A NÉPI TÁRSADALOM ÉLETE BERETTYÓÚJFALUBAN

P. Szalay Emőke

V. Szathmári Ibolya

A Sárrét szélén fekvő Berettyóújfalunak a századfordulón 9250 lakosa volt.1 A lakosság nagy része a református valláshoz tartozott, viszonylag kis számban éltek római katolikusok és görög keleti vallásúak. A lakosság szinte kizárólag földművelésből élt, a háziipart, kézműipart, valamint a malmokat leszámítva iparról nem beszélhetünk. Az 1970-es évekre a lakosság száma elérte a 14 000 főt. A felszabadulás után egyre jobban fokozódó ipari fejlődés ellenére napjainkban továbbra is a mezőgazdasági jelleg dominál. Berettyóújfalu hagyományos életrendjének vizsgálata során a századfordulóig nyúlunk vissza. A fellelhető, recens anyag alapján napjainkig követjük nyomon a népi társadalom életében bekövetkezett változásokat.

A FALU TAGOLÓDÁSA

A századforduló táján a falu életmódját jelentős mértékben befolyásolta és elsődlegesen meghatározta a területi elkülönítés, részekre osztottság. Jelentősebb falurészek voltak: a Nagyutca, Paracer, Oláhváros, Herpály, Kisszillér, Nagyszillér, Rézkandia, Gúnárváros, Völgyköz. A lakóhely szerinti elkülönítés nem jelentett vallási megosztottságot. A lakosság többségét kitevő reformátusok között a jóval kevesebb számú katolikus család szétszórtan helyezkedett el. Csupán a görögkeleti vallást követő családok települtek szorosan egymás mellé az Oláhvárosban. Ezeket a családokat — bár ők nem tartják magukat románoknak — az emlékezet román származásúnak mondja. A hagyomány szerint őseik Nagyvárad felől érkező, pásztoremberek voltak. Talán ennek bizonyítéka lehet, hogy „ezen a részen több birkát tartottak és mindig volt gomolya, zsendice". Román származásukat támasztja alá, hogy az I. világháború előtt otthon, egymás között, és ha nem akarták, hogy más megértse őket, románul beszéltek. Vallásukhoz erősen ragaszkodtak, Mezőpeterdre jártak templomba, gyermekeiket odavitték keresztelni, odajártak iskolába, temetésre onnan hívtak papot. El térő módon ünnepelték a húsvétot és a karácsonyt. Házasodni, feleséget hozni a román lakba falvakba — Mezőpeterd, Bedő, Körösszegapáti — mentek. Ezek a családok a fent említett szokásaikhoz ragaszkodtak ugyan, de teljesen beleilleszkedtek a falu közösségébe, ellentét román és magyar családok között nem volt.

A falu tagoltságában vagyoni szempontok sem játszottak szerepet. Az egyes falurészeken belül megközelítőleg egyenlő arányban éltek gazdagabb és szegényebb családok, csupán a gazdagabbak a központban, a főutcához közelebb laktak, míg a szegényebbek a falu szélére szorultak. Ezért a falurészeket nem rangsorolták, egyedül a Nagyutcát emlegették — éppen központi elhelyezkedése miatt úgy —, mint ahol több, tehetős család élt.

Az egyes falurészek elkülönítésében endogám jegyek mutatkoztak. A legénycsoportok nem mehettek át egyik falurészből a másikba, csak azon a területen udvarolhattak, ahol laktak. „Mi a Paracelen laktunk, a húgomhoz jött az Oláhvárosból egy legény. Oszt egyszer jön haza a nagyapám. Beszól a házba: Van itt valaki, mert legény leselkedik az utcán? A vendéget a kertek alján kísérték ki" (Tikász Mihályné 75 é.). Szigorú endogámiáról azonban nem beszélhetünk, mert, ha egy legény komolyan akart udvarolni más falurészbeli leánynak, előre közölte azt ottani, ismerős legényekkel, így nem bántották. A falurészek el különülése azonban meglehetősen éles volt. Emlékeznek arra, hogy az egyes területek határát meghúzott vonal is jelölte. Ilyen vonal volt a református templom mellett, amit ha a legények virtusból átléptek, verekedés tört ki. Az ellenségeskedés már az iskoláskorban meg kezdődött. Az ismétlő iskolába járó, 13—14 éves fiúkat tanítás után falurészenként engedték haza azért, hogy megakadályozzák az összeakaszkodást. Ennek ellenére a csoportok be várták egymást és összeverekedtek. Vasárnap a templom folyosóján az egymással találkozó legénycsoportok szintén összekaptak.

Az elkülönülés megnyilvánult a fiatalok szórakozásában is. A legénycsoportoknak külön játszóhelyeik voltak, ahol kedvelt játékukat, a tekézést játszották. Több falurészen rendeztek táncmulatságokat, ún. gyepibálokat. Bár más-más falurész legényei egyaránt látogathatták azokat, mégis gyakori volt, hogy a lányok miatt összeszólalkoztak. A veszekedéseket a kocsmákban verekedés követte. A kocsmákra is vonatkozott a területi elkülönülés: a két, leginkább szembenálló falurész — a Nagyutca és a Paracel — kocsmájába nem mehetett be verekedés veszélye nélkül a másik részben lakó legény. A területi megoszlás a nagygazda legények körében is jelentkezett, akik inkább barátkoztak saját falurészük kevésbé tehetősebb legényeivel, mint más területek gazdalegényeivel.

A falurészek elkülönülése az 1920-as évekig figyelhető meg. Fokozatos eltűnését az I. világháború, majd az egyletek létrejötte eredményezte, amelyek során a fiatalok egymásra voltak utalva, közelebb kerültek egymáshoz, tompult, majd teljesen megszűnt a köztük levő ellentét. Ennek eredményeként 1920—23 között már 70 pár házasodott össze más-más falurészből.2 Berettyószentmártonban elsősorban katolikus vallásúak éltek. A szájhagyomány szerint a „katolikus vallás erősítésére 14 tót családot telepítettek be a faluba" (Csóra Tógyer 68 é.). Itt is számon tartanak azonban néhány görög katolikus családot, akiket szintén román származásúaknak mondanak.

EGYLETEK, KÖRÖK

A falurészek elkülönülése elsősorban a legényeket érintette, felnőtt korban kikerültek annak szabályozó hatása alól. A századfordulótól kezdve Berettyóújfalu felnőtt lakossága lakóhelytől függetlenül különböző egyletek, körök tagja lehetett. Ezek között voltak általánosan kötelező, önsegélyező, valamint foglalkozás és érdeklődés szerint tagjaikat tömörítő körök és egyletek. Némelyik már a múlt század második felében is működött.

Általánosan kötelező volt a Tűzoltó Egylet. Tagjai katonaviselt, nős emberek voltak. Egy éven át, vasárnaponként tűzoltógyakorlatokat végeztek. Aki nem tudott vagy nem akart részt venni a gyakorlaton, megszabott bért, 10—12 koronát fizetett. A Tűzoltó Egyletről már a XIX. századból vannak adataink.3 A Levente Egylet az 1930-as évektől a II. világ háború végéig működött. Az iskolát befejező fiúk kötelesek voltak részt venni a levente gyakorlatokon, amelyeket vasárnap délelőtt, olykor hétköznap esténként tartottak. Gyakran rendeztek katonai jellegű sportversenyeket is. A levente csoportok korosztályonként oszlottak meg, vezetőjük katonaviselt, katonai ranggal rendelkező ember volt. A Temetkezési és Házassági Egylet az 1900-as évek elején működött. Alapítója Trifsó Mihály kántor volt. Bárki tagja lehetett, aki a tagdíjat befizette. A kb. kétszáz fős egyletnek elnöke és pénztárnoka volt. Lakodalom és haláleset alkalmával gyűjtést rendeztek és a tagság által befizetett összegből fedezték a lakodalom vagy a temetés költségeit. Ez az egylet a múlt század második felében már működő temetkezési és kiházasítási egylet rövid idejű felújítása volt.4

A Gazdaköri Egylet 1905-től a II. világháborúig folyamatosan működött. Tagjai általában 5 kat. h.-nál nagyobb földtulajdonnal rendelkező gazdák voltak, de lehetett vagyontalan ember is, ha kifizette az évi tagsági díjat. Az egylet élén az elnök állt, akit az 500—600 főnyi tagság évente választott. Mellette működött a háznagy, akinek felügyelő szerepe volt. A köri tagok ősztől tavaszig hetente három alkalommal — szerda, szombat és vasárnap este — gyűltek össze. Az I. világháborúig az egyleten belül olvasókör is működött, ahonnan a tagok könyvet kölcsönözhettek. Berettyószentmártonban már az 1850-es években meg alakult olvasóegyletről tudunk.5 Az 1920—30-as években a Gazdakör hetente egyszer ismeretterjesztő előadásokat szervezett. Az ifjúság főző, szabó, varró, az idősebbek seprű- és kosárfonó tanfolyamokon vehettek részt. Ezek szervezői, vezetői helybéli tanítók voltak.

A parasztfiatalokat a Gazdaköri Ifjúság tömörítette, tagjai házasságkötés előtt álló fiatalok lehettek. Vezetőjük, az ifjúsági elnök „egy ügyes, jóravaló legény volt, olyan akiben a fiatalok megbíztak" (Lisztes Imre 89 é.). Kiválasztásánál a vagyoni helyzete nem volt mérvadó. Háromévenként, téli időszakban (január—február hónapban) választották az erre a célra összehívott gyűlésen. A fiatalok összejöveteleinek a Gazdakör adott helyet. Általában szombat este gyűltek össze, de látogathatták a székházat hétköznapokon is. Ilyenkor kártyáztak, beszélgettek. Az ifjúsági elnök szükség esetén gyűlésre hívta a tagokat, ahol jelen volt a gazdaköri elnök is. Ekkor beszélték meg a bálok megrendezését, itt osztották ki a műkedvelő előadások szerepeit. A szombat esti bálokat ugyancsak a székházban tartották, amiért a báli bevétellel fizettek. A bál megrendezésében és lebonyolításában a gazdaköri tisztségviselők segédkeztek. A pénztáros intézte a pénzügyeket, a gazdák közül kerültek ki a bort áruló kocsmárosok vagy kimérők is.

Gazdasági jellegű volt a szőlőskerti gazdák társulása. A századfordulón Berettyóújfaluban több szőlőskert volt: Első Hérnek, Második Hérnek, Harmadik Hérnek, Kisgacsakert, Nagygacsakert, Sáskert, Székkert, Ökörúsztatókert, Vadaskert, Szillérkert, Vágókert. A gazdatársulások élén a kertgazda, egy köztiszteletben álló, nagyobb szőlővel rendelkező ember volt. ő felelt a kertség vagyonáért (szőlőprés, locsoló, ásók, kapák stb.), ő hívta fel a figyelmet a hernyózásra, permetezésre, ő dorgálta meg a csőszt, ha nem végezte jól munkáját. A különböző ügyek intézésében a kertésküldöttek, a jegyző és a kisbíró segítettek neki. Lopás esetén együtt becsülték fel a kárt, vitás ügyekben együtt döntöttek. Az említett tisztségekért juttatást nem kaptak, megtiszteltetés volt viselésük. A kertcsősz vagy kerülő meghatározott bért, 8—10 köböl búzát kapott, amit a földjeik után adózó gazdáktól gyűjtöttek össze. A csőszt szüret után fizették ki, mert ha a szőlőskertet az ő hibájából valamilyen kár érte, levontak a béréből. Járandóságához tartozott továbbá gyümölcs, szőlő, must és bor, amit évközben folyamatosan kapott. A szőlősgazdák évente kétszer gyűltek össze, újesztendőkor a tisztségviselők választására és Szent György napján a sérelmek orvoslására. A gyűléseket közös iszogatás követte, melyen a bírságokból, valamint a csőszbéren túl összegyűlt búza árából vásárolt „közös bort" fogyasztották.6 A kertgazdaságok szervezettsége az 1920-as években bomlásnak indult, a II. világháború után pedig teljesen megszűnt. Az Iparoskör kizárólag iparosokat tömörített. Tagjai az idős mesteremberek közül elnököt és pénztárnokot választottak maguknak, szerdán, szombaton és vasárnap gyűltek össze. Évente többször műkedvelő, színielőadásokat tartottak, amit bál követett. A berettyószentmártoni iparosok a berettyóújfalui Iparoskör tagjai voltak.

Berettyóújfaluban éneklő csoportok is működtek. Az I. világháború előtt fennálló Dalárda egyházi jellegű volt. Vezetője a kántor, tagjai pedig elsősorban fiatal, nőtlen férfiak voltak. Évente 4—5 alkalommal szerepeltek az iskolában, vallási énekeket, zsoltárokat adtak elő.

1. kép. Pelbárt József csizmadiamester műhelye 1922-ben

2. kép. Kinter János házában megrendezett fonó 1937-ből

A világháború után a Dalárda elvesztette egyházi jellegét. Ezt a szerepét a templomi Énekkar vette át, míg a Dalárda világi énekkarként működött tovább. Az 1930-as években a református fiatalságot a Keresztyén Ifjúsági Egyesület fogta össze. Tagjai a legények mellett lányok és házaspárok is lehettek, olykor színielőadásokat rendeztek.

