Előző fejezet Következő fejezet

Nagy Janka Teodóra

Büntetőjogi néphagyományok és -szokások

 

"Akit Bölcskén meg nem lopnak,

Madocsán meg nem... (erőszakolnak),

Dunaföldváron meg nem szúrnak,

az elmehet a világ végire."

 

Egy település jogi népszokásainak vizsgálata izgalmas és összetett vállalkozás. A néprajzi szakirodalomban számos kitűnő példa bizonyítja, hogy e terület alapos szemügyrevétele miként gazdagíthatja, árnyalhatja az egyes falvakról, településekről kialakult képet.1 Történetiségükben és jelen állapotukban rögzítve e szokásokat, az általános vonásokon túl előtérbe kerülnek az egy-egy terület lakosságának jellemzésére utaló sajátosságok. A falucsúfolók is e vélt vagy valós közös jellemzők leegyszerűsített kiemelésével élnek.2

Amikor Bölcske jogi népszokásaiból igyekszem ízelítőt nyújtani, kísérletet teszek a társadalmi differenciáltság bemutatására, egy-egy bűncselekmény, büntetés esetén a történeti rétegek elkülönítésére. Arra keresem a választ, hogyan alakult, változott a szokásanyag napjainkra, meghatározóik és funkcióik mennyiben befolyásolták továbbélésüket.

A kérdések számtalan elméleti problémát vetnek fel (jogi népszokás, jogi hagyomány, szokásjog, jogismeret, jogtudat), amelyek e határterületen megválaszolatlanok. A témával foglalkozó tudományok mindegyike saját kutatási tárgyának, eredményeinek megfelelően próbál feleletet adni. E munka keretei között csak utalni tudok erre.3

Az egyes bűncselekményekről és büntetésekről a jogi néphagyományok és szokások keretében szólok, a megítélés, a minősítő körülmények és a büntethetőséget kizáró okok számbavételére a jogtudat és jogismeret történeti rétegeinek, társadalmi és egyéni meghatározóinak tárgyalása keretében térek ki.

Bízom abban, hogy a leírtakkal sikerül hozzájárulni Bölcske büntetőjogi szokásrendszerének bemutatásához, adatokat nyújtani a jogi népszokások sajátosságainak alaposabb megismeréséhez.

 

Jogi néphagyományok és -szokások

Tárkány Szűcs Ernő történeti és funkcionális definíciója alapján a gyűjtött anyag passzív, már csak az írott forrásokból kikövetkeztethető, és az emberi emlékezet által felidézhető hajdani jogi néphagyományokra, valamint máig élő, a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodott szokásokra osztható.4 A gyűjtés és a feldolgozás során a hagyományos néprajzi módszerek mellett hasznosítani igyekeztem az érintkező' tudományágak (néprajz, történettudomány és szociológia) módszertani eredményeit. A részletes kikérdezés során Bónis György és Papp László kérdőíve alapján dolgoztam.5 A ma is hasznosítható kérdéseket, szempontokat kiemeltem, és kiegészítettem a hatályos jogszabályok megkívánta változtatásokkal. A jogi népszokásokra vonatkozó szájhagyomány 1910-es évektől napjainkig terjedő számbavételén túl az 1740-es évekig visszanyúlva írott forrásokat is felhasználtam: közgyűlési jegyzőkönyvek, protocollumok, presbitériumi jegyzőkönyvek, családi levéltárak iratait, Sárközi  Sándor  1942-ben végzett jogi  néphagyomány gyűjtésének anyagát.6

 

1. Bűnök és bűncselekmények

Bűn és bűncselemény fogalmát Bónis Györgyhöz és Papp Lászlóhoz hasonlóan tágabban értelmezem, mint az 1978. évi IV. törvény. E körbe tartoznak:

A) az 1978. évi IV. törvény által szankcionált cselekmények (bűntett és vétség),

B) a hatályos jogszabályok, elsősorban a szabálysértési kódex által szabálysértésnek minősített, témánk szempontjából releváns egyes cselekmények,

C) a hatályos jog által nem szabályozott, de valamely módon az adott közösség által elfogadott szokásokba,  normákba ütköző cselekmények.7

 

A) Az 1978. évi IV. törvény által büntetni rendelt cselekmények

Emberölés, vagy ahogy a falusiak mondják: gyilkosság ritkán fordult elő Bölcskén, de sokáig megemlegették. Eseményeit, az elkövető további sorsát figyelemmel kísérték. A részletekre még egy-egy nemzedéknyi távolságból is jól emlékeztek. Régen néha megtörtént, hogy egy-egy kocsmai verekedés valamelyik résztvevő halálával végződött, a közelmúltból nem tudtak hasonló esetet. A megítélés alapja ma is a tízparancsolat, s az a felfogás, hogy Isten teremtményének .születésétől haláláig joga van az élethez. "Aki ezt megcsonkítja, elveszi a másik életét, az főben járó bűnt követ el." A gyilkosság elsősorban Isten akaratát sérti, az áldozat rokonságát, s ha a gyilkos nem falubeli, a falu közösségét. Már csak hallomásból emlékeznek arra ("a történelemből tudom"), hogy hajdan az is előfordult, hogy a késsel agyonszúrt legény gyilkosának háza egy éjjel kigyulladt. A gyilkosságok okaira nézve mindig valami magyarázatot keresnek. Ezt leggyakrabban a részegségben vagy a zabolátlan indulatokban vélik feltalálni. Ezzel magyarázták annak a 65 éves férfinak a tettét, aki karóval verte agyon a feleségét. A falut megrázó anyagyilkosságot az idő távolából is csak azzal tudták 'lerendezni', hogy a gyerek "nem volt normális".

Elevenen él a bölcskeiek emlékezetében egy az 1950-es években elkövetett szerelmi gyilkosság. A hajdani Szakách-kastélyban, ahol ma az alsótagotazos iskola van, lakott a feleségével Sz. János tűzifafűrészelő. Sz. szeretett volna megszabadulni tőle, s a szomszédban lakó asszonynak, aki egyébként a szeretője volt, megígérte, ha megöli Sz.-nét, elveszi feleségül. Sz., nehogy ráterelődjön a gyanú, a megegyezés szerint Pestre utazott. Eközben ,a szomszédasszony a feleségére támadt és agyonütötte. A bűncselekmény egyes részletei különösen élesen megőrződtek a falubeliek emlékezetében. Például az, hogy az áldozat, Sz. felesége az éppen kezeügyébe eső ollóval védekezve hogyan- sebesítette meg többször is támadóját; vagy hogy a Pestről hazafelé tartó Sz. már a vonaton izgatottan érdeklődött, mi újság Bölcskén.

Sokáig foglalkoztatta a közvéleményt egy másik gyilkosság, amely révén a falu neve a Fekete füzetekbe is bekerült.8 Sz. Ferenc feleségével és két leányával Szentandráspusztán élt. Az asszonnyal, annak kicsapongó életmódja miatt, elég sokat veszekedtek. Volt úgy, hogy Sz. el is költözött otthonról, de lányai miatt visszatért a családhoz. Sz. szabadidejében a bölcskei csapatban focizott, ismerték, kedvelték a faluban. ("A legjobb focistája volt Bölcske csapatának. Még mezítláb is berúgta a gólt.") Sz. az otthoni veszekedések miatt egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére, így történt az 1957. április 28-án vasárnap játszott focimeccs után is. Kissé imbolyogva elindult haza, s többé senki sem látta. Sz.-né későbbi vallomásaiból kiderült, hogy vacsora után baltával fejbesújtotta az italtól elálmosodott férfit, majd a feldarabolt holttestet a kemencében elégette, és a salakot a beszakadt pince helyén lévő szemétgödörbe szórta. Földet húzott rá, beültette babbal. Azt híresztelte, hogy férje küldföldre ment. Bizonyítékok hiányában az első fokon eljáró bíróság Sz. Ferencnét felmentette. A szekszárdi megyei bíróság által lefolytatott új eljárás során egyértelművé vált, hogy ő követte el a gyilkosságot, és 15 év börtönre ítélték. Amikor az asszonyt letartóztatták, anyja, aki tudott lánya tettéről — talán a falu szájától való félelmében — felakasztotta magát.

Öngyilkosságban közreműködésről nem tudtak a falubeliek. Mivel az öngyilkosságot Isten evilági büntetésének vagy a megérdemelt sors beteljesedésének tartották, értelmetlennek tűnt olyasmibe beavatkozni, ami magasabb erők rendeléséből történik. Különösen az öregek figyelik, ki hogyan hal meg. Egy élet tapasztalatával a hátuk mögött úgy tartják, a halál az evilági igazságszolgáltatás eszköze. "Biztos megérdemelte." "Szégyenébe csinálta". Ez a verdikt. A szégyen oka lehet valamely saját cselekedete, amely miatt a bíróság mellett a falu közössége is elítéli, kiközösíti, vagy a rokonságában bekövetkezett szégyen, amit nem tud elviselni. Még mindig elég sok az öngyilkosság a faluban. A leggyakoribb, hogy az elkeseredett ember felakasztja magát, de az is előfordul, hogy "valami gyógyszert vesz be".

