Előző fejezet Következő fejezet

T. Bereczki  Ibolya

Népi táplálkozás Bölcskén

 

A gyűjtögetés szerepe a táplálkozásban

Az ártér haszonvételeiről, az ártéri gyümölcsösök képéről, a XVIII—XIX. századi állapotokról Andrásfalvy Bertalan rajzolt képet.1 Az emlékezetben szórványosan még felfedezhetők ma is az egykori ártér használatának nyomai. Az ártéri erdők gyümölcseit, így az almát és a szilvát aszalták. A pemetefüvet teának, a kamillát, a bodzavirágot és a hecsedlit is teának főzték. Utcákban, árokparton és az ártéri erdőkben nyár végén gyűjtötték. A szeder, bodzavirág, csipkebogyó, hársfa virága mind alkalmas volt teának, az árokparton, erdőben a Kissziget nevű határrészen nyáron szedegették. Vízimadarakat szoktak enni és fogni, levesnek és rántva ették. Más vélemény szerint a békát a svábok fogyasztották Dunakömlődön. A madártojást felhasználták, rántottat sütöttek belőle.


Halászat

A csíkhalat és a békát a halászok a huszadik század elején még megfogták, a csíkot megsütve ették, de eladásra is került. A bölcskei halászok a dévért és a keszeget fogták nagy számban. EmelleU törpeharcsa, ponty, dörgencs, csuka, süllő, kecsege is horogra került a Dunán.

Bölcske határán belül is volt néhány vízállás, amely az esztendő bizonyos szakaszában megtelt vízzel. Előfordult, hogy telepítettek bele halat is, majd ősszel lehalászták.2 Az apróhalat felaprítva gyakran kacsákkal etették meg, amelyek igen szerették, és rendkívül gyorsan híztak tőle.3

Bátor Márton varsát emel ki a Dunából (1990-es  évek  eleje)

Bölcskén a kishalászok feleségei jártak eladni a halászok által kifogott halat. Vesszőkosárba rakták, a fejükre tekercset tettek, rá a kosarat, úgy vitték végig a falun. Kiabálták, hogy "Halat vegyenek!" Sok parasztcsalád vásárolt tőlük. Ha a faluba vitték,  délre rendszerint el is adták a portékájukat.4

Szabó Lajos református lelkész és  Latos Lajos a horgászegyesület  elnöke az 1957. augusztus 19-i horgászversenyen

 

A helyi igények kielégítésén túl a halászasszonyok távolabbi településekre is eljártak halat árulni. így például föleveztek szerdai és szombati, piaci napokon Dunaföldvárra, kedden és pénteken elmentek Soltra, de még a Duna "túlfelére", Hartára is. Gyakran tíz-tizenkét kilométert gyalogoltak a fejükön szállított eladni való hallal. A közeli Madocsára nem mentek, mert ott helyi kishalászok látták el a községet,hallal. A kishalászokat pislicároknak hívták, ketten jártak egy ladikkal. Gyakran föleveztek Dunaföldvár fölé, és onnan ereszkedve halásztak elsősorban a millingnek nevezett hálóval. Jó kapcsolatban voltak a Duna halászatát bérlőkkel, a nagyhalászokkal.5

A hal legrégiesebb elkészítési módja a halpaprikás. Készítése a következőképpen történt: zsíron hagymát pirítottak, az előre besózott, apróra vágott haldarabokat kevés liszttel sűrített hosszabb lében főzték meg. Csipetkével tálalták. Emellett a leggyakrabban halászlét főztek,  valamint rántva, sütve  fogyasztották a halat.

 

Vadászat

A bölcskeiek csak néhány emberről tudnak, aki hurokkal nyulat, fácánt fogott. Magyar Jani bácsit úgy emlegetik, hogy nemcsak a nyulat, de még az őzet is meg tudta fogni a Duna által közrefogott szigeten, a Malát nevű határrészen. A fácánt sütve és levesnek egyaránt kedvelték, ha sikerült hozzájutniuk.

Napjainkban a hivatásos vadászok közösségi ünnepein, vadászavatóin és vadászvacsoráin ünnepi ételként esznek vadhúst. A vadásztársaságba újonnan befogadott vadász első vadászatán az általa lőtt vadból a vadászat végén vadpörköltet főznek.

Az évente egy alkalommal tartott vadászvacsorák hivatásos főzőmestere napjainkban Berek Mihály, a vadételek helyi specialistája. Az étrenden fácánleves, őz- és szarvaspörkölt, vaddisznópörkölt, vaddisznósült fordulnak elő a leggyakrabban. Olyan különlegességszámba menő ételeket is tálalnak időnként, mint a töltött fácán vagy az olajban sült rántott vaddisznócomb.

 

Gyümölcsfajták

A madocsai határ felé eső részen volt a bölcskeiek gyümölcsöse. Itt három-négyszáz négyszögöles darabokat birtokoltak. A legáltalánosabban ismert fajták a rétesalma, hipsalma, nyári alma, pogácsaalma, párizsi alma voltak. A véralma elálló fajta volt, karácsonyra értékesítették. Az almán kívül körte- és szilvafák, dió és mandula voltak legbőségesebben benne.6

Nyár közepétől szeptember végéig, október elejéig a gyümölcsök érésének megfelelően volt a gyermekek számára inkább szórakozásszámba menő gyümölcsőrzés időszaka. A 12-13 éves lányok, öten-hatan a gyümölcsösben felépített nádkunyhóban éjszakáztak egy-egy szülő felügyeletével. Előfordult, hogy paprikás krumplit, lecsót főztek maguknak, vagy édesapjuk hozta ki számukra a kész ebédel.7

Almaszedés az öreg-szigeti gyümölcsösben

 

A hétköznapok táplálkozása

A bölcskeiek hétköznapjainak táplálékairól összefoglalóan Szabó István ír az 1930-as években: "A lakosság.élelmezése igen egyszerű és gyakori a szegényebb osztályoknál a napi kétszeri, reggeli és esti étkezés, aminek hátrányos volta, különösen a gyermekek fejletlenségénél látható, (burgonya, bab, lencse, káposzta) Az ételek elkészítése a legegyszerűbb. Húst a jobb módúak fogyasztanak kellően. Hogy a minőségi étkezésre a lakosság ránevelődhessen, kívánatos volna főzőtanfolyamok tartása. Igen örvendetes, hogy a lakosság mindjobban kezd okszerű gyümölcstermesztéssel foglalkozni. Az ivóvíz megjavításához feltétlenül szükség lenne 1-2 mélyfuratú v. artézi  kút fúrása."8

A távoli határrészekre munkába indulók tarisznyájukba száraz ételt, szalonnát, kolbászt, esetleg füstölt sonkát és kenyeret raktak.9 A legszegényebbek, akik kapálni, kendertörésre jártak el, sokszor csak sós paprikás kenyeret, esetleg szalonnát tudtak vinni élelemként magukkal.

Főtt ételt csak otthon fogyasztottak. A háznál otthon maradt családtagok is rendszerint hideget ettek délre, legfeljebb a gyerekek számára készítettek valamilyen gyors ételt — ilyen volt a tejbegríz —, és csak estére főztek.

Ez a rendszer a téli évszakot szintén jellemezte, hiszen a férfiak ilyenkor is igyekeztek valamilyen munkaalkalmat találni, fát, nádat vágtak, zsombékot szedtek tüzelőnek, ebben az esetben a főétkezés ideje a vacsora volt.

 

Kásafélék, pépek, hústalan vacsoraételek

Főleg szegényebbek asztalán reggeli étel volt a kukoricakása és a vízbegríz vagy vízbekása. A grízt sós vízben főzték meg, majd vöröshagymás zsírral tovább ízesítették. Ugyancsak reggeli vagy vacsoraétel volt a krumplikása. A kevés vízben megfőzött krumplit összetörték, liszttel megszórva tovább főzték, úgy, hogy kemíny legyen. A tetejére hagymás zsírt öntve ízesítették.

A pépek közé sorolható egyszerű étel volt a smarni: "megpirították a lisztet, olyan rózsaszínre, sötétebbre zsíron, asziszem, hogy forró vízzel eresztették föl, és olyan forró zsírral még nyakon öntötték, és cukorral ették. De igen szerették ám a gyerekek is, meg a férfiak is."10  Az utóbbi ötven évben már nem került asztalra.

