|
|
|
Varga Gyula
Berettyóújfalu a két világháború között is elsősorban agrár jellegű település volt, így a lakosság életformájának elsődleges meghatározója a földművelés és az állattenyésztés, vagyis a gazdálkodás volt. A határszerkezet akkori képe csak a XIX. század végétől, a lecsapolási munkák befejezése után alakulhatott ki, amikor a kiszélesedett földművelés egybemosta a volt kiemelkedő hátakat és az egykor vizekkel borított lapályokat. Csak az egykori folyó medrek maradtak meg, s ezek szeszélyes alakulataikkal, különösen vizes esztendőkben, jól elkülönülő egységekre tagolták a határt.1
Erre a korszakra esik a földbirtokoknak az az elrendeződése is, amely Berettyóújfalu sajátos „félparaszti", pontosabban taxás jobbágyi jogállásának következményeként a volt Eszterházy-féle „derecskéi uradalom" felbomlása után bekövetkezett.2 A — Berettyószentmártonnal együtt — közel 30 000 holdas határból mintegy 12 000 hold 100 holdon aluli paraszti kisbirtokként, paraszti használatban maradt. A 100 holdon felüli birtokok száma Berettyóújfaluban 18, Berettyószentmártonban szintén 18, melyek összesen mintegy 10 000 holdat, vagyis a határ 60%-át tették ki.3 Ebből azonban közel 4000 hold községi közös használatban maradt, amely így valójában a parasztgazdaságok rendszeréhez kapcsolódott. A jelzett 36 tagbirtok közül Berettyóújfaluban csak egy haladja meg az 1000 holdat (Balogh Tihamér: 1004 hold), Berettyószentmártonban egy megközelíti (Reviczky József: 981 hold), egy meghaladja az 1000 holdat (Szúnyogh György: 4488 hold).4 így mint gazdálkodási forma a különböző méretű parasztgazdaság tekinthető jellemzőnek.
A paraszti gazdálkodás méreteit, formáit azonban nem csupán a magántulajdonban levő földbirtok kategóriák szabták meg. Berettyóújfaluban is az történt, mint a tájunkon nagyon sok helyen, hogy a majorsági birtokok, különösen a nagybirtokok termelékenysége nem érte el a parasztbirtokok színvonalát.5 Emiatt mind több föld jutott bérlet, részes műve lés, majd az 1930-as évek végétől örökös tulajdonként is parasztok kezére. így 1940-re a régi, összesen mintegy 30, egyenként 100—500 hold közötti középbirtokos réteg mellett kialakult egy kb. hasonló státusszintet képviselő módos parasztréteg, mely életformájában, gondolkozásában, gazdálkodási szisztémájában még erősen kötődött ugyan a hagyományokhoz, de már valamiféle változásnak a csíráját is magában hordozta.6
E feltörekvő réteg tipikus képviselője volt Szigeti Pozsár István, aki maga még egyszerű kisparaszti családból származott, de részben szerencsés házassággal, még inkább kimagasló tehetségével és nagyon sok munkával az 1940-es években már több mint 700 hold földön gazdálkodott. Sz. Pozsár Istvánban — mint abban az időben sok hasonló társában - - közösségi hajlamok is mutatkoztak. Tevékenységének színtere elsősorban az úgynevezett Gazda kör volt, melynek Berettyóújfaluban az 1930-as évek végén már ezernél is több tagja volt.7 A gazdakör tagjai között voltak 5—6 holdas kisparasztok is, de zömmel a középparasztok és a nagygazdák vitték a szót. Az 1930-as évek derekán lett Sz. Pozsár István az elnök. Eleinte legnagyobb súlyt a gazdasági szakismeretek terjesztésére fordították. A gazdakör igyekezett megszerezni az abban az időben hozzáférhető fontosabb mezőgazdasági szakkönyveket. Minden évben 100—200 értelmes fiatal gazda végzett „ezüstkalászos" gazda tanfolyamot. Szoros kapcsolatba léptek a gazdasági szakiskola és az úgynevezett Téli Gazdasági Iskola tanáraival s ezek a téli hónapokban hetenként egy-két alkalommal tartottak szakelőadásokat a gazdakörben. Nagy sikere volt már ekkor is az előadásokon vetített ismeretterjesztő néma filmeknek, melyekhez a gazdasági iskolák felsős növendékei is tartottak magyarázatokat. Évente 6—8 fiatal járt a téli gazdasági iskolába, melynek az is volt a jelentősége, hogy ezeknek a tanulóknak a nyári munkáját a gazdasági szaktanárok ellenőrizték. Ezeknek már szak szerű gazdasági naplókat is kellett vezetniük s a gazdálkodásukhoz úgynevezett „üzemtervet" kellett készíteniük.8
Az 1930-as évektől került sor közös akciókra. Sz. Pozsár István kezdeményezésére először közösen igyekeztek beszerezni permetező-, csávázó szereket, nemesített vetőmagokat, közösen szervezték meg az állatok védőoltását, majd kezdtek gépeket vásárolni. Az 1940-es években már volt közös cséplőgépük, traktoruk, vető-, permetező- különböző magtisztító gépük, melyeket a gazdakör tagjai lényegében ingyen használhattak, csak a kopási díjat kel lett megfizetni. Kezdték megszervezni egyes termények közös értékesítését. így kapcsolatba léptek mezőgazdasági gépgyárakkal s ezeknek közvetlenül adtak el élelmiszereket s helyette kedvezményes áron kaptak mezőgazdasági gépeket, eszközöket. Ezzel a közvetítő kereskedelmet igyekeztek kikapcsolni. Alkalmazott a gazdakör jogi és gazdasági szaktanácsadókat^ akik a rászorulóknak ingyen álltak rendelkezésére. (Ezzel megelőzték az 1942 körül hivatalosan is bevezetett „gazdasági elöljáró" elnevezésű intézményt, mely arra volt hivatva, hogy az erre kijelölt gazdák személyes példamutatásukkal vezessék társaikat a korszerűbb gazdálkodás felé.)
