen tudjuk, hogy nem lakatlan helyre szálltak a hajdúk. Ismeretes, hogy a kölesériek már 1606-ban átköltöztek Szalontára. Ez a mezőváros pedig nem volt puszta. Nem véletlen, hogy I. Rákóczi György 1631. évi megerősítő oklevele szerint éltek Szalontán „katonai szolgálatra nem alkalmas jobbágyok", akiknek nem adott szabadságot, sőt 1644-ben elrendelte, hogy a nem hajdú lakosok maguk közül bírót válasszanak.10 Berettyóújfaluban 1669-ben tudunk bíróról — Kanda Mihály —, aki csakis a jobbágyközösség fölött állhatott.11 Hasonló, ha tömegében nem is jelentős régi népesség helyben maradására következtetünk pl. Derecskén, ahol curialista nemes család is együtt élt a hajdúkkal. Jóllehet jobbágyok, szegényebb, el nem menekült nemesek és letelepülő hajdúk együttéléséről az irodalom általában, esetenként bizonyítottan említést tesz, a kérdés, súlyának megfelelően még nincs tisztázva, s a teljes bizonyosság bemutatása csaknem lehetetlen.
Berettyóújfalut és Szentkozmát is Bocskai-telepítésnek tartja a szakirodalom. Valójában az nem ismeretes, hogy a Bocskai által le nem telepített sokezer főnyi hajdú sorsa miként is alakult. Nyilvánvaló, hogy a későbbi biharinak nevezett hajdúság körében sokan voltak, akik már Bocskai hadaiban is harcoltak. Ilyen volt pl. a berettyóújfalusiak kapitánya, aki Belgiojoso támadóival szemben, unokatestvérével, Nadányi Zsigmonddal együtt küzdött Hencida várának ostrománál.12 Nadányi Gergely neve nem szerepel a letelepített hajdúk között.13 Sőt, az ún. második hajdúfelkelés vezetői körében sem bukkan fel, pedig akkor is minden bizonnyal katonáskodott, különben aligha kapta volna Rákóczi Zsigmond fejedelemtől szolgálataiért Forrófalvát (Forrószeg), aztán unokatestvére, Nadányi Zsigmond Báthori Gábortól Hencidát.14 Hogy 1605—1608 között hol harcolt, hol lakott Nadányi Gergely, nem lehet megmondani. Még kevésbé van erre lehetőség katonái esetében, akikről — mint már említettük — az erdélyi törvények alapján az olvasható, hogy már Bocskai István letelepítette őket Berettyóújfaluba és Szentkozmára. Ezt azonban ebben az esetben sem lehet bizonyítani.
Még akkor sem, ha azt olvassuk és feltesszük, hogy Bocskai korában Szalonta, Varsány, Körösszeg, Komádi és Berettyóújfalu voltak a bihari hajdúság főhelyei.15 A feltételezésnél, még inkább annál tovább, hogy a tényleges letelepítést megelőzően élhettek itt hajdúk, még akkor sem mehetünk, ha tudjuk, hogy az ismert oklevelek közül több valóban előző adományt erősített meg. Pl. Tépe hajdúszabadságát az ismert 1613. évi oklevél már mint régi kiváltságot szentesítette. Komádinak ugyancsak korábban kapott szabadságát ismerte el 1632-ben I. Rákóczi György.16 Ezekben az esetekben tehát nem kétséges, hogy megelőzően is volt e falvaknak hajdúkiváltsága. Arról azonban egyik megerősítés sem szól, hogy az eredeti oklevél kitől, melyik időből származik; azaz még ezeket sem tudjuk fenntartás nélkül Bocskai-szabadságolásoknak tekinteni. Berettyóújfalu esetében pedig még ilyen visszautalásról sincs szó.