A határbeli munkákról hazaérkezők és az egész család számára a vacsora volt a főétkezés. Ilyenkor a főfogás mellé adták a prószát. Készítése: a kukoricalisztet leforrázták, kevés élesztőt adtak hozzá, kis ideig kelesztették, majd kizsírozott tepszibe öntve a kemencében sütötték meg.11

Lencséből is főztek kásaszerű ételt, amit törött lencsének neveztek: "Összetörtük, behabartuk, lisztet szórtunk bele. Meg kellett főzni a lencsét, jó kevés lével főzik meg a lencsét, főzeléknek, többet, mint egy levesnek, és utána megtörik, mikor már jó sűrű, és lisztet habarnak így bele. És akkor kirakják tányérra, és vöröshagymát és kolbászt sütöttünk rá. meg aprószalonnát sütöttünk. Ezzel meglocsolták. Paprikás zsír, vöröshagyma, kolbász volt benne, és ezzel locsolták meg. Kinyomkodták, és úgy ették."12

Kedvelt és közismert téli eledelnek számított Bölcskén a hagymagágó vagy hajmagágó. A következőképpen készült: a savanyú káposztát hagymás lében megfőzték, közben egy másik edényben kolbászt és szalonnát sütöttek. A kisült zsírral rántást készítettek, amit tejföllel eresztettek fel. Összefőzték a káposztával, majd tálaláskor a tetejére rakták a sült kolbászt és a szalonnát. Elsősorban reggeli vagy vacsoraételnek készült. A téli időszak reggeli étele volt a pörkölt káposzta: hagymás zsíron dinsztelték a savanyított káposztát, gyakran sült a kemencében, készítésére különösen alkalmas volt a háromlábú, vastag fenekű öntöttvas lábas. Tálaláskor sült kolbásszal vagy sült szalonnával gazdagíthatták.

 

Tej és tejtermékek

Sok gazdacsaládnál fejtek tehenet Bölcskén, de a frissen fejt tejet nem mindenki szerette. A leggyakrabban tejfölnek, túrónak elkészítve, további ételhez felhasználva fogyasztották csak. Értékesítésre is elsősorban feldolgozott formájában került. A harmincas években még saját szükségletre készítettek sajtot is gyógyszertárban vásárolt oltó segítségével. Rendszerint reggelire kenyérrel, hagymával ették. Nagyobb háztartásokban külön erre a célra használt szúnyoghálós kamrában tárolták a tejtermékeket. Ebben a földes kamrában tartották még a befőtteket, füstölt húsokat is. Nyáron naponta föllocsolták, hogy hűvösebb legyen. A tejeskannák számára még kis mélyedéseket is készítettek a földes padlóba, mert ha hűvös helyen aludt meg a tej, akkor "jobban földobta a tejfölt". Előfordult, hogy kapáláskor, akik kevésbé szerették a nehéz, füstölt húsféléket, szalonnát, egy bögre tejfölös túrót vittek magukkal, és paprikával, kenyérrel, hagymával azt ették meg ebédre.

 

A krumplis ételek és a bab

Hétköznapra gyakran főztek a bölcskei asszonyok paprikás krumplit. Minden családtag számára egy darabka kolbászt vágtak bele, amelynek a nagyságát a család anyagi helyzete határozta meg. Zsírban sütötték a krumplis pacsát. A megfőtt krumplit összetörték, liszttel összegyúrták, mint a krumplis gombócot, ellapítva sütötték meg.

A hétköznapi ételek legfontosabb alapanyaga volt a bab és a káposzta. A részesmunkát végzők, aratók gyakran vállaltak munkát, például babfejtést hatodán, vagy nyolcados krumpliszedést, hogy biztosítsák családjuk számára az egész éves szükségletet. A legkedveltebb babfajták a fehér és a hosszúkás szürke bab voltak, de termett a bölcskei határban tarka bab, svájci vagy böskebab is. A bableves csipetkével a legáltalánosabb hétköznapi ételnek számított, szinte nem is múlt el hét a főzése nélkül, rendszerint keddi és pénteki napokon került az asztalra. A század elején gyakran nem a kemencében, hanem nyílt tűzön, a padkán főtt.

A bablevesen kívül igen gyakran készítettek sűrűbabot. Ez főzelékféle, a megfőtt szárazbabot fokhagymás rántással sűrítették, a kicsit jobb módú parasztcsaládoknál füstölt sonkát vagy sült szalonnát tálaltak hozzá. Ha vacsorára főzték, annyit készítettek belőle, hogy a reggelit is kiadja az egész család számára. Nyári időben a kútba leeresztve hűtötték.13

 

Levesek

A téli időszak hétköznapi levesei a bableves, krumplileves, tésztaleves, rántott leves voltak. Ezeket rendszerint a tésztás napokon, leginkább kedden, szerdán főzték. A kifőtt tészta levét berántották fokhagymás vagy vöröshagymás rántással. A második fogás krumplis, káposztás vagy túrós tészta volt mellé.

Hétköznapi, gyakran nyáron készülő étel a fokhajmás leves. Felforrósított zsíron apróra vágott petrezselymet és fokhagymát pirítanak, egy szem földarabolt krumplit hozzáadnak. A levesbetétje frissen gyúrt és sodort metélt tészta. "Paradicsomleves, vagy még ... nem mondom meg a nevit, de olyan vékony metélttel volt olyan fokhagymás lébe olyan kis leves. Volt még olyan, hogy vöröshagymás aprókockából olyan kis leves. Vagy egy kis rizsleves, ami a tészta mellé. Ilyen kis könnyű levesek szoktak lenni."14

 

Kifőtt tészták

A téli időszak kedvelt étele a főtt tört krumplival gyúrt nudli — ezt rendszerint mákkal vagy pirított grízzel ízesítették — és a szilvás gombóc, lekváros gombóc és a barátfüle. "Szilvás gombócot vagy lekváros gombócot télen, nagyon gyakran főztünk, mert akkor jobban ráértünk vele vesződni. A krumplis tésztát elsodorjuk, aztán fölmetélni, ilyen kis kockára, bele a szilvát, kimagozni, aztán cirhetes, fahajas cukorral megszórni, összehajtani, összekeverni, erre prezlit pirítottunk."1'' A kifőtt tészták közül gyakori nyári ételek voltak a különféle módon, krumplival, káposztával, túróval ízesített metéltek.

 

Kenyérsütés

A bölcskei liszt igen jó minőségű volt, a visszaemlékezések szerint vetekedett a híres bácskai búzából őrölt liszttel. A falu határában sok rozs termett, ezért a búzaliszthez körülbelül egyharmadnyi rozslisztet vegyítettek. Jónéhány családnál — még a gazdák között is — előfordult, hogy kukoricalisztet is kevertek a búzaliszthez.16  ínséges múlt századi időszakra vonatkozóan halvány nyomát találtuk csak az árpaliszt kenyérsütésre történő felhasználásának. Szokásos volt viszont főtt összetört krumplit — egy-két kilónyi mennyiséget — a kenyérliszthez adni. Erre azonban csak télen és tavasszal került sor, ilyenkor jobban ráértek az asszonyok. A krumpli "gyöngén tartotta a kenyeret", így hosszabb ideig puha maradt. Nyáron egyáltalán nem tettek krumplit a kenyérbe, mert féltek, hogy a nagy melegben gyorsan megsavanyodna, megromolna.

A csak egy-két hold földdel rendelkező családok férfitagjai részesaratást — tizenegyedén, tizenkettedén — és masinázást (cséplést) vállalva biztosították a kenyérnekvalót. Egy öt-hat tagú család számára ez legalább kilenc mázsa búzát jelentett, ami mellé még árpa és kukorica is került. A korpával együtt ez már elegendő volt egy-két malac meghizlalásához, ami az évi kenyérhez a zsírozol, szalonnát, húsfélét szolgáltatta.

A lányok tizennégy éves koruk táján kezdték elsajátítani a kenyérsütés fortélyait, sok helyen a nagyanyjuktól. Tizenhat évesen az ügyesebbek, ha rákényszerültek, maguk is sütöttek kenyeret. Férjhez menés után, ha menyecskének kerültek, azonban még sokáig az anyósuk végezte a kenyérsütés legfontosabb munkáit, ők legfeljebb besegíthettek  neki.

Erjesztőanyagként rendszerint anyakovászt hagytak a kenyér kovászából. A következő sütésnél langyos vízben megáztatták, a leszűrt levét használták fel. Az emlékezettel utolérhető időben már bolti élesztővel együtt alkalmazták, a bolti élesztőből három dekát számoltak egy kenyérre.

A második világháború idején, amikor nehezen lehetett bolti élesztőhöz jutni, Csobor Jánosné öregkorpát készített a kenyér erjesztőanyagául: "Mikor forrt a must, annak a habját leszedtem, akkor tettem bele lisztet, a teknyőbe, avva összekevertem, megkelt, az a hab, ami volt, megkeltette, akkor beledagasztottam azt a korpát. Az is megkelt, szoktam a padlásra, ilyen van, deszka, oda szoktam papírra rárakni, vagy térítőre, vagy abroszra, vagy valamiféle ruhára, szakajtóruhákra, és ilyen kis darabokra eldaraboltam. Az megszáradt, mikor már olyan száraz volt, mikor eltörtem, hogy a belseje már nem puha, akkor beletettem zsákba."