A gazdakör legjelentősebb akcióját szintén Sz. Pozsár István bonyolította le, amikor 1938-ban egy földbérlő szövetkezetet hozott létre. A szövetkezet tagjai többnyire törpe birtokosok voltak. Aki vállalkozott arra, hogy földet akar bérelni, Sz. Pozsár Istvánnál kel lett jelentkeznie. Az igényeket Sz. Pozsár István összesítette, s az ún. Teleczky-földből erre a maga nevében, illetve a maga felelősségére kötött hosszúlejáratú bérleti szerződést. Mint ismeretes, ebben az időben a földbirtokosok kisparasztoknak nem szívesen adtak bérbe parcellánként földet, mert a kimérés, ügyintézés, a bérek behajtásának az adminisztrációját nem szívesen vállalták. Sz. Pozsár István az ügyintézést magára vállalta. Lényegében mindenki kaphatott földet, aki vállalta annak megművelését. Igaz, hogy Pozsár István a bérletből magának is fenntartott vagy 100 holdat, de ezzel az igénylőket nem kisebbítette. A bérleti díjat „búzaérték"-ben állapították meg. (A pontos összegre az adatközlők már nem emlékeznek, de rendkívül kedvezményes áron, kb. holdanként 2 mázsa búza árának megfelelő összegért kapták meg a földet.) A bérleti összeget maga Pozsár István gyűjtötte össze s egy összegben fizette be a földesúrnak. Aki nem fizetett rendesen, vagy a munkálatokat elhanyagolta, attól Sz. Pozsár István a földet önhatalmúlag elvehette s olyannak adta, aki kötelezettségének eleget tudott tenni. Az ügyletekről feljegyzéseket alig készítettek, ha voltak is ilyenek, az Sz. Pozsár István magántulajdonában volt, amely később elkallódott. Mégis, viták alig merültek fel. A mai adatközlők, a volt kis- és középparasztok nagyobb része Sz. Pozsár István tevékenységéről nagy tisztelettel és megbecsüléssel szólt. A földbérlő szövetkezet így valami hajszálat enyhített azon az ekkor még megoldhatatlannak látszó ellentmondáson, mely a korabeli Magyarországon a földbirtokok aránytalan elosztása miatt a parasztnépesség felét elzárta megélhetésének alapvető forrásától, a földtől.9
A gazdakör s a nyomában kibontakozó gazdasági érdeklődés alapvető szemléleti változásokat hozott a paraszti gazdálkodásban.10 Bár kétségtelen, hogy ez a szemléleti változás csak a gazdálkodás módszereiben indított el valamiféle megújulási szándékot, önmagában sem a meglevő birtokstruktúrát, sem pedig a tagosítások során kialakult határrendet nem tudta megváltoztatni.11 A paraszti gazdálkodás szokáshagyományaiban tehát a döntő, meg határozó elem az 1865—1866-ban végrehajtott első, majd az 1922-ben végrehajtott második tagosítás volt.12
Már az első tagosítás lényegében elkülönítette az uradalmi, a középbirtokos (volt kisnemesi) és a paraszti földeket, meghagyva bizonyos közös „községi" területeket. A tagosítás következtében a nagyobb birtoktestek a falutól távolabb, a kisebbek a falu körül helyezkedhettek el. Az előbbieken természetszerűleg megindult a tanyásodás.13 Már 1910-ben Berettyó újfalu lakosságából 838 (9,8%), Szentmártonban 555 (36%!) fő élt tanyákon. Ez a szám lényegesen később sem változott.14 A tanyán élő lakosság zöme azonban nem a saját kis birtokán lakott, hanem a nagy- és középbirtokok majorságaiban, mint uradalmi alkalmazottak.15 A paraszti tanyák itt csak az 1922-es tagosítás után alakultak ki, így azok szerepe a paraszti gazdálkodás hagyományainak átalakulásában csak ez után kaphatott jelentőséget.
Az 1922-es tagosítás iratanyagát nem dolgozta fel a Nadányi-féle Bihar Vármegye Monográfiája sem. A gazdálkodás néprajzi megfigyelése szempontjából nincs is szükségünk a pontos és részletes statisztikai adatokra. így a közben elkallódott iratanyag helyett megelégszünk az élő adatközlők visszaemlékezéseivel.16 Király Sándor volt kisgazda elbeszélése szerint a tagosítást már 1912-ben kezdték a nagyobb gazdák szorgalmazni, de a közbejött háború miatt tíz évet késett. Ekkor úgynevezett „tagosítási bizottságot" szerveztek. A bizottság tagjai általában nagyobb gazdák voltak, de akkor már részletes állami törvények írták elő a tagosítás lebonyolításának a módját. A tagosítás munkáját végző mérnökök mindenek előtt felmérték és újra osztályokba sorolták a határt. A tagosítás alapvető mértékegysége az úgynevezett „becshold" volt, amely a legjobb minőségű földterületből kb. 1000 négyszögölet jelentett, a legrosszabb minőségű szikes, vízjárásos földekből kb. 5000—6000 négyszögölet. Tehát mindenkinek becsholdban állapították meg a föld jogosultságát. A kapott tag nagysága tehát lehetett jóval nagyobb, vagy jóval kisebb, mint amilyen az eredeti volt úgy azonban, hogy annak a tényleges értéke, a „becsérték" nem változott.
A felmérés után az egyes határrészek „becsértékét" térképen tüntették fel s ezt mindenki megtekinthette. Ezután pályázni lehetett, ki hol, melyik határrészen, melyik dűlőben szeretné megkapni a tagját. Volt, aki kisebb nagyságú, de jobb minőségű földre pályázott inkább, mások inkább nagyobb területet óhajtottak, számítván arra, hogy az alacsonyabb becsértékű földeket majd később megjavíthatják, vagy ügyes módszerekkel azokat is jól hasznosíthatják. A tagosítási törvények szerint előbb a törpe és a kisbirtokosok pályázhattak. Az ő földjeiket, ha csak lehetett, a falu közelében kellett kimérni. A nagyobb gazdák a falutól távolabb eső területeken kérhették tagjaikat, eleve azzal az indoklással, hogy azon tanyát építve azt helyből megművelhetik. A bejelentett igényeket, természetesen nem lehetett minden esetben kielégíteni. Ilyenkor a tagosítási bizottság igyekezett megegyezni az igénylővel. Ha nem sikerült, annak el kellett fogadni azt a tagot, amit neki a mérnökök kijelöltek, de a jogosnak ítélt sérelmeiket bírósági úton perelhették. Az adatközlők szerint Berettyóújfaluban perre nem került sor, végső soron mindenki megelégedett a kapott földekkel.
Az 1922-es tagosítás során törekedtek arra, hogy mindenki egy tagban kaphassa meg a földjét. Ez alól azonban kivételt képeztek a falusi udvarok és konyhakertek, a falu körül elhelyezkedő zárt kertek. A községi földek, kaszálók nagyobb részét kimérték (ebből osztották ki az ekkor esedékes vitézi telkeket). Közös használatban maradtak a legelők. Nem érintette a tagosítás a már korábban kialakult nagy- és középbirtokokat. Az újonnan kialakult határrend tehát átörökített korábbi hagyományokat is.
A két világháború közt tehát, mint arra számítani lehetett, a falutól távolabb eső tagokon megindult a tanyás gazdálkodás. A falu felé közeledve mind kevesebb lett a tanya, s a falu körüli törpebirtokokat a belső portáról művelték. A paraszti tanyák azonban itt sohase szakadtak el a falusi portától, nem önállósodtak. A paraszti majorság központja pincék, különösen Berettyószentmártonban; itt éltek tovább — egészen napjainkig — a földbe mélyített körte alakú, 2—3 méter mély kerek vermek,17 majd az 1930-as évektől a szénaszínek, nyárikonyhák. A népi építkezési hagyományokat legjobban a falusi porták őrizték, míg ezzel szemben a tanyákon kezdetlegesebb, vagy újabb stílusú építményeket találtunk, melyek főként csak a nyári kinttartózkodásra, legfeljebb bizonyos ideiglenes menedékül szolgáltak.18 Az adatközlők még pontosan tudják rekonstruálni a tanyák kiépülésének folyamatát. Először mindig a dolgozó állatok számára készült szálláshely, majd — gyakran ezzel egy fedél alá — kezdetleges szoba a kint háló emberek részére. E kezdetleges épület körül fejlődött ki később a teljes tanya: szekér- és szerszámos színek, disznó-, baromfiólak, kamarák, vermek, egyes tanyák mellett birkahodály, kukoricagóré és más építmények. A tanyák elengedhetetlen építménye lett a gémeskút.19 A tanyák kiépülésével párhuzamosan alakult ki az a szokás, hogy a nyári hónapokban nemcsak a földművelés munkáját közvetlenül végző férfiak, hanem az egész család, az öregek, nők és a gyerekek is kiköltöztek a tanyára. Ekkor már rendszerint a fejős tehén és a baromfi is a tanyára került, így a hazajáró csordák kezdtek elnéptelenedni. A nagyobb gazdák a disznók, libák, de olykor a nagyjószág őrzésére is a nyári hónapokra gyerekpásztort fogadtak. A közös, kintháló állatok azonban továbbra is a falusi legelőkön maradtak.E legújabb kori tanyafejlődésben nem lehet felfedezni a tanyatelepítés tudatos formáját, mint többek közt a Békés megyei telepítéses falvakban.20 Itt a tanyák helyét, rendjét nem csak a tagosítás során kialakított dűlők, hanem ezeken belül is elsősorban a terepviszonyok szabták meg. A tanyákat igyekeztek magasabb fekvésű helyekre építeni, de úgy, hogy lehetőleg ne a legjobb minőségű földeket foglalják el az épületek. Előszeretettel építkeztek régi folyómedrek, csatornák mellé, mert a tanyaközeiben levő víz kedvezett a baromfi-, különösen a kacsa-, libatartásnak. Az egyes tanyák alakja, szerkezete igen változatos volt. Az egészet ritkán kerítették körül, csak kisebb, ideiglenesnek tűnő rekesztékeket kerítettek el a baromfiak, disznók és más állatok részére. A tanya körül a virágoskert és a konyhakert is igen ritka jelenség volt. Mindez bizonyítja a tanyák átmeneti jellegét. A tanyaépületek igyekeztek utánozni a falusi stabilabb építményeket, de mind anyagukban, mind kivitelezésükben azoknál sokkal kezdetlegesebbek, esztétikailag kevésbé megtervezettek voltak.