Báthori Gábor 1608. május 23-án kelt kiváltságlevelével adományozta Nadányi Gergely hadnagynak és 100 vitézének Berettyóújfalut és Szentkozmát P A történetíró szerint „mint a berettyóújfalui 100 vitézek hadnagyának s a száz vitéznek adományozza B-Újfaluban és Sz-Kozmán Bihar vármegyében bizonyos birtokrészeket".18 Az oklevél szerint is pontosan arról van szó, hogy Nadányi Gergely és 100 katonája kapta az adományt. Mégpedig azokat a birtokokat, amelyek előbb Horváth Mihályé voltak, s ennek elhunytával a fejedelemre szálltak.19 Arról, hogy Nadányi Gergely élt-e, lakott-e Berettyóújfaluban, lentebb szólunk. Ezúttal azt nézzük meg, hogy lakatlan volt-e 1608-ban a két falu, vagy nem? Nem teljesen félreérthetetlenül az oklevél is részbirtokokról beszél. Ebből azonban nem derül ki világosan, hogy Horváth Mihály volt-e itt ezelőtt egyedüli birtokos. Másrészt, ha tekintetbe vesszük, hogy 1572-ben Szentkozmán 31 családfőt és templomot vettek számba, Újfaluban pedig 25 családot, akik nem hódoltak meg a töröknek, akkor kétségeink támadhatnak afelől, hogy pusztán álltak-e ezek a települések 1608-ban.20 Igaz, egy emberöltő telt el az összeírás és az adományozás között, s tudjuk, hogy ebben a korban egy-két esztendőt is igen küzdelmesen vészelt át ez a táj. Mégis talán már az 1572. évi adatokból, Újfalu ellen állásából következtethetünk arra, hogy a védtelenebb és erőtlenebbnek tűnő Szentkozma elnéptelenedett, lakói esetleg éppen Berettyóújfaluba húzódtak. Azaz; Berettyóújfalu lakott maradt — legalábbis részben — és ellenállt a hódításnak. Vajon van-e valami alapja ennek a feltevésnek?
A viszonylag hosszú időt és a számszerűségeket vizsgálva látszólag nincs, még ha 31 és 35 családos helyekről van is szó. Ugyanis 100 hajdú igen jelentős tömeg, s 66 helyes községek adhattak-e lakóhelyet ennyi embernek? Ezek a jórészt mechanikus számítások azonban nem állják ki a kritikát. Berettyóújfalu ennél jóval nagyobb település lehetett, s részben már 1572-ben lakatlanul állt, de sohasem pusztán. Ugyanis a berettyóújfalui részbirtokos nemesek — vagy egy részük — már a XVI. század végén elmenekültek innen. Ebből az is következik, hogy nem egyedüli birtokosa a községnek Horváth Mihály. Mindezt bizonyítják a későbbi birtokeladások, zálogosítások, amelyek a hajdúk javára történtek.21 Jobbágyaik viszont — esetleg ezeknek is egy része — helyben maradtak. Erre mutat, hogy a falu Herpály felé eső részét parasztszernek nevezték, bizonyára azért, mert itt laktak az el nem menekült jobbágyok, esetleg kisebb birtokú vagy armalista nemesek.
Névszerint is feljegyezték, hogy a Berettyószentmártonban lakó Kalmár Margitnak a parasztszeren volt egy házhelye, melyet a hajdúidőben Német Péter lakott. Török Mátyás nemesi háztelkét Tóth Judit bírta.22 Ennek még az sem mond ellent, hogy 1692-ben Berettyóújfaluban jobbágyot nem, csak 3 curialista nemest és 50 hajdút írtak össze,23 ugyanis a valóságban röviddel ezután, már a XVIII. század elején, Nagyszalontán és Berettyóújfaluban külön nemes és jobbágy communitas élt egymás mellett.24 A nemesek és jobbágyok oly nagy számát, hogy külön közösséget alkothattak már 1712-ben nem magyarázhatjuk valamiféle nagyarányú betelepüléssel, hiszen ez a folyamat a Rákóczi-szabadságharc idején nemigen éreztette hatását.25 Azt azonban már fentebb láttuk, hogy a XVII. század közepén is volt mindkét helységben parasztbíró, aki semmiképpen nem állhatott a hajdúk fölött, csakis a jobbágyok vezetője lehetett.
A népesség — mégpedig hajdú-nemes — 1608 után is gyarapodott, amint azt néhány példa mutatja. Még Báthori Gábor 1613-ban egyéni nemesítéssel szállította ide apáthi Apáthi Miklóst és kabai Szabó Jánost, két hajdú vitézét, majd 1652-ben II. Rákóczi György Ebeni Istvánt.26
Sajnos a berettyóújfalui hajdúságról, éppúgy, mint a többi kishajdú-telep népéről, elég keveset tudunk a letelepítés utáni időből. Ebben az esetben tudjuk pl., hogy röviddel a kiváltságolás után nagylétai és kismarjai harcostársaikkal Szabolcs vármegyében pusztítottak, ami miatt a megye panaszt emelt.27 A hajdúság létezését, továbbélését igazolja a már említett példa, II. Rákóczi György 1652. évi telepítése, s noha a községet 1661-ben, majd 1692-ben — éppen az előbb említett összeírás esztendejében — felperzselték a törökök,28 elpusztítását nem tudták elérni. 1683-ban a debreceniek a derecskéi és berettyóújfalui vitézekkel igyekeztek megsemmisíteni a tolvajokat, akik a vidéken nagyon megszaporodtak.29 S már láttuk, hogy községünk a második pusztítás után is igen jelentékeny hely Bihar vármegyében.
