BERETTYÓÚJFALU AGRÁRVISZONYAI A XVII.—XIX. SZÁZADBAN

Orosz István

1. A SZABADSÁG BIRTOKÁBAN AZ ÖRÖKÖS JOBBÁGYSÁG VISZONYAI KÖZÖTT

a) TÁJ ÉS NÉP

.Berettyóújfalu népének megélhetését a föld biztosította a XVII. században ugyanúgy, mint a XVIII — XIX. században. A város társadalmának jellegét az agrártermelés határozta meg akkor is, amikor a lakosság a hajdú szabadságjogok birtokosa volt, s fegyverrel szolgálta az uralkodót, s akkor is, amikor az Eszterházyak földesurasága alatt a „fél jobbágyság" keserű kenyerét kellett ennie, de 1848 után is, amikor a jobbágyfelszabadítás az ország minden jobbágyát szabad emberré s birtokolt földje tulajdonosává tette. A mezőgazdaság élet elemét adta annak a berettyóújfalui kisnemesi társadalomnak is, amely 1848-ig külön közösséget alkotott a városban s igyekezett mereven elzárkózni nemcsak a bevándorló nem nemesek ivadékaitól, de az egykori hajdúk leszármazottjaitól is. Nem tudott teljesen elszakadni a földtől az a kis létszámú iparos és kereskedő réteg sem, amely a munkamegosztás fejlődésének eredményeként egyre terebélyesedett, a város arculatát azonban nem tudta meg határozni.

Joggal állapíthatjuk meg, hogy a város lakossága még a tőkés termelés kibontakozása kor is a föld társadalma volt, életét a természeti feltételek, a földdel vívott nehéz küzdelem határozta meg. A természeti feltételek pedig Berettyóújfaluban éppen úgy nem voltak valami kedvezőek, mint a Sárrét más településein. A kiismerhetetlen elem a táj viszonyai között a víz volt. A Bihartorda, Földes, Derecske, Szentpéterszeg, Váncsod, Berettyószentmárton és Bakonszeg külsőségei által határolt mintegy 16 000 kataszteri holdas újfalusi határban a Berettyó és a Kék-Kálló kiöntései és árvizei a város eredeti területét ugyanúgy nem kímélték, minta megszerzett pusztákat: Herpályt, Szentkozmát, Andaházát, Kórógyot. A szabályozás és vízrendezés előtti időszakban rendszeres földművelést csak a magasabban fekvő határrészeken az úgynevezett hátakon, szigeteken lehetett folytatni. Ezek emléke a középkori és újabb határnevekben is él (pl. Myhyteshath, Mátso-hát, Choto-zygethe, Adorjány- sziget stb.)

A laposokat (Hajdú János lapossá, Mezei lapos, Széles Pál lapossá, Bántó lapos, Morgó lapos, Kis Baglyos lapossá) tavasszal gyakran elöntötte a kiáradó víz, amely az erekben (Mátso-ere, Lyukas-ér, Szénástó-ere) sokáig visszamaradt a tavaszi ár levonulása után is.1 A határban sokfelé egész évben terjedelmes mocsarak és vizenyős rétek terpeszkedtek. Még 1845-ben is azt olvashatjuk a Sárrétről, hogy rét bőségesen van, de ez nem azonos a más vidékeken rétnek nevezett kaszálókkal, mert rétnek itt a kákát, nádat, gyékényt termő földet nevezik.2 Az úrbérrendezés során 1770-ben azt vallották a város lakói, „lapossas részen lévén Helységünk gyakorta az árvíz elfuttya határunkat, amely miatt olyankor nagyobb részén határunknak sem nem kaszálhatunk, sem nádat nem vághatunk". Az 1828. évi országos adóösszeírás során is a város határának mintegy harmadát vízjárásos és szikes földként jellemezték és a 2. osztályba sorolták. Úgy vélték, „a helység szerencsétlensége, hogy (gyakran) cserbenhagyják a rétek, hasonlóképpen a Berettyó folyó ága némely részén áradás alkalmával birtokába veszi a szántóföldeket".3

A határ áradástól mentes részeinek termékenysége a kiválóak közé tartozott, ezért mind a II. József korabeli kataszteri felméréskor, mind az 1828. évi országos adóösszeírás során az 1. osztályba sorolták. 1788-ban a felmért berettyóújfalui földeket az ugyancsak 1. osztályba sorolt derecskéi földekkel „egyenlőnek lenni esmerték", kivéve a vízállásos és áradásos földeket.4

A természettel vívott küzdelemben a vizsgálandó három évszázad során a város népe nemcsak sikereket, kudarcokat is kénytelen volt elkönyvelni. 1781-ben az áradások és a csapadékdús időjárás miatt a gazdák „sok helyeken főképpen a sárréti processusban csak az elvetett magjokat visszavenni kívánják, sok helyeken pedig még a szalmának sem vehetik hasznát".5 Az évtized végén 1789-ben viszont a nagy tavaszi szárazság miatt volt az „őszi élet igen csekély" s a földek egyrészét tavasziakkal be sem tudták vetni. ⁶ 1805-ben Budaházy Lajos szolgabíró Berettyóújfaluból ismét azt jelentette, hogy „mindenféle őszi vetés egyre-másra igen rossz, annyival inkább, mivel a víz nagyrészét el vette ..." A széna is „közép szernél alább való, mivel egyharmadát lehet tenni, hogy a víz a Processusban (a sárréti járásban) elvette.. . "7 Az árvíz volt az oka 1845-ben is, hogy a berettyóújfalusiak ki osztott földjei a magot is alig hozták meg.8 A szántóföldek és kaszálók termését egyszer a víz, másszor az aszály fenyegette, az állatállományt a tél hidege, a takarmányhiány, a marha dög, a vérengző vadállatok tizedelték. Egy 1741-ben készített jelentés szerint a sárréti járás 42 helységében 1737—1740 között, 3 év alatt 4557 szarvasmarha, 1951 ló, 8821 juh és 1200 sertés pusztult el, köztük a kemény téli hideg miatt 451 szarvasmarha, 217 ló, 2813 juh és 259 sertés.

A berettyóújfalusiak kára ebből 436 szarvasmarha, 47 ló, 82 juh volt, közte 2 juh mételyben, 19 szarvasmarha és 80 juh pedig a tél hidege miatt pusztult el.9 A derecskéi Eszterházy uradalom lakói, közöttük a berettyóújfalusiak 1762-ben azt panaszolták, hogy állataik között évente pusztít a marhadög. 10 Az állatállományra a farkasok is nagy veszélyt jelentettek, irtásukat a hatóságok külön jutalmazták. A sárréti járásban 1777-ben 201 farkast ejtettek el, értük 402 Ft jutalmat fizetett ki a szolgabíró.11 Berettyóújfaluban 1764-ben Völgyesi Ferenc és Verebélyi István kapott 2-2 Ft-ot farkas elejtéséért.12 A Bihari hegy vidék erdőinek közelsége a téli hónapokban még a XIX. század elején is gyakorivá tette a farkascsordák látogatását.

A földrajzi helyzetnek nemcsak a természettel vívott küzdelemben volt szerepe, kedvező vagy kedvezőtlen vonásai a társadalom életének alakulását is befolyásolták. Berettyó újfalu sorsának alakulására például kedvezően hatott, hogy a középkortól kezdve fontos kereskedelmi utak haladtak át rajta s a városnál átkelő hely volt a Berettyón. Az Alföldről Erdélybe vezető utak egyike Berettyóújfalu—Nagyváradon át vezetett a Királyhágóhoz, s az Erdélyből a tiszai átkelőhelyek felé igyekvők egyrésze is áthaladt a városon.13 Fontos át menő állomása volt a város az Alföld különböző tájait összekötő utak egyikének is. Az Aradról Debrecenbe menő útvonal sárréti állomásait 1735-ben a következőképpen határozták meg: Szeghalom, Füzesgyarmat, Zsáka vagy Fúrta, Berettyóújfalu, Szovát. 14 A Berettyón átvezető híd a megelőző századokban is állhatott, vámjövedelméről 1692-ben is szó esik, s 1758-ban is felsorolják azt a hidat, amely a Berettyót a városnál átíveli.15 1805-ben a hídvám tarifáját illetően az 1785. évi és a még korábbi 1753. évi díjszabás rendelkezéseit ismétlik meg, amely szerint a nemeseknek a hajdú városok lakóinak, Kismarja szabad település polgárainak, a kunoknak, a prédiális (egyházi) nemeseknek, a bányavárosok lakóinak, a honorácioroknak és a gyalogszerrel közlekedő közrendűeknek nem kell vámot fizetni, mások azonban egy üres szekértől, 2,5 krajcárt, egy teherrel megrakottól 5 krajcárt, 2 szarvasmarhától vagy lótól szintén 2,5 krajcárt, 3 borjútól, csikótól, juhtól, kecskétől vagy sertéstől 1,5 krajcárt tartoztak átkeléskor vámként adni.16

b) TELEPÜLÉS- ÉS BIRTOKLÁSTÖRTÉNET A XVII. SZÁZADBAN

Arról, hogy a Berettyóújfalu mai határán volt középkori települések (Andaháza, Szent kozma, Herpály, Szomajom, Kórógy, Újlak) közül miért csak Újfalu és Berettyószentmárton maradt meg, sokat lehetne vitatkozni, e kötet korábbi lapjain is szó esett róla. Az érvek között földrajzi tényezők is felsorakoztathatok, bár valószínűleg a véletlenen múlt, hogy a XVII. század végét az említett települések közül egyedül Újfalu érte meg, s Szentmárton is csak földesúri telepítés során alakult újjá a XVIII. század utolsó harmadában. Minden esetre 1552-ben a felsorolt puszták Kórógy kivételével még jó néptartó helyek voltak, melyek közül a később egyedül megmaradó Újfalu még egyáltalán nem emelkedett ki.17

Az alföldi pusztásodás folyamatát a magyar történettudomány már régóta nem tulajdonítja kizárólagosan a török hódításnak. A földesúri prédiumok felszámolódása a XII — XIII. században, a XV. századi erőteljes mezővárosi fejlődés, amely számos kisebb település lakosságát elszívta, elhagyott, puszta falvakat teremthetett már a török hódítást megelőzően is. A törökök által elpusztított települések határának hozzákapcsolódása a nagy alföldi mezővárosokhoz csak betetőzte a pusztásodás folyamatát. 18 Berettyóújfalu esetében azonban — úgy tűnik — nem erről volt szó. Bár a határban volt egy olyan puszta is (Kórógy) amelynek már a XVI. század derekán sem volt lakossága, s így minden bizonnyal a fentebb vázolt tényezők valamelyike hatott elnéptelenedésére, a többiek azonban egyértelműen a török pusztítás eredményeként váltak lakatlanná, hiszen Gyula törökkézre kerülése előtt (1566) valamennyien jó népességtartó helyek voltak.

A Berettyóújfalu határába beolvadt települések pusztulásának és lakatlanná válásának folyamata a források elégtelensége miatt nehezen rekonstruálható. Bizonyos támpontot nyújt a Várad visszafoglalása és a török kiűzése után 1692-ben készített összeírás, amely Andaháza, Szomajom, Újlak és Kórógy esetében arra utal, hogy e helységek emberemlékezet óta puszták, míg Szentmárton, Szentkozma és egy meg nem nevezett prédium esetében erre nem történik utalás.19 A meg nem nevezett pusztának Herpállyal való azonosságát egy 1666-ból származó levél valószínűsíti, amelyben Széchényi Benedek újfalusi bíró és Végh András másodbíró a herpályi és szentkozmai puszták bérlete ügyében fordulnak a (levélben sajnos név szerint nem említett) földesúrhoz.20 Az 1692. évi összeírás pontosan megmondja, hogy a meg nem nevezett puszta 29 éve, tehát 1663 óta lakatlan. Az említett levél keltezésé nek idején 1666-ban tehát lehetett az ott említett Herpály. Az azonosságot tovább erősíti az a hivatkozás, amely szerint az új falusiaknak is van részük (portiójuk) a nevezett prédiumokban, ezért is jogosultak az egész puszta bérletére. Egy 1732-ben készített vármegyei kimutatás szerint az Újfalu határában levő puszták közül három (Andaháza, Herpály, Szentkozma) olyan volt, amelyben a város mint közösség is (inhabitatores Berettyóújfalu- sienses) részbirtokos volt.21 Ezek közül 1692-ben Andaháza kiesik, mert a constriptio szerint a Ladányi família tulajdona bár az újfalusiak és sápiak bérlik. Herpályon és Szentkozmán pedig már 1666-ban is részbirtokos a két puszta egészét bérlő újfalusi kommunitás. Az el mondottak egybevágnak az 1692. évi összeírás megállapításaival, hogy Herpály, Szentkozma (és Szentmárton) nem emberemlékezet óta állnak lakatlanul.

Az emberemlékezet óta lakatlannak nevezett pusztákat a XVI. század második felének magyar és török összeírásai még ugyanúgy népes helyeknek mutatják, mint az idézett 1552. évi összeírás. A debreceni náhije 1572-ben készített fejadó defterében valószínűleg Kába 41 házával együtt Andaháza lakosságát is számbavették. Szomajom megtalálható az 1567., 1573., 1582. évi tizedjegyzékekben, Újlak pedig egy 1588-ból való gabonadézsma-jegyzékben. Kórógy amint említettük már a XV. század végén is puszta volt, az Andaházához tartozó Palatával együtt. A három település minden bizonnyal a 15 éves háború viszontagságai között pusztult el, sok más sárréti és környékbeli településsel együtt.

Herpály, Szentkozma, Újfalu lakosságának folyamatosságát, miként azt a demográfiai fejezetben is olvashattuk, az említett XVI. századi források mellett XVII. századiak is bizonyítják. Az idézett török defter szerint 1572-ben Újfaluban 35, Szentkozmán 31 háztartást találtak. Herpály szerepel az 1585-ből való bárány-dézsma jegyzékben.22 Herpály, Szent kozma, Újfalu és Szentmárton, ha rövid időre pusztává is vált a 15 éves háború időszakában, valószínűleg gyorsan újratelepült, ellentétben Andaházával, Szomajommal és Újlakkal. Erre utal, hogy Szentkozma Újfaluval együtt 1608-ban lakott helyként szerepel Báthory Gábor július 23-án kelt adománylevelében, amelyben Nadányi Gergely és száz hajdú vitéze kapja meg Horváth Mihály „teljes és csorbítatlan birtokrészét" (totales et integras portiones possessionarias) az említett helységekben.23 Horváth Mihály valószínű rokona vagy leszármazottja: Horváth János 1692-ben ennek ellenére is szerepel Szentkozma és a meg nem nevezett, de valószínűleg Herpállyal azonosítható puszta részbirtokosaként.24

Herpályról 1630-ban olvashatunk az úgynevezett kis hajdúvárosok között Erpaly néven Mikepérccsel, Bagossal, Konyárral, Vajdakabával, Tépével, Régennel, Újfaluval, Ürögddel, Szalontával, Komádival és Harsánnyal együtt. Szentmárton Újfaluval együtt (de Herpály nélkül) szerepel az erdélyi törvénykönyvben (Approbata Constitutio) a fejedelmek által hajdúk szabadságában megerősített helységek között. Feltételezhető, hogy Újfalut nem számítva e három település pusztulása csak 1660 után, Várad török kézre kerülésével következett be.25

A Berettyóújfalu határába olvadt puszták közül a XVIII. században is csak Szentmárton újratelepülésére került sor, majorsági zsellérfaluként. A földesúrral kötött szerződésük 1778-ból származik, minden bizonnyal ekkor, vagy ezt megelőzően néhány évvel került sor a helység újratelepítésére. Mindenesetre 1773-ban Szentmárton még pusztaként szerepel.26

A Berettyóújfalu mai határában található helységek és puszták településtörténetének rekonstrukciója mellett nem kevesebb problémát okoz a birtoklástörténet feltárása. Kiindulási pontnak tekinthető az 1552. évi portális conscriptio, amely szerint Andaházán, Szentkozmán és Herpályon a Csáky család a legnagyobb birtokos. Ugyanők az urai Újfalunak is. Dienes-Szentmártonban a váradi káptalan, Szomajomban és Szentmártonújlakon a Pázmány család volt a birtokos. Szomajom 19 portája közül Pázmány Péteré volt 10, Pázmány Gáspáré 9 porta. Újlakon ugyancsak 10 porta földesura volt Pázmány Péter, 7 portáé pedig Pázmány Gáspár.27

A birtoklástörténet szempontjából is lényeges változást eredményezett a XVII. század elején a hajdútelepítés, amelynek eredményeként Újfalu, Szentkozma, Herpály és Szentmárton, tehát a lakottan maradt helységek hajdútelepüléssé váltak. Báthory Gábor akciója azonban nem tette semmissé a fennálló birtokviszonyokat, nem szüntette meg a különböző földesuraknak a nevezett települések egy részére vonatkozó jogát.

Az adománylevél szerint Nadányi Gergely és száz hajdúja Újfaluban és Szentkozmán — amint utaltunk rá — csak azt a részbirtokot kapta meg, amely Horváth Mihályé volt s magszakadás révén háramlóit a fejedelemre.28 Minden bizonnyal a Horváth család másik ágából származó az a Horváth János, aki 1692-ben Szentkozma és egy meg nem nevezett másik puszta (Herpály?) felének birtokosa.29 A török uralom évei alatt elmenekült ugyan a birtokos nemesség a veszélyeztetett területről, ez azonban nem jelentette, hogy uratlan földek maradtak utána, amit adománnyal, vagy anélkül meg lehetett szerezni, mivel az elmenekültek, vagy leszármazottaik az elhagyott birtokokra vonatkozó jogaikat fenntartották. Részben ez is eredményezte, hogy az újfalusi és a valószínűleg beléjük olvadt herpályi és szentkozmai hajdúk nem tudták megőrizni szabadságukat. Várad visszafoglalása után 1692-ben is a Pázmány családot tekintették Szomajom, Szentmárton és Újlak birtokosának, bár e pusztákon kuriális nemesek is részbirtokosok voltak. Andaháza a Ladányi (Nadányi) családtagjainak tulajdonában volt (Ladányi János, özv. Ladányi Lívia, Villányi György, Bónis János), Újfalu pedig a földesúri jogot elismerő kilencedet a váradi püspöknek fizette. A város ugyanakkor zálogjogon birtokosa volt Kórógy-pusztának. Az Újfaluhoz tartozó puszták közül a meg nem nevezetten (Herpály?) és Szentkozmán részbirtokos volt — amint említettük — Horváth János.

Mind Újfalu saját határán, mind Herpályon, Szentkozmán, Andaházán, Szentmártonban, Újlakon és Szomajomban kuriális kisnemesek is bírtak portiókat. Az összeírás szövegéből az újfalusiakat Bacsó András, Haranghy Mihály és Balogh Péter személyében név szerint is ismerjük 1692-ben, a többiekre csak következtethetünk a XVIII. század első évtizedeiben keletkezett iratokból.30

Ismeretes, hogy 1702-ben Eszterházy Pál nádor megszerezte 90 ezer forintért a derecskéi uradalmat és tartozékait, köztük Újfalut és a pusztákat is. Az adományozás számos kuriális nemes és részbirtokos érdekét sértette, létükről a beiktatás elleni tiltakozásokból is tudomást szerezhetünk. Fodor Pál és Guthy Miklós például 1726-ban a vármegyénél ünnepélyesen tiltakoztak, mint herpályi részbirtokosok az ellen, hogy az Eszterházy uradalom prefektusa összeíratta a puszta tartozékait.31 Csanády János 1734-ben viszont az ellen tiltakozott, hogy Berettyóújfalu közössége, amely bérlője volt Szentkozma, Andaháza és Herpály pusztáknak, az ő ott levő portiója után is kilencedet akart szedetni, holott az nemesi birtok.32

A puszták részbirtokosaít egy 1732-ből származó megyei összesítőből névszerint is ismerjük. Berettyóújfalu mezővárosban az Eszterházy majorátus mellett birtokos volt Fodor Pál és György, Fónagy István, Kodormány György, Mihály és Pál, az idősebb Bacsó Péter, Lakatos Mihály és az idősebb Cséffi Ferenc. Herpályon részbirtokosok voltak az újfalusi lakosok mellett Guthy Sándor és Miklós, az említett Fodor Pál és Gergely, Guthy Mária (Fényes Gábor neje) Fodor Zsuzsanna (Fónagy István neje), Bacsó Péter és az idősebb Cséffi Ferenc. Szentkozmán Újfalu lakosai mellett Baranyi Miklós volt részbirtokos, Andaházán rajtuk kívül még Nadányi Miklós. Kórógyon az Eszterházy majorátus mellett az Adorján szigeten az idősebb és ifjabb Rédey Ferenc volt birtokos. Dienes-Szentmárton, Újlak és Szomajom pusztán azaz a későbbi Berettyószentmárton tartozékain Baranyi Miklós, Komáromi György, Kodormány György és Pál, Pásti Máté, Orbán János és István voltak részbirtokosok.33

A felsorolt családok azonosítása a korábbiakkal nagyon sok, szinte elháríthatatlan nehézségbe ütközik. Újfalu 1572. évi defterében szerepel Bácsi Mihály. A számtalan névelhallás miatt nem lehetetlen, hogy ugyanannak a Bacsó családnak a tagja, amelynek képviselője 1692-ben Bacsó András, 1713-ban Bacsó Péter. A név viszonylagos ritkasága miatt kevéssé tekinthető problematikusnak a Cséffi (később Csiffi, Csifí) család, amelynek egy tagja már Szentkozma 1463-ból származó összeírásából is ismeretes. A család képviselője 1692-ben István, 1713-ban Ferenc. Cséffi István azonban 1692-ben még nem a kuriális nemesek, hanem a hajdúk között található. A szerteágazó Csifi család azonban a XVIII. században bizonyára el tudta ismertetni nemességét, mert minden összeírásban nemesként veszik őket számba. Az ugyancsak kisnemes Fodor família közül (ha a név azonossága alapján feltételezni lehet) többen előfordulnak XV — XVI. századi forrásokban. így 1463-ban és 1478-ban Szentkozmán, 1479-ben Herpályon, 1493-ban Szentmártonban, 1585-ben Herpályon. Nem található viszont a család tagjai közül senki az 1692. évi összeírásban. A család berettyóújfalui illetősége azonban kétségtelen, 1713-ban két Fodor is szerepel: Pál és György, mindkettőt a nemesek között regisztrálják.34

Az 1692-ben kuriális nemesként szereplő Balogh Péter és Haranghy Mihály sem a korábbi századokban nem szerepelnek, hacsak annak nem tekintjük — nem teljesen alaptalanul — a Herpályon 1479-ben előforduló Harangh családot. Az 1715. évi országos adó összeírásban mind Balogh Péter, mind Haranghy Mihály leszármazottjait megtaláljuk,35 későbbi azonosításuk azonban sok nehézségbe ütközik.

Ha e nagyon bizonytalan azonosításnak csak kis része valós, akkor is feltételezhető, hogy a XV—XVI. századi kisnemesek egyrésze tovább élt a XVII—XVIII. században is (olykor hajdúként mind a Csiffiek) s minden bizonnyal birtokjogát is igyekezett megőrizni. A XVII. századi birtoklástörténet hézagos, és a források elégtelensége miatt vázlatos áttekintése annyit mindenesetre bizonyít, hogy a hajdútelepítés nem teremtett tiszta lapot a városhatár és a puszták birtokosai tekintetében. Sok olyan kis- és középnemes volt részben Bihar megyében, részben a megyehatáron kívül, akik jogot formáltak a hajdúközösség (illetve Szentkozma és Herpály lakott település korában a hajdúközösségek) birtokában és használatában levő földre. Mindez azonban nem változtat azon a meghatározó jellegű helyzeten, hogy a határ a földesúri hatalmat nem ismerő, szabadparaszti hajdú kommunitás rendelkezésében volt, még akkor is, ha az említett részbirtokosoknak egy-egy jobbágya is megmaradt a város és puszták lakói között. Ez utóbbiról egyébként csak bizonytalan adataink vannak, a lehetőséget azonban nem szabad kizárni.

c) A HAJDÚKÖZÖSSÉG TÁRSADALMA ÉS GAZDÁLKODÁSA

Szentkozma, Herpály és Berettyóújfalu XVII. századi történetében 1660, Várad török kézre kerülése nemcsak azért fordulópont, mert minden valószínűség szerint ekkor vált pusztává Herpály és Szentkozma és költözött lakóinak egy része Újfaluba, hanem azért is, mert az újfalusiak társadalmi helyzetében is változás következett be. A fegyveres szolgálat helyére a taxafizetés lépett, előre vetette árnyékát az ismételt jobbágysorba taszítás, amelyből 1608-ban a hajdúszabadság megszerzésével szabadultak meg. Az 1692. évi összeírás szavai szerint: „mások között régóta ezt a mezővárost (ti. Újfalut) is a hajdúvárosok közé számították, s nem állott egyetlen földesúr hatalmában sem. Várad elfoglalása előtt csak fegyverrel szolgált. Várad elfoglalása után 100 tallér taxával együtt minden terményből dézsmát ad a töröknek... "36

A XVII. század Magyarországon az örökös jobbágyság kiteljesedésének időszaka. Azok a változások az európai gazdaságban, amelyek Nyugat-Európában a tőkés átalakulás csíráit teremtették meg a mezőgazdaságban, nálunk a földesúri magánkezelésű gazdaságok kialakulásával a jobbágyi függés erősödése irányába hatottak. A személyes alávetettség feltétele volt a földesúri gazdaságok munkaerőigénye kielégítésének, a majorsági földön végzett robotra csak az örökösen a földhöz és földesúr személyéhez láncolt jobbágyokat lehetett kényszeríteni.

Az örökös jobbágyság egyre szilárdabbá váló rendszerében azonban megszülettek azok a formák is, amelyek segítségével az alávetettséget el lehetett kerülni. A katonai szolgálat vállalása, a hajdúkiváltságok megszerzése ezek közé tartozott. A török hatalom jelenléte, a csaknem állandóan folyó harcok a határok mentén megkövetelték a reguláris hadsereg mellett is a fegyverre fogható, fegyverrel szolgáló népek jelenlétét. E szolgálat biztosítása volt a célja a hajdú telepítéseknek, akár a király, vagy az erdélyi fejedelem, akár magánföldesúr volt a telepítő.37 Újfalu, Herpály és Szentkozma lakóinak életét is ez a fegyveres szolgálat jellemezte és határozta meg 1608 és 1660 között. Az 1692. évi összeírás készítője nagyon pontosan fogalmazott, a fegyverrel szolgáló hajdúk, így helységeink lakói is „nulli terrestri domino subiacens"38 azaz egyetlen földesúrnak sem voltak alávetve; a hajdú állapotba kerülés a jobbágyi helyzetből, a földesúri alávetettségből való szabadulást jelentette.

A fegyveres szolgálat azonban nem zárta ki a gazdálkodást. A török hódoltság időszakában olykor még a várak reguláris őrségei is folytattak termelőmunkát, még inkább így volt ez a falvakba, mezővárosokba telepített hajdúknál. A források elégtelensége miatt 1608 és 1660 között a három hajdútelepülés lakóinak gazdálkodásáról nem sok biztosat mondhatunk, nincs okunk feltételezni azonban, hogy ne folytattak volna szántóföldi termelést és állattenyésztést hasonlóan a többi hajdútelepülésekhez. Erre utal az 1692. évi összeírás meg állapítása is, amely szerint „azt is mondják magukról, hogy mindig mentesek voltak saját javaik után mind a harmincad, mind a vámfizetés alól. (Dicit se etiam semper exemptum fuisse quam a tricesimis et teloniis de propriis oeconomicalibus)"39 A hajdúk által lakott helységek előszeretettel foglalkoztak marhakereskedelemmel. A II. Rákóczi Györgytől nyert harmincad mentességet kihasználva egy időben az Erdélyből Magyarországra irányuló forgalmat is kézben tartották, s a kiváltságlevéllel ellentétben nemcsak saját állataikat szállították harmincad- és vámmentesen.40 A saját gazdaságra történő utalás a fenti szövegben mégis megengedi azt a következtetést, hogy a berettyóújfalusiaknak is volt saját gazdaságuk, már a fegyveres szolgálat idején is. A kórógyi, andaházi stb. puszták bérletének egyébként nem lett volna értelme.

Várad török uralomra kerülése után 1660 és 1692 között a taxafizetési kötelezettség a társadalmi állapot tekintetében egy alacsonyabb szintre kerülést jelentett. Mégsem beszél hetünk arról, hogy Újfalu lakói teljes földesúri függésbe kerültek. A török hatalom nem is merte el a keresztény alattvalók kiváltságait, a nemesek és egyéb privilegizált egyének is az adófizetésre kötelezett ráják közé kerültek a jobbágyokkal együtt.41 A török földesurak azonban csak járadékélvezők voltak, hatalmukat csak a török állam biztosította, a taxafizetési kötelezettség csak általában jelentett függésviszonyt, a jobbágyi alávetettség így fel oldódott a lakosság török állami alattvaló mivoltában, nem volt azonos a királyi Magyar ország vagy Erdély jobbágyainak helyzetével. Az 1666-ból szármázó már említett levél némi bepillantást enged a város lakóinak gazdálkodásába is, nemcsak ebben az időszakban, ha nem valószínűleg a megelőzőekben is.

A XVIII. századi összeíró biztosoknak a város lakói gyakran panaszolták határuk szűkösségét, s azt, hogy kénytelenek a bérelt prédiumokon gazdálkodni.42 Az eredetileg alig 50 ezer kataszteri holdas határ valóban nem tekinthető tágasnak alföldi mércével mérve. Éppen ezért a XVII. század a lakatlanná váló környékbeli települések határa megszerzésének időszaka is. E puszták birtokba vételével alakult ki az a sajátos gazdálkodási rend, részben valószínűleg már a XVII. században, amelynek ismertetésére a XVIII. századi viszonyok elemzésekor még visszatérünk.

Itt is el kell azonban mondanunk, hogy e pusztákon az általános alföldi gyakorlattal ellentétben még ekkor sem csupán legeltető állattartást folytattak. Az 1666. évi levél a pusztulás után gyorsan kibérelt herpályi és szentkozmai földekről úgy ír, mint amelyeket ekével élnek az újfalusiak, hiszen azt ajánlják a földesúrnak, hogy vagy kilenced dézsma fejében, vagy egy eke után egy tallér bérért használhassák a pusztákat. (A kilenced az adott esetben nem jobbágyi szolgáltatás, hanem idegen föld használatáért fizetett földbér, amely a bérleti jogviszony esetében másutt is eléggé általános volt.)43 Az újfalusi bírák leveléből az is nyilvánvaló, hogy a bérelt földeket a közösség felosztja tagjai között. Az osztásból a földesúr is részesedik, de csak úgy, mint a többi közösségi tag. Azt írják a szentkozmai földről, hogy „a ki kegyelmetek részére osztásban vagyon arra is a kegyelmed Emberei gondot tudnak viselni'.

A bérleti szerződés megújítását indítványozó levél hangvétele még egyáltalán nem a jobbágyi alázatot mutatja. Sőt az újfalusi bíró Széchényi Benedek kellő öntudattal figyelmezteti a név szerint nem említett tulajdonost „tudgya Kegyelmed Uram azt is nekünk is vagyon Herpálban, mennyi azt is tudgya Kegyelmed Nem lehet ám Uram az, hogy az Kegyelmed Jobágyi it lakván szabadossan elljék Herpalit, mi pedigh csak szemmel nézzük, ha úgy akarja Uram Kegyelmetek, hogy mind Kegyelmeteké legyen, orvosolja megh Kegyelmetek, csak legyen megh az miénk és a szerint cselekedjék Kegyelmetek..."

Nyilvánvalóvá válik a levélből, hogy 1666-ban az elpusztult két település határát a XVIII. századi gyakorlattal ellentétben nemcsak az újfalusiak élik, hanem a portio-tulajdonos földesúr valószínűleg szintén a városban lakó jobbágyai is. Várad visszafoglalása; 1692 után a város társadalmi helyzetében ismét egy alacsonyabb szint kezdődik, de ez még mindig nem azonos az örökös jobbágyok viszonyaival. Sok más hajdú településsel együtt Berettyóújfalu is újra a földesúri hatalom alá került, ahogyan az adóösszeíró megjegyezte: „Várad visszafoglalása után pedig (a város) tizedet adott Ő Szent Felsége részére, kilencedet pedig a váradi püspök úrnak."44 Ez annyit jelentett, hogy a mezőváros a váradi püspök földesurasága alá került, a tizedet azért fizette a királynak, mert a kamara az ország nagyrészén bérelte az egyházi dézsma jövedelmet. Az örökös jobbágyság legfontosabb elemének a robotszolgáltatás kötelezettsége visszaállítására azonban nem került sor, így a hajdúkiváltságukat elveszítő berettyóújfalusiak nem lettek örökös jobbágyok.

A váradi püspöktől — amint említettük — a mezőváros 1702-ben Eszterházy Pál nádor kezébe került. 45 A rövidesen kirobbanó Rákóczi-szabadságharc azonban elodázta a tényleges birtokbavételt, s a hajdúszabadság visszaállításának ígérete a szabadságharc végéig reményt öntött a berettyóújfalusiakba is.46 A bukással azonban — sok más egyéb mellett — ezek a remények is elenyésztek.

A XVII. század végének helyzetét tükröző 1692. évi összeírás, az 1666. évi már idézett levélnek megfelelően földműves társadalomnak mutatja Berettyóújfalu népét. Az összeírt 53 háztartás a török pusztítás nagyságát figyelembe véve sem jelenthette a teljes háztartás számot, még kevésbé a teljes népességet. Az összeírás adatai ennek ellenére is sok mindent elárulnak a város társadalmáról. Az 53 összeírt családfőnek 80 köbölnyi őszi vetése volt, a tavaszi vetés rovatai mindenkinél üresen maradtak. Ennek azonban nem az volt az oka, hogy tavaszi gabonákat nem vetettek a lakosok, hanem az, hogy október 23-án történt az összeírás, s tavaszi vetése ekkor még senkinek sem lehetett. A XVIII. századi összeírások arányait tekintve azt tapasztalhatjuk, hogy az őszi vetésű gabonák aránya mintegy fele a teljes vetésterületnek,47 valószínű tehát, hogy 1692-ben is mintegy 160 köbölnyi vetése volt az 53 családfőnek, háztartásonként tehát kb. 3 köböl.

Az 1715—1720. évi adóösszeírásban kimutatott 4-5-szörös maghozam mellett egy-egy háztartás évi termése 12—15 köböl gabona lehetett. Ez a kor viszonyai mellett nem sok, de nem is elhanyagolható mennyiség. Ugyanezt mondhatjuk az állatállományról is. Az összeírok szerint az 53 háztartásban 18 ló, 62 ökör, 53 tehén, 77 üsző és tinó (vituli), 520 juh, 30 sertés és 24 kas méh volt található. A szokásos eltagadások természetesen ebben az összeírásban is érvényesülnek. De azt is figyelembe kell vennünk, hogy az egy évesnél fiatalabb szarvasmarhákat, juhokat és sertéseket jogosan nem vallották be a lakosok az összeíróknak. Ez a juhok, de különösen a sertések számát a valóságban erősen megnöveli, hiszen a sertések nagy szaporulata ritkán élte túl az egy évet. Ha mindezeket figyelmen kívül hagyjuk is, az egy háztartása jutó számosállatszám 4,2-nek adódik, ami a 12—15 köbölnyi terméshez hasonlóan eléggé jelentősnek mondható, különösen egy hosszú pusztulás és török uralom utáni időszakban, amikor az újjáépítés még nem kezdődhetett meg.