A gazdálkodás szokáshagyományai a két világháború között a tagosítás, majd az egyre terjedő mezőgazdasági szakismeretek hatására változó tendenciát mutattak, bár a parasztgazdaságok alapvető szerkezeti szisztémája mindvégig megmaradt. E rendszer lényege az volt, hogy a paraszti gazdaságok itt is olyan komplex üzemi egységet jelentettek, amelyekben az adott feltételek figyelembevételével egy időben többféle termelési ágban tevékenykedtek, mely termelési ágak azonban szorosan összefüggtek egymással. Mindenképpen arra törekedtek, hogy a családi munkaerő maximális kihasználásával a család biztos megélhetését biztosítsák. Ebből a célból nagy gondot kellett fordítani az üzem stabilitásának megszervezésére, vagyis megoldani a földek termőképességének megmaradását, illetve annak növelését, gondoskodni arról, hogy az állatállomány mindig önmagát kiegészítse, hogy a legalapvetőbb élelmiszereket, állati takarmányokat az üzem megtermelje.
A paraszti üzemnek ez a stabilitásra való törekvése egyben gátja is volt a rugalmasabb tovább fejlődésnek, mert nem merte vállalni az árutermeléssel járó piaci kockázatokat, ennek következtében sohase rendelkezett elegendő mobil tőkével, amellyel a gazdaság termelékenységét fokozni tudta volna. Ugyanakkor éppen a gazdasági válságok idején éppen azzal sikerült megmenekülnie, hogy nem volt kiszolgáltatva a piaci és árviszonyok alakulásának.21 így történt ez Berettyóújfaluban is, ahol először 1927—1928 körül indult némi gazdasági pezsgés (traktorvásárlások, bankhitelek felvétele stb.), majd az 1929—1933-as gazdasági válság kiábrándító tapasztalatai után ez a pezsgés csak 1937 után kezdett újra éledni.
Berettyóújfaluban éppen úgy mint Berettyószentmártonban a komplex paraszti üzem elsősorban a földműveléssel egybekapcsolt állattenyésztés egységén nyugodott, melyet csak mellékesen egészített ki a szőlőművelés, a gyümölcs- és zöldségtermesztés s egyéb, pl. kéz műves ipari tevékenység.22
A földművelés népi hagyományai a Sárrét, illetve a Bihari síkság falvaival mutatnak szoros rokonságot. Legfontosabb termények itt is a kenyeret adó búza s kb. második helyen állt a kukorica. Az első világháború után még több búzafajtát ismertek, közülük sokan emlegetnek egy vörös fejű, szakállas fajtát, melyet az 1930-as években teljesen kiszorított a Bánkúti 1201 elnevezésű nemesített fajta. Tengeriből (kukorica) szintén sokfajta, elsősorban korcs változatot ismertek. Emlékeznek még az aprószemű Csinkvantini (Cinquantino) és a korán érő száz napos fajtákra. A különböző acélos, kerek szemű, és puhább lófogú fajták közül az 1930-as évek végére a Fleischmann-féle nemesített lófogú emelkedett ki, mely lassan kiszorította a régi korcs fajtákat. Rozsot csak minimális mennyiségben termesztettek s igen ritkán bukkan már fel a kétszeres, vagyis a rozzsal keverten vetett búza. Főként a malacok és a baromfiak részére termesztettek kevés árpát. Két fő változatát ismerték, az őszi és a tavaszi árpát. Ezeken belül is több fajtaváltozatot termesztettek, melyek közül az 1940-es évekre mindinkább a kétsoros sörárpa honosodott meg. Az igáslovak részére kevés zabot is termesztettek (fajtái közül csak a. fehér zászlós zabra, emlékeznek).
Az 1920-as évektől fokozatosan mind nagyobb jelentőségre tettek szert a különböző takarmánynövények. Közülük a zabos bükköny és a lóhere már az 1920-as években elterjedtek, a lucerna csak az 1930-as években került az érdeklődés homlokterébe. A magyar lucernamag ebben az időben vált világhírnévre érdemes tényezővé s ekkor ismerték fel nemcsak a lucernának mint tejtermelő takarmánynak a fontos szerepét, hanem annak talajjavító hatását is. Az egykori kotus, lapályos részeken itt is hatalmasra nőttek a takarmányrépák s az 1930-as évek végétől terjedt el a cukorrépa. Különben az 1930-as évek végétől itt is többféle új, főként ipari növénnyel kísérleteztek a parasztok. Ezek népszerűsítésében nemcsak a gazdasági, hanem a politikai propaganda is erősen közrejátszott. Főként ennek a hatására kezdtek pl. nagyon sokan ricinust termeszteni. Sokan kísérleteztek különböző gyógynövények termesztésével (pl. fodormenta, borsmenta). Az 1940-es évektől — főként a Jurcsek-féle beadási rendszer ösztönzésére — kezdtek táblás módszerrel napraforgót termeszteni. Napraforgót korábban csak szegélynövényként termesztettek, nem sokat törődve annak fajtamegválasztásával. Most államilag a jó olajtartalmú, apróbb szárú szürke cirmos magot igyekeztek elterjeszteni. A hagyományos növények közül némileg nőtt a szerepe a burgonyának (kolompir), melyet az 1930-as évektől eke után, hosszanti sorokba kezdtek ültetni s azt ekekapával művelték. (Korábban a burgonyát a kukoricatáblák végébe keresztbe ültették s azt kizárólag kiskapával művelték.) Ugyanebben az időben veszített a jeleni őségéből a kendertermesztés, mivel előbb Újfaluban, majd Szentmártonban is kezdték elhagyni a szövés-fonást.
A háztartásban és a takarmányozásban szükséges egyéb terményeket igyekeztek köztesként vagy a kertekben megtermelni, holott ezek jelentőségét — éppen a parasztgazdaság komplexitásának a figyelembevételével — nem szabad lebecsülni. Csaknem mindenki termelt pl. dinnyét, babot, borsót, lencsét, kölest, sárgarépát, petrezselymet, hagymát, ugorkát, paprikát, paradicsomot, káposztát s még egy sor hagyományos fűszernövényt. Ezek közül azonban csak a borsó és a lencse kerültek be — az 1930-as évek végétől — a szántóföldi művelés rendjébe. (A kísérleti növények közé került ebben az időben néhány évig a szójabab is.) A dohánytermesztés ezen a tájon is ismeretes foglalatosság volt, de főként az uradalmak körében, illetve az uradalmakkal jobban körülvett Szentmártonban. Berettyóújfaluban csak néhány kisebb paraszt foglalkozott dohánykertészettel.
