Előző fejezet Következő fejezet

Gulyás  Katalin

Adalékok a bölcskei iparosság XVIII—XX. századi történetéhez

 

Bölcske a második világháborúig alapvetően paraszti közösség volt: az 1941. évi népszámlálás idején lakosságának még kereken 80%-a élt őstermelésből, azaz paraszti munkából. "A lakosság a kevés számú ipari és kereskedő családoktól eltekintve, kizárólag mezőgazdasággal foglalkozik, s saját mezőgazdasági ingatlan jövedelméből,' illetőleg munkajövedelméből él. A gazdálkodás általános... Az ipar és kereskedelem a község lakosságának kielégítő módon van elterjedve" — írja 1937/38-ban szociográfiai állapotrajzában a községről Szabó István református iskolai tanító.1

Elsősorban a falusi közösség belső igényei, szükségletei tették lehetővé a kisipar meghonosodását, a kézművesek megtelepedését, megélhetését Bölcskén is. Bár a földműves, a parasztember a környezetében rendelkezésére álló nyersanyagokból mindig is maga igyekezett előállítani termelőeszközeit, ruházatát, lakását, már a legősibb időktől vannak nyomai annak, hogy speciális tudással készített, bonyolultabb eszközöket, tárgyakat is használt. Ezek egy részét ügyes kezű ezermesterek is meg tudták csinálni, míg másokat csak az erre szakosodott iparosok. így a XVIII—XIX. században Bölcskén, mint csaknem minden hasonló nagyságú faluban, megtalálhatjuk a kovács-, molnár-, takács- és csizmadiamesterség számos képviselőjét, akik a termelési eszközöket készítették, javították, illetve az alapvető élelmezési és ruházkodási szükségleteket látták el, s a helyi igények hívták életre itt a kádáripart is.

A falu kézműiparának fejlődését befolyásolta az elmúlt 2 évszázadban, hogy viszonylag kis távolságra fekszik Dunaföldvártól és Pakstól, s a bölcskeiek e népesebb mezővárosok vásárain, műhelyeiben, boltjaiban is megvásárolhatták a szükséges ipari termékeket, készítményeket. A néprajzi felderítő kérdőívek tanúsága szerint a vándorkereskedelem jelentősége csekély volt ezek beszerzésében.2

A helyben fellelhető, megtermelt nyersanyagok nem hívtak életre komolyabb kisipart: egyedül a Duna mentén lévő vizenyős területeken termett fűzfavessző feldolgozása volt említésre méltó a 30-as években, illetve a házi szükségletre való kendertermelést őrzi még az emlékezet.3 Sokáig nagy jelentőségű volt viszont a helyben található "energiaforrás" kiaknázása: a hengermalmok megjelenéséig a Duna vízi energiáját malmok hajtására használták.4

 

Bölcske kézműipara a XVIIIXIX. században

A bölcskei iparosok neveivel legkorábban a különböző — főként adóztatási céllal készített — összeírásokban, valamint az egyházi anyakönyvekben találkozhatunk.5 Az ezekből nyert adatok elemzése során sok a tévedési lehetőség. Előbbiek ugyanis eltérő céllal és pontossággal, nem egységes szempontok szerint készültek. Csak alapos összehasonlítások, különböző források összevetése során derülhet ki, hogy pl. kit tekintettek egyáltalán mesterembernek a különböző összeírok: a valamely céhhez tartozó filiális mestereket, a céhen kívüli kontárokat is, vagy az év bizonyos szakaszában iparos munkát folytató, eladásra is dolgozó zselléreket is bejegyezték? Az anyakönyvi adatok pedig sokszor esetlegesek: gyakran fel sem tüntetik a foglalkozást, de az is elképzelhető, hogy a jobbágyoknál mobilabb iparosok családjában bölcskei tartózkodásuk idején éppen nem történt anyakönyvben rögzítendő esemény (gyermek születése, esküvő, halálozás). A felsoroltakban rejlik talán annak a magyarázata is, hogy azonos időszakokból sokszor eltérő vagy egymásnak ellentmondó adatokat tartalmaznak e források. Pl. 1828-ban 63 mesterember neve lelhető fel a különféle iratokban, ezzel szemben az Egyed Antal-féle összeírás csupán 38-ról tesz említést.6

A fenti megfontolásokat figyelembe véve e helyen csak a belcskei kézműipar fő fejlődési  vonalát érzékeltethetjük.

Bölcskén 1715-ben egy 25 Ft jövedelmet adó malmot írtak össze (nem derül ki, hogy száraz- vagy vízimalomról van-e szó),7 1727-ben pedig 2 molnár: Kalmár János és Séra István, 1 takács: Takács Mátyás és 1 mészáros: Mészáros János szerepelt a lajstromban. A malomipar fellendülését, virágzását tanúsítja, hogy 1742-ből 6, míg 1752-ből már 16 molnár nevét ismerjük. A XVIII. század közepétől vannak írásos nyomai olyan fontos szakmáknak, mint a kovács, a bognár, a csizmadia, a szabó vagy a szűcs. A század végén Ruzicska János és Bán János személyében két asztalosmester dolgozott a faluban, s mellettük Tóth Gergely kőműves keze nyomát is igényesebben kialakított épületek dicsérhették. 1788-ban szerepelt először forrásainkban Ötvös Sándor kovácsmester, aki az egyik jelentős iparos dinasztia első tagja volt a faluban. Forrásaink már említett hiányosságára vall, hogy mészárosokra vonatkozóan csak a XVIII. századból rendelkezünk adatokkal, pedig minden valószínűség szerint folyamatosan, a XIX. század során is működtek a faluban. Szintén csak egyetlen halász említtetik (1828-ban Pap Ferenc), holott szinte elképzelhetetlen, hogy e mesterséget máskor senki nem űzte Bölcskén.

A XIX. századelején újabb faipari szakmák jelennek meg: ács, kádár, faragó és esztergályos. A bőrfeldolgozás hajdani jelentőségét jelzi az 1752—53-ban bejegyzett 4 szűcsmester, azonban ez a szakma Bölcskén a múlt század közepén végképp elenyészett. A lábbelidivat változására utal, hogy 1834-ben varga, majd 1876-ban cipész is feltűnt a csizmadiák mellett. Az 1830-as években három fazekas: Fábián Ferenc, Tóth Mihály és Molnár Ferenc működésére rendelkezünk adatokkal, 1866-ban Horváth Ignác,   1873-ban Tóth Mihály, 1890-ben pedig Horváth Ferenc neve szerepel az anyakönyvekben. A vezetéknevek alapján feltételezhető, hogy e szakma családon belül öröklődött, s 2-3 mesternél több sosem dolgozott egyszerre a faluban. A kosárkötő szakma az 1850-es években léphetett ki a háziipari keretek közül. Művelői között ott van Bakai József, a századunk 20-as, 30-as éveiben működött egyik jelentős bölcskei kosárfonó őse is. A köteles mesterség első ismert képviselője Groman Lőrinc volt (1828), az 1870-es években már három kötélgyártó szolgálta ki a parasztgazdaságok megnövekedett igényeit.