A magzatelhajtás egyre gyakoribbá válásáról Dömötör János lelkész tudósít 1888-ban. "A magzat elhajtás is, 4—5 év óta kezd lábra kapni. E bűnt a D.Patajrol (Dunapataj) átt jött férjtelen személyek kedveltették meg velük. Megtörtént, hogy ez előtt 3 évvel, egy hét alatt 4 magzat elhajlásnak jött a községi biró nyomára. Egynél, a madocsai bába segédkezése mellett, tetten éretett a bűn, a többi is megvallotta bűnét, de a felsőbb biróság oly lanyhán bánik el velük, hogy tudtommal még csak vizsgálati fogságot sem szevedtek az illetők. A minek az leend a következménye, hogy bizonyosan uralkodó bűnné válland közöttük."9 Az idősebbek ma is bűnnek tekintik, s a legnagyobb hallgatás övezi e témát. Eseteket inkább csak a szómszed falubeliekről mondanak, vagy már máshol élő személyekről. A katolikusok Isten büntetésének fogták fel. ha az inkább a reformátusoknál jellemző egyetlen gyermek korán meghalt. Az egyik adatközlő Isten ellen való vétekként beszélt az egykézésrói, amely bár nem vált kizárólagossá, a második világháborúig gyakran előfordult a birtokos reformátusságnál. A fiatalok körében ma egyre elterjedtebb a fogamzásgátlás, s általában két gyermeket vállalnak a családok.

A gyermekgyilkosságot Bölcskén is bűnnek tartják, a gyermekgyilkos nők büntetésével kapcsolatban a' mások által ismertetett gazdag néphagyománynak azonban még töredékével  sem találkoztam.10

Verés, verekedés ügyében a levéltári adatok tanúsága szerint az elmúlt kétszáz évben gyakran érkeztek panaszok Bölcskéről. Csordás Mihály szabadságos katona például 1818-ban, húsvét előtt néhány héttel katonatársaival és apjával, Csordás Péterrel a kocsmában mulatott. Berek Márton megalkudott Csordás Péter egyik borjára, de a fia ellenezte, s fogta a pénzt, hogy visszaadja. Ekkor Berek Márton atyafisága fellépett Csordás Mihály ellen, s öten jól összeszurkálták. Csordás Mihály azonnal a bíróhoz ment, de az ahelyett hogy pártját fogta volna, hagyta, hogy a bíró házához is követő Berek-rokonság tovább bántalmazza. Sőt, másnap érte küldött, s "minden  ok nélkül  kalodába tette".

Nyakló- és lábkalodák (Vájna Károly alapján)

 

Mikor Csordás rokonai szabadon bocsátását kérték, a jegyző egyikőjüket "egy fahasábbal úgy vállon csapta, hogy utána sokáig emelni sem tudta a kezét"." Az az asszony, Bertók Éva sem tudta mozdítani kezét, akin sógora 3 botot tört el. 1836-ban kelt panasza vele és csecsemőjével kegyetlenkedő rokonsága ellen.12 A feleség megverése egyébként nem számított komoly bűnnek. Ha megcsalta az urát, egyesek szerint "még járt is neki". Akkor is, ha rosszul főzött vagy "nagy volt a szája". Persze, ezt otthon, csendben kellett elintézni, mert  "családi ügy" volt. Az már szégyennek számított, ha az utcán verte meg valaki a feleségét. Ha annyira megütötte, hogy "keze-lába eltört", azért megszólták. Mint ahogy az később a borozgatások során nem éppen büszkeséggel emlegetett esetnek számított, ha az asszony verte a férjet. "Szegény Józsi bátyám is hogy járt! Mikor hazament részegen, mindig megverte a felesége, de másnap letagadta. Szegyeiké már az öreg erősen a helyzetet, de mit tegyen. Azt mondta az egyik barátja: ide figyelj Józsi, menjél haza józanon, de tedd, mintha részeg lennel, s majd megtudod, megver-e. Amikor hazament tántorogva, az asszony szokás szerint nekiesett. 'Na megvan, ki szokott engem elagyabugyálni' Több se kellett az öregnek, előkapta a Julist, s jól elverte. Hát ilyen is volt." Verés esetében ma a gyermekek és az öregek bántalmazását ítélik el legjobban. A gyermeket régen a szülők és a tanító gyakran egy-egy kiadós veréssel nevelte. Ma ez éppen olyan elképzelhetetlen, mint hajdan az öregek bántalmazása. "Nagy szégyen az már, ha valaki az öregeket bántja. Ha fiatalon nem eszik meg a fene valakit, az is lesz öreg. Amikor a fiatal odamegy eléje, s jó pofán vágja, ilyenkor megszólják, esetleg ki is közösítik."

Az egyoldalú bántalmazásnál sokkal gyakoribb volt a verekedés, ahol mindegyik fél "csak visszaütött". Erre leggyakrabban a bálokon vagy a kocsmában került sor. "Egyszer ensem is kihívtak a bálon. Én megmondtam, én nem bántottam senkit, de ha hozzámnyúltok, nagy káosz lesz." Leginkább a lányokon kaptak össze. "Volt, hogy egy leány, mikor összeveszett a legénnyel, s egy másikkal 'összebarátkozott', a két legény összeverekedett. De hiába, a leány úgyis ahhoz vonzódott, amelyik jobban tetszett neki." "Még az apám mesélte, hogy itt is volt olyan 'ki ha én nem'-legény, aki igencsak verekedős volt. Egyszer aztán jól megjárta. A kocsmába belekötött egy pesti emberbe, az meg visszavágott, s egyből csempe lett a szája. Még a fogát is úgy köpte ki a szájából." "Volt itt olyan is, akinek verekedés közben leharapták a fulit. Az öreg haláláig félrehúzva hordta a sapkát, hogy ne lássák. Mert hát csak hiányzott a füle."

A betegekről, idősekről gondoskodás elmulasztását bár a törvény is bünteti, mégsem elsősorban az e szankciótól való félelem, hanem a falu íratlan törvényei írják elő betartását (megsértése a legenyhébb esetekben is tiszteletlenségnek számított, s megszólást vagy ennél súlyosabb büntetést vont maga után). Amikor több nemzedék élt egy háztartásban, haláláig az öregé volt a ház. S nemhogy gondoskodni kellett róla. de még a házban "hátra tenni is illetlenségnek számított." A betegeket otthon gondozták. Ahogy akkor mondták, "minden családnak megvolt a maga bolondja és nyomorultja". Róluk is természetesen a család gondoskodott. Ellátták, otthon tartották, s vigyáztak, nehogy kárt okozzon.

A szabadság és az emberi méltóság megsértése igen sajátos területe a szokásoknak vélekedéseknek.13 Ma a férfiak, még az idősebbek is úgy tartják, hogy "ha valaki megkötözne, bezárna, nem jelentgetném fel, hanem elintézném én magam". A saját házukat, lakásukat, a "saját portát" sérthetetlennek tartják. "Még a rendőr sem ugrálhat ott, csak ha letartóztatási parancsa van." Rágalmazás és becsületsértés között nem tettek éles különbséget, s úgy vélték, mindkettő "főben járó bűn". "Ha valamit ellopnak tőlem,  nem  olyan  súlyos,  mintha valótlant állítanak."  A becsület fogalmát azonban sajátosan értelmezték. Erre már Sárközi Sándor is felhívta a figyelmet: "a testi sértést, avagy a virtuskodásból elkövetett lopásból eredő büntetést nem tekintik nagy szégyennek, illetve az ezekért kiállott büntetés nem erkölcsi bélyeg szerintük."14

A nemi erkölcsöt sértő cselekményeket nagyon súlyosan ítélte meg a falu. Már egészen apró illetlenségért is megszólták a fiatal lányokat. Ha előfordult egy-egy kirívó eset, kíméletlenül ítélkeztek, s a többi bűncselekménytől eltérően még az állami büntetés kitöltése után sem bocsátottak meg az az érintettnek. "Rendkívül súlyos, becsületsértésnél, lopásnál súlyosabb, főleg, ha gyermek ellen követik el. Volt itt egy atyafi, aki a saját lányával élt együtt. Megkapta érte a börtönéveket. Az volt a szokása, hogy a munkahelyéről hazajövet bement a kocsmába, megivott egy korsó sört, s ment tovább. Amíg ez a dolog nem derült ki róla, addig nem is volt semmi baj. Kőműves volt az illető, elég sok helyre hívták dolgozni házakhoz. Jó munkás ember volt, szerény, csendes, amit csinált, nem nézte volna ki belőle senki. Amikor megtudta a falu, hogy mit tett, kiközösítették. Féltették tőle a lánygyermekeket. A munkatársai azt követelték, bocsássa el a főnökük, mert ilyen emberrel nem dolgoznak együtt. A kocsmába is mindenki elhúzódott tőle. Csakhamar öngyilkos lett. Nem bírta elviselni ezt a kiközösítést."

Bölcskéről Sárközi azt írja, hogy "országosan rosszhírű a népe. Szokásmondás, ha valaki igazmondását méginkább akarja erősíteni, hozzáteszi: 'én kérem nem vagyok bőlcskei tanú".15 A múlt század végén gyülekezete erkölcsi állapotát jellemezve Dömötör János lelkész külön kitér a hamis tanúkra. "Van ezen lármázó pártban egy olyan töredék is. mely hamis tanúzás vétkét is gyakorolja. Ha valamelyik társuk bankba, adósságba, bűnbe keveredik, tanúskodnak mellette a körülményekhez képest, csak hogy társuk szabaduljon."16 Persze nem ment mindig simán az ügy. "Egyszer egy bölcskei embert is megfogadtak hamis tanúnak, öt pengőért. Etették, itatták, s elmagyarázták neki, hogy ha kérdezik, mit kell mondania, kié a rézüst. Lovaskocsival mentek be a járásbíróságra. Kérdezi a bíró: "No, mit tud a rézüstrül?" "Jézusrul semmit."— feleli. "Dehogy Jézusrul, a rézüstrül." "Ó, bíró úr — mondja —, ilyen emberrel nem áll szóba Jézus." Megmérgesedik a bíró. "Hát ha nem tud a rézüstrül, akkor minek van itt?" Belenyúl erre az ember a zsebébe, kihúzza pénzt. "Hát ezért. Öt pengőért." Ma sem egyértelmű a cselekmény megítélése. Arra a kérdésre, hogy á hamis tanúzás bűnnek számít-e, egy református adatközlő sokatmondó szűkszavúsággal így válaszolt:

"- Máma annak számít.