A szántóföldek művelési rendszerében a tagosítás sem hozott alapvető változásokat, hiszen az ismert történelmi okok miatt itt a nyomásrendszer sohasem teljesedhetett ki, csupán annak csökevényesebb változatai éltek. Néhányan emlékeznek még valamiféle kettes fordulóra", amikor bizonyos határrészek: egyik felébe őszit, másik felébe tavaszit vetettek. Ilyenféle rendszer volt még az 1910-es években a Perge dűlőben, a Zábón, a Negyven holdon, a Mácsón, a Pokse soron, a Lyukas oldalon. Ezek a dűlők aratás után felszabadultak s itt bárkinek szabad volt jószágot legeltetni. Az ilyen legelőt hívták nyomásnak (Király Sándor). Mások emlékeznek arra, hogy egyes helyeken hagytak fekete ugart is s itt négyes forduló alakult ki: búza, tengeri, tavaszi, ugar.23 De sem a kettes, sem a négyes forduló nem terjedt ki az egész határra, csak annak egy-egy részére.A tagosítás után ezek a csökevények is megszűntek s a tanyákon — már az 1920-as évektől — a javított hármas forduló (búza, tengeri, tavaszi kalászos vagy takarmánynövény), majd a 30-as években mindinkább a norfolki négyes valósult meg.24 Népszerű volt ennek a lóherével kombinált formája, amikor is a tavaszi árpával együtt vetették el a lóherét, azt már abban az évben megkaszálták, de csak a következő évben adott bő takarmány termést. Egyben, mint pillangós növény nitrogénnel is gazdagította a talajt. Hajó állapotban maradt a lóhere, még egy évre meghagyták, ha nem, kiszántották s következett a búza—tengeri forduló. Az 1930-as évektől részben a lucerna, részben más növények miatt a földek egy részét mindig kivonták a vetésforgó alól, melyek így csak 4—5 évenként, vagy egyesek soha sem tértek abba vissza. Az okszerűbben gazdálkodók a vetésforgó rendszert már nagyon tudatosan és tervszerűen alkalmazták, de a lakosság nagyobb része még csak ösztönösen követte a példamutatók útját.
A talajművelés terén is történtek változások, különösen a nagyobb parasztbirtokokon. Ezeken az 1920-as évek végétől mind gyakrabban felbukkan a traktor, mely a mélyművelésnek elengedhetetlen eszköze. A kisebb gazdák ekkor még kizárólagosan lóval, ökörrel' tehénnel dolgoznak, így ezek talajművelő eszközei nem változtak, de minőségben javultak- Az 1930-as évek végére szinte teljesen eltűntek már a régi fagerendelyes, fataligás Vidats. Gubicz, Gityed, Perge stb. típusú ekék,25 s helyettük a tükörpáncél kormányú, önkenős taligával, vezérlánccal szabályozható Sack rendszerű ekék terjedtek el. (Legnépszerűbbek e vidéken a Kühne, Hofherr, Csepeli ekék.) A trapéz alakú fakeretes boronák helyett ugyan ebben az időben háromfajta súlykategóriájú (könnyű, közepes, nehéz) vasborona terjed el. A hagyományos tövisborona megmarad ugyan, de az 1940-es években már mind több parasztgazdaságban felbukkan a magtakaró vasborona. A hagyományos egy-, illetve háromtagú fahenger még tartja magát, de már nagyon sok súlyozható (pl. vízzel tölthető) vashengert is vásároltak az újfalusi gazdák. Az 1920-as években még csak szórványosan felbukkanó univerzális talajművelő eszköz, az ekekapa a múlt század végén jelenik meg,26 de csak az 1930-as években terjed el, nagyon sok változatban a parasztgazdaságokban. Ez az eszköz cserélhető, állítható kapáik következtében egyaránt alkalmas a talaj lazítására, gyomirtásra, töltögetésre s némi ügyeskedéssel még más műveletekre is. Az eszköz elterjedése legtöbb kapás növény vetés- és művelésmódját megváltoztatta.27 Az 1930-as évek uradalmi gyakorlatában ebben az időben még sokfajta gép jelenik meg, mint a különböző rögtörő, szöges-, gyűrűs hengerek, tárcsaboronák, kaszáló- és aratógépek stb. Ezek közül a parasztgazdaságok csak a tárcsaboronát s egyesek a kaszáló- és aratógépet próbálták átvenni, de ezek az eszközök még nem tudtak szélesebb körben elterjedni.
A vetés nagyon sokféle műveletet jelent, hiszen szinte minden növény másfajta vetési műveletet igényel. A gabonaféléket régen itt is kézzel szórták el, vetőzsákból. Vetőgépet az első világháború előtt még csak néhány nagy gazda használt. Az 1930-as évek végétől fokozatosan teljesen általános lett a 12—14 soros, lóvontatású hengeres, majd egyértelműen a kanalas sorbavetőgép (Kühne, Hofherr stb.). Bár kézzel vetni még minden parasztember tudott, de ezt ekkor már csak rendkívüli esetben alkalmazták (esős idő, kotus földrészek stb.), amikor géppel nem lehetett a földekre hajtani. Búza alá az 1930-as években a jobb gazdák minden esetben háromszor szántottak: 1. tarlóhántás vagy ugarolás, 2. keverő szántás. 3. vetés alá való szántás. Bár volt, aki még az ugarolást elhagyta s a tarlót legeltette. Kb. 1936 után terjed — főként kukorica alá — az őszi mélyszántás.28
A kukorica vetéséhez még ebben az időben nem mindig alkalmaztak vetőgépet, mivel erre a célra át kellett alakítani a vetőgépeket (csöveket átszerelni, kerekeket állítani stb.), amit nem szívesen végeztek el. így rendszerint csak azok vetettek géppel, akiknek volt külön erre a célra beállított s másra nem is használt vetőgépük. A kukoricát régen, az ekekapa elterjedése előtt ezen a vidéken is szórva vetették s az elszórt magot alászántották. Tárgyalt idő szakunkban már minden esetben sorba vetettek, de többféle módszerrel. Egyesek az eke után haladva, minden harmadik ormó tetején haladva, lépésenként sarokkal belenyomkodták a szemeket a talajba. Mások az 5—8 cm mély barázda fenekére pergették a kukoricaszemeket, melyeket a következő barázda betemetett. Sokan az eke kormányra szereltettek egy tölcsérben végződő szerkezetet, melybe az eke szarvát tartó szántó ember maga pergette a szemeket, melyeket az a barázda oldalába rakott.29 A házilag szerkesztett, keréken guruló kukoricavető szerkezeteket itt nem ismerték. Sokan kísérleteztek azonban a kukorica négyzetes vetésével. Ehhez a felszántott, elboronált földet először sorhúzó segítségével megvonalazták, vagy helyette zsinórt feszítettek ki s a megjelölt helyekre kapával, vagy sarokkal ül tették el a kukoricaszemeket. Néhányan erre a célra külön a földbe leszúrható, s ott nyit ható, tölcsérrel ellátott vetőszerkezetet szerkesztettek. Kézi módszerrel, kapával ültették a burgonyát, tököt, dinnyét, napraforgót s legtöbb kerti növényt. A takarmányt és főleg a cukorrépát, napraforgót az 1940-es években már géppel vetették, éppen úgy, mint a mákot, lucernát, lóherét s más apró magvakat. Mindez már meglehetősen nagy szaktudást követelt, hiszen a vetőgépet minden egyes magféleséghez másképpen kellett beállítani.
A talaj-előkészítés, vetés során szólnunk kell még a talajerő-utánpótlásról, a trágyázásról. Az istállótrágya alkalmazása már eléggé általánosnak mondható. A trágyát évente kétszer, télen és nyár végén hordták ki. Korábban búza alá, az 1930-as évektől elsősorban tengeri alá trágyáztak. Műtrágyát még csak az iskolázottabb gazdák használtak. A korszerűsödő parasztudvaroknak, tanyáknak mind jellegzetesebb építménye lett a beton trágyatelep. Sokan ismerték már a kor egyik jelszavát: „Mutasd meg trágyatelepedet s megmondom milyen gazda vagy!" Ennek ellenére még nagyon sok helyen trágyával is fűtöttek. Erre a célra sok udvaron az érett istállótrágyából kb. 30 x40 cm-es lapos farámába taposták az ún. tőzeket (tőzekvetés), melyet aztán megszárítottak, gúlákba rakták s télen ezzel tüzeltek. Tüzelésre használták a birkahodályokban télen összegyűlt, majd tavasszal kockákra ki vágott juhtrágyát is. Szegény emberek összegyűjtötték a legelőről az elhullatott, megszáradt szarvasmarhatrágyát s hónapokon át ezzel főztek.30 A trágyával való tüzelést az 1940-es évektől már mind hathatósabban tiltották.