Bölcskén a XVIII—XIX. században a molnárok és a takácsok működése folyamatosan végigkísérhető, s bizonyosan ez a két szakma foglalkoztatta itt a legtöbb mestert. Egyes feltételezések szerint a bölcskei takácsok céhben tömörültek. Az itteni molnárok a paksi molnár céh filiális mesterei voltak: 1853-ból két kontár bölcskei molnár felvételéről tudunk, akik számára pótlólag írták elő a mestervizsga letételét.8 Havassy Péter családvizsgálatai egész takács- és molnárdinasztiák meglétére derítettek fényt: a mesterség tudásanyaga tehát generációról generációra hagyományozódott az egyes családokban.9 A múlt század végére a gyáripari termékek versenye miatt e szakmák hanyatlása következett be. A takácsok visszaszorulását számokkal egyelőre nem tudjuk bemutatni, viszont a malmok számának csökkenését jól jelzi, hogy 1803-ban Bölcskénél még 15 szeghez rögzített vízimalom őrölt a Dunán, 1869-ben pedig már csak 9 hajómalom üzemelt. (Ugyanekkor Paksnál 56, a dunaföldvári szakaszon pedig 36.)

 

A falu kisipara századunk első felében

Századunkban a statisztikai kimutatások alapján kísérhetjük nyomon a település iparosságának számszerű alakulását, ágazatonkénti megoszlását, iparból élő lakosságának nagyságát.

Az 1910. évi népszámlálás szerint a fa- és csontiparban dolgozik a legtöbb bölcskei mesterember, segéd és tanonc, őket a ruházati iparban működők követik, majd sorrendben az építőipari, élelmezési ipari, valamint a vas- és fémipari szakmák képviselői. A fentebb már leírt folyamat eredményeként a legnépesebb szakma a kovácsoké 15 munkással, mellettük 10-12 szabó, molnár, ács, cipész és csizmadia szolgálta a 4 és fél ezer lelkes község ipari készítményekkel való ellátását. Említést érdemelnek létszámuk miatt a lakatosok, asztalosok, a hentesek és mészárosok, a kőművesek, illetve a gép- és hajógyártó szakmákban dolgozók is. A fonó- és szövőipar már csak 5 munkással van képviselve, s ugyanennyi a fazekasipart űzők száma is. Nem folyt Bölcskén téglagyártás, fűrészáru előállítás, hiányoznak a bőripari és vegyészeti szakmákban dolgozó iparosok. A keresők számát tekintve tehát egyenletesen, a lakosság szükségleteihez mérten fejlődött a falu kisipara, nincs kiugróan fejlett, nagy létszámú szakma.

A 170 ipari keresőből   108  önálló, 62 tartozik a segédszemélyzethez,  azaz kb. 1/3-uk segéd, tanonc, illetve segítő családtag vagy szolga. A műhelyek túlnyomó többsége (csaknem 3/4-e) segéd nélkül dolgozott, 28 mester alkalmazott 1 segédet, 6 mester dolgozott 2 segéddel, ennél több alkalmazottat mindössze 3 műhelyben találtak a népszámlálók. Az iparral mellékesen — legvalószínűbb, hogy mezőgazdasági munka mellett — foglalkozók száma 58 fő volt.

1930-ban a bölcskei keresőknek kb. 9%-a foglalkozott iparűzéssel, s eltartottjaikkal együtt a lakosságból is hasonló arányt képviseltek. A gazdasági válság nehéz időszakában 158 fő az iparosok létszáma, 12-vel kevesebb, mint 20 évvel korábban. Az önálló mesterek száma 79-re apadt, jelentős mértékben emelkedett viszont a segédszemélyzet száma: az ipari keresőknek kereken felét tették ki. Az iparosok 41%-a alkalmazott segédet, szemben az 1910-ben felmért 29%-kal. A jelenség hátterében az állhatott, hogy a rossz megélhetési viszonyok között többen visszaadták iparengedélyüket, illetve a felszabadult segédek ki sem váltották azt, és ottmaradtak tanítómesterük műhelyében.

A lakosságszám csökkenésénél nagyobb ütemű volt az 1941. évi népszámlálásig az ipari keresők fogyása: ekkor 112 fő dolgozott az iparban és az építőiparban, közülük mindössze 57 volt önálló iparos. Ennek megfelelően az iparból élők aránya is csökkent a lakosságon belül 7,8%-ra.

Bölcskének tehát a mezőgazdasági jellege erősödött a két világháború közötti évtizedekben, s különösen a 30-as években. A környező falvakat és mezővárosokat tekintve 1910 és 1941 között Dunaföldváron az iparos keresők arányának kismértékű csökkenését, Pakson kismértékű növekedését regisztrálták a népszámlálások, Duna-kömlődön és Madocsán az iparosság erősödése tapasztalható, Németkéren pedig a bölcskeihez hasonló mértékű megfogyatkozása. E változások hátterét a térségre is kitekintő társadalomnéprajzi, esetleg gazdaság- és társadalomföldrajzi kutatások deríthetik fel. Bölcskére vonatkozóan Szabó István falurajza tartalmaz figyelemreméltó megállapítást: A reformátusságnak fogyását pedig az [okozta], hogy a külső, távollévő földeket eladogatta, s lassanként leszegényedve, ipari és nyugdíjas állásokra törekedve kivándorolt, s elment hajósnak, csendőrnek, rendőrnek stb. Különösen a főváros szívott fel belőlük sokat.10

Szilágyi János 1929-ben kiadott  Mindentudó  könyvkalauz...-a alapján adjuk közre a bölcskei iparosok névjegyzékét:11

asztalosok Bagi Antal, Fekete József, Czibán Mihály, Halász Gyula, Kovács József
ács Sárosdi Ferenc, Szilágyi András
bádogos Karszt Antal, Magyar József, Nagy Gábor
bognár Csider Ferenc, Kiss József, Loósz József, Szabó István, Szabó József, Varga Mihály, Varga Sándor
borbély Borsos Lajos, Lemle Imre, Lemle János, Szabó Árpád
cipész Bujdos József, Hannuth Ferenc, Raj Mihály
csizmadia id. Lengyel György, ifj. Lengyel György

 

építőmester Sárosdi Ferenc
építési vállalkozó Sárosdi  Ferenc
esztergályos Csepregi István, Nonyig István
férfi szabó (angol) Kara Mihály, Pala Mihály, Sallai József, Spitzer Mór, Weisz Sámuel
kádár Csider Ferenc, Kovács Sándor, Szabó István
kőműves (oki. mester) Sárosdi  Ferenc
kőműves önálló iparosok Bujdos Mihály. Szilágyi András
kosárfonó Bakos Ferenc, Ötvös Mihály
köteles Baranya  István
kovács lakatos Horváth Károly, Kacz József, Kosa József, Pálfi István, Tankovics Ágoston Karszt Antal, Magyar József, Nagy Gábor
mészárosok, hentesek Hirt Ferenc, Keresztes József, Nikolovics György, Sulák András, Vén József
női szabó Lelki Ilona
sütők özv. Hütter Károlyné, Kovács János.
szíjgyártó és nyerges Szőke Antal
villanyszerelő Nagy Gábor

1937-ben Tolna vármegye adattára Bölcskén a következő iparosokat sorolja fel:12

ács Sárosdi Ferenc, Szilágyi Antal
asztalos Bagi Imre, Czibán Mihály, Fekete József, Kovács József
bádogos Nagy Gábor
borbély Borsos Lajos, Lemle János, Lemle Imre, Szabó Árpád
cipész Bujoros (Bujdos??) József, Hamut Ferenc, Raj Mihály, Szőke István, Trepka István
kovács Horváth Károly, Kacz József, Kosa József, Pálfi István, Tankovics Ágoston
kőműves Bujdos Mihály,  Kasztner Albert
lakatos Nagy Gábor
malom Bagi János és tsa, Kardos György és tsai, Mészáros István és tsa, Nikolovits György, Ötvös Gyula
mészáros Hirt Ferenc, Keresztes József, Nikolovits György, Sulák Imre, Vén József
szabó Hermán Salamon, Pala Mihály, Sallai József, Weisz Salamon

E felsorolás valószínűleg nem teljes, hiszen olyan fontos szakmák képviselői nem szerepelnek benne, mint pl. a bognárok vagy a kádárok.