A vetésterület és a megmunkáláshoz szükséges igásállat között a hagyományos gazdálkodás viszonyai mellett is volt bizonyos arányosság. Berettyóújfaluban a 160 köbölnyi vetés terület megművelésére 1692-ben együvé számolva a lovakat és az ökröket 80 igásállat, azaz 40 pár fogat állt rendelkezésre. A XIX. századi könnyű gyári vasekék elterjedését megelőzően ritka volt az olyan vidék, ahol egy pár ökörrel vagy lóval lehetett szántani. Nem volt különleges a 3-4 pár ökörrel szántás sem. A város lakói a XIX. század elején azt vallották, hogy határukat négy ökörrel szokták szántani.48 Ha a korábbiakban is ez volt a helyzet, akkor 1692-ben egy négyökrös vagy lovas fogatra mintegy nyolcköblös föld jutott. Ennek megmunkálása nem okozhatott problémát még akkor sem, ha figyelembe vesszük, hogy a lovak egy része hátasló is lehetett, s a fogatokat sokféle idegen szállítási feladat terhelte.

Az adóösszeírás azonban nemcsak azt bizonyítja, hogy a magát hajdúnak valló berettyóújfalusi lakosság 1692-ben is földművelésből és állattenyésztésből élő, valószínűleg komplex kisüzemek keretei között gazdálkodó agrártársadalom, minden bizonnyal ilyen volt a XVII. század megelőző évtizedeiben is, hanem azt is, hogy egy differenciált, a legfőbb termelőeszközök megoszlása szempontjából sem homogén közösséget alkotott. A vagyoni különbségek alapja nem lehetett a földterület megoszlása, mert a város határát és a bérelt prédiumokat újraosztásos földközösségben élték a lakosok, s az osztás alapja az illető „facultása" vagyoni ereje volt.49 A legfontosabb vagyoni tényező nem lehetett más mint az, mennyi igásállata van az illető közösségi tagnak az osztott föld megművelésére. Ebből a szempontból érdemes szemügyre venni a legtöbb igásállattal rendelkezők vetésterületét.

Legalább négy igásállattal az összeírt családfőknek mintegy negyede (24,5%-a) rendelkezett csak, de a kezükön volt az igásállatok több mint négyötöde (82%-a), s az őszi vetések kétharmada (67%-a). Ezt ismerve aligha kell érveket felsorakoztatni annak bizonyítására, hogy a vagyoni különbségek számottevőek voltak, s jórészt az igásállatok megoszlásától függtek. Azt is tapasztalhatjuk ugyanis, hogy a sertések és a juhok megoszlása nem független az igásállatokétól, mert e fenti csoport részesedése a legnagyobb a teljes állományból is. E 13 családfő az összes juhok 86,7, a sertések 60%-ának is tulajdonosa volt. Egy-egy családfő akadt ugyan, akinek nem voltak igásállatai csak fejősmarhája, juhai, vagy sertései (Balogh Péternek például egy tehene egy üszője és 30 juha, Bereczki Andrásnak csak 4 magló sertése volt), általában azonban a 10 juhosgazda a legtöbb igaerővel rendelkezők közül került ki, s a sertések többségét is ők tartották. A másik pólust az igásállat nélküliek illetve azok jelen tik, akiknek egyáltalán semmilyen állatuk nem volt. Ezek aránya — 18 ill. 11 fő — meghaladja az összeírt háztartások 1/3-át, ill. 1/5-ét. A vagyoni rétegződésben nem lehetett túlságosan nagy szerepe, mégis fel kell hívnunk a figyelmet a méhészetre. A háztartások közül 14-nek (26,4%) volt legalább egy kas méhe. A méz a XVII. században cukor hiányában nemcsak fontos ízesítőszer, de a kedvelt mézsör alapanyaga is.

Berettyóújfalu lakóinak a XVII. században társadalmi süllyedés jutott osztályrészül, hiszen szabad hajdúkból ismét földesúri hatalom alá kerültek. Az egész országot gúzsba kötő örökös jobbágyság szorításából végső soron csak átmenetileg tudtak szabadulni. Mégis nagy teljesítményként kell értékelnünk, hogy a mai Berettyóújfalu határán a közép korban kialakult települések közül legalább egy, a pusztulás évszázadában is meg tudta őrizni folytonosságát, bár a lakosság a háborús években bizonyára gyakran cserélődött. Az 1702-vel kezdődő új korszak más feladatokat állított a megfogyatkozott lakosság elé.

Kénytelen-kelletlen be kellett illeszkedni az ország legnagyobb birtokos családjának több települést magába foglaló uradalmába, a hajdúállapot emlékeként meg kellett őrizni legalább a taxás helyzetet, szívós munkával újra meg kellett hódítani a megfogyatkozott lakosság és termelőeszközök miatt elvadult határt, a viszonylag békés esztendőkben egyéni gyarapodással, a termelés szélesítésével is gazdagítani kellett a török háború éveiben elszegényedett s a kedvező feltételek között élő államoktól egyre jobban elmaradt országot.

2. MEZŐVÁROSI GAZDÁLKODÁS, PARASZTI ÉS KISNEMESI TÁRSADALOM A XVIII. SZÁZADBAN

a) MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉS A XVIII. SZÁZADBAN

A XVIII. században már jóval nagyobb számban rendelkezésünkre álló források alapján kísérletet tehetünk rá, hogy felvázoljuk a termelés rendszerét és alakulását a város határán, megpróbálkozhatunk az együttélő paraszti és kisnemesi társadalom viszonyainak megrajzolásával, figyelembe véve a belső munkamegosztás eredményeként létrejövő iparosok kereskedők szerepét is, bemutathatjuk a földesúri hatalom alá került közösség viszonyát a Derecske központtal megszervezett uradalomhoz, és az államhatalomhoz is.

A mezőgazdasági termelés a XVIII. századi Berettyóújfaluban parasztgazdaságok keretei között folyt, földesúri allódium megszervezésére sem a városban, sem a derecskéi uradalom más helységében nem került sor.50 A városban élő kisnemesek gazdaságai — amint látni fogjuk — lényegesen nem különböztek a paraszti háztartásoktól. A paraszti gazdaság és háztartás központja a belső háztelek és a gazdasági udvar volt. A szilárd telekrendszerű helységekben ehhez a fundus intravillanushoz kapcsolódott a külső birtok; a fundus extravillanus. Az alföldi települések nagy többségében azonban a Mária Terézia-féle úrbérrendezésig — sőt egy sor nagyhatárú mezővárosban még azután is — nem volt szilárd telekrendszer, a belső telek és a külsőségek között nem volt szoros kapcsolat. Ott, ahol a XVIII. század első felében szabad foglalással élték a külső határt, nem is volt lehetőség a belső telekhez arányosított extravillanumok kialakítására. Az újraosztásos rendszer elvben már megengedte volna a beltelekhez arányosított külsőségek létrejöttét, az osztás azonban a legtöbb esetben nem a beltelkek arányában, hanem az igaerők nagysága szerint történt, így ekkor sem jött létre kapcsolat háztelek és határbeli föld között.51

Az 1692. évi conscriptio elemzése azt mutatta, hogy a vetésterület Berettyóújfaluban is az igásállatok számával volt arányos az egyes gazdaságokban, feltételezhetjük tehát, hogy a XVII. században nem volt szilárd telekrendszer. A XVIII. században erről biztos ismereteink vannak. Az úrbér-rendezés során a kilenc kérdőpontra adott válaszban a mezőváros lakói egyértelműen azt vallották, hogy „.. .még eddig nálunk se a belső Telkek se szántó se kaszál- ló Földek egyenlő mértékre fel nem voltak osztva, hanem tsak a gazdáknak tehetségéhez képest voltak elintézve és így bizonyossan arra nem felelhetünk, hogy egy egész Telek után hány köböl alá való Föld légyen, hanem úgy gondolhattyuk, hogy a mely Gazdák értékekre és földeire nézve egész telkes gazdáknak tartatnának ... elvethetnek négy köböl életet."52 Bár az úrbérrendezés során a város lakói közül egyeseket telkes jobbágyként, másokat zsellérként, illetve hazátlan zsellérként írtak össze, a fentiek ismeretében ennek túl nagy jelentőséget nem kell tulajdonítanunk. Nincs ugyanis nyoma annak, hogy a XVIII. század folyamán szilárd telekrendszer jött volna létre.

A XVII. század során a szabad hajdú állapotban csak a háztelket és a ráépült házat tekinthetjük szilárdan birtokolt vagyonnak, a külső határból való részesedés feltétele a hajdúközösséghez való tartozás volt. A földesúri hatalom alá kerülés, a közösségre háramló földesúri és állami terhek megkövetelték a háztelekkel kapcsolatos eljárások szabályozását. Az egykori szabadság halvány emlékeként a szabályozó azonban nem a földesúr, hanem maga a kommunitás. A város közösségét képviselő tanács 1715-ben jegyzőkönyvben örökítette meg panaszát: „szép szabadságunk elbomolván adattatott az egész Berettyó Új Falui határ Földes Úr M. Gróf Eszterházi József úrnak birtoka alá, az taxa szegén helységünkön esztendőnként szaporodott."53

A földesúri hatalom alá kerülés miatt sokan elvándoroltak a városból, háztelkük pusztán maradt, ezért kellett a tanácsnak úgy dönteni, hogy (1) ha az eltávozó telkét vérszerinti rokona fogja fel, évente 120 dénár taxát fizessen tőle (2) ha vérszerinti rokonok a taxafizetés miatt nem akarják felfogni, a bíró hírével bárki felfoghatja, ha hajlandó a telekre kivetett adót megfizetni, (3) a nem vérrokon foglaló ha épületet emel a telken becsültesse azt meg a bíróval, mert az elvándorlónak, örököseinek, vagy vérrokonainak joguk van azt visszaváltani, s végül (4) a városban nem lakó extraneus „külső ember" is felfoghatja a puszta helyet, de nem 120 hanem 240 dénár taxát kell fizetnie azért, mert a város lakosaira háramló egyéb terheket (portiózás stb.) nem viseli. A tanács döntésével Berettyóújfaluban hasonló változások következtek be, mint az úgynevezett nagy hajdú városokban a XVII. század utolsó évtizedében.54

A szabályozást nyilván a már kialakult gyakorlat követelte meg. Ezt mutatja, hogy 1713-ban Nemzetes Fábián István, Kanda Mihály pusztán maradt „ház telkire reá szállván" a tanáccsal 6 forintra becsültette a „házatt Telkivel edgyütt", mert az elköltözött Kanda Mihálynak több vérrokona is élt a városban, akik visszaválthatták a telket.55 A ház és telek 6 Ft-os ára (ami kb. 4 cseber, mintegy 2 hl bor értékének felelt meg) arra utal, hogy sem a teleknek, sem a háznak nem lehetett túlságosan nagy értéke Újfaluban a Rákóczi-szabadság harc után. A puszta házteleknek a tanács, illetve a bíró „hírével" történő felfogása annyit jelentett, hogy a birtokba vevő a jegyzőkönyvbe történő bejegyzésért egy kanna bort fizetett az elöljáróságnak. így 1724-ben Nagy Mihály fogott fel egy puszta telket a tanács engedelmével s az érte járó egy kanna bort tisztességgel megfizette.56 Hasonlóan tett 1725-ben Veress János, aki a Darvassy Jánostól „elmaradt" háztelket fogta fel.57

A magyarországi települések nagy többségében a belső telek a lakás céljait szolgáló házat és a gazdasági épületeket, istállót, csűrt, színt, hombárt stb. s a kertet is magába foglalta. Számos alföldi településen azonban a gazdaság telephelye és a lakóház elvált egymástól. Az úgynevezett kétbeltelkes településeken a helység belső magjában csak sűrűn egymás mellett álló lakóházak voltak, legfeljebb az apró jószág óljaival együtt, a lakóházak tömbjét körülvette az ólaskertek, szérűskertek övezete, ahol valójában az állatok téli tartására szolgáló ólak, a kezes, igás állatok takarmányozását szolgáló színek, a szemnyerés céljára létre hozott szérű, azaz a gazdasági udvar helyezkedett el.

Györffy István alapvető felismerései nyomán a néprajzi és agrártörténeti kutatás számos alföldi településről mutatta ki a XVI— XVIII. században kétbeltelkes, kertes jellegét.58 Berettyóújfalu azonban nem szerepel az ólaskertes települések listáján. A XVIII. század második évtizedétől fennmaradt városi tanácsi jegyzőkönyv bejegyzéseiből azonban kétségtelenül kitűnik, hogy a kertek övezete itt is elkülönült a lakóházak tömbjétől. A kerteket ugyanúgy szabadon lehetett felfogni mint a pusztán maradt házhelyeket, de a jegyzőkönyvi bejegyzésért a kertek után is meg kellett fizetni a kanna bort. Az adatokból egyértelműen kiolvas ható, hogy a kertek esetében nem a háztélket és az udvart követő területről van szó, hanem külön övezetről. Ez tűnik ki például a Virág Gáspárra vonatkozó bejegyzésből aki „az Város végén maga kertye mellett" vett egy darab földet a tanácstól.59 Számos esetben olvashatunk kertnek való földek felfogásáról. Nagy István 1725-ben a Szilkertek között fogott fel egy kertet „kit elsőben Lévay György árkolt volt fel; de elabálván pusztában maradott".60 Kovács Jánosnak a „Boross hídgyán kívül" engedett a tanács „kerthelyet, ki annak előtte Fodor Miklós által bíratott". Horváth János pedig a Kenderes kert szomszédságában fogott fel ugyanebben az évben, 1724-ben egy kerthelyet.61

A kerteket ugyanúgy mint a többi kertes városban közök választották el egymástól, hogy a bejárás minden kertbirtokos számára biztosítva legyen. Ez tűnik ki a Veress Istvánra vonatkozó 1715. évi bejegyzésből, amely szerint „egy darab földet az mely is annak előtte az kertek közi volt; maga kertihez foglalta és magáévá tette. Eő kegyelme más közt csinálván, az mely is állandó lett..." A tanács végzése szerint senki sem háboríthatja Veress Istvánt az elfoglalt terület használatában, mert adott helyette a sajátjából másik bejárónak valót.62

Az elmondottak azonban csak azt bizonyítják, hogy Berettyóújfaluban is voltak a település lakóházaitól is elváló kertek, ezek jellegéről azonban az idézetekből nem sokat tudunk meg. Néhány jegyzőkönyvi bejegyzés azonban nem hagy kétséget afelől, hogy a kertségek övezetében akolkertek, szérűskertek vannak. Daróczy Pál kisbírónak például 1720-ban „egy Szűrűs kertnek való helyett" adott a tanács a Birizdó András kertje mellett. Ugyan ebben az évben Kiss János esküdtnek is adtak „egy Darabb akolnak való Helyett".63 Öt évvel később 1725-ben a malom előtt levő úgynevezett Füzes szigetet, Harangi László tulajdonát a tanács elfoglalta a város közössége számára, mert ott kívánták felépíteni az új malmot. Cserébe Harangi László 10 Ft 20 dénárt kapott és egy másik „kert helyet minden fizetés nélkül a Szilen az Ér parton, ki Jákó István szűrűs kertje volt... "64

Nem mutathatnánk be a valóságot, ha elhallgatnánk, hogy a kertek között nemcsak akolkertek és szérűskertek voltak. Futás István már 1717-ben is „veteménynek való" kert helyet foglalt a szőlőskertek sorában,65 a fentebb említett Kiss János is akolkertje mellé szerzett „egy darabb veteményes kertnek való Helyett a Boross Hídgyán túl a Derik mellett ... "66 Sok adat szól arról, hogy a város körüli kertek egy része szőlőskert. Balogh Gáspár István 1725-ben a Szilkertek között szőlőskertnek fogott fel „edgy kert helyett.. ."67 Szabó Ferenc 1727-ben viszont egy kertekhez való bejárót, de „a Boross Hídjátul Derék járásban való szőlőskertek között".68 Derecskéi István „Szil kertek között" levő szőlőskertjét 1735-ben a tanács Baranyi Miklós számára becsültette meg 27 vonás forintra.69

Az ólas, veteményes, szőlős és az ugyancsak említett kenderes kertek mellett sajátos berettyóújfalui kerttípusnak tekinthetjük az úgynevezett füzes kerteket. Az áradásos, vizenyős terület kedvezett a fűzfavesszők termelésének. A füzekből kosarak, szekérkasok és egyéb jól értékesíthető mezőgazdasági eszközök készültek, bizonyára ezért hoztak létre füzeskerteket a mélyebben fekvő vizes részeken. Czirják István a később kiterjedt újfalusi nemes család egyik őse 1725-ben a „Derékra nyúló Szőlős kertjéhez fogott fel füzesnek valót". Ugyanott az 1717-ben veteményes kertet felfogó Futass István is szerzett füzesnek való kertet is. Bodnár Miklós a Gacson foglalt a tanács hírével füzes kerthelyet.70

A füzes kertek többnyire már meglevő szőlők, veteményes, illetve szérűskertek lábjában, mélyebben fekvő részein voltak, mint a Méhess Istváné, aki a „Gatsán levő füzesét a Nemes Tanácstól ki kérése után" nyerte el „melly is Fodor Pál szőlős kertje alatt a Derék mellett vagyon, mellyért járó jusst a Nemes Tanácsnak Eo kegyelme b(ecsület)tel megfizette, ehhez képest protocolláltatott".71

A XVIII. század 4—5. évtizedétől kezdve az akolkertekre, szérűskertekre vonatkozó bejegyzések elmaradnak. Valószínűsíthető, hogy a városi jegyzőkönyv az ólaskertes rendszer fennállásának utolsó stádiumát őrizte meg, azt a szakaszt, amelyben az egykori ólaskertek, szőlős, veteményes és másféle kertekké alakulnak át. Az említettekből ugyanis az is kiviláglik, hogy az akolkertek, szérűskertek, szőlők, füzesek, veteményes kertek egy övezetben voltak. Akinek ólaskertje volt, esetleg más helyen fogott fel szőlőnek, veteményes kertnek valót. Van adatunk az egykori szérűskert átalakulására is. A korábban említett Harangi László a Jákó István egykori szérűskertjét nem rakodó és cséplőhelynek használta, hanem füzeskertté alakította. A tanács által elvett kertjéből a fiatal fűzfákat átültette új kertjébe.

Az ólaskertes, akolkertes rendszer felszámolódásának — eddigi ismereteink szerint — két útja volt. Az ólaskertek vagy azért szűntek meg, mert a kertekbe szőlőt, gyümölcsöt telepítettek, vagy azért, mert a település növekedése miatt újabb lakóházakat már csak a kertek övezetében lehetett építeni. Az elsőre Debrecen tekinthető jó példának. Az 1715. évi országos adóösszeírás szerint a város szőlőskertjei ott jöttek létre, ahol egykor csűrök és istállók állottak.72 Az akolkertek lakókertekké való alakulásának folyamatát a hajdú városokban tapasztalhatjuk, ahol a XVIII. század végére nagyrészt lakóházakkal épültek be az egykori kertek.73

Berettyóújfalu esetében úgy tűnik mindkét tényező hatott. A XVIII. század első felében a békés esztendők hatására növekedésnek indult a város, s új házakat a kertekben is építettek, így 1732-ben az említett Virág Gáspár házat épített azon a tanácstól vett földön, amely a város végén „a Garádgyán kívül" a saját kertje mellett volt. A szérűs, szőlős és veteményes kertek egymásmellettiségére pedig már fentebb utaltunk. A két tényező együttes hatására az ólaskertes rendszer viszonylag gyorsan felbomlott, s a jegyzőkönyvi adatok létezésének csak utolsó fázisát rögzítették. Feltételezhető azonban, hogy a XVII. században is kertes település volt Berettyóújfalu, de források híján erről pontos ismereteink nincsenek.

Az akolkertes rendszer végső soron a legtöbb alföldi kertes városban azért is feleslegessé vált, mert a gazdasági udvar szerepkörét a külső határban létrehozott állattartó szállás, majd földművelő tanya vette át. Néhány helyen azonban — így a hajdúvárosokban — a kertrendszer felbomlása és a szállások, tanyák kialakulása között jókora fáziseltolódás volt, a kertek beépítését csak 5—6 évtized múlva követte a tanyák kialakulása.74

Berettyóújfaluban úgy szűnt meg a XVIII. század első felében az ólaskertes rendszer, hogy szállások, tanyák egyáltalán nem alakultak ki a határban sem ekkor, sem a XIX. század első felében. A XVIII. század végéig az egész Sárréten csak Komádiban jöttek létre szán tóföldi tanyák.75 Az okok keresése nem könnyű. A viszonylag szűk határ, a prédiumok bérletének bizonytalansága, a vízjárásos területek miatt a tanyaépítés kockázatos volta bizonyára mind hozzájárultak ahhoz, hogy az egykor kertes Berettyóújfalu további fejlődése egyedi maradt, s eltért az alföldi mezővárosok általános útjától.

A várost a XVIII. században nemcsak kertek fogták közre, de egy árokból, töviskerítésből álló „garádja" is védte, inkább csak jelképesen mint valóságosan. A garádján túl más alföldi mezővárosoktól eltérően hiányzott a belső legelő, bár a kertek és a szántóföldek között húzódott egy város földjének tekintett gyepes terület, ez azonban a kezes állatok legeltetésére nem volt elegendő.

A külső határ nagyrésze a pusztákat is beleértve szántóföld és gyepterület volt, erdőnek már a XVIII. században is híján volt a város. Szándékosan írtunk gyepterületet és nem legelőt és rétet, mert a megkülönböztetés a kaszált és legeltetett gyepesek között egyáltalán nem volt éles, s a rétnek, amint korábban említettük e vidéken egyébként is más értelme volt mint az ország más tájain. Kaszálónak a gyepterületek nem állandóan azonos részét jelölték ki a XVIII. században, hanem a mélyebben fekvő területek közül mindig a legalkalmasabbat. A sokszor nehezen visszahúzódó tavaszi árvizek miatt alig tudtak alkalmas kaszálókat kijelölni. A külső határ használatának, birtokbavételének módja nem választható el a belső telek megszerzésének, használatának formájától, a településrendtől még azokban a helységekben sem, ahol a beltelek és a külsőség között szilárd telekrendszer híján nem volt szoros kapcsolat.

Berettyóújfaluban — amint láttuk — még a XVII — -XVIII. század fordulóján is szabadon lehetett háztelket és kertet is foglalni bár a foglalást jegyzőkönyveztetni kellett. A szabad foglalás minden valószínűség szerint a külső határban is érvényesült, a szántóföldet ugyanúgy felfogták a város lakosai, mint a házhelyet, vagy a kertet. A feltételezést megerősíti, hogy sok olyan településen, ahol a belső telket és kertet már régóta nem szabad foglalással szerezték a lakosok, a külső határban még mindig érvényesült a szabad foglalás.76 Még inkább így kellett legyen ott, ahol a leghamarabb egyéni rendelkezésűvé és szilárd birtokká váló házhelyet és kertet is foglalással lehetett szerezni. A határ szántóművelésre alkalmas részének „felfogása", ami többnyire kicsóvázást jelentett; felszántása és bevetése egyesek részéről, nem változtatott a határ egészének közföld jellegén. A felfogott föld is azonnal közfölddé változott, ha gazdája nem szántotta, s a határ más részén szerzett feltörhető és bevethető területet. A szántókra érvényes szabadfoglalás természetesen érvényes volt a kaszálónak alkalmas területekre is.

A szabadfoglalásos rendszerről az osztásosra való áttérés valószínűleg a XVIII. század első felében ment végbe, úgy azonban, hogy a szántó alá osztott földek és a kaszálónak való sorsa eltérően alakult. A kaszálókat egészen a század végéig ezután is szabadon lehetett felfogni, de a szántókat már a tanács osztotta az igényjogosultak között. Az osztásos rend szer így a határnak csak arra a részére terjedt ki, amelyet éppen szántónak használtak, bár ez a természeti feltételek miatt bizonyára huzamos időn keresztül ugyanaz a víztől megkímélt magasabban fekvő határrész lehetett. A közösséget képviselő tanács tilalmazta, hogy az osztott földek mellé egyesek a fel nem osztott határból is szakítsanak, így növeljék szántó területüket. Ez tűnik ki az 1790. évi határozatból, amely szerint „a sárostóbéli gazdák sok egyenetlenségeinek helyrehozására s maguk hatalmától függő szándékok meg zabolázására, melly szerint csak maguk hatalmaktól is sokan a közönséges földet (azaz a fel nem osztott közföldet. O. I.) magokéhoz foglalták", elvégezték, hogy a régi gyepűnél tovább senki sem teheti árkát, így a közföldet nem kisebbítheti 24 pálca büntetés terhe mellett.77

Egy másik határozatból az derül ki, hogy az 1790-es évek előtt a felosztás alá eső területen kívüli földeket szabadon szokták felfogni kaszálónak s más célokra is. A sárostóbeli gazdák eljárása ezek szerint nem volt egyedülálló, ha tilalmazta is a tanács. „Minthogy a lakosok között — határozott a tanács 1791-ben — majd csaknem törvénnyé vált szokása lett, hogy ki hamarább érte a volt szerencsésebb, aki az osztályon kívül levő rétoldalakat s más földeket is lennek, árpának, vagy tengerinek fel szánthatta a nélkül, hogy az bíráknak soha hírivel is lett volna, és így ámbár ez mindig tilalmaztatott, mégis a már megrögzött szokást el hagyni majd lehetetlennek látván, el végeztük és a templom előtt közönségesen ki hirdettük, hogy valaki, már az akárki légyen, minden személy válogatás nélkül, csak maga fejétől, hatalmától s akarattyától vezéreltetvén csak egy barázda annyival inkább nagyobb földet fog fel Bírák híre nélkül, ha mindgyárt bévetette vagy le kaszálta is, mégis mind azon föld mind a termés confiscaltatik, a város számára, vagy pedig a lakosok közt fel fog osztat ni."78 A határozattal szembe szegülők a döntés értelmében 6 forint büntetést is tartoznak fizetni.

A szükségszerűen hosszasabban idézett tanácsi határozatból több fontos dolgot meg tudhatunk a XVIII. századi Újfalu határhasználatáról. Az osztásos rendszer létrejötte után is megmaradt a szabad foglalás a kaszálók esetében még akkor is, amikor a kaszálónak alkalmas földeket szántani kezdték, és azokon különféle, a gabona vetésforgóba be nem kerülő növényeket termeltek. A határ tehát osztályföldekre, felfogott földekre és közföldekre tagozódott, bár a felfogott földek használatát a tanács engedelme nélkül visszaélésnek tekintették. Sajátos módon 1791-ben sem a rétföldek (azaz a rendszeresen bizonyára nem szántható és ezért az osztályföldek közé nem sorolható területek) foglalását tiltják el, csak megpróbálják szabályozni azzal, hogy földet felfogni csak tanácsi engedéllyel szabad. Az osztályföldek és fogott földek kettősségének anakronisztikus fennmaradása a XVIII. század végén is sajátossá tette Újfalu határhasználatát.

E rendszerből az „osztály" meglétére az úrbérrendezés aktái is utalnak. A szilárd telek rendszer éppen azért nem jött létre, mert a külső határbeli földek nem voltak arányosítva a belsőségekhez, hanem a tanács osztott földet az anyagi erők figyelembevételével.79 Ebben az osztásban — mint más helységekben is — sokféle visszaélés lehetősége is adva volt. Emiatt panaszkodott 1772-ben Szász Mihály, aki szerint amíg börtönben volt, a bírák földjét „maguk között osztották szét".80

Az a tény, hogy a városban a XVIII. század folyamán két jól elkülönülő közösség, egy nemesi és egy paraszti élt egymás mellett, amelynek tagjai között sokszor volt súrlódás is, sajátos módon a határhasználatban nem tükröződött. Nem volt külön határrészük a nemeseknek és jobbágyoknak. Az egységes határ és prédiumok használatában a nemeseknek nem voltak előjogai. Valószínűleg Újfaluban is az volt a helyzet, mint a közeli Mikepércsen, ahol nem volt a többi lakosok jószágától megkülönböztetve „valamelly nemes telekje", s a „nyilas földek osztásában" ugyanúgy részesültek, mint a többi lakos.81

Feltételezésünket újfalui adatok is megerősítik. 1760-ban közakarattal úgy határoztak a városban, hogy „Kórógy és hozzá tartozandó szigethek felszántatván, in necessitatem Oppidi tanquam Domini Terrestris (a város, valamint a földesúr szükségére) mind nemes mind közrend a dézmát meg fizette.. ," 82 A régi tősgyökeres lakosok fél, a többiek egész dézsmát fizettek.

Az osztással, illetve foglalással birtokba vett szántóföldeken az országos adóösszeírások megállapítása szerint a XVIII. század első felében Berettyóújfaluban nem alkalmazták sem a két- sem a háromnyomásos rendszert. Az 1715. évi adóösszeírás szerint a határ szűk volta miatt „agri... sünt sub una calcatura" (a földek egy nyomásban vannak).83 Hasonló volt a helyzet 1720-ban is.84 Az 1728. évi conscriptio szerint „Ezen mezőváros a saját földjein a kender és a törökbúza mellett más vetéssel nem rendelkezik, ezért ha szántani és kaszálni akar, a különböző szomszédos földesurak pusztáira szorul. Ezek egy részét, mind tulajdont, más részét, mint zálogot használja." Ez okozta, hogy saját határán nem tudott fordulókat kialakítani. A földek 1770-ben is csak egy fordulóban voltak. Csak az 1788. évi kataszteri felmérés során olvashatunk először arról, hogy két kalkatúrát alakítottak ki a város határán.85

Az egynyomásosnak nevezett földművelési rendszer nem volt ismeretlen Magyarországon a XVIII. század elején, mert az 1715—1720. évi összeírások során az ország településeinek 16%-át ide sorolták. 86 Bihar megyében egynyomásos, vagy nyomás nélküli volt a faluhatár 1715-ben a települések 2,34, 1720-ban 9,12, 1728-ban 13,7%-ában.87 Az egynyomásos rendszer pontos értelmezése ennek ellenére nem könnyű, különösen a parlagolós faluhatárok elkülönítése az összeírásban egynyomásosként jellemzettektől. Abban, hogy egy település határában egyetlen, nem váltogatható nyomás, vagy mező volt sokféle ok közrejátszhatott. A lakosok többnyire arra hivatkoztak, hogy a szűk határ, a vízjárások, a terméketlen talaj stb. miatt nem tudtak több nyomást kialakítani, ugart hagyni. Valójában azonban egy mező volt csak a parlagoló faluk határában is, s a huzamos, több éves művelés után fogtak fel egy másik mezőt, s hagyták parlagon a korábbit. Ebben az esetben azonban az összeírok többnyire azt jegyezték meg, hogy „sine calcaturis" (nyomások nélkül) „absque calcatura" (nyomás nélkül) „pro libitu" (tetszés szerint) használják a határt.

Berettyóújfaluban amint láttuk egy nyomásra történik utalás. A szabad foglalás megléte azonban többnyire parlagolós rendszerrel kapcsolódott össze, valószínűleg így volt Újfaluban is.

Az alföldi mezővárosokban a saját határ és a bérelt puszták használata többnyire élesen elkülönült egymástól. A pusztákon megmaradhatott az egyéni földhasználat és a szállás rendszer akkor is, amikor a saját határ a telekrendszer kötöttségeit vette magára.88 Berettyóújfalu abban is különbözött az alföldi mezővárosok többségétől, hogy használat szempontjából a tulajdon határ és a bérelt prédiumok elválaszthatatlan szerves egységet alkottak. Valószínűleg az volt a helyzet, hogy az egyetlen mezőt alkotó osztályföldek hol a település saját határán, hol a szántóművelésre alkalmas prédiumok valamelyikén helyezkedtek el. Ez utóbbi esetben a saját határ parlagon maradt, kaszálták, vagy legeltették, illetve azokat a növényeket (kender, len, kukorica) termelték rajta, amelyek nem kerülhettek a gabonafélék közé, a szántónak osztott földeken. Minden bizonnyal erre utal az 1728-as összeírás idézett megjegyzése, hogy a kender és kukorica termelése miatt kell szántónak és kaszálónak prédiumokat bérelniük. Beleillik ebbe a képbe az 1760. évi ugyancsak idézett tanácsi határozat a bérelt kórógyi puszta felszántásáról és felosztásáról. A felszántásra történő utalás azt mutatja, hogy ebben az évben a szántómezőt nem a város saját határán osztották, hanem a bérelt pusztán.

Berettyóújfalu helyzete a bérelt puszták és a saját határ egységbe olvasztásával nem lehetett egyedülálló Bihar megyében. Abban az esetben, amikor a vetések a pusztákon voltak, és a saját határ pihenő parlagként az állatok legeltetésének vagy takarmány kaszálásának céljait szolgálta, a megyei hatóságok arra gyanakodtak, hogy a város az adófizetési kötelezettséget akarja kijátszani. Ezt mutatja a megyei adóösszeíróknak 1735-ben kiadott utasítás, amely szerint „Némelly adózók, sőt kommunitások is saját határukat legeltetésre szokták fordítani és az államhatalom megtévesztésével más határokon és pusztákon vetnek és másutt legeltetik méneseiket és gulyáikat."89

A saját határ legeltetése és a prédiumokon történő vetés a kényszerűség okozta sajátos rendszert alkotott, amint Újfalu példáján igyekeztünk bemutatni. Ezt a rendszert a megyei tisztviselők aligha értették világosan. Csak annyit vettek észre, hogy egyes települések annak ellenére a pusztákon vetnek, hogy a saját határukat legeltetik. Az utasítás azért szüle tett meg, nehogy az ilyen települések kivonják magukat az állami adófizetés kötelezettsége alól.

A saját határt, illetve az alkalmas prédiumokat felváltva használó rendszer a század első felében minden bizonnyal parlagolással kapcsolódott össze, azaz az eke alá osztott vagy korábban felfogott mezőt 6—7 évig egyfolytában szántották és vetették. A prédiumok és saját határ 6—7 évenkénti váltogatása szerves fejlődéssel is kétnyomásos rendszerré alakulhatott, ha a váltás időszaka egy évre rövidült, s a korábbi parlagot minden második évben szántással készítették elő vetésre, azaz ugarrá változtatták. Ez a változás a városban 1770 és 1788 között mehetett végbe, anélkül azonban, hogy a saját határ prédium váltás kettőssége meg szűnt volna. A II. József-féle kataszteri felmérés során ugyanis már úgy találják, hogy a szán tóföldek két nyomásban vannak, „első Esztendőben szántódnak, másodikban Ugarnak hagyatnak".90 Az ugar—vetett föld váltásban résztvevő határrészt a földmérők „forgóföld"-nek nevezték, és megjegyezték, hogy ezek vannak kétnyomásban. A megjegyzésből az is következik, hogy a vetett földek egy része nem volt forgásban, azaz kívül esett a nyomásos rendszeren. Ha ez volt a valóság a korábban idézett 1791. évi tanácsi határozat az osztályon kívül levő rétoldalak s más földek foglalásáról és használatáról jól beillik a képbe. Ezeken is termeltek bizonyos növényeket, de ezek nem tartoztak bele a vetésforgóba. A vagyoni erő alapján osztott, vagyis „osztály" földeket azonosnak vehetjük az 1788-ban forgó földeknek nevezettekkel, azaz az osztásos rendszer a század végén már kétnyomásos földhasználattal kapcsolódott össze.