A növényápolás terén csupán az ekekapa elterjedése hozott újítást. A gabonaneműeket tavasszal boronáiták, ha felfagyott, hengerelték, majd gyomtalanították (acatolás). A búza közül kiemelkedő rozskalászokat levágták (rozsolás). A kukoricát kétszer, a jobb gazdák háromszor, négyszer is kapálták. Az ekekapa után is kellett kézi kapával igazítani. A kukoricát az 1930-as évek közepéig általában töltögették, ezután — a gazdasági szakismeretek terjedésével — simán művelték. A tőtávolságot illetően ebben az időben a vélemények még megoszlottak. Az idősebbek szerint egy jó lépésre (kb. 75 cm) kell hagyni a töveket, a fiatalabbak már ekkor is sűrűbben hagyták. Egyesek esküdtek a négyzetes ültetés hasznosságára, de ez nem tudott teljesen elterjedni. Ilyen esetben egy helyen sokan két-két szálat hagytak. Utolsó kapáláskor fiókoltak is, vagyis a kukoricatő mellékhajtásait letördelték. Majdnem mindenki vetett egy kis területen gabonasűrűségben is kukoricát. Ezt misling-nek nevezték és zöldtakarmányként, vagy a tetőn fonnyasztva szarvasmarhának adták. Az 1940-es években sok tanult gazda épített már beton silógödröt, melyben többek között a mislinget is tar tósították. Ugyancsak a két világháború között terjedt el az a szokás, hogy ugaroláskor, főként a tavaszi kalászosok után — másodvetésként — kukoricát szórtak el, s ebből nyár végén, ha volt elég eső jó mislingtermést takarítottak be.
A növényápolás munkája ebben az időben még szinte kizárólagosan a kapálásból, gyomtalanításból állt. A táj egyik legveszedelmesebb gyomnövénye a vizes esztendőkben különösen kisarjadó nádfiók volt, mely szinte kiirthatatlanul borította el a legkevesebbet is elhanyagolt szántóföldeket.31 A gabonaüszög ellen a búzát már minden esetben bordói lével csávázták (a vetőmagot vetés előtt egy mosóteknőben a bordói lébe beleforgatták). A gabona rozsda, a hesszeni légy, a lucernát pusztító aranka, a kétfajta lucernabogár ellen még védekezni nem tudtak. (A burgonyabogár ekkor még nem érte el Magyarországot.) A szántó földi növények permetezésére még nem volt szükség, egyedül a szőlő peronoszpóra ellen permeteztek rendszeresen, bár sokan ismerték már a gyümölcsfák különböző kártevői ellen használható ásványolaj-, réz-, kén-, nikotin-, arzéntartalmú permetezőszereket. Néhány tanultabb gazda alkalmazott már nitrogén-, foszfor- és káliumtartalmú műtrágyákat. Az 1940-es években terjedő borsó-, lencsetermesztés miatt tömegesen jelent meg a zsizsik nevű kártevő, mely ellen — állami intézkedésre — minden falu mellett szénkéneggel fertőtlenítő zsizsiktelenítő bunkereket építettek s itt mindenkinek kötelező volt a hüvelyes magvak fertőtlenítése.
A termények betakarítása még hagyományos módszerekkel történt. A gabonafélét kaszával aratták, illetve takarták. (A két fogalmat ugyanarra a műveletre vegyesen alkalmazták. A gazdák nagyon sokszor aratásról beszéltek, részes aratókat fogadtak, arató részt fizettek, míg maguk a munkát végzők következetesen takarást emlegettek.) A gabona aratását még a középparasztok is legtöbbször kiadták részibe. Az aratórész itt legtöbbször 1/10 volt. Ezért a gazda a részt be is szállította a szérűre, viszont az arató köteles volt részt venni a hordáson. A búzát, rozsot, nagyon sokszor még az árpát és a zabot is kévébe kötötték. A kévék két-két marokból álltak, s 18 kévés kereszteket raktak. A kereszteket előbb közös szérűre, majd a tanyákra hordták, ahol osztagokba rakták.
Az összes szálas takarmányt rendre kaszálták, majd favillával gyűjtötték, rudasokba vagy villahegyekbe, később boglyákba, ezután kazlakba rakták. A kukoricát kézzel törték, a héjától még a tövén megtisztított, letört csöveket a nyakukba akasztott zsákokba gyűjtötték, ebből csomókba, vagy egyenesen a szekérre borogatták. A burgonyát kapával vágták fel, kézzel szedték kosarakba, majd zsákokba. A répát ásóval ásták ki a földből, hosszú késekkel letisztították, majd kupacokba gyűjtötték, répalevéllel letakarták a hazaszállításig. A napraforgó tányérokat sarlóval vágták le. A kendert — akik még ilyet termeltek — nyűtték, vagyis kézzel, tövestől tépték ki. A dohányleveleket kézzel törték le. A betakarításnak nemcsak a munkamódszerei, de a munkaeszközei is igen konzervatívak. A század elejére kialakított gyári szabványosítások óta ezeken lényeges változtatás nem történt és újabb esz közök is alig jelentek meg.32 Az arató- és kaszálógépek még csak kivételes jelenségek voltak. Nem változtak a szállítóeszközök sem. Legfontosabb fogatos szállítóeszköz a szekér volt, melyet lóval vagy ökörrel, később nagyon sokan tehénnel húzattak. A szekérnek egy kisebb és egy nagyobb változatát használták, főként a kisebbeket díszesebb vasalással készíttették. A szekér nagyságát az oldalak hosszúságával mérték. Mértékegység a sukk volt (A sukk kb. 32 cm hosszúságot jelentett. Úgy mérték, hogy mindkét markukat ökölbe szorítva a kinyújtott hüvelykujjaik hegyét összeérintették.) A bihari szekér 6—8 sukk között volt. A szekeret aztán sokféleképpen lehetett alakítani, felszerelni, ahogy a szükség kívánta (ló szekér, ökörszekér, ekhós szekér, elől-hátul egyenes, vagy görbe saroglya, vesszőkas alkalmazása, ponyvás szekér, vendégoldallal, keresztfával, lánccal felszerelt szekerek, nyújtott szekér stb.). A nagyobb gazdák ebben az időben már tartottak féderes egylovas kordét, vagy négykerekű hintát is.
A téli szállítások eszköze a szánkó volt, melyet ünnepélyes alkalmakra szekéroldalakkal is felszerelhettek. A szánba fogott lovakat mindig csengőkkel látták el. Egyetlen lószerszámtípus a szügyhám volt, melyet rang szerint láttak el díszes rézcsatokkal, sallangokkal. Az ökröket, teheneket kettős nyakjárommal igázták (az egyes jármokat 1940 előtt nem ismerték). A járomhoz szolgáló rudat tézslának mondták, melyet szántáskor fogó karikával, csikótóval láttak el.33 A kézi szállítóeszközök, az egykerekű targonca, a két ember által mozgatható rakonca, a gyűjtéskor használatos rudashordó rudak évszázadok óta nem változtak. Használatosak voltak a különböző nagyságú vesszőkosarak, a kb. 4 négyzetméter nagyságú nagy ponyva, a magukszőtte parasztzsák, vagy a boltokban kapható gyári csalánzsák, vagy zsidózsák, s még sok kézi szállítóeszköz.