A falu kisipara a századforduló után kezdett átalakulni: bár a fogyasztási cikket előállító szakmák döntő jelentősége megmaradt, de ezeken belül erősödött a szolgáltató és javító jelleg, illetve egyes szolgáltató és javító iparok mind nagyobb teret nyertek. Továbbra is elsősorban a helybeliek árufelvevő képessége, a paraszti szükségletek szabták meg a termelést, Bölcskén kívüli értékesítésre csak a kosaras iparosok dolgoztak.13

A bölcskei iparosoknak helyben nem volt szervezete, a dunaföldvári ipartestülethez tartoztak. A falu iparostársadalmának művelődését, szórakozását, társas életét szolgálta az 1909-ben megalakított Bölcskei Iparos Olvasókör, melynek taglétszáma 1925-ben 86 fő volt.14 Nemcsak iparosok alkották a tagságot, hanem "jobb gazdák" is,15 ami rávilágít az iparosságnak a falu társadalmában elfoglalt helyére is. A kör székhelye egy helyiség volt a mai kultúrházban. Fekete József asztalos, Bölcske egyik leggazdagabb, legtekintélyesebb iparosa volt az elnöke. A 40-es években 30—40-en látogatták rendszeresen. Elsősorban a szórakozást jelentette tagjainak, főleg kártyázás, kuglizás folyt benne, "nemigen politizáltak". Évente többször tartottak köri vacsorákat (pl. március 15. alkalmából), bálokat, mulatságokat rendeztek. Rendezvényei általában zártkörűek voltak, de a batyusbálon a faluból bárki részt vehetett.16

 

Hagyományos iparágak Bölcskén

Ezek közé kell számítanunk mindenekelőtt a régi jelentőségét a XX. századra már elvesztő molnár és takács mesterséget.

A ma élők legtöbbet Bors János és Ötvös Gyula malmát emlegetik: előbbi a mai tsz iroda épületében volt, melynek udvarán még az 50-es évek közepén ott hevert egy kiszerelt gőzgép, Ötvösnek pedig vízimalma működött a Dunán, a Nagymalát nevű részen kb. 1945-ig. Ugyanott Kardos Györgynek és "Dongó" Mészáros Istvánnak is volt malma.17

A régi takácsok közül Bán András, Molnár Zsigmond, Simon Béla, "Muzsikus" Horváth István és Albert Horváth István nevét őrzi az idősek emlékezete. Ók a dunaföldvári kendergyárban készült fonalat, illetve korábban házilag font nyersanyagot dolgoztak fel vászonná. Leginkább télen folytatták a mesterséget, amikor a mezőn nem volt munka. Albert Horváth István felmenői mind takácsok voltak, ő a csendőrségtől való nyugdíjba vonulása után költözött vissza Bölcskére, s ült ismét a szövőszék mellé. Csak megrendelésre, hozott anyagból dolgozott, a vászon mellett főként rongyszőnyeget szőtt. Halála után özvegye egy ideig még folytatta a rongyszőnyegkeszítést.18

Nevezetesebb iparos volt még a faluban Fekete József, akiről az iparoskör kapcsán már szó esett. Asztalosmester volt, koporsókészítéssel és -eladással is foglalkozott, s övé volt a község legelső szikvízüzeme.19

A pékmesterek:  Rafaisz István,  Hütter Károly,  Kovács János a kenyér mellett kiflit és zsömlét is sütöttek, valamint az otthon bedagasztott és megkelesztett kenyértészta bérsütését is vállalták.20

A férfiszabók: Spitzer Móric, Pala Mihály, Rigó József megrendelésre dolgoztak, a női szabó mesterség viszont iparengedély nélkül, inkább mellékfoglalkozásként űzött ipar volt. Főként az iparosfeleségek foglalkoztak vele: Lipótné Halász Mariska, Haragosné, Pala Mihály férfiszabó felesége.21

Móricz Gyula bádogosmester műhelybercndezése napjainkig megmaradt, szakmai tudását Nyulasi Józsefnek adta át.

Lakatosmesterek: Kovács Gábor, Szálai Gyula (Kovács Gábor tanítványa volt, de mellette a bádogos szakmát is folytatta; utcaajtókat, kapukat készített sokat a faluba), Mihálovits György (géplakatos), Kacz József (afféle ezermester volt: a kovácsmunkát ugyanúgy megcsinálta, mint ahogy az órát is megjavította; cséplőgépe is volt).

A kőművesmesterség az ácsszakmával kiegészülve Czeiner József, Sallai István és Hegyi László megélhetését biztosította.

Végül a cigányok iparűzése is színesítette a bölcskei iparospalettát. "Drótos Sándor" járta a falut, drótozni-, foltoznivalóért. A főzőedényeket befoltozta szegeccsel, csirizzel, de szitát, rostát is javított, sőt drótkerítést is. A cigányok legfontosabb készítménye az üstház volt, melyet kettévágott vashordóból alakított ki. Teknőkészítés-sel "Bábi néni" családja foglalkozott. A fia még manapság is ott árul minden szombaton a dunaföldvári  piacon.22

A következőkben ismerkedjünk meg néhány régi, ma már kihalófélben lévő iparág bölcskei képviselőivel: életútjukkal, a főbb szakmai fogásaikkal, termékeikkel, műhelyük jelenlegi  állapotával.

 

Cipész

Idős bölcskeiek emlékezete a következő cipészmestereket őrizte meg: Hamut Ferenc és egy Vincze nevű cipész csak javításokat végeztek, rendelésre (foltozósuszterek voltak), új cipőket készítettek méret után: Lengyel György, Nyulasi József, Kardos János, s különösen Bujdos Józsefet emlegetik híres, jól dolgozó cipészként. Neki volt egykor a legjobban menő műhelye a faluban, 1 segédet és 2 inast is tartott. A fia, ifj. Bujdos József szintén ezt a mesterséget űzte.

Vass József 1946-ban szabadult fel, akkor került Bölcskérc. Szeghalmon tanulta a cipészipart, a mestere műhelyében 16-an voltak segédek. Csak rendelésre dolgozott, férfi és női cipőket egyaránt készített.

Német András, Bölcske utolsó élő cipészmestere Pakson született 1921-ben. Kis-híján 50 éve, 1935 óta ül a kaptafa mellett. Kaposváron szabadult fel 1938-ban, ahol Laudek Ferenc volt a tanítómestere. Egyedül volt inas nála. 1940-től Kiss Józsefnél  dolgozott  Pakson,  majd  bevonult. 1945 után Paksra került vissza. Apósa, Bujdos József cipészmester ajánlására, hívására 1947-ben segédként került Bölcskére. Ez időben 5 cipészmester dolgozott a faluban: Bujdos József, Lengyel György, Pörje Imre, Kovács József és Igari József.