A fentebb vázolt határhasználat rendszerében termelt szántóföldi növényekről a XVIII. században készített vármegyei dikális adóösszeírások elég részletes tájékoztatást nyújtanak. 1713 és 1767 között a szántóföldi növények évente betakarított mennyisége a jobbágyháztartások között összesítve a 2. sz. táblázat szerint alakult.91

A táblázat összesített adataiból — nagyon durva megközelítéssel — kísérletet tehetünk a szántóföldön termelt növények vetésszerkezetének meghatározására. A bemutatott 11 különböző év átlagában búzából (illetve kétszeresből és rozsból) 1178, árpából 674, zabból 147, kölesből 134, kukoricából 166 köböl termett. Az egyes gabonafélék területegységre eső hozamaiban nem volt számottevő eltérés, így a termék mennyisége nagy általánosságban a vetésterület arányait is mutatja. Ezek szerint a vetésszerkezet arányai kb. az alábbiak lehettek, (lásd. 3. sz. táblázat)

Ez a vetésszerkezet a kenyérgabonák, a búza, rozs, kétszeres esetében nem mutat különleges vonásokat. Kisebb eltérések mutatkoznak a sárréti járással való összevetésben, mert ott a búza, rozs és kétszeres aránya ugyanebben a 11 évben 56,43%, az árpáé 20,88, a zabé 5,12, a kölesé 5,07, a kukoricáé 12,48%. Újfaluban tehát kisebb volt a kenyérgabonák aránya, de árpát többet termeltek mint a Sárréten általában.

A termelés legfontosabb célja a következő évi kenyér biztosítása volt, ezért lehetőleg nagy arányokban termeltek mindenütt kenyérgabonákat. Ezek 50% körüli aránya valószínűleg azonos volt az országos helyzettel. A háromnyomásos rendszerben az őszi kenyérgabonák számára fenntartott őszi, a takarmánygabonák termesztésére szolgáló tavaszi nyomás, a vetett területnek szintén 50—50%-át szánja kenyérgabona, illetve takarmánygabona termesztésére, de a kétnyomásos gazdálkodás esetében is a vetett nyomás felén szoktak őszi, másik felén tavaszi gabonákat termelni.

A kenyérgabonák között a Sárréten mindenütt a búza vezetett. A tiszta búzát megkülönböztették a kétszerestől, kétszerbúzától, azaz a búza és rozs keverékétől (triticum mixtum), amelyet biztonságosabban termelhetőnek véltek a tiszta búzánál. A kétszeres termelésnek persze többnyire az is oka volt, hogy nem tudták a szemeket a kezdetleges cséplési formák miatt kellően szétválasztani, így a tiszta búza is csakhamar kétszeressé változott. A rozs termelésének a XIX. században sokkal kisebb jelentősége volt, mint a búzának vagy kétszeresnek. Az őszi kenyérgabonák mellett tavaszbúzát is vetettek, nemcsak az elpusztult őszi vetés pótlására, hanem többé-kevésbé rendszeresen.92

A takarmánygabonák termelése már mutat bizonyos sajátosságokat. Az ország más tájain a zab termelése sokkal nagyobb arányú, mint Berettyóújfaluban, de általában a Sárréten. Ebben a Felvidéken a természeti feltételek, más helyeken a katonai érdekek játszottak közre, amelyek a katonalovak takarmányozására szorgalmazták a zab termelését.

Számottevő volt a köles termelése. A köles az egész középkor folyamán fontos termény volt a néptáplálkozás szempontjából. A gabonafélék mellett országszerte széles körben termesztették. A XVIII. században azonban már visszaszorulóban volt, a század végén már csak néhány alföldi és dunántúli körzetben találhatjuk meg. A vetésterület 5—6%-án történő termesztését számottevőnek kell tartanunk. Az egész Sárrét fontos kölestermelő vidék volt.

Míg a köles vetésterülete a XVIII. század folyamán fokozatosan csökkent, az újvilági eredetű kukoricáé állandóan nőtt. Ez a fentebbi táblázat adataiból is kiolvasható. A kukorica a Balkán felől terjedt el hazánkban. Termeléséről az első szórványos adatok a XVII. századból származnak.93 A Sárrét és így Berettyóújfalu is elterjedésének fontos állomása volt, mert viszonylag korán már a XVIII. század első évtizedében is termelték egyre növekvő arányban. A környező tájakon a Hajdúságban, a Kunságban, Békés megye északi és nyugati részén később terjedt el a kukorica mint a Sárréten, termelésének első adatai csak a XVIII. század derekáról származnak.94 Valószínű, hogy a közvetítésben a sárréti tájnak is szerepe volt. A latin nyelvű összeírásokban indiai búza (triticum indicum) néven szerepel, a századvégi magyar nyelvű iratokban tengeri néven.

A kukorica mint új növény, mindenütt elég nehezen illeszkedett be a vetésforgásba. Ebben bizonyára a gabonafélékhez képest hosszú tenyészideje is közrejátszott. Az Alföldön sokáig a gabonaféléktől elkülönítve „kertekben" termelték, bár a kenderes kertek mintájára ezeket a szántóföldeken alakították ki. 95

Berettyóújfaluban sem volt zökkenőmentes a kukorica beilleszkedése a hagyományos szántóföldi növények közé. Ha még 1791-ben sem a kétnyomásos rendszer szerinti osztály földeken vagy forgóföldeken termelték — amint ez korábban idézett tanácsi határozatból látszik —,96 hanem a foglalt földeken, ez arra utal, hogy a növekvő arányú termelés ellenére sem került még be a vetésforgóba. Ha nem is kertekben termelték, mint a hajdúvárosokban, de olyan különálló területeken, amelyekre a közösség termelést ellenőrző és szabályozó szerepe nem terjedt ki.

A fenti kimutatásban szereplő növényeken kívül másokat is termeltek a város határában, de ezek mennyiségéről, vetésterületük nagyságáról pontos ismereteink nincsenek. A korábban említett kenderes kert elnevezés azt igazolja, hogy termelték a háziipar fontos alapanyagát, a kendert, de a foglalt földeken a lent is. Mindkét növény évszázadok óta ismert Magyarországon. A kender külön kialakított kertekben termett, de a len sem tartozott a vetésforgóba.

Az előzőekben említett veteményeskertek fontos növénye volt a káposzta, amelyet a Sárréten a XVIII. században széles körben termeltek. Berettyóújfaluban az adóköteles termények között 1731-ben 1250, 1735-ben ugyancsak 1250, 1743-ban 880, 1746-ban 2180, 1750-ben 20, 1753-ban 2493, 1763-ban 1650, 1767-ben 1600 fej káposztatermést írtak össze.97 E termésmennyiséggel Berettyóújfalu a Sárréten nem tartozott a legnagyobb káposztatermelők közé. 1767-ben pl. amikor Újfaluban csak 1600 fej káposzta termett, a sárréti járás összes termelése 134 534 volt, s ebből Sámsonban termett 17,6, Derecskén 16,4 ezer, de rajtuk kívül még három olyan település volt, ahol 5000 fejnél több káposzta termett évente.98

Az Újvilágból Európába került ipari növények közül a dohány is viszonylag korán elterjedt a Sárréten, így Berettyóújfaluban is. Más sárréti helységek adóösszeírásában már 1730-ban is szerepel a dohány,99 Berettyóújfaluéban 1750-ben jelenik meg csekély 40 csomó terméssel, 1753-ban 346, 1767-ben 355 csomó dohánytermést vettek fel az adóösszeírás ba.100

A felsoroltak mellett vannak adataink répa és dinnyetermelésről is. Az újratelepített Berettyószentmárton és Újfalu egyik határvitájában szerepel 1791-ben, hogy a szentmártoniak a „Malomszék partya alatt levő Sebess-Érnél" az újfalusi földbe „violenter" (erőszakosan) dinnyét vetettek. Ezt Berettyóújfalu „a ménessé által el tapodtatta" s répavetésnek felszántatta.101

A XVIII. század utolsó harmadában a népboldogító célokat is hangozgató felvilágosult abszolutista uralkodók az éhínségek elhárítására burgonyatermelésre ösztönözték alatt valóikat. A helytartó tanács 1789. évi leirata szerint 3 évre ingyen vetőmagot kap az, aki legalább 1/8 hold burgonyát hajlandó vetni. Aki ezen felül is vetne, az még 2 Ft ajándékot is kap. Bihar megye szolgabírái 400 köböl vetőburgonyát tároltattak, hogy az igényeket ki tudják elégíteni.102 Az akció eredményességéről nincsenek adataink.

A termelt növények sokfélesége részben arra utal, hogy a termelő egységeknek tekintendő parasztgazdaságok igyekeztek minden szükségest termelni, azaz hagyományosan önellátásra termeltek. De bizonyos növények: dohány, káposzta stb. termelése az árucsere és piac fejlődésének is mutatói. A legfontosabb cél azonban még mindig a saját háztartás ellátása. Ebből a szempontból tanulságosak az öt legfontosabb szántóföldi növény összesített évi termésének egy háztartásra jutó arányszámai. Ezeket azonban csak akkor tudjuk reálisan értékelni, ha figyelembe vesszük, hogy az adóösszeírások bevallásainál nagyarányú eltagadások történtek.

Mindenesetre az évi termésből az egy családra jutó évi mennyiség több mint fél évszázad relációjában 7,4 és 18,4 köböl között ingadozik. Ha a valóságos termelés bizonyára több volt is az arányok nem igen torzítanak. Mutatják a természeti feltételek uralmát a termelő felett. A legkisebb és legnagyobb termés közötti 2,5-szeres különbség arra utal, hogy a terméseredmények többnyire nem a műveléstechnikától, hanem a talajadottságoktól, az időjárástól stb. függtek. A termelési eljárások hagyományosak voltak. Az 1720. évi országos összeírás szerint vetés alá kétszer szántottak, az úrbérrendezés során tett vallomások szerint 4—6 ökörrel. Kétszeri szántással azonban csak az őszi gabonák magágyát készítették elő, a tavasziak alá még a század végén is csak egyszer szántottak.103 A szántás mélysége alig néhány hüvelyk lehetett, mert azzal a szélestalpú sárréti ekével, amelynek leírását a XIX. század 40-es éveiből ismerjük, aligha lehetett mélyebben szántani.

A termés betakarítását az Alföldön szokásos módon végezték. A kenyérgabonák sarlós aratásáról a kaszás aratásra való áttérés a Sárréten már a XVI. században megkezdődött,104 de a takarmánygabonákhoz hasonló kötetlen kezelés és boglyázás — eltérően néhány nagy alföldi mezőváros gyakorlatától — nem terjedt el párhuzamosan a kaszás aratás általánossá válásával. A kenyérgabonákat akkor is kévébe kötötték, és keresztbe, majd asztagba rakták, amikor már nem sarlóval, hanem kaszával arattak. A kaszával aratott takarmánygabonákat nem kötötték kévébe, csak boglyába rakták. Ilyen „keresztekről és baglyákról" olvashatunk 1713-ban.105 A keresztbe, asztagba rakott kenyérgabonákat s a boglyába gyűjtött takarmánygabonákat egyaránt nyomtatták és nem csépelték.

Az elvetett magból várható termésről, azaz a hozamokról pontos ismereteink nincsenek. A kortársi becslésekből, a hézagosán ránkmaradt vetésterületi és termésadatokból azonban megszerkeszthetjük az alábbi (4. sz.) táblázatot a XVIII. századi terméshozamokról.106

A különböző jellegű adatokból nyert maghozam arányok eléggé közel állnak egymáshoz, hiszen 3,8 és 5 között ingadoznak. Az országos adóösszeírások során 1715-ben és 1720-ban válaszolni kellett a lakosoknak arra a kérdésre is, hány mag termésre számíthatnak az elvetett után több éves átlagban. Az összeírok 1715-ben 4, 1720-ban 5 magot jegyeztek fel. Viszonylag legmegbízhatóbbnak a II. József korabeli kataszteri felmérés adatait tekinthetjük, nemcsak azért, mert külön-külön állapították meg a fő gabonafélék (őszi búza, tavaszi búza, árpa, zab) és a köles maghozamait, de figyelembe vették a különböző határrészek eltérő termékenységét. Az utasításoknak megfelelően a hozamok megállapításánál a legutolsó 12 év, tehát az 1776—1788 közötti időszak átlagát vették figyelembe. (A táblázatban szereplő adat súlyozott átlag, mivel a kataszteri felmérés során nem számították ki a település átlag hozamát.) 107

Az 1788. évi felmérés alapján lehetőségünk nyílik az egyes gabonafélék 12 évi átlaghozamának bemutatására is, amely az alábbiak szerint (5. sz. táblázat) alakul.

Az 1788. évben kimutatott hozamok a XVIII. század végéről rendelkezésünkre álló összehasonlító adatok szerint108 elég magasak, de igazolják a korábbi becslések realitását. Az őszi búza kapta a legjobban előkészített magágyat, ez a hozamokban is megmutatkozott. A felmérés szerint búzából és árpából 2,25 pozsonyi mérő magot (mintegy 140 liter) vetettek egy kataszteri hold földbe, zabból csak 1,75 pozsonyi mérőt, kölesből pedig csak 0,5 mérőt. A tavaszi búzát alacsony maghozama ellenére is vetették, bár többnyire csak kényszerűségből, akkor ha az őszi búza egy része a tél viszontagságai miatt kipusztult. Magasabb maghozama ellenére is kevésre becsülték a zabot. A felmérést végző mérnök azt állapította meg, hogy „amely szántóföldek a két calcaturákban legalábbvalóknak és többnyire haszonvehetetleneknek találtatnak, azokat minthogy Búzával nem lehet használni, zabbal használtatnak".109 A néptápláléknak számító köles termeléséhez a táplálkozási szokások mellett bizonyára azért is ragaszkodtak, mert kevés vetőmag kellett hozzá.

A hozamok a talaj minőségétől függően egy határrészen belül is nagy különbségeket mutatnak. Búzából 1 hold termése 6,75 és 11,25 pozsonyi mérő között, az árpáé 6 és 11,75, a zabé 7 és 10, a tavaszi búzáé 4 és 6 mérő között váltakozott. Ugyanezeket a különbségeket az egyes termelők hozamai között is megtalálhatjuk. 1723-ban 182 termelő közül 166-nak volt őszi vetése. A 4,23 átlagos maghozam mellett 13 gazdaságban 6 magnál is bővebben fizetett a búza (7,9%), de akadt olyan termelő is, akinek gazdaságában 11-szeres volt a maghozam, ugyanakkor 16 gazda elvetett búzája 2 magnál is kevesebbet termett (10,4%).110

A termelés ingadozása mellett a kényszerűség bizonyára hasonló különbségeket okozott a fogyasztásban is. Ennek felbecsülésére azonban még a szokásosnál is kevesebb támpontunk van. 1784-ből ismerünk egy termésösszeírást a Sárrétről, amely szerint Berettyóújfaluban csak 400 köböl őszi búza termett, holott az összes háztartások szükségleteinek ellátására még 2800 köbölre lett volna szükség.111 A XIX. század derekán 1 főre 2,5— 3 pozsonyi mérő kenyérgabona fogyasztást számítottak egész évben azaz 1,25—1,5 köbölt. Berettyóújfalu lakossága 1785-ben meghaladta a 3300 főt.112 A 3200 köbölre számított fogyasztás szerint 1 lakosra 1 évben még egy köböl gabona sem jutott volna. Ha az összeírások során szokásos eltagadásokat is figyelembe vesszük, akkor is azt kell megállapítanunk, hogy a város valószínűleg nem tudott évente annyi gabonafélét termelni, hogy a saját fogyasztását fedezte volna. Az azonban az összeírásokból nem derül ki, hogy a prédiumokon termelt gabonák is szerepelnek-e a felmérésben? Ha az adóösszeírásokban kimutatott, átlagosan mintegy 1200 köböl búza, rozs és kétszeres termést vesszük figyelembe, a század második felében a fogyasztási igények kielégítésére ezt is vásárlással, vagy más módon kellett kiegészíteni. Figyelembe kell vennünk, hogy a jelentős számú napszámos, birtoktalan réteg a szomszédos uradalmakban aratással, nyomtatással, s más munkákkal is számottevő mennyiségű gabonafélét szerezhetett.

A vásárlást természetesen befolyásolta a kínálat s ennek megfelelően a piaci árak alakulása. Bihar megye fő piacain elsősorban Nagyváradon és Debrecenben a XVIII. század második felében — ugyanúgy mint az ország más tájain — nőtt a gabonafélék ára, s a század utolsó évtizedében és a XIX. század elején a napóleoni időszakában minden eddiginél magasabbra hágott.

A szórványosan ránk maradt adatok azonban azt mutatják, hogy már az 1770-es, 80-as években is nagyarányú áremelkedés volt tapasztalható. Míg 1720 és 1740 között átlagosan 41—42 krajcárért lehetett egy pozsonyi mérő búzát vásárolni, 1770 és 1780 között az átlagár már meghaladta a mérőnkénti egy rajnai forintot (1 forint = 60 krajcár). Az 1780-as években ez a 62—63 krajcáros ár is tovább növekedett 2 forintra. A század elejéhez képest tehát az emelkedés már a 80-as évek végén is több mint 2,5-szeres volt. Ezek a már erősen megnövekedett árak emelkedtek tovább a francia forradalom és a Napóleon ellen vívott háborúk során az 1810-es években kétszer is végrehajtott devalvációig.113 A búzával arányosan emelkedett a takarmánygabonák ára is, bár az árpa és zab mérőjét kb. fele áron lehetett vásárolni mint a búzáét. A szántóföldi növénytermesztés mellett — mint minden hagyományos paraszti gazdaságban — Berettyóújfaluban is nagy szerepe volt az állattartásnak. A növénytermesztés és állattartás egymásrautaltsága többszörös volt. Elegendő igásállatot kellett tartani a szántóföld megműveléséhez és a szállítási feladatok ellátásához, s ezek takarmányozását is meg kellett oldani, részben rétiszéna kaszálásával és begyűjtésével, részben szántó földi takarmánytermeléssel. A hagyományos parasztüzem komplex jellegét éppen ez a kölcsönös feltételezettség biztosította.114 A hagyományos gabonatermelés a parasztgazdaságokban a XVIII. században csak a legritkább esetben piacra orientált, a cél a család ellátása kenyémek valóval s a kezes állatok ellátása takarmánnyal. Piacra a gabonaforgón kívül termelt növényeket és az év nagy részében legelőn tartott állatokat szánták. Az állami, földes úri adó kifizetéséhez, a háztartás fenntartásához szükséges pénzjövedelmet is ezek biztosították.

Az állattartás fontosságát tehát részben az igásállatok, részben a piacra vihető tőkemarha adta. A korábban említett adóösszeírások alapján módunk van összesítő táblázatot készíteni az állatállomány számának alakulásáról is.115 (6. sz. táblázat)

Az adóösszeírások abszolút számait itt sem szabad készpénznek venni. A dikajegyzékek sem pontos számlálás, hanem bevallás útján készülnek, s így az eltagadások igen nagymértékűek.

Az egyes háziállatfajták közötti arányokat azonban valószínűleg helyesen tükrözik, ha figyelembe vesszük amire korábban már utaltunk, hogy az egy évnél fiatalabb állatokat nem kellett bevallani, ez bizonyára a sertéseknél és juhoknál okozta a legnagyobb eltolódást.

A bevallott állatállomány összetételét vizsgálva a szarvasmarha és juhtartás magas aránya tűnik szembe, hiszen a szarvasmarhák átlagosan az összeírt háziállatok 34,30, a juhok 35,40%-át jelentették. Az országos arányoknál valószínűleg magasabb a sertéseké is, ami a Sárrét táji sajátosságainak egyik jellemzője. Alacsony viszont a lovaké, bár a század folyamán — ha hinni lehet az összeírásoknak — a lótartás jelentősége erősödött.

A fontosabb igásállat már a XVII. században is az ökör volt. Ez a dikajegyzékek tanulsága szerint a XVIII. században sem változott. Ha az összeírt ökröket és lovakat mind igázták, átlagosan 100—110 négyesfogat állt rendelkezésre a városban, ami a 17. századi arányokat figyelembe véve legalább 800—1000 köblös szántóföld megművelésére volt elegendő.

Az állattenyésztés fontosságát és súlyát mutatja, hogy egy adózó háztartásra a 13 vizsgált összeírás átlagában mintegy 9,5 állat jutott a méhkaptárak és az össze nem írt baromfiállomány nélkül is. Ez kb. 5,3 számosállatnak felel meg, s nagyjából azonos a sárréti járás XVIII. századi átlagával.116 A Sárrét fontos tájegység volt különösen a szarvasmarhatartás és sertéstenyésztés szempontjából.117 Ez a berettyóújfalusi adóösszeírásokból is kiviláglik. Ha számosállatra átszámítva vizsgáljuk az állatállomány megoszlását (1 számosállat =1 szarvas marha, 1 ló, 4 sertés, 5 juh) még nyilvánvalóbbá válik a szarvasmarhatartás fölénye. Az összes számosállatból ugyanis 61,14% jut a szarvasmarhákra, 16,99% a lovakra, 9,22% a sertésekre és 12,65 a juhokra.

A változások tendenciái az állatállomány összetételében nagyon nehezen elemezhetők. Úgy tűnik a század folyamán nőtt a lovak és sertések száma, s csökkent a szarvasmarháké, juhoké és a méhkaptároké. Ezek a különbségek azonban az összeírások természetéből is fakadhattak. Az azonban reálisnak tekinthető, hogy a XVII. században még fontos méhtenyésztés fokozatosan veszített jelentőségéből. Az állatok tartásmódjára csak mozaikszerű adatok utalnak. Ezek azonban nagyon jól beillenek a hagyományos alföldi paraszti állattartásról eddig kialakított képbe. Újfaluban is elkülönült egymástól az igás és kezes jószágok, valamint a „rideg" marha tartásmódja. A gulya, ménes, csürhe és juhnyáj áprilistól novemberig a legelőt járta, csak a téli hónapokban szorult istállókba. Az éppen nem dolgozó igásökrök, a fejőstehenek és borjaik az ökör, illetve tehéncsordával járták a legelőt, de úgy, hogy reggel hajtották ki őket és estére vissza tértek az ólakba, aklokba s nyáron is rendszeresen kaptak takarmányt. Ugyanígy tartották az igáslovakat és a fejős juhokat is. A hízóba fogott sertéseket többnyire fából készült ólakban tartották, eltérően az egész évben a rétet, nádat járó, gyakran a vaddisznóval is párzó csürhebeli sertésektől.118

A gulyamarha és csorda megkülönböztetésére vonatkozó legkorábbi adat 1715-ből származik, amikor a kommunitás Oláh Pétert fogadta fel gulyásnak. Minden pár marhától 30 dénárt és egy kenyeret kapott évi bérként, ezenkívül „az pénzes marhától" 34 dénárt, bocskorpénznek pedig 24 dénárt.119 A gulyás bérének meghatározása arra is utal, hogy a legelőre hajtható állatok száma nem volt korlátlan, aki a megszabottnál többet adott a gulyás keze alá, azért, mint pénzes marháért kellett fizetni. Ugyanakkor a gulyások bizonyára más települések lakóinak állatait is felvállalták, s ezeket is pénzes marháknak nevezték. Ez csökkentette az amúgy is eléggé szűkös legelőt, ezért 1768-ban megtiltották, hogy a pásztorok szabadon fogadjanak fel pénzes jószágokat. Ezután csak 30—30 állatot vállalhattak fel, azt is csak a bíró hírével és engedelmével.120

A tavasztól őszig legelőre járó gulya mellett ökör- és tehéncsorda is volt a városban, sőt tehéncsordából valószínűleg nem is egy. 1721-ben Gulyás Pétert egy állattól egy poltúra bérért (1 poltúra=3 dénár= 1,5 krajcár) fogadták fel, ő őrizte a „parasztszeri tehéncsordát".121 A megfogalmazásból arra is következtethetünk, hogy a parasztszer mellett volt „nemesszer" is és a nemesszeren lakó privilegizáltak külön csordában őriztették állataikat a parasztokétól. Ezt a lehetőséget sem szabad kizárnunk, bár meggondolkoztató, hogy az összeírásokban még csak 3—4 nemes család szerepel, akiknek aligha volt csordányi kezes állatuk. A szántóföld és kaszáló használatában — amint utaltunk rá — nem különült el egy mástól a nemesi és jobbágyi közösség.

A jegyzőkönyv idézett bejegyzését úgy is lehet értelmezni, hogy a város egy részét hívták nyilván már a XVII. században is parasztszernek, a másikat nemesszernek, s mindkét város résznek külön csordája volt. Ez azonban a XVIII. században nem feltétlenül jelentette azt, hogy a nemesek külön legeltettek, mivel bizonyára a nemesszeren is lakhattak parasztok, és megfordítva a parasztszeren is nemesek.

Az mindenesetre valószínű, hogy tehéncsorda nem is egy volt a városban. Ezt erősíti meg egy 1765-ből származó bejegyzés, amely a legteljesebben sorolja fel a nyájak pásztorait. Eszerint volt a városban egy ménespásztor, egy gulyás, egy ökörcsordás, voltak tehéncsordások (nincs rögzítve hány), volt borjú- és kospásztor.122

A pásztorok egy részének saját állatai is voltak. Az összeírásokban rendszerint csak ezek szerepeltek. így 1740-ben, 1743-ban és 1763-ban is szerepel az adózók között juhász.123 A vármegyei összeírás 1753-ban a berettyóújfalusi Balogh Péter juhász (opilió) tulajdonában 13 juhot talált, amelyeket együtt legeltetett a gondjaira bízott juhnyájjal.124 A legeltetés természetesen összhangban volt azzal a határhasználati renddel, amelyet korábban már elemeztünk. Az 1770-es évekig, amíg nem alakult ki a kétnyomásos rendszer, a legelők nem váltak élesen el a határ többi részéről, mivel a parlagoló szisztéma szerint a föld, ha nem szántották, kaszálóvá vagy legelővé változott. A bérelt prédiumokat időszakosan más települések is használták. Valószínűleg idegen nyájak élték Andaháza pusztát is 1723-ban, amikor a város azért panaszkodott a megyei elöljáróknál, mert „az Andaháza prédiumon levő nyájak" eltiporták vetéseiket.125

A XVIII. században tartott állatfajtákról nincsenek adataink. Aligha tévedünk azonban, ha feltételezzük, hogy Berettyóújfaluban is a nagytestű magyar szürke szarvasmarhát, a csavartszarvú, durva gyapjú rackajuhot és a Sárrét jellegzetes sertését a hosszúlábú, vörhenyes, keményhúsú szalontai sertést tartották. A felsőbb kormányszervek által is szorgalmazott merinói juh tenyésztése a XVIII. században még nem kezdődött el a vidéken, s a fajtaváltás egyéb eseteiről sem tudunk. Eredménytelen volt a széles körben propagált selyemhernyó tenyésztése is. Bár Bihar megyében csaknem 12 000 eperfa volt,126 mégis a hatóságoknak azt kellett megállapítaniuk, hogy kevesen adták magukat a selyemhernyó tenyésztésére,127 mert a kísérletekből úgy látták „nállok semmi haszna a selyem bogaraknak nem volt".128

Az állattartás legkritikusabb időszaka a tél volt. Az állatok teleltetésére az ólaskertek szolgáltak, amíg a városban létezett az ólaskertes rendszer. Felbomlása után bizonyára ugyanúgy a háztelken épült istállókban kellett teleltetni a legelőről beszoruló jószágokat, mint a magyarországi települések nagy többségében. A teleltetés legnagyobb problémája nem az állatok védelme volt az időjárás viszontagságai ellen, hanem a táplálék biztosítása, ami többnyire csak a minimális takarmányozást jelentette. A takarmányok sorában az első helyet a réti széna foglalta el, mivel a takarmánygabonákat, szűk esztendőkben emberi táplálkozás céljára is felhasználták. A rétiszéna terméséről ugyanazok az adóösszeírások tájékoztatnak, mint a gabona termelésről és az állatállomány nagyságáról.129 (7. sz. táblázat)

Ha az 1720-as és 1728-as országos összeírás adatait, amelyek láthatóan kisebbíteni igyekeztek az évi szénatermést, figyelmen kívül hagyjuk, a 10 adóösszeírásban szereplő éves szénatermés átlaga 394 szekér. Egy szekér szénát 8—10 q-val vehetünk azonosnak, a termés tehát 3200—3900 q között lehetett. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a valóságos termést a széna esetében ugyanúgy eltagadták az adóköteles gazdák, mint a gabonatermést és az állatállományt.

A II. József-féle kataszteri felmérés során nemcsak a szántóföldek, de a kaszálók és legelők hozamait is részletesen megbecsülték. A legbővebb szemtermést az a kaszáló adta, amelyet a kommunitás szükségleteinek fedezésére tartottak fenn (Nyáras, Ökörító-lapos). Ennek hozama holdanként 8 q volt. A Kuruttyolóban levő „lapossá földek" hozama 7—4 q, az ugarok közötti szikes kaszálóké pedig 6 q. A határban a legtöbb kaszáló a kórógyi pusztán volt, amelynek felszántását — amint láttuk — 1760-ban határozta el a tanács, de a vízjárásos, árvizes területeket még 1788-ban is csak kaszálni tudták az ár levonulása után. A földmérő szerint a Kórógy „olj tulajdonságú, hogy midőn az Árvizek miatt lehet Szántódik a Hátassá, a Lapossá pedig kaszáltatik minden Esztendőben". 130 A kórógyi kaszálók hozama is 7—4 q között volt, míg a legeltetett gyepesek (Andaháza, Szilhalom, Nagyerdő, Csere, Ököritó-Szék, Malom-Szék) szénatermését 2—5 q-ra becsülték évente.

Úgy vehetjük, hogy a kaszálók átlagtermése a városban 6 q körül alakulhatott, ami nem tekinthető bő széna termésnek. Azúrbérrendezés aktái szerint a városban sarjút nem szoktak kaszálni, 131 azaz a használat rendje szerint felfogott, illetve kiosztott kaszálók a május végi, júniusi szénabetakarítás után ugyanúgy közös legelővé váltak, mint a nem kaszált gyepesek, vagy a gabonafélék tarlója és a fel nem szántott ugar.

A legeltetés biztosítása a legfontosabb érdekek egyike. A széna- és gabonafélék betakarítása után — az elkülönített kertek kivételével — valójában az egész határ legelővé vált mindaddig amíg az állatok istállóra nem szorultak. Az egykori parlagoló rendszer rekvizitumaként még a XVIII. század végén is arra hivatkoztak, hogy a legelők egy részét „jobb fűnek termése végett"132 kell bizonyos időközönként felszántatni. Ez történt az 1780-as években a legeltetett Andaháza pusztán is s a kataszteri felméréskor a földmérő sem tudta eldönteni, a szántással „megfrisselt" földet legelőnek vagy szántónak kell-e tekintetni?

A lekaszált szénát boglyákba, a boglyákat kazlakba gyűjtötték össze. A kommunitás kazlai gyakran a kaszálókon maradtak, onnan etették fel az állatokkal. Molnár Dániel csősz feladatai közé 1777-ben az is tartozott, hogy a „Nyárason kazolokba rakott szénát"133 őrizze mindaddig, amíg el nem fogy. Mindez azonban nem változtatott azon a helyzeten, hogy a lekaszált rét is megszabadult a legelő állatoknak.

Berettyóújfalu határa a természeti feltételeknek megfelelően jó szénatermő terület volt, az állatok téli takarmányozása mégis sok problémát okozott. A kortársak úgy számoltak, hogy egy nagy állat a téli hónapokat kb. egy szekér szénával vészelheti át. A mintegy 400 szekér széna a szarvasmarha-, ló- és juhállománynak nem volt elegendő, még akkor sem, ha figyelembe vesszük, hogy a lovak takarmányozására az árpát és zabot is felhasználták, a sertések pedig szénafogyasztóként nem jöhetnek számításba. A 776 számosállat téli takarmányozását a rendelkezésre álló szénamennyiség csak mintegy 55%-ban biztosította. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a városban rendszeresen állomásozott katonaság, amelynek tekintélyes mennyiségű széna-, árpa- és zabporciókat kellett biztosítani, megérthetjük a bevezetőben idézett panaszt, hogy 1737 és 1740 között nagy számú állat pusztult el a tél viszontagságai miatt. A takarmány pótlására a töreket, árpa- és zabszalmát, a kukoricaháncsot és szárat is felhasználták. Nem csoda, hogy a legyengült állatok nem tudtak ellenállni a tél viszontagságainak, a járványos állatbetegségeknek. A húsárak rendszeres olcsóbbodása ősz végén, tél elején arra utal, hogy a bihari tájon is sok szarvasmarhát és juhot vágtak ebben az időszakban, mert nem tudták- biztosítani téli takarmányukat.

A szántóföldi növénytermesztés és állattartás mellett Berettyóújfaluban is figyelemre méltó szőlőtermelés is volt, bár természetesen nem vetekedett a híres érmelléki szőlőkultúrával. Az első híradás az újfalusi szőlőkről 1713-ból származik. 1692-ben még nem írtak össze szőlőt a városban, ekkor azonban már 30 cseber (tinna) bor termett. Az országos és megyei adóösszeírások a későbbiekben — hasonló pontossággal mint más adótárgyakat — a szőlők területét is összeírták. Segítségükkel megszerkeszthetjük a. 8. sz. táblázatot a szőlők terjedelméről.134

A szőlőtelepítés első nagy hulláma a XVIII. század II. évtizedében kezdődött, s amint említettük, nagyrészt a város melletti ólaskertek alakultak át szőlőskertekké az akolkertes rendszer fokozatos megszűnésével. A telepítés mértékét mutatja az 1728. évi összeírás adata, amely szerint a 64 kapás szőlőből (1 kapás=400 D-öl) 19 kapás, 29,6% volt újtelepítésű, még nem termő szőlő. 135 A város körüli szőlőskertek mellett Herpályon is volt egy szőlős kert. Ez is mutatja, hogy a saját határ és a bérelt prédiumok között nem tettek különbséget.

A szőlők nemcsak kerteket alkottak a város körül és Herpályon, jogállásuk is kerti szőlő volt. A promontóriumon levő szőlők, amelyek nem tartoztak a telekállományba, bár a jobbágyok legszabadabban használt birtokát alkották, végsősoron földesúri tulajdonban maradtak. Ez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy az uraság kibecsültette szőlőjéből a jobbágyi birtokost, de a kilenced fizetése kötelezettségében is.

A kerti szőlőket a jobbágyi intravillanum részének tekintették, ami után a cenzust kellett fizetni, ezért ezek a szőlők dézsma- és kilencedmentesek voltak.136 Gyors szaporodásukat bizonyára ez a tényező is elősegítette.

Az újfalusi szőlők hozamait a XIX. század elején az országos adóösszeírások, a század végén a kataszteri felmérés alapján tudjuk megbecsülni. Az 1720. évi országos adóösszeírás szerint 1 kapás szőlő 4,5 akó bort termett (1 akó = 54,3 liter). Egy kat. h. termése tehát átlagosan 977 liter bor. Az 1788. évi kataszteri felmérés ugyanúgy mint a szántókat, termékenység szerint a szőlőket is három osztályba sorolta. Az első osztályban 12 akó 32 icce volt a 12 évi átlagtermés (678 liter), kat. h. -anként, a másodikban 9 akó és 24 icce (509 liter), a harmadikban csak 4 akó (202 liter). Pontosabbnak itt is a kataszteri felmérés becslését kell tartanunk.137 A lakosok saját szőlőjében a fogyasztást kielégítő bormennyiség aligha termett, így a földesúri korcsmán, amelyben a borkimérés negyedévig a várost illette meg, idegenben vásárolt bort is kellett kimérni.