Emlékeznek a komlós élesztő készítésére is: élesztőből kovászt csináltak, ebbe rakták a leszedett és megszárított komlót. Összekeverték apró korpával, majd megszárították. Száradás után apróra törték, zacskókban tárolták. Öregkovásznak is mondták, ehhez friss élesztőt is vásároltak, úgy tartották, az így készült kenyér nem savanyodott és keseredett meg. Korpás élesztőnek hívták a búza legkülső részéből kikerülő korpából borhabbal készült erjesztőanyagot. Egész évben használták, a borhabos élesztőt évente csak egyszer, komlósat egy esztendőben kétszer is készítettek.

A család nagyságától függően általában hetente egyszer sütöttek kenyeret. A kemence méreteihez igazodott a kenyerek száma és nagysága. Egy öt-hat tagú család számára rendszerint egy alkalommal három-négy kenyeret és egy cipót sütöttek. Ehhez két szakajtónyi lisztet szitáltak meg a kenyérsütés előtti napon. Kis darab kenyértésztából a gyerekek számára készült a kolbászos cipó.

Csobor Jánosné így mesélt a kenyérsütésről: "Kovászt tettem, elsőbb kiskovászt, fazékba. Utána meg a teknyőbe a nagykovászt. Aztán három órakor föl szoktam éjjel kelni, langyítottam vizet, bedagasztottam, jó kettőbe, innen is háromszor kidagasztottam, amonnant is háromszor. Mikor negyedszer áthönbörítettem az első helére, akkor felkélt, osztán tele volt a teknő. Na mondok, most már kiszakítok, aztán meg lehet vinni a pékhöl. Mire a pékhöl értem, akkorra megkélt."

Elmaradhatatlan volt a lángos a kenyérsütés reggelén. A kenyértésztából kivett darabot ujjnyi vastagra elsodorták (nyújtották), tetejét késsel megmetélték, s a kemence előterében, a kenyerek bevetése előtt sütötték meg. Megzsírozva frissen ették.

A kenyérsütés napjának eledelei között a kenyértésztából készült lángos mellett bölcskei sajátosságként emlegetik a pompos sütését. "Kenyértésztát elsodortam (elnyújtotta), ujjnyi vastagra, akkora, mint a tepszi, akkor bezsíroztam, sós paprikával meghintettem, akkor másik tésztát ugyanakkorát sodortam, így négyet sodortam, de azt mind a négyet bezsíroztam, besóspaprikáztam, még az ötödiket is, amit a tetejire tettem, még azt is lezsíroztam, még azt is lesóspaprikáztam. Az is így fölgyült a tepszire. Kihűlve lehetett enni."17 Ha több kenyértésztát használtak hozzá, akkor kalácshoz hasonlóan összefonták a sós-paprikás zsírral megszórt tésztát, és a tepszibe patkó alakban rakták. Szépen összekelt, kisülés után késsel kockákra vágva ebédre leves után frissen kínálták. A pompost a férfiak különösen szerették, hiszen igen laktató volt, s jól csúszott rá a bor a pincezések alkalmával.

 

Sült tészták

Lencseleves vagy bableves után sütötték a töpörtyűs pogácsát vagy a keletien krumplis pogácsát. Mindkettő igen laktató, ugyanakkor gyorsan elkészülő étel volt. Két-három tepsivel is gyúrtak egyszerre, ilyenkor a kemencében, egy-két tepsivel pedig a renben (sütőben) sült.

Vakarcsnak nevezték a pogácsatésztából készült sült tésztát, amelyet a tepsi nagyságának megfelelő méretűre elsodortak (nyújtottak), tetejét késsel bevagdalták. Sütés után nem késsel vágták fel, hanem tányérra rakva tördeltek belőle. Egyszerűbb leves utáni második fogás volt. Sokszor készült  keletien pogácsa is hétköznapra.

Számos kelt tészta készült búzalisztből, amelyet ugyancsak főleg hétköznapokon ettek. Kedvelték a buktát: a lekvárral töltött kifliket egymáshoz közel rakták a tepszibe. Sülés közben összekelt, az egyes darabokat letördelvc ették. Hasonló formára sült az igen gyenge tésztából készült krumplis kőtt pogácsa. A lisztet főtt krumplival és kovásszal keverték össze, lágyan formázták. Ennek csak a teteje pirult meg, és késsel vágva darabolták fel. Nemcsak a bölcskeiek, hanem a dunakömlődi svábok is kedvelték, de nem minden asszony tudott az igen gyenge tésztával bánni, ezért nem mindenütt csinálták.

Az édes kalácstészta maradékát a férfiak kedvére paprikás kalácsnak készítették el. A tésztát sóval, piros paprikával hintették be, kevés ideig kelni hagyták, és úgy sütötték meg.

 

Munkaalkalmak étkezési rendje

Aratás

A gazdáknál dolgozó aratók rendszerint a maguk kenyerén arattak. Ha a határ legtávolabbi része, az ún. Kilső földek kerültek sorra, akkor kint főztek. Általában két-három hétig tartott az aratás, azalatt az asszonyok minden másnap jöttek haza. Megetették a háznál maradt jószágot és felpakoltak kenyérrel, szalonnával, krumplival, paprikával.

Az aratók reggelire az esti maradékot fogyasztották el, délre szalonnát, ha volt, sonkát, kolbászt ettek. A főzésre este került sor. Az asszonyok vasháromlábon, öntöttvas lábasban főztek, leggyakrabban paprikás krumplit. A férfiaknak otthonról vittek az asszonyok egy-egy liter bort, pálinkát, ivóvízként a határ közeli részén található forrás vize szolgált.

Ha határbeli vízállás közelében arattak és sikerült halat fogni, halpaprikást, paprikás lisztben  forgatott sült halat készítettek belőle.18

Az aratás befejezésekor a maguk kenyerén aratókat rendszerint egy vacsorával és itallal vendégelte meg a gazda családja. Ilyenkor tyúkpörköltet volt szokás főzni.

Aratók 1940—50 között

 

Takarodás, masinázás

A learatott gabonának a szerűre való behordását takarodásnak nevezték Bölcskén. Ez a férfiak számára az aratás melleit a legnagyobb erőfeszítést kívánó munka volt, azért is, mert elsősorban a késő' esti, éjszakai órákban kellett csinálni, hogy ne peregjen ki a gabona szeme. A határbeli nagy távolságok miatt jelentős időbe is került a gabona behordása. "Mikor egy órakor keltek a férfiak, éjjel, és este tízkor feküdtek le, egy-két órahossza volt, hát, azoknak osztán jót köllött. Akkor köllött csirkéket vágni, meg rétest sütni, meg fánkot meg ilyesmit. Szóval, akkor volt a jó konyha, na. Köllött a férfiakat etetni, meri akkor nem bírták vóna ezt a munkát."19

Cséplőcsapat ebédet vivő asszonyokkal a „Lubik-gépnél"
(Fotó: TumpekPaks. 1924)

 

Bölcskén következetcsen masinázásnak emlegetik a cséplést, ami az aratás utáni másik nagy munkaalkalom volt. A cséplőgépnél, a masinánál dolgozók számára a feleségük kész ebédet hozott, hiszen erre a munkára rendszerint a gazdák falubeli portáján került sor. A legszegényebbek is igyekeztek ilyenkor kitenni magukért, és tartalmas, ugyanakkor zöldségféléket is tartalmazó ebédet vittek az uruknak. "Főztem egy ződbabfőzeléket, borsófőzeléket, csibét pörköltnek, gulásnak, nokedlival vagy rizsával, vagy kirántva."20 Előfordult, hogy reggelit is kaptak, ez tejeskávé, szalonna, sonka volt. Néhány nagyobb gazdánál volt csak gyakorlat, hogy vendégül látta étellel-itallal a nála masinázókat.

Puttonyos szüretelő

 

Szüret

 

,A gazdák, ha napszámost fogadva mentek határbeli munkára, kaszálni vagy kapálni, az ő számukra is készítettek ételt: "Mikor napszámos volt, nehogy szó érje a ház elejit, úgy főztünk. Úgy mink nem annyira voltunk disznóhúsevők, hogy apósom se, anyósom se. de még az uram is csak a kolbászt szerette, az igaz, nem olyan nagyon ugráltak a disznóhúsért. Azért kellett akkor jobban odapakolni is, ugye, egész napra mentek kaszálni vagy kapálni, akkor köllött jó csomó sonkát, vagy nem tudom mit. Szóval kellett az, hogy vágjon az ember, ha nem is magának, hanem arra, hogy ha vót segítsége, hogy legyen."21 A második, harmadik kaszálás idejére már lehetett csirkét vágni, ilyenkor a hazatereket nokedlis paprikás csirke várta, hiszen nem illett krumplilevest vagy bablevest főzni, s ha nem volt csirke, tyúkot kellett vágni.

 

Szüret.

