FEJEZETEK BERETTYÓÚJFALU ANYAGI KULTÚRÁJÁBÓL

(HÁZIIPAR, VISELET, TÁPLÁLKOZÁS)

Barna Gábor

Az alábbi fejezet a paraszti kultúra három kisebb területét: a háziipart, a viseletet és a táplálkozást mutatja be a múlt század utolsó évtizedeitől az 1960-as évekig. Erre az időbeli szűkítésre a XIX. századot illetően azért volt szükség, mert az emlékezet, a korabeli leírások, valamint a ma vizsgálható paraszti tárgy- és eszközanyag részletesebb vizsgálatot korábbi időre nem, vagy csak ritkán engednek. A nagyüzemi gazdálkodás éveit sem vizsgáltuk.1 Az említett témák vizsgálatát az eddigi kutatások csak részben végezték el. Ezek adatait és megállapításait kívánjuk rövid tanulmányunkban kiegészíteni.2

Mind az ún. háziipari tevékenységek, mind a viselet, mind pedig a táplálkozás nagyon szoros szálakkal kapcsolódik a paraszti gazdálkodás ágaihoz. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a természeti környezetet sem, amelyben a vizsgált közösség élt és él. A gazdálkodásban, a természeti környezetben bekövetkezett változások pedig előbb-utóbb jelentkeznek a paraszti közösség viseletében, a táplálkozásban, s egyes háziipari tevékenységek fellendülésében, vagy megszűnésében. A változások azonban mindig társadalmi szűrőn keresztül érvényesültek, s más-más hatást gyakoroltak a társadalom különböző rétegeire.

Háziipar. Századunk első felében a legjelentősebb háziipari tevékenység Berettyóújfaluban a kenderfeldolgozás, a szövés-fonás volt. Egykori jelentősége azonban a múlt század utolsó harmadától kezdve fokozatosan csökkent. A XIX. század végén még a „szép fonal és vászon a jó gazdasszonyság jelképe volt s minden asszony foglalkozott a készítésével".3 Néhány évtizeddel korábban hasonló véleményt alkot Fényes Elek is Bihar vármegyéről írva: „rossz házi asszonynak tartatik az, ki házanépét fejér ruhával nem ruházza, s azért csaknem minden gazda szakít magának egy kis kender vagy lenföldet".4 Fényes Elek a bihari kendertermesztésről és feldolgozásról írva még az önellátást, az árutermelés hiányát hangsúlyozza, a századforduló idejére azonban módosult a helyzet. Az olcsóbb, színesebb gyári portéka a ruházkodásban a házivásznat csaknem teljesen kiszorította, s a szövés-fonással foglalkozók elsősorban zsákokat, lepedőket, törülközőket, abroszokat, sütőruhákat készítettek mind családi használatra, mind pedig — számottevő mennyiségben — piaci el adásra.5

A szövés-fonás azonban századunkban egyre inkább elszakadt a közvetlen kender termesztéstől: a fonalat egyre többen, s mind nagyobb mennyiségben boltban vásárolták. A vizsgált időszakban már kevés számú gazda foglalkozott kendertermesztéssel, s azok is viszonylag kis területen. A kenderrel bevetett területek ugyan korábban sem voltak nagyok. Egy 6—8 tagú család évi ruhaszükségletét (elsősorban pótlásról van szó) 200—300 négyszögöl kenderföld fedezte, sőt, ebből még piacra is jutott vászon. Másrészt kb. ekkora volt az a föld terület, amelyen a megtermett kendert egy család a tél folyamán fel tudta dolgozni. Egy 18 holdas gazdacsalád pl. századunk első három évtizedében átlag 150—200 négyszögölön, kadráton termelt kendert évente.6 Ezen a területen termett kender azonban csak úgy fedezte a család szükségletét, hogy a szövéshez még bolti fonalat is vásároltak.

1. kép. Tiló, kendertörő. Bihari Múzeum, 1976.

A termett kender- mennyiség azonban egész télen lekötötte a család nőtagjainak munkaerejét. A kendertermesztés visszaszorulása ellenére több, szegényebb sorsú, vagy elsősorban piacra dolgozó, vászoneladásra berendezkedett család bérelt földet nagyobb gazdáktól kender alá egészen a második világháborúig. A bérelt földterületek 150—300 négyszögöl között változhattak. Harmadában, vagy felesben művelték. A földbérlet mellett oly módon is kenderhez juthattak a földnélküli, kisföldű családok, hogy a nagygazdáktól részibe vállaltak kendertörést. A kendert így hatodába, nyolcadába vagy tizedébe kapták. A kendertermesztés—jövedelemkiegészítő szerepe mellett — jól illeszkedett a család gazdálkodásába. A kendertermesztés és feldolgozás munkái nem estek egybe a szántóföldi gabona- vagy kukoricatermesztés fő munkáival, időben megelőzték vagy követték azokat. A család munkaerejét így mástól nem vonták el, sőt, lehetővé tették minden családtag számára a bekapcsolódást. A szegény, nincstelen családok pedig a tavaszi, nyári és őszi nagy mezőgazdasági munkák idején így másutt is vállalhattak munkát (kapálás, aratás, gépelés, fuvarozás stb.).

A kender a laposabb, éroldali földeket szereti. A megszántott és elberenált földbe az időjárástól függően március legvégén, április elején vetettek. A vetés mindig férfimunka volt, s a század elején, de még a két világháború között is többnyire zsákból, kézzel szórták. A kendert sűrűre kellett vetni, akkor kaptak jó hosszú szálas kendert. A tábla szélén viszont néhány sort ritkásan vetettek. Ez gyorsabban és magasabbra nőtt, hamarabb beérett, ez lett a magkender. Augusztus elején a kb. embermagasságúra nőtt, de még virágos kendert felnyűtték. A nyüvés férfimunka volt. Egyúttal felnyűtték a kimagvazott magkendert is, amelyet rövid száradás után azonnal elbugáztak, azaz a magvakat kiverték. A marokra fogott kendert széles deszkalaphoz verték, s a szemek kihullottak.

A felnyűtt és kévébe kötött kendert kb. 8—14 napig áztatni kellett, hogy a kemény, fás részek elrothadjanak. Az áztatás mindig az Óberettyóban történt. A Berettyó-csatornába nem volt szabad vinni, mert megbüdösítette a vizet. A férfiak az áztatásnál is segédkeztek. Az ő feladatuk volt a cölöpölés. A kenderkévéket ugyanis cölöpökhöz kötötték, rájuk szalmát és sarat tettek. Megfelelő akkor volt a kender, ha a levele könnyen lejött. A megáztatott kévéket ezután ugyanott az Óberettyóban, ritkábban a csatornában, vagy odahaza a kútnál kimostak. Ezután hazavitték s az udvaron kiterítették száradni. Szárításkor a kenderkévék alját széthúztak, a kévéket talpra állították. A kender szárítása hosszú időt vett igénybe. Teljesen meg kellett szárítani, hogy könnyen meg lehessen törni, hogy a fás részek a rostoktól elváljanak. A szárítás ideje alatt a kendert este általában beszedték, a széles eresz alá állították, nehogy megázzon.

fonalat nyertek így: a szösz durvább zsákvászonnak való, a hetes(nek való) felhasználásával törlőket, tisztavásznat szőttek, a legfinomabb szálakból, a fejefonalból pedig a miszeres vásznakat. A munka ezzel egy időre félbe is szakadt, s csak a nagy őszi betakarítás után került sor a fonásra.

A fonás egészen a második világháborúig a fiatalok, a fiatalasszonyok egyik legfontosabb szórakozási alkalmát is jelentette novembertől februárig. A csoportos fonók mellett azonban már a második világháború előtt is gyakoribb volt a családon belül, egyénileg végzett fonás, a háború után pedig csak ezzel a formával találkozunk. Az utolsó fonókat a 30-as évek végén tartották. Mind Berettyóújfaluban, mind pedig Berettyószentmártonban az elemi iskolát kijárt leányokat (10—12 éves) az anyjuk megtanította fonni. A kislányok az első gombolyag fonalat a Berettyóba dobták, hogy „szilaj fonók" legyenek.8 A férjhezmenetelig eltelt 6—8 év alatt legtöbb lány anyjával elkészítette a stafírunghoz szükséges vászon féléket. (A lány stafírungjában a bútor mellett, a család anyagi helyzetétől függően, változó számú lepedő, ágyhuzat, derékalj, törülköző, szakajtóruha, sütőabrosz is volt a ruhaneműek között.) Sőt, egyes családok másoknak is vállaltak fonást felibe. Minden este fontak, csak vasárnap és a legényjáró napokon nem. Fonóba, vagy odahaza a fonáshoz tiszta fehér kötőt kötöttek, a fejüket pedig kendővel bekötötték. A lányok és a legények is a fonóba tiszta hétköznapi, de nem ünneplő ruhában mentek. A fonást talpasrokkán vagy gyalogrokkán (ritkán guzsaly), vagy pedig kerekesrokkán végezték. Ezeket piacon, vásárban vették, vagy asztalossal csináltatták, régebben pedig a legény faragta meg a lánynak, s adta ajándékba. A szöszt ugyancsak a legénytől kapott szalaggal kötötték fel. A rokka és a szalag ajándékozás azonban századunkban már ritkaság volt. A visszaemlékezések szerint a talpasrokkán elsősorban lányok, s vastagabb fonalat fontak, a kerekesen pedig asszonyok dolgoztak. Ők a fejefonalakat fonták. A kerekesrokka használata ugyanis nagyobb tapasztalatot igényelt már. Esti fonás alkalmával az asszonyok a kemencepatkára ültek, s mécses fényénél dolgoztak. A mécses egy gerendára erősített, elnyújtott L alakú mécstartón volt. A század elején a legtöbb parasztcsaládban csak ünnepen és vasárnap világítottak petróleumlámpával. A két háború között már ez volt a gyakoribb, s megjelent a villany is. A szösztartóra felerősített szöszt kézzel húzták, nyálazták, s tekerték az orsóra. Egy-egy rákötéskor a szálak vastagságától függően negyed vagy félkiló szöszt kötöttek fel. Ezt a mennyiséget kötegnek nevezték. Ebből a fonal vastagságától függően 1—2 orsó fonal lett.

Az orsóról a fonalat a motollára tekerték. A motollán 3 szál fonal adott 1 igét, 200 ige pedig 1 pászmát. A fejefonalból egy egész pászmát felmotolláltak, a hetesből egy felet, a zsáknak való durva fonalból pedig csak egy harmadot. A motolláról levett pászmát láncba szedték, így kevésbé gubancolódott, madzaggal legalább négy helyen átkötötték, s felakasztották a sutba. Ezután a fonal mosása és fehérítése következett. Mosáshoz fahamus, lúgos vizet készítettek, ebben a fonalat megáztatták, majd pernyében megforgatták, s a meleg kemencébe tették. Egy éjjel hagyták itt. Ezalatt a fonal jól átpárolgott. A pernyét tiszta vízzel lemosták, közben a fonalat súlykolószéken súlyokkal alaposan verték. Ezután klórmeszes vizet készítettek, s a fonalat nagy fateknőben ebben fehérítették. Mosáskor, súlykoláskor és fehérítéskor a láncba szedett pászmát szétbontották, s az erősen maró folyadékban favillával, újabban vasvillával forgatták. A mosásra és fehérítésre általában februárban került sor. Ezt olykor még a két háború között is a Berettyó vizében végezték, mert tapasztalatuk szerint a fagy is fehéríti a fonalat. A fehérítés után újból kimosott fonalat megszárították, s felgombolyították. Ezt leveles gombolyítón végezték. A fonalat ezután csüvelték, arasznyi nád vagy bodza csőre tekerték. Ezt helyezték ezután szövéskor a vetélőbe.9 A vetélőfonalat pedig, amely századunkban már egyre gyakrabban bolti miszer (vékony fehér gyapotfonal) volt, vetőkaróra felvetették. A vetőkaró két összecsukható léckeretből állt, amely egy hosszú tengelyen forgott. Ennek egyik végét a szoba földjében levő lyukba, másik végét pedig a gerendára erősített U alakú vasba vagy bőrbe dugták.

2. kép. Szőttesek motívumai 1976.

3. kép. Szőttesek motívumai 1976.

4. kép. Szőttesek motívumai 1976.

5. kép. Szőttesek motívumai 1976.

A felvetett fonalat beleszedték, párostól a nyüstbe kézzel, majd pedig a bordába, egy kés segítségével. A nyüstöt általában a család férfitagjai maguk kötötték vékony madzagból, a nádból szurkos fonállal készített bordát pedig a csütörtöki piacon (hetipiac) a falusiaktól, zsákai, furtai, darvasi emberektől vették. A különböző vászonféleségeknek különböző bordát használtak: 8—10—12-es bordát, amelyeknek sűrűsége is változott. A durva fonalból készült zsákvászonnak ritka kötésű bordát használtak. Az eltört bordákat csigacsinálónak használták fel.10

A szövésre általában februártól, márciustól került sor. A szövőszék, vagy szövő, vagy esztováta Berettyóújfalu környékén általában akácfából készült, s asztalosok vagy hozzáértő barkácsok csinálták, századunkban már többnyire megrendelésre. A két világháború között azonban még az újfalusi vásárban is lehetett olykor-olykor látni.11 A szövőszéket általában a hátsó szobában állították fel, különben pedig szétszedve a kamrában, padláson, eresz alatt tartották. Az asztalt ilyenkor kitették, a szövőszéket pedig az ablak alá állították, hogy kellő fényt kapjon. Bár említenek olyan idős asszonyokat, akik az éjszakai sötétben is tudtak szőni. Többféle vásznat szőttek. Ha misszer vetőfonalra, keresztszálul is miszert hánytak rá, akkor vékony, szép fehér, de gyengébb minőségű vásznat nyertek. Gyakoribb volt ennél, hogy a miszert csak vetőfonalnak használták, s keresztszálul pedig a maguk fonta kenderfonalat alkalmazták. Ez már erősebb, jobb minőségű volt, de finomabb a tiszta kenderfonalból készült vászonnál. A két világháború között, az 1940—1950-es években általában ezt a miszeres vásznat szőtték. A zsákszövéshez a durva, de erős kenderfonalat használták. Hasonlóan készült a juhászok sajtruhája is.12

A házi kendervászonból készült ruhaneműket a múlt század végén a bolti gyolcsból s más anyagokból készült ruhadarabok váltották fel. A házivászonnak a jelentős szerepe azonban szinte napjainkig megmaradt az ágyneműknél, konyhai térítőknél, törlőruháknál és sütőruháknál. A két világháború között olykor az aratóruha, s a hétköznapi surckötő is házivászonból készült.

A konyhai térítők, törlőruhák mintái általában egyszerűek, többnyire piros, ritkábban kék fonalból szőttek. A színes fonalat már a század első évtizedeiben is a boltban vásárolták. A piros fonalat azonban szövés előtt ecetes vízben ki kellett főzni, nehogy később mosás során a vászon többi részét befogja. A használt és újonnan tanult mintákat a legtöbb asszony kockás füzetbe lejegyezte, s onnan „vette ki". Ezek a füzetek közkézen forogtak még az 1940-es években is. A berettyóújfalui és szentmártoni asszonyok kb. 8—10 alapmintát variáltak ízlésük és ügyességük szerint. Terepmunkám során 30—40 fajta szőtt mintát figyeltem meg, s a következők neveit ismerik még ma is: makkos, duplamakkos, simacsíkos, almás, makkos almás, kisalmás, szőlőfürtös (leveles), tulipános, bazsarózsás, lepkés, madaras, búbos- bankás, almáscsillagos, hármascsillagos, nyócágú csillagos, tízescsillagos, hengerescsillagos, hengeres, galambszíves, búzakalászos, árpakalászos, eperleveles (üres, töltve). Ezek közül a sima csíkot és a makkot általában szegélycsíknak vagy csak csíknak használták. Olykor ez volt egy-egy vászonneműnek minden dísze. A törülközőkbe a minta és a szegélycsík közé gyakorta beleszőtték a Jó reggelt köszöntést is. (2—5. kép.)

Szövéskor az előbb említett mintákat előre felszedték. A lábító segítségével emelték fel a nyüstöket, ezáltal a vetőfonalakat is, miközben a vetélőt ide-oda keresztben gyors mozdulattal csúsztatták. így érték el, hogy a szálak mindig keresztben feküdjenek. Mindegyik, vagy néhány keresztszál felszövése után a vásznat tömörré leverték. Szövéskor gyorsan elhasználtak egy-egy csövet, ezért általában a szövőasszony keze alá dolgozott egy lánygyermek, vagy öregember: csüvelt. A gyakorlottabb szövőasszonyok egy napi és egy éjszakai munkájukkal általában 2 méter vásznat leszőttek, de emellett még a ház körüli munkákat is ellátták. A kész vásznat is ki kellett mosni. Ezt már általában tiszta, vagy enyhén klórmeszes vízben végezték. A kimosott, s naponta többször vízbe mártott vászon a napon fehéredéit. A vászonféléket Berettyóújfaluban csak mángoröltik. Félig száradtan először, majd teljes száradás után másodszor.

6. kép. Gyékényszövésű dikó 1976

Így tették el a szekrénybe, vagy korábban a ládába. De így vitték a piacokra, vásárba is. Az 1920—30-as években a legtöbb piacra termelő (bihari) szövőasszony éppen Berettyóújfaluban élt. Híres szövő család volt többek között a Veres, a Nagy és a Kinter család. Bár a 30-as évek második felében úgy tűnt, hogy teljesen eltűnik Berettyóújfaluban a piacra való termelés, s egyáltalán a szövés-fonás,13 még az 1950-es években is találkozhattunk piacon vásznat áruló berettyóújfalui asszonyokkal. Meg kell ugyan jegyezni, hogy ők még nagyobbrészt a 30-as években is aktívan dolgozó idősebb korosztályból kerültek ki. Az új falui asszonyok legszívesebben a debreceni piacokra jártak, de ott voltak a helyi, a sarkadi, a komádi, a bajomi, a derecskéi, a szeghalmi és füzesgyarmati vásárokon is.14 Az utóbbi évtizedekben legnagyobb kereslete a vászontörülközőnek volt, amelyet a berettyóújfalui emberek még ma is jobbnak tartanak a bolti törülközőknél. A piacra termelés századunkban már inkább csak az apróbb háztartási kiadásokat fedezte, a befektetett munkát nem számítva, kb. dupla hasznot hozott. A múlt század végéről azonban említenek olyan szegényebb családokat is, ahol az asszony 11 gyermeket nevelt fel a vászonból szerzett pénzen.

A vászonfélék mellett a színes rongyszőnyegek, rongypokrócok szövése és használata maradt jelentős még az utóbbi évtizedekben is. A háznál levő színes rongyokat kb. egy centiméter keskeny csíkokba, felhasogatták, összekötötték, s színek szerint gombolyagokba tekerték. Ezt vagy házilag maguk megszőtték, vagy felesben megszövették valakivel. Ezzel takarták le a kemencepadkát és a szoba földjit, ritkábban a sutot is. Rongypokrócot használtak lópokrócnak is.15 Ezzel takarták le a nyári ágyat, a dikói az emberek. Ezen a dikón aludtak a tornácon nyáron, télen pedig a szobában. (6. kép.) A berettyóújfalui szövőasszonyok piaci árusítása mellett különösen az 1930—40-es években jelentősnek mondható a környező falvakból: Zsákáról, Furtáról, Darvasról az újfalui csütörtöki piacra behozott és árusított vászon mennyisége. A falusiak elsősorban zsákokat és végvásznakat árultak.

A berettyóújfalui és szentmártoni kendertermesztésről és feldolgozásról röviden meg állapíthatjuk, hogy századunkban már csak néhány család specializált foglalkozása volt. Mind nagyobb mennyiségben gyári, bolti fonalak feldolgozására épült. A vászonnak a ruházkodásban korábban betöltött szerepe teljesen megszűnt, de csak kismértékben csökkent a konyhai vászonneműk esetében. Keveset vesztett jelentőségéből, sőt divatját a század első évtizedeiben élte a színes rongypokróc szövés.