Az 1930—40-es években a cipő teljes egészében kézzel készült. Kaptafára húzták, varrták, szegezték, a ragasztást nem ismerték még akkoriban. Gépek közül csak stoppológépet használt, de az is az apósáé volt. Nemcsak megrendelésre készített új cipőket, hanem javítást is vállalt. 2 segédet szabadított fel műhelyében.

A munkafolyamat első' fázisa a méretvétel volt. Mindig a jobb lábról vettek méretet. A talpat papíron körülrajzolták, és három helyen körben lemérték a lábat: a lábfejnél, a láb közepénél és a saroknál. Csak bőrből dolgozott. A cipőket főleg borjúbőrből készítette, de a legfinomabb bőrből, sevróból is. A bölcskei megrendelők igényei nemigen maradtak el a városi igényektől sem a divatot, sem a minőséget tekintve.

Az alapanyagot Dunaföldváron vásárolta egy zsidó bőrkereskedőnél, de Pakson is vásárolt korábban bőrt egy Dezső nevű kereskedőnél. Ezek felsőrésznek és talpnak való bőrt egyaránt árultak. Ezután következett a kiszabás. A felsőrészt mással csináltatta a cipőkhöz: Dunaföldváron, Molnár cipőfelsőrész-készítőnél. A kaptafára húzás után a bevarrás, majd a ráma és a talp elkészítése következett. Főleg a lányok szerették a nyikorgós cipőket, ezért a talp alá egy betétet illesztettek, a ballédert: ez adta a cipő nyikorgását. A kész cipőt befestették politúrral, a talp szélét szintén politúrozták, majd viasszal fényesítették. 1 nap alatt 1 pár cipőt tudott megcsinálni, de általában reggel 6 órától este 6-ig vagy 8-ig ült a kaptafa mellett. 1 pár női cipő kb. 16 pengőbe került, 3 pengő volt 1 pár férficipő. Új cipőt kb. 25 éve csinált utoljára, azóta csak javítanivalóval keresik fel.

Búzáért, borért is dolgozott. Volt olyan, hogy a cipőt karácsonyra készítette el, de csak a következő évben, cséplés után fizette ki az árát megrendelő. A mesterség mellett szőlőt, földet is művelt. Műhelyében napjainkban is vállal javításokat. Hagyományos eszközkészletének egy része — amit a javításnál használ — még megvan.

Az 50-es évek elején bőrbeszerzési nehézségek miatt sok cipész visszaadta az iparengedélyt, majd a gyári cipők tömeges megjelenése után elsorvadt a cipész magánkisipar. Egy időben Bölcskén is próbáltak szövetkezetet szervezni, de azután abbamaradt az agitálás, s a szakmában megmaradt iparosok a dunaföldvári cipész ktsz-be léptek be, onnan mentek nyugdíjba. Ma már Német András az egyedüli cipész a faluban.23

 

Bognár- és kádármesterség

Adatközlőink a következő bognár- és kádármesterek működésére emlékeztek. Bognárok: G. Horváth Pál, Czebe József, Csider Miklós, Varga László, Andráspusztán: Kiss József, valamint egy Debreceni nevezetű mester. Kádárok: Kovács Sándor, Petrányi Ferenc, Szabó István (Petrányi nevelőapja). Bognár- és kádármesterek: G. (Gögyöri) Horváth Pál, Loósz József, Loósz Antal.

A Loósz család dunakömlődi eredetű. Gazdag parasztcsalád volt. Az édesapa odaveszett az első világháborúban, ezért minden fiú mesterséget tanult. Volt a fivérek közt molnár, kőműves, bognár. Közülük két testvér, József és Antal Bölcskén telepedett le.

Néhai id. Loósz Antal Bölcskén, Csideréknél volt bognárinas, ott szabadult fel. Később tanulta ki a kádármesterséget Pakson, Tomajer Jánosnál. Nála 1938-ban szabadult fel, már nős volt, mikor a kádármesteri vizsgát Pécsett letette.

A bognár- és kádármester a helyi erdőkből szerezte be a nyersanyagot,' az ún. érett fát = öreg fa. Engedéllyel vághattak fát, de a nyersanyag biztosítása sosem volt komoly gond: az árokparton is volt minden parasztembernek fája. Kezdetben a bognár és a kádár mindent kézzel, egyszerű eszközökkel faragott. "Az én apámnak gépje először 1954-ben volt: egy szalagfűrész. Azelőtt mindent kézzel vágtak. Kitermelték a fát, kihasogatták, méretre le lett vágva, és ez ki lett rakva kalickába. Amit télen kitermeltek, az egész nyáron kinn volt rakásban, jól kiszáradt, és nyár végén már elkezdték csinálni a szüretre az edényeket." Később gyalugépet is vásároltak, ami a munkát jelentős mértekben megkönnyítette, de a kéziszerszámokat: vonókés, gyalu, véső, citling (ezzel dolgozták simára az elkészült darabokat) mégsem tudta   helyettesíteni.

A bognár és a kádár készítményei: hordók, kádak, szapuló, s a legkomolyabb szakértelmet kívánó lőcsös kocsi (egy hónap is beletelt, amíg elkészült). A munka fő szezonja szüret előtt,  betakarítás előtt volt.

Loószék kezdetben megrendelésre, később piacozásra is dolgoztak. Engedély mellett jártak piacokra, vásárokra — elsősorban kádárkészítményekkel. Dunaföldvárra, Paksra, de pl. Cecére is eljutottak termékeikkel. Különösen a tragacsok, a gereblyenyél, a különféle hordók és szüretelő kádak voltak kelendők.

A faluban minden iparos azon igyekezett, hogy legyen földje, szőleje. Ók is örököltek, vásároltak, s a kukoricát, krumplit, kenyérnekvalót megtermelték, de ez főleg az asszony munkája volt. A megélhetés mellett a föld tőkét is jelentett Loósz Antalnak: egy darab földet el kellett adnia, amikor a műhelyt fejlesztette és fűrészgépet vásárolt.

1945 előtt általában 4-5-en dolgoztak a műhelyben: a mester, 1-2 segéd, 2-3 inas, de a munka szezonja is befolyásolta az alkalmazottak számát. Később már nemigen volt segédje, inasa, mert a maszekokat nagyon megadóztatták, így nem volt érdemes tartani. Volt olyan időszak is, 1952-ben, amikor időlegesen feladta a mesterséget és elment Dunaújvárosba dolgozni, a vasmű építkezésére. Kádár létére ácsmunkát végzett. De ez csak rövid időszak volt, néhány hónapig tartott.

Régi, hagyományos bognár- és kádáreszközei még megvannak: fia, ifjabb Loósz Antal örökölte műhelyét, s ő használja is ezeket. Különösen figyelemre méltóak a kádárgyaluk és a hordókészítésnél használt csínvágók: előbbiek 1860-ból és 1861-ből származó datált, faragással díszített darabok, utóbbiak 1890-ben készültek, s szintén faragással díszítettek. Mivel a szerszámok a hordók űrtartalma szerint különböző beosztásúak, méretűek, görbületűek, "a kádármesterek még ma is akóban számolnak, a szerszámok úgy vannak, nem lehet másként." (Loósz Antal)

A bognármesterség legösszetettebb munkafolyamata a szekérkészítés és a hintó-készítés. Ifjabb Loósz Antal új szekeret már nem csinált, csak javított. Vetőgépkereket készített nemrégiben újat, de leginkább javítanivalókat hoznak a megrendelők.