Az 1608-ban Berettyóújfaluba települt hajdúság hadnagya Nadányi Gergely volt. Ősrégi, a területről, Körösladányból származó középbirtokos nemes család tagja, aki már 1605-ben a hajdúk között található.30 Katonai szolgálataiért kapta 1607-ben Forrófalvát, s 1608-ban katonáival, tárgyalt településeinket. Birtokai ezután tovább gyarapodtak. Még ugyanebben az esztendőben egyedül elnyerte Dalom községet,31 amely település ugyan 1560-ban teljesen leégett,32 de amelynek 1600-ban 7 felperzselt házhelye mellett 15, eléggé szegény colonus lakója volt.33 Ő is kapott tehát egy jobbágyfalut, mint sok más tiszttársa.
Nadányi pályája Báthori Gábor idejében ível mind határozottabban felfelé. A fejedelem egyik legbefolyásosabb hajdúkapitánya, tevékenysége azonban igen ellentmondásos. Báthori Gábornál kegyvesztetté is vált, éppen akkor, amidőn a kevés számú, legbefolyásosabbak közé került. Ekkor már nem is a berettyóújfaluiak vezetőjeként tűnik fel. II. Mátyás király a nagyhajdúk szabadságát megerősítő 1613. évi kiváltságlevelében Fekete Péter és Nagy Gergely mellett őt nevezi meg a szoboszlói, nánási, hadházi, vámospércsi és polgári hajdúk vezetőjeként.34 Ugyanebben az esztendőben sorsa végzetesre fordult. Mint sértettet, sikerült őt bevonni a Báthori Gábor elleni merényletbe. Váradon megölték a fejedelmet, amiért 1614-ben a medgyesi országgyűlésen halálra ítélték, s a felbőszült tömeg kidobta a templom tornyából.35
Nadányi Gergely valószínűleg sohasem élt Berettyóújfaluban. A birtokadományok, közszereplései arra utalnak, hogy a fejedelmi udvarban, vagy időnként a nagy hajdúvárosok valamelyikében, esetleg magánbirtokán lakott. Hogy volt-e kapcsolata az Újfaluban lakó katonákkal, az sem tudható. Láttuk, hogy már 1613-ben nem őket képviselte, de fel kell itt hívnunk a figyelmet arra, hogy a hajdúkapitányok életútja szerfölött „változatos", így a Nadányié is. Olykor alig-alig, vagy egyáltalán nem kísérhető nyomon. Példának említünk itt a köleséri hajdúk vezetőjének pályájából egy-egy villanást. Amidőn Bocskai István le telepítette őket, a vezető már Jöte Gergely, mert a fejedelem Egrit másfelé vezényelte. 1619- ben is tokaji alkapitány,36 de 1625-ben Szalontán, régi hajdú katonáinak élén áll s még 1643-ban is Rákóczi György fejedelmet szolgálta, mint katona és különböző, nehéz megbízatásokat teljesített.37 Ha ebből a példából indulunk ki, feltehető, hogy Nadányinak sem szakadt meg a kapcsolata hajdani vitézeivel, de szertelen egyéniségétől az sem állott távol, hogy a berettyóújfalusiaknál erősebb egység élére álljon, amit az 1613. évi oklevél bizonyítani látszik.
Minden ilyen kérdés tárgyalásánál felmerül: kik tekinthetők a későbbi, esetleg a mai lakosok közül hajdú-utódoknak? Látszólag ebben az esetben könnyű helyzetben vagyunk, hiszen 1692-ből 50 hajdúcsalád nevét ismerjük. A nehézség azonban az, hogy nem tudjuk kik is voltak az 1608-ban ide telepítettek; az ő nevük ismeretlen. A később felmerülő Apáti és Ebenyi név pedig eltűnt Berettyóújfaluból. Az összevetést persze kezdhetjük más oldalról is, hiszen rendelkezésünkre áll az 1572. évi jobbágynévsor. Vajon közülük maradt-e a faluban valaki? Az ismert 35 családfő egyikének neve 1572-ben Imre Mihály.38 1692-ben nincs a faluban ilyen nevű család, de 1728- ban már szerepel Imre Mihály, Imre János és Imre Miklós.39 Visszatelepülésről, vagy a hajdúk körébe való beépülésről van-e szó, biztonsággal megmondani nem lehet. A névképzési szokások, gyakorlat ismeretében az viszont csaknem biztosra vehető, hogy a hajdani jobbágy Imre családról van szó.