Szüretre segítőként általában a rokonság érkezett, megvendégelésükre többnyire kint a szőlőhegyen került sor. Sokan tartogattak még az utolsó disznóvágásból származó szalámit, sonkát, szalonnát, és reggel ezzel kínálták a szüretelőket. A főétkezésre szívesen kerítettek sort a szüret helyszínén, s a leggyakrabban birkagulyást vagy birkapörköltet főztek ilyenkor. Általánosabb a birkagulyás volt, hiszen kiadósabb ételnek számított, többen jóllakhattak vele, mint az ugyanolyan mennyiségű húsból  főzött birkapörköltből.

 

Fonó, kukoricafosztó

Hogy milyen étellel kínálták az érkezőket, attól is függött, hogy milyen háznál tartották a fonót. A leggyakrabban túróslepényt sütöttek, és borral kínálták őket. Volt olyan hely, ahol csak kukoricát főztek ilyenkor, másutt kukoricát pattogattak.

 

A hétköznapi és az ünnepi étrend eltérései

Szabó István írja, hogy az 1930-as évek végén "Az első utcai, ún. tiszta szobát általában csak rendkívüli esetben használják (lakodalom, keresztelő, disznótor, stb.). Sok esetben, de különösen télen az úgynevezett hátsó szobába főznek, a kemence melletti tűzhelyen. Megesik, hogy ebben a szobában 6-7-en alszanak téli időben. Szegényebb osztálynál a káposztáshordó is a szobában van. Néha 2-3 kosár kotló ül az ágy alatt a kosárban, vagy burgonya van az ágy alá öntve. A csúszó mászó gyerek a téli, illetve a kora tavaszi időben együtt nő a már kikelt apró csibékkel."22

A hétköznapi és az ünnepi étkezés megkülönböztetését jelzik a levesbetétek típusai. A vasárnapra főzött húslevesben rendszerint kiskocka főtt, a lakodalmak levestésztája az igen vékonyra vágott metélt tészta volt. Csak a legritkábban, nagy ünnepekre, húsvétra, karácsonyra és keresztelőre sodorták a csigatésztát, amit Bölcskén lúdgegének hívnak. Lakodalomra ritkán készült, a magyarázat szerint inkább kisebb lakodalmakra csinálták, mert nagyon "munkás" volt. A hétköznapok jellegzetes levesbetétjének a csipetke számított, amely a bölcskeiek és madocsaiak közötti tréfálkozás egyik fő eleme volt: a bölcskeieket csipetkéknek, a madocsaiakat csuszáknak nevezték; a csipetkét a bölcskeiek igen kedvelték szinte valamennyi levesükben.23

A rizs elsősorban az ünnepi étkezéseken szerepelt, édesre főzött, aszalt gyümölccsel gazdagított változatában, döntően a huszadik század első évtizedeiben. A cukrászsütemények széles körű elterjedése azonban századunk közepére kiszorította az ünnepi asztalról.

A rétes egyaránt előfordult a hétköznapi és az ünnepi asztalon. Hétköznapra azonban tölteléke lényegesen egyszerűbb és olcsóbb volt. Hétköznapra krumplis, tökös töltelékkel, kisebb ünnepre almás, meggyes vagy sósra ízesített káposztás töltelékkel sütötték. A nagy ünnepek és a lakodalmak rétese pedig dióval, mákkal, túróval töltött volt.

Inkább az ünnepi tésztafélék között tartották számon a kuglófot, nagyobb gazdáknál azonban, ahol ügyes, hozzáértő háziasszony élt, előfordult, hogy minden vasárnapra  sütötték.

Az ünnepi tésztafélék legfontosabb ízesítője a huszadik század első évtizedeiben még a méz volt. A bölcskei határ Méhestető nevű határrészén a múlt század folyamán közösségi szervezetben tartották a méheket. Egy-egy parasztcsalád általában 30-40 méhcsaláddal rendelkezett, amelyet tavasztól őszig a Méhestetőn és a Méhesoldalon az erre a célra megfogadott méhész családok őriztek. Kommenció fejében gondozták a méheket. Ez a rendszer 1915 körül szűnt meg, ezután a méhlartás színtere a gyümölcsös vagy a ház körüli porta lett. A termett méz nemcsak a családi étkezési és gyógyítási igényeket elégítette ki, hanem eladásra is került belőle. A második világháború alatt és után fontos csereterméknek számított. A XX. század első évtizedeiben mézzel ízesítették a különböző kásaféléket, a tejbegrízt, a rizskását, árpakását, a paradicsomos ételeket, még a paradicsomos káposztát is, valamint az ünnepi asztalra kerülő mézes süteményeket. A méhtartás a méheket pusztító tömeges méhbetegségek hatására szorult vissza az 1920-as évektől kezdve, és szinte teljesen megszűnt az 1970-es évek során. A visszaemlékezések szerint az 1930-40-es években még nem volt ritka az a gazdasszony, aki mindössze tíz deka cukrot vásárolt a boltban. A répacukor elsősorban süvegcukorként terjedt el, és fokozatosan szorította ki a mézet.

 

Húsfogyasztás

A húsfélék közötti rangsorban az első helyen állt mind a XIX. század második felében, mind a XX. század első felében a marhahús. Bölcskén több mészárszék működött, ahol a közepes módú gazdák minden vasárnapi ebédhez megvásárolták a család nagysága szerint szükséges húst.

A rangsorban a következő a baromfi, ezen belül is a csirkehús. Bölcskei katolikusok úgy emlegették, hogy a parasztember akkor evett csirkét, ha vagy a csirke volt beteg, és le kellett vágni, vagy az ember, és azért főztek neki húslevest, hátha meggyógyul. A csirke értékét eladhatósága jelentősen növelte, s ezért is került ritkábban, szinte kizárólag ünnepi alkalmakkor az asztalra. Részes munkára eljáró családoknál, akik birkát vagy nagyjószágot nem tartottak, s arra sem telt nekik, hogy a mészárszékből marhahúst vásároljanak, csirkét tartottak nagyobb számban. Ebben az esetben nem került eladásra, hanem a család a húsevő' napokon fogyasztotta.

A századforduló táján tartottak pulykát Bölcskén, majd újra meghonosították a második világháborút követően. Tartásával azonban viszonylag kevesen foglalkoztak. Ünnepi ételként tálalták a pulykahúsból készült pörköltet, illetve a párolva megsütött pulykapecsenyét. Emlékeznek rá, hogy a mellét külön megtöltötték, sőt, az is előfordult, hogy borssal, petrezselyemmel, nyers tojással fűszerezett áztatott kenyérrel megtöltve, a pulyka belsejét majorannával bedörzsölve egészben a kemencében sütötték meg.

A húsfélék között a leggyakoribb a birka és a hal volt. A múlt század második felében Bölcske ún. külső földjeit még legnagyobbrészt birkalegelőként használták, ahol fókában (két-háromszázas csoportokban, falkákban) legeltették a birkát. Egy-egy jobbmódú parasztember három-négy fóka birkát tartott, amelynek egy része a téli időszakban, karámban kint maradt a legelőn. Telelőre csak száz-százötven darabot hoztak haza, amennyi elfért a falusi portán. A birkát főleg gyapjújáért tartották. Olyan nagy bőségben volt, hogy a hét húsevő napjain rendszeresen került az asztalra birkahús. A második világháború utáni szegényebb időszakban átmenetileg átvette a birkahús a mészárszékben vásárolt marhahús szerepét. Marhahúst nem lehetett kapni, s a birkatartással foglalkozók rendszeresen vágtak kimérésre. Ekkor a maradék csontos részből a háziak még húslevest is főztek saját részükre.

Közönséges és gyakori elkészítési módja volt a birkahúsnak a gulyás főzése. Ez annyiban különbözött a paprikástól, hogy zsír nélkül, "maga dögiben" vízben, hagymával tették fel  főni a birkahúst, utána fűszerezték paprikával, sóval.

A sertés a múlt században még kisebb arányban volt jelen a bölcskeiek táplálkozásában, a huszadik századra azonban a családi hússzükséglet kielégítésének alapjává vált. "Például egy olyan közepes módú család két disznót vágott egy évben. Baromfit, hát, amennyit tudtak, tartottak. Kacsát, a kacsákat levagdostuk, a libákat is tartottunk, de azt eladtuk. Jó ára volt. Meg hát a csirkeféléket, én áztat nem szoktam eladni, soha, mert hát azért volt, mikor már nőttek, hogy azért hét derekán is csütörtökön,  amikor vágtunk egy csirkét."

A községen belüli társadalmi különbségeket jelezte, hogy a füstölt sertéshús milyen gyakorisággal és milyen napokon került az asztalra. A részes munkára eljáró, szegényebb családoknál gyakran előfordult, hogy a vasárnapi húslevest is füstölt disznóhúsból főzték. Ez a gazdacsaládoknál csak a legínségesebb háborús időben, akkor is csak kivételesen fordulhatott elő.