BARÁTI, ROKONI, SZOMSZÉDSÁGI KAPCSOLATOK

A falu egységes társadalma a baráti, rokoni, szomszédsági szálakkal összefogott, szűkebb közösségekből tevődik össze. Barátság elsősorban az egy utcabeliek körében szövődött. Ezt a kört az iskoláskor bővítette, amikor más terület fiataljai is kapcsolatba kerültek egymással. A barátválasztásban erősen éreztette hatását a vagyoni helyzet. „A szegényebb sorú a szegényebbhez húzott, nem is mert kereskedni a gazdagabbnál" (Kiss Imréné 64 é.). De akadtak példák arra, hogy a tehetősebbek, becsületes, szegényebb sorúakkal is szívesen barátkoztak. Az iparosok csak nem kizárólag a maguk köréből választottak barátot. A parasztságtól élesen elkülönültek, „többre tartották magukat azoknál, esetleg a módosabb családokkal kötöttek barátságot" (Kiss Imréné 64 é.). Az idősebbek körében ez az elkülönülés még napjainkban is érezteti hatását. Az életkornak csak olyan mértékben volt meghatározott szerepe a baráti kör ki alakításában, hogy 3—4 év korkülönbségen túl nem barátkoztak.

A baráti körből kerültek ki a keresztszülők, a keresztkomák. Berettyóújfaluban gyakran előfordult, hogy a sok koma közül nem tudták eldönteni, kit hívjanak keresztszülőnek, ezért több koma egyszerre töltötte be ezt a tisztséget. Közöttük volt egy tényleges keresztkoma, vagy első keresztkoma, a többi a lógó keresztkoma vagy vendég keresztkoma, akik ugyanúgy kivették a részüket a keresztszülői teendőkből, mint az előbbiek. A keresztszülő megválasztásában a vagyoni helyzet is szerepet játszott. A szegényebb családok arra számítva, hogy több anyagi támogatást kapnak gyermeküknek, gazdagabb keresztszülőket választottak."7 A köztiszteletben álló, jó hírnévnek örvendő, nem túl gazdag családokat is gyakran kérték fel erre a tisztségre. „Nekünk 16 keresztgyermekünk volt. Már előre féltünk, hogy újabb keresztgyermek jön. Visszautasítani nem lehetett, mert megszóltak volna bennünket. Nem csak ismerősök, hanem ismeretlenek is jöttek, akiket csak akkor láttunk, amikor az esküvőjükre a staffirungot vittük nekik" (Bocska Sándorné 69 é.). Az utóbbi évtizedekben a komaság intézményének szűkülésével találkozunk, ami abban mutatkozik, hogy keresztszülőket elsősorban a családi körből választják.

A szülők testvérei és azok gyermekei közvetlen rokonnak számítanak. A nagyszülők testvérei és azok leszármazottai már távoli rokonok. A szűk rokonság azonban szoros köteléket jelentett. „Ha bármilyen segítségre volt szükség, legelőször a szomszédhoz és a rokonsághoz fordultak, azután jött a komaság". (Bocska Sándor 75 é.). Berettyóújfaluban nemcsak a közvetlen szomszédot, hanem a második, harmadik házban lakókat is szomszédoknak tartják. Velük mindenki igyekezett jó viszonyt fenntartani, „mert őket éri el leghamarabb az ember, elébb való minden testvérnél". (Lisztes Imre 89 é.)

TÁRSAS MUNKÁK, ÖSSZEJÖVETELEK

Az említett, kisebb közösségek összejövetelei döntő többségükben egymás megsegítésén alapuló, közös munkaalkalmak voltak. Házépítésnél a rokonok és az egy utcabeliek segítettek egymásnak, akiknek hívás nélkül illő volt elmenni, sőt elvárták megjelenésüket. A résztvevőket borral, pálinkával, a munka végeztével pedig étellel kínálták. A mezőgazdasági munkákban — kapálás, kaszálás, aratás, hordás, cséplés — általában a szomszédok, a közelben lakó, jó ismerősök segítettek. Tengeritörésre, általában a testvérek mentek el, szomszédot csak akkor hívtak el, ha a család nem ért rá. Ha sok tengeri volt, csukástól szedték le és később, szabad estéken fosztották a csöveket. A napraforgó kiverésére a bugázásra is hasonlóképpen gyűltek össze életkortól függetlenül a szomszédok, jóbarátok, ismerősök. Munka közben dalolgattak, tréfálkoztak, beszélgettek, a háziak olykor tésztával, borral kínálták meg őket. A munka gyakran éjfélig is elhúzódott. A csuházóban és a bugázóban nyújtott segítség kölcsönös volt, illett visszaadni. Közös munkaalkalom volt a dörzsölő és a fonó is. Mivel ezek elsősorban a fiatalság életében játszottak fontos szerepet, ezért tárgyalásukra a fiatalság társas életének bemutatásánál kerül sor.

A szüret szintén a közös munkák közé tartozott. Berettyóújfaluban nagy szőlője aránylag kevés embernek volt. így a szüretek többsége egy nap alatt befejeződött. Segíteni azokat hívták, akik kapálni, kötözni is elmentek. Ezek általában a saját szőlővel nem rendelkező szomszédok és komák közül kerültek ki. A szüretelők reggel 6 óra körül gyűltek össze. Pálinkával, pogácsával, kaláccsal, béléssel kínálták meg őket. Több helyen erre az alkalomra eltett tepertő volt az ennivaló. A kisebb szürettel 3—4 óra körül végeztek, utána bejöttek a kertből vagy ott helyben vendégelte meg őket a háziasszony. Általában birkapörkölt, jobb módú házaknál tyúkhúsleves, csirkepaprikás és csöröge várta a szüretelőket. A nők itala must, a férfiaké óbor vagy a korai szőlőből leszűrt újbor volt. A szüretek sajátos varázsát a kertekben rendezett ebéd adta meg. A gazdasszony a kunyhó pitarjában bográcsban főzte a paprikást. Tányérokról, kanalakról ő gondoskodott, s ha egy-egy eltört, ezt mondogatták: „Cseréptányér, fakanál, ha eltörik nem nagy kár." (Kiss Imréné 64 é.). Az abroszt a gyepre terítették, a bográcsot a vendégek körülülték, úgy fogyasztották az ebédet. A századfordulón a szüretelés alatt a szőlőskertekben muzsikusok jártak. Minden gazdához odamentek. „Bő szüretet, nagy csizmát" kívánsággal, 1—2 nótát elmuzsikáltak, amiért minden helyről egy kanta mustot kaptak. Sokszor 5—6 hektoliter must is összegyűlt. A szőlőt a kertben taposták ki, majd a törkölyt a kertgazda pajtájában, a kertség présén kipréselték. A nagyobb szüret több napig is eltartott. Ilyenkor éjjel az öregek őrizték a szőlőt és a mustot, a fiatalok hazamentek a családjukhoz. Másnap, miután rendbe tették a jószágokat, folytatták a szüretet. Munka végeztével a „jobb módú házaknál a tamburás is előkerült, estig mulattak, csorda hajtásra azonban hazamentek" (Kiss Imréné 64 é.).

Disznóvágásra általában tél elején került sor, amikor már nem romlik meg a hús és a hurka. Legtöbben karácsony előtt vágtak disznót, hogy az ünnepekre legyen friss hús. Sógorok, komák mentek segíteni, akiket már előre meghívtak: „Malactorozunk, aki tud, jöjjön segíteni!" (Lisztes Imréné 77 é.). Minden családban akadt egy idősebb ember, aki értett a disznó feldolgozásához, ő irányította a munkát. A férfiak már virradatkor összegyűltek. Frösstökre a friss vért sütötték meg, mellette pogácsát, pálinkát, meleg bort kínálgattak. Az asszonyok munkája később kezdődött. Ebédre a friss húsból orjalevest, sült húst készítettek, olykor baromfit vágtak. Az idegenek a disznótoros házhoz így köszöntöttek be: „Hasznos munkálkodást kívánok!", a válasz ez volt rá: „Része legyek benne!" A disznó feldolgozását délután fejezték be. A disznótoros vacsorára a komák, ismerősök köréből vendégeket hívtak, néha 16—18-an is összegyűltek. Orjaleves, töltöttkáposzta, sült hús, hájastészta volt a vacsora étrendje. A vendégek beszélgettek, iszogattak, ritkán tamburaszóra táncra is perdültek. Éjfélkor hurkát, kolbászt sütöttek. Ekkorra a disznótoros háznál megjelentek a maskurások, akik védekezésül botot tartottak a kezükben, mert tudták, hogy a házigazda kíváncsiságból meg fogja nézni, ki rejtőzik a maskura mögött. A maskurák tréfálkoztak, borozgattak, megkóstolták a hurkát és a kolbászt, majd elmentek.8 A disznó nagy részét a háziak kóstolónak szétosztogatták. Mindenki szívesen adta a kóstolót, mert azt később úgyis viszonozták. Mivel a családtagok, szomszédok, komák, ismerősök más-más időszakban vágtak disznót, ezért a viszonzott kóstolók mindig friss húst juttattak a konyhára. A vacsoráról hazatérő vendégeknek a háziasszony hurkát, kolbászt, húst, tepertőt csomagolt. Akik nem vetek részt a vacsorán, azoknak másnap, kora reggel a háziak személyesen vitték el a kóstolót. A szomszédokról soha nem feledkeztek meg, még akkor sem, ha azok nem öltek disznót és nem tudták a kóstolót viszonozni.

A találkozások, összejövetelek sorában a közös munkavégzéseken túl — amelyeket néha követett ugyan szórakozás — vannak olyan alkalmak is, amelyek csupán a szórakozást szolgálják. Ilyen összejöveteli forma a szomszédolás vagy tanyázás és a névnap. Néhány házaspár, általában szomszédok és komák gyűltek össze tanyázni a hosszú, téli estéken. Vasárnap délutánonként rendszeresen eljártak egymáshoz. Jó időben a kapu előtti kispadon ültek le beszélgetni.

A névnapokat mindenki erejéhez mérten igyekezett megünnepelni. Vendégeket nem hívtak, mindenki kötelességének tartotta felköszönteni az ünnepeltet. Már kora reggel meg jelentek az első köszöntők, akik a következő rigmussal léptek be a házba: „Tinta cseppent a csizmám orrára, eljöttem Zsuzsanna névnapjára". Pálinkával, sült kolbásszal, oldalassal, pogácsával és borral kínálták meg őket. Délelőtt inkább gyermekek és idősebbek köszöntöttek, valamint azok, akik délután nem értek rá. A rokonság, komaság késő délután gyűlt össze az ünneplő háznál. A megjelenteket vacsorával vendégelték meg, ami télen sült húsból, hájastésztából és borból állt, nyáron pedig fasírtból és tyúkhúsból. A nőket piskótával, a fér fiakat zsíros tésztával kínálták. Az utóbbi években egyre gyakrabban pörköltet tálalnak. A fiatalok muzsikust is fogadtak a névnapra. A muzsikások hívás nélkül érkeztek a házhoz, ahová az ünnepelt kedvelt nótájával köszöntöttek be. Ha fogadták őket, bementek, ha nem, bort és egy kis pénzt kaptak, majd elmentek. A vendégek beszélgetéssel, dalolással töltötték az estét.

A BERETTYÓÚJFALUI EMBER ÉLETE A SZÜLETÉSTŐL A HALÁLIG9

SZÜLETÉS ÉS KERESZTELÉS

Mivel a berettyóújfalui emberek az élet célját a családalapításban látták: „arra születtünk, hogy családot alapítsunk", (Tóth Sándor 72 é.) a házasságkötés után hamarosan jelentkezett az első gyermek. A várandós asszony először a férjének szólt állapotáról, majd anyjával és anyósával közölte a hírt, ezután jelentette be a család többi tagjának: „viselős vagyok". A terhesség kezdeti szakaszában elvégzett minden munkát, amit korábban csinált, nem kímélték a nehezebb fizikai munkától sem. A terhes asszonnyal kapcsolatban számtalan hiedelmet találunk. Ezek többségét tiltó cselekedetek teszik ki, amelyeket a várandós asszonynak kell betartani leendő gyermeke érdekében. Pl.: a terhes nőnek nem szabad torz állatokat, rút dolgokat megnézni, megcsudálrú, rácsudálkozni, megfogni, mert olyan lesz a gyermek is. Ha mégis megcsudálna, megfogna valamit, a rontás kivédhető, ha azt mondja: „én Istenem, ketten látjuk" vagy „kígyó segge a semmibe". A hiedelem szerint az anyajegy is a terhesség idején alakul ki úgy, hogy a várandós anyát valamilyen tárggyal, (pl. virággal, gyümölccsel) megdobják, s a tárgy helyén ahhoz hasonló alakú anyajegy keletkezik az új szülött gyermeken. A terhes asszonynak gyümölcs vagy étel lopása is megengedett, mivel azzal kívánósságát elégíti ki. A terhesség alatt különböző előjelekből következtetnek a születendő gyermek nemére.

Mivel a gyermeket Isten áldásának tekintették, ezért nem volt szabad a terhességet megszakítani. Azt tartották, hogy a magzatelhajtással egy lelket ölnek meg. Ha akadtak mégis olyanok, akik nem akarták megszülni gyermeküket, tudós asszonyokhoz, vajákosokhoz, bábaasszonyokhoz fordultak. A magzatelhajtás elsősorban a gazdagabb családok és a lányanyák körében fordult elő. Az előbbiek születésszabályozóként alkalmazták, „hogy a családi vagyon ne menjek széjjel", az utóbbiak pedig, „hogy ne maradjanak szégyenbe". A gazdag családokban legtöbbször a férj anyja beszélte rá menyét a magzatelhajtásra, sőt segédkezett is benne. Mindez azt eredményezte, hogy ezekben a családokban már a századfordulón kevesebb volt a gyermekek száma, sőt gyakori volt az egyetlen gyermek, az egyke is. A szegényebbeknél általában 6—8, nem ritkán 10—12 gyermek is volt. A sokgyermekes családokat megszólták: „egyebet se tudtok, csak azt", „olyanok vagytok, mint a házi nyúl". A megesett lányoknak, lányanyáknak nehéz volt mind a családon, mind a faluközösségen belül. Szemrehányást tettek neki, dorgálták, elítélték tettéért. Idő múltával azonban elfelejtették vétkét. A törvénytelen gyermeket általában nagyszületi (a lány szülei) nevelték fel, s úgy szerették, mintha törvényes születésű lenne. A falu közössége is befogadta, nem hányta szemére származását: „a gyerek nem tehet semmiről, nem is szabad büntetni" (özv. Dávid Józsefné 72 é.). A lányanyák többnyire özvegy vagy elvált emberekhez, agglegényekhez, más falubeli legényekhez mentek férjhez, hiszen „lehetett belőle még jó asszony, mert egyszer félrecsúszott". (Lisztes Imre 89 é.).