A város szőlőterületének alakulásáról nincsenek biztos ismereteink. Aligha kell hitelt adnunk az adóösszeírások közlésének, hogy a század második felében csökkentek a szőlők. Éppen ellenkezőleg, tudomásunk van arról, hogy 1790-ben pl. bővítették a Herpályon levő szőlőskertet, mert „a Fényes jusson lévő Hérnek nevű szőlőskert mellett lévő cserét, ami a Csanády família jussa" (öröksége) ebben az évben szőlőskertnek osztották fel.138 Nem a szőlőterület csökkenése, hanem az volt a fő probléma, hogy a szőlők tulajdonképpen gyümölcsösök is voltak, így a gyümölcsfák miatt csökkent a szőlők termőképessége. A gyümölcsfákat eleve a szőlőkkel együtt ültették. Gyümölcsösök és szőlők között alig tettek különbséget. 1725-ben pl. Gyulay András szőlője tele volt ültetve szilvafákkal.139 Számba vették a szőlőkben és a szőlők lábjában levő gyümölcsfákat a kataszteri felmérés során is.140

A szőlők művelésének rendjéről XVIII. századi adatok nem maradtak ránk. Nincs okunk feltételezni azonban, hogy ez a műveléstechnika eltért volna az alföldi szőlők művelésének formáitól. A sok munkát igénylő szőlőművelésnél rendszeresen alkalmazták a napszámosmunkát, de olvashatunk az úgynevezett szakmányról is, amikor nem egy napra, vagy meghatározott időre, hanem egy-egy szőlő minden munkájának elvégzésére szerződött a munkavállaló. Koncz István 1778-ban 11 vonás forint készpénzért, 4 véka kenyérnek való búzáért, 4 font szalonnáért és 1 kapáért vállalta fel Bonnér Ferencné szőlőjének minden munkáját.141

A mezőgazdasági termelés Berettyóújfaluban a XVIII. században számos sajátos vonást mutatott, mind a határhasználat rendjében, mind egyes növények termelésében vagy az állatok tenyésztésében. Ezekkel együtt is jól beilleszkedett azonban nemcsak a Sárrét különleges tájegységének termelési rendjébe, de az egész magyarországi gazdálkodás hagyományos viszonyai közé is.

b) PARASZTOK ÉS KISNEMESEK A VÁROS TÁRSADALMÁBAN

A termelés alakulása és belső rendje minden társadalmi formában elválaszthatatlan a termelő embertől, a társadalom változásaitól. A társadalmi mozgások vizsgálatának rendjében az első kérdés, amire a források vallatásával választ kell keresnünk a kontinuitás, illetve a migráció és mobilitás alakulása a XVI — XVIII. században.

Az általános felfogás szerint a feudalizmus korában a társadalom mobilitása minimális volt, akár az egyik társadalmi osztályból a másikba való átmenet lehetőségeit, akár a foglalkozás vagy a lakóhely megváltoztatásával kapcsolatos mobilitást tekintjük. Az örökös jobbágyság rendszere igyekezett még azt a minimális mozgást is korlátozni, amire a korábbi századokban a jobbágyság szabad költözése lehetőséget teremtett. A valóságban azonban a XVI — XVIII. század paraszti lakossága távolról sem volt statikus tömeg, sőt azt mondhatnánk, hogy állandó mozgásban volt. A paraszti létből való kiemelkedés lehetőségei ugyan nem voltak túlságosan szélesek, a települések, régiók közötti népességhullámzást azonban nem lehet jelentéktelennek tekinteni. Már a török háborúkat megelőző időszakban is jelentős volt e migráció a falvakból a városokba, mezővárosokba. Később, a török uralom kor szakában pedig a hadszíntérré vált területeken minden addigi mértéket felülmúlt a népesség elvándorlása, pusztulása, cserélődése.142 Erre utalnak Berettyóújfalu szórványosan ránk maradt adatai is. Mégis, amint erre jelen kötetünkben Kováts Zoltán tanulmánya rámutat, a törzslakosság egy része túlélte szülőföldjén a zivataros évszázadokat, sokan azonban eltűntek a történelem viharában. A megfogyatkozott lakosság helyére a XVIII. században új népelemek költöztek. A beköltözők számarányának megnövekedése különösen 1715 után jellemző, amint arra kötetünk demográfiai tanulmánya rámutat.

A hajdú kiváltságok elveszítése jogi szempontból a jobbágyokkal azonos helyzetbe taszította a város lakosságát. A különböző összeírások a jelentéktelen számú libertinus, földesúri alkalmazott, árendátor stb. mellett a jogállás szerint három nagy társadalmi csoportot különböztetnek meg: nemeseket, telkes jobbágyokat és zselléreket. E fő csoportok arányának változásairól a XVIII. században az alábbi (9. sz. táblázat) összesítés készíthető:143

A táblázatban foglaltak abszolút értéke itt is meglehetősen bizonytalan, hiszen maguk az összeírások is igyekeztek a valóságos háztartásszámot csökkenteni. Ilyen vonatkozásban kötetünk demográfiai tanulmánya a perdöntő. A három nagy csoport belső arányát azonban valószínűleg helyesen mutatják vagy legalábbis jelzik azokat a változási tendenciákat, amelyek a város társadalmában a XVIII. század folyamán lezajlottak. Ezek abban foglalhatók össze, hogy mind a nemesek, mind a zsellérek aránya jelentősen megnövekedett, jóval nagyobb mértékben, mint ahogy az összes háztartások száma és ezzel együtt természetesen az összes népesség nőtt. Az adatok és arányok helyes értékeléséhez azonban kissé részletesebben kell megvizsgálnunk a főbb társadalmi csoportokat. A század utolsó harmadáig arányait tekintve legtekintélyesebb a telkes jobbágyság s csak a II. József korabeli népszámlálás időpontjában jelennek meg a zsellérek a legszámottevőbb rétegként.

A telkes jobbágyként összeírtak eredet szerint két nagy forrásból táplálkoztak. Ide kerültek azok a jövevények, beköltözők, akik figyelemre méltó anyagi eszközökkel, mindenekelőtt állatállománnyal rendelkeztek. De közöttük kell keresni az 1692-ben még hajdúként összeírtak és leszármazottaik jelentős hányadát is. Ez utóbbit az 1692. évi és a XVIII. századi összeírások névanyagának összehasonlítása egyértelműen bizonyítja. így az 1692-ben hajdúként összeírt Derecskey Ferenc és András, Daróczy Pál, Lisztes Miklós, Miskei Mihály és István, Vörös István és Mihály, Simon Péter és János leszármazottai, Derecskey János és István, Daróczy Pál, Lisztes Miklós, Miskei István, Vörös István, Simon Mátyás telkes jobbágyként szerepelnek az 1715., ill. 1728. évi összeírásokban.144 A jövevények gyakran „hajdú örökségek" vásárlásával jutottak be a városba és kerültek a vagyonos jobbágyok közé. Az 1713., ill. 1715. évi adóösszeírásban először szereplő Aranyi István 1720-ban mint vásárló került be a város protokollumába. Az 1692-ben hajdúként összeírt Kovács András özvegye ugyanis neki adja „az Andaházi, Szentkozmai és Herpályi prédiumban levő örökségeit", azzal a feltétellel, „ha maradékai a pogány országból kiszabadulnak, adja nekik vissza".145

A telkes jobbágyság, mint jogi kategória a XVIII. század folyamán még meglehetősen bizonytalan. Az összeírásokban „coloni" vagy „possessionati" néven szereplő telkes jobbágysághoz való tartozás elsősorban adózóképesség kérdése volt, mindenkit itt írtak össze, ha nem rendelkezett nemeslevéllel és meg tudta a kirótt állami és földesúri adót fizetni. Ez utóbbi képesség pedig a vagyoni erő, mindenekelőtt az állatállomány függvénye volt.

Az ország más területein a telkes jobbágyok és zsellérek megkülönböztetésének vagy a telekföld birtoklása, vagy az állatállomány nagysága volt az alapja. Telkes jobbágynak számított, akinek legalább negyed telke volt, vagy annyi igásjószága, hogy önállóan képes volt telekföldjét megművelni. Az úrbéres telekföld alapján történő megkülönböztetésnek természetesen csak akkor volt értelme, ha az adott település jobbágyai szilárd telekrendszer alapján használták földjeiket s az úrbéres földek háztartásonként ki voltak mérve. A korábbiakban már említettük, hogy Berettyóújfalu nem tartozott a szilárd telekrendszert alkalmazó települések közé. Ezért nem tudták a lakosok az úrbérrendezés során megmondani, hogy hány köblös föld tartozik egy egész telekhez.146 A korábban szabadon foglalt, az úrbérrendezés időszakában már osztásos formák között használt határt „tehetség" arányában élhették a lakosok, ami azt jelentette, hogy a telkes jobbágyok rétegébe tartozás az igaerő nagyságától függött, mert ez szabta meg a földből való részesedés mértékét is. Az úrbéri kilenc kérdő pontra adott — korábban már idézett — válaszból ez egyértelműen kiviláglik.147

Az úrbérrendezés egy sor olyan helységben is szilárd telekrendszert teremtett, ahol korábban osztásos rendszer volt és tehetség arányában használták a faluhatárt. Újfaluban azonban a szilárd telekrendszer nem született meg a XVIII. század utolsó harmadában sem, következményeként annak a sajátos földhasználati rendszernek, amelyet az előzőekben már igyekeztünk bemutatni. így messzemenő következtetéseket aligha szabad levonni abból a tényből, hogy a század utolsó harmadában a zsellérek aránya hirtelen megnő a telkes jobbágyokéhoz képest.

A város lakosai abból a helyzetből kiindulva, hogy elválaszthatatlan egységben használják a saját határukat és a bérelt prédiumokat, az úrbérrendezés során azt vallották, hogy csak 6/8 úrbéres telekföldet használnak. Az eltagadás ellen a földesúri hatalom sem tiltakozott, bár amint a későbbiekben kiderült maradványföldként még 54 7/8 telek volt a saját határon is a település jobbágyainak birtokában. Ez az összességében mintegy 55 5/8 teleknyi föld, amint láttuk mintegy 200 „telkes jobbágy" között oszlott meg, azaz a telekátlag alig volt több 4/5-nél. Ez körülbelül megfelel az úrbérrendezés során tett vallomásnak, amely szerint a telkes gazdák „elvethetnek négy köböl életet".148 Az úrbérrendezés során Berettyóújfalut Bihar megyén belül a 2. úrbéri osztályba sorolták, így egy egész telekre 28 hold szántóföldnek kellett jutnia. Egy köböl magot a XVIII. században általában egy magyar hold földbe vetettek, így a négy köblös vetés csak négy hold földet jelentett.

A város lakói azonban a későbbiekben is mindig csak vetésterületük felét vallották be, arra hivatkozván, hogy a bérelt prédiumokat és a saját határukat felváltva használják vetésre, méltányos tehát, hogy saját földjeik után csak kétévenként adózzanak, illetve a valóságos vetésterületnek csak felét vallják be. Valószínűleg ez történt 1770-ben is így a ténylegesen egy jobbágy által be vezetett föld nem négy, hanem nyolc köblös volt. Ez valamivel nagyobb, mint a negyed telek után járó 7 magyar föld, megfelel tehát az átlagos teleknagyságnak, mivel ekkor még nem érvényesült a kétnyomásos rendszer, a szántóföldek felét nem pihentették ugaron. Igaz ugyan, hogy a négy (a valóságban valószínűleg nyolc) köblös vetéssel rendelkező gazdákat az újfalusiak egész telkesnek tekintették, látható azonban, hogy ezek vetése alig volt több a városban átlagosnak tekinthető negyed telek után járó vetésterületnél.

A telkes jobbágyok rétegének elkülönítése azonban a birtokolt földterület nagysága alapján az úrbérrendezés után is teljesen eredménytelen. Szendrey Istvánnak az egész derecskéi uradalomra vonatkozó megállapításai fokozottan érvényesek Berettyóújfalura is. Az úr béri bevallás nem tisztázhatta a telek szervezet kérdéseit, „a lakosság 1770 után sem a telket tekinti az adózás alapegységének, hanem továbbra is a birtokukban levő termelőerők összességét próbálja meghatározni, s ebben a meghatározásban már a sessió szerepel, de csak a bevallott egységben. Viszont, hogy a bevallott egység mögött mennyi különbség van, azt egyáltalán nem tudják."149 Ha ez így igaz, a zsellérek arányának nagyarányú megnövekedése az úrbérrendezés utáni időszakban, sőt már az úrbéri felvétel időszakában egyszerű besorolási kérdés, hiszen mindazokat, akik nem részesültek a bevallott 6/8 úrbéres telek, illetve az 54 7/8 teleknyi remanentia birtoklásából, jogilag zsellérnek lehetett tekinteni. A kérdés azonban az, hogy a jogilag zsellérnek számítók a valóságban is annak tekinthetők-e?

Az úrbérrendezés hatásait a város jobbágytársadalmára mégsem szabad lebecsülnünk. Az úrbéres telek föld viszonylag szűk terjedelme valóságos zselléreskedési folyamatot is elindított, s a jobbágyfelszabadítás végrehajtása során számos nehézség forrásává vált, hogy több száz család félszáznál alig több jobbágy telekre jutó földdel kellett hogy elinduljon a tőkés fejlődés útján. Az úrbéri rendelet jól körülhatárolta az eltéréseket a telkes jobbágyok, házas és hazátlan zsellérek között s a jogállás különbségeit érvényesítette a szolgáltatások rendszerében is. Telkes jobbágynak tekintették azokat, akiknek legalább 1/4 teleknyi külsőségük volt, míg a háztelekkel és 1/8 teleknyi vagy annál kisebb külsőséggel rendelkező úr béreseket házas zselléreknek írták össze. A megkülönböztetés alapja a zsellérház és belső telek volt, aki ilyennel rendelkezett, az akkor is házas zsellérnek számított, ha úrbéres külső birtoka egyáltalán nem volt. A szőlő, az irtásföld azonban nem számított úrbéres jellegű földnek. Hazátlan zsellérnek vagy lakónak azok számítottak, akiknek nemcsak külső birtokuk nem volt, de saját házuk sem és más házában laktak.

Berettyóújfaluban az úrbérrendezés kevés úrbéres földet talált s a rendelet szellemében a későbbiekben azokat, akiket nem lehetett a telkes jobbágyok közé sorolni, vagyoni helyzetüktől függetlenül zsellérként írtak össze.

A zsellér állapot egyébként is nagy gyűjtőmedence volt. Újfaluban is e kategóriában szerepeltek a különféle iparosok, különösen azok, akik csak időszakosan űzték a mesterséget s mellette mezőgazdasággal is foglalkoztak. Ide számították azt a néhány értelmiségit is, akik már a XVIII. században megtalálhatók voltak a városban. De zsellérként szerepeltek a település alkalmazottai, kocsisok, pásztorok, ármások, s gyakran a kereskedők s a földes urak alacsonyabb rangú alkalmazottjai, néha a görögök és a zsidók is.

A zsellérektől eltérően a XVIII. század folyamán szintén észrevehetően megnövekedett nemességet jól körülhatárolható rétegnek tekintjük, hiszen őket a kutyabőr, a nemeslevél megkülönböztette a nem nemesektől. A táblázatból látható, hogy nemesek már 1692-ben is éltek a városban. Az akkori három család azonban egy évszázad alatt megsokszorozódott, a XVIII — XIX. század fordulóján már 70—80 családot számlált. Ez a városrésznyi nemes lakosság külön kommunitást alkotott s jellegzetes színfoltja volt Berettyóújfalu XVIII. századi társadalmának.

Eredetét tekintve a berettyóújfalui nemesség is részben őslakos, részben jövevény. A törzsökösök között olyan sok ágra szakadt famíliákat találunk, mint a Fodor, Czirják, Csifi, Karátson, Veres, Török család. Közéjük kell számítanunk azokat is, akik a XVIII. szá zad végén újratelepült Berettyószentmártonban voltak birtokosok: a Dancsházi, Batsó, Kováts család tagjait és másokat. E régi családok egy része nemcsak az 1692. évi összeírásban szerepel, hanem gyakran már a korábbiakban, a XVI. sőt XV. századiakban is. Amint az előzőekben már említettük gyakran nem új falusiak a korábbi századokban, hanem a pusztává vált települések lakói s a puszták határában részbirtokukat még a XVIII—XIX. században is megtartják. így a Kováts család tagjai már 1479-ben megtalálhatók Andaházán, a Fodor leszármazottak 1479-től folyamatosan Herpályban, a Csifiek és Veresek 1463 óta Szentkozmán, a Törökök ugyanitt 1572 óta. Igen jellemző, hogy a Veres és Csifi család tagjai még 1827-ben is birtokosok a Berettyóújfalu használatában levő Szentkozma pusztán.150

A birtokos nemesség másik része a XVIII. századi nagy bevándorlási hullám során került Újfaluba, de ezek nagy része is korábban a környéken volt birtokos. A törzsökösök és beköltözöttek arányára bizonyos támpontot nyújt az 1797-ben készített nemességösszeírás, amelyet a nemesi felkelés helyett megajánlott subsidium kivetésének ürügyén készítettek. Berettyóújfalu 72 nemes családja között ekkor 34 olyan famíliát találunk (47,22%), amelynek ősei már 1692-ben is megtalálhatók voltak a virosban.151 A nemesi családok tüzetesebb vizsgálata azonban nemcsak a kontinuitás viszonylag nagy arányára hívja fel a figyelmet, hanem a megnemesedés folyamatára is.

Említettük, hogy 1692-ben összesen 3 nemes családot írtak össze Újfaluban. Közülük Batsó András leszármazottai 1797-ben is szerepelnek a Berettyószentmárton határában birtokos nemesek között, Haranghy Mihály és Balogh Péter utódait azonban már nem találjuk meg sem egyik, sem másik település összeírt nemesei között. Ugyanakkor nemesként szerepelnek olyanok, akik ősei 1692-ben még nem voltak azok, mert a hajdúk között vették számba őket. Ide tartoznak a szerteágazó Karátson, Csifi, Czirják, Veres, Török stb. család tagjai. Megnemesedésükről közelebbit nem tudunk. A XVIII. század első adóösszeírásaiban a jobbágyok között szerepelnek, s csak a század második harmadától tüntetik fel őket a nemesek között. Elképzelhető, hogy a XVIII. században szereztek armálist, bár valószínűbb, hogy már korábban nemesek voltak, de amikor a település egésze hajdú kiváltságokkal élt, nem kívánták érvényesíteni személyes privilégiumukat. A nemes kiváltság akkor vált igazán fontossá, amikor a város elveszítette a hajdú szabadságjogokat s jobbágysorba süllyedt. Elképzelhető, hogy a XVIII. századi nemességigazolások során az említett családok tagjai el tudták ismertetni nemességüket, így kerültek a privilegizáltak közé.

A Werbőczy Hármaskönyvében foglaltak ellenére az „egy és ugyanazon nemesség"-gel élők között igen nagy különbségek voltak nemcsak a vagyoni helyzetben, de jogállás szerint is. A királyi adomány megszerzése után Berettyóújfalu és a derecskéi uradalom az ország legnagyobb birtokosai közé tartozó Eszterházy család kezére került. Mellettük azonban a város használatában levő puszták birtokosai között a megyei jómódú nemesség néhány tagja is birtokos volt. Az 1797. évi nemesség összeírás alapján eléggé pontos ismereteink vannak ezekről a „bene possesionatus" nemesekről. Baranyi Petemének Szentkozmán, Andaházán és Berettyószentmártonban, Buday Lászlónak Szentkozmán és Andaházán, Csanády Istvánnak Újfaluban, Füredi Sándornak Andaházán, Fényes Antalnak Herpályon, Fényes Györgynek ugyancsak Herpályon, Molnár Györgynek Szentkozmán, Andaházán, Berettyószentmártonban, Nadányi Sándornak és Nadányi Gábornénak Andaházán, Ónadi Józsefnek ugyanott, Pongrácz Jánosnak Szentkozmán, Andaházán, Berettyószentmártonban, idősb Szilágyi Bálintnak Andaházán voltak részbirtokai.152 A bene possessionatus nemesek többsége nem lakott Berettyóújfaluban, részbirtokukat ugyanúgy a város bérelte, mint az Eszterházyak puszta birtokát, így ezek a nemesek sem tarthattak fenn saját gazdaságot.

A jómódú megyei nemességnél alacsonyabb szinten éltek azok, akiket kurialistáknak neveztek. A kuriális nemeseknek saját udvarházuk, belső telkük volt, s ugyanúgy részesedtek a külső határ használatából, mint a város egyéb lakosai. A szilárd telekrendszer hiánya az ő esetükben is lehetetlenné tette, hogy külső birtokaikat a nem nemesektől elkülönítve használják, ezeket a törekvéseket a kommunitás mindig leszerelte, annak ellenére, hogy a „fél tanácsot" a nemesek alkották.153 Több probléma volt a kuriális nemesek adófizetésével. Földesúri adóra természetesen nem voltak kényszeríthetők, mivel a telkük és az általuk birtokolt föld szabad nemesi tulajdon volt és nem az Eszterházyak birtoka. A nemesi föld adó mentességére hivatkozva nem fizettek állami adót sem, s ezen az alapon a városi közterhekben sem kívántak részesedni. 1774-ben Berettyóújfalu elöljárója Varga Mihály tett panaszt a megyénél, hogy a berettyóújfalusi nemesek közül Czirják András és Horváth Ádám „vélt nemességük címén magukat a helység (köz)terhétől mentesnek adták elő."154 A városi közterhekben való részesedés megtagadása miatt a nemesség és a jobbágyság között a XVIII. század második felében eléggé feszült helyzet alakult ki.

Különösen sérelmezték a jobbágyok, hogy a kuriális nemesek a királyi regálékkal, elsősorban a borkimérés és a korcsmatartás jogával is élni akartak, csorbítván ezzel a város bevételeit. Berettyóújfalu ugyanis többnyire bérbevette ezt a monopóliumot az uradalomtól s ha a városban élő kisnemesek is mérhettek bort és pálinkát, az a város jövedelmeit kisebbítette. 1788-ban felháborodottan tapasztalta a város, hogy Csifi Ferenc házában, Csifi neve alatt szilvapálinkát árulnak az uraság ellenére és az árendátorok kárára. Ezt már csak azért is sérelmesnek tartották, mert Csifi Ferenc, mint nemes nem fizet adót s ahogy a jelentésben megfogalmazták „csak hereképpen lakik".155 Az uradalom a kuriális nemesekkel szemben általában a jobbágyoknak fogta pártját, ez azonban nem csökkentette a jobbágyok és nemesek közötti feszültséget.

A jobbágyok és nemesek közötti ellentét még élesebb formákat öltött az ún. armalista nemesek esetében. Armalistának, armálisos nemeseknek azokat nevezték, akiknek volt ugyan kiváltságos jogállást biztosító nemeslevelük, de királyi donátióval szerzett nemesi birtokkal nem rendelkeztek. így megélhetésüket vagy iparosként, földesúri alkalmazottként, értelmiségiként keresték, vagy — ami a legáltalánosabb volt — jobbágytelken ültek s a használt telek után megfizették a szokásos földesúri járadékot. Az országos gyakorlat az armalisták földesúri adózása tekintetében figyelembe vette személyes szabadságukat s robotra ott sem kötelezte őket, ahol a földesúrnak volt magánkezelésű gazdaságuk és a jobbágyok általánosan robotoltak. Berettyóújfaluban nem volt földesúri aliódium, az egész derecskéi uradalomban nem volt szerepe így nemcsak az armalisták, de a jobbágyok sem robotoltak. A legtöbb vitát nem a jobbágyokkal együttesen fizetett földesúri pénzjáradék okozta, hanem az állami adóterhekben való részesedés.

A nemesi kiváltságok védelme érdekében a XVIII. században megfogalmazták a „ne onus inhaeret fundo" elvet, amely szerint a nemesi földet nem terhelheti az adófizetés kötelezettsége. Ugyanakkor a Werbőczy Hármaskönyve nyomán azt is hangoztatták, hogy a jobbágyok kezén levő összes föld is a nemesek tulajdona, ha a jobbágy állami adót fizet, ennek alapja nem a használatában levő nemesi föld, hanem a földből és más javakból nyert jövedelme. Az adófizetésre kötelezettség a jobbágyi állapot következménye és nem a föld használaté. Ennek alapján viszont a jobbágyi, úrbéres földet használó, de a nemeslevél szerint nemesi állapotú armalisták kivonhatták magukat az állami adó fizetése alól, hiszen ők nem voltak jobbágyok. Adómentességük sok vita forrása volt a XVIII. század folyamán. Az államhatalom természetesen megadóztatásukra törekedett, de ezt szerették volna elérni a jobbágykommunitások is, mert a terhek arányosabb elosztását kívánták.

Berettyóújfaluban a régi nemes családok egy része is jobbágytelken élt, saját nemesi földje nem volt, így csak armálisos nemesnek számított. Az 1758. évi összeíráskor Karácson Mátyást és Györgyöt, Török Jánost és Mihályt, egy másik Török Mihályt és K. Török Mihályt vették számba javaival együtt a jobbágyok között, mint olyan nemest, aki az Eszterházy uradalom tulajdonában levő jobbágytelken lakik.156 A jobbágytelek használata az armalista vagy más néven taxás, taksás nemesség legjellegzetesebb vonása. A jobbágytelek után a taksások a parasztokkal együtt részarányosán fizették a földesúri járadékot, ezért az urbáriumokban vagyoni erejüket is számba vették, bármennyire tiltakoztak is az ellen a nemességükre hivatkozva. Akadt olyan armalista nemes is, aki a földesúrtól zálogban bírta azt a jobbágytelket, amit használt s a visszaváltásig mentesült a járadékfizetéstől. így 1758-ban Kiss Ferenc kezén volt zálogban egy jobbágytelek,157 1763-ban az egyik Török Mihály használt zálogos telket.158

Az armalista, taksás nemesek, bármennyire szerettek volna elkülönülni a jobbágyoktól valójában paraszt módon éltek s annyi előnyük sem volt, mint a kuriális nemeseknek, aki többségükben szintén saját maguk művelték birtokukat a parasztokhoz hasonlóan, de legalább a megművelt földet sajátjuknak tekinthették.

A parasztnemesek mellett a város sajátos rétegének kell tekintenünk a libertinusokat, szabadosokat. Ezek nem voltak nemesek, de a földesúr valamilyen indokkal felszabadította őket a jobbágyi szolgáltatások teljesítése alól. Közéjük tartoztak a görög és zsidó kereskedők, a földesúri korcsma, bolt árendátorai, a malmok bérlői s egyéb földesúri tisztviselők stb. A libertinusok között vették számba 1746-ban Manasses Dávid zsidó árendátort,159 1753-ban Theodoru Demeter és Görög Mihály görög származású bérlőket,160 1758-ban Polgári Mihály és Polgári Demeter görögök mellett Gombos István és M. Nagy János molnárokat.161 Az árendátorok, kereskedők között a XVIII. század első felében a görögök játszottak nagy szerepet. Velük azonban az államhatalomnak elég sok problémája volt. Mária Terézia alatt szerették volna elérni, hogy az ortodox vallású görög kereskedők is csatlakozzanak az unitusokhoz, azokhoz, akik elismerték a római pápa fennhatóságát. Ez többnyire nem történt meg s ezért a görögök zaklatásnak voltak kitéve. A legnagyobb problémát azonban nem vallásuk jelentette, hanem az, hogy idegen állam, a török birodalom alattvalói voltak s gyakran vádolták őket azzal: a törökök javára kémkednek a Habsburg-Birodalomban.

A megyei hatóságok szerették volna véglegesen letelepíteni a Magyarországon élő görög kereskedőket, ez azonban gyakran sikertelen volt. A Berettyóújfaluban lakó Timotheus Tamásnak pl. 1788-ban Bihar vármegye alispánja azt parancsolta, hogy fél év leforgása alatt hozza a városba a török birodalomban élő feleségét is, tegyen hűségesküt, „mellynek utánna a kereskedés nékie meg leszen engedve". Timotheus Tamás azonban nem tette ezt meg, az alispáni utasításra „a fülét sem mozdította", sőt maga ellen bőszítette a város lakosságát is, mert ő volt az, aki Csifi Ferenc házában jogtalanul szilvapálinkát árult és más helységekből származó bort mért ki Berettyóújfaluban.162

A Timotheus Tamáshoz hasonló görög kereskedők helyét a XVIII. század utolsó harmadában egyre inkább a zsidók foglalták el, akik nem idegen államból, hanem többnyire a szintén Habsburg fennhatóság alá került Galíciából telepedtek át Magyarországra.

A berettyóújfalui társadalom áttekintésekor külön kell szólnunk a kommunitás külön féle alkalmazottairól, annak ellenére, hogy társadalmi állás szempontjából közöttük igen nagy különbségek voltak. A kommunitás alkalmazottainak rangsorát feltétlenül az a néhány értelmiségi vezette, akik közé Újfaluban a két felekezet lelkészeit, a tanítókat és mindenek előtt a tanács írásbeli munkáit ellátó nótáriust, a jegyzőt kell számítanunk. A mezőváros viszonylag fejlett és széles körű ügyrendjének megfelelően nótáriust már a XVII. században is alkalmaztak. Ugyancsak korai adatok szólnak az iskola működéséről is. Természetesen állandóan működtek a városban a két nagy felekezet lelkészei is. Az említett „értelmiségiek" gyakran a nemesek közül kerültek ki, különösen a nótáriusok, de a tanítók és papok között parasztszármazásúak is elég sűrűn előfordultak.163

A város alacsonyabb rendű alkalmazottai jobbágyok, sőt többségükben zsellérek voltak. Közéjük kell számítanunk a kisbírót164 és a többnyire egy évre felfogadott pásztorokat. A határ viszonylag szűk volta miatt a városban az állattenyésztésnek — amint említettük nem volt olyan szerepe, mint más alföldi mezővárosban, mégis több nyáj és csorda járta a határt. Az 1780-ból származó Bihar megyei pásztorösszeírásban külön gulyás, ménespásztor és ökörcsordás szerepel Berettyóújfaluban.165 Ménespásztor felfogadásáról és bérének meghatározásáról jegyzőkönyvi bejegyzések is tanúskodnak. 166

Szegődött alkalmazottjai nemcsak a városnak és a földesúrnak, de gazdagabb magánosoknak, kuriális nemeseknek, jómódú jobbágyoknak is lehettek. Több legényt, szolgát alkalmaztak a mészárosok, akiknek kordában tartását, erkölcsi felügyeletét a tanács is feladatának tartotta. Varga István, Mészáros Gergely hites szolgája pl. 1725-ben a bíró és az esküdtek előtt fogadta meg, hogy szolgálatát gazdájánál rendszeresen ellátja és „rossz beszédét elhagyja".167 A cselédek, szoleák bérezését rendszeresen limitálta a város vezető sége.168

Berettyóújfalu lakosságának jogállás szerinti rétegződése mellett nem kevésbé volt fontos a vagyoni differenciálódás. A kettő nem feltétlenül esett egybe. A jogállás szerint jobbágynak számító lakosok között is lehettek igen tehetősek s a privilégiummal rendelkező nemesek között is nagyon szegények. Jellegzetes esetek találhatók ezzel kapcsolatban az 1763. évi nemes összeírásban. A jómódú nemesek mellett Czirják Györgyöt és ifjabb Czirják Andrást „miserabilis"-ként írják össze, ami az összeírásokban többnyire a legszegényebbek és legel esettebbek jelzője.169

A vagyoni rétegződés legfontosabb tényezője a XVIII. század folyamán is az állatállomány volt, mivel a földhasználat végső soron függvénye volt az igaerő nagyságának. A korábbiakban már kimutattuk, hogy a XVIII. század folyamán egy jobbágyháztartásra a méhkaptárak nélkül is 7—12 állat, 4—7 számosállat jutott átlagosan (Vö. 6. sz. táblázattal). Ez egy viszonylagos jólétet tükröz, de az átlag mögött természetesen nagy vagyoni különbségek húzódnak meg. Ezek a vagyoni különbségek bemutathatok a XVIII. századból ránk maradt, más szempontból már elemzett adóösszeírások alapján. Mindazok a kritikai észre vételek, amelyek az összeírások forrásértékével kapcsolatban felhozhatók természetesen a vagyoni különbségek vizsgálatára is vonatkoznak. Abszolút számokban sok eltagadással kell számolnunk, azt azonban valószínűnek kell tartanunk, hogy a lakosság vagyoni helyzetének belső arányaiban a valóságot nem lehetett számottevően megváltoztatni, mert ez elégedetlenséget keltett volna.

Nincs terünk rá. hogy a vagyoni különbségek alakulását minden összeírásban végig kísérjük. Kiválasztottuk az 1723. évi conseriptiót s ennek alapján vázoljuk fel a főbb vagyoni rétegeket, annak előrebocsájtásával, hogy számottevő eltolódások a század folyamán valószínűleg nem következtek be, legfeljebb a legszegényebb kategóriák aránya nőtt.

A korábban elmondottak alapján a vagyoni rétegződés legfőbb mutatójának az állat állomány, mindenekelőtt az igásállatszám nagyságát tartjuk. Szilárd telekrendszer híján a vagyonosság mértéke elválaszthatatlan volt az állatállomány nagyságától. A számosállatra átszámított állatvagyon megoszlásáról a városban az 1723. évi adóösszeírás alapján a a 10. sz. táblázat szerkeszthető meg.170

A táblázat alapján egy eléggé differenciált társadalom képe bontakozik ki. Az összeírt háztartások több mint 1/5 részében (21,39%) vagy egyáltalán nem volt állatállomány (13,95%), vagy csak sertés, juh, illetve kecske volt található (7,44%). E gazdaságok csak idegen igaerővel folytathattak önálló szántóföldi gazdálkodást, vagy pedig munkaerejüket kellett áruba bocsájtani mások gazdaságában.

A háztartások 43,25%-a 1—4 számosállattal rendelkezett. Ez már bizonyos lehetőséget teremtett az önálló gazdálkodásra, mégis, ha az úrbérrendezés során tett bevallásból indulunk ki, hogy a város határában egy ekéhez 4—6 vonóállat kellett, akkor azt kell megállapítanunk, hogy ezek a gazdaságok nem rendelkeztek a gazdálkodáshoz elégséges vonóállattal. Csak a háztartások 35,34%-ának volt négy számosállatnál nagyobb állatvagyona, közöttük azonban 18-nak 10 számosállatnál is többje (8,37%). Ezek már terjedelmesebb szántóterület megművelésére is vállalkozhattak, vagy vállalhatták mások szántóföldjének megművelését is.

Számottevő állatvagyon halmozódott fel annak a 12 háztartás tulajdonosának a kezén, akinek egyenként több, mint 15 számosállatuk volt (5,58%). Az állatállomány nélküli 30 háztartás az egyik, 15 számosállatnál nagyobb vagyonnal bíró 12 háztartás a másik pólusa Berettyóújfalu társadalmának 1723-ban. Az arányok és számadatok a későbbiekben változnak, ez a polarizáltság azonban a század folyamán mindvégig megmarad.

A 12 leggazdagabb család vagyoni ereje eléggé tekintélyes. A számosállatra átszámított állatállománynak csaknem negyedével (23,54%) rendelkeztek, ezen belül az övék volt az ökrök 19,19%-a, a tehenek 22,64%-a, a lovak 21,17%-a, a sertések 18,36%-a, a juhok 70,16%-a (!). Külön figyelmet érdemel, hogy a juhállomány csaknem teljes egészében a legnagyobb állattulajdonosok kezén található. Eltérően más alföldi városoktól, ahol a „tnagatarti" juhászok sajátos réteget alkottak s a juhtenyésztés mellett egyébbel nem foglalkoztak, itt a leggazdagabbak vagyonosságának egyik bázisa a juhászat, amit természetesen fogadott pásztorok segítségével űznek. Míg sertéstenyésztéssel a legszegényebbek is foglalkoznak s a sertéstartásnak van szerepe a vagyoni különbségek niveilálásában, a juhállomány inkább a differenciálódást segítette elő, mert az egyébként is leggazdagabb néhány család kezén halmozódott fel.

A vagyonosság fő bázisa azonban a szarvasmarha és ló volt, az így létrejövő különbségeket a sertéstartás csökkentette, a juhtartás pedig növelte. Ugyanilyen árnyaltan hatott a kaszálók, szőlők, szántóföldek birtoklása is.