A kendertermesztés és feldolgozás mellett a másik, napjainkig nélkülözhetetlen fontosságú háziipari tevékenység Berettyóújfaluban és Szentmártonban is a kosárkötés. Néhány- más bihari településsel (Bojt, Gáborján) ellentétben azonban a berettyóújfalui kosárkötés kevésbé volt piacra termelő foglalkozás, többnyire megmaradt az önellátás szintjén, s csak belső, házi használatra termelt. Újfalu ebben a tekintetben inkább a sárréti és a Berettyó mentén fekvő más bihari falvak felvevőpiacának számított, ahol a sárréti vándorárusok is eladhatták portékáikat.16

Ennek ellenére kevés újfalui és szentmártoni parasztcsalád akadt, ahol kosárkötéssel nem foglalkoztak. Sőt, a múlt század végén, századunk elején még kerítéseket is fontak fűzfavesszőből. Fűzfavessző volt a kosárkötés alapanyaga is. A lecsapolások, folyószabályozások után azonban a füzesek megritkultak, nehezebben lehetett nyersanyaghoz jutni, s ez éreztette hatását a kosárkötésben. A Berettyó-parti füzeseket a berettyóújfaluiak, berettyószentmártoniak és szentpéterszegiek szedték le.17 A folyó mentén a vesszővágás az ármentesítő társulat joga volt, az itt vágott vesszőkért tehát fizetni kellett. Augusztus második felében, az aratás után vették ki egy-egy területen a szedés jogát.18 Mások a kertjükben levő laposabb, vizenyősebb részeken ültettek néhány fűzfát, amelyen a megfelelő mennyiségű vessző megtermett, s nem kellett érte pénzt kiadni. Tatár Miklós újtalm kosárkötő pedig ma a kertjében, laposabb területen nevel kosárkötéshez szükséges fűzfavesszőket. A vesszővágás ideje október végén kezdődött, amikor a fűz már elhullajtotta levelét, a vesszők pedig jól beértek. A vágáshoz éles kést vagy rossz kaszapengéből készült szerszámot, régebben görbekést, szőlőmetsző kést is használtak. A levágott vesszőket kévékbe köröttek. A kévék vastag, kb. egy öl kerületűek voltak. Ha egyik évben megmaradt valamennyi vessző, azt nem dobták el, nem tüzelték fel, hanem kötés előtt vízben megáztatva, hónapok múlva is felhasználhatták. Sőt, ezt a fajta vesszőt olykor jobbnak is tartották, mert ez a kötés után már nem ereszkedik meg, mint a zöldvessző. A levágott, kévékbe kötött vesszőt odahaza talpára állítva tárolták. Az alapanyagot tekintve a parasztemberek elsősorban zöldvesszőből kötöttek, fehér (hántolt) vesszőt ritkábban használtak. Ez már inkább a kosárkötő mesteremberek, iparosok nyers anyaga volt.

A kötéshez a nagy őszi betakarítások után kezdtek hozzá, s olykor a kora tavaszi hó napokban is dolgoztak még. A parasztgazdaságokban ez természetesen nem jelentett állandó munkát, hanem több-kevesebb kas és kosár elkészítését a jelzett hónapokban. Kötés előtt a vesszőket kiválogatták, osztályozták. A kévét földhöz verték, majd a legmagasabbra felnyúló vesszőket kétmarkukkal kihúzták belőle. Ezek voltak a legmagasabb, legvastagabb, karónak való vesszők. A kéve megmaradt részével ugyanezt a műveletet még többször is elvégezték, s így vastagság és hosszúság szerint a vesszőket szétválogatták. Ezután választották ki a megfelelő méretű, vastagságú vesszőket a kötni kívánt kosárhoz. Maga a kosárkötés, és minden előkészítő mozzanata férfimunka.

A berettyóújfalui és berettyószentmártoni parasztemberek szinte kizárólag a háztartásban: a konyhában, kertben és gazdaságban szükséges kosarakat és kasokat kötötték. Ezek mind kerek vagy ovális fenékre épülő kosarak voltak.19 Készítésükhöz kosárfonó deszkát használtak. Ez egy kb. 2 méteres deszkalap volt, amelyet kosárfonáson kívül másra nem használtak. Fonáskor ennek egyik végét a gyalogszékre vagy az ölükbe rakták, másik vége a földön feküdt. Ha sok munka volt, akkor a deszka egyik végére két 30—40 centis lábat szereltek, vagy egy asztalra fektették s ilyenkor állva dolgoztak. Szükséges még a munkához egy hosszúkás vasdarab, amellyel a fonatokat körülveregetik, tömörítik. A metszőolló, ritkábban egy éles kés is mindig a kezük ügyében van. Ezzel a vesszők kiálló végeit vágták le. Régen erre a célra a metszőolló mellett metszőkést is használtak.

A kosárfonást mindig a fenék készítésével kezdik. Kiválasztanak néhány szál jó vastag vesszőt, amelyből a fenék átmérőjének megfelelő hosszúságú darabokat vágnak le. Kettőt négyet ezek közül hegyes késsel áthasítanak, s ugyanannyi vesszőt dugnak a résbe. Ezek a fenékkarók. Ezeket a kosár formájának megfelelően (kerek, ovális) sugarasan vagy párhuzamosan eligazgatják, s egy vékonyabb vesszővel kétszer körülfonják. Ez a vessző a kezdő vessző. A fonást hasonló vastagságú vesszőkkel tovább folytatják. A fenék elkészültekor minden fenékkaróhoz két szál oldalkarót dugnak, amelyeknek végét a késsel hegyesre vágták. Ezeket a fenék peremén óvatosan felhajtják, s a vesszők végét pedig egy madzaggal összekötik. Ezzel veszi kezdetét a tulajdonképpeni kosárkötés vagy fonás. Előzőleg az elkészült feneket egy nagy szöggel a kosárfonó deszkához szögelik, hogy a szögön könnyűszerrel forgathassák. A felhajtott oldalkórók mellé még egy-egy szál vesszőt dugnak, s ezekkel kezdik a fonást úgy, hogy minden második szál vesszőt vesznek át két karón belül, s ugyan annyin kívül. így körülmennek, amíg a szálak el nem fogynak. Majd újra a karószámnak megfelelő vesszőt dugnak be mindig azzal a végével (vékony vagy vastag), amelyikkel az előző kört befejezték. Ezt hasonló módon fonják el, amíg a vessző elkopik. Egyes kosaraknál az oldalba is gyűrűket kötnek, s a gyűrűvel fejezik be a fonást is. Erre még a szeges jön, majd legvégül a kosár füle. Közben a metszőollóval a kosár falából kiálló vesszővégeket lemetszik. Lényegében minden kosárfajta hasonló technikával készült és készül ma is.

A házi használatra készült kosarak küllemére ugyan nem túl sok gondot fordítanak, a késztermékek formája mégis meglepően arányos. Minden különösebb mérés nélkül csak szemmértékre alkalmazzák a kosárfonás ősi törvényét, hogy a kosarak méretei mindig a fenékmérettől függnek. Ez a törvény pedig úgy szól, hogy a kosár fenti átmérője felével nagyobb, mint a fenék átmérője, a kosár magassága pedig megegyezik a fenék átmérőjével.20

7. kép. Kovászszárasztó 1976.

8. kép. Piaci kosár 1976.

9. kép. Gazdasági kosár 1976.

10. kép. Szatyor (gyékény) 1976.

11. kép. Méhkas (gyékény) 1976.

12. kép. A 6. képen látható dikó részlete

Téli időben a parasztemberek 1 db kosarat általában egy nap alatt készítenek el, de emellett minden más ház körüli dolgukat is ellátják. A berettyóújfalusiak elsősorban két kosártípust fontak gyakran: karos piaci kosarakat különböző méretben és különböző gazdasági kosarakat. Ezek többnyire hosszúkás, egyfülű kosarak voltak. Az utóbbiak erősebb vesszőből, egyszerűbb kivitelben készültek. A nagy, egy vagy kétfülű takarmányozó kosarat, szalmahordó kasokat szintén maguk készítették, többféle méretben. Az egy, másfél méter átmérőjű komlószárító kosarakat (7. kép) az utóbbi évtizedekben már gyümölcsaszalásra készítették. A tárgy neve viszont megőrizte a kosárforma eredeti funkcióját. A legváltozatosabb formájú, méretű és elnevezésű kosarakat az elmúlt két évtizedben a piacozó kerttulajdonosok kötötték. A nagyszámú változatot az eredményezte, hogy minden egyes kosarat konkrét szükségletre készítették. Pl. elnyújtottabb ovális formát adott több kerttulajdonos az egyfülű kerti vagy gazdasági kosárnak, hogy kettő felférjen a tragacsra, amellyel a terményt a piacra szállították. (8. kép.)

Hántolt, vagy fehér vesszőből parasztember ritkán kötött kosarakat. Az ebből készült tárgyakat, pl. a kenyereskosarakat, vagy kenyérkosarakat már kosárkötő szakiparos kötötte századunkban. A kenyérkosarak nagyméretű, fedeles kosarak voltak, lábbal vagy anélkül. Kosárkötő készítette a gazdák számára a mosdóállványt is. Kosárkötőnél rendeltek meg olyan nagyméretű, vagy nagyobb szakértelmet igénylő gazdasági eszközt is, mint pl. a szekér kas. Ez hántolatlan, zöld vesszőből készült, a kötőszékben kötik. Kaskötő széke csak a kosár kötő iparosoknak volt. A szekérkasnak is először az alját, a fenekét készítik el, majd az oldalát. A hátsó magasabb részt olykor ritkás kötéssel, vagy fehérvesszővel díszítik ki. A kas nagysága a szekerek nagyságától függött, ára pedig a két világháború között a búza árától.21 Az iparosok a vásárokra, illetve megrendelésekre dolgoztak. A különböző gazdasági kosarak mellett a 30-as évek második felében legjobb piaca a fonott bútoroknak, kerti bútoroknak volt. A háborús évek rontottak a piacon, viszont a földosztás után a sok újgazdának megint számos szekérkasra, gazdasági kosárra volt szüksége. Napjainkban megint a fonott kerti bútor az egyik legkelendőbb árucikk. Az 1946 óta Berettyóújfaluban élő Tatár Miklós kosár kötő a 40—50-es években a helyi vásárokon kívül Földes, Derecske, Biharkeresztes, Bihar nagybajom, Debrecen és Komádi vásárait látogatta. Távolabbi környékre nem ment, mert magának Újfalunak és a többi említett helységnek is elég nagy felvevő piaca volt. (9. kép.) A vásárokra fogadott fuvarosok vitték el az árut. A 3—4 garnitúra fonott bútor mellett mindenfajta kosárból, kanáltartóból, mosdóállványból 30—40 darabot vittek magukkal. A legjobb piacnak Komádi számított. Ide, valamint Újfalu és Püspökladány vásáraira Békés megyéből, Gyula környékéről is sok kosárkötő járt. A vásárban a szitásokkal együtt alkottak egy utcát egy sort. Ezenbelül a sorrendet a mesterek kora, valamint a vásár helyétől számított távolság szabta meg. A legjobb helyeket tehát mindig a helybeli, majd a közeli, a rosszabbakat pedig a távollakó iparosok foglalták el. A berettyóújfalui csütörtöki heti piacon elsősorban kosarakat, kasokat árultak. Ide elhozta egy-két fölösleges kosarát a parasztember is.

A második világháború előtt két ízben is volt Berettyóújfaluban kosárkötő tanfolyam. Ezeken sok parasztember vett részt, akik mind a mai napig saját szükségletükre odahaza dolgoznak.

Bár a halászat századunkban már nem volt jelentős Berettyóújfaluban, a néhány halász mellett sok parasztember is foglalkozott alkalmanként vele. A tapogatót, amely fenék nélküli kashoz hasonló, mindegyikük megkötötte magának. Ezt sekély vizekben, árvizek után megmaradt tocsogókban használták. Vesszőből készültek a tapogató mellett a haltartók is, amelyekben a kifogott halakat tartották. Egyéb, vesszőből készült eszközük a paraszthalászoknak nem voltak.22

A vesszőfonás a nyersanyag beszerzésének nehézségei miatt már egyre inkább vesztett jelentőségéből, bár nem elhanyagolható kiegészítő tevékenységet jelentett a parasztgazdaságokban. A kosárkötés szintén nem zavarta a fontosabb mezőgazdasági munkák elvégzését, idénye a téli hónapokra esett. Az önellátáson túl kisebb mennyiségben piacra is termeltek, ezáltal kiegészítő jövedelemhez jutott a család.

A kosárkötéshez hasonlóan a gyékényfeldolgozás is a vízivilággal függött szorosan össze. Legjelentősebb éppen ezért a szomszédos sárréti településeken: Biharnagybajomban és környékén volt.23 Jelentősége a lecsapolások után fokozatosan csökkent. Berettyóújfaluban gyékénymunkával sokkal kevesebben foglalkoztak, mint kosárkötéssel. A gyékényből készült sokféle háztartási eszközt, tárgyat a berettyóújfaluiak és szentmártoniak is többnyire piacokon, vásárokon szerezték be, az első világháború utáni években pedig mind fokozottabb mértékben a helybeli üzletekből.

Ilyen helyzetben elegendő mennyiségűnek bizonyult az a gyékénymennyiség, amely az Óberettyó mentén, erekben és laposokban a község környékén megtermett. Legnagyobb mennyiségben ebből szakasz tót vagy szakajtót kötöttek, amelyeket kenyérsütéshez, vagy baromfinak való szemestermény tárolására használtak. A szakajtóhoz gyékény mellett szalmát is alkalmaztak, a gyékény ekkor csak az összeerősítéshez kellett. A gyékényből, vagy szalmából és gyékényből készült különböző tárolóedények mind spirál technikával készültek. A gyékény- vagy szalmahurkákat egymásra fektették, s vizes gyékényszálakkal, hasított fűzfagallyal összekötötték. Ehhez a munkához mindössze egy kezdetleges eszközt használtak: egy tűt, amelyet rossz alumínium vagy vaskanálból készítettek. A kanál fejét letörték, s a nyélen egy lyukat ütöttek. A nedves gyékényszálat ebbe dugták bele s ennek a segítségével húzták át a gyékény- vagy szalmahurkák között. A szalmahurkákat folyamatosan hosszabbították újabb szalmacsomó hozzádugásával, sodrásával. Gyékényből készítettek kenyérkosarat is. Ebben a formájában fedeles, vagy tetejes láb nélküli kenyértartó volt, amelyet a szobában a kanapé sarkán tartottak. Gyékényből fonták a kerek alapú, erősen kiöblösödő, szűk nyakú kupujkót, amelyben a tojást tárolták. A kupujkó szokásos helye is a szobában, a kemence sutban volt. Gyékényből készítettek még szatyrokat különböző méretben, kofa szatyrokat, lábtörlőket, papucsot és szőnyeget, a hacurát. (10—11. kép.) A hacura cséppel kicsépelt rozsszalmából, vagy gyékényből készült nagyméretű „szőnyeg", amelyet a század első évtizedeiben a mezei munkák idején a parasztok is használtak. Összegöngyölve magukkal vitték a mezőre, eső idején kibontották, magukra terítették.

Ezt a fajta hacurát használták és használják ritkán még ma is az ekhós szekereken a vásározó iparosok, köztük a mezőtúri cserepesek, a derecskéi hagymások, vagy a sarkadi cigány hagymások. Újabban pedig mind a rozsszalmából, mind pedig a gyékényből készült hacurákat a téeszek és kisgazdaságok melegágyi takaróknak alkalmazzák. Sodrott gyékény kötelekkel fonták be a már említett nyári ágyakat, dikókat is. Ezek kötése gyakran figyelemre méltó szép mintákkal történik. (12. kép.) Sok lábtörlőt készítettek gyékényből, de századunkban erre a célra már inkább a kukorica csuhéjt használták.

A berettyóújfalui gyékényfeldolgozás nem volt tehát jelentős háziipari tevékenység. A készítési módokat többen ismerik ugyan, de a háztartáshoz, gazdasághoz, bútorzathoz szükséges gyékénytárgyakat főleg sárréti vándorárusoktól szerezték be a század legelején, majd pedig vásárokon és piacokon.24

Az erős és hosszúszálú zsúpszalmát is (itt zsufnak mondják) elsősorban a gyékénymunkáknál használták fel. A berettyóújfalui paraszti háztartásban és gazdaságban — a tető fedésen kívül — hasonlóan kis szerep jutott a nádnak és a belőle készült tárgyaknak. A szövő szék bordája nádból készült ugyan, de azt — amint láttuk — nem helyben készítették, ha nem a környező falusiaktól vásárolták. A tésztakészítésnél használt csigacsináló pedig ennek a bordának egy darabjából volt, ritkán készítették külön. Ez esetben pedig fából faragták ki. A nádból mind a mai napig hosszabb-rövidebb piseprűket készítenek. Ritkábban a piacon még ma is árulják. Ezeket az asszonyok takarításnál, pókhálózáshoz használták és használják. A már említett hacurát melegágyi takaróknak nádból is készítik.25

A cirokseprűt a legtöbb parasztember megkötötte magának a hosszú téli hónapok folyamán. A házi szükségleten felül csak néhányan kötöttek többet, s vitték ki a piacra. A cirok vagy a kukoricaföld szélén, vagy pedig a kertben termett meg. A seprű készítése egyszerű volt. A cirok szárát nem vágták le, hanem fűzfagúzzsal jó erősen összekötötték, az lett a seprű nyele. A külön fanyéllel ellátott seprűk az utóbbi két évtizedben terjedtek el a paraszti ház tartásokban.26 Az udvar, istálló felsepréséhez szükséges nyírágseprűket, a felezőseprűket Berettyóújfaluban kevesen készítették. Többnyire a Nyírség felől érkező árusok hozták, s tőlük vásárolták. Ma pedig a vasboltban szerzik be.

A szövés-fonás, a kosárkötés, a gyékénymunkák, a nád felhasználása, valamint a seprű készítés közül kétségtelenül a szövés-fonás volt a legjelentősebb háziipari tevékenység. Az önellátáson túl ugyanis néhány család számára ez még századunk elején is nem lebecsülendő jövedelmet biztosított. Mindegyik tevékenység jól illeszkedett a paraszti üzemszervezetbe, s a család munkaerejét főleg a mezőgazdasági holtszezonban hasznosította. A kenderen és cirokon kívül e munkák nyersanyagát a természet biztosította, megtermelése tehát nem okozott gondot. A természeti környezet lecsapolások utáni megváltozása viszont erősen kihatott e háziipari tevékenységekre is. A szegényebb családok számára így mindegyik tevékenység, akár együtt is, fontos lehetett, a napszámos és részes munkák mellett a folyamatos foglalkozást, munkavégzést és jövedelemszerzést tette lehetővé. Az említett háziipari tevékenységek éppen a vizsgált időszakban vesztettek korábbi jelentőségükből. A termékek helyét pedig a paraszti háztartásban mindinkább gyári, bolti tárgyak vették át. Virágkoruk a múlt század utolsó évtizedeire esett. A korabeli források, valamint a paraszti emlékezet is úgy tartja ezt számon.

Viselet. A paraszti visszaemlékezések szerint az elmúlt századvég berettyóújfalui viselete átalakulóban volt. A változás több szinten, több formában és más-más időpontban jelentkezett. Legelőször is jelentős változás következett be a ruházkodás anyagait illetően. Míg a korábbi időszakban döntő többségében házilag előállított kender és lenvászonból, többnyire saját maguk szabta-varrta ruhadarabokat találunk, addig a múlt század végétől fokozatosan fölénybe kerültek a gyári alapanyagok. Ez együtt járt az addigi egyszerű, elsősorban fehér színű viseleti darabok színesebbé válásával. Megnövekedett az iparosok és specialisták (varrónők pl.) szerepe a ruhaneműek elkészítésében, párhuzamosan a szabás vonalak bonyolultabbá válásával. A színekben, formákban való gazdagodás megmutatkozik az addig is elsősorban mesterek által készített felsőruházati daraboknál: szűrnél, bundáknál, ködmönöknél stb. is. Másrészt viszont mindkét területen csakhamar egyszerűsödésnek, s egyúttal kiegyenlítődésnek is tanúi lehetünk az egyes társadalmi rétegek között.

Legtöbb régies elemet a férfiviseletben figyelhetünk meg. A férfiviselet napjainkban is egyszerűbb, praktikusabb a női viseletnél, s így kevésbé van kitéve a gyors és nagymértékű változásnak.