A szülés mindenkori levezetője a bábaasszony volt. Berettyóújfaluban mindig volt 8—10 bábaasszony, akik a saját falukörzetükben dolgoztak. A szülő nő általában az ágyban szült. A lánygyermek köldökzsinórját néhol a bábaasszony többszörösen megcsomózta és egy üres üvegbe tette. Hét éves korában a lánygyermek kezébe adták, ha ki tudta csomózni, ügyes, jó gazdasszony lett belőle. A szülő nő méhlepényét vagy mását mélyen elásták, hogy a kutyák meg ne egyék, „mert a gyerek nem fejlődne normálisan". A méhlepényből jósolni is tudtak a születendő gyermekek számára vonatkozóan. A bábaasszony fizetségül fél mázsa búzát, gazdagabb helyen egy mázsát kapott, emellett minden alkalommal megvendégelték. Bérét igyekeztek azonnal kifizetni, mert ellenkező esetben — a hiedelem szerint — megrontotta az újszülöttet vagy az anyát.

A gyermekágy ideje Berettyóújfaluban is 6 hét volt, bár ezt ritkán feküdték végig. Ez idő alatt a gyermekágyast a rokonok, szomszédok, ismerősök látták el ennivalóval. A látogatók egymás között megbeszélték ki, mikor és mit visz a gyermekágyasnak. Ebédre tyúkhúslevest, paprikáscsirkét, rántott csirkét vagy rántott húst vittek krumplival, rizzsel, mártással, uzsonnára pedig madártejet, tejberizst, süteményeket kapott a gyermekágyas asszony. A századfordulón Berettyószentmártonban ezt a szokást komatál vitelnek nevezték.10

Az újszülöttet és az anyát számtalan hiedelem vette körül. Pl.: a csecsemő pólyája alá tojást dugtak, hogy egészséges legyen, mint a tojás. Az anya feje alá, lábához és a gyermek bölcsőjébe, kést, villát, fokhagyma koszorút tettek rontás ellen. A házban egész éjjel égett a mécses vagy a lámpa, nehogy bemenjen a szobába a gonosz vagy a boszorkány. A gyermekágy letelte után az anya első útja a templomba vezetett az avatásra, ahol őt és gyermekét a pap megáldotta. A boszorkányos napok, a kedd és péntek kivételével minden nap volt avatás. A templomból hazamenet az anya nem szólt, nem köszönt senkinek, nem nézett vissza, nehogy csavargó legyen a gyermeke. A szoptatás időszakához szintén sok hiedelem kapcsolódott. Ha valakinek elment a teje, azt megrontották. Az elment tejet visszahozhatták úgy, hogy az anya pirítós kenyérre csepegtetett néhány csepp tejet, amit ketten ettek meg, ő és a megrontója. A csecsemőt a rontó szellemekkel szemben kakukkfűvel, hagymakoszorúval, az apja gatyájával, gatya- madzaggal, kifordított ruhával stb. védték meg. A hiedelem az átlagostól eltérő, rendellenes csecsemőket különleges tulajdonságokkal ruházta fel. A hat ujjal és a burokban született gyermek szerencsés lett. A foggal születetteket táltosnak, tatusnak tartották. A 7. és a 13. gyermek megtalálta az elrejtett kincset, jósolni tudott, boszorkány lett belőle.11

Berettyóújfaluban ismerték a váltott vagy elcserélt gyermek fogalmát. Úgy hitték, hogy a magára hagyott, szép gyermeket beteg gyermekkel cserélik ki. Az elcserélt gyermeket vissza lehetett szerezni úgy, hogy a gyermek anyja egy új zsákra feküdt, amit tűvel szurkait mind addig, míg meg nem jelent az, aki elvitte a gyermekét. A keresztelőt a szülés után 3—4 héttel tartották, amire a bábaasszony 6—8 nappal korábban hívogatta a vendégeket. A behívókor pogácsával, fánkkal, borral kínálták meg. A keresztszülői tisztséget a barátok (komák), ritkábban a rokonok töltötték be.12 A gyermeket a bábaasszony fürösztötte és öltöztette fel az erre az alkalomra vásárolt „fehér ruhácskába", ami a keresztanya ajándéka volt. A vasárnapi istentisztelet után tartott szertartásra a rokonság, a keresztszülő(k) és a bábaasszony kísérte el a templomba az újszülöttet. A gyermeket a keresztanyja fogta, „nem nézhetett se jobbra, se balra, nem beszélhetett senkivel, nehogy csavargó legyen a gyermek". A keresztelés után hazatérve „pogányt vittünk, keresztyént hoztunk" szavakkal léptek be a házba. A vagyonosabbak este keresztelő vacsorát rendeztek, amelyen a szertartásra meghívottak vettek részt. A első pohár bort az újszülött egészségére ürítették. A vacsorát gyakran tánc is követte. A vendégek elsőként mindannyian a bábaasszonnyal igyekeztek táncolni, nehogy valami bajt hozzon rájuk. Éjféltájban a lány gyermeknek mondogatták: „megvolt a kislány első lakodalma". A keresztelőn résztvevők ajándékot is vittek magukkal. Ez lehetett tészta, bor, babakelengye, komapénz, az utóbbit a gyermek párnája alá dugták. A keresztszülők értékesebb ajándékot adtak: aranyfülbevalót, hogy szerencsés legyen a gyermek, malacot, ami bőséget hozott.

GYERMEKKOR

A kisgyermekek egyszerű játékaikat saját maguk, ritkán a felnőttek segítségével készítették el. Ilyenek voltak a lányok tuskababái, amelyek kukoricacsutkából készültek, a szőr labdához a vakaróból gyűjtötték össze a szőrt, megnedvesítették és jól összegyúrták. Krumpliból, kukoricacsutkából, napraforgókóróból különböző figurákat, pl. lovakat, szekereket készítettek.13 Ezekkel a játékokkal a felnőttek munkáit utánozták, szántottak, nyomtattak, sütöttek, főztek, máskor ünnepi szokásait jelenítették meg {lakodalmas, halottas játékok). Hatéves kortól kezdve a kisgyermekeket már munkára fogták. Eleinte libapásztorkodtak. A libaőrzés közben játékra is jutott idő. A mezőn összeverődött gyermekek társasjátékokat játszottak. Kedvelt játékaik voltak a fogócskázás, bújócskázás, hintázás, dugdosás (csöncsön gyűrű), benn a bárány, kinn a farkas. A póromozásnál ezt énekelték: „pórom pórom papáré, nemeslelkű Szilágyiné, tót asszonynak tót a lánya, kacskaringós a szoknyája, kapj szoknyát!" Esős időben bikacsököt játszottak, azaz lábbal formálták a sarat.

Az iskolás kortól kezdve a lány és fiú csoportok egyre inkább elkülönültek egymástól, érdeklődési körüknek megfelelően más-más játékokat játszottak. A 7—8 éves fiúk buksengeltek (bukfenceztek) és lovast játszottak. Ez utóbbinak az volt a lényege, hogy egy fiút bezaboláztak úgy, hogy egy kis darab fát a szájába tettek, a fadarab végeit madzaggal látták el, ez volt a kantár. A kocsis egyik kezében kis ostort, a másikban a gyeplőt tartva szaladt a ló után. Ebben a korban jártak le a Berettyóra vizitálni, ami abból állt, hogy gyalog végigjárták a folyót, keresték, hol lehet fürödni. 10—12 évesen már jobban bemerészkedtek a folyóba. A lányok egy ingben, a fiúk kötőben fürödtek, amit a korchoz visszahajtva viseltek. A nagyobb lányok kedvelt játéka volt a nyerekedés. Négyen játszották úgy, hogy váll-kendőjüket a gyepre terítették és a négy sarkára ültek. Négy színes, márvány golyót vagy kavicsot a kendő közepére marékból elöntőitek. Az ötödiket feldobták, s az alatt az idő alatt, míg az a levegőben repült, a földön fekvő többi 4 golyót sorban fel kellett szedni egy marékkal. A fiúk fotóztak, azaz a gombokat a csürkébe (lyukba) célozták. Általánosan ismert és kedvelt játék volt a kótyázás, amit a fiúk és lányok egyaránt játszottak. Hatan játszhatták, 4 ütő és két dobó. A kótya egy 10 cm-es fadarab volt, amit egy hosszabb bottal (általában a libapásztor bottal) ütöttek el. A két dobó egymással szemben állt, mindkét oldalukon ugyancsak egymással szemben helyezkedtek el az ütők. A dobók mozdulatlanul, egy helyben álltak, az ütők egy lépésnyire kimozdulhattak. A játék lényege az volt, hogy az ütő játékosok a velük szemben álló dobóktól kapott kótyát bottal eltalálják és minél messzebbre elüssék. A tekézést már kisebb legények is játszották, de szívesen részt vettek benne fiatal, házasemberek is.

Olykor húszan is játszották. A résztvevők egymástól 2 és fél 3 méterre álltak fel egy vonalba, előttük egy-egy csürke volt, amibe a tekebotot helyezték és amitől a játékosok nem mozdulhattak el. Egy legény a sor előtt végig gurította a tekét, ami szőlőtőkéből volt esztergálva. A guruló tekét egy rövid, vastag tekebottal igyekeztek a játékosok eltalálni. Aki elütötte, azaz eltekézte a tekét, kiállt a sorból. A többiek addig játszottak, míg el nem fogytak. A 8—12. helyen álló legények voltak a legkedvezőbb helyzetben. A 16—18 éves, vállalkozó szellemű legények bolonkerekeztek. Ennek az volt a lényege, hogy a szekértengelyt leásták a földbe, tetejére egy kereket tettek, arra pedig vendégrudat rögzítettek. A rúd két végére helyezett hámfára egy-egy legény ült. A kereket két legény körben meghajtotta, a nehezebb legény lenn, a könnyebb pedig fenn forgott.14 A gyermekek családon belül betöltött szerepét érzékelteti, hogy étkezések alkalmával távol az asztaltól, a padkán, kanapén, gyalogszéken foglaltak helyet. A gyermekkorból kinőve felnőtté válásuk első jele volt, hogy asztal mellé ülhettek.

NAGYLÁNNYÁ ÉS LEGÉNNYÉ VÁLÁS

A lányok 15—16 éves korban eladósorba kerültek, a fiúk 16—18 évesen léptek a legények soraiba. A nagylánnyá válást részben a hajviselet mutatta: „hajukat egy ágba fonták és piros pántlikát kötöttek bele, erről gondolták az emberek, hogy na ez mán férhemenő" (Lisztes Imre 89 é.). A fiatalok felnőtté válása jutott kifejezésre abban, hogy megkapták az első, teljes, mindennapi és ünneplő öltözetet. A nagy vásárlások ősszel voltak, amikor eladták a borjút, a disznót és az árából felöltöztették a fiatalokat. A legények vasárnapi csizmát, ünneplő kabátot, darutollas kalapot, valamint mindennapos kabátot, nadrágot, inget, mellényt kaptak15 . A lányok hosszú ruháját a varrónő varrta meg. Mindezeket a vagyoni helyzettől függetlenül minden család igyekezett beszerezni.

A FIATALSÁG TÁRSASÉLETE ( MUNKA, SZÓRAKOZÁS)

A fiatalokat a falu közvéleménye az első bállal, illetve az első kocsmázással16 fogadta be ténylegesen a nagylányok és legények soraiba. Ezt követően jelenhettek meg a közös összejöveteleken: munkákon és szórakozásokon. A közös munkaalkalmak közül — amelyeken elsősorban a fiatalok vettek részt — legjelentősebb a dörzsölő és a fonó volt. Ezek elsősorban munkaalkalmak voltak, hiszen egy bizonyos kendermennyiséget meg kellett dörzsölni és a szöszt lefonni, csak azután következhetett a fiatalok ismerkedése, szórakozása, játéka. A dörzsölőket ősszel tartották. Szomszédokat, barátnőket hívtak össze ahhoz a házhoz, akié a kender volt. Sokszor 10—15-en is összejöttek. A dörzsölőt a hét bármely napján rendezhették. A lányok és a fiatalasszonyok délután 5 óra körül kezdtek munkához. Mivel a dörzsölés nagy porral járt, jó időben a nyárikonyha gangja előtt az udvaron, hűvösebb időben pedig egy külön helyiségben taposták meg a kendert. Egy nap 30—40 fejet is megdörzsöltek. A legények nem voltak hivatalosak a dörzsölőbe, de meghallották, merre dalolnak a lányok és odamentek. Este 7—8 óra körül érkeztek, hoztak magukkal tamburát, vagy muzsikusokat. Ekkorra a lányok már a munka végefelé jártak és az est további részét a legények társaságában játékkal, tánccal, dalolással töltötték el. A legények gyakran meg tréfálták őket, kikapdosták a kendert a lábuk alól, békát tettek a levetett harisnyájukba, eldugták harisnyájukat, cipőjüket és csak csókért adták vissza.