A magnyerés ősi módszere itt is a nyomtatás volt, melyet az 1910-es években váltott fel a gőzgéppel hajtott cséplőgép. A két világháború között még zömmel ilyen gőzgéppel csépeltek. A tagosítás előtt a falu melletti lágerben, később a tanyákon hordták össze az asztagokat, ahova ökrökkel, majd a mindinkább elterjedő magánjáró gőzgépekkel vontatták el a cséplő apparátokat. A húszas évek végétől mind több traktor is került a faluba, bár ezek egészen a harmincas évek végéig, az izzófejes Hofherr traktorok elterjedéséig kevésbé voltak üzembiztosak, mint a gőzgépek. A faluban levő mintegy 30—40 cséplőapparátus közül kb. 20 gazdag parasztoké volt (némelyik társas tulajdonban), a többit bércséplő vállalkozók, többnyire gépészek üzemeltették. A cséplőgép megjelenése a paraszti munkaszervezetben addig ismeretlen, a kapitalista üzemekre jellemző munkatársulási formációt hozott létre. A cséplőgépek munkásai már bérmunkások, még ha bérüket természetben kapják is. A cséplő- bér 8%, volt. Ebből 4%-ot a tulajdonos, a gépész és a két etető kapott, a többi 16—18 cséplő- munkás kapta a másik 4%-ot. A nők fél részt kaptak.
A géppel való cséplés tárgyalt időszakunkban már csaknem minden terményre kiterjedt. A cséplődob némi átalakításával nemcsak a gabonaféléket, hanem a borsót, lencsét, lucernát, lóherét, sőt a mákot és a napraforgót is el tudták csépelni. Ennek ellenére fenn maradtak bizonyos ősi, kézi magnyerési formák. A napraforgót pl. legtöbben bottal verték el, a mákgubót késsel vágták fel, a babot kézzel fosztották vagy bottal verték. A kendermagot úgy nyerték, hogy a magvas kendert egy ferdére állított deszkához ütögették. A kukoricahántás kis mennyiségben egész időszakunk alatt kézi morzsolóval vagy szurkolóval történt. De nagyon sok helyen volt már kézzel hajtható morzsológép, melyet aztán kölcsön kéregettek, s ezzel 2-3 nap alatt az egész évi kukoricatermést lehántották.
A magtisztítás szelelő rostával és konkolyozóval történt, az ősi szelelési módszert már csak kis mennyiségben, kerti magvak esetében alkalmazták. Az 1930-as évek végétől kezd terjedni a csigatriőr, s ekkor volt már néhány szelektor is a faluban, mely egyszerre többféle technikával választotta szét a hasznos és a gyommagvakat. Legalábbis a vetőmagokat már ebben az időben mindig gondosan megtisztították.
A termények tárolása ebben az időben már erre a célra épült magtárakban, hombárokban, illetve kukoricagórékban történt, de a gabonatárolás ősi hagyományait őrzik Berettyószentmártonban a régi kerek vermek, melyeket azonban emlékezet óta gabona tárolására már nem használtak, csak répát, krumplit, zöldségfélét tároltak benne. A takarmányrépát, részben a burgonyát is vermelték. Kevesebb szemes terményt a padlásokon is tároltak, vesszőkasokban vagy vászonfazekakban. A magtárak, górék az udvar első szektorában helyezkedtek el, de még nem tolakodtak ki közvetlenül az utcafrontra, mint nagyon sok bihari faluban.34 Főként az 1930-as években terjedtek el a szénaszínek, vagy szénacsűrök, melyekben a legértékesebb takarmányféléket tárolták. A vetésre szánt magvakat már a csépléskor külön választották s ezeket külön zsákokban, a kukoricacsöveket felkötve az eresz alatt tárolták. Érdekes, hogy a tanyák kiépülése a belső udvarok rendjét nem változtatta meg, vagyis a gazdaság központja itt továbbra is a belső porta volt.
A föld termése a jól működő gazdaságokban ritkán képezett eladható árut, csupán a gabonafelesleget értékesítették, lehetőleg rögtön a cséplés befejezése után (ekkor a gabona még súlyosabb volt s a tárolás gondjától és veszélyeitől is megmenekültek, bár az árak is alacsonyabbak voltak, mint később). A takarmányfélét csak szorultságból vitték piacra. Ha tehették, saját állataikkal etették fel. így természetszerűleg minden paraszti üzemben foglalkoztak már a termények valamiféle feldolgozásával. Szinte minden parasztgazdaságban volt már ekkor szecskavágó és répareszelő gép, s kisebb kézi daráló. Nagyobb mennyiségben daráló malomban őröltettek, ahol 1940 körül jelent meg a korszerű kalapácsos őrlő gép. Kezdtek épülni a silók s nagyon sok gazdaságban voltak füllesztő kamrák, krumplifőző üstök. Mindezek lehetővé tették a takarmányok jobb értékesítését.
A korszerű gazdaság ebben az időben azt jelentette, hogy lehetőleg minden takarmánytermést az állatállományon keresztül igyekeztek hasznosítani. Ebből következik, hogy a parasztgazdaság másik szektora, az állattenyésztés jelentette a fontosabb haszonvételi forrást, benne realizálódott a gazdaság tényleges haszna.
Az állattenyésztés alapja azonban még ekkor itt is elsősorban a legelő volt. Mint láttuk, a két falu mintegy 6700 hold legelőből az elkülönítés után mintegy 3000 hold legelővel s kb. 1500 hold kaszálóval rendelkezett. Ehhez azonban kb. ugyanilyen nagyságú pusztai legelőt is béreltek.35 A legelők és a legeltetés jogát a tagosítás után a Közbirtokosság, illetve az ezzel itt lényegében egyet jelentő Legeltetési Társulat vette át. A legelők a tagosításkor elvileg felosztásra kerültek, tehát ezután számon tartották, hogy ki „hány legelővel" bírt, vagyis hány számos állatot hajthatott ki. Közbirtokossági legelők voltak a Pécsi főd, Kozma, Hídköz, Reveczky, Malomszik, Kórógy, Palocsa, tehát részben a falu közelében, részben távolabbi pusztákon helyezkedtek el.
Ennek megfelelően már a tagosítás előtt jól elkülönültek egymástól azok az állatok, melyeket tavasszal kicsaptak a legelőkre s ott a pásztorok felügyelete mellett késő őszig kint hálattak. Volt kintháló gulya, ökörcsorda, ménes és disznófalka. Az állatok másik csoportját a hazajáró falkák képezték, a tehénycsorda, bornyúcsorda, ménes, csürhe. Mindegyikből alkalom és faluszer szerint többet is szerveztek. (Három faluszert különböztettek meg: Nagy utca, Paracel, Oláhváros.)36
E kettős rend a tagosítás után bővült azzal, hogy a hazajáró állatok egy része kikerült a tanyákra s ott kipányvázva vagy kézből legeltették, a nagyobb gazdák gyerekpásztort fogadtak őrzésére. Valójában minden parasztgazdaságban tartottak hazajáró, tehát közvetlen hasznot adó (tejelő, igás) szarvasmarhákat s majdnem mindenkinek volt közvetlenül éppen nem hasznosítható, tehát a kintháló falkákba csapott állata is. Legfőbb igavonó állat ebben az időben már a ló. Ökörrel csak a tanyás nagyobb gazdák dolgoztak. A kisparasztok között ebben az időben vált általánossá a tehenek igázása. Mindenki tartott sertést, első sorban saját szükségletre, de konjunkturális években bizonyos mértékig fellendült a sertés hizlalás is (1927—1928, majd 1938 körül). A szarvasmarhák terén ebben az időben történt a fajtaváltás, vagyis kb. a két világháború között tértek át a magyar szürkéről a pirostarkára, így még nagyon sok magyarszürke ökröt lehetett látni. Lovak közt a nóniusz, illetve a korcs, sertések terén a mangalica volt az uralkodó.