Az a 12 leggazdagabb család, amely az állatvagyonnak csaknem negyedével rendelkezett a kaszálók termése 17%-át is magáénak mondhatta, sőt a szőlők 30,76%-ával is rendelkezett. A szőlők más vidékeken sokszor a teljes elszegényedés akadályozói voltak, illetve a kezük munkájától élő zsellérek gyakran voltak szőlőparcellák tulajdonosai. így próbálkoztak a birtokosok sorában megmaradni, esetleg a társadalmi emelkedés útjára lépni. Ilyen szerepet a szőlőbirtok Berettyóújfaluban nem játszott, sőt inkább élezte a vagyoni különbségeket. A leggazdagabbak számarányuknál csaknem hatszor nagyobb mértékben részesültek a szőlők birtoklásából.

Az említett 12 család a megtermelt gabonaféléknek mintegy 12,9%-ával is rendelkezett, azaz számarányánál csaknem két és félszer többel. Feltételezhető a terméseredmények alapján, hogy a szántóföldből való részesedés is hasonló volt, mivel a hozamokban az egyes termelők között nem voltak nagy különbségek. Ez a részesedés messze meghaladja a leggazdagabbak számarányát, de mégis kisebb, mint az állatállomány, a szénatermés vagy a szőlőterület egészéből való részesedés. A magyarázatot a szilárd telekrendszer hiányában kell keresnünk. Nem arról van szó, hogy a szántóföld birtoklása általában nem igazodott volna a vagyoni erőhöz, a „tehetség"-hez. Inkább arról, hogy a kommunitás és a legszegényebbek törekvései találkoztak. A földek felfogása, illetve újraosztása lehetőséget teremtett rá, hogy azok is szerezzenek szántóföldet, akik elégséges igaerővel nem rendelkeznek s így a szükséges gabonaféléknek legalább egy részét saját maguk megtermeljék. A kenyérnekvaló elő teremtése még a XVIII. századi parasztgazdaságokban is a legfontosabb termelési cél, s ezt a kommunitás is támogatta még akkor is, ha vezetésében a gazdagok játszottak fő szerepet. Az elmondottakat igazolja az a tény, hogy az állatállomány nélküli, illetve csak sertéssel vagy kecskével, juhval rendelkező legszegényebbek, akik az összes adókötelesek 21,4%-át alkották szántóföldi termelésük révén az évi gabonatermés 4,7%-át állították elő.

A vagyoni különbségek által teremtett rétegződés nem felelt meg teljes egészében a lakosság jogi differenciálódásának. A legszegényebbek nem teljesen azonosak a zsellérként összeírtakkal, de nem tehetünk egyenlőségjelet a leggazdagabbak és a város nemesei közé sem.

Említettük, hogy a telkes jobbágy, zsellér közötti különbségek szilárd telekrendszer híján elmosódtak. Ez maradéktalanul megmutatkozik az 1723. évi összeírásban is. Az a 24 család, akiket zsellérként írtak össze, nem volt teljesen vagyontalan, sőt egyesek számot tevő jószágállománnyal és gabonaterméssel rendelkeztek. így Balogh Mihálynak zsellér ként is négy ökre, két tehene és egy magló sertése volt, Varga Mihálynak két ökre, két tehene és két sertése. Mindketten rendelkeztek gabonaterméssel is, Balogh Mihály 15 köböllel, Varga Mihály 13 köböllel. Ez a mennyiség megközelítette a város termelői között az egy háztartásra jutó átlagos gabonamennyiséget.

A zsellérek, akik az összeírt lakosság 11,16%-át alkották, átlagosan 7,37 köböl gabonaterméssel és 2,8 számosállattal rendelkeztek, ők termelték az összes gabona 4,85%-át és a kezükön volt az állatállomány 6,41%-a. A zsellérként összeírtak egyáltalán nem azonosak a korábban elemzett legszegényebb réteggel. Sajnos ma már nehezen lehetne eldönteni miért írták össze a több vonómarhával és számottevő gabonaterméssel rendelkezők egy részét zsellérként és miért szerepel telkes jobbágyként olyan lakos, akinek semmiféle vagyont nem mutatnak ki.

Bizonytalan az összeírás a nemesek tekintetében is. Összesen három nemes háztartást vesznek számba, s jó néhány birtokos, aki később a nemesek között szerepel, itt jobbágyként van összeírva. A három nemes család a vagyonosság szempontjából a középmezőnyben helyezkedik el, a leggazdagabbak közé egyik sem került be. Ebből azonban nem szabad messzemenő következtetéseket levonnunk. A későbbi pontosabb nemes összeírások valósabb képet mutatnak nemcsak a nemesség számáról, de a jobbágytelken élő taksások esetében vagyoni helyzetükről is.

Az 1750-ben összeírt taksás nemes családok között egy háztartásra általában 4,42 számosállat és 12,96 köböl gabonatermés jutott. Ugyanakkor a jobbágyháztartások átlaga 4,14, illetve 9,7 köböl volt. 171 Valamelyest vagyonosabbnak tűnnek a nemesek az átlagos jobbágy családnál a későbbi összeírások szerint is. Ügy látszik, hogy az általános elszegényedési folyamat, ami kielemezhető az adóösszeírásokból, az armalista nemeseket kevésbé érintette. 1758-ban 10,83 számosállat172 egy másik nemes összeírás szerint173 10,54 számosállat jutott egy háztartásra. Öt évvel később, 1763-ban csak 5,83 számosállat és 11,5 köböl gabona,174 de ugyanebben az évben a jobbágygazdaságok átlaga csak 3,42 számosállat és 7,4 köböl gabona volt.

A nemesség nemcsak jogállás szerint, de vagyona alapján is differenciált társadalmat alkotott. Közöttük is voltak napszámosmunkából élő „miserabilis"-ok és nagy állatvagyonnal rendelkező tehetősek is. Ha a taksás nemesség egésze nem is érte el a leggazdagabb parasztok vagyonosságának szintjét, általában azt kell megállapítanunk, hogy a paraszt nemes családok valamelyest gazdagabbak voltak, mint a jobbágyok. Azt, hogy vagyonosságuk mit jelentett a kuriális nemesekhez, netán a „bene possessionatus" nemesekhez viszonyítva, nagyon nehezen állapítható meg, mivel e két utóbbi kategóriáról részletes összeírások nem maradtak fenn. Némi támpontot nyújthat a már említett 1797. évi nemesség összeírás, amely a jövedelmek nagysága alapján kötelezett minden privilegizált nemest a személyes hadbaszállás helyett a költségek fedezésére. Berettyóújfalu helyben lakó kuriális és taksás nemeseiről a fizetett hozzájárulás nagysága szerint a 11. sz. táblázat szerkeszthető meg.175

A nemesség jövedelmét figyelembevevő adókimutatás szintén differenciált társadalmat mutat, bár arra is utal, hogy a város nemességének többsége, 50 családfő (69,44%) nagyjából azonos jövedelemmel rendelkezett. A nevek azonosítása egyértelműen bizonyítja, ebbe a csoportba tartoznak azok az armalisták, akikről az 1750-es, 60-as évek adóösszeírásai alapján azt állapítottuk meg, hogy a jobbágyság átlagánál valamelyest magasabb jövedelmet élveztek, de összességükben nem érték el, illetve nem haladták meg a gazdag parasztok jövedelmét. Ugyanitt találhatjuk a kuriális nemesek egy részét is. Fodor Mártont, Fónyad Jánost, ifj. Fónyad Mihályt, a Kodormány család tagjait és másokat. Kurialisták a következő két jövedelmi csoport tagjai is, közöttük a legmagasabb hozzájárulást Csifi Ferenc (123 forint 29 krajcár), Szentmiklóssy Sámuel (74 forint 53 krajcár) és Czirják András (36 forint 23 krajcár) fizetett. Valójában csak őket tekinthetjük olyanoknak, akiknek jövedelemszintje valamelyest közelített a több faluban is birtokos „bene possessionatus" nemesek jövedelméhez.

Ugyanennek az összeírásnak az alapján módunk nyílik annak bemutatására is, hogy az Újfaluban birtokos jómódú megyei nemesek és a helyi armalisták és kuriális nemesek között milyen különbség volt a jövedelmek tekintetében. Míg a berettyóújfalui nemesek több mint kétharmada átlagosan 3 forint 18 krajcár nemesi hozzájárulást fizetett, a városban is birtokos 12 megyei possesionatus nemes közül 200 forintnál kevesebbet 3, 200—400 forint közötti összeget 5, 400 forintnál többet 4 fizetett. A 12 „bene possesionatus" nemes által fizetett 3581 forint 56 krajcár több mint négyszerese volt a 72 újfalui armaiista és kuriális nemes által fizetett összegnek, pedig ez utóbbiban a városra mint közösségre kirótt subsidium is benne volt. Míg a jómódú nemesek átlagosan csaknem 300 forintot fizettek — és természetesen ennek megfelelően alakult jövedelmük is — a város nemesei átlagosan alig több mint 11 forinttal járultak hozzá a nemesi felkelés költségeihez.

Az armalisták, kurialisták és a jómódú megyei nemesek között is mély árok húzódott, ha a jövedelmek nagyságát nézzük, de legalább ugyanilyen különbség volt a mágnások, a főrendek és a jómódú megyei nemesek között. Eszterházy herceg csak a Bihar megyében levő uradalmának jövedelme után 10 490 forint hozzájárulást fizetett, de a váradi püspökség 38 741, a káptalan 16 700, a belényesi ortodox püspök is 9119 forintot. A főrendek jövedelemszintje legalább annyival felülmúlta a jómódú megyei nemesekét, mint azoké az armalistákét és bocskorosokét.

A berettyóújfalui társadalom jogi és vagyoni rétegződése mellett a foglalkozás szerinti megoszlásra csak szórványos adataink vannak. Bár a város lakossága még a XVIIJ. század folyamán is elsősorban a föld társadalma maradt s lakói parasztok voltak akár volt nemesi kiváltságlevelük, akár nem, a munkamegosztás fejlődésével más foglalkozásúak is megjelentek a népesség soraiban. A mezővárosi fejlődés eredménye, hogy a paraszttársa dalomból kivált egy eléggé jelentékeny iparos és kereskedő réteg, amelynek nagyságáról hozzávetőleges tájékoztatást nyújt az alábbi összesítés.176

Az 1740-ben, 1743-ban és 1763-ban összeírt adóköteles lakosságnak 10,46, 6,21, illetve 6,89 százalékánál tüntették fel az iparos és kereskedő foglalkozást, ami a mezővárosok viszonyai között előrehaladott munkamegosztásra utal.

A legnagyobb súlya — mint más helyeken is — a lakosság ruházkodásával kapcsolatos iparos tevékenységnek volt, a szűcsök, takácsok, szabók, vargák, csizmadiák aránya 1740-ben az összes iparosok és kereskedők között 55, 1743-ban 50% volt. Sajátos tevékenységnek tekinthetjük a kosárfonók foglalkozását. Ez kapcsolatban állt a határ áradásos jellegével, a fűzfák elterjedtségével, amelyek jó vesszőt szolgáltattak kosarak, szekérkasok stb. készítéséhez. A korábban említett füzes kertek léte aligha választható el a kosárfonó mesterségtől, amit bizonyára a kimutatottnál sokkal többen űztek, ha nem is iparszerűen. Tizenegy iparos foglalkozás elkülönülése eléggé differenciált ipari tevékenységre utal, bár azt is látnunk kell, hogy e mesterek nagy többsége nem állandó jelleggel űzte iparát.

Többségük állatállománnyal, szántófölddel is rendelkezett, paraszti gazdálkodást is folytatott, így az ipari és mezőgazdasági tevékenység végleges elválásáról nem beszélhetünk. A foglalkozások sokfélesége önmagában még nem mutatja a társadalmi munkamegosztás előrehaladását, inkább arra utal, hogy a csekély igények kielégítésére egy-egy iparhoz értő „mester" is elegendő volt. A helybeli iparosoknak csak olyan vevőkörük volt, amely nem kötötte le munkaerejüket egész évben, így maradt idejük a mezőgazdasági foglalkozásra is. Az újfalusi iparosok és kereskedők társadalmi állapotukban sem különültek el a parasztlakosságtól, hiszen ugyanúgy földesúri hatalom alatt élő jobbágyok, ül. zsellérek voltak, mint a földműveléssel foglalkozók.

C) A VÁROS VISZONYA FÖLDESÚRHOZ ÉS AZ ÁLLAMHATALOMHOZ

A berettyóújfalusiak állapota a hajdúszabadság elvesztése után a jobbágyfelszabadításig ún. taxás, szerződéses jobbágy állapot volt, ami azt jelentette, hogy földesúri szolgálataikat egy összegben és pénzben válthatták meg. A derecskéi uradalomban élő taksás jobbágy viszony sajátossága volt, hogy a földesúr nem egyes jobbágyokkal, nem is külön-külön a falvakkal és mezővárosokkal kötött szerződést a szolgáltatások pénzbeli megváltására, ha nem az uradalom egész lakosságával együtt.

Az egyes helységekre kivetett bérösszeg — mint az jelen kötetünkben Rácz István tanulmányából is kiderül — folyton emelkedett, még súlyosabbá vált azonban a helyzet az úrbérrendezés során. Míg korábban a járadék kiszámításának alapja nem a termény, munka és egyéb szolgáltatások lehetséges pénzbeli ellenértéke volt, hanem az uradalom zálogértéke, most az urbárium alapján szedhető munka, termény- és pénzszolgáltatást számolták át pénzre s e szerint akarták a szerződésben a fizetendő összeget meghatározni. Az úrbérrendezés után a szerződéskötés rendszerében kétféle változtatást hajtott végre az uradalom. Megszüntette az együttes szerződéskötést és már 1778-ban minden településsel külön-külön kötött contractust, majd 1783-ban, az uradalom monográfusának szavai szerint „a cenzuson túl az úrbéri rendeletben előírt minden szolgáltatást igényelt alattvalóitól a birtokos. Ezen az alapon felszámították a kilencedet, regale bérletét és a munkajáradékot egyaránt".177

Az urbáriumban előírt szolgáltatások pénzre történő átszámításával a járadék 16 ezer forintról hirtelen 48 837 forintra nőtt s messze meghaladta az egykori zálogösszeg kamatait. (Egyébként ekkorra már örökbirtokká vált az uradalom.) Ezt az összeget ugyan nem tudták behajtani, 1783-ban csak a felét fizették az uradalom települései, mégis előnytelen helyzetbe kerültek a jobbágyok, mert szolgáltatásaik meghatározásánál az úrbéri rendeletre lehetett hivatkozni. A járadék drasztikus megemelése is hozzájárult, hogy a század végén fellángolt a harc a hajdúszabadság visszaszerzéséért, bár eredményre nem vezetett.178 A század utolsó harmadában Berettyóújfaluban is tapasztalható általános elszegényedés mögött látnunk kell a földesúr mértéktelenül megnövekedett igényeit is, aminek az uradalom népessége nem tudott eleget tenni.

Amíg a földesúr nem külön-külön szerződött az uradalom helységeivel, tehát 1778-ig, a szerződésben rögzített járadékot a községek osztották fel maguk között teherbíróképességüknek megfelelően. Berettyóújfalu taksájának alakulásáról a 13. sz. táblázatot lehet meg szerkeszteni. 179

Minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy a községek egymás között a földes úri adót arányosan osztották fel, hiszen ebben az esetben az eltagadás a többi települést rövidítette volna meg, amit azok nem engedhettek meg. A város adójának összege — amint láthatjuk — nem nőtt arányosan az uradalom egésze által fizetett pénzjáradékkal. 1703 és 1761 között volt a legnagyobb arányú az emelkedés, de ez is csak 3,3-szeres volt az uradalmi 4,6-szoros növekedéssel szemben. Az 1770-es és 80-as években a teljes uradalom által fizetett járadékból csökkent a város részesedése, bizonyára nem függetlenül a korábban már említett elszegényedési folyamattól. Ezt erősíti meg a pénzjáradéknak 1783-ban az úrbéri rendelet előírásainak megfelelő kiszámítása, amelyben az összes jobbágyi szolgáltatást számították át pénzre. Berettyóújfalu részesedése az uradalom adójából e szerint is csak 10,2% volt. Az a tény, hogy az úrbérrendezés során a lakosság nagyrészét zsellérként írták össze, természetesen jelentkezett a járadék nagyságában is.

A pénzjáradékot fizető, kontraktualista helyzet a jobbágyfelszabadításig jellemezte a várost. Ez azonban egyáltalán nem jelentette, hogy az uradalom ne törekedett volna a lakosságra kedvező helyzet megváltoztatására. A jövedelmek a század folyamán emelkedtek, de a nagy előrelépést a földesúri termelő üzem: a majorság kiépítése jelentette volna. A XVIII. század derekán Magyarországon a földesúri majorságok kialakításának új nagy hulláma kezdődött, s egy sor földesúri üzem született a XVII. században még török megszállta területeken is. Az Eszterházyak is törekedtek majorság kialakítására, annál is inkább, mert dunántúli birtokaikon jól felszerelt és jövedelmező saját kezelésű gazdaságaik voltak. Egyértelműen bizonyítja ezt az 1746-ban kötött szerződés, amelyben nemcsak fejenként és háztartásonként akarta az uradalom kiróni a pénzjáradékot, de belefogalmazták a szerződésbe azt is, hogy a herceg (Eszterházy Pál Antal) „meg nevezett helységeknek szinyén s azoknak határaiba, a hol tudniillik fog teczeni és lehetséges lészen, Majorságokat és egyéb féle gazdaságokat indíthasson".180

A jogbiztosító szerződés nem volt egyszerű fikció. Az uradalom meg fogalmazta azokat a földesúri jogokat is, amelyek reálissá tehették volna a majorságépítést, így a szerződésben szerepelt, hogy minden jobbágynak robotot is kell adni, „esztendő által 12 napot". Ez egyelőre nem lett volna súlyos munkajáradék, hiszen két évtizeddel később az úrbéri rendelet 52 nap igás, vagy 104 nap gyalogrobotra kötelezte az egésztelkes jobbágyokat s 12 napot még a hazátlan zsellértől is megkövetelt. De nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az alföldi megyékben a XVIII. században is csaknem ismeretlen vagy minimális mértékű volt a munkajáradék. Bihar megye még 1750-ben is szabályrendelettel tiltotta meg „nehogy a földesurak 12 nap munkán és egy császári aranyon alul egyezzenek meg jobbágyaikkal", 181 amit csak úgy lehet értelmezni: voltak olyan földesurak is, akik 12 nap robotnál kevesebbet kívántak jobbágyaiktól s a megyének kellett szabályrendeletet alkotni arról, hogy legalább 12 nap robotot megköveteljenek.

Külön foglalkozott az 1746. évi szerződés a földesúri regálé jogok biztosításával. Ezek nagyrészét ugyan a községek bérelték, az uradalom azonban nem felejtette el figyelmeztetni őket, a korcsma, mészárszéktartás, a malom működtetése, a sörfőzés, a piacpénzszedés, a halászat és vadászat joga a földesurat illeti meg, de az övé a vámok, az erdők és nádasok, a boltok és pálinkafőző üstök jövedelme, sőt a monopóliumokat kijátszókra kiszabható bírságpénz is. A szerződés egy értelműen fogalmaz, hogy mindezek „eö Herczegségére, úgy mint Földes Urok részére hagyattassanak, és egyedül oda tulajdoníttassanak".182

Külön figyelmet érdemel a szerződésnek az a pontja, amely megtiltja, hogy az uradalom helységei, közöttük Berettyóújfalu, hajdúvárosoknak neveztessék magukat, mert csak hat hajdúváros van a földesúri érvelés szerint. Nem kétséges, hogy a hajdú hagyománynak óriási szerepe volt az ellenállásban, s abban, hogy végül is ezek a törekvések nem valósulhattak meg, sem az allodiumok kiépítésére, sem az örökös jobbágyi állapot bevezetésére nem kerülhetett sor.183

A földesúri regálék mellett sok vitát váltott ki a XVIII. században a jobbágyi földek szabad adásvétele, amely Berettyóújfaluban is általános szokás volt. A városra is érvényes a megye megállapítása, „hogy a helységek lakosai és jobbágyai a földeket, vagyis telkeik tartozékát, tudniillik a kaszálókat, szántóföldeket és ehhez hasonlókat, részben lakostársaiknak, részben idegeneknek — eladni, elzálogosítani szokták s ezt már a török időkben is folytatták".184 A török uralom óta szokásban levő szabad adásvevést a megye hiába tiltotta, bár gyakran hoztak szabályrendeletet arról, hogy földesúri engedély nélkül senki sem adhatja vagy zálogosíthatja el úrbéres földjét.

Az úrbéri rendelet lehetőséget teremtett a kialakult szokásjog megváltoztatására. Az adásvétel ügyében az urbárium alapján kívánták meg a földesúri beleegyezést az elidegenítéshez, de változások történtek a földesúri regálék használatában is. így a város vámszedési joga, amelyet évszázadok óta gyakorolt a Berettyón,185 földesúri joggá változott. Az a kísérlet, amellyel II. József próbálkozott a bormérési monopólium felszámolására, eredménytelen maradt. A központi kormányszervek utasítására 1788-ban Berettyóújfalu elöljáróit is megkérdezték a megye vezetői, hogy „a Bor mérés eránt az Urbariális Regulatiohoz, avagy pedig a legutóbbszor kiadott rendelkezésekhez kívánnak-e állani?" (A legutóbbi rendelés a szabad bormérés lehetőségét kívánta biztosítani a községeknek.) A város vezetői „egy akarattal" úgy határoztak, „hogy a Szabad bormérés a Lakosoknak... egyáltalán fogva meg ne engedtessék, ide értvén az ojan Nemes Uraimékat is a kik nem a tulajdon magok, hanem a Titt. Méltóságos Herczegség Jussán élnek".186 A vezetőség úgy vélte, a községi jövedelmek szempontjából jobb, ha a bormérés a kommunitás részére marad, mert így eredményesebben lehet fellépni a taksás nemesek jogtalan educillációja ellen is.

A hajdú hagyományok hiánya miatt az 1770-es években újratelepített Berettyószentmárton helyzete másként alakult, mint Újfalué. Az 1780-as évek végén, amikor Újfalu más településekkel együtt ismét erőteljes akciót indított a hajdúszabadságok visszaszerzéséért, a berettyószentmártoniak is panasszal éltek Pongrácz János földesúr ellen, hogy „ők a napi számokkal terhel tétnek". A földesúr azonban a telepítés során kötött szerződésre hivatkozott, amely szerint a szentmártoniak „magokat obligálták a 24 marhás Robotra, ha nekik Terhesnek látczik, keressenek ollyan hellyet az hol Curiális Funduson kevesebb napszámért lakhatnak".187 Az idézetből nemcsak a földesúri öntudat és gőg tűnik ki, de azt is megtudjuk, hogy a szentmártoniak curiális jobbágyok, ill. zsellérek voltak.

A XVIII. század utolsó harmadában már megszűnt a nagy munkaerőigény, a földesurak számára sokkal kedvezőbb feltételekkel telepíthettek jobbágyokat és zselléreket, mint a század első felében. Az újonnan telepítettek a földesúrhoz fűződő kapcsolatukban előnytelen helyzetben voltak a korábbi településű helyekhez képest.

A földesúrhoz fűződő viszony mellett a város életét számottevően befolyásolta az állam hatalom is. Az államhatalom és territoriális képviselője, a megye ugyanúgy beleavatkozott a mindennapi életbe, mint a földesúr. A XVIII. század folyamán a legfontosabb kötelezettség az állam irányában a katonaállítás és az adófizetés volt. A nemesség adómentessége indoklásában gyakran hivatkozott katonáskodási kötelezettségére, arra, hogy vérével adózik, pedig a reguláris katonaság már régóta nem a nemesek, hanem a parasztok soraiból toborzódott. Egy-egy település fiatalságának olykor tekintélyes részét vitték el az évtizedekig tartó katonai szolgálatra. Berettyóújfaluban pl. 1742-ben az osztrák örökösödési háború időszakában 10 fiatalt kellett kiállítani a hadsereg részére.188

A katonaállítás mellett ismétlődő súlyos teher volt az adófizetés kötelezettsége. Az álla mi hadiadó mellett a megyei hivatalok fenntartása is a jobbágyok vállain nyugodott. Részletes kimutatásaink azonban csak az előbbiekről, a város által a XVIII. században fizetett subsidium nagyságáról vannak. Ezekről a 14. sz. táblázat összesítése készíthető.189

Az állami adó összege számottevő emelkedést a század folyamán nem mutat. Az egymást követő évtizedek átlagos adónagysága az 1710-es évektől kezdve 250, 172, 252, 283, illetve 232 forint volt, tehát évi 250 forint körül ingadozott. Az állami adó kivetésének alapjául szolgáló megyei portaszámok nagyon messze álltak a valóságtól, s a XVIII. században inkább már csak számítási egységet jelentettek. Minden megye igyekezett csökkenteni saját portaszámát, hogy az adó megyék szerinti felosztásakor kedvező helyzetbe kerüljön. Az egyszer már kivetett adót helységekre igyekeztek a valóságos teherbíróképesség szerint kiróni. Ugyanez történt egy-egy település lakossága közötti felosztásnál is. Néhány esztendőben lehetőségünk nyílik rá, hogy a Berettyóújfalura kirótt állami adót összehasonlítsuk a sárréti szolgabírói járás által fizetett adó nagyságával. Ezt tartalmazza a 15. sz., összehasonlító táblázat.

A berettyóújfalusi lakosság által fizetett adó átlagosan 5,81%-a volt a sárréti adónak. Ez elég jól megközelíti a népességi, pontosabban az összeírt adózó háztartásokban mutatkozó arányokat, mert a város adózó háztartásai a Sárréten összeírtaknak átlagosan 6,15%-át

alkották.190 Nem volt tehát számottevő különbség az adóösszeg és a népességszám arányaiban. A korábbiakban, a földesúri adó elosztásával kapcsolatos eljárást is figyelembe véve azt kell megállapítanunk, mind az állami, mind a földesúri adó települések közötti szétosztásánál többé-kevésbé reálisan érvényesült a valóságos vagyoni erő, a felosztás megközelítette az adózók teherbíróképességében mutatkozó különbségeket.

A város jobbágyainak a földesúrhoz és az államhatalomhoz fűződő kapcsolatát vizsgálva fel kell tennünk a kérdést; hogyan alakult a jobbágy megterhelése e két legfontosabb külső hatalom tekintetében? Ennek bemutatására legalkalmasabb eszköznek az állami és földesúri adó egymáshoz viszonyított aránya kínálkozik. Az összehasonlítható esztendőkben a 16. sz. táblázat szerint alakult a földesúri és állami adó.

A változások tendenciái a táblázatból egyértelműen kitűnnek. Míg az állami adó a század elején csaknem fele volt a földesúri adónak, azaz a földesúri és állami terhek aránya nagyjából 2:1 volt, addig a század második felére az állami adó már alig több mint egytizedét alkotta a földesúrinak. A földesúri járadék gyorsabban nőtt, mint a népességszám, az állami adó viszont csaknem változatlan maradt, így arányának csökkenni kellett. A jobbágyi járadék elsajátításáért folytatott állami és földesúri versenyfutásban a földesuraság mutatkozott eredményesebbnek s a XVIII. század második felében a földesúri terhek már jóval nagyobb súllyal nehezedtek a lakosságra, mint az állami adó. Aligha véletlen, hogy a földes úri terhek elleni tiltakozás is mindig erőteljesebb volt, mint az adófizetés miatti siránkozás, amely sok formális elemet is tartalmazott. Gyakran a megyei hatóságok igyekeztek a jobbágyi panaszokat felerősíteni.

A földesúrnak és az államhatalomnak fizetett járadék összehasonlító vizsgálata az el mondottak mellett arra is lehetőséget ad, hogy a város fejlődésének dinamizmusát megpróbáljuk megragadni. Ha igaz az, hogy az uradalmon belül a földesúri adó elosztása, a sárréti járáson belül pedig a subsidium kivetése többé-kevésbé követte a vagyoni erőben mutatkozó változásokat, akkor ezekből következtetni lehet, hol tartott Berettyóújfalu fejlődése a hasonló nagyságú településekhez viszonyítva.

A három közeli mezőváros közül Derecske, mint uradalmi központ jelentősebb volt, mint Berettyóújfalu, de úgy tűnik, Kába vagyoni ereje is meghaladta Újfaluét, bár egy-két esetben alacsonyabb állami adót fizetett. Komádi kisebb település volt az említetteknél, állami adója arányának fokozatos csökkenése arra utal, hogy a fejlődésben mind Berettyó újfaluhoz, mind Kábához és Derecskéhez képest elmaradt. Mai ismereteink mellett megmagyarázhatatlan miért olyan alacsony földesúri adójának aránya a másik három mezőváros hoz képest és az állami adóhoz viszonyítva is. A fokozatos elmaradás azonban a földesúri adó arányváltozásaiból is kitűnik. Nehezebb eldönteni, hogyan alakult Berettyóújfalu fejlődésének dinamizmusa Derecskéhez és Kábához viszonyítva. A földesúri adó Kabát azonos nagyságrendűnek mutatja Újfaluval, Derecskét valamelyest nagyobbnak. Ezt nem cáfolja az állami adó felosztása sem, legfeljebb egyes években. Az arányok változásának tendenciájában nem fedezhetünk fel különösebb törvényszerűséget, azt kell tehát feltételeznünk, hogy Kába, Derecske és Berettyóújfalu fejlődésének üteme a XVIII. század utolsó harmadáig nem nagyon különbözött egymástól. Ekkor Újfaluban — amint láttuk — egy erőteljesebb elszegényedési folyamat kezdődik. Sajnos a rendelkezésünkre álló adatok nem adnak lehetőséget rá, hogy kimutassuk, volt-e hasonló folyamat a másik két mezővárosban is, vagy ekkor megkezdődik Berettyóújfalu fejlődésének viszonylagos elmaradása.

A XVIII. század 90-es éveiben a város életében is új szakasz kezdődik. A hajdúkiváltságok visszaszerzéséért indított utolsó nagy támadás az évtized elején s e kísérlet kudarca191 rá kellett hogy döbbentsék a lakosságot: a feudalizmus viszonyai közül való kiszabadulás útja nem az elveszített privilégiumok visszaszerzése, hanem a privilégiumok eltörlése, a jobbágyság általános felszabadítása, a tőkés társadalom megteremtése. Az 1790-es évekkel kezdődő negyedszázados konjunktúra, majd a jó két évtizedig tartó dekonjunktúra kibontakoztatták Magyarországon is a feudalizmus általános válságát, amely új helyzetet teremtett e bihari mezőváros életében is.

3. A HAGYOMÁNYOS GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM FELBOMLÁSA A XIX. SZÁZADBAN

a) BIRTOKRENDEZÉS ÉS TAGOSÍTÁS BERETTYÓÚJFALU NÉPÉNEK VÉGSŐ ELSZÁMOLÁSA AZ URADALOMMAL

A hajdúszabadság elveszítése a XVII. század végén — amint láttuk — azt jelentette, hogy a mezőváros lakosai a XVIII. században alacsonyabb társadalmi szinten, taksás jobbágyként vívták meg harcukat a természet meghódításáért, a török uralom alatt elvadult táj újraszelídítéséért. Ez a küzdelem a társadalmi süllyedés ellenére is igen eredményes volt. A XVIII. század a gyarapodás, a termelés kiszélesedésének, megsokszorozódásának időszaka volt. A gazdasági növekedés mértéke arra utalt, hogy a feudális rendszerben a XVIII. századi Magyarországon még voltak tartalékok. Válságba a feudális termelési rend csak a XVIII — XIX. század fordulójától kezdve jutott s e válság törvényszerűen vezetett 1848-ban a jobbágyfelszabadításhoz, a polgári társadalmi viszonyok megteremtéséhez.

Az új helyzet Berettyóújfalu és a hozzá hasonló kis mezővárosok számára is felvetette a továbbhaladás mikéntjének kérdését. A mezőgazdasági termelésre, azon belül is a növény termelés és állattenyésztés egymást kiegészítő rendszerére épülő hagyományos gazdálkodás a tőkés árupiac viszonyai között válságba jutott s ezt önmagában a jobbágyfelszabadítás ténye nem oldotta meg. A XVIII. században többnyire még pusztai állattartást űző, nagy határú alföldi mezővárosok tanyás várossá fejlődve próbáltak meg alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Egyes helyeken a megőrzött pusztai legelőkön tartott állatokkal akartak be kapcsolódni a tőkés árutermelésbe, másutt a csaknem az utolsó holdig feltört legelőn folytatott monokulturális gabonatermeléssel, ismét másutt a mezőváros tanyarendszerében kifejlesztett zöldség-, gyümölcs- és szőlőkultúra segítségével. Ahol a tágas határ hiánya nem tette lehetővé a mezőgazdasági árutermelésbe történő bekapcsolódást, ott az iparosodás, a kedvező forgalmi, kereskedelmi helyzet kihasználása is lehetett városfejlesztő erő s a mezővárosok egy részét a XIX. században valóságos várossá alakította.

Az egykori mezővárosok nagy többsége azonban nem tudott a városfejlődés útjára lépni a polgári szabadság birtokában sem, többnyire azok miatt a korlátok miatt, amelyek a jobbágyfelszabadítás után is gátolták a tőkés városiasodás előrehaladását Magyarországon. Berettyóújfalut a XIX. századi fejlődése alapján ez utóbbi csoportba kell sorolnunk. A nagyhatárú alföldi mezővárosok útját — amely egyébként szintén zsákutca volt — nem járhatta, mivel saját határa még az ötezer holdat sem érte el s a bérelt pusztákkal együtt is alig haladta meg a 16 ezer holdat. Ipari centrummá sem fejlődhetett, mivel nem voltak meg azok a természeti és társadalmi fel tételek, amelyek a szűk hatósugarú kézművesipari üzemek tőkés vállalkozásokká alakulását lehetővé tették volna. A település számottevő forgalmi centrummá sem alakulhatott, bár a Püspökladány—Nagyvárad—Kolozsvár vasútvonal kiépítése jó szállítási feltételeket terem tett. A várossá fejlődés megrekedését nem kiváltotta, inkább csak konstatálta az 1870-es években, hogy Berettyóújfalunak az új városi törvény kapcsán nem sikerült még a rendezett tanácsú városi jogállást sem kivívnia s nagyközségnek minősítették vissza, mint az egykori mezővárosok nagy többségét.

A várossá válás elvetélése miatt Berettyóújfalu XIX. századi sorsának alakulásában továbbra is döntő tényezőnek kell tekintenünk a mezőgazdaságot, annak is hagyományos formáját, amely elveszítette már fejlődést serkentő szerepét s csak arra volt alkalmas, hogy szűkös megélhetést biztosítson azoknak a paraszttömegeknek, amelyek más termelési ágakban nem kereshették boldogulásukat. E mezőgazdaság a tőkés átalakulás korszakában is igyekezett önellátó jellegét megőrizni, a specializációban nem jutott olyan szintre, hogy áru termelő jellege erőteljesen kibontakozhatott volna. A termelés hagyományos struktúrája a társadalomszerkezet konzerválódását is maga után vonta. A városok már a feudális társadalomban is társadalomszerkezetükkel, eltérő foglalkozási megoszlásukkal különböztek az agrártelepülésektől. Azt, hogy Berettyóújfalu alig haladt előre a városiasodás útján, jól mutatja, hogy a lakosság foglalkozás szerinti megoszlása még 1910-ben is alig különbözik az országos átlagtól. A mezőgazdaságból élők aránya Újfaluban még mindig meghaladta az 54%-ot s csak mintegy 10%-kal volt alacsonyabb az agrárnépesség országos arányánál.191

A mezőgazdasági jellegét jórészt megőrző település XIX. századi történetében két egymással összefüggő változásnak volt meghatározó jelentősége: a jobbágyfelszabadításnak és a birtokrendezéseknek, 111. tagosításoknak. Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás személyükben szabaddá és földjük tulajdonosává tette a lakosokat, a birtokrendezések során véglegesen elszámolt egymással a volt földesuraság és a jobbágyság, felosztották egymás között azokat a földeket is, amelyeket a korábbi századokban közösen használtak.