A dörzsölőt minden alkalommal tánc követte. Jobb módú helyeken a fiatalokat sült hússal, fasírttal, béléssel, borral vendégelték meg. A mulatozás este 10—11 óráig is eltartott. Berettyóújfaluban az utolsó dörzsölőket az 1930-as évek elején rendezték. A téli esti fonóban a fiatalok és az idősebbek közösen gyűltek össze. Hétköznapokon — olykor minden nap, de általában hétfőn, csütörtökön — este 6—12 óráig tartották. Szombaton a fonó éjfél után fejeződött be. Az előző fonóban mindig megbeszélték, kinél rendezik a következőt. Általában 10—12 ember, a nagyobb házaknál 40 ember is összejött. Először a lányok és az asszonyok gyülekeztek, nyomban munkához is láttak. A lányoknak minden alkalommal meg kellett fonni egy orsó fonalat, amit anyjuk számon is kért tőlük. Sokan azt is megnézték, milyen vékonyra fonták a szöszt, szalagos-e az orsó. Volt olyan lány, aki elnagyolta a munkát, sietett vele, hogy több idő jusson a táncra, szórakozásra. A legények és a férfiak 7 óra körül jelentek meg, a lányok és asszonyok mögé ültek lesve az alkalmat, mikor vehetik fel a leejtett orsót. Ezt a lánynak ki kellett váltani. A váltságdíj egy csók volt. Némely lány, különösen a vadasabbja vagy a szégyellősebbje nem akarta megcsókolni a legényeket, ilyenkor fizetség nélkül visszaadták neki az orsót. A legények tréfálkoztak, akadályozták a lányok munkáját. Felrántották a szöszt a guzsalyon, ezzel a felkiáltással: „hah, de szép fehér szöszötök van!" (Kiss Imréné 64 é.), máskor borssal, paprikával kenték be a szöszt, amitől a lányok tüsszögtek. Néha maskurában köszöntöttek be: „hívásotokra eljöttünk, itten megjelentünk, de nem azért, hogy munkátokban részt vegyünk, hanem hogy szórakozzunk" (Kiss Imréné 64 é.). A maskurások öregasszonyoknak öltöztek fel, fejüket kendővel bekötötték, a bekecset kifordítva vették magukra. A jelenlevőkkel egy darabig vicceltek, majd levetették maskurájukat. Az idősebb asszonyok nem vettek részt a fonásban, varrással töltötték az időt, férfizsebkendőt és férfikötőt hímeztek. A házasemberek beszélgettek, kártyáztak, hébe-hóba rázendítettek egy-egy nótára.17

Ezeken az összejöveteleken mindig akadtak jól elbeszélők, mesélők, akik elsősorban katonaemlékeikkel, történetekkel szórakoztatták a résztvevőket. A fiatalok nagy érdeklődéssel hallgatták idősebb, tapasztaltabb társaik elbeszéléseit, történeteit. Berettyóújfaluban nem emlékeznek arra, hogy hosszabb mesélgetéssel töltötték az estéket. Amik elhangzottak az együttléteken — az említett katonaemlékeken, helyi vonatkozású mondákon, története ken túl — Berettyóújfaluhoz és Berettyószentmártonhoz kapcsolódó betyárhistóriák voltak. Napjainkban is emlegetik Zöld Marci nevét, aki Berettyóújfaluban született, „útonálló betyár volt, embereket nem ölt, csak rabolt" (Lisztes Imre 89 é.).18 A Daru csárdához kapcsolódik Dobos Gábor betyár története, „aki a szegényeket pártolta, a gazdagokat sarcolta".19
Dal szól Víg Miskáról :

Szűcs Sándor Berettyóújfaluval kapcsolatban Nyéki Pistát is említi, aki kioktatta az urakat.20 Messze híres a berettyószentmártoni Vitális Imre. Idősebb emberek még élénken emlékeznek rá: „kis, alacsony, zömök ember vót, szeretett vadászni, Újfaluba járt a vasárnapi napokon kuglizni. Sokáig bujkált az Óberettyóba" (Lisztes Imre 89 é.). 21 Halványan élnek történeti mondák és históriás énekek nyomai is Szent Kozmáról és Kádár vitézről.22 A szájhagyományban sokáig őrződtek az egyes földrajzi elnevezésekhez fűződő hiedelemtörténetek, magyarázatok. így ma is ismeretesek az Ördög árkáról, a Kalastrom dűlőről, a Nyugvódombról szóló történetek.23 Az egyes összejövetelek vendégeit ritkán kínálták meg, többnyire csak főtt tengeri, aszalt szilva, aszalt som került egy tálban az asztalra. A legények között mindig akadtak olyanok, akik jól tamburáztak, ők húzták a fiataloknak a „talp alá valót". A házaspárok ritkán perdültek táncra.

Emlékeznek olyan fonóbeli összejövetelekre is, ahol csak a fiatalok voltak jelen. A fonót rendező ház idősebbjei ez idő alatt átmentek a szomszédba. Ezeken a fonókon a legények szintén jelen voltak, játékokkal, dalolással töltötték az estét, táncmulatság nem volt. Kilenc óra körül a szülők hazajöttek a szomszédból, a fiatalok pedig szétszéledtek. Az utolsó fonókat az 1930-as években tartották. Ebből az időből származik az a be mutatott fénykép, amelyet a fonó résztvevői készítettek azzal a szándékkal, hogy a kihalóban levő szokást megörökítsék az utókornak. A táncolót vagy cuhárét vasárnap délután rendezték. Citera estének is nevezték. Minden alkalommal más-más helyen tartották. Barátok, barátnők tizenöten, húszan gyűltek össze, egy legény citerázott, a többiek táncoltak. Ha elfáradtak, beszélgettek, daloltak. Mire alkonyodott, hazamentek. A cuháré ugyancsak az 1930-as években szűnt meg.24

Vasárnap délutánonként a legények és a lányok csoportokba verődve sétáltak Berettyóújfalu és Berettyószentmárton utcáin. Kedvelt sétálóhely volt — a neve is mutatja — a malomnál levő Sétakert. A legények a lányok nyomába szegődve tréfálkoztak, beszélgettek, „kitárgyalták a lányokat". A Krétán páros életet vagy cicázást játszottak. „Ez úgy zajlott le, hogy a lányok és a legények a falu szélén, vasárnap délután 2 óra körül, kettes, hármas csoportokba verődve gyülekeztek. A legények subáikat a gyepre terítve leültek, várták a lányokat. Egy legény, a hajtó a lánycsoportokat a legényekhez hajtotta. A legények a hajtóval korábban megbeszélték, hogy kiket hajtson feléjük, így a kiszemelt lányokat ültethették maguk mellé. Beszélgettek, tréfálkoztak, olykor mást is csináltak, ki milyen volt" (Lisztes Imre 89 é.).25 A lányok és legények sétái a gyepi bálok színhelyére, a Kisszillérre, Nagyszillérre, Paracelre, valamint a Sétakertre vezettek. A gyepi bálokat vagy gyeptaposókat a szabad ban rendezték vasárnap délután. A legények zenészeket fogadtak fel 10—15 koronáért. A század elején a szentpéterszegi dudások, később Fekete Gyula és bandája muzsikált. Az utóbbi a következő tagokból állt: flótás (klarinét), dübörgős (nagybőgős) és két muzsikás (hegedűs). A gyepi bálokon az ún. magyar csárdást járták. „Kezdetben a lassút, majd az ugróst húzták a zenészek" (Lisztes Imre 89 é.). A legjobban szervezett gyepi bálokat a Kis- szilléren tartották. Már délelőtt megkezdődött a báli előkészület. Fellocsolták a gyepet, rengő lócát vittek ki, valamint edényt a vízmeregetéshez, a zenészeknek pedig székeket" (Karácsony Gergelyné 84 é.). A bál délután két órától a csordahajtásig tartott. A csoportokban sétáló lányokat táncra hívták a legények. A gazdagabbak inkább csak távolról szemlélték a táncolókat.26 Az 1930-as években a gyepi bálokat már csak a Sétakertben tartották. Ezeket a kocsmáros rendezte, ő fogadta fel a zenészeket is. Ide jórészt a cselédlányok jártak, mivel később, 5—6 óra körül kezdődött és éjfélig is eltartott. A parasztfiataloknak ilyenkor már otthon kellett lenni, a jószágokat rendbe tenni, a ház körüli munkát elvégezni.

A szentmártoni fiatalok a Gáton sétáltak: „a lányok itt a Gáton sétáltak, itt az utcán vagy az udvaron tamburaszóra táncra perdültek. Olykor csak maguk daloltak, így fordultak- egyet-kettőt. A legények mindezt meghallották és már jöttek is a lányokhoz. A mulatozás délután 2—3 órakor kezdődött és alkonyatig eltartott. Ez volt az ún. házi bál. Az 1930-as évektől a szentmártoni fiatalok vasárnap délutánonként csoportosan jártak át az újfalusi Sétakertbe" (Vinkler Jánosné 79 é.).

FALUSI BÁLOK

A századfordulótól az I. világháborúig évente két alkalommal rendeztek altiszti bált. A községi tisztviselők báljára a jegyzők, esküdtek, pénztárnokok stb. családjukkal együtt mentek, sőt cselédjeiket is elvitték magukkal. A Községházán rendezték az altiszti bálhoz hasonló tűzoltó bálokat is. Az ünnepi bálok részben a naptári ünnepekhez kapcsolódtak, részben a mezőgazdasági munkák végét ünnepelték. Az előbbiekhez tartoztak a húsvéti, pünkösdi, karácsonyi és újévi bálok. A századfordulón ezeket a bálokat ünnep másodnapján, a Községházán rendezték. Bárki részt vehetett rajtuk. A belépődíj kezdetben 60—80 fillér, majd egy korona volt. „Ahogy emelkedett a falu, úgy emelkedett a belépőjegy ára is" (Karácsony Gergelyné 84 é.). Az I. világháború után az ünnepi bálok fokozatosan meghívás bálokká alakultak. Szervezőjük néhány segéd közreműködésével a falu ifjúsági elnöke volt. Az ifjúsági elnök szerezte meg a bál megrendezéséhez szükséges engedélyeket, ő készíttette el a meghívókat, ő felelt a bál zökkenőmentes lebonyolításáért. A meghívós bálokra elsősorban a módosabbak mentek el, de küldtek meghívót a szegényebb embereknek is, azoknak, akiket érdemesnek tartottak rá, jó magaviseletűek voltak. A báli mulatozás nyáron este 7 órától hajnali 4—5 óráig, télen éjfél 1—2 óráig tartott. A két világháború között az ünnepi bálok műkedvelő, színielőadásokkal egybekötött bálokká alakultak, amelyeknek előadásos bál volt a neve.

Az arató bál, szüreti bál és a farsangi bál ugyancsak meghívós bálok voltak. Mindegyiket ünnepi felvonulás előzte meg. Az aratás végeztével az arató munkások szekéren együtt jöttek be a faluba és közben énekeltek:

A tényleges arató, ünnepi felvonulás a bál napján délután 5—6 óra között volt, amelyen azonban csak a magyaros ruhába öltözött gazdalányok és legények vettek részt. Búzavirággal, pipaccsal feldíszített ökörszekerek vonultak végig az utcákon. A felvonulás végső állomása a községházi bálterem volt, ahol már búzából font kosarak, szívek, búzakoszorúk díszítették a falakat. A bálról nem maradhatott el az újkenyér és a cipó sem. Berettyószentmártonban az arató felvonuláson lovas legények vezették a menetet. A legények elkezdtek egy nótát, a lányok pedig csatlakoztak hozzájuk.

A szüreti felvonulást szintén magyaros ruhába öltözött gazdalányok és legények alkották. A menetet csacsifogat zárta, s azon kifordított bundában maskurák foglaltak helyet. A maskurák egy zsák tollat szórtak szét a lányokra. A felvonulókat muzsikusok kísérték. A menet minden utcasarkon megállt táncolni. Olykor hordókkal megrakott ökörszekerek és fehér ruhába öltözött lányok vonultak végig a falu utcáin. Berettyószentmártonban is hasonló módon rendezték meg a szüreti felvonulásokat.27 A szüreti bálon színes szalagok, szőlőfürtök díszítették a termet. A legények virtusból igyekeztek lelopkodni a fürtöket és a lányoknak adni. Néhány csősz őrködött a szőlőre és ha észrevették a „lopást", pénzbírságot róttak ki. Az I. világháború előtti időszakban & farsangolást a téli szánkózás jelentette, amit nagy hóban a hét bármely napján rendezhettek. A legények felcsengőzték, krepp-papírral fel díszítették a lovakat és a szánkó elé fogták. A lányok messziről meghallották a csengőszót és felültek a szánra, ahányan csak elfértek. A többiek hógolyóval dobálták őket. A legények árkon-bokron keresztül hajtották a szánkót, igyekeztek azt felborítani. Erre mondták: „Na ezt jól megfarsangoltuk" (Lisztes Imre 89 é.). 1920—25 körül kezdték megrendezni a farsangi bálokat is. Ide a legkülönbözőbb maskarába és álarcba felöltözve mentek a bálozók. Az utóbbi időben egyre inkább elterjedt az, hogy a kölcsönzőből kikölcsönzött ruhában látogatják a farsangi bálokat.

A Gazdakör az 1900-as évektől az 1930-as évek végéig évente 3—4 alkalommal rendezett bált. Ezeken a bálokon elsősorban a jobb módú emberek vettek részt, „de megtűrték a szegényebb, jóravaló embereket is azért, hogy a társadalmi ellentéteket tompítsák" (Karácsony Gergelyné 84 é.). Az Iparoskör szintén 3—4 alkalommal rendezett bált, az ún. iparosköri bált. Ezek szigorúan zártkörű rendezvények voltak, csak iparosok vehettek részt rajtuk. Az iparosköri bál gyakran előadással párosult. A lányok csak édesanyjuk, szomszédjuk, idősebb rokonuk kíséretében mehettek a bálba. Ha már komoly udvarlója volt egy lánynak, az hazakísérhette őt a bálból. A meny asszony és vőlegény szülői felügyelet nélkül járt szórakozni. A lánynak mindenkivel illett táncba menni, aki őt felkérte. Ha visszautasított egy legényt, az kimuzsikálással bosszút állt rajta. Ez úgy történt, hogy a sértett legény felkérte a lányt, az ajtó felé táncolt vele és kipenderítette az udvarra. A lány udvarlója vagy hozzátartozója nem avatkozhatott közbe. A fent említett közös munka- és szórakozási alkalmak módot és lehetőséget adtak a fiatalok összeismerkedésére, a párválasztásra.