Átlagos parasztgazdaság nem képzelhető el baromfiak nélkül (tyúk, liba, ruca, ritkábban pulyka, gyöngytyúk), tartottak kutyát, macskát is. Nem volt már általános a juhtartás. A két faluban összesen mintegy 100 parasztbirtokosnak volt némi juhállománya (ebben az időben már kizárólagosan a fésűs merinót tenyésztették, legfeljebb bunda céljára tartottak két-három rackát). A mintegy 5000 körüli juhállomány a gyapjú árváltozások hatására némileg hol emelkedett, hol csökkent. A juhtartás formája rendkívül régies hagyományokat őrzött. A közös nyájakat a szikes pusztákon szalmatetejű hodályokban éjszakáztatták. Ősszel a nyájakat szétszórták s ekkor az udvarokon, tanyákon található birkaszínekben teleltették. A fejős juhokat külön falkákban őrizték. A tejet a juhok számaránya szerint osztották el, a vasárnapi tej a juhászt illette. Külön falkában őrizték a kosokat is, ezeket csak a párzás idejére engedték a jerkék közé. A juhászok között ősi pásztordinasztiák is voltak, akik a gondozás, gyógyítás hagyományait szigorúan őrizték. A nyírást tavasszal vándormunkásokkal végeztették.
Az állattenyésztés fő haszonvételi forrása a felnevelés volt. Szerették a szép lovat, sokan foglalkoztak csikóneveléssel. Szívesen tartottak tehenet s az üsző borjúkat felnevelték. Érdekes, hogy sem a bikaneveléssel, sem a hizlalással nem nagyon foglalkoztak. A tinók, ökrök nevelése, betanítása sem volt kedvelt foglalkozásuk.37 A szarvasmarhák fajtaváltásával pár huzamosan előtérbe kerül a tejtermelés. (Valószínű, hogy az ekkor felállított tejcsarnok vetette meg az alapját a későbbi modern tejüzemnek.)
Az állattartás módjában nem történt alapvető változás. A legeltetés mellett mindvégig háttérbe szorult a takarmányozás, különösen a teleltetés őrizte a régi rideg szokásokat. Az 1930-as években azonban előtérbe kerül a pillangós takarmánynövények termesztése s ettől kezdve — főként a tehenek, lovak tartásában — megfigyelhető bizonyos ésszerűsítés. A sertéshizlalás terjedésével párhuzamosan emelkedik a kukorica jelentősége. A tanultabb gazdák már ismerték a takarmányok tápértékeit s ennek megfelelően kezdtek takarmányoz- ni. így a pillangósok terjedésével sem csökken a jóminőségű rétiszénának a jelentősége, melyet azonban itt továbbra is a hagyományos módon, renden szárítva s főként szabadban elhelyezett kazlakban tárolva alkalmaztak. Némileg kezdtek korszerűsödni az istállók és az ólak. Sok helyen bevezették a villanyt, hídlásokat építettek, ha a fejőgép még nem is de a tejszeparátor, vajköpülő már nagyon sok parasztgazdaságban megtalálható eszköz volt. Korábban Berettyóújfaluban az utcafrontra építették a deszka disznóólakat. Ezeket most sorra lebontották s helyette az udvaron, korszerűbb formában, kifutóval együtt építették fel. A csikónevelő gazdák az istálló elé fából korlátot építettek.
A mezőgazdaságban a vonóerőt ebben az időben még szinte kizárólagosan az állatok jelentették. Az állatok igába törése teljesen a hagyományos módszerekkel történt. Lófoga- tokban itt a kettes, hármas a jellemző. A lovak nyergelése csak a polgárosuló nagygazdák, főként a fiatalok között népszerű. Ezek néha külön hátaslovat tartottak. A négyes, igen ritkán a hatos ökörfogat csak a nagyobb gazdaságokban volt jellemző. Szamár, öszvér fogatot gazdák nem tartottak (a szamár a juhászok hátasállata volt). A bivaly főként az uradalmakban volt jellemző.
A földművelést, állattartást a kertek egészítették ki. Amellett, hogy minden portán, az udvarok hátsó traktusában megtalálható volt a kisebb konyhakert, ahol a legszükségesebb zöldségfélét, hüvelyeseket, virágokat, fűszernövényeket megtermelték, a falut kertségek vették körül. A Vágókert, Gacsakert, Vadaskert, Nyáras kert, Lipót kert, Sárostó kert, Ökörúsztató kert ebben az időben még elsősorban szőlőskertek voltak, bár jóminőségű, nemes borokat itt sohase termeltek. Ezért is kezdtek a szőlők már ekkor fokozatosan pusztulni s nem egy szőlő helyét burgonya, tengeri, vagy más növénykultúra foglalta el. A Vadas kert ekkor már főként lucernáskert volt. Külön gyümölcsös kertek nem voltak, de minden kertben voltak gyümölcsfák is. Ezeket még nagyon kevesen gondozták szakszerűen.
A kertek megléte azonban konzervált egy régi gazdasági közösségi formát, a kertgazda ságokat.38 A kertbeli gazdákból választott vezetőtestület, a kertgazda, kertbíró vezetésével bizonyos mértékig autonómiát élvezett: belső ügyeit maga intézte, tisztségviselő tagjait maga választotta, sőt minimális mértékben még büntethetett is. A szőlős gazdaságoknak volt közös kútja, sajtója, a Cserekertieknek még füzese is. Közösen gondozták a garággyákat, utakat, kutakat. A kertgazdaságokon belül még kisebb érdekcsoportok is működhettek, mint pl. egyes kutakat fenntartó kútközösségek. A Kis-Hérnek kertben Pozsár Bálint vezetésével 26 gazda tartott egy sajtót.39
A népi gazdálkodás kutatás súlyt helyez a gazdálkodás rítusainak, általában kultikus vonatkozásainak a kutatására.40 A két világháború között a mind erőteljesebben terjedő racionális, „okszerű" gazdálkodási elvek ellenére a gazdálkodás menetét, a munkafolyama tok ritmusát még elsősorban a kialakult szokások és hagyományok befolyásolták. A munkába nevelés leggyakoribb kifejezései: „ezt így szoktuk", „így tanultam apámtól" stb. így, bár a berettyóújfalusi, zömmel református népesség óvakodott a babonás hiedelmek elfogadásától, tetteikben, még inkább szólásaikban számtalan kultikus elemet őriztek meg. Részletes áttekintésüktől — terjedelmi okokból is — el kell tekintenünk. Kétségtelen, hogy a kultikus szokások nagyobb része vallásos eredetű (fontos munkák előtt imádkozás, egy házi ünnepnapokon tilos a vetés, tilos a pénteki munkakezdés stb.), de őriznek ősi rítus- hagyományokat is. (Pl. holdtöltekor kezdték a vetést; hitték, hogy az új hold esőt hoz; Szent György nap a tavaszi kihajtás napja; Szent Mihály nap a gazd. év befejezése; ismerik, részben hiszik is a kalendáriumi jóslásokat; áldozati szokáselem, hogy vetés megkezdése előtt három marék búzát magasan feldobnak:
„Egyet a hazának, Egyet a madárnak, Harmadikat magamnak!"
— mondással. Az érett búzaszemben Jézus (a katolikusok Szűz Mária) képét látják; sokan hittek még ekkor a rontás, tejelvétel, szemmel verés és gyógyítás tudományában, sőt a nyájat megőrző, farkasküldő, kutyát elbűvölő pásztorok erejében és hatalmában.41
A kultikus hagyományokkal általában nem dicsekedtek. Legtöbben nem is hitték már, de magukat a szólásokat megőrizték. (Pl. ha beázott az asztag, azt mondták: medvét fogott.42 A búzatermést itt is „élet"-nek mondták. Sok hagyomány ösztönös mozdulatokban élt tovább. (Pl. ha kulacsból ittak, egy kortynyi italt ösztönösen a földre löttyintettek; a földre esett kenyérfalatot felvették, megcsókolták és megették; a jérce első tojását átdobták a háztetőn; a pásztoroknak karácsonykor, pünkösdkor kalácsot ajándékoztak stb.)