Hagyományos, hosszú múltra visszatekintő,27 viseleti darabja volt a berettyóújfalui férfiaknak is a gatya. Szabása egyszerű volt, s így házilag könnyen elkészíthették. Szabása ugyan egységes volt, bősége azonban változhatott. Derékban korcos volt, lábszárközépig ért, s a csizmán kívül viselték. Általában négyszélből készítették, egyesek szerint azonban előfordult, hogy 8—10 méter anyagot is felhasználtak hozzá. A házi szövésű kendervászonból készült gatya volt a szűkebb, ennek viselése azonban már századunk elejére háttérbe szorult a gyári készítésű, boltban vásárolt gyolccsal szemben. Gyolcsból az egészen bő, rostos aljú ráncosgatya készült. A gyári vászon szélessége nagyobb volt s ez, valamint viszonylagos olcsóbb ára tette lehetővé a bőgatya készítését. A századfordulón, az első világháború előtti években a gatya azonban már többnyire csak tavaszi-nyári és őszi viselet volt. Télen a szűkszárú gatya fölé már posztónadrágot vettek. Egyes hagyományőrzőbb családok, szegényebb emberek azonban állandóan gatyát hordtak, a téli hideg időben kettőt is egymás fölött. A nadrág alját elkötötték, hogy ne fázzon a lábuk. Gatya alá alsót (alsónadrágot) nem, vagy később is csak ritkán hordtak. Ez a nadrágviselettel vált általánossá. Kék gatya viselésére általában csak pásztoroktól emlékeznek a mai idősek, mint ahogy csak hallomásból ismerik a zsíros gatyát is.28

13. kép. Fiatal férfi nagykabátban, nyakatlan ingben, rövid és középen elválasztott hajjal 1905 körül (Repr.)
14. kép. Juhász gombos mellényben 1976.	15. kép. Korcoskötőt viselő férfiak 1976
16. kép. Munkásszandál, cipő 1976.

A gatya mind a munkaalkalmak, a hétköznapok, mind pedig az ünnepek viselete volt. A szűkebb hétköznaplót, a dolgozót, vasárnap a szép fehér, gyolcsból készült ráncosgatyával, az ünneplővel cserélték fel. Amelyik szegényebb embernek ilyen váltás gályája nem volt, az szombaton kimosta, s vasárnap is ugyanazt vette fel. Mosásával vigyázni kellett, mert ha nem volt egyenletes, csíkos maradt az anyag, s lehetett újra mosni. A gatya mosása, mosás utáni ráncolása asszonyi feladat volt. A ráncoláshoz ráncolófát használtak. Végül pedig mángorlóval lemángorolták. Egyes asszonyok a ráncok élesebbé tételére sajátos eljárást alkalmaztak. Ráncolás után a kemencéből frissen kiszedett forró kenyeret tettek rá a ráncba szedett gatyára.29 A viselő és ünneplő gatyákat az asszonyok általában szombaton mosták ki a többi levetett ruhával együtt, a ráncolás és a mángorlás, majd később a vasalás vasárnap reggeli munka volt. Berettyóújfaluban a gatya viselése az első világháború előtt a parasztságnál még gyakoribbnak mondható, de visszaszorulása minden rétegnél már előrehaladt. Végleg, a visszaemlékezések szerint, az 1930-as évektől szűnt meg, s lett általános a nyáron vékonyabb, télen pedig vastagabb szövetanyagból, posztóból készült nadrág. A gatyát az 1930—40-es években már csak az idős férfi korosztály néhány tagja hordta.

A gatyaviselettel összefüggő rövidderekú ing viselésére már nem emlékeznek. A múlt század legvégén és a század elején már egymás mellett élt a gyolcsból, ritkán durvább házivászonból készült bőujjú, fodrosujjú és a szűkebb, mandzsettás ing. Míg az előbbi inkább ünneplő, az utóbbi már a hétköznapok viselete volt. A lobogós ingujj ugyanis akadályozta a munkát. 30 A házilag szabott és varrott ingeket a nyakrészen gyakran még nem gombolással, hanem vékony pertlivel fogták össze. Századunk elején kezdett elterjedni a végiggombos, boltban vásárolt ingfajta, amely már mindenben megegyezik a mai ingek szabásával, formájával. A durva házivászonból készített ingek már a század elején is ritkaságszámba mentek, a finomabb, bolti gyolcsingek mellett. Ezeket már a ma élő legidősebbek sem viselték. A házilag készített ingek nyakatlan (gallér nélküli), hosszú derekú, hónaljnál toldás, pálha nélküli ruhadarabok voltak. (13. kép.) A gombolásuk csak a nyaktól hasközépig ért, de gyakoriak voltak még a hasítekkal készített, nyaknál madzaggal, pertlivel megköthető ingek is. A szűk ujjú ingeket kézelővel, gombbal rögzítették. Az ingeket, amelyeknek dereka a visszaemlékezések szerint a század elején valamivel rövidült, a gatya, később a nadrág karcába bekötőnek. De hordhatták a gatyán kívül is. Legtovább, a gatyával együtt a gyócsingek használata maradt meg. Századunk elején azonban már viselték a gyári készítésű végiggombos, galléros, ujján gombos ingeket is. Ezek szabása általában megegyezett a ma használatos ingféleségekkel. A korábbi vászon és gyolcsingek hatása azonban lemérhető még ma is abban az apró jelenségben, hogy a berettyóújfalui parasztemberek mind a mai napig elsősorban a fehér ingeket kedvelik.

Az ing fölött viselték a férfiak, gyakorta még nyáron is, az ujjatlan, testhezálló, derékig érő, végig gombos lábrit vagy lajbrit. Általában minden férfinak volt egy hétköznapi és egy ünneplő darabja. Ezek szabásra nem különböztek, legfeljebb az ünneplőnek díszesebb pakfont vagy nikkelezett gombjai voltak. Ma is viselik még, csak mellény a neve. (14. kép.)

A fehér gatya és ing viselésének elmaradhatatlan tartozéka volt a kötő. Az emlékezet szerint Berettyóújfaluban mindig az egy-, ritkábban a kétszélből készített, kékfestő anyagból való, korcoskötőt használtak. Az idősebb férfiak pedig mind a mai napig viselik. (15. kép.) Míg azonban a kötő ma a hétköznapi viselet tartozéka, addig az 1940-es évekig volt ünneplő is. Ez nagyságra, méretre nem különbözött a hétköznaplótól, csak az alján kb. egy arasznyi hímzés volt. Ünnepi hímzett kötőt általában a legények viseltek. A család nőtagjai varrták ki általában pirossal, ritkábban fehérrel. Mintái is változtak: rózsás, cakkos. Ez utóbbi középkorú férfiak viselete volt inkább. A legények a virágmintával hímzett kötőket kedvelték. Az idősebb férfiak mai kötőviselete megegyezik a korábbi évtizedek gyakorlatával. Annyi eltéréssel, hogy az ünneplő kötőt elhagyták, viszont munkák alkalmával: kertben, mezőn, piaci árusításkor, sőt, hétköznap az utcán is viselik az egyszél kékfestő anyagból készült korcos kötőt.31

17. kép. Mezei munkára induló férfi mellényben, kötőben és munkásszandálban, kezében eleséges szatyor 1976.	18. kép. Fiatal asszony, kislány, kisfiú és csecsemő viselete 1916-ban (Repr.)
19. kép. Hímzett bekecs, Lipták András szűcs munkája 1976.	20. kép. Idős asszony kendőben 1976.

A kötő alatt a férfiak a gatya korcába dugva kb. kéttenyérnyi színes (piros, kék, fehér) vékonyabb anyagból (flanellszerű anyag) készült zsebkendőt viseltek e századunk elején már. A zsebkendő használata ma általánosan elterjedt minden férfi korosztálynál.

Az első világháborúig divat volt a legényeknél a hímzett zsebkendő viselése. Egy-egy zsebkendőt abban az időben ügyesen hímző lányok, asszonyok is kivarrtak kisebb-nagyobb összegekért a legényeknek. A zsebkendő egyik sarkában árvácska vagy gyöngyvirágcsokor volt varrva, kis monogrammal. A zsebkendő széle cakkos is lehetett, a szélén pedig girlant, folyó nefelejcs futott végig. A múlt század utolsó két évtizedében a falusi intelligencia hatására is terjedni kezdett a posztó, majd más anyagokból készült nadrág, a pantalló. Viszonylag drága volta miatt elsősorban a módosabb parasztság, iparosság körében terjedt, a kis és szegényparaszti réteghez általános viseleti darabként nem is érkezett el.32 E szegényebb rétegek továbbra is gatyában jártak, még az ünneplő gyócsgatyára sem nagyon telt. A kendertermelés visszaszorulásával, valamint a gyári olcsó ruhaanyagok megjelenésével a pantallódivatot vették át.33

A korábban már említett lábri vagy Iajbri, amely ugyan az ing-gatya viseletnek is része volt, a nadrág divatjával terjedt el. Egyes, e ruhadarab viselésére későn (az első világháború körül) áttérő családok a kapcsolatra még jól emlékeznek. A nadrág, lábri viselet részeként említik meg a kabátot is, amely azonban mindig csak ebben a ruhaegyüttesben használt darab volt. Ez ujjas, kb. csípőig, combig érő, vastagabb posztóból készült ruhadarab volt, széles gallérral, zsebekkel. A nadrág és kabát megjelenéséig a paraszti viseletnek nem volt zsebe. Ezt a bevarrt szűrujj a pásztoroknál, a parasztoknál pedig a tarisznya és gatyakorc pótolta. Mind a kabát, mind pedig a lábri télire vastagabb, nyárára vékonyabb szövetanyagból készült. A nyári viseletnek pedig nem is volt mindig elmaradhatatlan része. Adatközlőim a kabát és nadrág anyagaként a posztó mellett a koverkót említik.34 A régen és ma is elterjedt kabát elnevezés mellett megtaláljuk az ujjas terminust is (Berettyószentmárton).35 A téli kabát vagy nagyujjas általában prémgallérral készült. Ennek a gallérnak szélesebb körben, nemcsak módos parasztoknál való elterjedése Berettyóújfaluban összefügg az 1920-as évek megyeszékhellyé válásával. Az új megyeszékhelyre települő vármegyei tisztikar viselte, csináltatta, s tőlük kerülhetett mindegyik réteghez.36 Abaposztóból készült fehér nadrág, dolmány és kankó viselésére már nem emlékeznek.37 A posztó és más anyagokból készült nadrágok szabása egyforma volt. Térdtől lefelé szűkült, hiszen csizmát viseltek hozzá. A csizmanadrág vagy pricsesz nadrág ma is kedvelt viselet még a középkorú és idősebb parasztemberek körében. A pantallók csak az első világháború után kezdtek szélesebb körben elterjedni a különböző paraszti rétegekben.

A visszaemlékezések szerint a berettyóújfalui napszámos, nincstelen rétegnek a csizma mellett jóformán, de nem kizárólagosan a bocskor volt a nyári-téli lábbelije. Kész bocskort lehetett venni a vásárokban is, de általában mindenki elkészítette magának ócska csizma szárból. A bocskor készítést tákolásnak mondják.38 Az ócska, kiterített csizmaszárat a lábuk méretére körbevágták úgy, hogy bőven maradjon a felhajtásra szánt peremnek is. Ez több helyen kilyukasztották, amelybe bőrszíjat, szíjat fűztek, s ezzel húzták össze a lábukra. A szíjat pedig a lábszárukon kötötték el. Ezt nyáron csak mezítlábra húzták fel, télen viszont kapcát tekertek a lábukra. A bocskor egylábas volt, nem volt külön jobb és bal lábas. (16. kép.) Mindennapos viseletként télen-nyáron a bocskor csak a legszegényebb rétegnél volt meg található már a századforduló idején is. Viselése legtovább — minden rétegnél — a nyári nagyobb munkák, főleg az aratás idején maradt meg. Részét képezte így egy kimondottan aratási öltözetnek, aratóruhának, amelyről később még szólunk.39 A két világháború között általánosan elterjedt nyári viselet volt a szandál. (17. kép.)

A bocskor mellett ugyancsak régi lábbeli a csizma is, amely különösen a férfiaknál egészen az 1950-es évekig a legáltalánosabb viselet volt már a múlt század vége óta. A legjobbnak és legerősebbnek tartott, mindennapi használatra, munkára való csizma adatközlőim szerint a ványolt csizma, vagy debreceni csizma, a debreceni ványolt csizma volt. Ez a bocskorhoz hasonlóan egylábas volt, s felnőtt viselője után még két-három gyereket is ki szolgált. Ha nagyon kopott volt a talpa, sarka, megfordítva viselhették még hosszú ideig. Amikor teljesen elhasználódott, akkor sem dobták el, mert szárából készült a bocskor. A többi csizmától abban különbözött, hogy a feje és a szára egy darab bőrből készült. A ványolt csizmát általában a debreceni és a helyi vásárokon vették. Vásárban, ritkábban piacon vásárolták az ünneplő csizmát, a bokszcsizmát is. A helyi csizmadiák a csütörtöki nagy heti piacra mind a mai napig kipakolnak. Az ünneplő csizmára azonban már nagyon vigyáztak, s csak vasárnap vagy más nagyobb ünnepen vették fel. Minden paraszti réteg s a helyi iparosság is ezt viselte. Volt még egy harmadik csizmafajta is, amely azonban elsősorban a módosabbak, illetve a legények viseleti darabja volt. Ez a lagcsizma vagy lagosszárú csizma, amelynek bőre adatközlőim szerint ragyogott, mint a nap. Ezt is csak ünnepnapokon, illetve a legények gyepibálakon, kocsmai bálakon viselték. A legényeknél a bokszcsizmára és a lagcsizmára gyakran sarkantyú is került. Nős emberek sarkantyút azonban már nem viseltek. A legények közül is csak a kivagyok-féle és a jó táncos legények viselték, ezek nem vallottak vele szégyent. A bocskor, a csizma maradt az öregek viselete is.

Nyáridőben, főleg az idősebb férfiak zsírosbőrből készült papucsot is hordtak. Ez tartós, hosszúéletű lábbeli volt. Az általánosnak tekinthető csizma, nyáron pedig a bocskor és papucs viselet mellett az első világháború éveitől fokozatosan tért hódított a bakancs. Meg jelenését és elterjedését adatközlőim a háború alatt fellépett bőrhiánnyal hozzák kapcsolatba. A bakancs addig csak katonai viseletnek számított. Ahogy mondják „a 14-es háború előtt ez nem egzisztált, a bakák hozták be". Mivel szokatlan formájú lábbeli volt, s nem illett sem a gatyához, sem a csizmanadrághoz, „egyenesen neveccsíg volt" eleinte, aki bakancsban járt. Később azonban főleg a szegényebb napszámos és kisparaszti rétegnél elég széles körben elterjedt. Mind a csizmát, mind pedig a bakancsot kapcával viselték. A kapca elhasznált ruhadarabból készült minden esetben, amelynek szélét az asszonyok beszegték. A mezítláb járás a felnőttek között Berettyóújfaluban már ritkaság volt századunkban. A fiú és lány-gyerekek azonban tavasztól őszig többnyire mezítláb jártak.40

A múlt század végétől az 1960-as évekig a férfi haj-, szakáll- és bajuszviseletben többször is változás következett be. A mai idős emberek még emlékeznek gyermek- és fiatal korukból egy régies hajviseletre, amelyet azonban az első világháború előtt s alatt is már csak az akkori legidősebbek viseltek. Ezeknek az idős férfiaknak hosszú hajuk volt, a nyakukba ért, amelyet hátul a tarkójukon nagy, szaruból készült fésűvel fogattak össze. Többnyire hátra fésülték.41 Gyakran zsírozták. A feleségük, vagy „egy kontár, aki nem volt vizsgázott borbély" vágta le hosszúra nőtt hajukat. Ehhez a hajviselethez tartozott a hosszú, zsírozott és pödrött bajusz. Ez túlélte a zsíros hosszú haj divatját, később s még ma is látni némely öregemberen. A középkorú és fiatal férfiak azonban már századunk elején is rövidebb, középen elválasztott hajat hordtak (lásd 13. kép), amelyet borbély vágott nekik. „Kontárok" azonban még sokáig működtek. Az első borbélyokról a múlt század végéről tud az emlékezet.42 A borbélyokkal együtt jött divatva a rövidre vágott haj, amelyet előbb középen, majd általában baloldalon elválasztották, s oldalra fésültek. Fiatalabb férfiaknál az 1940-es években a hátrafésült haj jött divatba. A mai középkorú és idősebb férfi korosztálynál ez a két utóbbi található meg ma is. A századforduló körüli években a fiatalabbak már nem viseltek pödrött, hosszú bajuszt, hanem vágott vagy nyírt bajuszt, struccolt bajuszt növesztettek. A legényeké kisebb volt, csak az orr alatt hagyták meg, a középkorú férfiaké valamivel nagyobb lehetett. Szakáll, körszakál vagy pofaszakáll viselése ritkaságszámba ment. A bajszukat is zsírozták ritkán az idősebb férfiak, vagy pedig vizezték, s ezután pödrötték meg bajuszpedrővel. Ezt a műveletet egyesek bajuszsodrásnak is nevezték, s az eszközt bajuszsodrónak.

Ez egy kb. 10—15 cm hosszú, kb. félcenti átmérőjű, egyik végén kihegyezett pálcika volt, amelynek hegyes végére tekerték rá a bajuszukat, amely így nyerte el formáját. A vízszintesen álló bajusznak a két vége ezáltal olyan lett, „mint a kos szarva". Ezt a fajta bajuszt pörge bajusznak is mondják. A bajuszpedrő eszköz az első világháború előtti években ezen a vidéken is a vásárokon, piacokon megjelenő, vagy éppen házaló bosnyákoktól tudták beszerezni, akik a kések, pipák, botok mellett ennek árulásával is foglalkoztak. Egyes adatközlőim viszont azt mondják, hogy „a patikában lehetett ezt megvenni". 43

A berettyóújfalui és környékbeli férfiaknak egész éven át háromfajta fejviseletük volt. A hideg későőszi, téli és koratavaszi hónapokban a kicsi fiútól kezdve az idős férfiakig mindenki a birkabőr sapkát vagy sipkát hordta. Az utóbbi két-három évtizedben ezt egyre inkább a kucsma váltotta, váltja fel. A sapka felhajtott széllel, karimával ellátott fejfedő volt, a kucsma pedig karima nélküli. A sapkát ezért ritkábban karimás sapka néven is említik. Mind a sapka, mind pedig a kucsma helyi vagy ritkán idegenből jövő szűcsök készítménye volt. A vásárokba és a piacokra mindig kirakodó helybeli szűcsök mellett pl. a késő őszi vásárokra jövő debreceni szűcsök is általában sapkákat hoztak. A sapka szinte többnyire fekete volt. Tetejét általában beütve, benyomva viselték, csak a téli havazások, esőzések idején nyomták ki, hogy az eső és a hóié lecsurogjon róla. Más évszakban, gyakorta még nyáron is a posztókalap, vagy csak egyszerűen kalap járta. Ezt általában vásárban, de századunkban már boltban vették. Míg a fiatal és középkorú férfiak viselhettek barna és zöld kalapokat, addig az öregebbek csak feketét hordtak. Egyes visszaemlékezések szerint a nyári posztó kalap szélesebb peremű volt. A perem szélessége azonban nem volt egységes, változatos képet mutatott. Ezt korban megelőzte a „keskeny, felálló karimájú, kerektetejű ún. kerek kalap" viselése, valamint a széles karimájú kalap használata. Ezt debreceni kalap néven is ismerték.44 A kalap szalagja mellé tűzött toll már csak halványan él az emlékezetben.45 A különböző színű és formájú posztókalapokat a férfiak nyáridőben általában ünnepen, templomba viselték, de ha pecsétet kapott, hétköznapi viselet lett belőle. Ünneplőnek a kalapostól újat vettek. Nyáron a meleg miatt elsősorban a szalmakalapot hordták. A durvább szalmából való kalap a munkák idejére, a finomabb pedig ünnepre szolgált. A szalmakalapot az áll alatt gumival, gumipertlivel vagy madzaggál erősítették meg, hogy a szél le ne fújja. Ha erre nem volt szükség, a gumit beletették a kalapba. A berettyóújfalui parasztemberek általában hencidai szalmakalapot hordtak.46

A férfi felsőruhák közül Berettyóújfaluban és környékén a szűr volt a legelterjedtebb még a századfordulón, s századunk első két évtizedében is. A visszaemlékezések szerint szűre minden parasztembernek volt, még a legszegényebbnek is. A módosabbaknak pedig kettő is: a hétköznapi mellett egy ünneplő. Vidékünkön az ún. bihari szűrt viselték (e terminust a nép nem használja), amely elsősorban díszítésében különbözött a környező területek (Hajdúság) szűrviseletétől. A bihari szűröket általában rátéttel díszítették, s nem hímezték.47 Szűrt viselt egykor minden korosztály,48 még a suttyó gyerekek is. Századunkban azonban már csak felnőtt viseletként volt jellemző, annak ellenére, hogy néha még gyerekszűrökkel is lehetett találkozni. A szűrök minden réteg és korosztály számára azonos szabással készültek: nyakas, befenekelt ujjú, lefelé kissé szűkülő, galléros ruhadarabok voltak. Eltéréseket találhattunk azonban a szűr alapszínében és díszítésében társadalmi rétegenként és korosztályonként. A legáltalánosabban elterjedt a „gazdatársadalomban" (ide értve a kisparasztokat is) a szürke szűr, amelyet barna anyaggal szegtek be a szűrszabók, s csak megrendelésre virágozták. A virágozás rátétes díszítést jelentett, s nem varrást.