A PÁRVÁLASZTÁSTÓL AZ ELJEGYZÉSIG

A fiatalok párválasztásánál elsősorban az „egymáshoz valóság" jöhetett számításba. Ebben az egymáshoz valóságban legfontosabb szerepet a vagyon játszotta. A „suba subához, guba gubához" általánosan ismert szólás az újfalusi és szentmártoni fiatalok párválasztásánál is jelen volt. Különösen sokáig — egészen az utóbbi évtizedekig — éreztette hatását ez a szemlélet az iparosok körében. Ők kizárólag csak a maguk köréből választották ki párjukat. Az egyéni tulajdonságok és a külső kisebb szerepet kapott a párválasztásban. „Nem mulasztották el azonban megnézni, milyen dolgos a legény, milyen a magaviselete". A lányok megítélésénél ugyancsak a magaviselet és a szorgalom számított, de náluk fontos szerepet játszott az is, milyen a külsejük. Berettyóújfaluban és Berettyószentmártonban szép lány volt az, „aki emelt fejjel, egyenesen, a farát járatva járt-kelt, de a nagycsecsűek is tetszettek" (Lisztes Imre 89 é.). A párválasztásba — különösen a gazdagabbaknál — a család is beleszólt, első sorban az apa és a nagyszülők szava volt a döntő. Gyakran hoztak feleségnek valót idegen faluból, elsősorban Szentpéterszegről, Bakonszegről, Derecskéről, Földesről, Gáborjánból, Zsákáról, Furtáról. A lányok más faluba ritkán, többnyire ajánlás útján mentek férjhez. A házasságok létrehozásában sok esetben bábák, templomba járó, köztiszteletben álló, idősebb asszonyok segítkeztek. Régen vén boszorkányoknak, vén játónoknak, majd kerítőknek, közvetítőnek, szarkának28 nevezték őket. Fizetségként egy-két véka búzát, berliner-kendőt kaptak. Kommendálás útján általában az idősebb legények, özvegyemberek kötöttek házasságot, akik móringot „fizettek le biztosítékként az asszonynak".

A megismerkedés után a legény egy ideig csak a kapuig kísérhette a lányt. Ahhoz, hogy átléphesse a lányosház küszöbét, a lány szüleitől engedélyt kellett kérnie. A legény csak meghatározott napokon: szerdán, szombaton és vasárnap mehetett udvarolni. A szobában fogadták, ahol jelen voltak a lány szülei és testvérei is. Este 9 óráig maradhatott, mert ellenkező esetben a lányt megszólták.

HÁZTŰZNÉZŐ, MEGKÉRÉS, ELJEGYZÉS

A megkérést általában a háztüznéző előzte meg.29 Erre akkor került sor, ha más faluból házasodtak össze a fiatalok. Először a legény szülei és hozzátartozói mentek el lánynézőbe, majd két héten belül a lány hozzátartozói is viszonozták a látogatást.30 A megkérést, ami általában szerdai napon volt, előre bejelentették a lányos háznak. Ide csupán a legény és leendő násznagya, a keresztapja vagy nagybátyja ment, az utóbbi adta elő látogatásuk célját.

3. kép. Papp István „vőfélydíszben", 1968-ból

A választ többnyire csak néhány nap múlva kapták meg. Igenlő válasz esetén a kérést hamarosan követte az eljegyzés, aminek a század elején kézfogó, majd jegyváltás31 volt a neve. Az 1930-as évektől kezdve, amikor általánossá vált a gyűrűadás, gyűrűváltásnak nevezték. Az eljegyzés előtti vasárnap délután a lányos háznál volt a csigacsináló. A lány sógora vagy bátyja — a későbbi vőfély — ugyancsak ezen a vasárnapon hívogatta az eljegyzés részt vevőit. A fiatalok jegyváltására, gyűrűváltására az eljegyzési vacsora után került sor. Az el jegyzéstől a lakodalomig terjedő várakozási idő alatt a jegyespár együtt járt szórakozni: bálba, lakodalomba, korzózni. A vőlegénynek ez idő alatt már külön ismertetője, a kalapja mellé tűzött bokrétája volt. Menyasszonyát még a várakozási idő alatt sem látogathatta szabadon.

A LAKODALOM ELŐZMÉNYEI, A LAKODALOM MENETE

Három héttel az esküvő előtt a jegyespár elment a községházára és a templomba iratkozni. Ezekben a napokban vásárolták meg a menyasszony és a vőlegény ruháit is, általában a vőlegény édesanyja kíséretében. A lakodalom lebonyolításáért a legnagyobb tisztséget be töltő násznagyok (keresztszülők) voltak a felelősek. A lakodalom tényleges levezetője a vőfély volt, akit a vőlegényes ház fogadott fel. Az 1920ras évekig a vőlegény nagyvőfélye mellett a menyasszonynak is volt ún. kisvőfélye vagy kutyaütője. A vőfélyt a menyasszony „díszítette fel": úgy hogy mellére bokrétát, karjára körül szalagot és bokrétát tűzött, a jobb kezében lévő botra pedig pántlikát és kendőt kötött. A vőfély egy héttel az esküvő előtt hívogatta a vendégeket. Ezen a napon rendezte legénybúcsúját a vőlegény is. A lakodalom vendégei az esküvő előtt egy nappal egy-egy pár tyúkot, az esküvő napján pedig tortát, tésztát és ajándékot vittek a fiataloknak.

A lakodalom napja korábban a szerda volt, majd az 1930-as évektől kezdve egyre inkább a szombat lett. A vendégek többsége a vőlegényes háznál gyülekezett, ahol a vőfély és a zenészek fogadták őket. Rövid mulatozás után a vőfély ünnepélyesen elbúcsúztatta a vőlegényt és elindultak a menyasszonyért. Az érkező nászmenetet a menyasszonyos háznál olykor zárt ajtó fogadta, sőt a menyasszonyt is elbújtatták.

A menyasszonyt a nyoszolyólányok32 öltöztették fel, a vőfély vezette be a vendégek közé és rigmusban elbúcsúztatta hozzátartozóitól. Ezután „összeállt" a lakodalmas menet és elindult a szertartásra. A figyelő lesők és nézők hadát útközben borral, tésztával, kaláccsal kínálgatták. Az esküvői szertartás után a menet a vőlegényes házhoz vonult, ahol a menyasszonynak különböző próbákat kellett teljesíteni ahhoz, hogy beléphessen a házba, pl. seprűt dobtak elé, amit gyorsan fel kellett vennie, mert csak így lett belőle takaros, dolgos házi asszony. A vendégeket borral, kaláccsal, sült tyúkkal kínálták meg. Az idősebbek beszélgettek, a fiatalok táncra is perdültek, majd hazatértek. Az emlékezet szerint a múlt század végén még élt a menyasszony fektetés szokása: a vacsorára készülődés ideje alatt a padláson ágyat vetettek a fiataloknak. „Hideg időben dunnát, derékaljat is vittek, nehogy megfázzanak" (Lisztes Imre 89 é.). A vőlegényes háznál a vacsorára érkezőket a vőfély fogadta és ültette le a kijelölt helyre. Amikor összegyűltek a vendégek, a vőlegény képviseletében néhányan: vőlegény, vőfély, násznagy, legények elmentek a hérészért, a menyasszony legközelebbi hozzá tartozóiért. Ők érkeztek meg utolsónak, ők hozták magukkal a menyasszony kontyoló ruháját. Az asztalnál a vendégek meghatározott sorrendben foglaltak helyet. A fiatal pár a főhelyen, az ajtóval szemben, a mestergerenda és a tükör alatt ült, mellettük a násznagyok következtek feleségeikkel, majd a szülők és a rokonok. Szemben az új párral a koszorús párok voltak. A század elején az asztal sarkán a kunkapitány ült, akinek a vendégek szórakoztatása volt a feladata. Első fogásként csigalevest tálaltak. A második fogás birka- vagy sertés pörkölt, olykor töltöttkáposzta volt, amit a sült tyúk és a sütemények követtek. A vacsora végén a zenészek asztali áldást húztak, majd megkezdődött a tánc.

4.kép. Hajzer (Harasztosi) Imre és Kinter Sára esküvői csoportképe az 1910- es évek elejéről. Berettyóújfalu, Bajza u.5.

Az első tánc a szakácsoké volt. Éjfél körül járták a maskurások, akik négyen-öten terhesasszonynak, öregasszonynak öltöztek fel. A lakodalomból soha nem küldték el őket, mert bosszút álltak volna a háziakon. A menyasszonnyal és a nyoszolyólányokkal táncoltak egy kicsit, megkínálták őket étellel, itallal, majd elmentek.

Éjfél után egy-két óra körül a hérész sürgette a kontyolást. A menyasszonyt a szomszédban öltöztették fel kontyoló ruhájába, ami a század elején barna színű volt, napjainkban pettyes vagy fekete. A menyasszony haját kontyba tekerték és kendővel bekötötték. Ez idő alatt a vendégeket különböző játékokkal szórakoztatták. Egy férfit menyecske ruhába öltöztettek és mint új asszonyt vezették be. Olykor az egyik nyoszolyólány öltözött fel a menyasszony ruhájába és odament a vőlegényhez úgy, mint annak menyasszonya. A rátermettebb legények az első világháború előtt a halottas, lovazás, borotválás stb. játékokat játszották. Az újasszonyt és férjét a vőfély vezette be a vendégek közé. Az asszonyok és lányok éne kelve, sikongatva, pohárral a kezükben körbetáncolták őket. Ezt követően a vőfély „eladó az újasszony!" felkiáltással megkezdte a meny asszony táncot. A lakodalomból elsőként a hérész vendégei (az idősebbek) mentek haza. A távozókat muzsikaszóval kísérték ki a kapuig. A fiatalok olykor reggelig is maradtak. Az ifjú pár vasárnap délelőtt a templomba ment, ahová néhány barát elkísérte őket. A lakodalom utáni napon kora délután vitték el a meny asszony hozományát az új pár barátai és barátnői. A lakodalmat követő vasárnapon a fiatalok az újasszony szüleihez mentek ebédelni.

FELNŐTTKOR

A házasodás után a fiatalok szórakozási lehetősége nagymértékben leszűkült, egyre inkább elmaradoztak barátaiktól. Ennek egyik oka az volt, hogy a házasságkötés utáni néhány évben a fiatalasszony a kisgyermekektől nem mehetett sehova. Megvolt a dolga a férjnek is, hiszen önálló háztartást indítottak, s abban mindig akadt tennivaló. Másrészt a házaspárnak nem is illett úgy szórakozni, mint korábban. Elmentek ugyan a táncos mulatságokra, pl. az ünnepi bálokra, de itt is csak egymással táncoltak. „Végignézte volna a férjem, hogy más ölelgeti a feleségét?" (özv. Kurucz Ferencné 67 é.). A gyepibáloknak már csak szemlélői voltak. Az egyetlen alkalom, ahol a házaspárok és az idősebbek is kedvükre kiszórakozhatták magukat, a lakodalom volt. „Ott táncolhatott mással is az asszony, de az is elkérte a férjétől" (özv. Kurucz Ferencné 69 é.).

VASÁRNAPOK, JELES NAPOK

A felnőttkor egyhangú hétköznapjait csupán a vasár- és ünnepnapok tették egy kissé változatosabbá. A vasárnap sem volt azonban munkától mentes. „Hajnali kettőkor keltek a lovakat megvakarni, hadd heverje meg a hajnalt. Azután jött négy órakor a tehénitatás. Akinek juha volt, azzal is foglalatoskodott" (Lisztes Imre 89 é.). Reggel 8 óra volt, mire a jószágot teljesen rendbe tették. Ezután megmosakodtak, borotválkoztak, ünneplőbe öltöztek, fröstököltek, majd megindultak a templomba, ahol érkezés szerint a lányok és az asszonyok vegyesen ültek le. A legények és a fiatalemberek helye a karzaton volt, onnan jól szem ügyre vehették a lányokat. A legények ekkor szemelték ki azt, akit délután a bálban megtáncoltattak. Az idősebb emberek lent ültek, az elöljáróság helye középen volt. A szertartás után a templom előtt még megálltak beszélgetni. Az asszonyok és a lányok hamarosan hazaindultak, míg a legények és az emberek kocsmában töltötték ebédig az időt. A lányokat oly kor hazakísérték a legények, amire a lány anyja nagyon büszke volt. A vasárnapi ebéd déli 12 órakor volt. Ezután az idősebbek kimentek a kapu elé tanyázni. Két órától ismét az állatokkal foglalatoskodtak. A fiatalok közvetlenül az ebéd után sétálni indultak, majd a bálban szórakoztak (lásd korábban!). Az idősebbek szomszédolással töltötték a vasárnap további részét.

A jeles napok szokásanyaga Berettyóújfaluban a századfordulóig visszatekintve szegényesnek mondható. Sándor Mihályné 1950-es években végzett gyűjtése és a napjainkban fellelhető hiedelemhagyomány viszont a hozzájuk fűződő hiedelmek gazdagságáról tanúskodik.33 A naptári év ünnepeinek zöme a téli időszakra esik. Az ehhez az ünnepkörhöz tartozó jeles napok egyike az András napja, amikor a lányok férjjósló cselekedeteket végeztek. így pl. galuskába cédulára írt neveket gyúrtak, s akinek a galuskája főzéskor hamarabb feljött a víz tetejére, az a lány ment férjhez. Vagy éjszaka a lányok gatyát tettek a fejük alá és megálmodták vőlegényüket (Veress Margit 65 é.).