A szekérkészítés során a kovács és a bognár összedolgozott. A kuncsaft választotta meg a mestert, és nem a mesterek egymást. Ha a megrendelő azt mondta: "Én Loósz mesternél csináltatom a kocsit, s a Madár mester fogja bevasalni", akkor megkérdezte a mesterem, hogy melyik Loósz mester? Mert tudtuk, hogy melyik Loósz mester hogyan dolgozik. Nem minőségére nézve mert mindketten nagyon értették a szakmájukat —, hanem a mintázatra gondolok. Mert volt olyan, amelyik jobban mintázta a fadarabokat, amiből a lovaskocsi készült, s az ilyet sokkal nehezebb volt bevasalni, bekovácsolni, mint egy simább oldalt. A faragás már meghatározta a vasalás módját, no meg a fizetést is. Ami agyon volt faragva, azt jobban ki kellett díszíteni a kovácsnak is, és azt jól meg is kellett fizetni (Albert Horváth  István)

A kádármester a hordót keményfából készíti leginkább. De puhafából is készül, ennek előnye, hogy nem szárad ki olyan könnyen. A faedények ugyanis a nádtetős présházakban voltak jók, mert ott nem száradtak szét. A hordót, kádat ma is a hagyományos módon készíti, nem gőzöléssel. Ez a művelet a meghajtás. A kifaragott dongákat alul összeilleszti, ilyenkor felül még hézagok vannak köztük. Belül tüzet rak a hordóban, kívül pedig vízzel locsolja. A dongák felső' végére ráhelyezi a dongaszorítót, és a kötele tekerésével szorítja össze a dongákat, egészen addig, míg teljesen egymáshoz illeszkednek. Ahogy húzza, mind kisebb abroncsokat helyez rá. A nagyobbak eközben lefelé csúsznak a hordó hasán.

Ezt követi a fenék számára a vajat készítése, a csínvágás, majd hordófenékhúzóval  fenék beillesztése. Egy kb. 10 hl-es kád 3-4 nap alatt készül el ily módon.24

 

Kosárfonás

A kosárfonáshoz egykor a legtöbb ügyes kezű parasztember értett, s házi szükségletre, télidőben maga kötött kosarat. E mesterség háziipari tevékenységnek számított, így a statisztikák sem vették következetesen számba a vele foglalkozókat. A környéken bőségesen rendelkezésre álló, illetve kedvező feltételek között termeszthető fűzvesszőt Bölcskén 2 gazdag, nagyban dolgozó kosárfonó használta fel a két világháború közötti időszakban: Ötvös Mihály és Bakai Ferenc. A két mester számára kb. 10-12 ember dolgozott, akik leginkább gazdasági kosarakat készítettek. Pl. Bakaiék adták a vesszőt, télen a bedolgozó kosárfonók megfonták belőle a kasokat, és tavasszal, amikor jött a szezonja, a mester átvette tőlük a kosarakat és vitte árulni.

Baranya Lajos kosárfonó mester édesapja is Bakaiék számára dolgozott. Ő maga tősgyökeres helybeli családban született 1912-ben. Az édesapa egy időben hajós volt, a Dunán járt, teherhajón volt fűtő, majd megözvegyülvén a hajózást otthagyta. Bölcskén ezután részesaratást vállalt, emellett télen kosarakat is font. Ún. "fekete kosarakat'' készített.

"Gyűlöltem a kosárfonást. Mikor kijöttem az iskolából, édesapám már várt, hogy csináljam a fenekeket. A többi gyerekek itt sippongattak, és vártak, hogy menjek én is velük játszani.  De hát be voltam fogva,  nem lehetett.

Utána meg annyira megszerettem, olyan szeretett szakmám lett, hogy én lettem az egyetlen, aki önálló iparossá lett. Ötvös Mihály fia is kosárfonó lett, de 'az csak úgy műkedvelésból csinálta, mert jómódúak voltak. Ugyanígy a Bakaiék fia is, ez is csak úgy szórakozásból dolgozott azután.

Mivel gyermekkoromban kezdtem el a kosárfonást, későbben is mentem el azért tanoncnak, mert már tudtam fekete kosarakat csinálni. De nem volt ekkor még olyan jogom, hogy önálló iparos legyek. Ha hozott valaki javítani egy kosarat, egy szép karkosarat, én azonnal kaptam a ceruzát, lerajzoltam, méretet vettem, megfigyeltem és próbáltam  utánozni.

A kosarak mellett bútort is csináltam, úgyhogy azután később, amikor már önálló lettem, mindenféle árut tudtam már csinálni, a szakma minden részét ismertem.

13 évig  dolgoztam Bakaiaknál, akkor meggondoltam magam, megszereztem a papírokat a mestervizsgához való előkészítéshez.."25

Vessző vágás  az  ártéren

 

1934-ben szabadult fel. 1941-ig dolgozott segédként Bakaiaknál, Pécsett tett mestervizsgát, az Ipartestület keretében. A vizsgabizottság előtt nem is jelent meg más, csak két bölcskei.

A Bakai-féle műhelyben ő vezette a munkát: irányított, szállított, nyilvántartotta a megrendeléseket, csomagolt. Közös műhelyben folyt a kosárfonás, 7 ember állandóan ott dolgozott. Voltak bedolgozóik is, akik otthon készítették a kosarakat, és az árut átvette tőlük alkalmanként. A mester főként az értékesítést szervezte: "Nem csinálták azok a mesterséget, csak az üzletet, a kereskedelmet." Voltak a környéken is híres kosárfonók, pl. Pakson, vagy Somorjaiék Dunaföldváron. Ez a bölcskei Ötvösék lányát vette feleségül, s igen jólmenő, gazdag kosárfonó volt. Kisebb volt a Hefinger család. Madocsán nem dolgoztak kosárfonók.

A mestere halála után, 1941-ben önálló műhelyt nyitott, a Bakaiéknál dolgozó segédek követték, s ettől kezdve neki dolgoztak.

"Nem volt sose vesszőültetvényem, nekem nem volt földem... De tudtam venni! Az volt a dolgom vasárnaponként egy másik szaktársammal, hogy felültünk a biciklire, és egész, nap mentünk. így eljutottunk egészen Mohácsig is, és különböz.0 helyeken  fedeztünk fel  alkalmas füzeseket."

A vesszőt az udvaron épített kazánban főzték, s később részben felhasználták, részben különböző szövetkezeteknek szállították. A budapesti Vakok Intézete mellett szállítottak a Dél-Balatoni Háziipari Szövetkezetnek és a Szigetszentmiklósi Háziipari Szövetkezetnek is.