- És régen?

- Bármilyen rabló, amíg el nem fogják, nem bűn. Szomszédasszonyt míg rajta nem kapják, nem bűn."

A Btk.-ban szabályozott vagyon elleni bűncselekmények közül a lopás, az orgazdaság, a mezei lopás és a rablás fordult elő leggyakrabban. A tulajdont sérthetetlennek tartották. Egyesek egyenesen a becsület alapkritériumának tekintették, hogy az ember "semmilyen körülmények között soha senkit nem csorbít meg sem személyében, sem tulajdonában". Jobban elítélik, ha valaki magánszemély vagyonából lop, mint ha a közösségéből. "Nem mindegy, hogy egy nagy rakásból vesznek el egy kicsit, vagy egy kicsiből." Mi tarthat vissza a lopástól? "Ha az ember tisztességes munkával keres meg valamit, nyugodtabban alszik. 'Nem fél, ha a kutya ugat.'" "A lopással úgy el tudja erkölcsileg kapálni magát a tolvaj a nép előtt, hogy a családjára, még az unokájára is ráragaszthatják ragadványnévként." "Vót olyan, hogy, ahol nappal széjjelnézett, ott éjjel megjelent, ezért sehová nem hívták el dógozni."

Tulajdona védelmében, vagyoni helyzetére tekintet nélkül, ma is szinte mindenki elfogadhatónak tartja az önbíráskodást. "Én a másét biztos, hogy soha el nem veszem, de aki az én tulajdonomat, amiért én dolgoztam, amit én vettem, örököltem, elveszi, annak én befejezem az életét, az biztos." "Lopott holmit vissza lehet lopni." "Tudom, hogy a törvény tiltja, de én jól helyben hagynám, aki hozzányúl az enyémhez. Nagyon sokat tudok, aki kikapott ott, ahol csinálta, és nem mert menni sehová. Meg olyan is volt, hogy a mentő vitte el kéztöréssel, mégse mert szólni. Szegyeiké, hogy tetten érték."

Sajátos jelenség a tulajdon erőteljes védelmével párhuzamosan a 'kontárok', a vásári tolvajok jelenléte a faluban. Már Sárközi Sándor felfigyel rájuk 1942-es gyűjtése során. "Családok élnek a vásári tolvajlásokból." A visszaemlékezők szerint ez úgy történt, hogy "fogadtak egy kocsit, azzal jó messzire elálltak, s összedógoztak, értették a módját. Egyik elfoglalta az eladót, a másik nézegette az árut, a harmadik eloldotta, és vót és nincs már." Mint Sárközi megjegyzi, a "csendőrök egy-egy vidéki vásár után már a határban várják a hazatérőket, s ott, ha valakinél kissé gyanús mennyiségű, vagy minőségű, vagy fajú árut találnak, (amit az illető egyébként pénzért nem venne meg), elveszik tőle, s bizony a feljelentők így sokszor visszakapják a tőlük ellopott holmik tetemes részét."17 Dömötör János konkrét esetként említi, hogy "egy kecskeméti vásáron egyetlen egy szűcs mester sátorából 9 subát loptak el. Elfogatván a tolvajok a dunai révben, bevallották hogy ettől s ettől a szűcstől lopták, a ki kikérdeztetvén szégyenlette bevallani vigyázatlanságát, inkább megtagadta károsodását, és ők büntetlenül maradtak ez alkalommal."18 A faluban tudták, s ma is tudják, hogy kik voltak a "kómárok", akik nemegyszer a puritán erkölcsű falusiaknak adták el a lopott árut. A régiek szerint az is előfordult, hogy az eladatlan maradék portékát egyenesen a bíró kemencéjéből szedték elő a csendőrök. "Egyszer még én is vettem olyan lopott holmit. Idejön egy illető, s folyton mondogatja: A komámnak vettem ezt az inget, és egy számmal kisebb. Vedd meg tülem. Mondom, nem veszem én. Arra azt mondja: Odaadom egy százasért. Hát megvettem. Tizenöt évre rá, a halála után tudtam meg, hogy kómár vót. S eszembe jutott, hányszor árult mindenfélét, hogy kicsi lett az unokájának". Ha tettenérték a 'kómárokat', börtönbe kerültek. "De a régi időkben inkább az vót a szokás, hogy összeszaladtak a kereskedők, meg a csendőr a kardlappal, és jól elverték. Ha kétszer kapták el, akkor már bezárták őket." Dömötör panaszolja, hogy "alig van a környékbeli négy börtönök között olyan, melyben mindenkor bölcskeiek ne volnának találhatók".19 Aki nem lopott, elítélte, aki csinálta, azt tartotta, hogy "tízszer megyek, míg egyszer elkapnak, s akkor már régen megérte".

A mezei lopások megítélése jelentősen változott az elmúlt idők során. A visszaemlékezések szerint régen a csősz egyetlen 'cséve' (cső) kukorica elvételéért is el-fenekelte a gyerekeket, a téesz-földeken viszont például kukoricatörés után a 'böngészés' (a kukorica betakarítása után a földön maradt, elszóródott termés összeszedése) bárki tetszőleges jogává vált, hiszen a tiltásnak nem lehetett érvényt szerezni. "Nem is foglalkoztam vele. Szokták mondani néha az ugrómókusok (agronómusok), hogy nem szabad elvinni, de mondtam, állj oda, és mondd meg nekik te. Megálltak az autók ott kinn, a 6-os út szélin, és mire odaért az ember, összekapkodtak valamennyit, s elmentek." Hasonló volt a helyzet a Szigetben, a régi gyümölcsösökben. Először még meghirdette a tsz, s bizonyos összeg lefizetése után össze lehetett gyűjteni az elvadult területen a diót és a mandulát, de később már nem törődtek ezzel, szedhette, akinek eszébe jutott. A gyümölcsösökben és a szőlőkben ma sem számít lopásnak, ha valaki csak annyit vesz le, amennyit megeszik, mint ahogy régen se szólt azért a gazda vagy a csősz, ha az arra járó néhány szemet, illetve fürtöt elvitt a sapkájában. A mezei lopások sajátos formája volt a falopás. "Vót egy öregasszony a faluban, Ördög-Bábi, az mindig átkozódott, hogy féljenek tőle, s lepedőbe öltözködött, aztán lopni járt. Ha nem akarta, hogy megtalálják a nyomát, fölgyújtotta maga után az épületet. A nagyapám, nagyon fifikás ember vót, többször is elkapta. Megmondta neki: te Bábi, ha itt valami hiba lesz, mert nekünk nagyon sok nádfedelű épületünk volt, én elkaplak, s az biztos, hogy nem úszód meg néhány év nélkül. Mert tudom, hogy te lopod a fámat. Amikor ugyanis észrevette a nagyapám, hogy mindennap hiányzik néhány fa, egyet-kettőt megfúrt, és puskaport dugott bele. A cselédgyerekek, akik átjártak Ördög Bábihoz, újságolták ám egy nap, hogy Bábi néninél eldurrant a kemence. Nagyapám persze rögtön tudta, hogy ő lopja a fát." Volt olyan falopás is, amely nem számított bűnnek, bár ha rajtakapott valakit a csősz, elnadrágolhatta. "A nyárfát, ha májfának akarták vinni, rájuk hagytam, de persze csak a kisebbekből választhattak." A májfaállítás szokása ma is él Bölcskén. "Megbeszéljük, kinek viszünk, s elindulunk egy baltával. Van egy biztos helyünk, ahonnan hozunk, de azt nem mondjuk el senkinek. Megyünk zseblámpával, s ha látjuk, hogy ez jó lesz, kivágjuk." Azt sem ítélték el, ha a Dunáról lopott fát valaki — legfeljebb ha kocsiszámra. Van aki virágot lop, más oltóágért megy olyankor, amikor tudja, hogy nincs ott a gazda, "mert ha kér, úgysem adnak".

Rablásra a közelmúltban nem emlékeztek az adatközlők,20 a források azonban számos esetről szólnak. Ezek közül Csekei János prédikátor panaszát említem. "1816-ik esztendőben, 18-ik májusban Köz dologban Házamtól el távozván, azon Holnapnak 20-dik napjára virradó éjtszakán, valamely gonosz emberek a Házamnak oldalát a Szomszédomnak udvaráról által kiszakasztották, ládámat fel Szaggatták, és abban   találtatott  pénzemet  elvitték."21

 

B) Egyéb hatályos jogszabályok, elsősorban a szabálysértési kódex által büntetni rendelt cselekmények

Csendháborítás ritkán fordult elő Bölcskén, hiszen a falu rendjének fenntartását fontos feladatuknak tekintő csendőrök állandó jelenléte (a központban volt a csen-dőrlaktanya) komoly visszatartó erőt jelentett. "Egy nap a kocsmában kicsit hajtogattunk, én ugyan nem, mert nekünk mindig volt borunk otthon, aztán hazafelé ottan a templomtul nem messzire elkezdtünk danolni egy nótát. Utánunk meg jöttek a csendőrök. Aztán egy darabig kísértek, majd odaszóltak: Fiúk, nem bántunk benneteket,  mert nagyon  szépen danoljátok,  de halkabban mondjátok."