A Luca-napi szokások nagy része a baromfiak szaporodását hivatott elősegíteni. A gyerekek piszkafával megkotorták a tyúkokat és közben ezt énekelték:

Az abroncsba szórt kukoricát a következő mondókával tették a tyúkok és libák elé:

Szent Luca, abroncsba szórt kukorica,
Jó tojó lesz attól a tyúk meg a liba. (SM)

A szomszédból tojást és szalmát loptak azzal a céllal, hogy a „mi tyúkunk tojjogáljon, a szomszédé kotkodáljon" (Veress Margit 65 é.). Luca napján bizonyos tiltó cselekedetek — pl. a mosás, szövés megtiltása — szintén a baromfiak szaporodása érdekében történtek. A lányok ezen a napon is megtudhatták, ki lesz jövendőbelijük: ólmot öntöttek, gombócot főztek. A beteg lányok felkeltek, megmosakodtak a Berettyóban, eleresztették a szappant, közben ezt mondogatták:

Luca napján meg lehetett látni a boszorkányokat. A karácsonyra elkészült Luca székét ezen a napon kezdték el faragni. A legények felkeresték a vénlányokat és ajtójuk előtt tepsiket, mozsarakat vertek össze, közben kiabáltak: „Tollas kosár az ágy alatt, itt maradtál anyád alatt!"

A karácsonyi ünnepkör szokásanyagából Berettyóújfaluban és Berettyószentmártonban a kántálás és a betlehemezés volt ismeretes. Szentestén sötétedéskor a lányok és fiúk külön csoportban, hárman-négyen összeverődtek és elindultak kántálni. Bejárták az egész falut, megálltak az ablakok alatt és templomi énekeket énekeltek. A kántálók kalácsot és néhány garast kaptak. Berettyószentmártonban a karácsonyi kántálást így fejezték be:

Karácsonykor minden évben 6—7 csoport járt betlehemezni. Az 5—6 fiatalemberből álló csoportok életkor szerint különültek el egymástól. Karácsony előtt szorgalmasan próbálgatták szerepüket, csinálták a kellékeket. A betlehemezők minden házhoz betértek, sőt kimentek a tanyákra és a környékbeli falvakba is, elsősorban oda, ahonnan cselédek jöttek Berettyóújfaluba. Voltak olyan családok, akik nem engedték be őket, mert vagy a gyerekek féltek tőlük, vagy nem tudtak mit adni a betlehemeseknek. Általában 10—20 fillért, a nagyobb házaknál 2—3 koronát kaptak, emellett borral, tésztával kínálták meg őket. Amelyik házban kevesebb pénzt kaptak, azokról ezt mondogatták: „Beteg az erszényük, keveset adtak" (Lisztes Imre 89 é.). A betlehemezéshez a csendőrségtől engedélyt kellett kérni, mert előfordult, hogy a csoportok összeverekedtek. A nagyobbak a kisebbeket, hogy több pénzhez jussanak, elzavarták. Gyakran megtörtént az is, hogy míg az angyalok bent szerepeltek a szobában, a sorukra váró juhászok ellopták a kolbászt a szabadkéményből, vagy a töltött káposztát a kemencéből. Az 1970-es években Berettyóújfaluban még két csoport járt betlehemezni, akik igen leegyszerűsített játékot adtak elő.35

A karácsonyhoz fűződő hiedelmek nagy része az újév kedvező alakulását igyekezett biztosítani. Nem volt szabad kenyeret sütni, mert egész évben csak azt csinálhatták (SM). Tilos volt mosni és a padlásra teregetni, mert akasztott ember lett a háznál. Ha mégis halaszthatatlan volt a mosás, akkor a ruhát a kemencén szárították meg (SM). A fiatalok pár jósló cselekedeteket végeztek. A lányok karácsonykor ették meg az egy héttel korábban megkezdett almát és megálmodták, ki lesz a férjük (Veress Margit 65 é.). A karácsonyi álomból bárki jósolhatott a jövőjére vonatkozóan. Fehér lóval álmodni nagy szerencsét, feketével álmodni halált jelentett (Veress Margit 65 é.). Ehhez az ünnepkörhöz időjóslás is kapcsolódott. Fekete karácsony fekete húsvétot hozott, míg meleg karácsony után hideg tél következett (SM).

Az esztendő utolsó napjára óévre kocsonyát készítettek és rétest húztak az asszonyok. Az utóbbit köleskásával, sárgarépával, lekvárral, mákkal, dióval töltötték meg. Tyúkot nem vághattak, mert úgy tartották, hogy a tyúk hátra kapar, a disznó pedig előre túr (Lisztes Imre 89 é.). Délután három órakor templomba mentek, este az idősebbek a szomszédokkal összejöttek kártyázni, beszélgetni. A fiatalok az óév búcsúztatót a községházán rendezték meg. A lányok tésztát, a legények bort vittek magukkal. Megvárták az éjféli harangozást, majd 1—2 óra körül tepsit, fedőket, mozsarakat veregetve, karikást csergetve végigvonultak az utcákon, közben kurjongattak, visongtak. Berettyószentmártonban a zajt keltő felvonulás nevecsergetés volt. Utoljára a negyvenes évek végén rendezték meg az ilyen felvonulást. Emlékeznek arra, hogy éjfélkor ekét húztak végig a főutcán azért, hogy az elkövetkezendő évben bő termés legyen. Óesztendőben megdübörgették a disznóól ajtaját, s ahányat a disznó röfögött, annyi év múlva ment férjhez a lány (SM). Ólomöntésből is megtudhatták a lányok, ki lesz a párjuk. Hogy a kenyér ki ne foggyjon a házból a jövő évben sem, egy egészet tettek az asztalra, így az újév az óévet bőségben találta (SM). „Mikor kezdték éjfélben a harangszót, apám elindult aranyosvízért a Berettyóhoz. Amikor kondított, akkor lépett ki a házból jobb lábbal. Aki elsőként merített a vízből, annak lett szerencsét hozó aranyos vize" (Veress Margit 65 é.). Újévkor nagy jelentőséget tulajdonítottak az első látogatónak. Ha férfi jött elsőként, szerencsét hozott, ha nő, akkor szerencsétlenség következett be. Hogy a szerencsét lenséget elkerüljék, gyakran felkértek egy fiatalabb legényt, hogy korán reggel, elsőként jelenjen meg a házuknál újesztendőt köszönteni. Berettyószentmártonban a gyerekek a következő szöveggel léptek be a házba:

„Eljött az újesztendő bolyhos szakállával, Kilyukadt a csizmám, nem győzöm szalmával, Adjanak, adjanak egy pár garasocskát, Hogy befódhassam a csizmám oldalát !"36 Újévkor ebédre gyakran borsót főztek azzal a céllal, hogy sok pénz legyen a háznál. Az újévi hiedelmek körében találunk időjárásjósló cselekedeteket is: „ha január elsején a nap vörös felhők között kel fel, káros szelek és zivatarok lesznek" (SM). Az év első napjának időjárása megmutatja a terméshozamot: „ha nagyok a jégcsapok, bő termés lesz, ha az eresz megcsordul, sok bor lesz" (SM). A Gyertyaszentelőhöz és Gergely naphoz fűződő hiedelmek tovább gazdagítják az idő járásjósló cselekedetek sorát. Gyertyaszentelőn jön ki a medve a barlangjából. „Ha rossz az idő, kint marad és utána jó idő következik, ha süt a nap és meglátja az árnyékát, akkor visszamegy, mert legalább hat hétig még tart a tél. Erre utal a szólás is: „ha fénylik gyertya szentelő, az ízeket szed elő!" A Gergely-napi tél is hideget jelez: „ha Gergely rázza a szakállát, akkor még hideg lesz" (Veress Margit 65 é.).

Húshagyókedden laskatésztát főztek. A tésztát vékonyra vágták, óvatosan főzték, ne hogy összeakadjon. Mindezt azért csinálták, hogy hosszú, vékony szálú kender teremjen. A lányok pattogatott tengerivel férj jósló cselekedeteket végeztek. Nagypénteken böjti ételeket: ciberét, olajba sült tésztát és csörögét fogyasztottak. A béka kuruttyolásából bő búzatermést jósoltak, a lányok ólmot öntöttek. A borús, esős időre mondták: „holló mossa a fiát, ezért nem mehettek a kútra sem" (SM). A kiütéses betegek, hogy meggyógyuljanak, nagypénteken éjfélkor lementek a Berettyóra megmosakodni (Lisztes Imre 89 é.).

Húsvétra a századforduló idejéig úgy emlékeznek vissza adatközlőink, hogy ünnep másodnapján „veder vízzel" öntözték a lányokat. Később a falu közvéleménye ezt nem tartotta helyénvalónak. Az első világháború körül csak a gyerekek jártak locsolkodni, elsősorban a szomszédokhoz és azokhoz a házakhoz, ahol ismerős lányok laktak. A locsolásért piros tojást és pénzt kaptak. Később a nagyobb legények is — főként az iparosok — elkezdték a locsolkodást. „A parasztfiatalok akkor még szégyelltek volna locsolni menni" (Kiss Imréné 64 é.). A lányok számon tartották, kik és hányan locsolták meg őket. A virágcsokrot előre elkészítették, amit a legények kalapjához vagy kabátjára tűztek. A locsolókat tésztával, itallal kínálták meg. A nagyobb legények virágot és hímestojást kaptak, amit a lány maga festett. Olykor megtréfálták a locsolókat, nyers tojást festettek meg és azt adták oda. Mind a gyerekek, mind a legények csoportosan jártak locsolkodni. Az udvarló egyedül ment jelöltjéhez és ott tovább tartózkodott. Napjainkban nős emberek is elmennek locsolkodni barátjuk, komájuk családjához. Régebben húsvét harmadnapján a lányok is locsolkodtak: „Ha láttuk, hogy jön egy ismerős legény, gyorsan beszaladtunk a vízért, azzal lelocsoltuk és mondtuk — most mán mi is locsolunk!" (Veress Margit 65 é.)

Szent György napján hajtották ki az istállóból az állatokat. Ezen a napon kakukkfüvet kellett szedni, azzal kiforrázni a tejesedényeket, hogy a tehén ne járja el a tejét (SM). A Szent György-napi hiedelem az évi termésre enged következtetni: „ha a varjú nem látszott ki a vetésből, jó termés lett" (SM). „Ha Szent György nap előtt megzendült az ég, ugyancsak jó termés lett" (Veress Margit 65 é.).

Május éjszakáján a századforduló idején még nem állítottak májusfát. Később is csak virágcsokrokat helyeztek a lányos ház kapujára, gangjára, elvétve találunk feldíszített, egész fát. Az 1930-as években vált általánossá a május éjszakája megünneplése. A 18—20 év körüli legények hárman-négyen összeverődve elindultak az ismerős lányok házához. Muzsikusokat vittek magukkal és a lányok ablaka alatt elhúzatták azok kedvenc nótáját. A lány már várta a legényeket. Ha fogadta az éjjeli zenét, gyufát vagy villanyt gyújtott, ezzel köszönte meg a szerenádot. A legények virágcsokrot tűztek az ajtófélfához vagy a kilincshez. A lány udvarlója a virágot bevitte a tornácra és a távolból egész éjjel őrizte. Szükség is volt az őrzésre, mert ellopták a virágot vagy könnyen csúfot űztek a lányból. Gyakori volt, hogy a lány egy haragosa kibontotta a kapufélfát, levette a kapu tetejét, szétszedte a szekeret és szétszórta a szomszédokban. Máskor „pévát", tollat, szárazkórót, gallyat tett a kapu elé, rossz edényt akasztott a kilincsre, záptojással kente be az ajtót. Május éjszakáján a vénlányokat is hasonlóképpen csúfolták meg. Ők maguk, vagy szüleik korán reggel felkeltek, hogy eltüntessék a megszégyenítő jeleket. Valószínűleg a Szent Iván-napi tűzugratás emlékét őrzi az a fellelhető hiedelemtöredék, amely szerint „ezen a napon a lányokat meztelenül ugráltatta a tűzön át egy asszony azért, hogy megtudják, milyen jövőjük lesz" (Lisztes Imre 89 é.).

A TANYASI EMBER ÉLETE, SZÓRAKOZÁSA

Berettyóújfalu határában több nagy tanya volt (Balog, Lónyai stb). Ezekre a tanyákra a környező falvakból — Zsáka, Fúrta, Mezősas, Földes, Sáránd —jöttek cselédnek. A nagyobb tanyákon volt egy kerékgyártó, gépész, parádéskocsis, négy igáskocsis, 5—6 béres, kondás, kertész, a kisebb tanyákon juhász, gulyás, kondás, három igáskocsis, kb. tíz család szolgált. Egy-egy család, hajói dolgozott, 7—8 évig is alkalmazták. Fizetségüket újévi fel fogadásukkor és negyedévenként kapták. A bérükhöz 14 köböl búza, kommenciósföld (1600 négyszögöl), veteményes föld (200 négyszögöl körül) és 3—4 hold, harmadában művelt tengeriföld tartozott. Szabad tehén- és disznótartásuk volt, az állatokat nyáron a legelőre hajtották, télen az uraság istállójában helyezték el. Tarthattak aprójószágot is. „Ha látta az uraság, hogy a cselédje rendes, dolgos, takarékos, jóravaló, adott még rá a bérre jószág tartáshoz valót is" (Karácsony Gergelyné 84 é.). Hetente két alkalommal, hétfőn és csütörtökön jártak be Berettyóújfaluba a hetivásárba, malomba, boltokba. A nagyobb tanyákon befogattak az igás szekérbe és azzal jöttek be. Hoztak magukkal eladni való tejet, túrót, tejfelt, tojást, aprójószágot s az árukért bevásárolták a szükséges dolgokat.