Túlságosan sok támpontot tehát az 1572. évi összeírástól sem kaptunk, így hát az összevetés alapját csak az 1692. évi conscriptio képezheti. Az itt feltüntetettek közül Olasz Gergely tűnik olyannak, aki a XVII. század eleji hajdúk közül való. Ősük — amennyiben a család valóban azonos — Berettyóújfaluból került a vekerdi hajdúk élére, de helységünkben is maradt közülük egy személy.40 Ha Olasz Gergelyen kívül az 1692-ben szereplő nevek viselőit hajdúknak tekintjük, úgy elsősorban a Bacsó, Csiffi (Cseffi), Cziriák (Czirják), Fábián, Karácsony, Lisztes, Miklóssy és Vörös családok tekinthetők hajdú-utódoknak, akik rendkívül hosszú ideig, esetenként máig élnek a XVII. században kapott lakóhelyükön, az ősi hajdúk leszármazottaiként.
A XVIII. század elején a kishajdú városok elveszítették szabadságukat, Berettyóújfaluban is. Több Bihar megyei községgel, benne elsősorban hajdútelepekkel, az óriás vagyonú herceg Eszterházy család tulajdona lett. Szabadságuk elveszítésébe sohasem nyugodtak bele. Elsősorban Nagyszalonta és Derecske vezetésével a jobbágyfelszabadításig vívták reménytelen küzdelmüket hazánk legnagyobb birtokosával. Ez a harc világosan mutatta, hogy az egész derecskéi uradalom lakosságának jelentékeny része — Berettyóújfalué is — a XVII. században valóban bírt hajdúszabadságot és élt is azzal. Küzdelmük azonban nem vezethetett sikerre, az Eszterházyak tulajdonában maradtak egészen a birtok eladásáig. Igaz; jogi, gazdasági helyzetük viszonylag jobb volt, mint sok más jobbágyközösségé hazánkban.41
JEGYZETEK
IRODALOM
Csűrös Ferenc, 1911. A Debreceni Diarium. Történelmi Tár.
Czimer Károly, 1891. A szegedi veszedelem. HK.
Czimer Károly, 1893. Temesvár megvétele, 1551—1552. HK.
Dankó Imre, 1959. A Körösköz-bihari hajdúság. Gyula.
Herpay Gábor, 1916. Debrecen szab. kir. város levéltára diplomagyűjteményének regesztái. Debrecen.
Mezősi Károly, 1943. Bihar vármegye a török uralom megszűnése idejében (1692). Budapest.
Nadanyi, Joannis, 1663. Florus Hungaricus. Amsterdam.
Nadányi Zoltán szerk., 1938. Bihar-vármegye. Budapest.
Nagy Iván 1651. Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Pest.
Osváth Pál, 1875. Bihar vármegye sárréti járása leírása. Nagyvárad.
Prodan, Dávid, 1962. Domeniul Beiusului la 1600. Cluj.
Szendrey István, 1958. A bihari hajdúk pere a hajdúszabadságért. Debrecen.
Szendrey István, 1959. A bihari hajdútelepek társadalma a XVIII. század végén. Debrecen.
Szendrey István, 1968. Egy alföldi uradalom a török hódoltság után. Budapest.
Szendrey István, 1971a. A Nyírség-tiszaháti hajdúság. Szabolcs-Szatmári Szemle, 1971. 3. sz.
Szendrey István, 1971b. Hajdú-szabadságlevelek. Debrecen.
Szerémi György, 1961. Magyarország romlásáról. Budapest.
Szilágyi Sándor szerk., 1875. A két Rákóczi György fejedelem családi levelezése. Budapest.
Takáts Sándor, 1930. Duskás Ferenc debreceni főbíró. DKK.
Velics Antal— Kammerer Ernő, 1886. Magyarországi török kincstári defterek. Budapest.
|
|
|