A szűrt minden réteg általában csak felkanyarította, a vállára vetette, de nem bújt bele. Kivételt csak a hideg őszi, téli időkben is kocsin-lovon sokat járóknál láthattunk, akik a szűrt rendesenfelöltötték, mert így melegebb volt. A pásztorok a fehér szűrük alját jó időben kihajtáskor, tereléskor derekukra felkötötték, hogy ne zavarja őket a járkálásban. A szűr ujját pedig minden esetben bevarrtak, s zsebként használták. A juhász elsősorban apró eszközeit: készségét, bicskáját, pénzét, olykor élelmét hordta benne. A parasztok a szűrujj bevarrása helyett tarisznyát, szeredást használtak, amelyet szintén szűrszabók készítettek. Sőt, a szűrviselet elmúlása, az 1920—40-es évek idején a szűrszabók elsősorban a pokróc és szeredás (tarisznya) készítésével, árulásával foglalkoztak. A pokróc is betölthette ebben az időben már a szűr feladatát, amikor a kocsin járó emberek szűr híjján ebbe burkolóztak. Hasonló pokrócokat és rongypokrócokat használtak a lovak letakarásához is hideg időben. A juhászok által használt pásztorszűröket a szűrszabók bokorvirágos szűrnek nevezték, a gallérján levő minta alapján. A jó szűr a legnagyobb esőt is kibírta, nem ázott át. Több történetet is hallhatunk helyi pásztorok szűrvásárlásáról, akik a szűrt a gallérnál és az aljánál fogva felkötötték, teletöltötték vízzel, s egy nap vagy félnap múlva megnézték. Ha „a masinát meg lehetett gyújtani a hátán", a szűrt megvették.

A fekete szűri Berettyóújfaluban a parasztemberek általában ünneplő szűrnek használták. Ezt a fiatalember esküvőjére csináltatta, s azután csak vasárnap a templomban viselte. Szabása ennek megegyezett a szürke szűrével, csak a fekete rátétes díszítése volt zsinórból rávarrva. Egy-egy ünneplő szűr legkevesebb 5—6 évig kitartott, s csak utána vettek újat. A régit pedig viselőnek fogták be. Ezt a fekete szűrt viszont élesen elválasztják a környékbeli uradalmi kocsisok által viselt fekete szűrtől, amelyet ugyancsak a helybeli szűrszabók készítettek. Az uradalmi kocsisszűr fekete volt, de rátétes díszítései piros, kék, zöld színűek voltak. Minden uradalomnak megvolt a saját színe.49 Az első világháború előtti években a fiatalok cifraszűrt viseltek. Az ünneplő cifraszűr viselése nem mondható általánosnak, s valószínűleg a vásározásokkal függ össze. A cifraszűrt a debreceni vásárokon vették. A debreceni vásárokra a század első felében a berettyóújfalui szűrszabók nem, vagy ritkán jártak, hiszen visszaemlékezésük szerint a bihari szűrnek nem volt jó piaca Debrecenben. Másrészt elvétve jöttek Berettyóújfaluba is a debreceni szűrszabók, s ilyenkor sem szűrt, hanem pokrócokat, tarisznyákat árultak elsősorban.50

Berettyóújfalu utolsó szűrszabója Mezei András volt, aki 1952-ben az országban az elsők között kapta meg a Népművészet Mestere címet.

Mind a pásztorok, mind pedig a parasztok főleg az őszi vásárban vették meg a szűrt. A juhászoknak ekkor volt pénze, a nyírás után, de a parasztemberek nagy része is az őszi vásárban vásárolt. Erre számítva a szűrszabók is elsősorban a vásárok időpontjára dolgoztak, a közbeeső időszakban pedig az uradalmi rendeléseket látták el. Az őszi vásároknak a szűr beszerzésében azért is nagyobb jelentősége volt, mert a hideg téli hónapokra ekkor lehetett és kellett megvenni a még hiányzó meleg gúnyákat.51

A szűrviselet elmaradása századunkban nemcsak a gyári ruházati termékek nagyarányú elterjedésével függött össze, hanem a szűrszabó mesterség fokozatos hanyatlásával is, amelynek egyik előidézője a nyersanyag beszerző helyek elvesztése az új határ meghúzása miatt. A szűr szerepét az első világháború utáni években előbb a nagyujjas vette át, majd fokozatosan a gyári készítésű viharkabátok, amelyek különösen a 30-as évektől kezdve terjedtek el nagymértékben. A szűrszabók maguk az esőkabátok megjelenésének és elterjedésének tulajdonítják a szűrviselet elmaradását. A szűr legtovább, egészen az 1940-es évekig két rétegnél maradt általánosan jellemző: a juhászoknál és a nincstelen, egy-két holdas, télen fuvarozással foglalkozó parasztoknál. Mind a parasztok, mind pedig a szűrszabók a szűr végleges eltűnése időpontjaként a második világháborút említik meg.52

Szűcs Sándor az 1930-as években azt írja, hogy „60 évvel ezelőtt Berettyóújfalu, Szentpéterszeg, Gáborján, Hencida vidékén széliében hordták a rackajuh gyapjából készült fürtös gubát. Újfaluban pirossal szegett fekete volt a divat"53 A guba viselet azonban már az első világháború előtt elmaradt ezen a vidéken. A visszaemlékezések szerint a gubát a második világháború előtt csak Debrecenből vagy Hajdúból jött embereken lehetett látni, s némelyik adatközlőm szerint a debreceni cívisek használták előszeretettel kocsira.54

Míg szűre a legtöbb embernek volt, subája vagy bundája már csak a vagyonosabbaknak. Ez a szűrnél sokkal drágább ruhadarab volt. Készítéséhez 4—6—8, olykor több juhbőrre is szükség volt. Berettyóújfaluban ezért inkább gazdaviseletnek számított. A visszaemlékezések szerint 20—25 holdas, vagy ennél módosabb gazdák viselték. Kétfajta subát használtak: az ünneplő subát és a kocsissubát. Az ünneplő subát a szűcsök általában báránybőrből készítették, a kocsissubát pedig rackabőrből. Mindkét subát száraz időben bőrével, esős időben pedig szőrével kifelé fordítva viselték. Az ünneplő suba vállrésze hímzett volt, a gallérja pedig fekete báránybőrből készült. Ezt csak ünnepnapokon, templomba viselték, így hosszú évekig eltartott. A legtöbb tehetős gazda még „az esküvőjére megcsináltatta", ha pedig már kopott volt, „befogták kocsira", ünneplőnek pedig újat vettek. Jómódú széles prémű felkötött, vagy fordított bundát viseltek.55 A pásztorok mellett különösen a kocsin járó embernek volt nagy szüksége a subára, amely az ülő, keveset mozgó embert melegen tartotta. A berettyóújfalui gazdák a subát az őszi vásárokon, helyben vagy a környéken szerezték be, helybeli, debreceni vagy kunsági (Kunhegyes, Kunmadaras, Kunszentmárton) mesterektől.56

A subaviselet azonban az első világháború után kezdett kiszorulni, mert az új határok meghúzása elvágta vidékünket a hosszúszőrű rackabőrt biztosító területektől. A berettyóújfalui szűcsök számára jó eladási alkalmat, a lakosság számára pedig fontos beszerzési alkalmat jelentettek még a vásárok mellett a csütörtöki nagy hetipiacok is októbertől decemberig. A suba mellett a második világháború előtt a bekecs volt a legkeresettebb téli felsőruhadarab. Ez hosszú ujjú, térdig érő, hosszú szőrű galléros férfikabát volt, amelyet főleg helybeli szűcsöktől vásároltak.

A berettyóújfalui és a környékbeli parasztemberek ritkán viseltek kesztyűt. Főleg fuvarosok hordták, „a hosszabb téli szekerezés követelte meg". Az egyujjas báránybőrből készült kesztyűt helybeli szűcsök csinálták. Kesztyűt a nők egyáltalán nem hordtak.

A berettyóújfalui, berettyószentmártoni női viseletben az emlékezetben elérhető idő szakban már gyári anyagok, valamint iparosok előállította ruhadarabok voltak találhatók. Ez utóbbiakhoz a felsőruhák tartoztak. A korábbi viselet emléke csupán néhány ruhadarab szabásában és nevében maradt fenn. Ilyen mindenekelőtt a pendely, amelyet a finomabb anyagból készült alsószoknya a múlt század végén, majd a kombiné az 1920—30-as években szorított ki. A bő, 4—6 szél vászonból készült pendely a századforduló éveiben még készülhetett durvább, háziszőttes lenvászonból, ritkábban kendervászonból, de egyre gyakoribb lett a boltban, vásárban vett gyolcs alkalmazása. Általában lábszárközépig ért, korcos derekú, derekán kis hasítékkal, megkötős ruhadarab volt. Hideg időben 2—3 pendelyt is magukra öltöttek a nők. A századforduló körül a pendelyhez hasonló szabású, csipkés aljú gyolcsból készült alsószoknyát vettek ünnepeken az asszonyok. 57 Erre öltötték fel a szoknyát vagy a ruhát. A legidősebb asszonyok még emlékeznek a régi szabású ingre, vagy ingvállra is, amely szintén készülhetett házi vászonból, de egyre gyakrabban gyolcsból. Térdig, térden alul vagy csípőig érő volt, amelynek külön anyagból szabott, pálhával betoldott ujja valamivel könyök fölött ért. Az ujjakat, valamint az arasznyira kivágott ingnyakat pertlivel húzták össze. 58 A század elején azonban általánossá váltak az elöl végiggombos ingek. Ezek már kizárólag felsőruhaként szolgáltak, szemben az előbbi formákkal, amelyek egyúttal alsóingek is voltak. Az ing alatt szűk, testhezálló, sűrű bevarrott ráncolású vagy szűkre szabott pruszlikot viseltek az asszonyok, sőt, viselnek ma is az idősebbek. A melltartó viselése az 1930-as évektől kezd terjedni a fiatalok körében a kombinéval együtt, de csak napjainkban vált általánossá. Eleinte csak tisztviselők, majd iparosok asszonyai hordták. A korcos ruhák általánossá válásával egy időben a múlt század végén, századunk elején az ing szabása is módosult. Valamivel meghosszabbodott, betöltve ezzel gyakran az alsószoknya szerepét is, ujjatlan lett, amelyet a vállon egy keskeny pánt tartott. Görögingnek is nevezik. Mellrészén fehér hímzés volt. (18. kép.) A bugyi viselése is csak a század elején kezd általánossá válni. Bolti gyolcsból készült. Szára combközépig ért, oldalt egy arasznyira felvágták, derékban pertlivel szorították össze. Bugyit vagy bugyogót nyáron egyáltalán nem viseltek. Télen viszont éjszakára sem tették le, ebben és az említett vállpántos ingben aludtak.

A női alsóruhákra még szoknyát, és blúzt vettek. Ez olykor egybevarrott ruha volt, derékban korcos kötéssel, a neve ezért volt korcos ruha. A szaténból, kartonból, gloitbólkészí tett szoknyák ráncosak voltak. A szűkre szabott blúzt ezen felül viselték, amelynek fodros aljú derékrésze a szoknya fölött volt. Az egyszerű szabású szoknyákat vásárolt színes anyagból az asszonyok odahaza maguknak megvarrták, ritkán fordultak szabóhoz, bár századunk első évtizedeiben már több varrónő működött Berettyóújfaluban. A fiatalabbak világosabb, a középkorúak sötétebb, az öregasszonyok fekete ruhát viseltek.59 Az említett gyári ruha anyagok mellett a módosabbaknál már a selyem és a bársony is megtalálható volt. A kék festő anyagot elsősorban kötőnek használták. Vásárban vették, s ki-ki megvarrta otthon magának. Vászonkötőre már nem emlékeznek. A hétköznapokon használt kötő általában egyszínű, újabban mintás kékfestő anyagból készült, az ünnepen hordott pedig karton, pikét, vagy fényes lüszter anyagból volt. Korcoskötőnek is hívták, mivel csak félkötény volt. A két világháború közt azonban egyre jobban elterjedt apántos kötő vagy melles kötő, s napjainkban ez az általános. Ez jobban védi a ruhát a piszkolódástól. A szoknyán kívül hordott blúzt a kötő pertlijével kötötték le, hátul pedig apró ráncokba szedték. Az egybe szabott korcos ruháknál erre nem volt szükség. Kötő nélkül asszonynak nem lehetett sem odahaza, sem az utcán járni. Az idősebb korosztálynál ezt még ma is megfigyelhetjük.60 A századforduló idején a mellrészen sűrűn levarrott, bevasalt ráncolású zajmedlis blúz volt a divat. Hűvösebb időben az asszonyok vastagabb anyagból készült lábrit vagy újabban mellényt vettek magukra, amelynek szabása a blúzéhoz volt hasonló.61 A lájbri általában azonos színű volt a ruhával, elejét fémgombok is díszíthették. A század első felében az asszonyok általában 3 évig hordtak egy-egy utcai ruhát. Utána újat vettek, az pedig munkásruha lett.

A múlt század végén a fűzős vagy cúgos cipő a csizmaviseletet háttérbe szorította.62 Ezt azonban csak hidegebb időben, illetőleg ünnepnapokon viselték. Nyáron az asszonyok papucsba dugták lábukat. Az asszonyok bőrpapucsa mellett a fiatal lányok, asszonyok magas sarkú, bársonyból készült papucsot is viseltek. A lányok táncolni is ebben jártak. A papucshoz nem mindig, a cipőkhöz azonban általában harisnyát, patentharisnyát húztak. Ezeket odahaza sok asszony megkötötte magának, de boltban vásárolták már legtöbben ebben a században. Kortól függetlenül az asszonyok mindig lapossarkú cipőt viseltek. Csizmát pedig csak télen húztak. A századforduló körül az említettek mellett az asszonyok magosszárú (féllábszárig érő) fűzős és gombos cipőt hordtak. Az első világháború körül a spanglis (csatos) cipő volt a divat. A női szandál viselése csak az I. világháború után jött divatba. Mind a csizmát, mind pedig a cipőket helybeli csizmadiától, susztertől vették, s velük is javíttatták. A csizmát ugyanis hosszú évekre vásárolták, s a szegényebb családokban ezt hordták a gyerekek is. Melegebb nyári időszakban otthon és munkában a szegényebb asszonyok mezítláb jártak.

A nők hajukat egy vagy két, ritkábban több ágra befonva hordták. A lányok és az asszonyok között azonban különbséget jelentett, hogy az asszonyok hajfonatukat hátul, ritkán oldalt, mindig kontyba tekerték, a lányok pedig szalagot kötöttek a végére és leeresztve hordták. Munka idején azonban a lányok is kontyot tűztek, hajukat koszorúba viselték, hogy a hajuk ne akadályozza őket. Az asszonyok kontyviselete napjainkban tűnik el végleg, ma már csak az idősebb korosztálynál láthatjuk. A lányok között azonban már a két világ háború között is terjedni kezdett az akkori városi divat, pl. már a 20—30-as évek fordulóján fufrit (frufru) hordtak. A haj egy vagy több ágra való befonása ekkor már fölösleges lett, s fokozatosan elmaradt a hajba kötött szalagok viselése is. Az asszonyok kontyukat lúdtollra, ritkán vékony hegyes pálcikára, általában pedig görbe fésűre, kontyfésűre, hajtűre erősítették fel. Ezeket vásárban, piacon bazárostól vették.

Az asszonyok és leányok között fontos különbség volt, hogy amíg a lányok a hideg téli napokat kivéve mindig hajadonfejt jártak, az asszonyok kendő nélkül nem mutatkozhattak. Főkötőt vagy totyolát63 az elmúlt 60—70 évben az emlékezet szerint már csak a legidősebb asszonyok viseltek kendő alatt vagy kendő nélkül, de csak odahaza. Főkötőben viszont nem aludtak. Téli viselet volt inkább. A kendő alatt viselt főkötők általában fehér vászonból készültek, egy téglalap alakú és két félkör alakú darabból varrták. A szélein többnyire fehér hímzés, ritkábban piros sujtás volt. Az áll alatt fehér kötővel kötötték meg. A főkötő sosem látszott ki a kendő alól. Az asszonyok a vizsgált időszakban a karton kendőket kedvelték. Ezek színes, világosabb vagy sötétebb kendők voltak. Az idősebbek feketét hordtak Ünnepnapokon a kartonból készült kendőket delinkendőkkel váltották fel. A fiatalasszonyok ünnepen pirosas színű, törökös kendőt kötöttek, az idősebbek pedig barnát és feketét.64 Az asszonyok kendőviselésére vonatkozó szigorú közösségi szabály az első világháború utáni évtizedben bomlott fel, amikor is az új megyeszékhelyre költöző nagyszámú tisztviselő és hivatalnok, iparos és úri asszonyok hatására a fiatalasszonyok kontyba csavart hajjal, de hajadonfőtt jártak. A módos gazda helyeken ekkor jelent meg az értelmiség és a módosabb iparosság hatására a női kalapviselet is. A parasztság körében ez általánossá azonban nem vált. Az első világháború körüli és utáni években az újabb női divatok (haj- és ruhaviselet elsősorban) megjelenésénél számításba kell venni a városokba (Nagyvárad, Debrecen, Berettyóújfalu stb.) került szolgálólányok hatását is, akik hazatérve falujukba az új divatot meghonosítják.65

Ékszereket a parasztasszonyok nagyon ritkán, s csak az utóbbi évtizedekben viseltek. A lányok, menyecskék nyakában a színes üveggyöngyből készült kalárizs ugyan gyakori volt, de később ezt elhagyták. A módosabb gazdahelyeken tellett csak vékony aranyláncra, nyakláncra, esetleg kis köves gyűrűre. A karikagyűrű viselése századunkban fokozatosan általánossá vált, a jegyajándékok változásának megfelelően. Állandóan azonban nem hordták a gyűrűket, mert a munkában nagyon megkopott volna. Az idősebb férfiak és nők kezén gyűrűt ma sem lehet látni.66

A berettyóújfalui asszonyok télen kisbundát, bekecset és lajbrit (lábri, mellény) hordtak. Ez mindegyik juhbőrből készült, helyi vagy idegen szűcsöktől vásárokon vették. Legrégebbi, s közülük legkorábban elmaradt viseleti darab a kisbunda volt, amelyet Berettyóújfaluban és Berettyószentmártonban túri bundának is neveznek. Ez a név utal a bunda származásának irányára: Mezőtúr és a Nagykunság vidékére.67 A berettyóújfalui túri bunda lepelszerű, ujjatlan, valamivel derékon alól érő ruhadarab volt. Minden korosztály számára barna alap színű, s fekete selyemmel hímzett kisbunda járta. Divatja az első világháborúig tartott. A század elején, de még az 1920-as években is ritkábban, esküvőkor a lány stafírungjába tartozott. Bár nem volt olcsó ruhadarab, a legszegényebb réteget kivéve a gazdatársadalomban általánosnak volt mondható a viselése. A túri bundát azonban egyre inkább csak az idősebb korosztályok viselték, s használata a század közepére végleg megszűnt.68 A kisbundákat pedig nagyon sokan bekeccsé alakíttatták át a helybeli szűcsökkel.