A tanyán kevés idő jutott a szórakozásra. A nagy dologidőben éjjel 2 órától este 10 óráig állandóan talpon voltak. Csupán vasárnap délután 5—6 óra körül tudtak valamelyikük háza előtt a fiatalok összegyűlni. Beszélgettek, táncra is perdültek. A muzsikát tambura szolgáltatta. Innen a mulatság elnevezése is: tamburatánc. A táncban mindenki részt vett, a gazdát és a fiát kivéve, akik csak távolról nézték a mulatságot. Általában minden nagyobb tanyán volt egy olyan helyiség, ahol rossz időben a báli mulatságokat megtarthatták. Ezekre és a tamburatáncokra más tanyákból, sőt a faluból is eljártak a fiatalok. Ünnepnapokra — hús vét, pünkösd, karácsony — Berettyóújfaluból mentek ki muzsikusok a tanyákra. A tanyasi fiatalok is bejártak a faluban rendezett ünnepi és gyepibálokra. Azok a cselédek, akik Berettyóújfaluból jártak ki a tanyákra dolgozni, szombat délután csoportosan mentek haza. A Kálóban, a nagyhídnál megtisztálkodtak és mentek szórakozni, beszélgetni, megtudni, mi történt egész héten. Vasárnap kora délután indultak ki a tanyákra, hogy a tamburatáncon már ott legyenek.

Az idősebb tanyasiak összejártak, a férfiak kártyáztak, a nők varrtak, beszélgettek. Télen a fiatalok ugyancsak szomszédoltak, kártyázással, felolvasással, beszélgetéssel töltötték az időt. Vasárnaponként egy nagyobb, fedett helyen tamburára táncoltak. Ünnepnapon mindig, vasárnap ritkábban jártak be Berettyóújfaluba vagy Földesre templomba. Ha valaki meghalt a tanyán, egy falubeli ismerőséhez bevitték a faluba, ott adták meg neki a végtisztességet, onnan kísérték utolsó útjára.

HALÁL, TEMETÉS

A mezőgazdasági munka szünetelését kivéve, általában az idősebb emberekre hárult a ház körüli teendők (a jószág etetése, rendben tartása, főzés, mosás, kertművelés, pesztrálkodás stb.) elvégzése. Egyhangú, mindennapi életükbe csupán a templombajárás és a szomszédolás (ritkán egy-egy lakodalom vagy névnap) hozott némi változatosságot.

5 — 7. kép. Fejfák a XX. század első feléből

Az évek múltával pedig, ahogy családtagjaik, hozzátartozóik (testvérek, unokatestvérek), komáik, jó ismerőseik elhaltak, egyre gyakrabban vettek részt azok búcsúztatóján, temetésén. A súlyos beteget, haldoklót rokonok és ismerősök látogatták meg, elköszöntek tőle. Olykor 20—30 idősebb asszony is összegyűlt, este 10—11 óráig énekeltek, imádkoztak. A haldoklótól eltávozva így fohászkodtak: „Könnyítsék rajta a jó Isten, segítse, hogy szépen, lassan, csendesen pihenjen meg" (Veress Margit 65 é.). Aki nagyon szenvedett, a földre tették egy lepedőre. Olykor a haldokló maga kívánkozott le a földre. A hosszú haldoklóra azt mondták, hogy azért nem tud meghalni, mert sok bűnt követett el életében, vagy sok haragosa volt.

A hiedelem szerint a halál bekövetkeztének pillanatában száll ki a lélek a testből. A családtagoknak nem szabad hangosan felsírni, mert visszasírják a halottat. A halott feje alól kivették a párnát, szemét lefogták, néha 10 fillért tettek rá, állat felkötötték. A halott arcából jósolni tudtak: „ha a bal szeme maradt nyitva, fiatalt vár maga után, ha a jobb, idősebb halott követi" (Veress Margit 65 é.). A tükröt letakarták egy kendővel, az ablakokat lefüggönyözték. 20—25 évvel ezelőtt kiborítottak minden vizet, „nehogy a halott lubickoljon benne." (Kurucz Ferencné 67 é.). A halottat azonnal megmosdatták, „hogy ne mennyek piszkosán a másvilágra". A mosdató és öltöztető egy idősebb asszony volt, akit rendszeresen hívtak a halottas házakhoz. Munkájáért bort, gyümölcsöt, disznóvágáskor kóstolót, s a halott ruhái közül egy pár darabot kapott. A mosdató vizet a trágyára öntötték. Egyesek úgy tartották, hogy csak az utcára, az árokba szabad szétönteni ezt a vizet úgy, hogy ne lássa meg, ne lépjen bele senki. A ruhát, amivel a halottat mosdatták, elásták vagy éjjel kiterítették az udvarra. Nappal nem vihették ki, a szobában szárították meg. Mosdatás után a férfiakat a vőlegényi ingbe és sötét ruhába öltöztették fel, az asszonyokat a kontyolóruhába. Ezeket a ruhadarabokat nagy gonddal őrizgették egész életükben, és mint „halálomra való ruhát" mutogatták. Alsóneműt nem adtak rájuk. A halottak ruháját nem gombolták be, nem kötötték össze. Lábukra zoknit húztak, régen össze is kötötték „hogy egyenesen álljék, a feltámadáskor tudjék járni" (Kurucz Ferencné 67 é.). Cipőt nem adtak rájuk. Az asszonyok haját megfésülték, a fésűben maradt hajat tűzbe dobták. Fejükre kendőt tettek, de nem kötötték meg, csak egymásra hajtották a végeit. A halottak jobb kezébe zsebkendőt adtak, „hogy meg tudja törölni a szemét, mert addig rengeteg a könnye, míg a koporsóba van" (Kurucz Ferencné 67 é.). A bal kezébe egy pengőt tettek, hogy meg tudja magát váltani a másvilágon. A lányokat menyasszonyi ruhában temették el, a kislányok fejére virágkoszorút tettek. A legényeknek is megvették a vőlegényi inget, amire vőlegényi bokrétát is tűztek.

A felöltöztetett halottat a földön kinyújtóztatták, a hozzátartozók körülállták, énekeltek és imádkoztak. Két óra elteltével meghozták a koporsót. A koporsóba gyaluforgácsot, szalmát vagy szénát tettek, erre került a halottas lepedő, amit az asszonyok idősebb korukban szőttek maguk és férjük számára. Ritkán a meny készítette el a család minden tagjának. A lepedő alá, a halott lábához tették azt a ruhát, amivel megmosdatták. A koporsóba került a halottak állkötője, az asszonyok fésűje, a férfiak kalapja, valamint az a ruha, amelyikben meghaltak. A halott kedves tárgyait: imakönyvet, olvasót, órát, gyermekjátékot is elhelyezték a koporsóban. A legény mellé a választottja elvitte azokat az ajándékokat, amelyeket tőle kapott. Sokan életükben meghagyták, hogy mit tegyenek melléjük a koporsóba. Ha véletlenül kimaradt valami, vagy nem teljesítették a halott kérését, úgy hitték, hogy visszajön érte a másvilágról. Miután a halottat és tárgyait elhelyezték a koporsóban, felravatalozták.

A halott ágyát a koporsóbatétel után kivitték az udvarra, többnyire felvágták és elégették. Az ágyneműt és a szalmazsákot szintén eltüzelték, olykor szegényembernek vagy cigányasszonynak adták. A temetés körüli teendőkben a családnak a funerátor, fonerátor vagy halottasember segített. Minden falurészen volt egy idősebb férfi, aki összegyűjtötte a halott életrajzi adatait és elvitte a paphoz, aki beépítette azt búcsúztatójába. Miután a halálesetet valamelyik hoz zátartozó bejelentette a papnak és a községházán, a halott emlékére meghúzták a hírharangot. A déli harangozás után ebédharangot, majd este uzsonnaharangot kongattak meg. A halál hírének elterjedésével a rokonok, komák, jó ismerősök halottlátogatóba, halottlátóba mentek. A temetés előtti nap kezdték a sírt ásni. Ha a halott életében köztiszteletben álló ember volt, sírjának ásására 30—40 ember is összegyűlt, ezzel igyekeztek megtisztelni a halottat. Berettyóújfaluban több temető volt: Kisteleki, Oláhvárosi, Téglaparti, Csendes, Jerikó, Tollas, Bodzás, Tardi, Zsidó és Újtemetö. A lakóhelyhez közel eső temetőbe katolikusok, reformátusok egyaránt temetkeztek. A sírokat folyamatosan ásták, sorban, ahogy következtek. A sírásókat pálinkával, kenyérrel, szalonnával vendégelték meg.

A temetés előtti este a hozzátartozók és ismerősök — általában idősebb emberek — virrasztása tiszteletadás volt a halottnak. A virrasztásra a szobát átrendezték. A bútorokat kivitték, helyükre a fal mellé lócákat, székeket helyeztek. A virrasztók sötétedéskor érkeztek és sorban leültek a koporsó köré. Az est folyamán halotti énekeket énekeltek, imádkoztak és a halott életéről beszélgettek. A háziak borral, esetleg pogácsával kínálták őket. Általában éjfélig maradtak és egyszerre távoztak. Ha a halott két napig volt otthon „kiterítve", mindkét este virrasztottak mellette. Ekkor előre megbeszélték, ki mikor megy virrasztani. A hozzátartozók között voltak, akik egész éjjel fennmaradtak és imádkoztak a halott mellett, többnyire azonban csak a lámpát hagyták égve. A múlt században voltak virrasztó asszonyok is, akiket megfogadtak a virrasztásra, kenyér, szalonna és zsír volt a bérük (Kurucz Ferencné 67 é.).

A temetés napján a halottas házat feldíszítették, fekete drapériával övezték az ajtókat, fekete szövettel borított ravatalra helyezték a koporsót. A ház elejét és az udvart felhomokozták. Egy asztalt fehér abrosszal terítettek le. A temetésre érkezők a végtisztességtevők vagy halottkísérők megnézték a halottat, a konyhában vagy az udvaron várták meg a papot, akinek harangszó jelezte elindulását. A századfordulón a rokonságnak gyászkendőt adtak. A harangozás ideje alatt szegezték le a koporsót, miután a szemfedelet a halott arca előtt kereszt alakban kiszakították. Majd ismerősök felemelték a koporsót és kivitték az udvaron felállított ravatalra. A koporsót a halott hozzátartozói, a gyászosfelek állták körül. A szer tartás végeztével a koporsót a gyászkocsira tették. Régen szekéren vitték a halottat a temetőbe. Ha a halottas ház közel volt a temetőhöz, vagy fiatal leány, legény volt a halott, az ismerősök, rokonok, jóbarátok kézben vitték ki a koporsót. A férfiak közül sokan lapátot, kapát vittek magukkal, ők voltak a sírhúzók. A temetési menet útját a sírig harangszó, a kísérő harang kísérte. A sírhoz megérkezve a sírhúzók a koporsót kötéllel leengedték a sírba. Mielőtt elhantolták a halottat, virágot, földet dobtak a sírba, hogy hamarabb felejtsenek. A sír helyét a fűtűlvalófa jelölte. A férfiaké és nőké egyforma nagyságú és alakú volt, csupán a gyermekeké volt kisebb. A sír végébe lábtúlvaló fát tűztek. Mindkettőt feketére festették. Ugyancsak fekete volt a felnőttek koporsója, a legényeké és a leányoké fehér, a gyermekeké pedig világoskék.

A temetés résztvevői közül azokat, akik távolról jöttek, a halottas háznál megvendégelték borral, pálinkával. A kisgyermekeket 2—3 éves korig a keresztszülők kar alatt vitték ki a temetőbe, legtöbbször a nagyszülők sírjába temették. A kereszteletlen csecsemőt koporsóban, de istentisztelet nélkül temették el, mert azt tartották róla, hogy pogány. Az vitte ki a temetőbe, akit keresztanyjának szántak. Valamelyik hozzátartozója sírjába helyezték el lábtól. Az elvetélt gyermeket egyszerű ládában az apja vagy a temetőcsősz vitte ki a temetőbe este vagy hajnalban és egy idegen sírba, a fűtűlvaló fához temette 3—4 ásónyomnyira. A szülésben meg halt anyát gyermekével a karján tették a koporsóba. Az öngyilkosokat harangozás nélkül a temető árkába temették el.

Berettyóújfaluban a halottakat három hónapig, a szoros gyász leteltéig mindenki gyászolta, mert aki hamarabb levetette a fekete ruhát, azt megszólták. A közeli hozzátartozókat egy évig gyászolták. A gyermekeket nem öltöztették gyászba, „nem való az a gyermeknek" — mondták. Úgy tartották, hogy nem kell sokat siratni a halottat, mert nem tud pihenni. Beszélni sem szabad sokat róla, „hagyni kell pihenni a lelket, nem kell bántani" (özv. Kurucz Ferencné 67 é.). A halott tiszteletére halálának évfordulóján emlékharangot huzatnak és koszorút visznek a sírjára, Mindenszentekkor pedig virággal emlékeznek rá. Tanulmányunkban Berettyóújfalu és Berettyószentmárton népi társadalmának életét tekintettük át a szájhagyomány, az idősebb generáció emlékezete nyomán. Fő szempontunk az volt, hogy rámutassunk azokra a fontosabb jelenségekre, amelyek a közösségi életet jellemzik, valamint azokra a változásokra, amelyek a századfordulótól napjainkig bekövetkeztek.