Az előző fejezetekben már hivatkoztunk rá, hogy Berettyóújfalu lakossága az utolsó nagy támadást a hajdúszabadság visszaszerzéséért az 1790-es években indította más bihari hajdútelepülésekkel együtt. 192 Ez az akció azonban ugyanúgy eredménytelen maradt, mint a korábbiak. A feszültség azonban a földesuraság és a „régi" szabadságot visszaszerezni óhajtó város között továbbra is megmaradt. A lappangó ellentét csaknem lázadás formájában tört felszínre 1820 őszén a bíróválasztás során. A paraszti önkormányzat fontos eleme volt a bíróválasztás szabadsága, amellyel a XVII — XVIII. század folyamán a települések egy része élt is, annak ellenére, hogy a parasztfalu önkormányzata válságba került.193 A Mária Terézia-féle Urbárium lehetőséget teremtett a földesuraknak, hogy beavatkozzanak a bíró választás rendjébe, mert úgy határozott, hogy a földesúri hatalom alatt élő települések bíráit a földesúr jelöltjei közül kell választani.

Ez a rendszer azonban — úgy tűnik — Berettyóújfaluban nem lehetett általános gyakorlat, mert 1820. október 29-én, amikor az uraság tisztjei az urbárium rendelkezései alapján 4 bírójelöltet kandidáltak, a mezőváros lakói ellenszegültek és a jelöltek egyikét sem fogadták el. Az összegyűlt tömeg a kortárs feljegyzése szerint nem akart a földesúr jelöltjei közül választani, hanem „önön hatalmával más candidátusokat kiáltván ki, azok közül nagy lárma közt egyet el választott". Az uradalom jelen levő hivatalnoka „az egybegyűlt sokaságnak Lázítóját Bokor Józsefet" elfogatta és arra akarta kényszeríteni a jelenlevőket, hogy mégis a földesúr jelöltjei közül válasszanak bírót. A feldühödött tömeg azonban kiszabadította Bokor Józsefet, a községházáról a földesúr által állított bírót kiutasította, a város jelöltjét ültette a bírói székbe és fel is eskette. A közösség bizalmából választott bíró működését a szolgabíró akadályozta meg, aki a „zenebonás" népet úgy akarta féken tartani, hogy a lazítok közül hetet elfogatott és tömlöcbe záratott. A nyugtalanság és elégedetlenség azonban tovább tartott november hónapban is.

A Bihar megye által delegált bíróság november 23-án Berettyóújfaluban ülésezett, a helyszínen akarta elítélni a „lázadás" során elfogottakat. Kénytelen volt azonban megállapítani, hogy „rendes" módon a bíróválasztást még mindig nem lehet megtartani, mert a „fennforgó vakmerő hatalmaskodásban a lakosoknak nagyobb része részes, az általok erőszakossan választott, de különben az Elöljáróságra alkalmatlan Bírákat több mint négy százan még most is megerősíteni kíványák".194 A kiküldött bíróság „a Törvényszék tekintélyének fenntartására" és a „közbátorság" miatt azt kérte, hogy a megye vezényelje ki a városba a Würtenberg gyalogezred „commandóját" és „2 compagnia katonaságot". A nyugtalanságot végülis csak katonai erővel lehetett lecsendesíteni, de a rossz viszony a város és az uradalom között a jobbágyfelszabadításig megmaradt.

A hajdú hagyományok mellett a jobbágyok és földesurak ellentétét egyre erőteljesebben motiválta a nyomasztó földszűke, ami a népesség szaporodásával mindinkább érezhetővé vált. Bihar megye sárréti járásában a földesúri magánkezelésű gazdaságok részesedése a szántóföldekből és rétekből magasabb volt az országos átlagnál. Egy 1839-ből származó összeírás szerint a Sárréten a majorsági szántóföldek és rétek terjedelme 43 907 hold volt. 1540 jobbágytelekre viszont 58 520 hold szántóföld és kaszáló jutott. A közföldeket nem számítva a szántók és rétek 38,43%-a volt majorsági föld, míg az országos átlag nem érte el a 30%-ot.195 A sárréti jobbágyságot tehát az országos átlagnál szűkebb területre szorította a földesúri gazdaság. Berettyóújfalu helyzete némiképpen eltért a sárréti átlagtól is, mert magánkezelésű földesúri gazdaság kialakítására a XIX. században sem került sor. A puszták: Andaháza, Herpály, Kórógy, Szentkozma azonban urasági tulajdonban maradtak s fennállt a veszélye, hogy a birtokrendezések és tagosítások során az uradalom felmondja a pusztabérleteket s létalapjában támadja meg Berettyóújfalu mezőgazdaságból élő lakosságát.

A XVIII. század utolsó harmadában újratelepített Berettyószentmárton esetében a legnagyobb problémát az okozta, hogy a falu majorsági zsellértelepülés volt. Az a föld, amely a szentmártoni lakosság megélhetését biztosította, a telepítés után is megőrizte urasági, majorsági jellegét, ezért a jobbágyfelszabadítás során sem vált a személyében felszabadult parasztság szabad tulajdonává, hanem a volt földesurak polgári tulajdona lett. Újfalu lakosságát úrbéres jobbágynak és zsellérnek tekintették, így az 1848. évi jobbágy felszabadítás során a szabadságot elnyerők úrbéres természetű földjeiknek is szabad tulajdonosává váltak.

Problémát okoztak azonban a telekrendszer körüli zavarok. A korábbiakban már utaltunk rá, hogy a városban a XVIII. század során nem alakult ki szilárd telekrendszer s az úrbérrendezéskor a jobbágyok kezén mindössze 6/8 telket találtak az összeírok. Ez a későbbiek során kiegészült még 54 7/8 remanentiális telekkel. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a jobbágyság nem 6/8 hanem csaknem 56 telek külsőségeit használja a város saját határán is, ezeknek a földeknek úrbéres jellegét pedig nem lehetett kétségbe vonni. Maradvány vagy remanentiális föld az úrbérrendezés után az ország más vidékein is előfordult,196 elég tekintélyes mennyiségben. Minden bizonnyal egyedülálló azonban a berettyóújfalui helyzet, ahol az úrbéres telekföldet több mint hatvanszor haladja meg a maradványok nagysága. (Maradványnak nevezték azokat a földeket, amelyek úrbéres föld formájában már a Mária Terézia-féle úrbérrendezés idejében is a jobbágyok használatában voltak, de ezeket nem vallották be s így nem kerültek be a tabellákba.) A maradványföldekből a törvény szerint is jobbágytelkeket kellett alakítani, ez Berettyóújfaluban, amint láttuk, megtörtént. A XIX. század első felében az úrbéres állomány kimutatásánál így nem 6/8 , hanem 55 5/8 telekkel számoltak.

A jobbágyfelszabadításkor szabad polgári földtulajdonná az úrbéres telekföld vált, az a háztelek, valamint szántóföld és rétterület, ami az úrbéres jobbágyok és zsellérek birtokában volt. Nem számítottak úrbéres földnek a szőlők, az ún. kertszőlők kivételével és az irtásföldek. Ez utóbbiak Berettyóújfalu határában nem voltak találhatók, s a szőlőket is kertszőlőknek tekintették. Ma már kinyomozhatatlan, hogyan nőtt meg a telkek száma 1848-ra eggyel, mindenesetre tény, hogy nem 55 5/8 , hanem 56 5/8 telek külső és belső tartozékai váltak szabaddá. A zsellérek közül, akiknek száma már 1828-ban is 623 volt,197 mindössze 86 családfőt ismertek el úrbéres zsellérnek, csak ezek belsőségei szabadultak fel, a többiek kuriális vagy majorsági zsellérek voltak ugyanúgy mint Berettyószentmárton lakói, ezek felszabadulásáról a törvény nem intézkedett.

Az Urbárium szabályozásának megfelelően Berettyóújfaluban egy egész telek törvényes járandósága 28 hold szántó és 10 hold kaszáló, összesen 38 hold külsőség volt. 198 Az 56 5/8 telekkel tehát a belső telkeket nem számítva 2151,75 hold szántóföld és kaszáló lett szabad polgári tulajdonná. Ez azonban Berettyóújfalu a puszták nélkül számított határának is csak mintegy 32,6%-a volt. Az urbáriumban használt mértékegység szerint kb. 6600 holdas új-falusi határ fennmaradó részeiről később, a birtokrendezések és arányosítások során kellett dönteni.

Az úrbéres birtokrendezéseket a volt földesurak és jobbágyok közötti végső elszámolásnak is tekinthetjük, mert ekkor kellett határozni a még közösen használt határrészek: a legelők, erdők (nádasok) és a különleges jogállású földek sorsáról. Berettyóújfaluban a birtokrendezés végrehajtását komplikálta, hogy mind a város saját határán, mind a pusztákon kisnemesi társbirtokosai is voltak az uradalomnak. Ezek a kisnemesek a jobbágyokkal közösen használták nemcsak a legelőket és a nádasokat (erdő a város határában nem volt), de szilárd telekrendszer híján a szántóföldeket és kaszálókat is. A birtokrendezéseknek így össze kellett kapcsolódniuk az ún. arányosításokkal. Ez azt jelentette, meg kellett határozni az egyes kisnemesek tulajdoni részesedésének arányát s ezután lehetett kimérni mind az uradalom, mind a jobbágyok és kisnemesek részét a korábban közösen használt földekből.

Az úrbéres birtokrendezésekkel nem feltétlenül kapcsolódott össze, de gyakran megelőzte, illetve kísérte azokat a puszták „rendbeszedése" és az úrbéres és urasági földek elkülönözése, segregatiója. így volt ez az Eszterházy uradalom esetében is, amely már a jobbágyfelszabadítás előtt megkezdte a város határától a XVII. század óta elválaszthatatlan, de a lakosok birtokává soha nem váló puszták tagosítását. Sajnos e munkálatokról közelebbi ismereteink nincsenek. Mindössze azt tudjuk, hogy a majorsági jellegűnek tekintett Berettyó szentmárton rendbeszedése már 1837-ben megkezdődött, Andaháza, Herpály és Szentkoz ma tagosítása 1841-ben, Kórógyé pedig 1847-ben.199 Berettyóújfalu város tulajdonképpeni határán és a kórógyi pusztán azonban az úrbéres birtokrendezés csak 1865—1866-ban fejeződött be. Ez utóbbiról készült jegyzőkönyv és földkönyv ránk maradt,200 így a rendezés lefolyását módunkban áll nyomon követni.

A rendezési jegyzőkönyvből megtudhatjuk, hogy Berettyóújfaluban és a hozzá tartozó Kórógy pusztán „miután az úrbéreseknek minden szántó és kaszáló régi földjei birtokukban változatlanul meghagyatnak — a jelenlegi rendezés csak a közös legelőre s különösen annak elkülönítésére terjesztetik ki". A földesurak és jobbágyok által közösen használt legelők elkülönítését az 1832—36. évi országgyűlésen alkotott törvény szabályozta. Kimondotta, hogy a földesurak és jobbágyok legelőit úgy kell elkülöníteni, hogy az elkülönözött területek kizárólagos használata biztosítva legyen. A törvény, amely a jobbágyfelszabadítás során is érvényben maradt, azt is előírta, hogy „a földesurat a legelő használatától sem az eddigi nemgyakorlat, sem a legelő szűke miatt elzárni nem lehet".201 Az 1853-ban kibocsátott úrbéri nyíltparancs sem változtatta meg a legelőelkülönözés szabályait, megerősítette, hogy „az úrbéri telekkel a volt jobbágyok tulajdonává válnak a már törvényesen elkülönözött, vagy jövendőben törvényesen elkülönözendő legelők.. ,"202

Berettyóújfalu esetében a legelőelkülönítés összekapcsolódott az arányosítással, mert nemcsak a volt jobbágyok és a földesúr legelőit kellett kimérni, de meg kellett határozni a kuriális kisnemesek részarányát is e közös legelőből. A rendezés során a Berettyóújfalu saját határában található legelőt és az egészében legelőnek használt Kórógy pusztát, amelyben az uradalom és a kisnemesek mellett a városnak is volt részbirtoka, együttesen kezelték, úgy határozták meg az illetékesek részesedésének mértékét. A birtokrendezést megelőző évben 1864-ben 1100 Q-öles holdakban számolva 1081 hold 31 D-öl legelő volt található a város saját határán s 1094 hold 392 D-öl Kórógy pusztán. A felmérés során azonban 111 hold területet terméketlennek ítéltek meg, így a felosztásból kihagyták. Összesen a két határban 1882 hold 1175 D-öl (1200 öles holddal számolt) terület felosztásáról kellett dönteni. Ebből kellett megoldani „a Berettyóújfalusi udvartelkeseknek részbeni kielégítésök(et) a Berettyóújfalusi úrbéreseknek pedig teljes kielégítésök(et)".

Az úrbéresek közül a közlegelőből természetesen nemcsak a volt telkes jobbágyok, hanem a volt úrbéres zsellérek is részesedtek, sőt a törvény előírásainak megfelelően a lelkésznek egy egész telek, négy tanítónak fél-fél és a községi jegyzőnek szintén fél telek utáni legelő illetőséget ítéltek meg. Az úrbéres zsellérek közül nyolcat illetett meg egy telek után járó legelőrész, így összességében 56% 8 úrbéres telek után, a 86 zsellérre eső 10 6/g telek után, illetve a papnak, tanítóknak és a jegyzőnek járó 3 4/8 telek után összesen 70 7/8 úrbéres telek legelőilletőségét kellett kimérni. A törvény az egy telekre jutó legelőrész nagyságának megállapítását az érdekeltek egyezkedésére bízta bizonyos határok között. Négy holdnál kevesebb és 22 holdnál több legelőt ugyanis nem lehetett jobbágytelkeként kimérni. Igen gyakran előfordult, hogy a volt földesurak és jobbágyok nem tudtak megegyezni a kiosztandó legelő mennyiségében, ilyen esetekben az úrbéres bíróságok döntöttek.

Berettyóújfaluban nem volt szükség úrbéri per indítására, „barátságos" egyezség jött létre az uradalom, a jobbágyok és a kisnemesek között. Megállapodtak, hogy egy úrbéres telekre 8 hold legelőt osztanak ki, ami messze volt ugyan a felső határtól, de az alsót meghaladta. A számításba vett 70 7/8 telekre 8 holdjával így 567 hold legelő jutott volna, de ezt teljes egészében nem osztották ki. A volt jobbágyok is elismerték ugyanis, amit a jegyzőkönyvben az alábbiak szerint rögzítettek: „A berettyóújfalusi úrbéres lakosság által 1821-ik ólta a közös legelőből, valamint az uradalmi joghoz tartozó vízborította területekből, a belsőségekhez, úgyszintén a szántó és kaszáló földekhez csatolva több foglalások az úrbéresek legelő illetményébe tudandók be".

A foglalások területe 148 hold 933 négyszögöl volt, ezek levonása után a legelőilletmény csak 418 hold 267 négyszögöl maradt. A foglalások levonásába a város úrbéres közösségének bele kellett egyezni, mert a törvény is úgy intézkedett, hogy a foglalások visszaadandók az eredeti tulajdonosnak. A források elégtelensége miatt nem tudjuk megállapítani, miért egyeztek bele a lakosok további megszorításokba is. Az uradalom ugyanis arra hivatkozott, hogy „ezen úrbéri legelőbe az uradalom jogához tartozó vízborította területek (is) beleesvén, ezen vízborította területek a megállapított osztályzat szerint az úrbéres lakosságnak legelőbeli illetményüknek mennyiségébe adattak által, s ily módon az Herczegség kevesebbet kap vízborította területekben, hanem annyival többet gyeplegelőben". Valójában tehát az uradalom a legelő jobb részét tartotta meg magának. Igaz, a Berettyó szabályozása után a korábban vízzel borított területekből is jó termőföld lett203 s ez a hátrány kiegyenlítődött, de a rendezés időpontjában ezt még nem lehetett előre tudni.

Az uradalom a tárgyalások során keresztülvitte azon elképzelését is, hogy az Újfaluban és Kórógyon kimérendő legelői egy tagot alkossanak. Ezért az úrbéresek legelőilletőségét a városhatár nyugati részén adták ki, a kórógyi részt is a berettyóújfalui legelőből, Kórógyon csak az uradalom és kisnemesek osztottak. A felosztási jegyzőkönyv megállapítása szerint az úrbéresek legelője a „berettyóújfalusi határ nyugati részén kitelvén, ennek keleti és déli része ti. a közös legelőből a Fő Méltóságú Herczegségnek jutott, és így az úrbéri illetmények kielégítésére a Korogyi pusztából semmi sem vétetett igénybe, hanem abból csak a Berettyóújfalusi curiális birtokosok elégítendők ki".

A kórógyi pusztán, amelyen így csak az uradalom és a részbirtokos nemesek osztoztak, a tulajdonosok között arányosítási per, amint említettük, már 1847-ben megkezdődött, de az 1865. évi birtokrendezési jegyzőkönyv szerint: „ennek foganatosításba vétele a Kórógyi pusztára nézve akkor elmaradt, mostmár azonban (ti. 1865-ben) a Fő Méltóságú Hercegség a Kórógyi pusztán a közösséget megszüntetni kívánván, óhajtja a maga illetőségét elkülönítve kiadatni, úgy szinte a curiális birtokosok illetőségét is elkülönítve kiméretni".

Az arányosítás alapját az ún. udvartelkek, ill. anyatelkek képezték. Egy udvartelek két anyatelekkel volt egyenlő. Az egész kórógyi határban volt 138 anyatelek és 8 udvartelek. Mivel az udvartelkeket kétszeresen kellett számítani, a kimérési munkálatokat vezető mérnök, Keresztszeghy Antal összesen 154 arányosítási telekkel számolt a puszta felosztásakor. Miután az uradalmat 38 anyatelek és 1 udvartelek illette meg, a kuriális nemeseket pedig összesen 7 udvartelek, a 154 arányosítási telekből 140 jutott a hercegségnek és 14 a kisnemeseknek. A terméketlen földeket levonva a kórógyi puszta területe 1400 hold és 227 d-öl volt (1200 öles holdakban). Ebből 1003 hold volt legelő, 73 hold nádas és 323 hold vízzel borított terület. A határ osztályozása során a földek javítására 94 holdat használtak fel s a kialakítandó új utakra is levontak 22 holdat. A 154 arányosítási telekre így összesen 1283 hold és 400 d-öl földet lehetett felosztani. Egy telekre 8 hold és 400 d-öl jutott. A telkek megoszlása alapján az uradalmat illette meg az egész határból 1166 hold és 800 d-öl, a kisnemeseket 116 hold és 800 d-öl. A kórógyi puszta nagyrésze a felosztás után az uradalom elkülönözött és tagosított birtokává vált. Minden bizonnyal hasonló módon zajlott le a birtokrendezés a többi pusztákon is, bár ezekről, amint mondottuk, nincsenek pontos is méreteink.

Hogyan lehet most már az elmondottak alapján a birtokrendezések mérlegét megvonni a város szempontjából? Berettyóújfalu helyzete a rendezések lezáródásával feltétlenül nehezebb lett, mint korábban volt. A szűk határ, ezen belül is a legelő csekély volta már évszázadok óta sok problémát okozott. A heves ellenállás megakadályozta, hogy az uradalom saját kezelésű gazdaságot hozzon létre s így a birtokrendezések előtt nem csökkentette sem a falu szántóföldjeit sem kaszálóit. A majorság hiányából következett, hogy az uraság állatai nem élték a közlegelőt sem, amely teljes egészében a város használatában volt.

A rendezés során azonban az uradalom jól kihasználta a törvénynek azt a kitételét, amely a korábbi használat hiányát nem tekintette kizáró oknak a legelő felosztására és az urasági rész kihasítására. Szerencsétlen módon hatott vissza a közösségre, hegy a XVIII. században nem alakult ki szilárd telekrendszer s a remanenciákkal együtt is mindössze 56 telek volt a kiosztás alapja. Hasonló népességű településekben sokkal magasabb telekszámokkal is találkozhatunk. Az is hátrányos volt, hogy a lakosság nagy többségét alkotó zsellérek úrbéres jellegét sem ismerte el az uradalom és mindössze 86 zsellér családfőnek járt úrbéres legelő. Az alacsony telek számból és az úrbéres zsellérek kis számából következett, hogy alig több mint 400 hold legelő jutott csak a város úrbéreseinek, míg az uradalomnak csaknem 600 hold a berettyóújfalui határban s több mint 800 hold Kórógyon. Mindez másképp is alakulhatott volna, ha a telek után járó legelőt 8 holdnál magasabban állapítják meg, erre azonban a volt földesúr bizonyára nem volt hajlandó. így viszont sikerült az, amire korábban másfél évszázadon keresztül hiába törekedett; csak a berettyóújfalui és kórógyi határban egy kb. 1400 holdas tagbirtokot kialakítani. Ez a birtokrendezések idejében ugyan még legelő volt, de a folyószabályozás után nem volt akadálya a legelő feltörésének s szántógazdaság kialakításának. A derecskéi uradalom elidegenítésével ezt már nem az Eszterházyak tették meg, de a század végére a nagybirtokot korábban nem ismerő Berettyóújfaluban és az egykori pusztákon 500, 1000 holdon felüli birtokok is létrejöttek. A birtokrendezések során a korábban is szűkös határ még jobban összeszűkült s egyre kevéssé volt alkalmas a növekvő népesség eltartására.

b) MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉS ÉS AGRÁRNÉPESSÉG A FEUDÁLISBÓL KAPITALISTÁVÁ VÁLTOZÓ VISZONYOK KÖZÖTT

Berettyóújfalu XIX. századi fejlődésének nagy paradoxona, hogy a város megháromszorozódó lakossága összeszűkült határon változatlan termelési s ennek következtében társadalmi szerkezet mellett akart megfelelni a tőkés korszak új igényeinek. 1785 és 1910 között a város lakossága egyenletesen növekedett, 1828-ban 4720 fő volt, 1851-ben elérte az 5000-et, 1900-ban 7723-at, 1910-ben pedig a 8579 főt.204 A két és félszeres növekedés nem volt túlságosan gyors, de az országos átlagot valamelyest mégis meghaladta. A település külső képe a városiasodásnak nem sok jelét mutatta. A házak száma csaknem megháromszorozódott, de nagyon kevés volt az emeletes épület, a közművesítés, az utak szilárd burkolattal való ellátása csaknem teljesen hiányzott.

A külső határban a legszembeötlőbb változás a vízállások eltűnése és a legelők, kaszálók rovására a szántóföldek gyarapodása volt. A két jelenség elválaszthatatlan a folyószabályozásoktól. A Berettyó gátak közé szorítása, amely részét képezte a Körösök megregulázásának, új területeket szabadított fel a szántóföldi művelés számára, a növekvő agrárnépesség megélhetésének biztosítása ugyanakkor meg is követelte a művelés alá vonható területek felhasználását. A szántóföldek megnövekedésének folyamatát sajnos nem tudjuk nyomon követni, mert 1895 előtt csak a puszták nélküli városhatárról rendelkezünk a művelési ágakat feltüntető kimutatásokkal. Ezek szerint a város külső határában az alábbi (18. sz.) táblázat szerinti változások következtek be :205

Az 1851-ből és 1865-ből származó adatok csak a tulajdonképpeni városhatár és Kórógy puszta területének művelési ágak szerinti megoszlását mutatják, míg az 1895. évi adatok tartalmazzák a többi puszta adatait is, ezért van olyan nagy eltérés az összes terület tekintetében. Az abszolút számok így nem hasonlíthatók össze, mert nem azonos területre vonatkoznak. Ismervén a puszták hasznosításának módját, azt kell mondanunk, hogy nem volt lényeges különbség Herpály, Andaháza, Szentkozma területének művelési ágak szerinti megoszlása és a tulajdonképpeni városhatár helyzete között. így az arányok változásai bizonyos tendenciákat jól jeleznek. Mindenekelőtt a szántóföldek nagy megnövekedését, amely a század utolsó harmadában felgyorsult, nem függetlenül a vízrendezésektől. A fogyó gyepterületek a mezőgazdasági termelés szerkezetének átalakítását is jelezték, s ez az átalakulás a jobbágyfelszabadítás után egyre gyorsabb lett. A folyamat azonban már a XIX. század első felében megkezdődött.

A XIX. század első felének termelési viszonyairól viszonylag megbízható képet nyújt az 1828. évi országos adóösszeírás, ha a termelés általános feltételeit vizsgáljuk és nem az eredményeket abszolút számokban.206 Ez utóbbiak ugyanis — adóösszeírásról lévén szó —, az eltagadások miatt ugyanúgy torzítanak, mint a XVIII. századi hasonló jellegű források. A szűk határból adódó termelési problémákat azonban az adóösszeírás készítői nagyon jól látták s felfigyeltek arra, hogy emiatt alakult sajátosan a városban a határhasználat rendje is. „Mivel ennek a településnek a területe — állapítja meg az összeírás — a népesség számát tekintve csekély, a lakosok a szomszédos pusztákat szokták felesbe (pro dimidia ráta pro-creationis) kiárendálni." Ehhez a bérleti rendszerhez igazítják a határhasználat, a vetett és ugaron hagyott földek váltogatásának rendjét is, mert „az egyik évben az egész területet vetik, a másikban pedig az egészet ugaron hagyják". (.. .uno anno integrum Territórium seminent, altero vero anno integrum in vervacto reliquant.) Az a sajátos forgórendszer tehát, amelyben a bérelt prédiumok és a saját határ váltakozott egymással, a XIX. század első felében is megmaradt, a prédiumok elvesztése vagy földesúri használatba kerülése alapjaiban támadta volna meg a határhasználat rendjét.

A birtokrendezésekkel előálló új helyzetben természetesen át kellett alakítani e sajátos forgórendszert is. A puszták elkülönítése és magánhasználatba vétele után csak úgy lehetett a korábbi vetésterületet fenntartani, ha fokozatosan csökkent, majd megszűnt az ugar, hiszen a megmaradó szántóföldet minden évben vetni kellett. Az 1820-as években a két nyomásnak megfelelően még a szántóföldek felére kiterjedő ugar 1870 tájára már csak 25% volt, a XIX. század utolsó éveire pedig teljesen eljelentéktelenedett.

Az ugar megszüntetése a tőkés korszak „új mezőgazdaságának" egyik fontos követelménye volt s egyben kifejezője a modern mezőgazdálkodás létrejöttének. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy az ugaros gazdálkodás felszámolása Berettyóújfaluban a hasonló településeken a modern váltógazdaságok megszületésének jele volt. A sárréti gazdálkodás rendszerét leíró közlemény 1845-ben teljes joggal és Berettyóújfalura is vonatkoztatható érvénnyel állapította meg, hogy „itt az okszerű gazdaság ritka madár".207 A racionális gazdálkodás, mint a tőkés mezőgazdaság legfontosabb elve a század második felében is hiányzott, nem a termelők szándéka miatt, hanem a kényszerítő körülmények hatására.

Nagyon csekély változásokat tapasztalhatunk a szántóföldi növénytermelés szerkezetében. A vetésszerkezet jó mutatója a gazdálkodás jellegének. A XVIII. század végétől 1828-ig a legfontosabb változásnak a kukorica előretörése látszik. Az 1828. évi adóösszeírás szerint a kukorica vetésterülete már eléri a gabonafélékét, míg a XVIII. század utolsó harmadában a vetésterület 10%-át sem érte el. A kukorica mellett egyéb új szántóföldi növények, repce, burgonya, szálastakarmányok is megjelennek, az alapvetően gabonatermelésre épülő termelési szerkezetet azonban radikálisan nem formálják át. Ezt tükrözi az 1870-es év sárréti vetésszerkezete is, amelytől a berettyóújfalui csak minimális mértékben különbözhetett.208

A vetett terület arányai azt mutatják, hogy a kenyér- és takarmánygabonák a teljes vetésterületnek még mindig 66%-át foglalták el s az új mezőgazdaságra jellemző ipari növények, répafélék és szálastakarmányok viszont együttesen is csak 6,5%-ot alkottak. Közülük legkorábban a repce jelentkezett a szántóföldi termelésben. A repceolaj keresett cikk volt a XIX. század 40-es, 60-as éveiben. A kisajtolt repcemag visszamaradó pogácsájának fontos szerepe volt a szarvasmarhák és más állatok hizlalásában. A Sárrétről szóló le írásban arról értesülhetünk, hogy a repcetermelés nagyobb arányokban az 1840-es években kezdődött.209

Virágzása azonban nem tartott sokáig, az 1870-es évek táján már hanyatlóban volt, s a század végére már alig vetették. A repcének, mint új ipari növénynek a gyors terjedésében az is szerepet játszhatott, hogy termelésének technikája megegyezett a gabonafélékével s tenyészideje révén is beilleszthető volt a tavaszi gabonák rendjébe. Nem lehet ugyanezt elmondani a kukoricáról, amelynek hosszú tenyészideje felborította a hagyományos rendet, ennek ellenére gyorsan terjedt és az 1870 körüli években már a legnagyobb arányban termelt szántóföldi növény volt. Termelésalakító szerepe ennek ellenére is eléggé felemás jellegű volt. Ugyanolyan szerepet játszott, mint a takarmánygabonák, azokat bizonyos értelemben vissza is szorította, de nem eredményezte az új mezőgazdaság által megkövetelt változásokat.

Az újvilági eredetű élelmiszernövények közül egyre jobban terjedt a burgonya, amelynek nagy szerepe volt a XIX. századi táplálkozásban. Amint korábban említettük, a XVIII. század végén állami intézkedések is ösztönöztek termelésére, mert az időnként még jelentkező éhínségeket a felvilágosult abszolutista uralkodók a burgonya segítségével kívánták elhárítani. Az ösztönzésnek nem sok hatása volt, annál több az ínséges éveknek, mindenekelőtt az 1795. és az 1816. évinek. Ez utóbbit követően rendszeresnek lehet tekinteni a burgonya termelést.

A fejlett nyugati államokban a hagyományos mezőgazdaság átalakításában s az új tőkés mezőgazdaság létrehozásában nagy szerepük volt az ipari növényeknek, a répaféléknek és a szántóföldön termelt takarmányoknak, elsősorban a pillangósoknak. Berettyóújfalu XIX. századi fejlődésében e területen nagyon csekély előrehaladást tapasztalhatunk, sőt bizonyos területeken visszaesés látható.

Az ipari növények közül a repcéről már szóltunk, virágzása és hanyatlása elválaszthatatlan a világítóolaj iránti szükséglet megnövekedésétől, majd a világítás módjának átalakulása után csökkenésétől. Az ipari nyersanyagok közül fontos volt a len és a kender. Nagyobb jelentőségre azonban termelésük sohasem tett szert, mert sem a len, sem a kender nem vált igazában a gyáripari termelés bázisává, feldolgozásuk megrekedt a háziipar keretei között. Mindez kapcsolatban volt a magyar textilipar igen elmaradott helyzetével, s azzal, hogy a meglevő üzemek is import gyapotot, ill. gyapjút dolgoztak fel.

A répafélék közül a marharépa az állatok takarmányozása szempontjából lett volna fontos, ha termelésére nagyobb figyelmet fordítanak. A cukorrépa elsősorban ipari nyersanyag volt, de a cukorgyártás melléktermékeként takarmányozásra alkalmas anyagokat is lehetett nyerni. A répafélék termelése azonban, amint a fenti arányokból kitűnik, nem volt számottevő.

Jelentős ipari növény volt a dohány, amelynek termelésében — korábban már utaltunk rá — a XVIII. században komoly előrehaladás történt. A XIX. században azonban a dohány termelés visszaesett, a sárréti termelési körzet elveszítette jelentőségét. Az 1845-ből származó leírás már azt állapítja meg, a Sárréten 48 helység közül csak 9 foglalkozik dohánytermelés sel.210 Berettyóújfalu dohánytermelése ekkorra már teljesen jelentéktelenné vált s nem fejlődött a század második felében sem.

Kevés előrehaladás történt a szálastakarmányok szántóföldi termelésében is. Pedig a természetes réti kaszálók, a legelők fogyása, a gyepterületek feltörése parancsolóan megkövetelte volna a füves takarmányok szántóföldi termelését, a gabonagazdaság uralma azonban meggátolta a szálastakarmányok nagyobb arányú termelését. A viszonylag legelterjedtebb takarmánynövények a lucerna, a lóhere és a bükköny voltak. Ez utóbbit gyakran a zabbal együtt vetették. A lucerna elterjedéséről a már többször említett 1845. évi tudósítás is hírt ad, de azt is említi, hogy a másik fontos szálastakarmány a vörös lóhere még nincs divatban. A lucerna magját is másutt veszik, a szép lucernatáblák mellett magot még nem nagyon fognak.211 A kezdeti eredmények után a továbbfejlődés elmaradt, a legelőket és réteket sokkal nagyobb arányban törték fel a század második felében, mint amilyen mértékben megpróbálkoztak a réti széna és a legelők fűtermésének a szántóföldeken termelt szálas takarmányokkal való pótlásával. így a takarmánybázis nemhogy növekedett volna, inkább csökkent.

Az ugar fokozatos visszaszorulásával tehát nem járt együtt a hagyományos termelési szerkezet felszámolódása, ugyanakkor a hagyományos termelés a mezőgazdasági árutermelés kibontakozását hátráltatta. Legfeljebb arra volt alkalmas, hogy a kelleténél több embert kössön meg a mezőgazdaságban, akik egyébként a gazdaság egyéb ágaiban nem is kereshették megélhetésüket. A termelés belső bajai ebben a helyzetben kiéleződtek. Az ugar megszüntetése parancsolóan megkövetelte volna a rendszeres talajerő-visszapótlást, a gondos talajmunkát. A trágyázáshoz viszont kellő számú és jól táplált állatállományra, ehhez a legelők és rétek fel szántása után elégséges takarmánytermelésre lett volna szükség. Az ördögi körből nem volt kiút.

A bajokat a kortársak is jól látták. Az 1828. évi adóösszeírásban megállapítják: hiába lenne szükség a trágyázásra, az nincs általánosan szokásban, mert a trágyával a tüzelő hiányát pótolják.212 Csaknem két évtizeddel később is hasonló megállapítást olvashatunk, a trágya nagy részét nem a földek termőképességének javítására fordítják, hanem tőzegként eltüzelik.213 A század végéig valamelyest javult a helyzet, a rendszeres talajerő visszapótlása azonban nem oldódott meg.

A hagyományos termelési szerkezet hagyományos termelési technikával és eszközállománnyal kapcsolódott össze. Még az 1840-es években is általánosan el volt terjedve a talaj művelés legfőbb eszközeként az a szamárhátú sárréti eke, amely a kortársi leírás szerint „egy rettentő szerszám, mellyet puha földön hat ökör két hüvelyk mélységű barázdában görnyedve húz, mert fara 18 hüvelyk szélességű, laposvasa lehető legterjedtebb, melyet Triptolomeus óta földművesek valaha használtak. Kormánydeszkája egyenes, s az eke farától még legalább 6 hüvelykre kijebb áll. Szerkezete olly okszerű, hogy száraz földet vágni borzad, s nincs hatalom, melly ilyenbe bele vehesse, kivált ha már egy párszor az itteni műértő falu kovácsai kezén is meg talált fordulni".214 A régi típusú ekét csak a század utolsó harmadában kezdték kiszorítani a gyári vasekék, ekkor viszont a faeke—vaseke eszközváltás gyorsan lezajlott. Ugyancsak ekkor kezdtek terjedni az első mezőgazdasági gépek: a járgánnyal vagy gőzlokomobillal hajtott cséplőszekrények, vetőgépek, rosták tireurök, szecska vágók, fogas vasboronák, hengerek és más egyszerűbb gépek.