A bekecs a század első évtizedeiben szintén a menyasszony stafírungjához tartozott. A kisbundához hasonlóan női viselet volt elsősorban. Hímezve csak a női bekecsek voltak. A bőr alapszíne a kisbundához hasonlóan barna volt, gallérja, prémje szintén barna. Ehhez barna selyem hímzés járult elöl a zsebek alatt, a két ujjon és hátul derékban. A ritkább fekete prémű és gallérú bekecset pedig feketével hímezték ki. A berettyóújfalui szűcsök készítette bekecsek egyenes vonalúak voltak, deréktól valamivel lentebb értek. A két világháború között viselése általánosnak mondható, s csak utána kezdett elmaradni. Idősebb asszonyokon még ma is látni. (19. kép.)

Juhbőrből készült a lajbri is, amely ujjatlan, derékig érő, elöl gombos bőrmellény volt- Barna színű. Mind a férfiak, mind pedig a nők viselték. Otthoni munkák idején nemcsak télen, hanem bármikor hűvösebb időben felvették. A lajbrik, mellények közül a női mellények voltak díszesebbek. A helyi szűcsök ezeket vékonyán körülprémezték, ritkábban hímezték. Hímzése hasonló volt a bekecséhez. Díszítetlen változatát ma is nagyon sokan viselik még.

A módosabb gazda asszonyok között városi hatásra az első világháború után műszőrme kabátok (újabban bunda) terjedtek el (panofix, kümmer anyagból). Ezek ujjas, hosszú télikabátok voltak. Viselésük a 40—50-es évektől kezdve megszűnt.

Az egész vizsgált időszakban elmaradhatatlan téli, őszi női viselet volt a nagykendő, kendő. A vékonyabb anyagból, ünnepre selyemből készült virágmintás nagykendőt ősszel, koratavasszal viselték. Háromsarkosra hajtották, a blúz gallérját kívülről ráhajtották, a mellen elöl kereszt befogták, s a korcoskötő derekába gyűrték. A menyecskék elöl úgy igazították kendőjüket, hogy a nyakukban levő kalárizst ne takarja el. Ezek a kendők általában világosbarnák, barnák és pirosak, feketék voltak. Viselésük az első világháború előtt elmaradt. Mind a mai napig lehet azonban még látni idősebb asszonyokon téli időben a vastag gyapjúból készült beliner kendőt, vagy kendőt. Ez általában négyzet, ritkábban téglalap alakú volt. Ezt szintén háromsarkosra hajtva a vállukra borították, elöl keresztbe tették, s hátul kötötték meg. Sokan még a kabát fölé viselik ma is. Ha a kezük fázott, elöl a kendő sarkaiba bugyolálták. (20. kép.) A két háború közt terjedni kezdett a keskeny, gyapjúból, posztóból készült nyakbavaló sál is.

A gyermekek viselete csak csecsemőkorban különbözött a felnőttek viseletétől. Az új szülötteknek téglalap alakú pólyát készítettek, amit tollal tömtek ki. A kicsire kis inget, vászon vagy kötött kis sapkát (főkötőhöz hasonló) adtak, pelenkába csavarták s bekötötték a pólyába. A pólyaszalaggál 5—6 hetes koráig a kezét is lekötötték, később azonban már kívül hagyták. Mind a fiú, mind a leánygyermek kis kántust kapott, amikor már szaladgálni tudott. Ez hosszú, térdig érő ing volt, szabása a női inghez hasonlított. A házban, s meleg időben a szabadban is ebben jártak. Két-három éves korától kezdve pedig a felnőtt öltözetnek megfelelő ruhadarabokat viseltek. (Lásd 18. kép.) Cipője a kisgyermekeknek szegényebb családoknál nem volt. Télen s hideg időben a házból sem engedték ki, vagy pedig testvérei, szülei lábbelijét vette fel. A nagyobb gyermekek cipőjét topánkának hívták.

Az említett férfi, női és gyermekviselet mellett bizonyos alkalmaknak sajátos öltözetéről is meg kell röviden emlékezni. Az aratóruha szűk gatyából és ingből, kötőből, bocskorból állt. Az asszonyok a kenyérsütésnél minden esetben bekötötték kendővel a fejüket, maguk elé pedig fehér kötőt kötöttek. Hasonlóan fehér kötőt viseltek a két világháború között még meglevő, működő fonókban is, mind a lányok, mind az asszonyok, s a kendőt ilyenkor hátul a tarkón kötötték meg.

Sajátos öltözetet Berettyóújfaluban és Berettyószentmártonban lakodalomkor a különböző tisztségviselőknél találunk. A század elején a menyasszony „piros, kávé- vagy krém színű ruhába öltözött, amely kívülhordós blúzból és megkötős vagy korcos szoknyából állott. A lábára fekete cipőt húzott. Minden új volt rajta, az alsó ruha is. Őmaga nem varrhatta, mert azt tartották, hogy akkor nem lesz szerencséje... Az 1940-es évektől a menyasszony tiszta fehérbe öltözik. Ma hosszú ruhája van, fején koszorú fátyollal."69 A koszorú és fátyol viselése emlékezet óta mindig szokásos. A vőlegény esküvőkor egy rend sötét színű, többnyire fekete ruhát csináltatott, helyi szabónál, amely később ünneplő lett, vagy félretették, hogy abban temessék el. A kabát hajtókáján mirtuszvirág bokrétát viselt. Fehér ingét, a vőlegényinget a menyasszonytól kapta, amely általában fehérrel hímzett volt. A század elején ezt maga a menyasszony varrta, a 30-as évektől azonban boltban vásárolta, s utána hímezte ki. Lábán fekete bokszbőrcsizma, bokszcsizma volt. Fején fekete kalap. A lakodalom fő szervezője, a vőfély a nyoszolyólányoktól a kabátjára bokrétát kap, amelyről hosszú fehér szalag lóg, a kalapjára szintén bokrétát tűznek, hívogatáskor a görbebotjára pedig kendőket és szalagokat kötnek. Esküvőkor a vőfély kezében egy borral telt kulacs, rajta kalács van, kalapja és kabátja, hasonlóan mint hívogatáskor, díszített.70 A nyoszolyólányoknak is alkalmi öltözetük volt a századeleji lakodalmakban. Fehér, rózsaszín vagy halványkék batiszt ruhát viseltek, s újabban mirtuszt is a fejükön.

21. kép. Drótozott fazekak. Bihari Múzeum, 1976

22. kép. Mezőtúri kanta. Bihari Múzeum, 1976

23. kép Bögrék, poharak, kancsó, komacsésze, lámpa és tükör a sublót tetején 1976. Dám László felvétele

24. kép. Savanyúkáposztát áruló asszony a piacon 1976.

Táplálkozás. A parasztcsalád gazdasági tevékenysége döntő mértékben az élelem és a takarmány előállítására irányult. A termelésben bekövetkezett változások tehát közvetlenül a táplálkozásban is megnyilvánulnak: bizonyos nyersanyagok eltűnnek, vagy újabbak szerepet kapnak. A készítési módok, az étkezés rendje azonban lassabban változik. Átalakult azonban a sütés-főzés technikája, eszközanyaga a vizsgált időszakban többször is.

A berettyóújfalui paraszti konyha eszközanyagát különböző sütő-főző-tároló cserépedények, a különféle, de elsősorban tároló faedények és tárgyak, valamint vasedények és eszközök jelentették.

Legnagyobb számban — funkciót tekintve is — éppen a cserépedények voltak. Főzésre a kívül mázatlan, ún. vászonfazekakat használták. Ezek alkalmazása nagymértékben össze függött a hagyományosnak tekinthető tüzelőberendezéssel: a szabadkémény alatti közép tavával és a kemencével. A tüzelőberendezés átalakulása maga után vonta a főzésre használt cserépedények számának és jelentőségének csökkenését.71 Ez Berettyóújfaluban már a századfordulón megkezdődött, s kb. az 1920-as években fejeződött be. A főzésre alkalmas cserépedények tűzálló agyagból készültek. Vásárokon vagy piacokon, vagy pedig vándor fazekasoktól szerezték be. Berettyóújfalu és környéke két nagyobb fazekasközpont körzetének szélére esett. Legnagyobb számban révi fazekakat találunk, de nem ritkák a götnöri tűzálló edények sem.72 Miután a megváltozott határok mindkét fazekasközpontot elszakították, azok szerepét fokozatosan a mezőtúriak vették át,73 akik a két világháború között különösen a nyári időszakban piacokra, vásárokra számtalan cserépedényt hoztak.74

Vászonfazékban vagy a kemencében, vagy pedig a padkán főztek, s többnyire leveseket. Itt főtt meg a paszulyleves (nyáron ződen, télen szárazon), a krumplileves, a borsóleves, a hús leves különböző húsokból. Itt forralták fel a tejet is külön érre a célra használt fazékban, mert így nem futott ki. Gyakorta a mosáshoz és a mosogatáshoz is a kemencében melegítették a vizet. Az emlékezet mégis a töltöttkáposzta főzését kapcsolja leginkább a kemencéhez és a vászonfazékhoz. A forró kemencébe a fazekat egy villaszerű, két kis kerékkel ellátott szerszámmal a kantaszekérrel, kis kocsival tolták be, s ugyanezzel vették ki. Ez az eszköz századunkban fokozatosan eltűnt a paraszti konyhából. Utóbb erre a célra sokan már a szivanót (szénvonó) használták. Kemencében főzték vászonfazékban a kukoricát is, amely kedvelt csemegének számított a nyár végén.

A kemencében főzés azonban csak a hidegebb őszi, téli hónapokban volt általános. Nyáron csak kenyérsütéshez fűtötték be a kemencét, s ilyenkor a főzés a szabadkémény alatti padkán történt. A fazekat itt parázzsal rakták körül, s főzés közben a tüzet folyamatosan táplálták, a fazekat pedig forgatták, hogy a meleg minden oldalról érje. A tüzeléshez csutkát, szalmát, taposott ganét használtak. A fazekat olykor vasháromlábra, vagy vasaljra. helyezték, s ezalatt tüzeltek. A nagyméretű, kétfülű lakodalmi fazékban a húslevest főzték a nagyszámú vendégsereg részére. Ennek alját olykor vékonyán betapasztották, hogy a hőt jobban bírja. (21. kép.)

A tejet tejesköcsögökben, a tejfelt kis szilkében tárolták. Tetejére megfelelő méretű cserépfedőt tettek. A tejesköcsögök többnyire kívül mázatlanok voltak, bár a kívül mázasok, csurgatott vagy virágmintásak sem ritkák. A régebbiek írókával, az újabbak ecsettel festettek. A szilkék általában mázas edények voltak. A köcsögöket gyakran kellett mosni, öblíteni, s azután a tornác előtti virágoskert léckerítésére akasztották száradni. A sajtár emlékezet óta mindig zománcos pléhedény volt.

Szilkében tárolták a szilvalekvárt, s ebben, illetve nagy üvegekben savanyították az uborkát is. Gyakran tartottak a különböző méretű mázas szilkékben babot, apróbb magvakat is az utóbbi évtizedekben. Ez viszont már másodlagos funkciót jelentett. Öblös, tejes, kétfülű bödöriben lisztet is tartottak, de csak kis mennyiségben, állandó használatra. Ezeket általában mezőtúri fazekasoktól vásárolták. A vízhordásban és tárolásban szintén jelentős szerepe volt a cserépedényeknek. A század elejétől kezdve artézi kutaktól75 kantákban hordták a vizet. Odahaza a kantákban, valamint korsókban tartották, s innen öntötték szükség esetén. A korsókban vittek vizet magukkal a mezei munkák idején a földekre, mert a kívül mázatlan edényekben a víz nem melegedett meg. Cserépből készült mázatlan locsolók is voltak egy-egy háztartásban. A földes szobákat takarítás, mázolás után — ha szőnyeg nem volt — vízzel lefröcskölték, vagy egy cserépedénynek az alját kilyukasztották, s ennek segítségével különböző mintákat locsoltak a felmázolt földre. (22. kép.)

Kisebb mennyiségű tészta, kalácstészta gyúrásához vagy felveréséhez kisebb-nagyobb méretű tálakat használtak. Ezeket hódmezővásárhelyi és más fazekasoktól vették. 76 Ezeket fogták be disznóvágáskor bélmosásra, a töltelékek keverésére is. Kisebb méretű cseréptálakba borították a frissen főtt, leszűrt tésztákat, s egyúttal ezekben tálalták. A szűrésre lapos, lyukacsos aljú, kétfülű szűrőket, laskaszűrőket használtak. Mindenfajta ételt a tálhoz hasonló, csak annál valamivel laposabb cseréptányérokból ettek, többnyire vas, vagy újabban alumínium kanállal. Fatányérokra és fakanalakra, már csak hallomásból, ritkán gyerekkorukból emlékeznek.

A legtöbb paraszti háztartásban számos, boltban vagy vásárban vásárolt porcelántányér, tál is volt már a vizsgált időszakban. Ezeket azonban csak a nagy családi ünnepeken használták (lakodalom, keresztelő), máskülönben a szabadkémény bolthajtásán kívül, a pitarban voltak félkörben a falra felakasztva. Néhány helyen erre a célra edénytartó fát szereltek a bolthajtásra. Ugyanitt volt a helye a már említett tálaknak, ritkábban a kancsóknak is. A kancsókat víz és bor tárolására használták. Néhány helyen a szoba falára is jut a dísz tányérokból. A porcelán bögrék is megjelentek már a század elején a háztartásokban. Ezeknek helye bent a szobában a komót tetején volt az üvegpoharakkal, s esetleg a vázával együtt. A poharakat is csak vendégségben vették elő, máskülönben mindenki az asztalon levő nagy fülespohárból ivott. A fazekak helye a stelázsin, vagy újabban a kredenc aljában volt, de a falon levő szögre is felakasztották. A vizet kantákban, újabban bádogkannában a pitarajtó mögötti sarokban a földön, vagy külön erre a célra szolgáló deszkán, padon tartották. A tejet, a lekvárt, az uborkát és más, cserépedényben és üvegben tartott ételt a kamrában helyezték el. (23. kép.)

Több helyen lehet látni még mind a mai napig falitékát vagy tékát, amelyben az orvosság, iratok, pénz mellett kis üvegekben, butellákban pálinkát is tartottak. A tékák a múlt század végi paraszti lakásbelső tartozékai voltak. Ma többnyire a kamrába kerültek ki, s benne szerszámokat, lomot tartanak.

A múlt század végétől kezdődően egyre nagyobb mennyiségben elterjedtek az öntött vasból készült lábasok és fazekak, amelyeket vasfazék, vaslábas, ritkábban vaskaszroly néven emlegetnek. Ezek alkalmasak voltak a padkán, szabadtűzön való sütésre-főzésre is, ha alájuk vasháromlábat tettek. Nagymértékű elterjedésük azonban a berakott sparheltek építésével függ össze, mint ahogy eltűnésük is azok lebontásával.

Vasfazékban is ugyanúgy megfőtt minden étel, mint a vászonfazékban, a vaslábast pedig sütésre is felhasználhatták. A vaslábasok végképp kiszorították a nyeles, cserépből készült lábasokat. A berettyóújfalui asszonyok a zománcos öntöttvas edényeket nagyon szerették. Jobban tartotta a hőt, mint a 20—30-as évektől fokozatosan elterjedő zománcos bádog edények. Egyedül arra kellett vigyázni, nehogy a zománcuk lepattanjon, mert ekkor lekozmált az étel, s a sokféle savanyúétel kikezdte avasát. Kisméretű, zománcos öntöttvas lábasokban készítették el a rántást is. A rántás mellett a pörkölt készült többnyire benne, amely sokak szerint ebben a legjobb. Az öntöttvas edények általában hosszú életűek voltak, bár könnyen törtek. A legtöbb gazdaháztartásban a kisméretű, rántáshoz használt vaslábastól kezdve a 40—50 literes vaslábasig és fazékig mindenfajta méretű edény volt. Ez utóbbiakat nagy családi ünnepeken, pl. lakodalomban használták.

Öntöttvas edényeket kb. 20 éve egyáltalán nem lehet vásárolni. Helyüket mindenütt a zománcos pléhedények foglalták el. A még esetleg meglevő öntöttvas lábasok ma csirkeitatók, vagy csak alkalmilag használt főzőedények.

A berettyóújfalui paraszti háztartásban nagyon sok, fából készült tárgyat is találtunk, bár a település és környéke fában szegény. E tárgyak nagy része azonban a bihari hegyekből vándorárusok révén kerültek le az Alföldre. Ezek az árusok többségükben románok voltak, de nem kevés számban magyarok is voltak közöttük. Ennek ellenére a berettyóújfaluiak nem tettek különbséget közöttük, minden ember, aki a hegyek felől jött, szemükben oláh volt.77 A gazdasági eszközök mellett (járom, favilla, hombár, gereblyék, hidas ól, kocsikerék, épület- fa, rudas stb.) nagyon sok konyhai tárgyat is magukkal hoztak. Legnagyobb számban ezek közül még ma is a lisztesbödönöket találni, amelyeket faabronccsal fogattak össze. A teteje leemelhető volt. A liszteskanalak is tőlük származtak, a többi fakanállal, fatányénal együtt. A dézsás oláhok hozták szekerekkel a káposztasavanyításhoz szükséges dézsákat, bár ezeket csak a gazdaemberek vásárolták, a zsellérek, napszámosok nem. Ők készítették a különféle méretű fatálakat, mosó, dagasztó és sózó teknőket, olykor a hozzávaló dagasztólábat is. Ez utóbbit sokan maguk megcsinálták, vagy asztalossal elkészíttették. Jártak olyan dézsás oláhok is, akik a szerszámaikat vitték magukkal, s helyben talált fából faragták meg a megrendelt tárgyakat. Szerepüket az utóbbi évtizedekben a cigányok vették át.78 A bihari hegyekből származtak a gémeskutakhoz való favedrék is. Onnan is hoztak, de helyben is készítettek különböző pintér-árukat: hordót, dézsát, kádat. A legtöbb gazdának volt ugyanis valamelyik kertben szőlője, s a szürethez, borfeldolgozáshoz ezekre nagy szükség volt. A hegyekből jött vándorárusok termékeiket általában gabonára: búzára cserélték, ritkábban adták pénzért. A cserearányokra már nem emlékeznek. A trianoni határok meghúzása ennek a cserekereskedelemnek véget vetett. 79 A különböző faeszközöknek vándorárusoktól való beszerzése a vásárlásnak azonban csak egyik módja volt. A másik nagyon fontos alkalmat a nagyváradi és helyi, vagy más környező települések vásárai jelentették. Az első világháború után pedig főleg ez utóbbiak, ahol a megfelelő eszközöket már iparosoktól: asztalosoktól, ácsoktól, cigányoktól stb. vásárolták. A legtöbb faeszköz helyét azonban egyéb bádogtárgyak váltották fel.

Valószínű, hogy bihari hegyvidékkel folytatott kereskedelem emlékét őrzik a kézi malmok is. Az egy-két még meglevő példányt az elmúlt évtizedekben már elsősorban kukoricadarálásra használták, az első világháború előtt azonban ezzel őrölték a kősót. A század fordulón és az azt megelőző évtizedekben ugyanis a sót nagy tömbökben, szekérrel szállították — az emlékezet szerint — Nagyvárad és Élesd felől. Egy-egy alkalommal 40—50 kilós tömböt is megvettek, amelyből fokozatosan törtek le darabokat, s azt vagy a kézimalommal, vagy — s ez tűnik gyakoribbnak — mozsárban törték meg. A mozsarak különböző nagyságúak voltak, fából készültek, alakjuk hengerszerű volt. A törő mindig vasból készült. Beszerzési helyükre pontosan nem emlékeznek, a mai idős korosztályra már örökségképpen maradt. A mozsárban nemcsak sót, hanem cukrot, mákot és egyebeket is törtek. A hasonló célokra készült darálók csak a két világháború között terjedtek el, s mind bolti árucikkek voltak.