Az állatkínzást a falubeliek elítélik. Egy férfi sajnálkozva említi, hogy egyszer megölt egy ' rátámadó kutyát. Hozzávágott valamit, de attól az meghalt.

A ma mezőrendészeti szabálysértésnek nevezett tilosban legeltetésre, tilosba hajtásra már 1739-ből tudunk példát. Sepsi Istvánnak, akinek "Szőlőjébenn a' sertések belé szokvánn ... szabacság adatott" Daróczi földesúr által, hogy "akárki jószágát benne tapasztallya, Löjje meg". Az már a sors fintora, hogy éppen "a' T. Uraság sertésé lévénn a' határbann," s amikor Sepsi István agyonlőtte, helyette a sajátjából kényszerült egyet adni urának.22 Később is büntették, ha az állat tilosba tévedt. "Sokat ökrészkedlem kis koromtól kezdve. El kellett hajtani az állatokat két kocsikerék csapásában. Ha nem, a csősz ott helyben megvert. Ha például elaludt valaki legeltetés közben, és az állatok tilosba mentek, behívatták a községházára, ahol a másodbíró előtt megjelent a csősz is, meg ha voltak, a tanúk, aztán megbüntették."

Az orvhalászat mesterei, a kishalászok, a "pislicák" voltak, aki "ketten összefogva, leginkább engedély nélkül éjnek idején végighalásszák a part menti füzeseket pendelyhálójukkal".23 "Ahol eleven ember él a világon, és halat lehet fogni, ott van orvhalászat" — jelenti ki egy gyakorló halász. "A halászatnál nem lehet annyira ragaszkodni a szabályokhoz. Lehet, hogy két hónapig nem fogok semmit, és ha akkor bejön egy méreten aluli harcsa, hát biztos, hogy nem dobom vissza." "Húsz évig halásztam B. Feri bácsival, aki professzor volt a Dunán. Egyszer megkérdezték tőle, mióta halászik. 'Hát, amióta evezni tudok.' — hangzott a felelet. A hét órai harangszókor indult a Dunára. Egyszer, amikor együtt halásztunk, hét pontyot fogott egy varsával, de pechére éppen tilalom ideje alatt. Mondja, ha jön valaki, fogjam meg, és dobjam vissza a halakat a Dunába. Hát mit ad isten, alighogy kimondja, megjött a rendőrségi rocsó (motorcsónak). Mondja Feri bácsi: 'Ontsd már ki, siess!' Kérdezi a rendőr, mit öntöttem ki. Mondom, rosseb tudja, mi volt benne." "Régen az öreg Bencze még 62 km-es szakaszt bérelt; most meg olyan törvénytelen rendeletet hoztak, hogy egy kisszerszámos halásznak 3 km-t jelölnek ki a Duna egyik partján, korlátozott szerszámmal. Minden halász tudja, hogy törvény szerint a kisszerszámos halász a fogott halat felhasználhatja, eladhatja, saját üzemében feldolgozhatja, de hát a rendőrök nem törődnek ezzel."

Régi orvvadász-családok vannak a faluban, ahol már a dédapa is híres 'rabsic' (orvvadász) volt. Ezek egyébként általában csőszök voltak, mert azokat mindig az orvvadászok közül választották. "Hurokkal nyulat szokott fogni egyik-másik, de már nincs annyi nyúl. Volt olyan, aki az őzei is megfogta." "Amikor az egyik rabsicot elkapták, végigvezették a falun. A nyulat a hátára akasztották, s úgy hajtották. Öreg korára csúnya véget ért szegény. Megzavarodott. Télen a nagy hidegbe meztelenül szaladt ki a határba. Huroknak való drót volt a kezébe, ahogy ott szaladgált a hóba... Hamarosan meg is halt. A sors keze visszavágott a sok nyúlért. A legutóbb egy meg majdnem saját magát lőtte le."

 

C) A hatályos jog által nem szabályozott, de valamely módon a közösség által elfogadott szokásokba, normákba ütköző cselekmények

A közösség a szemérem és a közerkölcs elleni legkisebb vétséget is büntette. A legenyhébb szabálysértés az illetlenség volt. A mindennapi élet megannyi helyzetében kötelező szokásoknak meg nem felelő viselkedés. Ezek tömegét számba venni lehetetlen volna. A legfontosabb szabályok a lányok és a legények közti érintkezés szokásos rendjét jelentették. "Illetlenséget követett el az, aki csak egy kicsit is vétett . az erkölcs ellen. Ha valakinek olyan udvarlója volt, aki közelebbről is megölelgette, azt másnap már az egész falu tudta. Ezt nagyon nézték és figyelték. Szokás volt, hogy olyan öregasszonyok is elmentek a bálba, akiknek már régen felnőttek a gyerekei, már az unokájuk se volt ott. De azért eljöttek. Az ilyet sose néztük jó szemmel. Én is megtettem azt, igaz, hogy biztatásra, hogy tánc közben véletlen odaléptem egy öregasszonyok lábára. Mert minek tatja az ott a száját. Senkije nem volt ott, mégis eljött. Másnap meg már ment a szóbeszéd, hogy ez ezzel táncolt, az azzal táncolt, de azt már biztos tudták, hogy ki is ment, meg már csókolódzott vele. Az ilyen vénasszonyok mindig mindent tudtak."

A paráznaságot, (a házasságtörést, hűtlenséget) a múlt század elején még szigorúan büntették. A Csekei János prédikátor által vezetett Protocollum 1811. évi bejegyzése szerint "edgy nös parázna személyt" vonnak felelősségre. "Akinek külön Felesége lévén, paráználkodott edgy özvegy menyetskével aki a' parázna ágyból kettős gyermekeket szült."24 Bíróként Takács István "erköltstelen maga viselete miatt" 1818-ban bekísértetett egy asszonyt.25 Ugyanebben az esztendőben a bölcskei plébános, Nagy Ignác az alábbi pecsétes írást adja ki:

"Alul írt adom tudtára mindenkinek akiknek illik, én Bizonyítom, hogy Éva Makkai valóban egy Istentelen Káromkodó, Buja Faitalann Botránkoztató Személy légyen. Melynek nagyob hiteléül Kezemnek írását adom, és pötsétemmel erősíttem.

Böltske 12-a Aug 818"26

A múlt század utolsó harmadában jelentős változás figyelhető meg a megítélésben. Sárközi Sándornak is feltűnik a házasságtörések különösen a reformátusok körében előforduló gyakorisága. Úgy tartották, "egy ember ha ilyet csinál, azután is ember marad". Az asszonyokkal szemben is elnézőek voltak, "ha az ura nem intézte el..." Sárközi egy megcsalt férj által elmondott, jellemzőnek vélt példát idéz. A férfi — egyébként favágó — 60 éves volt, az asszony 35. A férj egy alkalommal rajtakapta feleségét egy másik férfival. Az asszonynak megbocsátott, de a csábítótól 100 pengőt kért fájdalomdíj címén. Az nős ember lévén inkább kifizette, csak ki ne tudódjon a dolog.27

A különélés, a vadházasság ugyancsak az ezernyolcszázas évek végétől válik egyre gyakoribbá a reformátusok között: "borzasztó kényesek, a legkisebb ok, egy kis duzzogás, békétlenség elegendő, hogy egymást elhagyják. Ismerek köztük olyan házasokat, akiknél a házassági eskü alig hogy elhangzott, a nélkül, hogy a házasság elhalás által is ténnyé válhatott volna, már szétmentek."28 Ma felekezetre és korra tekintet nélkül elég sokan élnek így. "A mostam fiatalok is olyanok, hogy nem kötnek házasságot. Alig járta ki az iskolát, 15—16 éves gyerek vót, hozott egy lányt. Három-négy évig együtt vótak, s ott hagyta most." "Idősebb is van, aki így él, s ez érthető. A családnak nem nagyon kell az öreg, hát éli a maga világát. Van olyan is, hogy két elvált él együtt." Az egyik adatközlő hét éve él vadházasságban. Élettársa házában lakik, de megtartotta a sajátját is. "Talán 30 évvel ezelőtt 2—3 olyan pár volt a faluban, aki életközösségben élt. Ma sokkal több van, aki úgy összeáll. Fiatalok, középkorúak és idősebbek egyaránt. Például, hogy elmondjam, egy jó barátom, 72 éves, s 27 éves az élettársa. Ő vezet a legfiatalabb asszonnyal. Utána jön a másik, aki 60 éves, a felesége 40. Utána én következem. Én 50 vagyok, az asszony meg 37. Megegyeztünk, hogy nem csinálunk együttélési szerződést, egyőnknek sem kell a másik vagyona. Ha gondolok egyet, felteszem a kalapom a fejemre, összeszedem a holmimat az autóba, és kész. Elmentünk széjjel."

Tiszteletlenségnek számított, ha az idősebbet, a kort nem becsülték, például "az öreget hátra rakták a házba". Az öregek ma is elvárnák a fiataloktól mindezt, de "ma már nem tisztelik a kort". "A köszönés is fontos volt, a tisztelet megadása: Adjon isten! Jó napot! Most elesnek az emberbe, akkor se köszönnek. Régen az idős embernek valahogy nagyobb tekintélye volt. Ma úgy mondják, a kor nem előny, csak állapot."

A hiúságot elítélték. "Nálunk nem ment a cifrálkodás. Nem festette, cicomázta magát senki, legfeljebb az irodisták . Aki kenőcsöt használt, azt megszólták."