A mezőgazdaság gépesítése szükségszerű folyamat volt ott, ahol az emberi munkaerő fogyott és a munkafolyamatok egy részét vagy egészét gépekkel lehetett helyettesíteni. Az új mezőgazdaság megvalósulásában a gépesítés előrehaladása volt az egyik mérce. Magyar országon általában kevéssé haladt előre a gépesítés, mert az olcsó munkaerő nem ösztönzött a drága gépek beszerzésére.215 Nem volt másként Berettyóújfaluban sem. Valójában csak két munkafolyamat, a vetés és a cséplés gépesítésében van számottevő előrehaladás, az aratás még a századfordulón is hagyományosan emberi erővel történt.

Jelentős eltérés volt a kis és nagybirtokok gépesítettségének színvonalában. Berettyó újfaluban a 100 holdon felüli birtokokon 1895-ben 6 gőzlokomobilt, 2 járgányt, 8 cséplő- szekrényt és 20 vetőgépet írtak össze, Berettyószentmárton nagybirtokosai kezén is volt 1 cséplőszekrény és 15 vetőgép.216 Összevetve a gépek számát a megművelt szántófölddel azt tapasztaljuk, hogy Berettyószentmártonban csaknem 400, Berettyóújfaluban több mint 300 hold jutott egy vetőgépre. Ez jobb az országos átlagnál, amely 433 hold volt.217 Szó sem volt azonban arról, hogy akár a nagybirtokok is rendelkeztek volna elégséges géppel a vetés vagy a cséplés teljes gépesítéséhez. Maximális vetőgép-kihasználás mellett sem lehetett optimális időben még a vetésterület felét sem géppel vetni. Még rosszabb volt a helyzet a csép lésben, ahol a kézi munkára ugyanúgy szükség volt, mint a vetésben.

A parasztgazdaságokban a költséges gépek még csaknem teljesen hiányoztak, így a vetést és a cséplést is hagyományos módon végezték. Az aratás gépesítéséről pedig még egyáltalán nem beszélhetünk a XIX. században Berettyóújfaluban sem a kis- sem a nagygazdaságokban. A kisüzemekben inkább csak az olcsóbb, a munkát megkönnyítő eszközök terjedtek el, az új típusú vasekék, a régi tövisborona mellett a fogasboronák, hengerek, rosták, szelelők stb. Az alacsony technikai színvonallal az évszázadok óta megszokott termelési el járások párosultak. Ugyanúgy, mint a XVII—XVIII. században az 1828. évi adóösszeírás is azt állapítja meg, hogy az ősziek alá ugyan kétszer, de a tavasziak alá csak egyszer szán tanak.218 Az 1845-ből származó tudósítás szerint is egyesek „a hajdani rendszertől, az áldott egyszeri szántástól még most sem akarnak eltérni". A tudósítás szerzője nem minden gúny nélkül állapította meg, hogy a nyugaton propagált váltógazdaságot az Alföldön, ill. a Sárréten is felfedezték „melly ugyan csak két nyomású, s honboldogító rendszere abban áll, miszerint tavasszal a tengeri, ősszel pedig a kóró lekarczoltatván, őszi vettetik vagy ismét tavasszal árpa; ezen rendszer, mióta a törököket innen kiszorították, mindig egyaránt fenn áll: s ki meri tagadni, hogy a váltógazdaság nem innen ered?" 219 A század második felében a helyzet nem sokat változott, legfeljebb az eszközök, így az eke jobbá válásával a munka minősége is javult.

A talajművelés hagyományos módszere, a technikai felszereltség alacsony színvonala, a talajerő-visszapótlás megoldatlansága együttesen eredményezték, hogy a területegységre számított hozamok alacsonyak voltak és csak a század utolsó két évtizedében kezdtek valamelyest emelkedni. A II. József által elrendelt kataszteri felmérés alkalmával a gabonafélék átlagos hozama — amint említettük — 4,4-szeres volt az elvetett maghoz képest. Az 1828. évi adóösszeírás ezt az átlagot 3,85-nek tünteti fel.220 A kataszteri felmérés adatait itt is sokkal megbízhatóbbnak kell tekintenünk s feltételezhetjük, hogy 1828-ban az eltagadás miatt becsülték jóval alacsonyabbra a hozamokat, mint 1788-ban.

Meggondolásra késztethet azonban, hogy 1870-ben sem volt magasabb az átlaghozam 4-szeresnél, egy évszázad távlatában tehát nem emelkedést, hanem csökkenést tapasztalhatunk.221 Az bizonyos, hogy az új mezőgazdaságot jellemző gyors hozamnövekedésnek semmi jelét nem láthatjuk. Lassú emelkedés csak az 1870-es évek után tapasztalható a gabonafélék mellett egyéb szántóföldi növények hozamaiban is, ennek kedvező hatását azonban lerontotta a kibontakozó agrárválság a század utolsó harmadában. A mezőgazdasági árak hullámzása nem maradt hatástalan a hagyományos termelést folytató gazdaságokra sem. A század elején a napóleoni háborúk konjunktúrája ösztönzött a termelés szélesítésére, de ez a tendencia a 20-as évektől az 50-es évekig megakadt az agrárárak csökkenése, a dekonjunktúra miatt. A jobbágyfelszabadítás korszakában a közös legelők felosztása lehetőséget, az 1850—70-es években ki bontakozó újabb konjunktúra igényt teremtett a termelés szélesítésére,222 amit azonban a hagyományos gazdaságok csak hagyományos módszerekkel tudtak elképzelni, a bevetett terület szélesítésével. Ez két módon mehetett végbe: gyepterületek (legelők és rétek) felszántásával, vagy a korábban is szántott földeken a vetetlen ugarföldek csökkentésével. Láttuk, hogy a század folyamán mindkét módszert alkalmazták. Sajátos módon a század végén kibontakozó áresésre és agrárválságra sem a termelés csökkentése, hanem hagyományos módszerekkel történő szélesítése volt a reakció.

Mindazon változások, amelyek a szántóföldi növénytermelésben történtek, jórészt nem segítették, hanem hátráltatták az állattenyésztés fejlődését. Csökkentették az állattenyésztés hagyományos bázisát a legelőt és rétet, de csak kis részben teremtették meg pótlására a szán tóföldi takarmány termelést. A statisztikai adatok ennek ellenére is az állatlétszám nagyarányú növekedését mutatják. Ez tükröződik a 20. sz. táblázatból is.223

A táblázat adataiból nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni. Az 1767. és 1828. évi összeírásokat nem lehet összehasonlítani az 1895. és 1911. évi állatszámlálások adataival, amelyek már a modern statisztika eszközeivel készültek. Az azonban valószínűsíthető, hogy a nem jelentéktelen berettyóújfalui állattenyésztés a XIX. század első kétharmadában válságos állapotban volt, éppen a fentebb említett tényezők miatt s a kibontakozás csak a századforduló táján kezdődött. Ekkor viszont a változás tendenciái erősebbek voltak az országosnál, pl. a szarvasmarhák arányának alakulásában. A szarvasmarhatartás kezdte visszaszerezni azt a jelentőségét, amelyet a Sárrét vidékén történetileg mindig is játszott. A táji hagyományok a XIX. század során erősek voltak, ha ezt az adóösszeírás adatai nem is mutatják. így a szarvasmarhatartás jelentősége minden bizonnyal sokkal nagyobb volt mint a feudális jellegű összeírásokból kitűnik. Ezt igazolja az 1845-ből származó híradás, amely szerint a Sárréten nemcsak a nagybirtokosoknak vannak híres gulyái, mint pl. Csáky Petronellának a körmöndi pusztán, de a jobbágyok szarvasmarhatartása is figyelemre méltó. „Ezeknek (is) igen sok a szemenként szép marhái vannak", — írja a tudósító, bár az országos összeírás nagyon kevés szarvasmarhát tüntet fel.224 A szarvasmarhatartásban a század fordulóig a fajtaváltás, a hagyományos magyar szürke helyettesítése hízékonyabb és jobban tejelő fajtákkal, csak lassan halad előre, a Sárrét a magyar szürke marha tartásának és nevelésének egyik fontos góca volt.

A lótartás különösebb jelentőségre e vidéken nem tett szert, a század második felében a megnövekedett szállítási feladatok sem növelték különösebben a lóállományt. Annál nagyobb súlya volt a sertéstenyésztésnek, amelyben a rideg tartásnak történeti gyökerei is voltak, az otthoni hizlalás fellendülését viszont a kukoricatermelés szélesedése is elősegítette. A juhtartás alakulásában az országos tendenciák jelentkezését tapasztalhatjuk. A század első felében a nagy gyapjúkereslet, „merinói lázat" teremtett Berettyóújfaluban is, bár meg maradt a durva gyapjas magyar juhok jelentősége is. Állítólag 1842-ben a városban 10 nyájban 15 ezer juhot tartottak.225 Ehhez képest már 1895-ig is nagy a hanyatlás, ami elválaszt hatatlan a gyapjúértékesítés válságától. Ez a század utolsó harmadában az ausztrál gyapjú versenye miatt igen erőteljesen jelentkezett. A válságból a XX. század elején sem látszott még a kibontakozás útja.

Az állatok tartásmódjában csak nagyon lassan hódított az új. A modern mezőgazdaság a XIX. században már széltében ajánlotta az állatok istállón tartását és rendszeres takarmányozását. Ennek megvalósítása azonban nem elhatározás kérdése volt, hanem az elégséges takarmányé. Ebből pedig a korábban említett okok miatt nagyon kevés volt. A takarmányozás kérdésében a század derekán még azt állapították meg, hogy alkalmas istállók még a nagyobb gazdaságokban is hiányoznak, ezért az állatokat a szabad ég alatt tartják, még csak kapott a szarvasmarha kevés szénát, árpaszalmát, töreket, de „nyáron közös legelőn koplal minden állat". Az új mezőgazdaság nem általában a takarmányozást, hanem a nyári takarmányozást ajánlotta, amiből a század derekán még kevés valósult meg a fenti megállapítás szerint. Sőt a nyári legeltetés, téli istállózás lassan általánossá váló rendszere mellett sokáig megmaradtak a gulyabeli tartás módozatai is a marhatenyésztésben, amikor az állatok tavasztól őszig éjjel nappal a legelőket járták. A gulyamarhát tavasszal ugyan olyan rendszer szerint hajtották ki a legelőre, mint a XVII—XVIII. században, ősszel ugyanúgy verték széjjel mint korábban. Erről tanúskodik az a jegyzőkönyvi bejegyzés 1811-ben, amely szerint Gulyás Lisztes Mihály a város gulyása „mikor a gulyát ősszel széjjel szoklák verni", egy ökörtinóval nem tudott elszámolni.226

A szarvasmarhatartás mellett ez a kettősség kevésbé jellemezte a lótartást, mivel az igáslovak mellett kevés méneses ló maradt, annál inkább a juh és sertéstartást. A fejős juhok kivételével a többiek egész évben is a legelőt járták, életkor és ivar szerint elkülönített nyájakban. A sárréti hagyományos sertéstartás nyomait, amelyben a konda egész évben a zsombékos nádas, szittyós réten élt Szűcs Sándor még a századforduló után is fellelte.227 A fajta váltás — a szalontai helyett a mangalica elterjedése — és a kukoricával való hizlalás lehetőségei egyre nagyobb teret engedtek az ólban való tartásnak.

A legeltetés ugyanúgy mint a megelőző századokban közösségi szervezésű volt, kivéve a juhok legelőn tartását. A közösség felügyelt a nyájak pásztoraira, meghatározta bérüket, megszabta kötelezettségeiket. Ez történt pl. 1813-ban, amikor a gulyás, 2 tehéncsordás, az ökörcsordás, a 4 nyájkondás bérét minden 4 darab állattól 1 véka búzában vagy 1 állattól 24 krajcárban, 3 állattól 1 kenyérben állapították meg.228 A felsoroltak mellett volt még „bornyú" pásztor és malacpásztor is, az előbbi minden 3 állattól egy véka búzát, az utóbbi minden állattól 5 krajcár bért kapott. (A felsorolás is mutatja milyen mérvű eltagadás lehetett az 1828. évi adóösszeírásban, hiszen az ott összeírt szarvasmarhák egy gulyára valót sem tettek volna ki.) A fogadott pásztorok munkáltatója nem egyszerűen a város kommunitása, hanem az állattartók közössége, az ún. gazdaság, amelybe valószínűleg nem minden lakos tartozott bele. Ez intézkedett 1813-ban is, mert azt határozták, hogy a pásztorok javadalmazásuk felét kötelesek pénzben felvenni, „ha a Gazdaság úgy kívánva". A kötelezettség 1813-ban az infláció idején bizonyára elválaszthatatlan a pénzromlástól és árfolyamcsökkenéstől ez okozhatta, hogy a pásztorok inkább természetben kérték bérüket.

A juhok legeltetése — úgy tűnik — független volt a közösségi szervezéstől, de mégsem nevezhetjük magánlegeltetésnek. Ha igazak azok a becslések, amelyek szerint a század közepén a város lakosainak juhállománya elérte a 15 ezer állatot, az is igaz, hogy egy ilyen tömeg közösségi legeltetése problémát okozott volna. Elképzelhető, akadtak olyan gazdag juhtartók, akik annyi állattal rendelkeztek, hogy saját pásztort fogadtak. A többség azonban nem volt ilyen s ezért többen összeállva társaságot alkottak s az ilyen társaságok fogadtak fel pásztort. A társaság nemcsak az állatok együttes legeltetését vállalta, de sokszor a gyapjú vagy a juh értékesítését is. Daróczi Mihály 1812-ben azért tett panaszt a társaság ellen, amelynek tagja volt, mert „egy harmadfű Juhát az Ürük eladásakor a társaság a maga megegyezésével adta el ugyan", de az árát, 9 forintot nem kapta meg.229 A juhtartó társaságok szerepe a század utolsó harmadában együtt csökkent a juhtenyésztés visszaszorulásával.

A szántóföldi növénytermelés és állattenyésztés mellett a XIX. században igyekezett megőrizni szerepét a szőlőtermelés is. Ez azonban nem járt sikerrel. A század utolsó évtizedeiben a filoxéra pusztítása alapjaiban rendítette meg azt a szőlőkultúrát, amely a század első felében még állandóan szélesedett. Ez tükröződött abban is, hogy az 1851-ben még 330 hold terjedelmű szőlőterület 1895-re 195 holdra csökkent, pedig ekkorra már sok filoxéra miatt kipusztult szőlőt újratelepítettek, de még mindig számba vettek 33 hold parlag szőlőt is.230 A pusztuló szőlő mellett nőtt a gyümölcstermelés szerepe. A gyümölcsöskertek faállományának csaknem 40%-a hagyományos szilva volt. Mellette számottevőnek kell a meggy és az almatermelést tekintenünk. Ez a három gyümölcs az évi gyümölcstermés 3/4-ét adta. A gyümölcsöskertek területe azonban még mindig elenyésző volt a mezőgazdasági művelés be vett földek egészéhez képest.231

A termelés egészét végső soron a hagyományos gazdálkodás szintjén való megrekedés, illetve az igen lassú kibontakozás jellemezte. Nem sokat változott az agrártársadalom szerkezete sem. A lakosság foglalkozás szerinti megoszlásának vizsgálatával közelebb juthatunk e társadalmi szerkezet felvázolásához.232

A társadalmi munkamegosztás előrehaladásának egyik fontos mérőszáma a mezőgazdaságból élő és a nem mezőgazdasági népesség aránya. Minél alacsonyabb a mezőgazdasági népesség, annál szélesebb az agrártermékek belső piaca, annál fejlettebb a munkamegosztás. A táblázatban feltüntetett két népszámlálási foglalkozási statisztika még azt mutatja, hogy a városban meghatározó jellege van a mezőgazdaságnak, mert 1900-ban a keresők 60,16

1910-ben 51,85%-a mezőgazdasági termelő volt. Az arányok valószínűleg még magasabbak, mert a statisztikában a külön megjelölés nélküli napszámosokat nem számították a mezőgazdasági keresők közé, holott nagy részük valószínűleg szintén mezőgazdaságban foglalkoztatott volt. Lényegében hasonló arányok mutatkoznak, ha nem a keresők, hanem a keresők és eltartottak együttes arányát vesszük szemügyre. Ezek szerint 1900-ban mezőgazdaságból élt a lakosság 61,55%-a, 1910-ben pedig 54,94%-a.

A mezőgazdasági népesség csökkenésében és a társadalmi átrétegződésben fontos „küszöb"-nek számít, amikor a mezőgazdaságból élők aránya úgy kezd el csökkenni, hogy a népesség növekedésével együtt már számuk sem emelkedik, azaz abszolút számuk is kisebbedik. Úgy tűnik, Berettyóújfalu agrárnépessége ezt a küszöböt 1900 és 1910 között lépte át s elindult a társadalmi átrétegződésben azon az úton, mely nagy arányokban csak 1945 után bontakozott ki. A XX. század első évtizedében a népesség 856 fős növekedése mellett a mező gazdaságból élők száma 40-nel csökkent. E változás azonban arra is utal, hogy a XIX. század folyamán a foglalkozások terén alacsony volt a mobilitás, a mezőgazdaságból élők száma együtt nőtt az összlakossággal, így a társadalmi munkamegosztás és átrétegződés alig haladt előre. A mezőgazdaságból élők számának növekedése nem növelhető földterület mellett óhatatlanul a birtokosok és birtoktalanok arányának eltolódását eredményezte az utóbbiak irányába, azaz a mezőgazdasági népesség növekedésével egyre jobban nőtt a birtoktalanok aránya.

A népességhez viszonyított szűk határ már a jobbágyfelszabadítás előtt is sok problémát okozott, s a lakosság egy része föld nélkül maradt. A valós helyzetet kétségtelenül torzítja az 1828. évi adóösszeírás, 233 amely szerint a városban egyetlen colonus, azaz telkes jobbágy élt. Láttuk a korábbiakban, hogy nem 5 / 8 -ad, hanem a valóságban 56 5 / 8 telek után járó külsőség volt a jobbágyok kezén, így a birtokosok száma is magasabb volt. Figyelembe kell venni, hogy a városban élő kisnemesek nagy többsége is földbirtokos volt, akiket a jobbágyfelszabadítás után már nem lehetett elkülöníteni a volt birtokos jobbágyoktól. E kisnemesek száma 1827-ben 98 családfő volt.234 A remanenciális telkeket birtokló jobbágyok és a saját földjükön gazdálkodó kisnemesek együttes száma is alacsonyabb volt azonban a zsellérekénél, mert 509 birtokossal szemben 1828-ban is már 667 birtoktalan család állt szemben, azaz a birtoktalanok aránya az összes mezőgazdaságból élő lakosságnak már ekkor 56,71%-a volt. A birtoktalan agrárnépességet tehát nem a tőkés differenciálódás szülte a jobbágyfelszabadítás utáni időszakban, hanem kialakult már a polgári átalakulás előtti korszakban. A jobbágyfelszabadítás és a birtokrendezések végrehajtása, amint láttuk, nem kedvezett a birtoktalanok földhöz juttatásának, sőt megerősítette a nagybirtokot, mert lehetőséget teremtett magángazdálkodás kialakítására. A birtokosok és birtoktalanok aránya a század végéig — úgy tűnik — alig változott.

A foglalkozási statisztikában segítő családtag ként összeírtakat — bármennyire is nem voltak földbirtokosok — nem számíthatjuk a birtoktalanok közé, hiszen a birtokosok családjába tartoznak s később birtokossá válhattak. Zavaró hatásukat kiküszöbölendő nem a keresőket, hanem a keresőket és eltartottakat vettük figyelembe. így 1900-ban a birtokosok aránya a mezőgazdaságból élő népességen belül 44,08, 1910-ben 48,53% volt. A határ azonban a birtokosok és birtoktalanok között nehezen vonható meg nemcsak a századfordulón, hanem már a korábbi évtizedekben is. A jobbágykorszakban a zsellérként összeírtak többsége nem volt teljesen földtelen, a remanenciának tekintett telekföld birtoklása a jogilag zsellérnek tekintetteket is birtokossá tette. De még azok is birtokossá lehettek, akik a jobbágyfelszabadítás előtt teljesen földtelenek voltak, ha a legelőelkülönítés után módjuk nyílt a felosztott legelő rájuk eső részét feltörni s „szántó gazdasággá" alakítani. Ez is magyarázza a törpebirtokosok nagy számát. 1900-ban az 556 önálló birtokos és bérlő közül részes földműves és kisbirtokos napszámos volt 144 családfő (25,89%). Ezek olyan birtokosnak tekinthetők, akiknek megélhetésük biztosításához bér munkát is kellett vállalniuk. A gyors birtokaprózódás miatt számuk 1910-re már 393-ra nőtt, azaz a birtokosoknak ekkor már több mint 60%-a részben a bérmunkások közé sorolható. A törpebirtokon tengődő „birtokos" paraszt a berettyóújfalui agrárnépesség legjellegzetesebb rétege a tőkés korszakban. Kialakulásában azonban ugyanúgy, mint a cseléd és napszámosréteg születésében, nem tisztán a polgári fejlődés tényezői játszottak szerepet, mert a város szűk határok közé szorítottsága már a feudalizmus viszonyai között kitermelte a töredéktelekre szorított és teljesen földtelen parasztot.

Az ellentétes pólust a nagybirtokosok és gazdag parasztok képviselték. Ezek között csak a 100 holdon felüli birtokosok (és bérlők) elkülönítésére van lehetőség. Számuk az 1900. évi foglalkozási statisztika szerint 18, az 1910. évi szerint 28 volt. A különbség aligha jelenti tényleges számuk ilyen ingadozását. Ezt valószínűsíti, hogy az 1895. évi mezőgazdasági üzemstatisztika készítésekor összesen 17 száz holdnál terjedelmesebb mezőgazdasági üzemet írtak össze.235 Az üzemek száma és a birtokosok száma természetesen nem szükség szerint fedi egymást, mivel egy gazdaságnak több birtokosa és megfordítva egy birtokosnak több külön kezelt és ezáltal elkülönített összeírt üzeme is lehetett. Berettyóújfaluban azonban a két eltérő szempontú felmérés csaknem teljesen fedte egymást, 17 üzemnek valóban csak 18 tulajdonosa és bérlője volt. Minden valószínűség szerint 1910-ig nem az üzemek és területük nőtt, hanem különböző bérlőcsoportok és társtulajdonosok révén a birtokosok, ül. bérlők száma.

E nagybirtokos-nagybérlő csoport kezén igen számottevő földbirtok koncentrálódott. A város 16 237 holdas határából a 100 holdnál nagyobb földbirtokkal rendelkezők tulajdonában vagy használatában volt 8167 hold, azaz a teljes terület 50,29%-a. A nagybirtok nyomasztó súlyát az ország más vidékein némileg enyhítette, hogy a szántóföldből sokkal kisebb volt a részesedése, mint a parasztbirtoké, túlsúlyát többnyire az erdők és legelők birtoklása biztosította. Berettyóújfaluban azonban ez nem így volt, a nagybirtok a szántóföldnek is 50,56%-át foglalta el s ezáltal még nehezebbé tette a parasztbirtokosok helyzetét.

Ha e létszámban nem nagy, de gazdasági súlyban igen jelentős réteg eredetét kívánjuk megvizsgálni, nem szabad különválasztani Berettyóújfalut és Berettyószentmártont. Ez utóbbiban 14 birtokosnak volt 100 holdnál több földje. Az összesen 31 nagybirtokos közül mindössze 7-et (22,5%) találunk, akiknek feltételezett ősei már a század elején is számottevő birtokkal rendelkeztek a két településen, Dancsházy Ferencet, Dienes Lajost és Veres Imrét Berettyószentmártonban, Bíró Bálintot, Fényes Mórt, Tardy Györgyöt és Sándort Berettyó újfaluban. A század első felében valamennyiüket a nemesek között találjuk. Az Eszterházyak által értékesített birtokot azonban jórészt nem az egykori kisnemesek vagy parasztok szerezték meg, hanem a meggazdagodó korcsmabérlők, kereskedők. Újfalu 17 leggazdagabb birtokosa közül négy nem is a gazdálkodást, hanem mást jelölt meg főfoglalkozásként.

Figyelembe kell vennünk, hogy az a nemesség, amelyet a XVIII. században a város parasztoknál gazdagabb rétegének tekintettük, más viszonyításban eléggé szegénynek tűnt. Ez tükröződik a XIX. század első felének nemesség összeírásából is.236

A Ludovika Akadémia céljaira szolgáló nemesi felajánlások során számbavették a nemesi vagyonosság alapját, a földet is. Ez a számbavétel azt mutatja, hogy a 98 nemesi család négyötöde a negyedtelkes jobbágyok szintjén volt ellátva földdel s az egésztelkesek földbirtokának mennyiségét még a leggazdagabbak sem érték el. A század végére tekintélyes birtokos családokká válók ősei közül 1830-ban Fényes Antalnak is csak 50 hold földje van, ugyan úgy, mint a Veress famíliának. Dienes Jánosnak és a leggazdagabb Dantsházynak csak mintegy 25 hold. Bíró Józsefnek és a Tardy családnak pedig még ennél is kevesebb.237 A fel sorolt családok tagjainak azonban sikerült a század folyamán a nagyobb birtokosok közé emelkedni, a volt kisnemesek többségének azonban a szegényparaszti sors jutott osztályrészül.

A viszonylag szűk határ mellett a nagy földkoncentráció szükségszerűen duzzasztotta fel a törpebirtokos, napszámos és cseléd réteget. Közülük legbizonytalanabb a napszámosok sorsa volt, mert a törpebirtokos legalább kötődött csekély földjéhez, a cselédnek biztosítva volt a munkája, de a napszámos sem földjéhez nem kötődhetett, sem munkája nem volt biztosítva. Egy részük nem is kereshetett munkaalkalmat a városban, hanem a környező bihari uradalmakban. Az alulfoglalkoztatottság, a látens munkanélküliség a mezőgazdaságból élő szegénység legnagyobb problémája a korszakban.

A birtoktalan agrárnépesség nagy arányában azonban mezőgazdaságon kívüli tényezők is szerepet játszottak, mindenekelőtt a munkamegosztás lassú előrehaladása, amit a városon belüli foglalkozási megoszlás is tükrözött. Az 1900. évi foglalkozási statisztika szerint az iparban, kereskedelemben és közlekedésben foglalkoztatott volt 699 fő, az összes keresők 22,54%-a. Igen jellemzően azonban közülük a 447 iparban foglalkoztatott 243 „üzem"-ben dolgozott, azaz hagyományos kézműves műhelyben. A műhelyek hagyományos jellegét az is mutatta, hogy a segéd nélkül vagy 1—2 segéddel dolgozó műhelyek száma 214 volt, az összes műhelyek 88%-a.238 A tőkés ipari üzemek hiánya gátolta a foglalkozási mobilitást, a hagyományos ipari kisüzemek nem igényelték a mezőgazdaságban felszabaduló munkaerőt, így az kénytelen volt törpebirtokra szorulva vagy napszámosként tengetni életét.

A századforduló berettyóújfalui társadalmának nagyon futólagos áttekintése is arról győz meg bennünket, hogy az adott gazdasági-társadalmi körülmények között szükségszerűen maradt fenn a hagyományos társadalmi szerkezet, s nem volt véletlen a várossá alakulás elmaradása sem.