Mikor önálló lett, csináltatott cégbélyeges levelezőlapot, szétküldte, így szerzett megrendelőket. Emellett vásárokra is jártak fogadott kocsival. A szomszédos Dunaföldváron adták el a legtöbb kosarat. "Ott nagyon jó parasztgazdálkodás folyt, zöldséget termeltek, ehhez azután sok kosár kellett. Aztán ide a környékbe, egész Sárbogárdig, meg Fehérvárig szállítottuk a kosarat a piacokra. A Duna túlsó partjára már nem. "

Kosárnak az amerikai fűz a legjobb, mert az kemény, és ha lehúzzák a bőrét, akkor is megmarad keménynek, szépnek. Az aranyfűz is alkalmas gazdasági kosárnak, de ha lehántolják, már hamar reped, nem lehet belőle olyan szép munkát készíteni. "Az édesapám, amikor csinálta, akkor a Dunán szedték ezeket a dunai vesszőket, és azt fonták. De ez már kiment a divatból, mindenütt nemesvesszőbol készítik a kosarakat."

A vesszőt 2-3 éves korában, kétszer egy évben lehet szedni: áprilisban és augusztusban, akkor nem kell főzni. Zölden hántolva fehér marad, így főleg a díszítéshez használják. Ha megszárad, csak főzés után lehet fonni. A leszedett vesszőt meg kell tisztítani, a leveleket, ágakat leszedni. Fehér munkához ágbog nélküli vessző alkalmas, a feketéhez jó mindenfajta. A pucolás maga eltarthat fél évig is. A főzés kazánban történik. Telerakják vesszővel, felengedik vízzel, aztán felforralják. így kapja az anyag a szép barna színét. 1 hétig is eltartható a forrázott vessző, amíg feldolgozzák. Nagyon hamar szárad, ezért pincében letakarva tárolják. Felhasználás előtt  hasítják,  gyalulják.

Készülhet belőle fehér munka: ez a finomabb — hántolt vesszőből font karkosár és bútorok. A fekete munka durvább, mert rajta van a vesszőn a "bőre''. Gazdasági kosarak, fáskosár, szenes kosár készül a hántolatlan vesszőből.

Legelőször a kosár fenekét alakítja ki. Ez apróbb vesszőből készül, ún. Ricsetféle vesszőből. "Amikor letisztítjuk a vesszőt, a kisebb gallyakat lenyírjuk és ebből csináljuk a feneket. Akinek már megvan a gyakorlata, az már úgy húzza az, oldalút, kicsit beljebb vagy kijjebb, hogy jó legyen..."

Baranya Lajos kosárkötö mester hasított vesszőt gyalul

 

A gazdasági kosár, vagyis a közönséges kas főleg fekete vesszőből készül. Méretei: 9 coltól 20-21 col fenékátmérőig. A felső részét 10 cm-rel kell kihúzni. "Dunaföldvárra nem győztük a salátáskosarat csinálni. Igen sok volt ott a kofaasszony, aki a salátát árulta, nekik kellett. A sa-látáskosár 20 colos. 20 col a feneke, 20 col magas, 21 col az. átmérete. Mindig 10 cm-rel szélesebb az átmérete." Alkalmazkodtak a kereslethez, Dunaföldvárra például a zöldséges kosarak mellett csináltak olyanokat is, amiket az asszonyok a fejükön hordtak: a tejfölt-túrót rakták bele és úgy vitték a piacra.

Bölcskén is sok kosár kellett a helyi gazdáknak. Amikor a tsz-ek megalakultak, csökkent a kereslet, új vevők után kellett nézni. A Balatoni Halászati Szövetkezetnek csináltak halas kosarakat. Ez egyenes oldalú, kb. 60—80 cm magas, hengeres formájú kosár, a feneke kb. 10—12 col átmérőjű.

Télen, mikor nem kellett a kosár, akkor raktárra dolgoztak. Tavasszal, amikor megjött a szezonja, akkor már csak csomagolták és szállították.

Baranya Lajos lett később Bölcskén a kosárfonó üzem megalapítója és vezetője. "Megszűntem önálló iparos lenni, mert annyira jöttek az adóval. Ahány segédem volt, annyi 1000 Ft-ot vetettek ki rám.  Progresszív adót,  meg büntetéseket vetettek ki, már nem volt értelme tovább folytatni. " Az üzem a Isz melléküzemágaként működött. A szövetkezetben termelt anyagot dolgozta fel. Elsősorban bekötött üveget állított elő. Volt a faluban sok asszony, akiket másutt nem tudlak foglalkoztatni, őket a mester tanította meg üveget befonni. Innen ment nyugdíjba.

Régi műhelye megvan még az udvar végében, egykor öt ember dolgozott benne. A ház mellett ott a használaton kívüli vesszőfőző kazán is. S mivel néhanapján még ma is készít kosarat, megvannak a régi eszközei is: vesszőgyalugépe, köszörű a kések élesítésére, vesszőhasítő fa, különböző éles, félhold alakú kések, a tőrnek nevezett árszerű szúrőeszköz.

 

Fodrász- és borbély mesterség

A borbélymesterség kifejezetten szolgáltató jellegű ipar, a századforduló után terjedt cl a falvainkban. A település központjában, a legforgalmasabb utcákon található borbélyműhelyek — miként a piac, a malom, a kovácsműhely, a kocsma — a falusi társaséletnek is egyik színterét jelentették. A bölcskei iparosnévsorokban a 20-as években bukkannak fel a szakma első képviselői: Borsos Lajos, Lemle Imre, Lemle János, Szabó Árpád. Borsos mester nevelt fia volt Kalmár Imre, akinek üzletében az 1923-ban Böleskén született Kovács Gyula fodrászmester tanulta a férfi fodrászatot. 1939-ben szabadult fel segéddé, 1949 óta önálló, mesterlevéllel rendelkező iparos, 1990-ben  ment  nyugdíjba.26

A Kalmár-féle borbélybútorok rekonstruált berendezése (1920-as évek eleje)

 

Gazdálkodó családból származik. A paraszti munkára testi alkatánál fogva nem volt alkalmas. A szülei is egyetértettek a mesterségtanulással, s könnyen beleegyeztek, mert azt akarták, hogy ne nehéz paraszti munkát végezzen.

Kovács Gyula férfi- és női fodrászmester

 

Kalmár Imre borbélymesternél 3 évig inaskodott, majd felszabadult és segédlevelet kapott. Ekkor Dunaföldvárra került, ahol női fodrászatot tanult. 1 év után Pestre ment. A munkaközvetítőn keresztül jutóit cl Takács András Fehérvári úti üzletébe. Alacsony bérért dolgozott a férfi fodrászatban, hogy emellett a női fodrászatot tanulhassa. A segédidőszak 36 hónapig tartott. A borbély segédvizsgát jó eredménnyel tette le egy dunaföldvári iparosnál. Különböző továbbképző tanfolyamokon vett részt, hogy női fodrászatból is gyarapítsa tudását. "Pesten alakítottunk egy fodrász, klubot, ahol továbbképző tanfolyamokat is rendeztek. Ez 42-tóí 44 szeptemberéig tartott. Hadifogságban voltam 3 évig, ott is csináltam a szakmát. Hazajöttem a hadifogságból, visszamenteni a régi helyemre, a Fehérvári útra. Takács mesterhez.. Ott dolgoztam még 2 hónapig, utána hazajöttem. Egy kis pénzt kerestem. Itthon még nem volt meg az üzletem. Fölkerestek, így aztán házakhoz jártam ki." Közben segített az egyik mester, Lemle Imre: adott az üzletében egy kis helyiséget, addig, míg nem szerezte meg az ipart. 1949-ben kapott iparengedélyt, 1950-ben nyitotta meg az üzletét. Ő volt az első női fodrász a faluban. Jól ment az üzlet, mert a parasztlányok akkor kezdtek városi divat szerint levágatni a hajukat. ''Addig-nem volt lehetőség fodrászhoz menni, csak vidékre, de mikor én elkezdtem, jött egyik a másik után."