Még sokáig folytathatnánk a kultikus hagyományok megkopott, meghalványodott töredékeinek a felsorolását. Ezek azonban a két világháború között már magának a gazdálkodásnak a menetét nem befolyásolták. Maga a munka, a cselekvés minden esetben megelőzte a hozzá fűződő hiedelmet még akkor is, ha voltak, akik titokban hittek annak az erejében, így a gazdálkodáshoz kapcsolódó szokáshagyományok általában halványabbak, mint más vidékeken.
A kép, melyet egy összegező tanulmány adhat, mindenképpen hiányos és talán itt-ott torz is. Nem hagyhatjuk ugyanis figyelmen kívül, hogy az immár város méretű falu paraszti társadalma meglehetősen differenciálódott. Mi itt elsősorban azt próbáltuk érzékeltetni, hogy a látszólag változatlannak tűnő világban már jelentkeztek azok a csírák, melyek a gazdálkodás átalakulásának az igényét hordozták. Ez az okszerűbben gazdálkodó, iskolázottabb réteg egymásután vezette be az újításokat, melyeket a passzív tömeg óvatosan bár, de folyamatosan követett. Ennek megfelelően a parasztgazdaságok nemcsak nagyság szerint, hanem szerkezetükben, szemléletrendszerükben is különbözőek voltak.43 Hozzávetőleges felméréseink szerint kb. 8—10%-ot tett ki a kor hazai felső színvonalát megközelítő, korszerűen berendezett s az 1940-es évekre már rentábilisan termelő paraszti üzem. Ezek szinte kizárólagosan a 20 holdon felüliekből s a középbirtokokból kerültek. Mintegy 50—60% a konzervatívabb, a technikai újításokat csak mérsékletesen, passzívan befogadók tábora, 20—30% az alig mozduló, a megélhetés közvetlen gondjaival küszködő kisbirtokos parasztság, s 5—10% a feltörekvő, volt törpebirtokos, de akik feles, bérlet stb. folytán friss dinamikával, embertelenül sok munkával próbáltak maguknak valamilyen létalapot biztosítani. Ebben a felsorolásban természetesen nincsenek benne a földnélküli agrárproletárok, akik, bár foglalkozásuknál fogva zömmel a földhöz kötődnek, csak a másokén dolgoznak, így a paraszti gazdaságok termelésében csak kiegészítő szerepük volt. E — Kállai Gyula szerint megyei vonatkozásban mintegy 9%-ot kitevő réteg44 — a néprajzi hagyományok őrzésében, átadásában számottevően részt vett, a gazdálkodásban azonban mindenben munka adóik szokásaihoz kellett alkalmazkodniuk.
A gazdasági önállóság a feles-, vagy bérlő gazdasággal kezdődött. Ez volt minden föld nélküli első álma. Ez az álom, mint láttuk Berettyóújfaluban az 1930-as évek vége felé kezdett némileg megvalósulni. E rövid idő alatt az újonnan szerveződött kis gazdaságok nem tudtak számottevő eredményeket produkálni, hiszen sem a háborús viszonyok, sem saját tapasztalataik nem segítették ezt. így — a berettyóújfalui viszonylag kedvezőbb feltételek ellenére is — végül a hagyományőrző parasztgazdaság típus volt az uralkodó. Ez volt az a gazdaságtípus, amely aztán néhány évvel később, a felülről elhatározott korszakalkotó tervek következtében átadhatta helyét az új, szövetkezeti alapon létrehozott nagyüzemi gazdálkodásnak.
JEGYZETEK
IRODALOM
A FALU Országos Földműves Szövetség Alapszabályai. Bp. 1931.
Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület Évkönyve. Bp. 1920—1935.
Balassa Iván, 1960. A magyar kukorica. Bp.
Dániel Arnold, 1913. A többtermelés és a kisbirtok. Huszadik Század, I. 23—51.
Dankó Imre, 1973. A kővázas górék. Szolnok megyei Múzeum Évkönyve. 261—277.
Dietz Henrik, 1869. A magyar mezőgazdaság. Pest. Gazdaszövetség. Gazdakör, Földművelők Szövetsége, mint a magyar Gazdaszövetség tagjának alapszabályai. Bp. 1922.
Gunst Péter, 1970. A mezőgazdasági termelés története Magyarországon 1920—1938. Bp. Gunst Péter, 1976. A mezőgazdaság fejlődésének megrekedése a két világháború között (az 1930-as években). = A magyar mezőgazdaság a XIX — XX. században. 1849—1949. (Agrártörténeti tanulmányok 4) 275—400. Hofer Tamás, 1980. A hazai tanyarendszer és a másodlagos településszóródás külföldi példái. =
A magyar tanyarendszer múltja. (Szerk. Pölöskei Ferenc — Szabad György). Bp. 9—60. Ikvai Nándor, 1966. A földalatti gabonatárolás Magyarországon. Ethn. LXXVII. 343—377. Iváncsics Nándor, 1958—1959. Terménytartó vermek Berettyószentmártonban. DMÉ XLV. 111—125.
Kállai Gyula, 1938. Bihar megye szociográfiája. = Bihar vármegye (Szerk. Nadányi Zoltán). Bp. 73—100.
Kertész Ákos, 1938. Berettyóújfalu, a vármegye új székhelye. = Bihar vármegye (szerk. NadányiZoltán). Bp. 447—456.
K. Kovács László, 1947. Adatok a bálványosváraljai fejős juhászathoz. Ethn. LVIII. 45—55, 191—210.
Mendöl Tibor, 1938. Bihar vármegye földrajza. = Bihar vármegye. Bp. 23—41. Molnár Ambrus, 1967. Egy parasztgazda élete és gazdálkodása a Bihar megyei Sápon. AtSz. IX. 117—172. Molnár Endre, 1938. Berettyóújváros. = Bihar Vármegye. Bp. 457—461.
Pataky János, 1874 ......................... tudósítása. Gazdasági Lapok. 403.
Sándor Mihályné. A hagyományos gazdálkodás ismeretanyaga és szókincse Berettyóújfaluban. Kézirat. Déri Múzeum Néprajzi Adattára (DMNA). 1680—77. Schröder — Lembke, G., 1963. Romische Dreifelder — Wirtschaft. Zeitschrift für Agrargeschichte und Agrarsociologie. XII. 25—33.
Szendrey István, 1968. Egy alföldi uradalom a török hódoltság után, Bp. Szűcs Mihály, 1892. Debrecen mezőgazdasága. Debrecen. Szűcs Sándor, 1938. Néprajzi vonatkozások. = Bihar vármegye. Bp. 164—245. Újváry Zoltán, 1969. Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban. Műveltség és Hagyomány XI. Debrecen. Varga Gyula, 1961. Hauptformen der bauerlichen Rinderhaltung in der Berettyóniederung. = Vieh-zuht und Hirtenleben. (Red. Földes László). Bp. 529—557. Varga Gyula, 1973. A mezőberényi paraszti gazdálkodás. = Mezőberény története (Szerk. Szabó Ferenc). Mezőberény, 227—262.
Varga Gyula, 1974. A derecskéi hagyma- és zöldségtermesztés. DMÉ 259—280. Varga Gyula, 1975. Hajdúszoboszló agrártörténete. = Hajdúszoboszló monográfiája (Szerk. Dankó Imre). H.szoboszló. 399—446. Varga Gyula, 1976. Lokális gazdasági társulások Hajdú-Bihar megye mezővárosaiban. Ethn. LXXXV1I. 161—174.
|
|
|