Berettyóújfalu népi társadalma életének jellegét alapvetően meghatározták a különböző csoportosulások, területi elkülönülések. Ebben jelentős szerepe volt a vallási különbözőségnek, a vagyoni helyzetnek, a foglalkozásbeli eltérésnek. Az ezek nyomán kialakult különböző csoportok elsősorban az ifjúság életében voltak determinálok mindenekelőtt az udvarlás, a házasság szokáskörének összefüggésében. Az egyes csoportok közötti eltérést sajátosan egyenlítették ki a faluban létrehozott különböző körök és egyletek. Ez utóbbiak az ifjúság körében mutatkozó területi tagozódásnak fokozatosan véget vetettek, egymáshoz közelebb hozták a társadalmilag különböző csoportba tartozó ifjakat és számos esetben a felnőtteket is. A köröknek és az egyleteknek közművelődési szempontból is jelentős szerepük volt az 1940-es évek végéig. A második világháború után, illetve napjainkban a tagozódás lényegében megszűnt.

Tanulmányunkban vizsgáltuk a családnak, a rokonságnak, a szomszédságnak a közösségi életben betöltött szerepét. Megállapítottuk, hogy a kisebb közösségek kapcsolatai főleg az egymásra utaltságon, az egymás megsegítésén alapultak. Ez elsősorban a közös munkaalkalmakban nyilvánult meg. Az ún. komaság intézménye napjainkra szinte teljesen leredukálódott, azonban ennek funkcióját a szűkebb rokonság és a szomszédság nagymértékben betölti. Jelentős átalakulást, változást figyelhetünk meg a társadalmi élet, valamint a naptári napokhoz fűzött szokáshagyományban is. Megállapítottuk azt, hogy a hiedelmek, rítusok, különböző mágikus cselekvések ma már szinte kivétel nélkül passzív ismeretként élnek az idősebb generáció emlékezetében. A II. világháború utáni gazdasági és társadalmi átalakulás a hagyományos családi és közösségi szokásrenden nagymértékű változást eredményezett, általában a szokások egyszerűsödését figyelhetjük meg. A korábbi társadalmi csoportok közötti különbség eltűnését mutatják az új párválasztási és házassági kapcsolatok. A napjainkban gyakorolt ünnepi szokások mind az ifjúság, mind a felnőttek körében egységes jelleget mutatnak. Vizsgálataink alapján elmondhatjuk, hogy Berettyóújfalu és a közvetlenül hozzákapcsolódó Berettyószentmárton szokásrendszere oly mértékben átalakult, hogy jól beilleszthető abba a képbe, amely a mai falusi társadalmat országosan jellemzi.

JEGYZETEK

1. Berettyóújfalu középfokú központ fejlődése és helyzete. 1973.
2. Szalay 1971. 363—383.
3. Osváth 1875. 276. A Tűzoltó Egyletet régi idők óta működő egyletként említi.
4. Vendé 1901. 51.
5. Osváth 1875. 247. „Hogy e nép a jó és nemes iránt fogékony s így ez irányban vezethető is, bizonyítsa az, hogy midőn az 50-es években a jegyzők által a nagyobb birtokosok s lelkészekkel egyetértőleg oly olvasóegylet alakíttatott, melyben a földmívesek csekély díjjal bevétettek: ezek közül is számos tagja volt az egyletnek s ezek a nekik alkalmas »András a szolgalegény, Simonyi Óbester stb.« czímű olvasmányokat annyira kedvelték, hogy az efféléket több példányban is meg kellett rendelni."
6. Ökrös István Kerülőválasztás (csőszválasztás) DMNA 5/8. 1970.
7. A keresztszülő kiválasztásának ezt a módját a múlt század második felében Osváth Pál még csak a cigányság köréből említi. Osváth 1875. 31.
8. A disznótoros maskarákat Sándor Mihályné is feljegyezte a „Berettyóújfalu 1970" című munkájában. DMNA 1299/71. 842.
9. Sándor Mihályné egy emberi élethez fűződő hiedelemanyagot gyűjtött össze Berettyóújfaluban és tett közzé az „Egy bihari parasztasszony hiedelmei" című munkájában. FA 4. 1976. 187—261.
10. Borovszky [1901.] 221.
11. A burokban született, kincslátó, hetedik gyerekről lásd részletesebben Módy György tanulmányát: Módy 1974. 670.
12. A keresztszülőkről részletesebben lásd korábban a „Baráti, rokoni, szomszédsági kapcsolatok" c. fejezetben; A keresztelés szertartásának részletes leírását adja Osváth 1875. 31—32.; A születéstől a keresztelésig tartó időszak hiedelemanyagát gyűjtötte össze Sándor Mihályné minden részletre kiterjedő, nagy alapossággal a „Berettyóújfalu hiedelemvilága" c. munkájában. DMNA 1150/70.; A szokások részletes leírásához lásd V. Szathmári Ibolya: „Szokások és hiedelmek a szerelmi élettől a keresztelőig a berettyóújfalui néphagyományban" c.munkáját.
13. A gyermekkori Játékok egy részét ismerteti Sándor Mihályné: „Kórójátékok Berettyóújfaluban" c. munkája. Sándorné 1962. 90—102.
14. Hasonló gyermekjátékokat mutat be Osváth Pál a múlt század II. feléből. Osváth 1875. 35—36.
15. „Akadt a faluban néhány olyan legény, aki az ünnepnapokon sarkantyús csizmát hordott, aki érezte magáról, hogy olyan hegyes legény, hogy olyan kekk, nagyon büszke, az olyan viselte a sarkantyút" (Lisztes Imre 89 é.).
16. „Csak az lehetett legény, aki megváltotta magát. Mink is mán serdülőlegínyek vótunk, a nagy
    legínyek közzé akartunk menni. De csak akkor fogattak be, ha italt vettünk." Végh 1944. 109.
17. Amit Vendé Aladár általában a bihari népköltészetté vonatkozóan megállapított, érvényes a berettyóújfalui népköltészetre is: „... más vidéken is ismert népdalokat alkalmaznak a helyi viszonyokhoz. Meséket csak olyanokat lehet hallani, melyek az országban a magyarok között mindenütt el vannak terjedve. Helyi vonatkozású mondáik pedig többnyire valamely történeti hagyományra, romra, régi épületre vagy dűlő-elnevezésre vonatkoznak". Vendé 1901. 229.; A sárréti népdalok gyűjteményes kiadása Bencze Lászlóné szerkesztésében 1978-ban jelent meg; „A népdaloknak és népmeséknek alig van élő nyoma megyénkben. Valószínű, hogy népünk egész dalkincse a láp virága volt, ugyanabból a talajból táplálkozott, mint a mocsár növényvilága: a nád, a sás, a káka s a hosszú, karcsú gyékény. Egész dal- és mesevilágunk a mocsár szellemi vetülete lehetett. És az az intézkedés, amely végrehajtotta a halálos ítéletet a mocsár felett, megkondította a szellemiség halálharangját is. Eltűnt a mocsár szellemi tartozékával együtt... De csengett itt a dal s pajzánkodott a népmese" — írja Kállai Gyula a „Bihar-vármegye szociográfiája" c. cikkében. Kállai 1938. 90.
18. Zöld Marciról megemlékezik Osváth Pál, majd Szűcs Sándor is: „Elhajtott sok lovat, eladott sok tinót, elvett sok aranyat attól, akinek vót, ebből adott annak, kinek pénze nem vót, Zöld Marci ám ilyen igazi betyár vót." Osváth 1875. 275.; Szűcs 1969. 12—13.
19. Sándor Mihályné Földrajzi helynevek Berettyóújfaluban. DMNA 1226/70. 114.
20. Szűcs 1969. 117.
21. A Vitális Imréről fennmaradt történeteket Szűcs Sándor részletesen ismerteti. Szűcs 1969. 189— 192.
22. A Szent Kozmáról és Kádár vitézről szóló mondákat lásd részletesebben Kilián István dolgozatában; továbbá Sándor Mihályné i. m. 47., 149., 183., 235.; Osváth 1875. 81—83.
23. Sándor Mihályné i. m. 148., 200.
24. A cuháréróX az 1930-as években így irnak: „A cuháré kiszorult a népélet perifériájára, a vagyonos földművesek soraiból a zsellérek szegényes világa, a földműves házak differenciálódott légköréből a hodályok sivár demokráciájába." Kállai 1938. 84.
25. A cicázást vagy párosélelet hasonlóan írja le Végh József. Végh 1944. 102—109.
26. „Valamikor ezekre a bálokra a legjobb gazdák lányai és fiai is eljártak. Később rangjukon alulinak tartották a részvételt és lassanként elmaradoztak. Kialakulóban volt, hogy a gyepibál csak alantasabb társadalmi rétegnek, a cselédeknek való." Kállai 1938. 84.
27. Vendé Aladár a század elején még nagyszabású „szüreti ünnepeket" említ Berettyószentmártonból. Vendé 1901.227.
28. A „szarkáról" vagy közvetítőről írt Végh 1944. 107—108.
29. A múlt századi eljegyzés és lakodalom menetének ismertetését lásd Osváth 1875. 36—43.; Szalay Emőke részletesen foglalkozik a lakodalmat megelőző ismerkedéssel, párválasztással, a lakodalmi előkészületekkel és a lakodalom menetével. Szalay 1971. 363—383.
30. Az 1940-es években a lánynézőt követő időszakról így emlékeztek vissza: „A lánynéző után három hétig járt a vőlegény a lányhoz minden szombat este, pénzt vitt magával, amit akkor adott oda a lánynak, amikor a pitarajtóig kikísérte, búcsúzóul kezet fogtak és a kezébe adta a pénzt " Végh 1944. 108.
31. „A násznagy vitte a fijútúl a pízt a jányhoz egy kis bugyellárisba vót. Ez vót a jetypíz. A jetypízre atta a menyasszony a kendőt. Háromszegletes vót, szívalakúra vót hajtva, vót abba nyakbavaló sejem, fűrevaló kendő. Ha nagyobb gazda vót, kűdött száz arany koronát és ahho küttík a kendőt. . ." — ez volt a. jegyküldés vagy jegyváltás szokása. Végh 1944. 108.
32. „Az 1910-es években a nyoszolyólányok neve bokrétás lyány vót. Onnan kapták a nevüket, hogy bokrétát tűztek a legények kalapja mellé" (Lisztes Imre 89. é.).
33. Sándor Mihályné Berettyóújfalu hiedelemvilága c. munkájából közölt hiedelemanyagot a megfelelő helyen (SM) monogrammal jelöljük.
34. Törzsök Márton: Karácsonyi és újévi köszöntők Berettyószentmártonból. DMNA 33—4/70
35. Sándor Mihályné: Berettyóújfalu 1970. DMNA 1299/71.
36. Törzsök Márton i. m.
37. Adatközlők Berettyóújfaluból: Balogh András 69 é., Bocska Sándor 75 é., Bocska Sándorné 69 é., özv. Dávid Józsefné 72 é., Hajzer Lajos 79 é., Karácsony Gergelyné 84 é., Karácsony Istvánná 83 é., özv. Karácsony Mi hályné 63 é., Király Sándor 66 é., Király Sándorné 63 é., Kiss Imréné 64 é., Kiss Imre 68 é., özv. Kurucz Ferencné 67 é., Lesták Mihályné 84 é., Lisztes Imre 89 é., Lisztes Imréné 77 é., Nagy Sándorné 82 é., Szatmári Antal 63 é., Szatmári Istvánná 66 é., Tikász Mihályné 75 é., Tóth Sándor 72 é., Török Jánosné 65 é., Veress Margit 65 é. Adatközlők Berettyószentmártonból: Bacsó Imréné 88 é., Csóra Tógyer 68 é., Erdey Pálné 66 é., Gyöngyösi Gyuláné 56 é., Pupilák Lászlóné 68 é., Szűcs Jánosné 63 é., Vinkler Jánosné 79 é.

IRODALOM

Bencze Lászlóné, 1978. Szivárványos az ég alja. Berettyóújfalu. (Bihari dolgozatok 4.)

Berettyóújfalu középfokú központ fejlődése és helyzete. Debrecen. 1973.

Borovszky Samu szerk., [1901.] Bihar vármegye és Nagyvárad. Budapest.

Kállai Gyula, 1938. Bihar-vármegye szociográfiája. = Bihar-vármegye. (Szerk. Nadányi Zoltán)Budapest. 90.

Módy György, 1974. Néphagyomány és helytörténet. (A népi tudás és a valóság kapcsolatának folklorisztikai vizsgálatához.) DMÉ 1974. (Szerk. Dankó Imre) Debrecen. 645—678.

Osváth Pál, 1875. Bihar vármegye sárréti járása leírása. Nagyvárad.

Sándor Mihályné, 1962. Kórójátékok Berettyóújfaluban. Ethn. LXXIII. évf. 1. 90—102.

Sándor Mihályné, 1976. Egy bihari parasztasszony hiedelmei. FA 4. 187—261.

Szalay Emőke, 1971. Lakodalmi szokások Berettyóújfaluban. DMÉ 1971. (Szerk. Dankó Imre) Debrecen. 363—383.

Szathmári Ibolya, 1978. Szokások és hiedelmek a szerelmi életről a Keresztelőig, a berettyóújfalui néphagyományban. A Bihari Múzeum Évkönyve II. (Szerk. Héthy Zoltán) B. újfalu. 219-243.

Szűcs Sándor, 1969. Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek. Budapest. 12—13.

Vendé Aladár, [1901] Bihar vármegye községei. = Bihar vármegye és Nagyvárad. (Szerk. Borovszky Samu) Budapest. 51.

Vendé Aladár, [1901] Bihar vármegye népe. = Bihar vármegye és Nagyvárad. (Szerk. Borovszky Samu). Budapest. 229.

Végh József, 1944. Sárréti népmesék és népi elbeszélések. (Magyar népnyelvi szövegek 1.) Debrecen. 102—109.