A füstölt sertéshús fogyasztása általánosnak tekinthető a hét húsevő napjain. A legtöbb családnál a disznóvágást követően megfüstölték a sonka, szalonna mellett a lapockát, keresztcsontot, gyakran a füleket és az oldalast, valamint a körmöket is. A leggyakoribb téli és tavaszi húsos ételek ezekből az alapanyagokból főttek. Ha friss húst nem volt módjukban vásárolni, kiáztatás után még a füstölt húst is kiránthatták, íze azért természetesen nem vetekedhetett a friss sertéshússal.

 

Heti étrend

"Hétfőn volt, vagy maradt vasárnaprul valami, azt ettük, vagy valami kis könnyebb valamit, kedden, ezt jól jegyezze meg, Magyarországon, vagy Bölcskén ez volt a szokás, minden kedden-pénteken bableves. Hát, osztán disznócsülökkel vagy kolbásszal, amit raktunk bele. Aztán lencse, hát, mikor olyan hamarosan köllött főzni, akkor paprikás krumplit, egy kis kolbászt bele. Szerdán majdnem mindig tészta volt, hát, túrós tészta vagy krumplis tészta, vagy mákos tészta, vagy pogácsa vagy palacsinta, amennyi ideje volt az embernek, hogy elkészítse."2-5

"Akkor pénteken megint bableves, no, ez csak télen volt ám így, mert nyáron volt ám borsó, meg bab, ilyesmi, hát. jobban válogathattunk. Egy kis kelkáposzta. Hát, jobban télen is volt káposzta, de az nem olyan, azt a savanyú káposztát, azt nem lehet csak úgy egyszerűen kivenni  a hordóból, aztán, hát, ahhoz több hús is köll."26

A hét húsevő napjai a kedd, csütörtök és a szombat voltak. A vasárnap ételsora szerint már az ünnepi alkalmak közé számított azért is, mert a húsétel mellett ekkor mindig kelt tészta, sütemény is került az asztalra. Húsevő napon fogyasztott étel volt a birkapaprikással összefőzött káposzta, amit székelykáposzta néven is emlegetnek. Újabb formája, amikor disznóhússal főzik. A szombati napon főzött töltött káposztából szokás volt annyit készíteni, hogy a vasárnapi ebédre is elegendő legyen.

 

Vasárnap

Gazdacsaládoknál  kedvelt vasárnapi  ételnek számított a fokhagymás  ürücomb. A húst először megfőzték — ebből lett a leves —, majd "zsírra rakták", megpirították.  Ez  lett  a  második  fogás,   gyakran   pirított, "dinsztelt  káposztával" tálalták. Gazdákhoz eljáró részesmunkások,  aratók, halászok téli vasárnapi étele füstölt hússal főzött étel volt.28

Szegényebb emberek asztalára is került őszi, téli időszakban a hízott liba vagy a kacsa. Ezt ugyan elsősorban eladásra hizlalták, de különösebben nem bánták, ha egyiknek-másiknak "a gégéjébe" ment a kukorica. Ilyenkor aprólékjából húslevest, combjából, melléből sültet készítettek.

Heti étrendek a két világháború között.

 

Tavasz

Hétfő: Reggeli: Tej
Ebéd: Krumplis pogácsa
Vacsora: Maradék
Kedd:  Reggeli: Tej
Ebéd: Töltöttkáposzta
Vacsora: Maradék
Szerda:  Reggeli: Tej
Ebéd:  Savanyú tojás
Vacsora: Maradék
Csütörtök: Reggeli: tej
Ebéd: Lencseleves
Vacsora: Maradék
Péntek:    Reggeli: Tej
Ebéd: Szárazbableves sonkával
Vacsora: Maradék
Szombat:   Reggeli: Tej
Ebéd: Fokhagymás leves
Vacsora: Maradék
Vasárnap:  Reggeli: Tej
Ebéd: Tyúkhúsleves aprólékból, pörkölt
Vacsora: Maradék

 

Nyár

Hétfő:   Reggeli: Tej
Ebéd: Száraz ennivaló (kenyér, szalonna)
Vacsora: Paprikás krumpli
Kedd:       Reggeli: Tej
Ebéd: Száraz ennivaló
Vacsora: Bableves
Szerda:   Reggeli: Tej
Ebéd: Száraz ennivaló
Vacsora: Gombócleves
Csütörtök:  Reggeli: Tej
Ebéd: Száraz ennivaló
Vacsora: Csirkegulyás
Péntek:    Reggeli: Tej
Ebéd: Száraz ennivaló
Vacsora: Tejberizs
Szombat: Reggeli: Tej
Ebéd: Száraz ennivaló
Vacsora: Krumplileves
Vasárnap: Reggeli: Tej
Ebéd: Húsleves, marhapörkölt
Vacsora: Maradék

 

Ősz

Hétfő: Reggeli: Tej
Ebéd: Zöldbableves
Vacsora: Tejfölös túró
Kedd: Reggeli: Tej
Ebéd: Száraz ennivaló
Vacsora:  Krumplis tészta
Szerda: Reggeli: Tej
Ebéd: Száraz ennivaló
Vacsora: Pogácsa
Csütörtök: Reggeli: Tej
  Ebéd: Száraz ennivaló
  Vacsora: Túrós tészta
Péntek: Reggeli: Tej
  Ebéd: Száraz ennivaló
  Vacsora: Grízes tészta
Szombat: Reggeli: Tej
  Ebéd: Rétes
  Vacsora: Száraz ennivaló
Vasárnap: Reggeli: Tej
Ebéd: Kacsahús, káposzta, aprólékos leves
Vacsora: Maradék

 

Tél

Hétfő: Reggeli: Sült krumpli, töpörtyű
Ebéd: Tejesgombóc leves
Vacsora: Maradék
Kedd: Reggeli: Kukoricakása
Ebéd:  Barátfüle
Vacsora: Hideg étel
Szerda: Reggeli: Tej
Ebéd: Forrázott gombócleves
Vacsora: Maradék
Csütörtök:  Reggeli: Tej
Ebéd: Bableves
Vacsora: Maradék

 

(Adatközlő Pálfi Józsefné Németh Teréz, gyűjtő: Kern Annamária, Németh Melinda, 1994.)

 

Az emberi élet fordulóinak ünnepi táplálkozása

Keresztelő

A keresztelőre a katolikus vallási! családokban többnyire a megszületett gyermek egy hónapos kora körül került sor, hiszen ekkorra már az édesanyja is, ő is kellőképpen megerősödött. Ennél korábban csak akkor keresztelték meg, ha beteg volt. A reformátusoknál két-három hetes korára feltétlenül illett megkeresztelni a csecsemőt.

Az 1940-es évek táján ment végbe a keresztszülők kiválasztásánál a váltás: ebben az időben az első egy-két gyereknél keresztszülőnek, komának az egykori legénybarátokat, leányokat hívták, de a harmadik-negyedik gyerek kereszteltetését gyakran már a közeli rokonok, unokatestvérek végezték. Egyik adatközlőm így lett már tizenhárom esztendős korában keresztanya. Olyan fiatal volt, hogy helyette a bába vitte a templomba a gyermeket. Keresztelői lakomát — ennek a reformátusok körében előforduló neve a poszttá — a szűkebb rokonság, tizenöt-húsz fő számára tartottak. A meghívottak — katolikus családoknál — batyuban süteményt vittek. A fő helyen a koma ült, mellette az anya és az apa. A család többi nőtagja segített az ételek felszolgálásában, a menyecskék sokszor az asztal sarkánál állva figyelték, hogy kinek mire van szüksége.29

Étrendjén a lúdgegével főtt tyúkleves, őszi időben kacsa- vagy libasült, kappan-pecsenye, télen kemencében főtt töltött káposzta szerepelt. A szegényebb sorsú emberek, halászok keresztelői étrendjén a századfordulón még a gulyásleves volt a főétel. Református családok gyermekeinek keresztelőjén szokásos ételsor volt az 1930-as évek táján a következő: tyúkhúsleves, vékonymetélt, pörkölt nokedlível, rántott hús, sütemény, a bába számára rétes.30

A század elején még kínáltak a keresztelőn rizskását, de ez korán kiszorult az étrendről, ellentétben a szomszédos Dunakömlőddel, ahol főleg az ottani svábok keresztelőin évtizedekkel később is előfordult.

A második világháború előtt kedvelt tésztaféléi voltak a bölcskei keresztelőknek a rétes, a kuglóf és a fánk. A világháború után ezeket azonban kiszorították a házilag készített cukrászsütemények, mint például a krémes lepény és a piskóták.