"Gőgös, az volt elég. Azt meg se szólták, annyi volt. Zárkózott volt, így nyilvánult meg. Fenn hordta az orrát. Ha valakinek van valamije, örüljön neki, és húzódjon meg, mert lehet, hogy egy óra múlva már minden a másé. Ez az élet." "Vót, aki már a kalapját is olyan gőgösen tette fel: úgy félre vágta. Aki köszönéskor nem emelte meg, arra is azt mondták, nem bír magával." "Azok a lányok, akik gőgösek voltak, rátartiak, gyakran pártában maradtak. Az egyik csendőrhöz akart mennni, s utóbb nem akadt neki egy kódis se." "Általában a vagyonos gyerekek maradtak otthon. Volt olyan is, akinek egy leány se volt elég jó, és nem akadt olyan jó hely, ahova elmenjen. Egy testvérpár is volt ilyen. Az egyik meghalt, a másik 60 éves korában nősült meg."

A részegség, az italfogyasztási szokások megítélése Bölcskén sem könnyű dolog. A falu nagyon sokszínű ebből a szempontból is. Vannak, aki elítélik az ivást: "A felnőtt emberiség egyharmada már biztos, hogy az ördögé. Már félhótt, de tovább iszik." "Rosszabb az ember, mint az állat, mert az csak annyit iszik, amennyi kell neki. Én nem iszok, pedig van szőlőm. Nem hiszik el, hogy nem köll. Lagziba is csak kólát iszok. Most már nem szólnak semmit érte, ismernek." A bölcskei kocsmának is megvan a maga törzsközönsége, mások a Havasi pincesoron állandó vagy alkalmi társaságban néznek a pohár fenekére. Egyes vélemények szerint régen nem ittak annyian, mint ma, mert nem is nagyon volt miből. "Aki napszámba ment, annak nagyon kellett vigyáznia, hogy elég legyen a pénze, aki a sajátját túrta, annak is meg kellett néznie, mire adja ki".

Kocsimázás (Egner József faragása)

 

A káromkodást a 19. század második feléig igen szigorúan, többek között halállal, vesszőzéssel, botozással, tömlöcbe zárással, kitiltással, katonának adással büntették. Még a 18. század második felében is előfordult, hogy a káromlót arra ítélték, "nyelvéből egy darab kivágassák".29 Az egyházfcgyelmezési gyakorlat alá tartozó cselmények közölt is a káromkodás, az istenkáromlás számított az egyik leggyakoribbnak. Számtalan alkalom kínálkozott erre az emberek életében: családi perpatvar, korcsmai verekedés, vagy akár egy temetés. A bölcskei presbiteriális gyűlés jegyzőkönyvében olvashatjuk, hogy 1845. október 4-én "Kovács Antai bepanaszolja Sági Istvánt, hogy temetési alkalommal őt gorombául szidalmazta és a temetésnél is káromolta."30 Ma csak akkor tartják bűnnek a káromkodást, ha "nincs rá oka az embernek".

A régen komoly bűnnek számító ünnepnapon végzett munkáról ma a legtöbben így vélekednek: "Vasárnap is szoktam dógozni, mert muszáj."

Az íratlan törvények hatalmas anyagából csupán két dolgot emelek ki. Mindenki tudja, kinek mikor, mennyivel "tartozik". Találkoztam olyan asszonnyal, aki naplót vezet arról, kik voltak fia lakodalmán, s mit hoztak, illetve ő kinek mit adott már vissza. Nem akar úgy meghalni, hogy "adós maradjon". Számon tartják, ki kinek vitt koszorút. Ha tartozik vele a család, akkor is "vissza kell adni" az elhunytnak, ha valamely harag okán már évtizedek óta nem beszéltek.

 

Büntetések

A) Btk.-ban szereplő büntetések,

B) a hatályos jogszabályok által meghatározott büntetések,

C) a hatályos jog által nem szabályozott, de valamely módon a közösség által alkalmazott vagy elfogadott büntetések.

 

A) A Btk.-ban meghatározott büntetések

Bár a halálbüntetést a jelenlegi Btk. nem ismeri, a falubeliek gondolkodásában szívósan tovább él szükségességének tudata. "Aki mást megölt, én bizony nem hagynám tovább élni." "Van olyan, hogy gyilkolt, oszt csak becsukták. Amikor szabadult megint folytatta. Hát nem jobb lett volna felakasztani az ilyet?" A Sz.-féle gyilkosság esetében is megnyugvással vették tudomásul a halálos ítéletet, s magától értetődő volt számukra, hogy az elítélteket  'felakasztották'.

A szabadságvesztés (börtönbüntetés, közmunkabüntetés) nehezen hódított teret a magyar büntetési gyakorlatban.. A nemesség erősen ragaszkodott ahhoz a büntetési rendszerhez, amelynek két fő pillére a halálbüntetés és a testi fenyítés volt. A börtönbüntetés csak II. József 1782-es, a honti "emberevő per" nyomán kiadott tiltó rendelkezését követően vált egyre gyakoribbá.-" Amikor 1739-ben Daróczi Zsigmond különböző ürügyekkel elfogatta és tömlöcbe vettette jobbágyait, s csak "váltság" (munka vagy pénz) ellenében engedte szabadon őket, a bölcskeiek élénken tiltakoztak e gyakorlat ellen.32 A 19. század végén, mint azt már említettük, a falubeliek közül sokan megfordultak a környékbeli börtönökben. "Ráteszik a törvényt", "lakat alá kerül", ez annyit jelent, hogy elfogták, bebörtönözték az illetőt. A büntetés letöltésével azonban leróttnak tekintették bűnét, s ismét egyenrangú tagjává vált a falu társadalmának. Ha társaságba jönnek össze, borozás közben támadt jó kedvvel mesélik, elevenítik fel egymás előtt a fogházban töltött időket. Magam is fültanúja  voltam:

- Jani komám, de puffadt a hasad, sok dinnyét ettél a szomszédéból megint...

- Legalább kipihenem magam a dutyiba, ha becsuknak érte, de azt hiszem te is jössz velem komám, mert hallottam,  amikor ropogott a nádas,  amint futottál a csendőrök elől a barkóddal (hálóddal). Rájuk szól egy idősebb gazda, aki jelenleg községi esküdt:

- Te, Jancsi gyerek, mit bántod avval a halászassál ezt a Pistát, majd kiderül, hogy tényleg ü volt,-pedig nincsen tanujuk rá a zsandároknak..

- Igaza van Ferkó bácsi, nehogy elcsukják ezt a Pistát, osztán odaírja a fogház pincéjébe a falra a nevét szénnel, favágás közben, mint régen kend csinálta... mer', tuggya-e Ferkó bátyám, hogy a kend nevét is olvastam ám a fogház pincébe, amikor a múltkor bent voltam arra a két hétre?33

 

B) A szabálysértésekről szóló  1968. évi I. törvényben szereplő büntetések

A szabálysértési kódexben leírt büntetések közül az elzárás a szabadságvesztéssel azonos megítélés alá esett, nem tettek különbséget a kettő között. A figyelmeztetés és a határozat nyilvános közzététele nem játszik különösebb szerepet a falusi büntetési rendszerben. Helyettük a közösség által elfogadott, az előbbiekkel azonos  funkciót betöltő szankciókat  alkalmazták.

 

C) A hatályos jog által nem szabályozott, de valamely módon az adott közösség által elismert és alkalmazott büntetések

Igen erősen tartja magát az a hit, hogy az embernek bűnhődni kell tetteiért. "Nem is kell különösebben szidni valakit, ha megérdemli, úgyis megkapja." Úgy vélik, erre még ezen a világon, az ember életében sor kerül. A vegyes felekezeti! faluban a katolikusok is az evilági bűnhődésben hisznek. A különbség, hogy ők inkább Istennek, a reformátusok közül sokan a Sorsnak tulajdonítják az igazságszolgáltatást. "Figyelem én a dolgokat, s látom, hogy a sors visszavág. Nem a másvilágon, hanem itt. Nem hiszek a másvilágban." — mondja egy református férfi. Példák, megfigyelések tömkelegét idézték arra, hogy mindenkit "elér a sors keze", "utolér a sorsa", "Isten megfizet mindenért". Az öregembert a bolondok házába csukató veje "amikor visszament a frontra, nem is jött az többet haza". A fatolvaj úgy halt meg, hogy a Dunába fulladt falopás közben. Az orv vadász megzavarodott. A gőgös embert, a rátarti lányt is utoléri sorsa. "A gúnyolódok nagyon csúnyán végzik. Voltak itt a faluban ocsmány népek, csúfneveket ragasztgattak másokra. Biztos sokat szidták őket, mert az egyiknek elbénult a nyelve. Kipusztult az egész család, pedig nagy népek vótak." Az öngyilkosságot is a sors büntetésének tartják. "Biztos megérdemelte." Ezzel nyugtázzák.