Egy átlagos berettyóújfalui és szentmártoni parasztkonyha eszközanyagát tekintettük át a fentiekben. Ezekhez a tárgyakhoz még számos kisebb-nagyobb eszköz társult, amelyek többnyire csak egy konyhai műveletben kaptak szerepet. A továbbiakban ezekről is szólunk. Az azonban már most megállapítható, hogy a berettyóújfalui paraszti konyha eszközanyagában — más vidékekhez hasonlóan — erősen specializált, s emiatt viszonylag nagyszámú eszközzel találkozunk. A legerősebb specializáció természetesen a gazdarétegnél található, míg kisparasztoknál, valamint a napszámos, zsellér rétegnél ez kevésbé megfigyelhető. Ennek egyik alapvető oka az eltérő anyagi helyzet mellett az, hogy az említett szegényebb rétegek nem vittek teljes paraszti üzemet, gazdálkodásuk, életrendjük eltért a gazdatársadalométól, s ez eleve bizonyos tárgyegyütteseket fölöslegessé is tett háztartásukban. A berettyóújfalui paraszti táplálkozás kutatásakor pedig egy figyelemre méltó kettősséget is tapasztalhatunk. A gazdaréteg konyhaeszköz anyagában több hagyományos, s nagyszámú, erősen specializált eszközt találunk. Ugyanakkor az említett eszközökkel készített ételek leggyorsabban éppen ennél a rétegnél változtak meg századunkban, s ezt a változást a tárgyi anyag lassabban követte. A szegényebb rétegeknél az olcsó gyári tömegáruk viszonylag hamarabb megjelentek, az amúgy is szegényesebb eszközanyagukban a hagyományos tárgyak száma éppen ezért kevesebb. Ezzel szemben viszont anyagi helyzetük miatt nagyon sok ősi, hagyományosnak tekinthető ételt készítettek még a vizsgált időszakban is.

A napi táplálkozásnak a paraszti élet ritmusának megfelelő rendje alakult ki, amelyhez idős emberek napjainkban is ragaszkodnak. Tavasztól őszig napjában háromszor ettek: reggelit, ebédet és vacsorát. A téli hónapokban viszont csak kétszer: reggelit 9 —10 óra tájban, majd az ebéd idejét délután 4—5 órára kitolták, a vacsora pedig elmaradt. A napi két szeri étkezés téli időszakban azonban már nem volt kizárólagosan jellemző egyik paraszti rétegnél sem századunk első felében. Reggelire általában tejet nyersen vagy forralva, és kávét ittak. A kenyeret beleaprítottak, s tálból vagy tányérból kikanalazták. A tehéntejet többnyire nyersen itták, a forralás újabb szokás. Gyakran altattak tejet kis bögrékben, szilkékben, vászonfazekakban. Az aludt tejet különösen nyáron fogyasztották. Nemcsak juhtejből, hanem tehéntejből is készítettek gomolyát, ebből pedig túrót. Egyéb tejes ételek viszonylag ritkák, legfeljebb laskatésztából tejlevest, vagy köleskásából tejeskását főztek.80 Gyakran került még reggelire szalonna is, télen pedig mellette tepertő és kolbász, vagy éppen sültkrumpli. A vacsora déli maradékból, délről maradt sült tésztából került ki. Téli időszakban pedig többnyire a tepertő, kolbász, füstölt húsok szerepeltek. A tea is megjelent már a két világháború között, de azt különféle gyűjtött füvekből főzték. A legfontosabb étkezési alkalom az ebéd volt.

Hagyományosnak tekinthető, viszonylag kötött étrenddel a déli étkezésekkor századunkban már nem találkozunk. Egykori meglétére azonban következtethetünk. A vizsgált időszakban már inkább az az elv érvényesült, hogy mely napok számítnak teszt ásnak, s melyek húsosnak. A hét napjai közül kedd, szerda, valamint péntek és szombat számított gyenge (tesztás) napnak, a csütörtök és vasárnap pedig erősen húsos napnak. Ezek egyformán vonatkoznak mindegyik paraszti rétegre, ebben a vonatkozásban tehát a hagyománynak nagy szerepe volt. A hét napjain ebédre készített ételek viszonylag nagy száma, valamint a krumpli és bizonyos zöldség- és főzelékfélék előfordulása azt mutatja, hogy ez az étrend a múlt század végén alakulhatott ki.

Hétfőn általában vasárnapi maradék volt az ebéd. Ez kevés lévén, krumplilevest, vagy hagymalevest, ún. ispékest készíthettek. Kedden a bab, vagy a borsóleves járta, nyáron zölden, télen szárazon, utána pedig valamilyen sült tésztát tálaltak: tarkedlit és csörögét, ritkábban palacsintát (ezeket cserép vagy bádog tarkedlisütőben, lábosban, palacsintasütőben sütötték), vagy valamilyen főtt tésztát. Szerdán valamilyen gyenge leves: savanyú krumplileves, savanyú tojásleves, köménymagos leves, utána pedig főtt tészta: túrós, mákos, diós laska vagy galuska volt az ebéd. Az erősen húsos napnak számító csütörtökön tavasszal és nyáron általában csirkét, tyúkot, ősszel rucát, a téli hónapokban pedig többnyire füstölt disznóhúsokat ettek. Ezekből levest készítettek, a húst pedig krumplival fogyasztották. Pénteken legtöbb családnál paszulylevest főztek, utána pedig fánkot, tarkedlit sütöttek, vagy főtt tésztát: krumplis-, túrós tésztát, nudlit ettek. A már említett főtt és sült tészták mellett a módosabb gazdacsaládokban kalács is gyakrabban került asztalra. Különösen az arasznyi fa vagy ízikkóró sütőn megsütött kürtőskalács. Míg egyéb ételekhez zsírt használtak, a tésztákat elsősorban olajban sütötték. A kifőtt tészták azonban szombati napokon sűrűbben előjöttek, valamilyen savanyú levessel együtt. Gyakorinak mondható még a szombati paprikáskrumpli ebéd is. Vasárnap mindenütt ünnepi, húsos ebédet készítettek. Csirke, tyúk, ruca került évszaktól függően az asztalra.

Előtte mindig húsleves volt a szárnyasok aprólékjával, tésztával. A baromfit utána paprikásan vagy tojásos lisztben rántva krumplival tálalták. A módosabb helyeken asztalra került marha vagy birkahúst általában pörköltnek főzték meg. Különösen télen még nyúlhúst is készítettek vasárnap. A háziasszonyok a vasárnapi ebédet mindig úgy készítették, hogy abból maradjon mind vacsorára, mind pedig hétfőre is. A húsételek századunkban már szinte csak az udvarban tartott állatok (tyúk, kacsa, disznó) húsából készültek. Nyúl és fácán fogásával csak alkalmanként foglalkoztak. Többször került az asztalra tapogatóval, fenékhoroggal, varsával stb. fogott hal (cigányhal, ponty, compó, keszeg, kárász) rántva, paprikásán vagy levesként. Halételeket a legszegényebb családok fogyasztottak sűrűbben az iparos és tiszt viselő réteg mellett, s ők voltak azok, akik a fogott halat piacon árulták a néhány halásszal együtt. A vadmadarak közül legfeljebb csak a vadkacsa és szárcsa tojását szedték össze, s belőle rántottat sütöttek. A paraszti konyhában a rántott és töltött húsok, a különböző mártások a két világháború között kezdtek elterjedni.

Egy-egy család heti étrendjében a fentitől nyilvánvaló eltéréseket találhatunk. Megállapítható azonban, hogy a berettyóújfalui és berettyószentmártoni nép — más tiszántúli települések lakóihoz hasonlóan — elsősorban tésztaevő. A főtt és sült tészták túlsúlya jellemző minden főétkezésre. Az esetleges, lecsapolások előtti jelentős hús- és halevésre, ennek emlékeire ma már nem bukkanunk.81

A zöldség és főzelékfélék közül legnagyobb jelentősége a vizsgált időszakban a káposztának (24. kép) és a babnak volt. A többi közül először a borsó kapott nagyobb szerepet, majd pedig a 30-as évektől fokozatosan a kelkáposzta, karalábé, karfiol. Napjainkban, bár jelentős mennyiségű zöldségtermesztés folyik a berettyóújfalui kertekben is, sokan hoznak árut a csütörtöki piacokra a környező falvakból: Mezősasról, Péterszegről, Zsákáról, Gáborjánból, Bakonszegről és Szentmártonból. A káposzta és a karalábé főleg ez utóbbi két helyről származik, a krumpli pedig Ártánd és Peterd kertjeiből. Régebben zöldségtermesztéssel Berettyó újfaluban főleg a 4—5 holdas kisparasztok foglalkoztak, akik a fuvarozás mellett — így jutottak még jövedelemhez. Berettyószentmártonban pedig a bulgárkertészek révén vált jelentős üzemággá. A zöldségféléket pedig, főleg a hagymát, de a répát, a zellert, petrezselymet és a karalábét derecskeiektől vásárojták.82 A második világháború előtt ezekből elsősorban leveseket készítettek, az azóta eltelt évtizedekben pedig egyre több főzeléket. A levesek jelentősége azonban kevéssé csökkent. Önmaguk táplálkozását is úgy jellemzik, hogy „levesen és tésztán éltünk". A leveseket általában habarták (savanyúlevesek), de rántották is. Figyelemre méltó azonban, hogy a kásaféléknek századunkban már kisebb szerep jutott a táplálkozásban. A század elején a kölest, majd a két világháború közt a rizst már elsősorban disznóöléskor, tölteléknek használták. Ezek helyét ebben az időszakban részben a tarhonya foglalta el, de úgy tűnik, a lebbencsnek nagyobb jelentősége volt mindig. A belőlük készült öregételek a férfiak gyakorlatában maradtak fenn.

A krumpli nemcsak önmagában, levesnek vagy főzeléknek, és köretnek, hanem járulékos formában tésztába, kenyértésztába gyúrva is gyakori. Az említett falvakon kívül a Nyírségből hoztak nagyobb mennyiségben.83 Kedvelt eledel volt a sóval, tejjel vagy vízzel kevert és olajban kisütött lebesáng vagy marcafánk. A krumpli mellett nagy jelentősége volt Berettyóújfalu és Szentmárton táplálkozásában a kukoricának is. Ez a vidéknek kelet felé mutató vonása. Nemcsak szükségeledel, kenyérpótló ínségesebb években, hanem gyakori étel, különösen a szegényebb paraszti rétegeknél. Az édesmálét pl. kimondottan a sütemények között tartják számon. Ezt hígra kevert málélisztből kemencében, tepsiben sütötték ki. Előtte meleg helyen sokáig állni hagyták. A görhemálé tésztáját szintén málélisztből gyúrják, de ezt keményre hagyják, pogácsaszaggatóval kiszaggatják, s kizsírozott tepsiben, kemencében sütötték ki. Gyakran főztek puliszkát, vagy pulickát, amit aztán tejjel, vagy lekvárral ettek. Az idősebb családok étlapjáról ma sem hiányoznak ezek a kukoricás ételek. Amikor a disznónak daráltatnak, közben külön-külön daráltatnak étkezésre is lisztet. Ezt odahaza még kiszitálják, s a kapott lisztet használják fel. A szegényebb családok gyakran készítettek a két világháború között málékenyeret, amelyet fele részben búza, fele részben kukoricalisztből sütöttek. Ennek erjesztőanyaga, a morzsóka az előző málétésztából félretett darab volt. A málékenyér készítése hasonlóan történt, mint a búzakenyér készítése.

Berettyóújfaluban és Berettyószentmártonban nemcsak tiszta búzalisztből, hanem két szeresből (búza-rozs keverék) is sütöttek kenyeret.84 A tésztába olykor kukoricalisztet és krumplit is kevertek. A kenyérsütéshez szükséges eszközök egy részét: a sütőteknőt és a sütőlapátot román vándorárusoktól szerezték be az első világháború előtt, a szivanót (szén vonó) piszkafát, keresztfát többnyire asztalossal csináltatták. A szivanót, a piszkafát, a sütő lapátot a pítarajtó mögött, a többi eszközt a kamrában tárolták. A sütőabrosz és a szakasztó- ruha háziszőttes vászon volt. A szitát vásárban szitásoktól vették, újabban pedig üzletben. A szükséges mennyiségű kenyérlisztet (általában hetente-kéthetente sütöttek, s egyszerre 4—6 kenyeret) a teknőbe megszitálták. A már korábban előkészített kovászt a teknő egyik végébe öntötték, felverték, letakarták, s így maradt, amíg megkelt. A kenyér erjesztőanyagában az elmúlt 80—100 évben változások történtek. Az egykor jellemző, tartósított erjesztő-anyagnak, a párnak ma már csak az emléke él, századunkban már nem, vagy csak ritkán használták.85 Általános a morzsóka erjesztőanyagként, amelyet az előző kenyérsütéskor félre tett, elmorzsolt kenyértésztából készítettek, s tarisznyának nevezett kis vászonzacskóban a kemence sutban tárolták. A félretett tésztát anyakovásznak is nevezték, amelyhez régebben komlóskorpát is kevertek, s ezt a vesszőből font kovászszárasztón szárították meg. Ehelyett újabban élesztőt használnak.86 A teknőbe helyezett kovászra a katolikusok keresztet tesznek, ráhelyezik a keresztfát, a teknőt abrosszal letakarják. Gyakran még párnát is tesznek rá. Hogy a kovász szebben és hamarabb feljöjjön, némelyik asszony a szájával csücsörít és csuppog.87 Ezután következik a kenyérsütés legnehezebb mozzanata, a dagasztás. Dagasztani addig kell, amíg a tészta a kézről könnyen leválik. „Addig kell dagasztani — mondják —, amíg a gerenda nem csepeg", azaz amíg a homlokuk gyöngyözni nem kezd. A dagasztás után a tészta még kel a teknőben, ezalatt befűtik a kemencét. Többnyire szalmával, kóróval és ízikkel fűtenek. Ehhez használják a szivanót és a piszkafát, amelyeket használat közben olykor-olykor az odahelyezett vödör vízbe dugnak, nehogy meggyulladjon. Miután a kemence befűlt, a pernyét a szivanóval kihúzzák, s a kemence alját kiseprik. Szakasztáskor a tésztát Mrsel megfelelő számú és nagyságú darabra vágják s az előre elkészített szakasztókosárba (szakajtó) teszik. Ebben meglisztezett szakasztóruha van, amelyhez a nyers tészta nem ragad hozzá. A kenyér még a szakasztókosárban is kel egy ideig, s csak ezután kerül sor a bevetésre, amelyhez a sütőlapátot használják. Bevetéskor mind a kemenceszájra, mind a kenyérre a katolikusok keresztet tesznek, ritkábban azonban a reformátusok is megteszik. Hogy magasabb legyen a kenyér, a szakasztókosarakat egymásra rakták.88 Leghamarabb a cipó sül ki, ezt kiveszik, a kenyeret még hagyják. A kenyeret a forró kemencéből a szivanóval húzzák ki, kisseprűvel az alját megseprik, a tetejét pedig vizes kézzel megtörülik, megmosdatják. A kihűlt kenyereket ezután a kamrában levő, falra erősített deszka vagy kóró pócra, kenyértartóra helyezik. A kenyérkosárban a kanapé sarkán csak a megszegett kenyeret tartják. Kenyér tésztából készítik még a lángost, és a lepényt zsírosán, tejfelesen, lekvárosan. A lángos elnyújtásához, ugyanúgy, mint a friss főtt tészták készítéséhez, nyújtódeszkát és nyújtófát használnak. A teknőben maradt és kikapart vakarékból a mónárpogácsát készítik. Az ellapított tészta tetejét késsel bevagdossák, megzsírozzák, megsózzák, a kemencében kisütik. A nagyobb gazdáknál a kutyáknak kis teknőben külön korpakenyeret dagasztottak. A kenyérsütés tanulását, bár az egyik legnehezebb asszonyi munka, a lányok már 12—14 éves korukban elkezdték. A hagyomány szerint bizonyos ünnepeken, így űrnapján nem szabad kenyeret sütni, mert az ilyen kenyér a kemencében kővé válik.89 A kenyérsütés századunk közepén, a 40—50-es években szűnt meg Berettyóújfaluban. Hosszú évekig utána a cserekenyérnek (a pék lisztért kenyeret adott cserébe) volt nagy keletje, ma pedig többnyire boltból veszik.

A táplálkozásban a kenyérnek volt legnagyobb jelentősége. Nemcsak tejhez, kávéhoz, levesekhez, pörkölthöz, füstölt húsfélékhez és szalonnához ették, hanem gyakran magában is: üresen, zsírosán, lekvárosán, cukrosán. Belőle cukorral és ecetes vízzel ciberét, levest is készítettek, amely főleg a nyári meleg hónapok és a böjti napok étele volt. A szegényebb rétegek asztalára pedig még gyakrabban került. A megbecsült vendéget a Tiszántúl más területeihez hasonlóan kenyérrel, szalonnával kínálták meg. Bizonyos kultikus jelentőségre utal a sütés mágikus mozzanatain túl az is, hogy a kenyér megszegése többnyire a családfő fel adata volt.

A családfő ügyelt általában az étkezés lefolyására is. Ebéd előtt mindannyian együtt imádkoztak:

Jövel Uram, légy vendégünk. Áldd meg, amit adtál nekünk!

A legtöbb református családban csak ezután fogtak az evéshez. (A katolikusok is ezt az imát mondták, csak az Uram helyett Jézust.) Télen, vagy hideg, esős időben bent a szobában ebédelt a család, nyáron pedig kint a tornácon. Hagyományos, kötött ülésrendről nem be szélhetünk. Étkezéshez általában csak kanalat, szükség esetén kést használtak. A villa csak az utóbbi évtizedekben terjedt el általánosan. Mindenki külön kisfáiból, vagy tányérból evett. Étkezés végeztével újból imádkoztak:

Aki ételt, italt adott, Annak neve legyen áldott. Ámen.

Az ételek ízesítéséhez sokféle fűszert használt a berettyóújfalui konyha. A borsot üzletben vették, a paprikát és sáfrányt maguk is termelték. Ez utóbbi húsleveshez használták. Kapormagot, kaprot tettek a hurkába, savanyúkáposztába, kovászosuborkába, de sütöttek kapros túróstésztát is. A boltban vásárolt szegfűszeg kalácsba volt jó. A babérlevelet krumpli levesbe, újabban főzelékbe teszik.

Az ételek ízesítését szolgálják a különféle savanyúságok is, amelyek közül a leggyakoribb a már említett kovászos uborka és a káposzta. A disznótoron ételekhez télen sok tormát ettek, amely a kertben „magától" megtermett. Különösen az első világháború utáni években lett gyakori az apródinnye, ződpaszuly, birsalma, szilva, köszméte savanyúságként való használata. Ezeket általában sült és főtt húsokhoz tálalták, s inkább csak ünnepi ebédeknél. A kertekben, szőlőskertekben megtermett gyümölcsöknek azonban ez csak egyik felhasználási módja volt. Ették nyersen is, főleg az almát, körtét, cseresznyét, a szilvából lekvárt főztek. Szilvát, meggyet, kisebb mennyiségben almát és körtét pedig aszaltak is, amelyeket nemcsak nyersen, hanem böjti napokon levesnek megfőzve ették. A berettyóújfalui szőlőskertekben főleg szilva és meggy termett sok, az almát és a diót az első világháború előtt oláhoktól vették, gabonáért cserélték. A kertben termett gyümölcsöket főleg a szegényebb családok szederrel és kökénnyel pótolták. A táplálkozásban ezeken kívül a gyűjtögetett gombának volt még kisebb szerepe. A gyümölcsaszaláshoz a kovászszárasztót használták. A napra kitett megszikkasztott gyümölcsöt kétszer-háromszor a meleg kemencébe is betették, főleg kenyérsütés után, majd kosárban, zacskóban tárolták.90

Az előzőekben ismertetett táplálkozási rendtől eltérnek a csecsemők, kisgyermekek, a nagy nyári munkaalkalmak, a családi és kalendáris ünnepek táplálkozási szokásai, ételei.