Napjaink keresztelői étrendje csak keveset változott, elsősorban a köretek színesedtek, gazdagodtak, a fő eledelei közül a csirkepörkölt van kiszorulóban. Ételei a következők: tyúkhúsleves cérnametélttel, marha- és disznópörkölt, nokedli, főtt krumpli. Ezt rántott hús, sült és fokhagymás hús tartármártással, sült krumpli, rizi-bizi és a cukrászsütemények követik31

 

Ételhordás a gyermekágyasnak

A gyermek megszületését követő első látogatásra — ezt gyermekágyas látogatásnak vagy babalátogatásnak is mondták — néhány napon belül sor került. A legközelebbi rokonok ilyenkor már vittek reggelit vagy uzsonnát a fiatalasszonynak.32

A komaasszonyok, rokonok, közeli ismerősök és szomszédok feladata volt a gyermekágyas asszony és családja számára az ebédhordás. Ez gyakran hat héten keresztül is zajlott. Ételsora általában húsleves, becsinált leves eperlevél tésztával, paprikás csirke, de emellett különféle szószokat is szokás volt vinni. Ilyenek voltak a régies fokhagymamártás, a zsemlemártás, a tejes-tormás mártás vagy a paradicsommártás. A század elején a hozzátartozó sütemények a csörge, fánk, rétes voltak, ezeket szintén cukrászsütemények és a torták váltották fel a második világháborút követően.

Jobbmódú gazdacsaládoknál reggelit és uzsonnát szintén kapott a gyermekágyas asszony. Egy személy egy napon reggelit és uzsonnát is vitt, de ebben az esetben ő már ebédet nem hozott. A reggeli rendszerint mazsolás kalács vagy kuglóf és tejeskávé, az uzsonna hasonló, ritkán kiegészítve egy kevés sült hússal.

Az étel vitelére az ún. komabögrék szolgáltak. Ezek egymásba rakható füles, rendszerint rózsás porcelán edények voltak. Kétféle méretben, másfél literes és háromnegyed literes nagyságban készültek. A pörköltet a girizdes tálba rakták, tetejére került lapos tányéron a köret. Az illem úgy kívánta, hogy az egész családnak elegendő mennyiségű ételt vigyenek, a különösen spórolósak készítettek csak az anya számára. A komabögréket díszes kerek vesszőkosárba rakták, és a konyharuhánál kétszer nagyobb   kosárterítővel takarták le.

 

Bérmálás, konfirmálás, ballagás

A katolikusok csak a szűk családot hívták meg a gyermek bérmálkozását követő ebédre. Ezt a vendégséget minden esetben a keresztszülő állta, s ha helybeli volt, az ő házánál is tartották. Étrendjén tyúkhúsleves, kappanpecsenye, csirkepörkölt nokedlivel szerepelt a leggyakrabban.

A reformátusoknál gyakran kis lakodalomnak nevezték a konfirmálás utáni ünnepi lakomát. Étrendje is ennek megfelelően nagyünnepi, s a lakodaloméhoz hasonló volt. Süteményként a két világháború között kuglófot, rétest, túróslepényt, diós, mákos kalácsot kínáltak, amelyeket az 1950-es évek elején váltottak fel a házi cukrászsütemények.

A ballagás újabb divatú, az 1950-es évek óta terjedő' családi ünnepség. Az Iskolai ballagást követő vendégfogadás a szűkebb rokonságnak szól, ételei tyúkhúsleves,  csirkepörkölt,  cukrászsütemények.

 

Leánykérés, kézfogó

A leánykérés hétköznapon nem, kizárólag ünnepnapon, vasárnap vagy esetleg szombaton este történhetett. Bölcskei reformátusok hiedelme szerint ha a leánykérőbe menő legény a házba lépve az ágyra teszi a kalapját, akkor biztosan elveszi a leányt. Ha a kalapot az asztalra rakja, akkor meghiúsul a házasság. A kérőbe érkezőket kelt kaláccsal kínálták meg. Ha téli időpontban került sor a leánykérésre, akkor a sütemények között fánk, csörge és rétes szerepelt.

A huszadik század elején általában három héttel a tervezett esküvő előtt tartották a kézfogót. Ritkának számított a hosszú ideig tartó jegyesség. Erre például olyankor került sor, amikor a legény katolikus, a leány pedig református volt, és a szülők — elsősorban a fiú részéről — ellenezték a házasságot.

Ha csak a legszűkebb rokonságot hívták, nem fogadtak főzőasszonyt, ilyenkor a leendő örömanyának a testvérei segítettek a főzésben. Ha harminc-negyven személyre számítottak, akkor már általában hívtak főzőasszonyt. A kézfogón vacsorát tálaltak, aminek étrendje alig különbözött a lakodalométól.

Napjaink eljegyzési vacsorájának étrendje a következő: becsinált leves, pörkölt, töltött hús, rántott hús, vegyes savanyúság és három-négyféle cukrászsütemény, torták.33

 

Lakodalom

A lakodalom napja a múlt század második felében még a csütörtök volt. Ebben az esetben" a szertartásra délelőtt került sor, és ezt követte a lakodalmi ebéd. Az 1940-es évek elejének hasonló gyakorlatát örökítette meg Sárközi Sándor: "... a lakodalom a vőfély által már említett időben ebéddel veszi kezdetét, amely nem túlságosan dús, inkább csak arra való, hogy éhesek ne legyenek s hogy bort ihassanak a vendégek. A násznagyok és a fiatal pár még délelőtt, vagy kora délutáni órákban kocsin csendesen bekocsiznak a községházára, ahol a polgári esküvő megtörténik. Hazamenve ismét keveset esznek, de annál bővebben isznak mindannyian, s következik a nászmenet összeállítása.34

Az ebéd rendszerint birkapaprikás volt, és süteménye a vendégek által összehordott rétes volt. Az esti vacsora után hamar szétszóródott a vendégsereg.

Az állami anyakönyvezés .bevezetése, 1895 után változott meg ez a rendszer, s került át a lakodalom napja a hét végére. Az 1920-30-as években már általános volt a szombati, ritkább a vasárnapi esküvő'. Esetenként előfordult, hogy pénteken délután tartották a polgári esküvőt, s másnap került sor az egyházi szertartásra.

A lakodalmi ajándékok között a századforduló táján elsősorban a konyhai eszközöket: tányérokat, poharakat, tálakat találjuk. Még a lakodalmi rangsorban igen előkelő helyen álló násznagy is gyakran egy selyemkendőt vásárolt mindössze a menyasszonynak. Sárközi Sándor 1942-bcn készült községleírása szerint a vőfély feladata volt összehangolni, hogy melyik család milyen ajándékot adjon a fiataloknak: Az "ajándékokat a lakodalmas háznál való megjelenéskor adják át, rendszerint a vőfély irányítása mellett, s így nem történik meg, hogy valaki kapjon tíz szentképet s egy gyúródeszkát sem. A vőfély állítja össze, hogy körülbelül mit vehet egy-egy vendégház ajándékban olyant, amit még másik ház nem ajánlott fel. Sokszor a konyhafelszerelés egészen, sőt szerszámok stb. mind összegyűlnek az ajándékokból."35

Sárközi Sándornak feltűnt, hogy "a fiatalok nagyon is ragaszkodnak a lakodalom díszes megtartásához. Tudok esetet, amikor a szülő megkérdezte a fiát, hogy vajon nagy lakodalmat kíván-e, avagy inkább csendes, szűkkörű vacsorát, s tehermentes két hold földet. A díszes lakodalmat választotta. Pedig amikor ez történt, akkor is megért a két hold föld 2000—2500 P-t."36

A lakodalom költségeihez a meghívottak természetben járultak hozzá. A két világháború között egy család egy pár tyúkot és egy demizson bort vagy egy liter pálinkát és egy tál előre megsütött tésztát — leginkább rétest — vitt a lakodalmas házszámára. A második világháborút követően már nem kész süteményt, hanem hozzávalót, de jóval nagyobb mennyiségben visznek a vendégek. Az 1950-es években a fiatalok — rendszerint a koszorúslányok és a vőfények — a lakodalom előtt fogatokkal sorra járták a falut, és így gyűjtötték össze a lakodalomhoz kölcsönadott tárgyakat és hozzávalókat.37

 

Lakodalmi előkészületek

A lakodalmi előkészületek sorában első helyen szerepelt az ún. előhívogatás. Ez a vőfély feladata volt, ő járta sorra először három héttel a lakodalom előtt a meghívott házakat. A hívogatást megismételte egy héttel a lakodalom előtt, majd a lakodalom reggelén.

A lakodalmi előmulatságok között a legnagyobbnak Bölcskén a legénybúcsú számított, amit két-három nappal a lakodalom előtt, mindig kint a pincében tartottak meg. Rendszerint pörköltfélét vagy csak sült húst tálaltak ilyenkor a legényeknek. A leánybúcsú ritkán "zajos"  mulatság,  inkább  napjainkban  van  terjedőben  a tartása.

A szabadkéményes konyhák előterében a falon tartották azokat a színes tányérokat, amelyeket csak ritka alkalmakkor használtak. Egy-egy idős asszonynak a szüleitől, nagyszüleitől örökölt darabokkal együtt sokszor száz-kétszáz tányérja is volt. A tányérok hátulját viaszpecséttel megjelölve, vagy különböző színű madzagot rákötve adták kölcsön a lakodalmas házhoz.