A babonás büntetések közül szemmelverésről, ráimádkozásról már nem nagyon tudnak. Mint mondják, régen, csak a nagyon öregek hittek ebben. Ók már "nem babonásak". Az átokról viszont a katolikusok még mindig azt tartják, megfoghatja az embert, ha van alapja. "Apám bátyját a nagyapja, a nagyöregapám nevelte, mert az apjuk meghalt Doberdónál. A nagyöregapám másodbíró volt a községházán, s nagy katolikus, az egyháztanács elnöke. György nagybátyám mesterséget tanult, s elkezdett udvarolni egy egyedüli református gazdag lánynak. Annak az apja a református egyház első embere volt. Addig jutottak a fiatalok, hogy összeházasodnak. Hiába volt az én nagyöregapám ilyen nagy tisztségbe, a református szülők nem engedték, hogy a katolikus templomba esküdjön a leány. A református templomba esküdtek, s a nagybátyám reverzálist is adott, hogy minden gyerek, akár fiú, akár lány, református lesz. Erre a katolikus plébános megátkozta, hogy ne tudjon katolikus fiúgyermeket felnevelni a református egyháznak. Mit tesz Isten, a harmadik gyerek fiú lett. Kitűnő tanuló volt, színjclessel végezte a polgári iskolát, elkerült Kiskunfélegyházára, és református pap akart lenni. Már hetedikes gimnazista volt, mikor biciglivel jött haza Félegyházáról, és olyan fáradt volt, hogy permetező' apját várva lefeküdt a hideg árokpartra, ahol elaludt. Erősen megfázott, gennyes mellhártyagyulladást kapott, és tizennyolc éves korába meghalt. A nagybátyám annyira sajnálta az egy fiát, hogy 51 éves korába szívinfarktusba meghalt. Ezt átokként emlegették. Ez pont a mi családunkba volt, de volt ez így máshol is."

Bolcskei öregasszonyok (Egner József faragása)

 

A falu társadalma által leggyakrabban alkalmazott, a legenyhébb szabálysértést, az illetlenséget szankcionáló büntetés a megszólás volt. A mindennapi élet megannyi helyzetében kötelező' szokások ellen vétőkkel szemben leginkább az idősek és a nők, a normák éber őrzői gyakorolták. A legfontosabb szabályok a lányok és a legények közti érintkezés szokásos rendjére vonatkoztak. "Illetlenséget követett el az, aki vétett az erkölcs ellen. Aki kicsit közelebb ért az udvarlójához, vagy cifrábban öltözött fel." Megszólták azt, aki gőgös volt és rátarti. Azt is, aki lányként hozzáment egy özvegyemberhez, vagy egy gyerekkel olyanhoz, akinek három is volt. Az idősek emlékezete szerint súlyosabban nem büntették, már csak megszólták a megesett lányt, de azokat a házasokat is, akik az utcán veszekedtek, verekedtek, vagy a vasár és ünnepnap dolgozókat. A megszólás intézményesített változata a pletyka. "A pletykaság abbó vót, mikó még régen rokkáztak az öregasszonyok, meg a fiatalok is. Vót olyan ház, ahová összementek este, tízen is vitték a rokkát. Danótak, meg pletykátak. Monták a lányokra, amit akartak. Ha szép azét, ha nem, azét, ha cifrán őtö-zik azét. Mindenre tudnak ma is valamit mondani. Elmén valaki az uccán végig, itt is megáll, amott is megáll, osztán egyik helyen ezt kérdi, a másiknál amazt, oszt a harmadik helyen má van pletyka."

Gúnyolódás, csúfolódás gyakran előfordult a faluban. A ragadványnevek között is gyakori volt az erre utaló: Borozda Molnár István (1816)34, Vászli Kiss György, Kincses Bán. Az elmúlt években Bölcskén felelevenítették a szüreti bálok előtti kikiáltás szokását. Végigjárják a falut, s egy-egy helyen megállva elmondják a múlt év eseményeit összefoglaló szöveget. Ebben tréfásan kikiáltják például a verekedőket.

" S hogy esemény nélkül ne teljen vasárnap, Vitája támadt Ambrusnak s Gatyásnak. Volt egy kis szóváltás, egy kis pofozkodás, Ezek után pedig orvosi ápolás."35

A kiközösítés számított az utóbbi időben a legsúlyosabb büntetésnek. A közösségi normát megszegő személytől elhúzódtak, a kocsmában nem álltak szóba vele. "Kerülik az ilyet mindenhol. Nem köszönnek neki. Ha ő köszön, nem is fogadják." A vérfertőzést elkövető férfitől távoltartotta magát mindenki. "Az asszony is külön élt, nem főzött, nem mosott rá. A férfi aztán felakasztotta magát." Akit kiközösítettek, azt "megvetették, a nép száján vót, úgy hogy vagy öngyilkos lett, vagy elment a faluból. Nem üldözték, de éreztették vele, s elment".

Az undorító tárgyak küldését, a bemocskolást, mint büntetést egy esetben említették. Amikor egy lány máshoz ment férjhez, mint aki udvarolt neki, az elhagyott fiú a lakodalmat követő reggelre "bemázolta ganéval" a lányos ház falát.

A falu jellegzetes alakjairól, egyes családi vagy nagyobb körben történt eseményekről gyakran maradtak fenn csípős történetek, humoros adomák. Álljon itt ízelítőül kettő. "Azt hallottam, hogy a bölcskei bíró nagyon erélyes ember volt. A bikákat is csak úgy abrakolták meg, ha ő jelen volt. Mert minden fölött uralkodott. A kómárok hozzá hordták a cuccot, ami nem kellett senkinek. Aztán mikor egy másik megyébül följelentette őket egy magasabb társulat, meggyüttek a másik megyebeli csendőrök. Hajnalban lepték meg a bíró házát. A kemencéből előszedték a 'dzsiva' (lopott) holmit. Aztán rácsapott a csendőrfönök a nádpálcával a bíró sapkájára. Azt mondta: 'No, csak voltál Bölcske község bírája, ezután még a sapka se a tied!' Ilyen is vót. Ott vótam, ahol beszélték." "Úgy 5—6 évesek lehettünk. Apám a dunaföldvári vásárba ment búzát eladni, s minket is magával vitt. Látjuk, hogy az úton egy kacsa sír. Ne sírjon szegénykém, felvettük. A pokróc alá tettük az abrakos ládába. Odább megyünk, megint sír egy kacsa. Ezt is fölvettük. Földvárig harminckettőt szedtünk össze. Alig érünk be Földvárra, hát látjuk, keservesen sírdogál az úton a szomszéd néni. "Képzeljétek, hogy jártam. Elhoztam az utolsó kacsáimat, hogy eladjam, s egy pár tutyit vegyek az árukból, de mind elveszett. Azt mondja az apám, nincs semmi baj, ott vannak a kacsái az abrakos ládába, mert a lányok összeszedték őket. Megörült a néni. Eladta a kacsákat, s meg is vette a tutyit. Véletlen az abrakos ládába maradt egy kacsa. A néni örömibe, hogy megvan, nem számolta, mi se vettük észre, csak már otthon.  Elmondtuk, mi történt.   'A teringettét, csak nem az én kacsáim voltak?' — kiáltott fel a nagymama — 'Reggel kimentek a kapu alatt, s még nem jöttek vissza.' Nézi, nézi a megmaradtat:   'Hát ezek bizony az enyimek voltak, itt a jelük.' A szomszéd néninek végül nem sok öröme lett a tutyiba, mert ahogy szárítani betette a sütőbe, elégett. Jött át:   'Jajaj,   képzeld,   hogy jártam.   Eltüzeltem az én egyetlen tutyimat!' Azt mondja erre a nagymama:  'Nem kár érte, úgyis az én kacsáim árán vetted!' Többet aztán nem is szóltak."
Falucsúfolókat is bőven hallhattunk. A bölcskeiek a környékbeliek közül a ma-docsaiakkal házasodtak leggyakrabban, s hozzájuk fűződtek történeteik is. "Gagák-nak", gyorsbeszédűeknek hívták a madocsaiakat, meg "csúszák"-nak, mert mindenbe hosszú tésztát, "csuszát" tettek. A bölcskeiek viszont csipetkét raktak a levesbe, így őket a madocsaiak "csipötkék"-nek nevezték. A bölcskeiek számos rátótiádát a madocsaiakra mondtak: "összegereblézték a ködöt", "keresztbe vitték a létrát az erdőn", "a falu bikájával legeltették le a templomtorony tetején növő füvet", "árkot ástak Madocsa és Bölcske határán, hogy ne hallatsszon át a harangszó", "fölpofozták a malacot, mert nem érte föl a vályút".

A népi büntetések sajátos csoportját jelentik azok, amelyek célja az egyes cselekmények bekövetkezésének megelőzése. Ezek közé tartozik a feddés, a dorgálás és a   szidás.   A   gyereket   régen   leginkább   veréssel   nevelték,   hogy   "megemlegesse". "Apámnak igen kemény hatalma volt fölöttem. Vigyázni kellett mit csinálok, mert nagyon elvert." A ma 50—60 évesek már nem verték a gyerekeket. Az apa csak megfeddte, megdorgálta. Ha mégis meg kellett verni, ez inkább az anyjukra maradt. "Nekem jó gyerekeim voltak, elég volt rájuk szólni." "Megbeszéltük a dolgokat, s úgy tettek. A lányokkal semmi baj nem volt." "Ha nem jól viselkedtek, nem kaptak ajándékot, nem engedtem el őket sehová. Ez volt a legnagyobb büntetés." "Csak akkor  csaptam  rájuk,  ha bántották egymást,  nehogy  kárt tegyenek."  "Nekem három gyerekem van. Mikor kicsik voltak, nagyon ritkán kaptak ki. Inkább csak kérleltem őket." Olyan eset is előfordult, hogy megfélemlítéssel akartak visszatartani valakit. "Egyszer jön haza az uram,, s mondja, hogy képzeld, találkoztam ezzel meg ezzel. Majdnem sírt, hogy nem mer hazamenni, mert már harmadik napja egy fehér lepe-dős alak kísérgeti. Mondtam neki, ne félj, holnap egy órával előbb jövök, s meglessük azt a kísértetet. El is ment másnap. Jött a kísértet. 0 meg utána ment nagy lábakkal, lekapta róla a lepedőt, s bizony fenékbe is rúgta. Mert a szomszéd öregasszony volt az, akit megkértek a fiú szülei, hogy ijesztgesse a gyereket, ne járjon udvarolni ahhoz a lányhoz, aki nekik nem tetszett." Sokszor erőszakkal igyekeztek közbelépni.  "Mi  katolikusok voltunk. Amikor észrevették, hogy egy református fiú udvarol nekem, a legények összejöttek, hogy jól megverjek. Évek múlva mesélte egy ember, aki nálunk volt napszámba."