3 férfi fodrászüzlet volt a faluban ekkor: Kalmár Imre — műhelye ma is megvan; Lemle Imre — idős ember volt, az üzlete a katolikus templommal szemben volt; Lemle Sándor — Lemle Imre unokaöccse, üzlete a Dunaföldvári úton volt. Ha nem volt hölgyvendég, férfiakat is elvállalt. A falu értelmisége járt hozzá és parasztemberek is. A papokhoz ki kellett járnia borotválni. A tanítók, a jegyző is inkább a fiatalabb borbélyt keresték. A parasztemberek inkább este jöttek, amikor már hazaértek a mezőről.   "Volt aki este 10-kor állított be, volt, aki hajnalban."

Üzlete a Zsíros Sándor-féle házban volt, a mai bölcsődével és az orvosi rendelővel szemben. Kezdetben bérelte, majd belépett a Tolna Megyei Szolgáltató Szövetkezetbe 1970—72 körül. Adózással szorongatták meg, így kénytelen volt belépni. Volt két tanuló lánya is, ezektől meg kellett válnia, mielőtt még felszabadíthatta volna őket.

A női fodrászat ment jobban. A férfi fodrászat korábban sem volt valami jól fizető ága a szakmának. "Városon jobb volt, de faluhelyen nem volt igényes a nép. A parasztember nem kérte a kölnit, a krémet. A legolcsóbbat akarta, mert a határba úgy is jó volt. "

A mesterség mellett paraszti munkát is végzett: állatokat neveltek — libát, disznót, bikát tartott, lucernát termesztett. "A szakmából csak élni lehetett, gyarapítani nem."

 

Kovácsmesterség

A század eleji statisztikák szerint a legtöbb mestert foglalkoztató iparág Bölcskén. Ez a szakma a földművelők számára a legfontosabb termelőeszközöket állítja elő, illetve javítja. Adatközlőink a következő kovácsokat sorolták fel: id. Tankovics Ágoston, Horváth Károly, Pálfi István, Kiss Pál, Madár László, Kosa József, Mérges József, Zubor István."'

Tankovics Ágoston kovácsmester 1922-ben született Bölcskén. Apai részről a család a Győr megyei Kajárról származik: az idősebb Tankovics 1921-ben költözött a faluba. A falu központjában nyitott mííhclyt. "Édesapám műhelye a legjobban menő műhelynek számított Bölcskén. Nagyon nagy különbség volt az egyes műhelyek között! Azt a munkát, amit ő meg tudott csinálni, amikor idekerült a faluba, a többiek csak csodálták. Az én apám hintákat csinált stb. Nagyon nagy tudású ember volt." Vidéki megrendelők is felkeresték Paksról, Dunaköiplődrói, Madocsáról, Dunaföldvárról, Soltról, sőt Kalocsáról is. Annak ellenére, hogy voltak ott is kovácsok, ide jártak hozzá. Dunaföldváron a parasztság számához képest kevés volt a kovácsmester, Bölcskén volt úgy, hogy 5-6 kovácsmester is dolgozott egyszerre.

Kovácsinasok (Tankovics Ágoston. Madár László és Gálik Gyula a Tankovics-féle kovácsműhely udvarán 1935  körüli felvétel)

 

Nevelt fiából, Madár Lászlóból és két édesgyermekéből egyaránt kovácsmestert faragott. "Belenőttem a szakmába. Az édesapámnak nagy műhelye volt, sokkal nagyobb, mint az enyém. 5-6-an is dolgoztak benne. Így természetes dolog volt, hogy én is az apám szakmáját folytatom. Ott volt előttem, kisgyerekkorom óta láttam, hogyan csinálta az apám... így lettem kovács. Én is inas voltam, le voltam szerződve, mint bárki más." Az elemi iskola elvégzése után 12 évesen lett inas, 3 év után szabadult fel. 18 éves korában Budapestre ment dolgozni, onnan vonul be a repülősökhöz. Kiképzés után Pécsre helyezték, ott végezte el a patkolómesteri tanfolyamot. Közbeszólt a háború, s ezután 3 év hadifogság következett. Hazatérése után édesapja műhelyében dolgozott tovább. 1953-tól — akkor engedélyezték újból a kisiparosoknak az iparengedély kiváltását — 1960-ig volt önálló kovácsmester, azután jött a tsz. Akkor beadta az iparengedélyét, s különböző helyeken vállalt munkát. 1982-ben a Gyár és Gépszerelő" Vállalattól mint művezető ment nyugdíjba. Mai műhelyét a falu egyik legforgalmasabb utcáján 1954-ben vette meg, amikor az önállóság útjára lépett.

A hagyományos kovácsszerszámok: simítókalapács, lyukasztó, üllő, lópatkoló szerszámok megtalálhatók műhelyében, de számos technikai újítást is alkalmaz: a kohót ventillátoros fújtatóval szerelte fel, melyet maga tervezett és készített el, emellett elektromos fúrógép, köszörűgép, hegesztő is könnyíti a munkát. "Egykor a kovács szakma igazi egykarú kovács szakma volt. Ha ma kellene megcsinálnom azt, amit akkor, de a mai felszerelésemmel, 510-szer annyi munkát el lehetne gezni. Nem volt hegesztő' stb., mindent szabad kézből csináltunk, tűzzel forrasztottunk össze. Képlékennyé tettük, fölolvasztottuk a vasat és úgy forrogattuk össze."

A gépeket az emberi erő helyettesítette: öten-hatan dolgoztak az apja műhelyében: két-három segéd, két-három inas is volt egyszerre.

Patkókészítés

 

A munka felvállalása úgy történt, hogy jöttek haza a parasztemberek a mezőről, és akkor az egyik is beadta az ekéjét, a másik is. A gazdák egy évben csak egyszer fizettek: masinázás (cséplés) után, amikor a gabonájukat már értékesítették. "Fel volt írva, hogy ennek és ennek ezt és ezt csináltuk, s akkor nekünk, inasoknak volt a dolgunk, hogy vittük a számlát, és szedtük össze a pénzt."

A patkolás szerszámai

 

Patatisztitás

 

Csak megrendelésre dolgoztak, mert mindig annyi munka volt, hogy raktárra nem volt idő dolgozni.   "Még ma sincs idő rá, hogy előre pl. patkót csináljak, csak mikor jön a ló. Az apám műhelyében, ahol többen dolgoztunk, volt olyan, hogy előre csináltunk patkókat vagy egyebet, de most már nem. "

A mester értékelése szerint az akkor a faluban élő, tanult, iskolát végzett embereknél anyagilag kicsit feljebb volt a Tankovics család. Nem volt éles a kovácsmesterek közti versengés, pl. hogy a másik mester kuncsaftját elcsábították volna, mert az emberek oda mentek, ahol jobb és gyorsabb munkát kaptak.