A konyhai előkészületek a huszadik század elején csak három nappal a lakodalom tervezett napja előtt kezdődtek, hiszen a kelt tésztákat nem lehetett sokkal előbb megsütni, a rétest pedig csak aznap készítették. A baromfifélét és a birkát a lakodalom előtti napon vágták régen és ma is.

Az 1940-es évek elején "A készülődéshez voltak a kelt kalácsok, de a lakodalomban nem. Madocsán még mindig sütik a kakaós, mákos, diós kalácsot. Itt túróslepény volt a készülődéshez. Egyik nap ezt sütötték, ha volt gulyásleves az ebéd, ahhoz készítették. Töltött káposzta vagy pörkölt is lehetett, disznó vagy birka aprólékjából is főztek. Azután kínáltak a már elkészült süteményből" (Csobor Jánosné).

Napjainkban egy hétig tartanak az előkészületek, amelyek legnagyobb részét a süteményfélék sütése teszi ki. A mai lakodalmi sütemények jelentős része vajas vagy zsíros tészta, linzer, amely jónéhány nappal korábban megsüthető. A torták, piskótafélék töltelékének elkészítésére azonban rendszerint csak pénteken kerül  sor.

A nagyobb lakodalmak előtti nap a koppasztás idején a segítségek száma megközelítette a lakodalmi vendégsereg felét is. Természetesen az ő számukra ebédet és vacsorát minden napra készítettek. Az ilyenkor tálalt étel rendszerint egyik nap töltött káposzta, másik nap csülökpörkölt, harmadik nap belsőségpörkölt volt. Utána aprósüteményt kínáltak a  segítőknek.

Kisebb lakodalmakban általában az örömanya főzött, nagyobb számú vendégseregnél fogadott főzőasszony, olykor kettő-három is irányította a főzést. Bérét aszerint állapították meg, hogy hány nap volt szükség a munkájára. Általában egy kaszás napszámnak megfelelő fizetséget kapott. Az előkészületek közé tartozott a tésztagyúrás. A lakodalmi tyúkhúslevest rendszerint vékonymetélttel tálalták, ehhez a tésztát néhány nappal korábban gyúrták meg. A negyvenes évekbeli kisebb, 50-60 személyes lakodalmakhoz 20 tojással, a mai nagy lakodalmakhoz rendszerint 50 tojással számolnak. A lisztet külön nem mérik, a szükséges mennyiséget vajlingban, gyúrás közben öntik hozzá. Ha több rokon és szomszédasszony összejött segíteni, akkor a teljes mennyiséget egyszerre begyúrták, mert egyszerre többen is sodorhatták (nyújthatták) a tésztát. Az elmetélt tésztát az ágyak tetejére terített abroszokra rakták száradni. A tésztagyúrásnál nem voltak jelen férfiak, a munka végeztével a segítőket rántott hússal, savanyúsággal és frissen sült fánkkal tartották jól.

A három-négyszáz személyes nagy lakodalmak tömegesen csak az 1960—70-es években váltak általánossá. "Volt olyan szegényebb hely, ahol csak egy sípos volt, vagy hermonikás, de hermonikást annyira nem használtuk, inkább sípot, ahol már három cigány volt, az már nagy lakodalom volt. Ahol a pap, az meg már kimondottan nagy volt." (Indich Józsefné Szakács Katalin) A papot mindkét felekezetnél illett meghívni a lakodalomba, a református lelkész ha elment, gyakran a családját is vitte. Abban az esetben, ha a pap nem volt jelen a lakodalomban, a kántorhoz és a harangozóhoz  hasonlóan  ő is  kapott  a  lakodalmi  ételekből.  Ezt  az  egy  családnak megfelelő mennyiséget még a vacsora előtt egy-egy kulcsos kalács kíséretében rendszerint a gazda megbízásából az aratója vitte el a házhoz.

Esküvői csoportkép (1920—21)

 

A lakodalmi menetben vonuló legények gomblyukába szokás volt egy-egy rozmaringágat tűzni, amit aztán a legények szétosztogattak a nézelődőknek. A násznagyok jelvénye a kezükben tartott alma, amelynek közepébe rozmaringágat tűztek és vékony szalaggal kötözték körül. Az első világháború előtt előfordult, hogy nem almát, hanem narancsot vitt a násznagy. A lakodalom után ezeket a rozmaringágakat elültették a kertben, ahol az szépen megeredt. Sokáig számon tartották, hogy melyik rozmaring kinek a lakodalmából való.

 

A lakodalom étrendje

A lakodalmi tésztafélék jellegzetes darabja volt a kulcsos kalács. Ezt kalácstésztából, vékonyra sodort tésztát rácsosra fonva, kör alakúra formázva készítették már a lakodalom hetében. A közepén a tésztából olyan méretű nyílást hagytak, hogy rá lehessen húzni a boros üveg nyakára. A vőfély kezében volt egy ily módon feldíszített üveg, amikor a nászmenet haladt az esküvőre. Az 1940-es évek elején mái-kiveszőben lévő szokásként írta le Sárközi Sándor: "Régebben a vőfélyek cifra botjukon nagy sósperechez hasonló fonott kalácsokat vittek a templomba, s ezt a sekrestyésnek (templomszolgának adták), aki már előre néhány kannát a sekrestyébe szokott készíteni a vőfélyek kulacsainak tartalmának helyet készítve, ugyanis a kulacsaik borát neki szokták adni. A sekrestyéssel beszélgetve azt hallottam tőle, hogy mostanában e régi jó szokás már csak nagyon ritkán fordul elő."38

„Vőfények" üvegre húzott „kulcsossal'

 

Adatközlőim emlékezete szerint többet sütöttek belőle, s a lakodalom egész ideje alatt az asztalokon volt föltalálva. Ezenkívül az éjféli sült mellé is adtak belőle a vendégeknek. Sütése az 1950-1960-as évekre szűnt meg teljesen. A visszaemlékező! szerint a szomszédos Madocsán tovább divatban maradt, sőt, még napjainkban is előfordul  készítése.

A lakodalmi ebéd rendszerint birkapaprikás volt, és süteménye a vendégek által összehordott rétes volt. Az első világháború előtti idő-szakban az ebédet mind a két háznál külön-külön tartották. A visszaemlékezések szerint a pörkölt után ebben a régi időszakban szokás volt sós ízű, pirított vöröshagymával leöntött kásafélét, esetenként kukoricakását is  föltálalni. Csak a második világháborút követően kezdtek már az ebédre is húslevest főzni. Napjainkban ebédre húslevest,  hurkát,  töltött és  rántott húst  kínálnak.39

Délutánra került át az esküvő időpontja, s míg az esküvői menet odavolt, az utcán nézelődőknek, akiket látogatóknak hívtak, kalácsot, süteményt kínáltak az otthon maradt háziak és segítők.

A második világháború előtti időszakig egyszerűbb volt a lakodalmi vacsora ételsora: a húslevest marha- vagy birkapörkölt követte. A huszadik században vált általánossá a disznópörkölt. Közvetlenül a második világháború utáni szűkösebb években csak disznópörköltet főztek. A váltást jelzi, hogy például Indich Józsefné Szakács Katalin 1945-ben tartott lakodalmára még egy üszőborjút tartogattak, s mivel nem kelt el, megtarthatták belőle a lakodalmat. Az öccse esküvőjére azonban már disznót vágtak. Pecz Lajosné így mesélt a saját, 1945-ben tartott lakodalmáról: "1945. november 9-én házasodtunk. Tíz házat hívtunk, azok közül sem jött el mindenki, húszan voltunk. Csak vacsora volt, levágtak a vőlegények egy disznót, abból lett főzve húsleves, lett töltve hurka, kolbász, volt pecsenye is. Mert mi ugye, nagyon szegények voltunk, mert a ház leégett. A lakodalomba volt sütemény is, de mivel cukor nem  volt, cukorrépát tettünk a mákoskalácsba.40

A birkapörkölthöz köretként általában főtt krumplit adtak. A huszadik század közepén gyakran, előfordult, hogy a krumplit hozzáfőzték a bográcsban fövő paprikashoz. A nagyobb létszámú újabb lakodalmakban már külön főzik, hiszen úgy számítják a megfőzendő hús mennyisegét, hogy abból bőségesen maradjon is meg.

Az első világháború előtt előfordult, hogy édes ízűre főzött, mazsolával, és aszalvánnyal ízesített rizskását kínáltak a vendégeknek.

A vacsora után feltálalt süteményfélék között szerepelt a lakodalmas háznál sütött rétes. Rendszerint a lakodalom hajnalán gyűltek össze a komaasszonyok, akik elkészítették és tepsiibe rakták az ünnepi töltelékkel, dióval, mákkal és túróval töltött rétest. Ezt csak délután, koraeste a kemencében sütötték meg és frissen tálalták. Ugyancsak elmaradhatatlan lakodalmi tésztaféle a kuglóf, amelyet a vacsoránál, a pörkölt után  adtak fel  az asztalra.