Szégyentáblák (Vajda Károly alapján)

 

Vannak büntetések, amelyek teljesen elfelejtődtek. A bölcskeiek már mit sem tudnak a kiscprűzésról, a kipellengérezésről, a nyelvlakatnak emléke sem él. Néhány büntetés csak a megsárgult iratok lapjairól köszön ránk. Vérbírság fizetéséről olvashatunk 1739-ból. "Keresztes Gergely Leánya Búza irtásbann lévénn Kalmár János fijával, ki is ellenkezvénn a' Leányzóval, és Kalmár János fija a' Sarlóval nagyon meg sebesitvénn a' Léánzo kezét, mellyért a' Vér-Birságot ném Kalmár János, hanem a' meg sebesedéit Leánzonak Attya Keresztes Gergely fizette meg a' Tizenkét forintot." "Keresztes Gergelyné, maga Szolgálójának dolgát ném szeretvénn meg verte, melly Szolgálónak a' Fejénn varacska lévénn, és az meg véresedvénn, mellyért nyolez forintot fizetett." "Szőke István, hogy Csordás Györgynek, János névü Gyermekét kéczer nyakonn csapta azon okbul hogy káromlotta Szőke Istvánt, var lévén a' Gyermek nyakán, s abbul vér ki serkedezvénn, melyért Szőke István fizetet öt Forintot, hogy a' Felesége pedig ki bocsátatott egy máriást adott."36 Ugyanezen évben Keresztes Mihály "megcsapattatott".37 1816-ban a templom előtt verettetik meg Angyal Mihály bölcskei harangozó, aki "arra a' gonoszságra vetemedett", hogy a szegények perselyét "fel verte, és azokból garasokat ki lopott".38 A bölcskei anyakönyvek bejegyzései szerint 1784. december 20-án legsúlyosabb büntetésként "Lukácsi András szamár temetéssel kivitetett."39 A parázna személyt 1811-ben még eklézsiakövetésre ítélték.40 A bölcskei bíró Csordás Mihály szabadságos katonát 1816-ban "kalodába tette."4' A Vájna Károly által is említett meghurcolás, körülvezetés halvány emléke még él az idősek emlékezetében.42 A tilalmi időben nyulat ejtő öreg rabsichoz hasonlóan ünnepnapon kísérték végig a falun a csirketolvajt. Az egyik emlékező szerint tábla volt a nyakában, a másik szerint mondania kellett, hogy így jár, aki csirkét lop.

 

3.  A jogi néphagyományok és  -szokások történeti  rétegei,
társadalmi  differenciáltsága, funkciójuk

A jogi néphagyományok és — szokások gyökereit kutatva — a belső differenciáltságról vallott eltérő felfogásokra itt és most nem térve ki — két nagy csoportról szólhatunk. A hagyományok és szokások egy része egészen a tradicionális gyökerekig nyúlik vissza, amikor a normák betartatása még nem egy specializált testület, hanem az egész közösség feladata volt. Más részük hagyományként, szokásként az elmúlt korszakok egyes jogi emlékeit őrzi. Bölcskén például azt tapasztalhattuk, hogy míg egyes cselekmények megítélése évszázadok óta alig módosult (pl. emberölés), másoké erőteljesen átalakult (pl. káromkodás, házasságtörés). A büntetéseknél még nyilvánvalóbbak az eltérések. Bizonyos büntetésfajták alkalmazásának gyakorisága megváltozott (pl. megszólás, kiközösítés), közösségiből államilag szankcionálttá vált (pl. kitiltás), ismét más eltűnt (pl. eklézsiakövetés, pellengérre állítás, vérbírság, meg-kövezés, kiseprűzés, vesszőzés).

Bölcskén a szájhagyományban különleges büntetőjogi archaizmusok nem figyelhetők meg. Ez összefügg a település — a szomszédos Madocsával összevetve különösen szembeötlő — nyitottságával. Az elmúlt, több mint egy nemzedéknyi idő társadalmi változásai a hajdan jellegzetes nemzetiségi és vagyoni különbségeket (birtokos református magyar őslakosok, vagyontalan katolikus szlovákok, evangélikus német cselédek) is összemosták. Ma már nem különül el élesen református és katolikus hagyomány, de figyelmes vizsgálódás alapján még felfedezhetők kisebb eltérések az egyes felekezetek tagjainak emlékezete által őrzött, a mindennapokat is át meg átszövő büntetőjogi szokások, gondolkodásmód között. (A katolikusok például az evilági igazságszolgáltatást inkább Istennek, a reformátusok a Sorsnak tulajdonítják. A múlt század végétől a reformátusok között oly gyakori magzatelhajtást a katolikusok ma is jobban elítélik. A reformátusok kevésbé hisznek az átok megfoganásában, a katolikusok gondolkodásában erőteljesebben jelen van ez.) Az 1945 után általános gyakorlattá váló vegyes házasságok szintén hozzájárultak a különbségek csökkenéséhez.

A múlt század közepétől Bölcskét erős társadalmi megosztottság jellemzi. A faluban a református középbirtokossággal összeházasodott kisnemesek mellett jelen van a zömében katolikus kisbirtokos parasztság, a nagyszámú zsellérség és a faluval laza kapcsolatot tartó pusztaiak társadalma. A legszegényebbek, a kishalászok és a kosárfonók a löszpartba vájt barlanglakásokban élnek a Fecskevárosban és a Békavárosban. E rendkívül összetett falusi társadalom értékrendjében a református őslakosság határozza meg a mintát. Hozzájuk igyekeztek igazodni a gyakran vegyes házasságok útján birtokot szerző katolikusok, és az ő megítélésük volt a zsinórmérce a zsellérek, s a negyvenöt előtt a faluba szivárgó pusztaiak számára is. Ezért fordítottam a büntetőjogi néphagyományok gyökereinek vizsgálata során megkülönböztetett figyelmet a református közösség egyházfegyelmező gyakorlatának vizsgálatára, s ezért érdemes alaposabban áttekinteni a református lakosság körében a múlt század végén bekövetkező sajátos, a büntetőjogi szokásokban is tükröződő erkölcsi és mentális változások történeti  hátterét.

A jobbágyfelszabadítás  során a telkek kevés  kivétellel  a helyi  közbirtokosság egykori robotosainak, a reformátusoknak jutottak. A birtokaprózódás megakadályozására kialakult a születéskorlátozásnak a közeli Sárközből is jólismert rendje, az egykézés. Másrészt, részint a birtok elaprózódása, részint annak kényszerű eladása révén az egykori telkes gazdák kis házasokká vagy zsellérekké váltak, s új megélhetés után  kellett nézniük.

A gabonakonjunktúra és a vízen történő gabonaszállítás virágkorában a Duna mentési egész falvak éltek gyalogos vagy lovas hajóvontatásból, így már a század első felében is kézenfekvő' volt a bekapcsolódási lehetőség a bölcskeiek számára is. Sokan a gazdálkodás mellett vettek részt lovaikkal a magas kereseti lehetőséget jelentő vontatásban, mások számára kizárólagos megélhetési lehetőséget adott. Ez. az életmód a korábbi zárt ertékrendű közösségből kilépést is jelentette, s egy új, szabadosabb erkölcsi felfogás megjelenését. Ehhez járult az egyházfegyelmező gyakorlat lazulása. A polgárosodás kezdetével a közösségi, a népbüntetések veszik át az egyháziak szerepét, amelyek egy-egy zárt település esetén akár a huszadik század közepéig is fennmaradhatnak. Bölcskén részint a falu fekvéséből, részint múltjából és társadalmi összetettségéből adódóan a református értékrend korábban is csak domináns volt, s nem kizárólagos. így könnyebben elfogadhatóvá vált a régi falubeli családokból kikerülő, viszonylag jól kereső hajóvontatók szabadosabb életvitele.

A század vége felé a vasúti szállítás és a gőzhajózás elterjedésével a hajóvontatás már nem nyújtott kellő megélhetést. Akiknek az évek folyamán a keresetből sikerült földvásárláshoz elegendő tőkét előteremteni, visszatértek a paraszti közösségbe. Akik viszont nem tudtak, vagy megszokva a viszonylag könnyebb megélhetést, a szabadosságot, nem akartak újra a falusi közösség kötöttségében élni, sajátos megélhetési formákat választottak. Ezek egyike volt a kómárság, a vásári tolvajlás és a hamis tanúzás. A kontárkodás a falu hallgatólagos egyetértésével történt, hiszen a kómár falubelit nem károsított meg, sőt olcsón megvásárolva a lopott holmit, a településen élőknek közvetett hasznot is jelentett. Sajátos kettősség élt tehát a bölcskeiek tudatában a tulajdonról. A kómárság, mint bevett mesterség elfogadása mellett állandóan jelen van a tulajdon erőteljes védelmének hangsúlyozása. Falun belül, falusitól lopni  nagyon komoly bűnnek számított.