JEGYZETEK

1.   Hajdú-Bihar megye Levéltára (a továbbiakban HBmL) VI. Földmérési Felügyelőség iratai. 127/jj. Berettyóújfalu Földkönyve 1865—1866. A herpályi puszta határát is vízfolyások, laposok, hátak, szigetek tagolták. Szénás sziget, Aranyos sziget, Káposztás sziget, Egyház sziget, Somota Lapossá, Somota Völgy stb.; Uo. Térképtár Bihar megye Térképei (BmT) 37/a. Herpályi Pusztának Földképe 1815.; A középkori földrajzi nevekre: Jakó 1940. 259, 282.
2. Magyar Gazda 1845. 1501—1502. (Sárréti föld és gazdaság Biharban). Az egész Bihar megye középkori természeti viszonyait összefoglalja: Jakó 1940. 1—21.; A Sárrét vízi világáról, népének életéről hiteles képet rajzol: Szűcs 1942., Uő. 1957.; A derecskéi uradalomhoz tartozó helységek, köztük Berettyóújfalu természeti viszonyait legutóbb Szendrey István foglalta össze. Szendrey 1968. 9—14.
3. „Fatalitas loci est, quod pratis destituatur, item ramus fluvii Berettyó in aliqua parte agros occasione exundationis obsideat." Országos Levéltár (a továbbiakban: OL), Regnicolaris Levéltár, N. 26. Archívum Palatinale, Conscriptio Regnicolaris 1828. Comitatus Bihariensis Possesio Berettyó-Újfalu. Nro 52. HBmL Bihar megye Levéltára IV. A. 1/d. Responsio ad novem pucta, Cs. 93.
4. Uo. Bihar megye Levéltára, Berettyóújfalu Levéltára. V. A. 612/a Protocollum 1788, 211.
5. Uo. Bihar m. Ltára IV. A. l/a Acta Generális Congregationis, Protocollum 12. k. 1781. 886.
6. Uo. IV. A. 2/b II. József-féle iratok 1789. Fasc. VIII. Nro. 131.
7. Uo. IV. A. 1/b. Acta Gen. Congr. 1805. Fasc. V. Nro. 497.
8. Magyar Gazda 1845. 1497—1498. (Sárréti föld és gazdaság Biharban).
9. HBmL, Bihar m. Ltára. IV. A. 4/b. Adóösszeírások, 44. k. Conscriptio processus Sarrétiensis Anno 1741. Intuitu Pecorum lue depertorum.
10. Uo. Acta Gen. Congr. Prot. 18. k. 1762. 447.
11. Uo. Prot. 47. k. 1777. 422.
12. Uo. Prot. 19. k. 1764. 468.
13. Mezősi 1943. 8.
14. HBmL. Bihar m. Ltára. IV. A. l/a. Acta Gen. Congr. Prot. 8. k. 1735. 389.
15. Uo. Prot. 14. k. 1758. 880—881.
16. Uo. Berettyóújfalu Ltára. V. A. 612/a Prot. 1806. 267.
17. Uo. Bihar m. Ltára. IV. A. 4/a. Adóösszeírások. Gonscriptio dicalis 1552. Com. Bihar. Az összeírás részletes elemzése megtalálható: Jakó 1940. 187—190.; Vö.: Rácz István tanulmányát jelen kötetben.
18. Szabó 1976a. 51—123.; Uő. 1976b. 169—170.; Mályusz 1926. 373—380.; Uő. 1953. 128—191.; Balogh 1976. 1—2. sz. 1—22.; Uő. 1973.
19. Mezősi 1943. 68—69.
20. A levél eredeti lelőhelyét nem sikerült tisztáznunk. Fénymásolata a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelmi Tanszékeinek könyvtárában található. Módy György a falu pusztulását összekapcsolja az 1660. évi Szejdi-járással. Ez a feltételezés jól egybevág az említett levél tanúbizonyságával, amely 1663-ra teszi a pusztává válást. Módy 1979. 14.
21. HBmL. Bihar m. Ltára. IV. A. l/a. Acta Gen. Congr. Prot. 7. k. 1732. 608. Consignatio Oppidorum, Possessionum et Praediorum.
22. Velics-Kammerer 1886. I. k. 226, 228.; Mezősi 1943. 265.; Jakó 1940. 352, 358, 374., stb.; Módy 1973. 65.
23. Rácz 1971. 59.; Uő. 1970. 124.; Szendrey é. n. 6.; Uő. 1971.; Uő. 1979a. 69.
24. Mezősi 1943. 191.
25. Herpály hajdújogáról a szakirodalom szerint eredeti forrásunk nincs, de az biztos, hogy a falu újraéledt az 1610-es években „annyira, hogy 1621-ben önálló református egyházközsége, papja, iskolája és rektora van". Módy 1979. 14.; Talán ezért is érdemes közölni a debreceni városi protokollum bejegyzését 1630-ból, amely a hajdú városok között sorolja fel Herpályt. „Hajdú váro sokból való Hajdúságh kiket az Erdély ditióban lakó Hajdúsághoz applicala az Gróf Bethlen István Zoliomi Dáviddal edgyütt: Böszörmény, Zoboszló, Vámospérts, Hathaz, Bagamér, Nánás, Polgári, Dob, Téglás Erdély ditióban ezek: Mikepércs, Bagos, Koniar, Vaidakaba, Tépe, Regen, Uyfalu, Erpaly, Werwgd, Zalonta, Komád, Harsán..." HBmL. Debrecen város levéltára. IV. A. 101 l/a. Közgy.jkvek. Prot. 9. k. 1630. 431.; Az erdélyi törvényekben szereplő hajdú telepekről: Magyar Törvénytár (Erdélyi törvények) Budapest, 1900. 164.
26. Az 1778. évi szerződésre hivatkozás történik az 1828. évi országos adóösszeírás szöveges részében. OL N. 26. Arch. Palatinale. Conscr. Regn. 1828. Com. Bihar, possesio Berettyóújfalu, possesio predialis Berettyószentmárton. Nro. 26, 27. Berettyószentmárton 1773. évi lakatlan voltára: Mezősi im. 265.; Más adatok arról szólnak, hogy a prédiumnak az 1770-es években már voltak lakói, de községgé még nem alakult. 1771-ben Papp Ferenc berettyószentmártoni lakos kért egy bizonyos ügyben „fiscalis assistentiát" a vármegyétől.; 1773-ban is szó esik a Berettyószentmárton prédiumon élő adófizetőkről. HBmL. Bihar m. Ltára IV. A. l/a. Acta Gen. Congr. Prot. 36. k. 1771. 149., 40. k. 1773. 43.
27. HBmL. Bihar m. Ltára. IV. A. 4/b. Adóösszeírások 1. k. Conscriptio dicalis 1552. Vö.: Jakó 1940. 190.
28. Rácz 1971. 59.
29. „Huic oppido adjacent etiam aliqua deserta praedia primum nomine (?) jam desertum ab annis 29, hujus aliquam partém possidet magnificus dominus Joannes Horváth, aliquam verő partém aliqui nobiles curiales; hic specificati secundum desertum est Szent Kozma iidem possessores ..." Mezősi 1943. 69.
30. Uo. 67.
31. HBmL Bihar m. Ltára IV. A. l/a. Acta Gen. Congr. Prot. 5. k. 1726. 217.
32. Uo. Prot. 8. k. 1734. 140—141.
33. Uo. Prot. 7. k. 1732. 608.
34. Uo. IV. A. 4/b. Adóösszeírások 2. k. Sárrét, 1713.
35. OL N. 78. Arch. Regni. Conscr. Regn. 1715. Lad. GG. Oppidum Újfalu.
36. „Hoc oppidum antiquitus etiam inter se caetera numerabatur hajdonicale,nulli terrestri dominó subjacens, solummodo armis serviebat ante occupationem Varadini, post occupationem dabant decimas omnium frugum cum taxa paratae pecuniae 100 talleris turcis Varadium...". Mezősi 1943. 69.
37. Pach 1963. 197—253.; Varga 1969. 168—200.; Maksay 1958.; Rácz 1970. 114—142.; Zimányi 1976.90—112.
38. Mezősi 1943. 69.
39. Vo. 69.
40. Poór 1973. 301.; Orosz 1973. 99.
41. Hegyi 1976. 103—104.; Káldy—Nagy 1970.
42. „Hujus oppidi Territórium est aretum..." OLN. 78. Arch.RegniConscr.Regn. 1715.Lad.GG. oppidum Újfalu. „Terra in proprio territorio Oppido hujus praeter id, quod Canabe aut Turcico Tritico inseminatur non habét verum prout praeinsertum, tam quo ad araturam tam quo ad falcaturam recurrit ad vicina diversorum Dominorum praedia..." HBmL Bihar ni. Ltára, IV. A. 4/b. Adóösszeírások 20. k. 1728. Berettyóújfalu.
43. Orosz 1973. 117.
44. Mezősi 1943. 69.
45. Uo. 211.; Vö.; Szendrey 1968. 17.
46. R. Várkonyi 1958.; Vő. 1967.; Szendrey 1979b. 83—95.
47. HBmL Bihar m. Ltára IV. A. 4/b. Adóösszeírások 2. k. 1713. Berettyóújfalu.
48. OL N. 26. Regnicolaris Levéltár, Archívum Palatinale, Conscriptio Regnicolaris 1828. com. Bihar possesio Berettyóújfalu Nro. 52
49. Szendrey 1968. 140.; Orosz 1974. 58—62.
50. Szendrey 1968. 131—138.
51. Weümann 1961. 360. Vö. 1967. 375—381.; Mendöl 1963. 184—196.
52. HBmL Bihar m. Ltára. IV. A. 1/d. Responsio ad novem puncta, Berettyóújfalu. Vö.: Szendrey é. n. 20.
53. Uo. Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1715. 20—21.
54. Poór 1973. 310—312.; Orosz 1973. 92.; Balogh 1969. 32.
55. HBmL Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1713. 17.
56. Uo. 1724. 118
57. Uo. 1725. 114—115.
58. Györffy 1943. 94—96.; Hofer 1960. 331—350.; Barabás 1960. 219—248.; Hoffmann 1971.; Erdei
    [1942]. 34—36.; Márkus 1943.; Petróci 1961.; Szilágyi 1967.
59. HBmL Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1732. 113.
60. Uo. 1725. 121.
61. Uo. 1724. 118—119.
62. Vo. 1715. 23.
63. Vo. 1720. 123.
64. Vo. 1725. 114.
65. Vo. 1717. 126.
66. Vo. 1720. 123.
67. Uo. 1725. 114.
68. Uo. 1727. 119.
69. Uo. 1735. 112.
70. Uo. 1727. 115.
71. Uo. 1730. 113.
72. OL N. 78. Arch. Regni Conscr. Regn. 1715. Debrecen. Az összeírás szerint az árkon kívül Deb recenben is szőlőskertek vannak „in locis Hortorum ubi olim Horrea et Stabula erant".
73. Orosz 1973. 364.; Vö. 1973. 95.
74. Györffy 1910.; Bellon 1979. 151.; Orosz 1973. 193.
75. HBmL Bihar m. Ltára IV. A. 1/b. Acta Gen. Congr. 337. cs. 415. Fasc. V. Nro. 1828. (BMÖ 426.); Vö.: Molnár 1952.
76. Orosz 1973. 91—92.; Balogh 1954., 1955.
77. HBmL Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1790. 175.
78. Vo. 1791.235.
79. Vo. Bihar m. Ltára IV. A. 1/d. Responsio ad novem puncta, Berettyóújfalu.
80. Vo. IV. A. l/a. Acta Gen. Congr. Prot. 39. k. 1772. 120.
81. Vo. Prot. 4. k. 1723. 465.
82. Vo. Berettyóújfalu Ltára. V. A. 612/a. Prot. 1760. 134.
83. OL N. 78. Arch. Regni Conscr. Regn. 1715. Lad. GG. oppidum Újfalu.
84. HBmL Bihar m. Ltára IV. A. 4/b. Adóösszeírások 6. k. Elenchus Generális conscriptionis in Inclito Comitatu Bihariensis, pro parte Inclyti Regni Hungáriáé per nos infrasciptos Conscriptores peractae requitur qui hunc modum Anno 1720.
85. Vo. 20. k. 1728. Berettyóújfalu.
86. Wellmann 1961. 358—359.
87. Bársony 1975. 96.; Balogh 1967. 41—67
88. Különösen így volt ez a Jászság településein. Fodor 1942. 292—293.
89. HBmL Bihar m. Ltára IV. A. l/a. Acta Gen. Congr. Prot. 8. k. 1735. 381. „Solent nonnulli contribuentes imo ipse etiam Communitates Territórium suum pro pascuo reservando in de- farudatione Publici in aliis territoriis et Praediis seminare, Equos Pecora et Pecudes alibi pascuare, ídeo id in nullám considerationem sumendum érit, ubicumque tandem seminaret aut Pecora alerent."
90. Vo. Berettyóújfalu L. tára V. A. 612/a. Prot. 1788. 209.
91. A táblázat forrásai: Vo. Bihar m. Ltára IV. A. 4/b. Adóösszeírások 2. k. (1713) 13. k. (1723) 17. k. (1726) 25. k. (1730) 30. k. (1731) 41. k. (1740) 54. k. (1746) 60. k. (1750) 65. k. (1753) 76. k. (1763) 81. k. (1767)
92. Vo. IV. A. 2/b. II. József-féle iratok 1789. Fasc. VIII. Nro 131.; Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a Prot. 1788. 209.
93. Berettyóújfaluban 1719-ben már a nótárius fizetése között is szerepel „seminatura indici". Vo. Prot. 1719. 125.
94. Balassa 1960. 47. — A szerző szerint „1715-ben az összeírok a hegyvidék kukoricatermelését emelik ki, ahol főleg a román lakosság házkörüli kertekbe veti és nagy mennyiségben fogyasztja". A helyi viszonyokat hívebben tükröző megyei összeírások azonban Bihar megye más vidékein, így a Sárréten is figyelemreméltó kukoricatermelést mutatnak ki. A kukorica elterjedésére a környező vidéken: Orosz 1973. 110—111.; Balassa 1958.; Balogh 1954—1955. 450.; Bellon 1973. 113—114.; Varga 1973. 2. k. 247.; Rákos 1973. 127.
95. Orosz 1974. 38.
96. Vö. a 78. sz. jegyzetben hivatkozott tanácsi döntéssel.
97. HBmL Bihar m. Ltára IV. A. 4/b. Adóösszeírások. 30, 37, 49, 54, 60, 65, 76, 81. k. A kertekben történő termelésre: Vo. Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1770. 149.
98. Vo. 81. k.
99. Vo. 25. k.
100. Vo. 60, 76, 81. k.
101. Vo. Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1791. 237.
102. Vo. Bihar m. Ltára IV. A. 2/b. II. József korabeli iratok. 1789. Fasc. VIII. Nro. 183., 1788. Fasc. XIII. Nro 127.
103. Vo. IV. A. 1/d. Cs. 93.; Vo. IV. 4/b. Adóösszeírások. 6. k.
104. Molnár 1973. 76.
105. A csőszök esküje szerint, ha „keresztre, baglyára szalad a marha" 25 dénár büntetést kell fizetni.
     HBmL Bihar m. Ltára Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1713. 11.
106. A kimutatás forrásai: Vo. IV. A. 4/b. Adóösszeírások. 2, 13, 25 .k.; OL N. 78. Arch. Regni Conscr. Regn. 1715. Lad. GG. oppidum Berettyóújfalu; HBmL Bihar m. Ltára, Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1788. 209.
107. Az összes gabonafélék súlyozott átlagának kiszámításakor a 3. táblázatban közölt vetés- í 11. termésarányokat vettük figyelembe.
108. Makkai 1968.; Kirilly 1968.; Dávid 1968. 99—132.
109. HBmL Bihar m. Ltára, Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1788. 209.
110. Vo. IV. A. 4/b. Adóösszeírások. 13. k.
111. Vo. IV. A. 4/b. Acta Gen. Congr. 1785. Fasc. I. Nro 466. Connotatio Procreationis Frugum pro Anno 1784 ex parte Processus Saár-Réthe pro secundo semestri elaborata.
112. Danyi — Dávid 1960. 26—27. — A város lakossága a II. József-féle népszámláláskor 3365 fő volt.
113. Az árak alakulására vonatkozó adatok a szerző készülő tanulmányából valók.
114. A mezőgazdasági termelés során a mezővárosi parasztgazdaságok komplex jellegét kitűnően mutatja be Szilágyi 1977. 596—620.
115. A táblázat forásai azonosak a 91. jegyzetben közöltekkel.
116. A sárréti járási adatok forrásai: HBmL Bihar m. Ltára IV. A. 4/b. Adóösszeírások. 2, 13, 17, 20, 25, 30, 37, 4U 54, 60, 65, 76, 81. k.
117. Szűcs 1942.; Varga 1973. 63.
118. Szűcs 1942.
119. HBmL Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1715. 23.
120. Vo. Prot. 1768. 145.
121. Uo. Prot. 1721. 128.
122. Uo. Prot. 1765. 141.
123. Uo. Bihar m. Ltára IV. A. 4/b. Adóösszeírások. 41, 49, 76. k.
124. Uo. IV. A. l/a. Acta Gen. Congr. Prot. 13. k. 1753. 270
125. Uo. IV. A. 1/b. Acta Gen. Congr. Fasc. I. Nro. 11.
126. „Bihar vármegye a sejem Manipulatioban az Első Classisban számláltatik, mivel 11 600 alkalmatos eperfák találtatnak..." Uo. IV. A. 2/b. II. József-féle iratok 42. cs. Fasc. XIII. Nro 128— 1788.
127. Uo. Fasc. XIII. Nro 126—1788.
128. Vo. Fasc. VIII. Nro. 107—1789.
129. A táblázat forrásaira lásd a 91. számú jegyzetet. Az 1720. évi adatok: HBmL Bihar m. Ltára IV. A. 4/b. 6. k. Az 1728. éviek: Uo. 20. k
130. Uo. Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1788. 210.
131. Uo. Bihar m. Ltára IV. A. 1/d. Cs. 93. Responsio ad novem Puncta.
132. Uo. Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1788. 210.
133. Uo. Prot. 1777. 25.
134. A táblázat forrásai ugyanazok, mint a 129. jegyzetben közöltek.
135. HBmL Bihar m. Ltára IV. A. 4/b. Adóösszeírások. 20. k.
136. Szabó 1947.; Orosz 1960. 4—5.
137. A hagyományos bihari szőlővidék terméseredményeivel összehasonlítva az újfalui hozamok alacsonyabbak. Az Érmelléken szórvány adatok szerint 1 kapás terjedelmű szőlőn 5, 6,2, 6,4, 6,6 akó bor termett, holott a kapás szőlő kisebb területegységet jelentett, mint Berettyóújfaluban. HBmL Bihar m. Ltára IV. A. l/a. Acta Gen. Congr. Prot. 18. k. 1763. 853, 1081.
138. Uo. Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1790. 175.
139. Uo. Prot. 1725. 42.
140. Uo. Prot. 1788. 210
141. Uo. Prot. 1778. 26.
142. Jakó 1940. 190.; Mezősi 1943. 12—13., Hegyi 1976. 193.
143. A táblázat forrásai: Mezősi 1943. 68—69.; HBmL Bihar m. Ltára IV. A. 4/b. Adóösszeírások. 2., 17, 49, 60. k. Danyi—Dávid 1960. 26—27.; HBmL Bihar m. Ltára IV. A. 4/c. Nemesi insurrectio iratai 10. k.
144. Uo. IV. A. 4/b. Adóösszeírások. 20. k.; OL N. 78. Arch. Regni Conscr. 1715. Lad. GG. oppidum Berettyóújfalu.
145. HBmL Bihar m. Ltára, Berettyóújfalu Ltára, V. A. 612/a. Prot. 1720. 120.
146. Uo. IV. A. 1/d. Cs. 93. Responsio ad novem puncta.
147. Vö. a 79. sz. jegyzettel.
148. Szendrey 1968. 144.; HBmL Bihar m. Ltára IV. A. 1/d. Cs. 93. Responsio ad novem puncta
149. Szendrey 1968. 144.
150. Jakó 1940. 195, 258, 282, 351, 358, 373.; HBmL Bihar m. Ltára IV. A. 4/c. nemesi insurrectio iratai Fasc. 15. Sárréti járás fundussa 1827.
151. Uo. 10. k. Subsidionale Protocollum de Anno 1797. Domini Terrestres et Processus Sarréth.
152. A „bene possesionatus" nemeseknek természetesen nemcsak a felsorolt helyeken, hanem a megyében, vagy a megyén kívül másutt is lehettek részbirtokaik. Ónadi Józsefnek pl. csak Bihar megyében Andaházán kívül Pusztakovácsiban, Szakállban, Kávásdon, Felső Győrösön, Dalomon, Felső Tóton és a gyaraki pusztán voltak birtokai s szőlője Pályiban. Baranyai Petemének Szentkozma, Andaháza és Berettyószentmárton mellett Sámsonban, Bozsódon és Darvason is volt földje. Uo. 10. k. Subsidionale Protocollum de Anno 1797.
153. Uo. Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1749. 87.
154. Uo. IV/A. l/a. Acta Gen. Congr. Prot. 39. k. 1774. 143.
155. Uo. Bihar m. Ltára IV. A. 2/b. II. József-féle iratok, Fasc. XV. Nro. 59—1788.
156. Uo. IV. A. l/a. Prot. 14. k. 1758. 774—775.
157. Uo. Prot. 14. k. 1758. 775. Prot. 18. k. 1763. 888.
158. Uo. Prot. 18. k. 1763. 888.
159. Uo. Prot. 10. k. 1746. 519.
160. Uo. IV. A. 4/b. Adóösszeírások. 1753. 65. k.
161. Uo. IV. A. 1/b. Acta Gen. Congr. Prot. 14. k. 1758. 1250—1251. A malombérletek bizonyára nem egy évre szóltak, vagy meghosszabbíthatók voltak, mert Gombos István és M. Nagy János a következő évi összeírásban is szerepelnek. Uo. Prot. 15. k. 1759. 428.
162. Uo. IV. A. 2/b. II. József-féle iratok, Fasc. XV. Nro. 59—1788.
163. Az 1797. évi nemesösszesírás során a nemesek között vették számba Tóth György prédikátort, bár nem volt nemes, Weszprémy Gábor rectort, Toka Sándor kántort és Pentő István nótáriust. Uo. IV. A. 4/c. A nemesi insurrectio iratai. Subsidionale Protocollum 10. k. 1797.
164. A kisbírók fizetéséről s egyéb kiegészítő járandóságáról elég sűrűn intézkedik a városi jegyző könyv. 1722-ben pl. úgy határozott a tanács, hogy a kisbíró 15 máriás árú húst kapjon a mészár székből, 1753-ban az évi húsjárandóság megváltására 255 dénárt kapott a város kisbírója. Uo. Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1722. 68., Prot. 1753. 74.
165. Uo. Bihar m. Ltára IV. A. 1/b. Acta Gen. Cong. Fasc. I. Nro. (BMÖ 328.) Conscriptio pastorum in processu Sár-Réthe existentium pro Anno 1780. peracta.
166. Uo. Berettyóújfalu Ltára, V. A. 612/a. Prot. 1749. 87.
167. Uo. Prot. 1725. 40.
168. Uo. Prot. 1753. 91.
169. Uo. Bihar m. Ltára IV. A. l/a. Acta Gen. Congr. Prot. 18. k. 1763. 887—888.
170. Uo. IV. A. 4/b. Adóösszeírások. 13. k. 1723.
171. Uo. 60. k. 1750.
172. Uo. IV. A. l/a. Acta Gen. Congr. Prot. 19. k. 1758. 1242.
173. Uo. 14. k. 1758. 11 A—115.
174. Uo. 18. k. 1763. 888.; Uo. IV. A. 4/b. Adóösszeírások. 76. k. 1763.
175. Uo. IV. A. 4/c. A nemesi insurrectio iratai 10. k. Subsidionale Protocollum 1797.
176. Uo. IV. A. 4/b. Adóösszeírások. 41, 49, 76. k.
177. Szendrey 1968. 98.
178. Szendrey é. n. 39.
179. Szendrey 1968. 72—98.
180. HBmL Bihar m. Ltára IV. A. l/a. Acta Gen. Congr. Prot. 10. k. 1746. 724.
181. Uo. Prot. 12. k. 1750. 34.
182. Uo. Prot. 10. k. 1746. 722.
183. Uo. Prot. 10. k. 1746. 539, 571.
184. Uo. Prot. 12. k. 1750. 20—21.
185. Uo. Berettyóújfalu Ltára, V. A. 612/a. Prot. 1760. 111.
186. Uo. Bihar m. Ltára IV. A. 2/b. II. József-féle iratok. Fasc. XIV. Nro. 126—1788., Fasc. XIV. Nro. 123—1788.
187. Uo. Fasc. XIV. Nro. 45—1788.
188. A besorozott katonák név szerint, életkoruk megjelölésével az alábbiak voltak: Imre János 30 éves, Simon György 22 éves, Csengeri György 26 éves, Fekete Mihály 22 éves, Tóth Mihály 22 éves, Eperjesi Mihály 24 éves, Balogh Mihály 20 éves, Molnár Dániel 21 éves, Simon István 20 éves, Makay Ferenc 30 éves. Uo. IV. A. l/a. Acta Gen. Congr. Prot. 9. k. 1742. 1063.
189. A táblázat forrása: HBmL Bihar m. Ltára IV. A. l/a. Acta Gen. Congr. Prot. 2. k. 1711. 8—9, 196., Prot. 5. k. 1725. 122., Prot. 5. k. 1726. 609., Prot. 5. k. 1727. 781—782., Prot. 5. k. 1727. 1331., Prot. 6. k. 1728. 14., Prot. 6. k. 1728. 292., Prot. 6. k. 1728. 418., Prot. 6. k. 1730. 508—509., Prot. 1730. 47—48., Prot. 7. k. 1732. 488., Prot. 7. k. 1732. 670., Prot. 7. k. 1733. 807., Prot. 8.k. 1736. 427—428., Prot. 8. k. 1737. 683., Prot. 9. k. 1742., 1089—1090., Prot. 9. k. 1744., 2882., Prot. 10. k. 1746. 321., Prot. 10. k. 1746. 813., Prot. 12 k. 1750. 142., Prot. 12. k. 1751. 1181—
     1182., Prot. 13. k. 1753. 58., Prot. 14. k. 1758., 608—609., Prot. 15. k. 1759., 61., Prot. 15. k. 1759. 392—393., Prot. 17. k. 1761. 532—533., Prot. 19. k. 1764. 196.
190.   A sárréti adóösszeírások: Uo. IV. A. 4/b. Adóösszeírások. 2, 6, 7, 8, 13, 17, 20, 25, 30, 37, 41, 44, 49, 54, 60, 65, 76, 81. k. Az arányokat a rendelkezésre álló adóösszeírások átlaga alapján számítottuk ki.
191. A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Második rész. A népesség foglalkozása és a nagyipari vállalatok községenkint. Bp. 1913. Magyar Statisztikai Közlemények Új sorozat, 48. k. 562.
192. Szendrey é. n. 39.
193. Szabó 1948. 267—310.
194. HBmL Bihar m. Ltára, IV. A. 1/b. Acta Gen. Congr. 1820. Fasc. V. Nro. 1345. A városban ülésező delegált bíróság komoly anyagi terhet jelentett. A város jegyzőkönyvében ránkmaradt elszámolás szerint a „békétlen és lármát indító Lakosokon az itt helyben Anno 1820 23-a Novembris tartott T. Törvényszék" 893 forint 20 krajcárba került a városnak. Uo. Berettyóújfalu Ltára, V. A. 612/a. Prot. 1820. 309.
195. Uo. Bihar m. Ltára IV. A. 4/c—6. Összeírások Fasc. IX. Nro. 13—1839. Vö. Varga 1959. 38— 42.; Az országos arányokra: Uő. 1967. 128.
196. Szabó 1948. 331—332.; Varga 1967. 11—21.; Sándor 1961.; Simonffy 1968. 137—177.; Für 1965
     I. k. 81—90.; Orosz 1965. II. k. 80—91
197.   OL N. 26. Arch. Palatinale Conscr. Regn. 1828. Possessio Berettyóújfalu Nro. 52. Az adóössze írás összesítése szerint a városban 1 jobbágy, 623 zsellér és 39 hazátlan zsellér családfő volt. A szilárd telekrendszer hiányában azonban ezek az adatok még megközelítő jellegűeknek sem tekinthetők. A vagyonosobbak közül egyébként is sok nemes volt, akik az összeírásból kimaradtak.
198. Az 1836. évi 5. te. szerint Bihar megyében 26—28—30—32 hold szántó és 8—10—12 embervágó kaszáló volt egy jobbágytelek törvényes járadéka. A 2. osztályba sorolt Berettyóújfaluban tehát 28 hold szántóföld, és mivel csak ritkán kaszáltak sarjút, 10 kaszás rét. Vö. Szendrey 1968. 145.
199. HBmL Hajdúkerület Ltára IV. A. 502/b. 246. k. A birtokrendezésekről szóló értesítéseket be jegyezték a törvényhatóságok által vezetett mutatókönyvekbe. így szerezhetünk tudomást a fenti tagosításokról, bár az iratoknak nem bukkantunk nyomára.
200. HBmL VI. Földmérési Felügyelőség iratai, Berettyóújfalu földkönyve 1865—1866.
201. 1836. VI. te.
202. Úrbéri nyíltparancs 4. §
203. Gallacz 1896.; Varga 1974. 52., Szabó 1974. 72.
204. Danyi—Dávid 1960. 26—27.; Nagy 1828. I. 98.; Fényes 1851. IV. k. 235.; Magyar Statisztikai Közlemények Új sorozat 2. k. 562—565. Uo. 48. k. 562—565.
205.   A táblázat forrása: Fényes 1851. 235.;HBmLVI. 127/j. Földmérési Felügyelőség iratai, Berettyó újfalu földkönyve 1865—1866.; A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. Bp. 1897. I. k. 438—441.
206. OL N. 26. Arch. Palatinale Conscr. Regn. 1828. Possessio Berettyóújfalu Nro. 52.
207. Nagy 1845. 1501.
208. Hivatalos Statisztikai Közlemények IV. évf. I. f. 32—33.
209. Nagy 1845. 1501.
210. Uo. 1501.
211. Uo. 1502.
212. Uo. 1494.
213. OL N. 26. Arch. Palatinale Consr. Regn. 1828. Possessio Berettyóújfalu Nro. 52. „Fimatio po- desset, sed illa in communi usu non est"...
214. Magyar Gazda 1845. 1518—1519.
215. Orosz 1979. 1042.
216. A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. Bp. 1897. II. k. 332—334.
217. Orosz 1979. 1097.
218. OL N. 26. Arch. Palatinale Conscr. Regn. 1828. Possessio Berettyóújfalu Nro. 52
219.   Magyar Gazda 1845. 1519—1520.
220. OL N. 26. Arch. Palatinale Conscr. Regn. 1828. Possessio Berettyóújfalu Nro. 52. Az adóösszeírás az elvetett mag után 2,5 magos átlagos terméssel számol. Az elvetett magot azonban mindig levonták így a valóságos hozam 3,5 mag. De még ehhez is hozzá kell számítani a szintén levont tizedet (0,35 mag), csak így kapjuk meg a valóságos maghozamot.
221. Hivatalos Statisztikai Közlemények IV. évf. I. f. 33. Az átlagos maghozam az egyes terményekből az alábbiak szerint alakult: őszi búza: 4 tavaszi búza: 5 kétszeres: 3 tavaszi árpa: 7 rozs: 3 zab: 3 őszi árpa: 10 kukorica: 8
222. Orosz 1979. 1056—1057.
223. A táblázat forrásai: HBmL Bihar m. Ltára IV. A. 4/a. Adóösszeírások 81. k.; OL N. 26. Arch. Palatinale Conscr. Regn. 1828. Possessio Berettyóújfalu Nro. 52.; A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája 1897. I. k. 438—441.; Magyar Statisztikai Közlemények Új sorozat 41. k. 586—589. (A magyar szent korona országainak állatlétszáma az 1911. évi február hó 28-i állapot szerint.)
224. Magyar Gazda 1845. 1515.; Vö. Varga 1974. 47.
225. Magyar Gazda 1845. 1515.
226. HBmL Bihar m. Ltára Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1812. 287.
227. Szűcs 1942.
228. HBmL Berettyóújfalu Ltára V. A. 612/a. Prot. 1813. 293., Prot. 1818. 299.
229. Uo. 1812. 289.
230. A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája 1897. I. k. 438—441
231. Uo. I. k. 440.
232. A táblázat az 1900. és 1910. évi foglalkozási statisztika alapján készült. Magyar Statisztikai Közlemények Új sorozat 2. k. 562—565., 48. k. 562—565.
233. OL N. 26. Arch. Palatinale Conscr. Regn. 1828. Possessio Berettyóújfalu Nro.
234. HBmL Bihar m. Ltára IV. A. 4/c. A nemesi insurrectio iratai Fasc. 15. A sárréti járás fundusa.
235. A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája II. k. Gazdacímtár. 332—334.
236. HBmL Bihar m. Ltára IV. A. 4/c. A nemesi insurrectio iratai. Összeírások Fasc. 5. Nro. 891— 1827.
237. Uo. Fasc. 5. Nro. 621—1831. Generális fundus Honorarii Coronationalis et Academiae Ludoviceae de Anno 1830.
238. Magyar Statisztikai Közlemények Új sorozat. 2. k. 562—565.

IRODALOM

Balassa Iván, 1958. A tengeritermelés kezdetei Debrecenben. Néprajzi Közlemények III. 1—2. sz. 322—325. Balassa Iván, 1960. A magyar kukorica. Bp. 47.

Balogh István, 1954. Határhasználat Hajdúböszörményben a XVIII. században. Ethn. LXV. 441—-457.

Balogh István, 1955. Határhasználat Hajdúböszörményben a XVIII. században. Ethn. LXVI. 99—124.

Balogh István, 1969. Hajdúság. Bp. 32.

Balogh István, 1973. A cívisek világa. Bp.

Balogh István, 1976. Tugurium-szállás-tanya. Adatok a magyar tanyatelepülés előtörténetéhez. Eth.LXXXVII. 1—2. sz. 1—22.

Balogh János— Szendrey István, 1967. Bihar megye benépesülése a török hódoltság után. Debrecen. 41—67. (Magyar történeti tanulmányok I.)

Barabás Jenő, 1960. A szórványtelepülések kialakulása Közép-Európában. Műveltség és Hagyomány I—II. 219—248.

Bársony István, 1975. Termelési adottságok és lehetőségek Bihar megyében a XVIII. század elején. Debrecen 96. (Magyar történeti tanulmányok VIII.)

Bellon Tibor, 1973. Karcag város gazdálkodása (Földművelés). Szolnok. 230. (A Damjanich János Múzeum közleményei 34—35.)

Bellon Tibor, 1979. Nagykunság. Bp. 254.

Danyi Dezső— Dávid Zoltán, 1960. Az első magyarországi népszámlálás. Bp. 26 — 27.

Dávid Zoltán, 1968. Adatok a mezőgazdasági termelés nagyságáról 1786—1789. Történeti Statisztikai Évkönyv 1965—1966. Bp. 99—132.

Erdei Ferenc, [1942]. Magyar tanyák. Bp. 34—36.

Fényes Elek, 1851. Magyarország geographiai szótára. Pest. IV. k. 235.

Fodor Ferenc, 1942. A Jászság életrajza. Bp. 292—293.

Hír Lajos, 1965. Jobbágyföld—parasztföld. = A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában (Szerk. Szabó István). Bp. I. k. 81—90.

Gallacz János, 1896. Monográfia a Körös—Berettyó völgy ármentesítéséről és ezen völgyön alakult vízrendező társulatokról. Nagyvárad.

György István, 1910. A nagykun tanya. NÉ. XI. 129—148.

Györffy István, 1943. Magyar falu, magyar ház. Bp. 94—96. Hegyi Klára, 1976. Egy világbirodalom végvidékén. H. n. 103—104.

Hofer Tamás, 1960. A magyar kertes települések elterjedésének és típusainak kérdéséhez. Műveltség és Hagyomány I—II. 331—350.

Hoffmann Tamás, 1971. A magyar agrárfejlődés településtörténeti következményei. Agrártörténeti Szemle XIII. 284—295.

Jakó Zsigmond, 1940. Bihar megye a török pusztítás előtt. Bp.

Káldy-Nagy Gyula, 1970. Harács-szedők ás ráják. Török világ a XVI. századi Magyarországon. Bp.

Kirilly Zsigmondné, 1968. A jobbágyság gabonatermelésének vizsgálata a maghozam szempontjából. (Mezőgazdasági termelés és termelékenység Magyarországon a késői feudalizmus korában.) Agrártörténeti Szemle X. 70—77.

Makkai László, 1968. Az allódiumok gabonatermelése. (Mezőgazdasági termelés és termelékenység Magyarországon a késői feudalizmus korában.) Agrártörténeti Szemle X. 45—69.

Maksay Ferenc, 1958. Parasztság és majorgazdálkodás a XVI. századi Magyarországon. Bp.

Mályusz Elemér, 1926. Az 1514. évi jobbágyháború okai. Társadalomtudomány. 373—380.

Mályusz Elemér, 1953. A mezővárosi fejlődés. = Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyar országon a 14. században (Szerk. Székely György). Bp. 128—191.

Márkus István, 1943. Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII — XVIII. században. Kecskemét.

Mendöl Tibor, 1963. Általános településföldrajz. Bp. 189—196.

Mezősi Károly, 1943. Bihar vármegye a török uralom megszűnése idejében (1692). Bp.

Módy György, 1973. Adatok hódoltságkori jobbágyságunk életéhez. = Bajomi krónika (Szerk. Dankó Imre). Biharnagybajom. 65.

Módy György, 1979. Herpály. B.újfalu. 14. (Bihari dolgozatok. A Bihari Múzeum közleményei 5.)

Molnár Amrus, 1973. Bajom (Biharnagybajom) a XVI — XVII. század fordulóján. = Bajomi krónika (Szerk. Dankó Imre). Biharnagybajom. 76.

Molnár Balázs, 1952. Adatok a komádi tanyák történetéhez és a tanyai lakosság életmódjának mai alakulásához. Ethn. LXIII.

Nagy, Ludovicus, 1828. Notitiae Politico-Geographico-Statisticae Inclyti Regni Hungáriáé Partimque Eidem Adnexarum. Buda. I. 98.

Nagy Ödön, 1845. Sárréti föld és gazdaság Biharban. Magyar Gazda, 1845.

Orosz István, 1960. A hegyaljai mezővárosok társadalma, különös tekintettel a szőlőbirtok hatásaira. = Agrártörténeti tanulmányok (Szerk. Szabó István). Bp. 4—5.

Orosz István, 1965. Differenciálódás és kisajátítás. = A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában (Szerk. Szabó István). Bp. II. k. 80—91.

Orosz István, 1973. Mezőgazdasági termelés és agrártársadalom. = Hajdúnánás története (Szerk Rácz István). Hajdúnánás. 89—208.

Orosz István, 1973. A hajdúböszörményi mezőgazdasági termelés és agrártársadalom fejlődése 1784—1889. = Hajdúböszörmény története (Szerk. Szendrey István). Debrecen. 343—390.

Orosz István, 1974. Hajdúvárosok gazdálkodásának és társadalmi szerkezetének 18—19. századi történetéhez. = Paraszti társadalom és műveltség a 18—20. században. II. Mezővárosok. Szolnok. 38.

Orosz István, 1974. Korreferátum Varga Gyula: A sárréti gazdálkodás c. előadásához. Ladányi Hír adó. 58—62.

Orosz István, 1979. Magyarország mezőgazdasága a dualizmus első évtizedeiben. = Magyarország története 1848—1890. Bp. 1042.

Pacit Zsigmond Pál, 1963. Nyugat-Európái és magyarországi agrárfejlődés a XV — XVII. században. Bp. 197—253.

Petróci Sándor, 1961. Cegléd településtörténete. Bp.

Poór János, 1973. Hajdúböszörmény mezőgazdasága a XVII. és XVIII. században. = Hajdúböszörmény története (Szerk. Szendrey István). Debrecen. 284—342.

Rácz István, 1970. A hajdúk a 17. században. Db. 124.

Rácz István, 1971. Hajdútelepítések és -kiváltságolások. = A hajdúk a magyar történelemben. Debrecen. 59.

Rákos István, 1973. Vésztő története az újratelepüléstől 1848-ig. = Vésztő története (Szerk. Szabó Ferenc). Vésztő. 127.

Sándor Pál, 1961. A jobbágybirtok történeti statisztikai vizsgálatához. Bp.

Simonffy Emil, 1968. Adatok a paraszti birtokviszonyok vizsgálatához Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után. Agrártörténeti Szemle X. 131—177.

Szabó Ferenc, 1974. Korreferátum Varga Gyula: A sárréti gazdálkodás c. előadáshoz. Ladányi Híradó. 72.

Szabó István, 1947. A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában. Bp. (Értekezések a történeti tudományok köréből XXVI.)

Szabó István, 1948. A jobbágybirtok problémái 1848—49-ben. Bp. 331—332. (Tanulmányok a magyar parasztság történetéből.)

Szabó István, 1948. A parasztfalu önkormányzatának válsága az újkorban. Bp. 267—310. (Tanulmányok a magyar parasztság történetéből.)

Szabó István, 1976a. A prédium. Vizsgálódás a korai magyar gazdaság- és társadalomtörténelem körében. = Jobbágyok, parasztok. Bp. 51—123. (Értekezések a magyar parasztság történetéből.)

Szabó István, 1976b. Hanyatló jobbágyság a középkor végén. = Jobbágyok, parasztok. Bp. 169—170. (Értekezések a magyar parasztság történetéből.)

Szendrey István, 1968. Egy alföldi uradalom a török hódoltság után. Bp.

Szendrey István, 1971. Hajdú-kiváltságlevelek. Debrecen.

Szendrey István, 1979a. A bihari-berettyóújfalui hajdúk. = Tanulmányok a magyar nép történetéből. Debrecen. 69.

Szendrey István, 1979b. Rákóczi Ferenc és a jobbágykérdés. = Tanulmányok a magyar nép történetéből. Debrecen. 83—95.

Szendrey István, é. n. A bihari hajdúk pere a hajdúszabadságért. Debrecen. 6.

Szilágyi Miklós, 1976. Túrkeve és Öcsöd kertes települése. NK XII. 1—2. sz. 3—11.

Szilágyi Miklós, 1977. Mezővárosi társadalom és műveltség. = Gyomai tanulmányok (Szerk. Szabó Ferenc). Gyoma. 596—620.

Szűcs Sándor, 1942. A régi Sárrét világa. Bp.

Szűcs Sándor, 1957. Pusztai szabadok. Bp.

Varga János, 1959. Az úrbéres föld mennyiségének változása Bihar megyében az úrbérrendezés és 1836 között. Agrártörténeti Szemle II. 38—42.

Varga János, 1967. A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767—1849. Bp. 128.

Varga János, 1969. Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556—1767. Bp. 168—200.

Varga Gyula, 1973. Megjegyzések a Sárrét anyagi kultúrájának vizsgálatához. = Bajomi krónika (Szerk. bankó Imre). Biharnagybajom. 63.

Varga Gyula, 1973. A mezőberényi paraszti gazdálkodás. = Mezőberény története II. k. (Szerk. Szabó Ferenc). Mezőberény. 247.

Varga Gyula, 1974. A sárréti gazdálkodás. = A Sárrét hagyományos életmódja. Ladányi Híradó. 52.

R. Várkonyi Ágnes, 1958. Bercsényi Miklós pátense a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról. Századok.

R. Várkonyi Ágnes, 1967. Rákóczi és a jobbágyság. Valóság X. 1. sz. 4—13.

Velics Antal— Kammerer Ernő, 1886. Magyarországi török kincstári defterek. I. k. Bp.

Wellmann Imre, 1961. A földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII. században. Agrártörténeti Szemle III. 345—370.

Wellmann Imre, 1967. Határhasználat az Alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében. Agrártörténeti Szemle IX. 375—381.

Zimonyi Vera, 1976. Magyarország az európai gazdaságban 1600