A csecsemők 6—12 hónapos korukig szoptak, ritkán még tovább is. Elválasztás után kb. 2 éves koráig még elsősorban tejet (tehén-, kecske-, bivalytej vízzel felhígítva) és tejes ételeket kapott. Gyakran főztek neki tejbegrízt, tejespuliszkát. Fokozatosan adtak neki más ételt is: főtt tojást, törtkrumplit, almát reszeltek, gyengébb húslevesből is kapott. A gyengébb főtt húsokat az anyja még megrágta neki, ha még nem jött ki a foga. Ezt csócsának nevezték. Ha sírt a gyerek, egy tiszta ruha végébe cukrot, vagy cukros kenyeret kötöttek, s ezt, mint a cuclit elszopogatta. Két-három éves korától kezdve mindent megevett, amit a felnőttek, „legfeljebb mindig a javát kapta". Ettől az időtől kezdve külön gyermekételt nem csináltak. A gyerekek egészen iskoláskor végéig még tízórait is kaptak, amely a felnőttek étkezései közül hiányzott. Ez lehetett zsíros vagy olajos kenyér, lekváros kenyér, cukros kenyér. A legtöbb gyümölcsöt is ebben a korban ették. Az iskolások tízóraija a család anyagi helyzetétől erősen függött. A szegényebbeknél ez általában málé volt, míg a módosabb szülők kolbászt, vagy pedig kifli-, zsemlevásárlásra adtak pénzt gyermekeiknek. Ősz elején pedig gyakori volt a gyümölcs is.91

A termelőszövetkezetek megalakulása előtt a nagyobb mezei munkáknak is sajátos táplálkozási rendje volt. A nagy tavaszi munkák, a kapálások idején, egészen az aratásig tarisznyát vittek az emberek. Ebben az időszakban főtt ételt csak este, odahaza ettek. Reggelire szalonnát sütöttek nyárson, ebédre fehérszalonnát, kenyeret, hagymát ettek. A kenyeret és a szalonnát szalvétába, vagy ruhába csavarták, a hagymát csak úgy beletették a tarisznyába vagy más néven szeredásba, a sót pedig apró, fából vagy szaruból készült sótartóban tartották. A szeredást vásárban vagy a helybeli szűrszabótól vették. Az aratás, cséplés és hordás után, az őszi munkák idején is hasonló módon étkeztek. Aratáskor és gépeléskor az asszonyok mindig főztek odahaza, s vagy maguk, vagy nagyobb gyermekük vitte ki az ebédet szilkében és kasornyában az embereknek. A kasornya ritka kötésű, hálószerű ételhordó kantár volt. Házilag készítették. Az aratási ebéd valamilyen levesből, s utána nyomtatékból állott. Főleg könnyű, savanykás leveseket főztek: köszméte-, alma-, húslevest, víziciberét, a nyomtaték pedig sült tészta: csöröge, fánk, vagy éppen felolvasztott, zsírban lesütött kolbász vagy hús. A húst egy tányéron, a szilke tetejére tették. A víziciberét nyári munkák idején gyakran vitték magukkal a mezőre, mert savanykás volt, s a nagy melegben hűsített. Ha az aratás vagy gépelés a községtől távolabb volt, akkor nem vittek ebédet a munkásoknak, hanem azok főztek esténként maguknak. Ilyenkor mindig vitték a vas háromlábat és a bográcsot magukkal. Alá szalmával, ízikkel vagy árvaganéval tüzeltek. Ez többnyire a más földjén dolgozó napszámosok gyakorlata volt. Esténként ilyenkor krumpli levest, lebbencset, slambucot, paprikáskrumplit főztek. A kész ételt pedig a bográcsból ki kanalazták. A mezőn való főzés, a vasháromláb és a bogrács használata egészen az 1950-es évek végéig volt gyakorlatban. Szalonnasütéskor Berettyószentmártonban tűzikutyát is használtak, ennek támasztották neki a nyársat.92 A 60-as évektől ezek a főzési alkalmak, velük együtt az ételek férfiétel jellege, valamint a főzéshez használt eszközök alkalmazása megszűnt.

A legtöbb ünnepnap ételei a már ismertetett vasárnapi étrenddel mutatnak hasonlóságot. Jellemzőjük mindenképpen a hús fogyasztása, illetve valamilyen sült tészta készítése volt. Az ünnepek étrendjében jelentek meg először századunk folyamán a tisztviselő, úri rétegtől, valamint a módon parasztságtól elterjedt töltött és rántott húsok, amelyek az addigi ünnepi ételeket kiszorították. Jellemző példa erre a töltöttkáposzta, amely a múlt században még általában az ünnepek, lakodalmak étele volt, a század elejétől azonban fokozatosan minden paraszti rétegnél hétköznapi étellé alakult. Az ünnepi ételek sorában helyét sült húsok és pörköltek foglalták el. Ünnepi ételként legtovább, egészen a 40-es évekig a szegényebb paraszti rétegeknél maradt meg.93 Hasonló sorsa volt a tojásos tésztából keményre gyúrt, csörögemetszővel felvágott csörögének, amellyel az előzőekben mint hét köznapi étellel már többször találkoztunk.94 Helyét az első világháború után öntött tészták (piskóta) és torták, krémes tészták foglalták el.

Speciális étrendje, ételei néhány nagy családi és kalendáris ünnepnek voltak, máskor a szokásos vasárnapi, ünnepi ételeket fogyasztották.

Keresztelőkor általában ünnepi ebédet készítettek, amely századunk első felében a szegényebb paraszti rétegeknél húsleves és töltöttkáposzta volt, utána valamilyen sült tészta és bor. A módosabb gazdáknál csigaleves, töltöttkáposzta vagy pörkölt, gyakran kürtőskalács, esetleg más sütemény és bor. Az ünnepi ebéden a keresztkomán, komán kívül a szűkebb család vett részt. A gyerekágyas asszonynak a keresztmama, komaasszony és a rokonság más nőtagjai komacsészét vittek, amíg lábadozott. Ez a szokás egészen a 40-es évekig megvolt. A komacsésze ételhordóhoz hasonló, cserépből készült többrészes díszes edény volt. Mező túri fazekasoktól vásárolták. Általában 3—4 részből állott. A gyerekágyasnak vitt ételek általában azonosak, hagyományosak voltak. „A legjobbakat főzték ilyenkor": tyúklevest, sült vagy rántott csirkét, újabban pörköltet krumplival, ehhez esetleg valamilyen savanyú mártást adtak. Végül csörögét vagy fánkot vittek, a 30-as évektől pedig egyre többen piskótát. 95

A lakodalmi eseménysornak mind a mai napig sajátos, hagyományos étrendje van. Esküvő előtt, amikor a menyasszonyért mentek, az érkezőket meleg borral és kaláccsal kínálták meg, a templomból hazatérve szintén. Az ünnepi főétkezés a vacsora volt. Ennek egyes fogásai nem sokat változtak századunk folyamán. Először csigalevest (tyúkhúsleves) tálaltak fel, amelynek tésztáját a lakodalom előtt ún. csigacsinálóban készítették el. Ezt követően a módosabb helyeken birkapörkölt, másutt töltöttkáposzta volt. A harmadik fogás kemencében, tepsiben sütött tyúkhús volt, amelyet felszeletelve tálaltak. A húsokhoz krumplit ritkán főztek, kenyeret, de még inkább kalácsot ettek hozzá. A vacsora után és az éjszaka folyamán kalácsot, csörögét, fánkot, szalagárés tésztát, a 30-as évektől kezdve pedig mind gyakrabban tortát tettek az asztalra. A mulatáshoz a bor elmaradhatatlan volt.

Halotti tort a vizsgált időszakban már csak módosabb gazdacsaládok tartottak. Egykor azonban általános lehetett. A torba a rokonságon kívül meghívták a papot, a kántort, a sírásókat, olykor a koporsóst is. A temetés után volt a birkapörkölt vacsora, utána pedig bor. Télidőben főleg disznóhúst főztek.96

Gazdasági jelentőségén túl családi ünnep számba ment Berettyóújfaluban a szüret és a disznóvágás is. Szüretkor reggelire nagyon sokan kalácsot vittek, s azt ették szőlővel. Ahol ebédre nem főztek, ott „nyers, sós szalonnát" ettek kenyérrel, ami „a szőlőre nagyon jól esett". Ezeken a helyeken estére volt főtt étel. A fő szüreti étel a módosabb családoknál a birkapörkölt volt, másutt pedig — mivel ekkor volt a ruca szezonja — rucahúslében rucahúsos kását főztek. Ritkábban túrós, mákos, diós buktát sütöttek az asszonyok a szüretelőknek. Szüret idejére az óbor általában elfogyott. Ezért valamivel korábban kisebb mennyiségű bort készítettek, amit előszüretelt bornak neveztek. A szüret idején ezt itták.

A disznóvágásokra általában a hideg érkeztével került sor. Karácsonyra mindenütt igyekeztek disznót vágni. Egyes helyeken, különösen ha egyszerre többet vágtak, 20—30 ember: rokonok, szomszédok összejöttek. A böllér (vagy hentes, vagy paraszt specialista) megérkezésekor pálinkát ittak, utána rongyospogácsát ettek. A disznó leszúrásakor a vért egy edénybe felfogják, amelyet vereshagymásan kisütnek. A disznó perzselése és felbontása után ezt eszik reggelire. Forralt bor állandóan van. Ebédre, de többnyire vacsorára orjalevest főznek, utána főtt orját, toros káposztát tálalnak. Gyakran készítettek fokhagymás és vereshagymás sült húst. Ritkán sütnek vacsorára a friss kolbászból és hurkából. Szegényebb helyeken s főleg a század elején disznóöléskor zsíros, húsos lében köleskását főztek, ez volt az öregkása. A zsíros ételekre a nap folyamán sok bor fogyott. Berettyóújfaluban és Szentmártonban — más vidékekhez hasonlóan — a levágott disznó minden darabját igyekeztek hasznosítani. Főleg a következő évi szükséges szalonna és zsírmennyiséget igyekeztek biztosítani. Ezen a vidéken régebben csak a fehér, sózott szalonna járta, a füstölés újabb szokás. A szalonnát, de még inkább a kolbászt, a csülköt, a sonkát és más húsféléket elsősorban a szabadkéményben füstölték, ezek- lebontása után pedig külön erre a célra épített füstölőben. Szívességből, vagy pénzért mások számára vállalnak egyes családok húsfüstölést. A kolbásznak egy részét és a karajt lesütötték, üvegbe tették és zsírt öntöttek rá. Ily módon a lesütött kolbász és hús hosszú ideig elállt, s következő nyáron (aratáskor, csépléskor) kiolvasztották, s úgy fogyasztották. A lesütött hús készítése újabb szokás, korábban a húst inkább füstöléssel tartósították. A tenyérnyi-féltenyérnyi darabokra vágott szalonnából sütötték a zsírt, s így nyerték a tepertőt, ami egyik fő téli táplálékuk volt. A szalonna alá egy üsthöz (a zsírt üstben katlanon, vagy különálló üstházban sütötték) kb. egy fél liter vizet öntöttek, a tepertő így finomabb, gyengébb lett. A háj alá pedig sütéskor tejet öntöttek, s az így nyert zsírt vajzsírnak nevezik. Ezt elsősorban kalácssütéshez használták. A disznó belső részeiből májas és véreshurkát készítettek. A gömböc véreshurka töltelékéből készült, de a pofaszalonnából vágtak bele kis kockákat. Ezt evés előtt vízben tormával együtt megfőzték, s miután meghűlt, felszeletelve tálalták. Disznósajtot is töltöttek. A szalonnáról leszedett bőrből, a csülökből, a disznó füléből és farkából kocsonyát főztek. A disznóvágásnak speciális esz közei vannak. A szalmát perzseléskor hosszú nyelű, kétágú villával igazgatták. A disznó tisztításához rossz kaszából készítettek házilag késeket. A zsírsütéskor nagy fakanállal kavarták a szalonnát, a kész tepertőt pedig fából készült szűrőkanállal, szűrővel szedték ki. A legfontosabb eszközök a kések voltak, amelyeket már előző nap köszörűn megélezték. A hurkát és a kolbászt henger alakú, pléhből készült töltővel töltötték. Hurkatöltője csak nagyobb gazdacsaládoknak és a bölléreknek volt.

A naptári ünnepek között a nagyböjtben, a nagyhéten és nagypénteken csak a katolikus lakosság nem élt zsírral. A többségben levő reformátusság csak nagypénteken tartott böjtöt. Előtte való este, nagycsütörtök este túrósgaluskát főztek, de zsírtalanul. A hagyományos nagypénteki ebéd a szilvacibere (az aszalt gyümölcsöknek a nagyhéten volt jó piaca) vagy másnéven pötyő, pöntyőleves, utána főtt tojás volt. Tojás helyett némely helyen mákoscsíkot, ritkábban fánkot készítettek. Nagypénteken csak egyszer ettek, de a pattogatott kukoricát egész nap rágcsálhatták.

Húsvétkor sonkát és tojást főztek, amellyel azután a locsolókat is megkínálták. Húsvétra, de még más ünnepre (pünkösd, karácsony stb.) is kalácsot sütöttek. „Ünnep nincs kalács nélkül" — mondják. Húsvétkor, pünkösdkor és karácsonykor dúc nevű kalácsot sütöttek, amellyel a csordást és a csürhést megajándékozták. A dúc fonatos üreskalács volt, amelyet tepsiben vagy lábasban sütöttek ki. Karácsonynak a hosszú csíkba elnyújtott, eldarabolt, tepsiben kisütött, vízzel és mákkal leöntött mákos guba volt a sajátos étele. Általában a máskor is szokásos ünnepi étrendhez igazodtak. Két karácsony között (karácsony és újév között) nem ettek kását, lencsét, paszulyt egyáltalán szemes ételeket, mert a hiedelem szerint akkor pattanásosak lesznek. A két ünnep között ezért nem öltek, vagy csak ritkán disznót, mert a disznóvágáshoz is kása kell. Szilveszterkor, az év utolsó napján kocsonya és rétes volt a hagyományos étel. A rétest sokféle töltelékkel készítették, volt káposztás, köleskásás, túrós, mákos, diós, sülttökös rétes. Újév napján legtöbb helyen disznóhúst ettek savanyúkrumplival, de tyúkot, baromfit sosem. A hiedelem szerint ugyanis a disznó az előre túr (vagy csomóba túr), a szárnyas viszont hátra kapar (vagy kikaparja a szerencsét). Marhahúst is ritkán ettek, mert a marha is szétszórja a szénát?97

Összegzés. Bár az előbbiekben számos kérdés megválaszolatlan maradt, néhány tanulságot az ismertetett anyag kapcsán mégis leszűrhetünk.

Az a kép, amelyet a gyűjtött szóbeli és vizsgált tárgyi anyag elénk tár, egy alakuló, polgárosodó közösség kulturális képe. E változásnak jegyei már a századforduló idején is erőteljesen megmutatkoznak. A lecsapolások hatása ekkorra már beért, s a vízvilághoz kapcsolódó háziipari tevékenységek (vessző, gyékény- és nádmunkák) veszítettek jelentőségükből. Nemcsak azáltal, hogy fokozatosan egyre kevesebb számú specialista, szakiparos kezében összpontosultak, hanem a gyári árucikkek behatolása, a kereskedelmi hálózat, út-vasút kiépülése révén is.98 Nagyobb fontossága egyedül a kenderfeldolgozásnak maradt, bár a háziszőttes vászon a ruházkodásban betöltött szerepét elveszítette. Szerepe azonban mindvégig nagyobb volt, mint a szomszédos Nagykunságban, ahol pl. már a 19. század elején sem termelték meg saját szükségletükre a kellő mennyiségű kendert." A korábbi fehér ruhák viselése mind szűkebb paraszti rétegre, idősebb korosztályokra korlátozódott. A hagyományosnak tekinthető, gyári anyagokból és iparosok által készített ruhadarabokból álló viselet a múlt század végére alakult ki, az első világháború után azonban hamarosan ez is megváltozott. Csupán egyes elemei maradtak fenn szinte napjainkig (pl. a kötő, konty- viselet). Ám pl. a kötőviselet is az újabb, múlt század végi kékfestő divatot őrzi, s nem a fehér házivászonét.100 Különösen a női viselet átalakulására volt gyorsító hatással az a körülmény, hogy Berettyóújfalu megyeszékhely lett, s ezáltal nemcsak a tisztviselő, hanem az iparos, kereskedő réteg is felduzzadt. E réteg hatására vált általánossá néhány, korábban alig ismert, vagy ismeretlen ruhadarab (pl. kombiné, melltartó, pantalló, hajviselet stb.). Fel tétlenül hangsúlyoznunk kell újra, hogy a berettyóújfalui női viselet a múlt század végén — hasonlóan az alföldi mezővárosokhoz általában — egy-két elemet (pl. pendely) leszámítva, már teljesen átalakult, polgári jegyeket mutat.101 A két világháború között rohamos gyorsasággal tűnt el a szűr- és a bőrruhaviselet (bunda, suba, kisbunda), s az 1930-as évekre a kisipari műhelyek is fokozatosan megszűntek, illetve elsősorban javításra rendezkedtek be. Ugyanakkor ez az időszak hozta néhány polgári igényt kiszolgáló iparág fellendülését (borbély, cukrász, fényképész, kárpitos stb.).102 Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a helyi kézműipar az első világháború előtt Nagyvárad, utána pedig Debrecen hatása miatt sosem lépte túl a szolgáltató jelleget.103 Meg kell azonban jegyeznünk, hogy talán a viseleten kívül a megyeszékhellyé válás az élet más területén nem azonnal, vagy nem közvetlenül éreztette hatását. A megyeszékhellyé válás ugyanis nem a község életében gyökerezett, emiatt — durván fogalmazva — hosszú évekig egymás mellett éltek anélkül, hogy egyik a másikat nagymértékben befolyásolta volna.

A berettyóújfalui paraszti háztartás eszközanyagát vizsgálva jelentős kereskedelmi, árucsere-kapcsolatokra derült fényt. Az első világháború végéig faeszközeík és cserépedényeik nagy részét a ma Romániához tartozó bihari hegyekből szerezték be, hasonlóan a mészhez, sóhoz és bizonyos gyümölcsféleségekhez. A határok meghúzása után egy ideig Mezőtúr látta el a vidéket cserépedényekkel, más vonatkozásban viszont rákényszerültek, hogy pl. a faeszközöket, egyes cserépedényeket újabb: gyári, bolti tárgyakkal pótolják. Bizonyos eszközváltások mögött tehát erre a körülményre is figyelnünk kell. A berettyóújfalui paraszti háztartás a hegyvidékről kapott tárgyak mellett a szomszédos Nagysárrét hatását is magán viseli. A legtöbb gyékény, nád és vesszőmunka innen került még a két világháború között is községünkbe.

A táplálkozás, amelyben legnagyobb súllyal a tésztás ételek, valamint a kukorica és a krumpli szerepelnek, azt mutatja, hogy ez a táplálkozási rend a múlt század végén alakult ki ebben a formájában. Ezt látszik megerősíteni az a körülmény, hogy pl. kölesből készült étellel alig találkozunk.104 Bizonyos zöldség és főzelékfélék jelentkezése is erre az időpontra utal. Egyes zöldfőzelékek, húsfélék és sütemények készítésében a megyeszékhelyen élő tisztviselő, hivatalnok, iparos réteg hatását mérhetjük le, bár ezek elég későn, csak az 1930-as évek második felétől jelentkeznek a paraszti táplálkozás gyakoribb ételeként, a szolgálók, szakácsnők, cselédek közvetítésén keresztül. A megyeszékhellyé válás bizonyos mértékig a berettyóújfalui kertkultúra fellendüléséhez is hozzájárult (új vásárló réteg megjelenése). A főzelékfélék általánossá válása azonban csak az 1940—1950-es években figyelhető meg. Mindezek a gazdálkodásban bekövetkezett változásokat is tükrözik. A berettyóújfalui táplálkozás egészét tekintve, vidékünk két nagyobb táplálkozási övezet körülbelüli határán foglal helyet. A szárított, tördelt tészta (lebbencs) nagy fontossága szemben a jelentéktelenebb tarhonyafogyasztással, a Tiszántúl nyugati, északi részeihez, míg pl. a kukoricaételek változatossága és jelentősége a keleti, bihari részekhez kapcsolja.

Mindezek a változások szélesebb társadalmi körben az 1940—1950-es évekre értek be. Együttvéve a hagyományos (századforduló körüli) kultúra felbomlását, a közösség polgáriasodását mutatják, s egyúttal jelzik Berettyóújfalu népének alkalmazkodását az új, meg megváltozott körülményekhez.

Ezúton mondok köszönetet Zétényi Gabriella és Fejős Zoltán III. éves egyetemi hallgatóknak, akik az anyag összegyűjtésében sokat segítettek. Mindenekelőtt pedig köszönettel tartozom azoknak a berettyóújfalui lakosoknak, akik tudásukat velünk, gyűjtőkkel megosztották, s ezáltal a tanulmány anyagát szolgáltatták. Árgyelán Lőrinc, Balázs Imre és felesége, Daróczi Pálné, Dombrádi Gergelyné, Fábián Istvánná, Gál Zsigmond, Germán Antalné, Gulya András és felesége, Gulya Imre, Horváth Sándorné, Imre Mihály és felesége, Jakab Ambrus és felesége, Karácsony Gergelyné, Karácsony Sándorné, Király Sándorné, Kiss András és felesége, Kiss Istvánná, Kiss Mihály, Körtvélyesi Géza, Lipták Andrásné, Mezei Andrásné, Nagy Istvánné (Báthori u.), Nagy Istvánná (Nyáras u.), Nagy Lajos, Pálfi Jánosné, Rácz József és felesége, Rácz Sándor, Szabó Lajos, Szatmári Ferenc, Tatár Miklós, Tollas Gyula, Tollas Vince és felesége, Tóth András és Varga Imre segítségét ezúton is megköszönöm.