Ma is megfigyelhető, hogy egy-egy tett megítélésénél fontos szerepe van az elkövető társadalmi helyzetének, különösen a családnak, s annak, hogy az illető helybeli-e vagy gyüttment. A család tekintélyének alapja vagyona és régisége volt. Ügyeiben a családfő és a családi tanács döntött. Ha úgy vélték, folt esett a család becsületén, azt igyekeztek titkolni, és családon belül intézték el. Ilyennek számított például, ha a férj verte a feleségét, vagy a fiú lopott. Gyakran előfordult, hogy egy-egy bálra, mulatságra a legények az otthonról lopott zsák búza eladásával szereztek pénzt. Ha felfedezték a hiányt, szigorúan családon belül intézték el az ügyet. Az sem volt mindegy a cselekmény megítélésénél, hogy aki elkövette, falubeli volt-e, vagy gyüttment. Ebben a viszonyrendszerben a pusztai is helybelinek minősült. Ha idegen volt az elkövető, azt mondták:  "Ki tehette volna, hát az a gyüttment."

A biológiai meghatározók közül az életkor fontos tényezőnek számított. "Ha gyerek lopott, azt mondták, nem tudja mit csinál", s a szülőt vonták felelősségre. Egyesek szerint 16 éves koráig tekinthető valaki gyereknek: "Ha a Szigetbe a cseresznyefákon sok gyerek volt, hagytam, nem szóltam rájuk. De ha 16 évesek elmúltak már, mondtam: szedj a kalapodba, s futás!" Mások így gondolkodnak: "A gyereket régen 20 éves kortól vitték be katonának, s utána lett nagykorú. így lenne jó ma is." Az öregségről inkább csak általánosságban szóltak, bár voltak, akik megjelölték korhatárként a 70. évet. Ha egy öreg lopott, verekedett, az nagy szégyen volt. Azt mondták "tudhatná már, mit csinál". Ha pedig öreg férjét megcsalta a fiatal feleség, kajánul összesúgtak: "Hiába, nem bírja már az öreg a napszámot!" Arról igen megoszlanak a vélemények, hogy a férfi vagy a nő számára nagyobb szégyen-e például a lopás. Abban viszont megegyeznek, hogy ha egy nő részeg, az sokkal 'csúfosabb dolog'. A falusiak igen elnézőek az elmebetegekkel és szellemi fogyatékosokkal szemben, hiszen régen a faluban közöttük éltek. "Nem az állam terhe vót, hanem a családé. Ha elkövetett valamit, nem vonták felelősségre. A közveszélyest elvitték, de a többi maradt. Kérték a családot, vigyázzon rá." Ma is úgy vélik, "ha van kartonja, hogy részt vett valahol ideggyógyászati kezelésen, akkor nem hánytorgatható fel neki. hogy mit követett el."

A tradicionális jogi népszokások ma már csak az idősek (60—90 évesek) körében érhetők nyomon. A középkorúaknál megnő, a fiataloknál pedig meghatározóvá válik az iskolai végzettség, a foglalkozás, az olvasottság vagy éppen a tömegkommunikációs eszközök által közvetített információáradat, egyszóval a faluközösségen kívül szerzett személyes és közvetett ismeret. A hangsúly a falu hagyományos értékrendjébe történő belenevelődésről áttevődött egy másfajta kulturális közvetítésre. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a jognak megfelelő magatartás formálásában ne lenne ma is fontos szerepük a hagyományoknak. A jogi túlszabályozottság egyik hatásaként az élet bizonyos területein egyes tradicionális szokások továbbélnek, esetleg újabbak keletkeznek. Továbbra is érvényesülnek a korábbi ismert, megszokott normák, hatnak a hagyományos cselekvési minták, és az életviszonyokat különösen az elemi viszonyok területén az alapvető értékeket megtestesítő módon szabályozó szokások.48

 


 

Jegyzetek

  1. BÖRCSÖK Vince 1971., FÉL Edit 1944., GELENCSÉR József 1992.. HAJDÚ Mihály—KOVÁCS Ferenc 1965., IMREH István 1977, 1MREH István—SZESZKA Péter 1978, IMREH István—PA-TAKY József 1992., LUBY Margit 1935., NAGY Géza 1985., NAGY Olga 1988., PAPP László 1941., TÁRKÁNY SZŰCS Ernő 1944., TÓTH Zoltán 1947.. VERES László 1984.
  2. Luby Margit közöl hasonló példát: "Ha Kóródon meg nem bántják, Ha Csekébe meg nem lopják, Ha Nagyarba meg nem szólják. Akkor kimehet a világból." (LUBY Margit 1935. 28.)
  3. A témával részletesen foglalkoztam eddigi publikációimban. Egyházfegyelem Bölcskén. Előadás a III. Népi Vallásosság a Kárpát-medencében konferencián (Pécs, 1993.), Az egyén szerepe a népi büntetójogszokások alakulásában. Előadás a Fiatal néprajzkutatók III. konferenciáján (Kalocsa, 1993.), A büntetőjogi néphagyományok és szokások szerepe egy falu életében. Előadás Az Alföld társadalma konferencián (nagykörös, 1994.), Büntetőjogi Néphagyományok és -szokások a Duna mentén (szakdolgozat,  1994.)
  4. TÁRKÁNY SZŰCS Ernő 1981. 29.
  5. BÓNIS György 1939, PAPP László 1948.
  6. SÁRKÖZI Sándor 1942. 3.
  7. Azokat a cselekményeket, amelyeket a Btk. és a szabálysértési kódex egyaránt szabályoz, az előbbinél tárgyalom. Az egyes cselekmények esetében csak azokat veszem számba, amelyekről szóltak az adatközlők, vagy amelyekre történeti forrásokat találtam.
  8. DR. LÁPOSI Lőrinc 1982. 21—25.
  9. DÖMÖTÖR János lelkész válaszlevele Szász Károly szuperintendens 100/1888. sz. iratára
  10. DÖMÖTÖR Sándor 1941., GÉMES Balázs 1975.
  11. TmL. Közgyűlési iratok 1816   1:222.
  12. TmL. Közgyűlési iratok 473/1836.
  13. Az adatközlők számára e kérdések megválaszolása okozta a legtöbb nehézséget.
  14. SÁRKÖZI Sándor 1942. 25.
  15. I. m. 3.
  16. DÖMÖTÖR János 1888.
  17. SÁRKÖZI Sándor 1942. 3.
  18. DÖMÖTÖR János 1888.
  19. Uo.
  20. A közelmúltból említettek ugyan egy esetet, de az nem vált részévé a falu krónikájának, mert a sértett  idegen volt,  az elkövető pedig cigány.  A  téesz  udvarára érkezett  szlovák kamion sofőrét a faluban sötétedéskor két nő és három férfi szólította le azzal, hogy adjon nekik száz forintot, majd az egyik férfi kését a sofőr hasához szorította. A többiek kiszedték a zsebéből a nála lévő pénzt, útlevelét. A kirabolt kamionos segítséget kérve berohant az első kocsmába. A paksi rendőrök a Kék Duna vendéglőből egyenesen a börtönbe vitték a bölcskei L. Sándort és a hosszúpályi R. Bélát, akik a rabolt pénz nagyrészét akkorra már elitták. (Mai Nap 1992. nov. 8.)
  21. TmL. Közgyűlési íratok 1816  11:43
  22. OL P 18.
  23. SÁRKÖZI Sándor 1942. 3—4.
  24. Protocollum  1 8 1 1.  1 37—138.
  25. TmL. Közgyűlési iratok 1816  11:43
  26. TmL. Közgyűlési iratok 1818. 10:194
  27. SÁRKÖZI Sándor 1942.  13.
  28. DÖMÖTÖR János 1888.
  29. HAJDÚ Lajos 1985. 1 16., ANGYAL Pál 1933., CSIZMADIA Andor 1981.
  30. Presbiteriális gyűlés jegyzőkönyve 1845/46. október 4.
  31. VÁJNA Károly 1907. II. 170—215.
  32. OL P 18.
  33. SÁRKÖZI Sándor 1942. 29.
  34. TmL. Közgyűlési iratok 1816  1:222
  35. 1993. évi szüreti felvonulás
  36. OL P 18.
  37. Uo.
  38. Protocollum  1816. 231.
  39. Református anyakönyv
  40. Protocollum  1 8 11.  1 37—1 38.
  41. TmL. Közgyűlési iratok 1816  1:222.
  42. VÁJNA Károly 1907. II. 170—215.
  43. A kérdésről részletesen szólok Büntetőjogi néphagyományok és -szokások a Duna mentén szakdolgozatomban (1994.).
  44. VÁJNA Károly 19O7., BALÁS Gábor 1979.
  45. GRÁFIK Imre 1992. 155—157., TmL Közgyűlési iratok 439/1844.
  46. NAGY Olga 1988.
  47. KULCSÁR Kálmán 1979. 30., SAJÓ András 1988. 123 — 124., Rcné KCNIG 1979.
  48. Ezúton mondok köszönetet mindazoknak, akik adataikkai, segítségükkel hozzájárultak a tanulmány megszületéséhez. Albert Horváth István, dr. Ballá Miklós, Bátor Márton, Bobesik Szabolcs, dr. Bcnák Margit, özv. Farkas Józsefné Magyar Rozália. Ferde Gyula, Ferde Gyuláné Kiss Erzsébet,  Hoffer Mihály, Horváth  Mariann,   Horváth  Mihály,   Indich  Józsefné  Szakách  Katalin,  Kalmár  Imréné  Farkas  Rozália, Keresztes Islván, Kiss Imre. Kiss József, Kiss Józsefné Csíder Irén, Koczka János, Lengyel József, Lubik Lászlóné Keresztes Anna, Madár Lászlóné Marosi Mária, Pongrácz Gábor, Regős Gábor, id.

 

Irodalom

 

  
Előző fejezet Következő fejezet