Patareszelés

 

A patkó rásütése a patára A patkó felszegelése

 

Volt földjük, méhesük, nagy gyümölcsösük. A földterület kb. 8-10 hold volt, a Szigetben, a Duna partján — úgy hívták, hogy Jegenyés — volt egy szép gyümölcsösük. Olyan 50 család méhük is volt, és szőlőt is műveltek. A földdel nem volt sok gond, mert a nehezét, a szántást és a vetést a megrendelők végezték el: ledolgozták a munkabér   fejében.   Az   aratást,   a   kukoricaszedést maguk végezték kézzel. "Édesapám ilyenkor azt mondta: Gyerekek ma nem dolgozunk, megyünk aratni! Őneki csak az volt a munka, ha a műhelyben dolgozhatott. " Ha aratni mentek nyáron, a műhely akkor sem állhatott: mindig maradt benn valaki, és ha valami befutott, megcsinálta.

A kovácsot akkoriban urazták a falubeliek, "mester úr", így szólították a leggyakrabban. De ha közelebbi ismerőse volt a mester, akkor közvetlenebb volt a megszólítás. Bölcskén nem volt a parasztok és az iparosok közti különbség nagyon éles. Az iparosgyerekek és a parasztgyerekek egyszerre nőttek fel, és nem éreztették egymással ezt. "Én a magam részéről sosem tartottam, hogy én iparos létemre különb vagyok, mint bárki, csak mert az paraszt. Lényegében én is parasztember vagyok. "

A szántóterület nagy része a két uraságé volt. Mindegyik uradalmában volt kovácsmester is, és egyéb iparosok is, de azokat a falubeliek nem is nagyon ismerték. Ezek csak az uradalom számára dolgoztak. Bölcskén csak általános kovács volt. A gépészkovácsokat uradalmakba hívták. Ezeket "gépész úrnak" szólították. Már a háború előtt is voltak az uradalmakban gépek, kezdtek traktorokat használni, előtte voltak a magánjáró gőzgépek. Ezeket a gépészkovácsok javították. De gépész a faluban nem volt, a parasztoknak nemigen voltak gépei, így nem is volt rá szükség.

Az iparengedélye beadása után mellékkereseti forrásként leginkább vaskerítéseket készített. A privatizáció után elég sok ló van Bölcskén, ezek patkolását végzi, az egyéni gazdák elővették régi, rossz ekéiket, amik eddig rozsdásan hevertek valahol, és viszik a kovácsmesterhez rendbehozni, javítani. A lógyógyításhoz is ért, amit a patkolókovácsi tanfolyamon sajátított el. Elsősorban beteg, rossz állású paták gyógy-patkolását végezte állatorvosi felügyelet mellett. A kovácsok nemcsak a patáját gyógyították az állatoknak, hanem más betegségeket is. Tankovics mestert ma is hívják, ha a lónak bélcsavarodása, zabálása van, vagy ha borított foga nő (a ló ínye fajdalmasán ráhajlik a fogra).

A  patából kiálló patkószegek lecsipkedése

 

A közmondás szerint: 1 kovács nem kovács, 2 kovács fél kovács, 3 kovács egy kovács. "Nem válogatok a munkában. Ha úgy adódik, hogy meg kellene fogni, vagy segíteni valamit megemelni, kimegyek az utcára, és ha valami ismerős jön, megszólítom... Ma már a szakma kihalóban van; durva, kemény munka, s ezt a mai fiatalok már nem szívesen választják... Ha megszorítanám a nadrágszíjat, a nyugdíjból megélnék,  de nem bírom ki,  hogy itt üldögéljek, meg nézelődjek."

*

Adatközlőim voltak: id. Loósz Antalné, Vass Józsefné, Német András, Tankovics Ágoston. Albert Horváth István, Loósz Antal, Kovács Gyula. Baranya Lajos. Segítőkészségüket e helyen is megköszönöm. Külön köszönöm Magyar Erika. Kalmár Imréné és ifj. Kalmár Imre gyűjtőmunkám során nyújtott értékes segítségét.


 

Jegyzetek

  1. Szabó István 1937/38. 3.
  2. Néprajzi felderítő kérdőív. Bölcske. 1993. Gyűjtötték: Keresztes Gábor. Rafaisz Zsolt, Hoffcr Mihály, Hajdók Ferenc, Baranya Gábor, Kanász János, Imre Gábor, Benke Nóra
  3. Szabó István 1937/38. 3.; Mérges Istvánné 82 éves (Meszlényi Melinda és Mérges Mária gyűjtése)
  4. Kárpáti Andrásné 1987. 366, 375, 398.
  5. Ezúton is megköszönöm Havassy Péter önzetlen segítségét, mellyel kigyűjtött adatait elemzésre rendelkezésemre bocsátotta.  Az iparosok  névsorát 1727 és 1895 között tanulmánya 5. sz. mellékletében közli. Havassy Péter: Bölcske története és családjai. Bölcskei tanulmányok. II. kötet.
  6. Cserna Anna—Kaczián János 1986. 61.
  7. Kárpáti Andrásné  1987.350—351.
  8. Kárpáti Andrásné 1987. 371.
  9. Havassy Péter, 1994. Az általa kimutatott iparos dinasztiák:
    molnárok: Ötvös, Szűcs, Bognár, Bagi, Takács, Borsos, Simon, Halász, Monori
    takácsok:   Takács, Bertók, Németh, Hajdók, Bereczki, Almási
    kovácsok: Kovács, Lubik. Szabó, Marosi
    csizmadiák: Fekete
    kőműves: Kánnai
    mészáros: Tóth
    bognár és ács: Sitkéi
    szűcs: Borsos
    asztalos: Tuba, Jámbor,
    kosárkötő: Bakai, Szabó, Pala. Budai
    faragó: Halász. Baranya
    esztergályos: Tomanek, Szűcs
           
  10. Szabó István 1937/38. 6.
  11. Szilágyi János 1929. 85.
  12. Zsadányi Oszkár (szerk.) 1937
  13. Szabó István, 1937—38. 3.
  14. Lásd e kötetben Süveges Zoltán tanulmányát.
  15. Szabó István 1937/38. 10.
  16. Német András (73 éves) cipészmester és Loósz Antalné (79 éves) visszaemlékezése
  17. Loósz Antalné (79 éves), Albert Horváth István (5 1 éves) visszaemlékezése, és T. Bereczki Ibolya gyűjtése Bátor Mártontól
  18. Loósz Antalné (79 éves\ Albert Horváth István (51 éves) visszaemlékezése
  19. Loósz Antalné (79 éves) visszaemlékezése
  20. Vass Józsefné visszaemlékezése
  21. Loósz Antalné (79 éves) visszaemlékezése
  22. Albert Horváth István (5 1 éves) visszaemlékezése
  23. Loósz Antalné (79 éves), Vass Józsefné és Német András (73 éves) cipészmester visszaemlékezése
  24. Loósz Antalné (79 éves), Albert Horváth István (51  éves) és Loósz Antal visszaemlékezése
  25. Baranya Lajos kosárfonó mester (82 éves) visszaemlékezése
  26. Kovács Gyula fodrászmester (71 éves) visszaemlékezése
  27. Tankovics Ágoston (72 éves) és Albert Horváth István visszaemlékezése

 

Irodalom

 

  
Előző fejezet Következő fejezet