A név nélkül szereplő fényképek a szerző felvételei. A reprodukciókat Fekete Gáborné készítette.

JEGYZETEK

1. A ma is fellelhető jelenségekre, tárgyakra a szövegben és a képmellékletben utalunk
2. Vö.: Vendé 1901.; Szűcs 1938.; Varga 1962—1964. 69. skk.; A debreceni Déri Múzeum és a KLTE Egyetemi Néprajzi Intézetének kézirattárában levő tanulmányok, gyűjtések publikálatlanok, s ezért hozzáférhetetlenek.
3. Nagy 1938. 148.
4. Fényes 1839. 40.
5. Fényes 1839. 40.; Nagy 1938. 148.; Sarkadi 1901. 308—309.
6. özv. Nagy Istvánné családja, Nyáras u. 22.
7. A kenderdörzsölő eszköz nyomára már nem akadtam. Vö.: Nagy 1938. 156.
8. Debreceni Egyetemi Néprajzi Intézet Archívuma (DENIA) 733. Puskás Emília gyűjtése.
9. Vö.: Nagy 191%. 156. skk.
10. Nagy István azt írja, hogy a „régi fajta nádbordákat rác házalók készítették és faluról falurajáva adták, vagy konkoly-magért cserélték". Nagy 1938. 160. E házalókra azonban a vizsgált időszakból már emlékeznek.
11. Az ára akkor kb. 15 pengő volt. Nagy 1938. 160.
12. Nagy 1938. 160.
13. Vö.: Nagy 1938. 161.
14. Nagy 1938. 160—161.
15. Nagy 1938. 149.
16. Szűcs 1965. 29.
17. Nagy 1938. 154.
18. Nagy 1938. 154. A visszaemlékezések szerint 1945 előtt Darvas, Újiráz, Csökmő, Komádi, Váncsod, Bojt és Biharkeresztes mellett nagy vesszőtelepei voltak a váradi káptalannak. A vessző nagy részét exportálták, de adtak el a környékbeli iparosoknak is. Ma a berekböszörményi tsz tart fenn egy kb. 25 holdas vessző telepet. Innen, vagy pedig a derecskéi csemetekertből is vesszőhöz lehet jutni.
19. Csalog Zsolt szerint ezek alkotják a magyar paraszti kosárfonás legfiatalabb rétegét. A sokféle típus és változat azt jelenti, hogy „még napjainkban is variálódó, gazdagodó körrel van dolgunk". Csalog 1962. 320. Csalog megállapítását nemcsak a berettyóújfalui kasok és kosarak nagy forma gazdagsága, hanem funkciótól függő változatos terminológiája is igazolja. Ezek részletezésére azonban nem térünk ki.
20. Tatár Miklós 58 éves, kosárkötő.
21. Nagy 1938. 154—155.
22. Vö.: Nagy 1938. 148, 181.; Vendé 1901. 235—236.
23. Szűcs 1933.
24. Vö.: Szűcs 1933.; Szűcs 1965. 29.
25. A nád használatához és feldolgozásához lásd: Szűcs 1936.; Szűcs 1938. 183. skk.; a korábbi állapotok illusztrálására pedig Fényes 1839. 56.
26. A seprűkészítés már a múlt század végén is eléggé elterjedt háziipari tevékenység volt, amely
    azonban vidékünkön árutermelő jelleget sosem öltött.
27. Kresz 1956. 23. skk.; Gáborján 1969. 18.
28. Szűcs Sándor a kék ing és gatya viselését az 1860-as évek divatjának, a zsírral bekent tőgyfagatya használatát télen általánosnak, s nyári—téli viseletként is szokásosnak mondja. Szűcs 1938. 207.
29. Vö.: Szűcs 1938. 207.
30. Vö.: Szűcs 1938. 207. A régi ingviselethez lásd még: Szűcs 1938. 206—207.
31. A kékfestő anyagból készült kötő valószínűleg a múlt század 60—70-es éveiben divatozott kéking és gatya viseletének maradványa. Vö.: Szűcs 1938. 212.
32. A posztóruha viselése a módos gazdák körében azonban jóval korábban megjelenhetett, hiszen egy 1839-ből származó adat szerint Biharban ,,a' vagyonosabbaknál setétkék posztó nadrág és dolmány, ugyan Hlyen színű mellénynyel" divatozik. Kresz 1956. 46. Ennek a korai adatnak az idézése tanulságos, noha nem kimondottan Berettyóújfalura vonatkozik, mert a paraszti vissza emlékezésekkel összevetve arra utal, hogy a posztó nadrágviselet viszonylag későn érkezett el Berettyóújfaluba. A Sárrét falvaiba pedig még később, amint azt Szűcs Sándor 1885-ből származó adata igazolja. Vö. Szűcs 1938. 213. A gatya-ing viseletet nem szorította ki, hanem rövid ideig mellette élt, amíg a gyári anyagokból készült ruhadarabok helyüket át nem vették.
33. Vö.: Kresz 1956. 104.
34. A nadrág, mellény, és kabát összetartozását említi Szűcs Sándor és Kresz Mária is. Vö.: Szűcs 1938. 213.; Kresz 1956. 48.
35. Lásd még: Vendé 1901. 218.
36. özv. Lipták Andrásné szűcsmester, Ságvári u. 5. Bár a prémes gallér a korábbi viseletnek (módos paraszt, iparos) is része lehetett. Vö.: Szűcs 1938. 213.
37. Korábbi meglétére Szűcs Sándor utal. Szűcs 1938. 213.
38. Vö.: Szűcs 1938. 211.
39. A berettyóújfalui hagyományban nem találjuk meg a csizmaszáras oláh Békés megyéből ismert alakját, aki elnyűtt csizmák szárait vette meg bocskorkészítés céljából. Egykori meglétük azonban a hegyvidék és az alföldi részek nagyon erős migráció és árucsere kapcsolatainak ismeretében feltételezhető. Vö.: Banner 1948. 111.
40. A bocskor és csizma viseléséhez, a mezítláb járáshoz lásd: Kresz 1956. 42—44. Ugyanitt a papucs viselésről nem tesz említést, holott ez az északmagyarországi részek kivételével mindenütt általános volt a múlt században is.
41. Vö.: Garay 1911.; Szűcs 1938. 211.
42. Az első berettyóújfalui borbélyra 1887-ből, a református egyház halotti anyakönyvéből van adatunk. Sándor Mihály né gyűjtése. Bihari Múzeum Adattára.
43. Valószínűleg a ma is gyógyszertárban kapható hurkapálcákra gondoltak. Lásd még: Banner 1948. 112.; Kresz 1956. 37—38. 64—65.
44. Vö.: Szűcs 1938. 211.
45. A kalap mellé tűzött tollat Béres András a viselet elmaradhatatlan részének mondja. Béres 1955. 35.; Lásd még: Kresz 1956. 38—39, 65—66.
46. A hencidai szalmakalap-ipar virágkorát a századfordulón élte. Fő piacát Nagyvárad és környéke jelentette. Ennek elszakítása az első világháború után a legfőbb piacától fosztotta meg a hencidaiakat. Bakó 1940. 137—138.; A berettyóújfalui emlékezet nem tartja számon, de más forrásból tudjuk, hogy a hencidai szalmakalap mellett a hajdúnánási szalmakalap is eljutott vidékünkre. Vö.: Igmándy 1940. 74.
47. A bihari szűr egykor elsősorban szabásában különbözött más vidékek szűrviseletétől. A múlt század közepén terjedt el ugyanis Biharban, majd innen kiindulva másutt is a kis felálló galléros, nyakas szűr. Vö.: Gáborján 1969. 23.; Századunk elején még élt a nyakatlan szűr viselésének emléke is. Vö.: Szűcs 1938. 210.
48. Szűcs 1938. 210. $ g
49. Uradalmi jelvények a 18—19. században a cselédek süvegén voltak láthatók. Kresz 1956. 38, 102., de más formában akkor is és később is minden uradalmi eszközön, állaton stb. feltüntették.
50. A szűr, cifraszűr viselethez lásd: Kresz 1956. 60—62. A berettyóújfalui szűrszabók (Mezei András, Zsugovits Lajos) a trianoni határok meghúzása előtt nagydisznódi, szebeni szűrposztóból dolgoztak. Azt követően a posztót Veszprémből vásárolták. A szegeshez és a rátéthez szükséges anyagot pedig helybeli kereskedőktől.
51. A berettyóújfalui vásárok időpontja századunk elején a következő volt: február első szerdája és csütörtökje; április 24. (Szent György nap); augusztus 15. (Nagyboldogasszony); valamint október 9. előtti hét szerdai és csütörtöki napja.
52. Ettől az időtől kezdve álltak át a szűrszabók a pokróc és tarisznya készítésére és árusítására, díszmunkák készítésére. Vö.: Béres 1955. Szűcs 1938. 209—210.
53. A gubaviselet virágkora a múlt század közepére esik. Ebben az időben mind Hajdúböszörményben, mind pedig a nagylétai uradalomban a cselédbérben is bennfoglaltatott. Galgóczi 1855. 193, 194.; Fényes Elek pedig a Bihar megyei magyarok ruházatának leírásakor megemlíti a „fekete s ritkábban szürke guba" viselését. Fényes 1839. 50.; Lásd még: Kresz 1956. 34.
54. Szűcs 1938. 211.; Vendé 1901. 219. (Konyárra vonatkozóan.)
55. Vö.: Szűcs 1938. 210.
56. Szűcs Sándor szerint az alsószoknya az 1870-es években jött divatba.
57. Szűcs 1938. 214.
58. Vö.: Szűcs 1938. 214., Az ingek elnevezéseihez lásd még: Vendé 1901. 219.
59. Vö.: Vendé 1901. 218.
60. Vö.: Szűcs 1938. 214.
61. Bihar megye más területein is ez volt a leggyakoribb elnevezés, míg Derecskén és Sárréten a puszii név járta. Vendé 1901. 218.;
62. Szűcs 1938. 214.
63. A totyola általánosan elterjedt terminus volt. Díszes, ünnepi totyolát, főkötőt egy korábbi időszakban viseltek. Vö.: Szűcs 1938. 215.
64. Kendervászonból készült kendőt a vizsgált időszakban már nem viseltek, emlékét az emlékezet sem őrzi. Vö.: Szűcs 1938. 214—215.
65. Kállai 1938. 80.
66. A gyűrűváltás eljegyzéskor az 1920—30-as években vált általánossá. Szalay 1971. 369.
67. „A mezőtúri szűcsök Sarkadig, Váradig vitték a híres túri bundát" — írja Dorogi Márton. Dorogi 1962. 12.; A kisbunda viseléséhez, készítéséhez lásd Dorogi Márton tanulmányát: Dorogi 1962.
68. Korábban is a Nagykunságban és a Hajdúságban, valamint környékükön volt népszerű. Gáborján 1969. 24.
69. Szalay 1971. 375.
70. Vö.: Szalay 1971. 372, 375.
71. Vö.: Dám 1968. 250—251.; Kresz 1960. 370—373.
72. A gömöri-nógrádi és révi fazekasok körzetének határa kb. a Debrecen—Nagyrábé vonaltól keletre húzódott. Erre a vidékre mindkét helyről eljutottak. Kresz 1960. 307, 315.
73. Vö.: Kresz 1960. 370—373.
74. A berettyóújfalui és berettyószentmártoni paraszti háztartásban éppen ezért nagyon nehéz elkülöníteni a révi, a gömöri és az újabb mezőtúri főzőedényeket. Ezt mutatja a Bihari Múzeum kerámiagyűjteménye is.
75. Az első artézi kutat 1905-ben a községháza előtt fúrták, a következőt a Bocskai utcában. Sándorné 1962. 462.
76. A hódmezővásárhelyi edény elterjedési körzetébe Berettyóújfalu is beletartozott. Vö.: Kiss 1916. 95—97.
77. Ugyanez a jelenség megfigyelhető a Szolnok megyei településeken mind a keletről jött (oláh), mind az északról jött (tót) vándorárusokkal kapcsolatban.
78. Vö.: Banner 1948. 111., 112—113.; Vendé 1901. 235.; Nagy 1938. 149.
79. Vö.: Nagy 1938. 149.
80. Lásd még: Szűcs 1938. 225—227.
81. Szűcs Sándor megállapítása szerint is a „bihari nép táplálkozásában a tésztafélék és egyéb növényi eredetű ételek játsszák a vezető szerepet". Szűcs 1938. 218.; Varga Gyula megállapítása, hogy Biharban „az alföldi tésztás ételekkel szemben itt a hal- és húsételeknek a fogyasztása volt jellemző", nem az elmúlt száz évre, s nem a bihari részekre, hanem a lecsapolások előtti Sárrétre vonatkozhat. Lásd: Varga 1962—1964. 70.
82. Vö.: Varga 1975.
83. Vö.: Szűcs 1938. 223.
84. Vö.: Szűcs 1938. 220.; Kisbán 1970. 102.
85. Vö.: Kisbán 1970. 106.
86. Vö.: Szűcs 1938. 219.; DENIA. 499. Szalacsi Rácz Mária gyűjtése.
87. Saját gyűjtés mellett lásd: Szűcs 1938. 220.
88. DENIA. 504. Szalacsi Rácz Mária gyűjtése.
89. Vö.: Vendé 1901. 227—228.; Dám 1968.
90. A hegyvidék és az Alföld cserekereskedelméhez lásd: Galgóczi 1855. 282, 284.; Banner 1948. 113.
91. A kisgyermek táplálkozása másutt is hasonlóan alakult, Vö.: Ecsedi 1934. 155—156.
92. DENIA, 571. Sándor Ildikó gyűjtése.
93. Vö.: Szűcs 1938.225
94. Vö.: Szűcs 1938.221.
95. A múlt század végi keresztelői ételekhez, komacsészéhez lásd: Vendé 1901. 221.
96. Halotti tort már a századforduló idején is ritkábban tartottak. Vendé 1901. 226—227.
97. Vö.: Szűcs 1938. 222.
98. A 19. század első felében a kövezett út Nagyváradhoz kapcsolta Berettyóújfalut, May 1901. 283.; az 1850-es években épült vasút szintén. Szmazsenka 1901. 271.
99. Kresz 1956. 27.
100. A szomszédos Szolnok megyei területeken is ez az általános, a házivászon szórványosan bukkan csak elő. Selmeczi 1974. 342—343.
101. Gáborján 1969. 21.
102. Radeniché. n. 10—11.
103. Ezen a téren nagyfokú Hasonlóságot tapasztalunk Hajdúszoboszló és Berettyóújfalu között. Sőt, ami változást Hajdúszoboszló esetében a fürdő kiépítése hozott az 1920-as években, ugyanazt eredményezte Berettyóújfalu megyeszékhellyé válása. Vö.: Bellon 1975. 462. skk.
104. Hasonló képet mutat az Alföld középső területéről a Szolnok Megyei Néprajzi Atlasz is. Vö.: Füvessy 1974. 285—289.

      

IRODALOM

Bakó Elemér, 1940. Szalmakalapvarrás Hencidán. Ethn. LI. évf. 137—146.

Banner Benedek, 1948. Házalók népünk szolgálatában a XIX. század második felében. Ethn. LIX.évf. 110—117. Bellon Tibor, 1975. Hajdúszoboszló kézműipara és kereskedelme. = Hajdúszoboszló monográfiája. (Szerk. Dankó Imre) Hajdúszoboszló. 447—466.

Béres András, 1955. Népi díszítőművészet Hajdú-Bihar megyében. Debrecen.

Csalog Zsolt, 1962. A magyar népi fonástechnikák típusai. Ethn. LXXIII. évf. 302—323.

Dám László, 1968. A kővé vált kenyér hiedelme a Nagysárréten. Ethn. LXXIX. évf. 429—430. Dorogi Márton, 1962. A kunsági kisbunda. Szolnok.

Ecsedi István, 1934. A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása. DMÉ 1934. Debrecen. 150—395.

Fényes Elek, 1839. Magyar országnak, 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. IV. kötet. Bihar vármegye. Pesten.

Füvessy Anikó, 1974. Kölesből készült ételek. Szolnok Megye Néprajzi Atlasza l/l. (Szerk. Csalog

Zsolt—Szabó László). Szolnok. 285—289. Gáborján Alice, 1969. Magyar népviseletek. Budapest. Galgóczi Károly, 1855. Magyarország —, a Szerbvajdaság s Temes bánság mezőgazdasági statisticája Pesten.

Garay Ákos, 1911. Régi magyar férfihajviseletek. NÉ XII. évf. 81—99.

lgmándy József, 1940. A hajdúnánási szalmakalapipar. Ethn. LI. évf. 64—78.

Kállai Gyula, 1938. Bihar-vármegye szociográfiája. = Bihar-vármegye. (Szerk. Nadányi Zoltán). Bu dapest. 73—100.

Kisbán Eszter, 1970. A kenyér a táplálkozási struktúrában. Népi kultúra — népi társadalom. IV.Budapest. 97—125.

Kiss Lajos, 1916. A hódmezővásárhelyi tálasság. III. közlemény. NÉ XVII. évf. 72—99. Kresz Mária, 1956. Magyar parasztviselet 1820—1867. Budapest.

Kresz Mária, 1960. Fazekas, korsós, tálas. Ethn. LXXI. évf. 297—379.

May Sándor, 1901. Közutak Bihar vármegyében. = Bihar vármegye és Nagyvárad. (Szerk. BorovszkySamu). Budapest. 282—290.

Nagy István, 1938. Házi ipar. = Bihar-vármegye. (Szerk. Nadányi Zoltán). Budapest. 146—163.

Radenich György szerk., én. A mai Magyarország vármegyéinek általános ismertetője II. kötet. Békés,Bihar, Csanád-Arad-Torontál vármegyék. Szolnok.

I. Sándor Ildikó, 1963. Bihari tűzhelyek. (Kézirat.) Debrecen. DENIA. 757.

Sándor Mihályné, 1962. Adatok a berettyóújfalui vízhordáshoz. Ethn. LXXIII. évf. 462—464.

Sarkadi János, 1901. Bányászat, ipar, kereskedelem és hitelügy. Bihar vármegye és Nagyvárad.(Szerk. Borovszky Samu). Budapest. 291—316.

Selmeczi László, 1974. Kötény. Szolnok Megye Néprajzi Atlasza 1/1. (Szerk. Csalog Zsolt — Szabó László). Szolnok. 342—343.

Szalay Emőke, 1971. Lakodalmi szokások Berettyóújfaluban. DMÉ. 1971. (Szerk. Dankó Imre).363—383.

Szmazsenka Ernő, 1901. Bihar vármegye vasútjai. Bihar vármegye és Nagyvárad. (Szerk. Borovszky Samu). Budapest. 271—277.

Szűcs Sándor, 1933. A gyékényfeldolgozás és eszközei a Bihar megyei Sárréten. Debreceni Szemle, VII. évf. 392—408.

Szűcs Sándor, 1936. Nádvágás a bihari Nagysárréten. Debreceni Szemle, X. évf. 56—59.

Szűcs Sándor, 1938. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében. = Bihar-vármegye. (Szerk. Nadányi Zoltán) Budapest. 164—245.

Szűcs Sándor, 1965. A Sárrét múltjából. = Sárréti írások. (Szerk. Miklya Jenő). Szeghalom. 9—40.

Varga Gyula, 1962—1964. Megyei gyűjtőfeladatok a bihari részen. DMÉ 1962—1964. (Szerk. Béres András) Debrecen. 69—74.

Varga Gyula, 1973. A derecskei hagyma- és zöldségtermesztés. DMÉ 1973. (Szerk. Dankó Imre). Debrecen. 259—280.

Vendé Aladár, 1901. Bihar vármegye népe. = Bihar vármegye és Nagyvárad. (Szerk. Borovszky Samu). Budapest. 212—236.