A piskótafélék nagyobb arányban az első világháborút követően jelenlek meg a bölcskei lakodalmakban. A legkorábbi adatunk azonban 1895-ből származik: ekkor Berek Erzsébet lakodalmán már hat tortát szolgáltak föl. Az aprósütemények, linzerek, habcsókok, krémesek az 1940-es évek óta szerepelnek a lakodalmi sütemények között. Még a vajas kifli is kiszorulóban van, pedig azt előszeretettel adták az apróbb-nagyobb gyermekek kezébe is, hiszen azzal nem kenték össze magukat. A század elején már sütötték a diós piskótát: '"Már az én anyám is finom diós piskótákat sütött. Kevesebb lisztet tesznek, dióval pótolják, esetleg egy kis zsemlemorzsát adnak hozzá, hogy feligya a dió zsírját. Ehhez nem is kellett töltelék" (Sulák József-né Teri néni 70 éves). Az 1950-cs években kedvelt lakodalmi sütemények a linzer koszorú, az apró szaggatott sütemények és .a fonott kalács voltak. A tortákat általában diós-kakaós krémmel töltötték.

Lakodalmi csoportkép. A násznagyok  kezében rozmaringos alma (1938.  Szentandráspuszta)

 

A négy-öl bográcsban főzött húslevesben fövő egész baromfit a levesből kivéve tovább fűszerezték, sózták, majd tepsziben, kemencébe rakva pirították meg. Ezt kínálták a pörkölt után a vendégeknek.

A sült húsok mellett a második világháborút követően jelent csak meg a lakodalmi étrenden a rántott hús. Ugyancsak a második világháború utáni évek óta divat az éjféli tálalás. Ekkor a sültfélék mellett sült kolbászt, fasírozottat kínálnak. Ez a gyakorlat napjaink lakodalmaiban is élő. Egy-két évtizeden keresztül szokásos volt. de már kiment a divatból éjfélkor frissen sütött, édes ízű, úgynevezett pékkiflit tálalni.

 

Lakodalmi mulatságok

A lakodalmi vacsora termékenységet célzó, ugyanakkor harsány nevetést kiváltó szokása, hogy az ifjú pár elé tányéron sárgarépát, két főtt tojást tettek. Úgy tartották, hogy ha a lakodalom idején esett az eső, akkor nem volt szűz a menyasszony. A vacsora alatt vagy után tréfás kedvű vendégek igyekeztek a menyasszony cipőjét ellopni. Ha sikerült nekik, a násznagynak kellett pénzért kiváltania, amit azután a zenészek kaptak meg.42

A menyasszonytánc után jelentek meg a lakodalmi alakoskodók, rendszerint bolondmenyasszonynak öltözve. Tréfás táncukkal a szakácsné számára gyűjtöttek pénzt, aki a főzés során "megégette" a kezét, s a gyógyíttatásra kellett az így összegyűlt aprópénz. A bolondmenyasszony egy-egy vendéget elkapott, magával rántott a táncba, aki csak nehezen szabadult meg tőle, többnyire úgy, ha egy másik vendég pénzzel kiváltotta. Bolondmenyasszonynak mindig férfi öltözött, arcát bekormozta, vagy fekete harisnyával álcázta. Hatalmas "didijei" voltak, hasára vánkost kötöttek, állapotának hangsúlyozására. A párja szintén férfi volt, aki szakácsasszonynak öltözött, és a merőkanalába gyűjtötte az aprópénzt. A legutóbbi évek lakodalmaiban is megjelent, szereplése szükséges volt a vidám lakodalmi hangulat megtartásában, hiszen ha "túl korán szétszaladt a nép" a lakodalom éjszakáján, az igen nagy szégyennek számított. Ha megelégelték a jelenlétüket, akkor két-három fiatalember seprűvel a kezében küldte ki őket a lakodalom helyszínéről.

A lakodalmi szórakozások egyik fajtája volt, amikor két vállalkozó vendéget az asztal két oldalára ültettek, és bekötötték a szemüket. így kellett egymást egy-egy boros palackból megitatniuk. A visszaemlékezések szerint előfordult, hogyha a hangulat már igen magasra hágott, a lakodalmi vendégsereg elment "búzát szentelni" a közeli kertekbe. A póznára, ahová tyúkverőzéskor a tyúkot kötötték, ezúttal kendőt kötöttek, mintha templomi zászló lenne. A valódi búzaszentelés imitációja azonban a közeli "szentesebb" paksi vendégek megbotránkozását váltotta ki, akik úgy vélték, el fogja verni a határt a jég. Az ilyen erős tréfákra természetesen csak azután került sor, amikor már a vendégként meghívott plébános eltávozott a lakodalomból.

A huszadik század első harmadáig a lényegesen kisebb létszámú — negyven-ötven személyes — lakodalmakban is megtörtént, hogy ha a gazda látta, hogy kifogynak az ételből vagy italból, véget vetett a lakodalomnak: "ő maga vagy egy megbízottja leverte a lámpát, oszt szétszaladt a nép" (Indich Józsefné Szakács Katalin).

A lakodalom befejező eseménye a tyúkverő, amely hajnaltól a délelőtti órákig is eltarthatott. A vőlegényes ház vendégei botokra kötözött sült tyúkokkal, demizson borokkal és batyuba kötött süteménnyel táncolva vonultak át a menyasszonyos házhoz. A bámészkodók a sült tyúkokat igyekeztek lekapni a botokról. A két ház közös mulatozása után gyakran még együtt vonultak át újra a vőlegenyes házhoz. Sokáig emlegették az ilyen nagy vigalommal járó, másnapig tartó lakodalmakat.

 

Virrasztás, tor

Az 1940-es évek elejéig a háznál felravatalozott halott mellett, a másik szobában került sor a virrasztóra. A tükröket letakarták, s a halottas háznál nem volt szabad tüzet gyújtani. A rokonok segítették az ételkészítésben a háziakat, ilyenkor az asszonyok sülttel és kalácsfélékkel, valamint borral kínálták az összegyűlt rokonokat.

Az emlékezettel utolérhető legrégebbi időben, a század elején még a virrasztóban és a halotti toron is készítettek terítéket a halott számára is. Ugyancsak szokás volt, hogy a koporsóba, a halott számára száraz ételt, kolbászt pakoltak, mellé pálinkát, bort raktak. Egy 1927-ben lezajlott temetés során a gazdag halott kriptájába öt liter bort és öt liter pálinkát helyeztek el.

A temetés után csak igen ritkán volt szokás a háznál tort tartani. Ehelyett a férfinépet a pincébe invitálták egy kis borozásra. A katolikusoknál a nagyobb gazdák aratóinak a tiszte volt, hogy meghívja a pincézésre a rokonokat, ismerősöket, a reformátusoknál ezt a bejáró intézte. A pincebeli iszogatásban csak a férfiak vettek részt. Itt már főtt ételt nem tálaltak, csak füstölt holmival, kolbásszal, sonkával és borral kínálták az egybegyűlteket. Ez a gyakorlat Sárközi Sándornak is feltűnt, aki 1942-ben étkezés nélküli pincebeli borozásról írt a következőképpen: "Halotti tor korcsosultabb formája maradt csak meg. Nem kimondott tor ez, hanem inkább az elhalt hozzátartozóinak a temetés utáni összejövése. Solton a temetésre az elhalt hozzátartozói, zsebükben a pincekulccsal indulnak a temetésre. A pincében már a temetést megelőzően felhordják a hideg ételeket s a temetés befejezése után a pincébe betérve, azt elfogyasztják, meglehetős mennyiségű bor fogyasztása közben. Az érintett egyéb községekben — Bölcskén, Dunaföldváron — pedig csupán a pincékben történő étel fogyasztása nélküli borozgatás formájában él tovább a halotti tor.43

Madocsát emlegetve szólnak a bölcskeiek a nagy tor tartásának a hagyományáról, ahol főznek, rendszerint baromfit tálalnak a temetés után összegyűlő rokonság számára.

Az utóbbi néhány évtizedben, elsősorban a távolra, más vidékre került rokonság miatt szokás a. temetés után a háznál tort tartani. Ez egyszerűbb vendégség, amire a legközelebbi hozzátartozók hívják meg a rokonokat. Rendszerint ilyenkor hideg sülteket, szalámit tálalnak fel.

 

Az esztendő ünnepei

Mindenszentek

Mindenszentekre szokásos volt a falu koldusai számára kolduscipót sütni. A szegényházban általában négy-öt koldus élt, akik év közben is jártak kéregetni. Ha bekéredzkedtek egy-egy házba, mondókájukat nem mindig tudták befejezni, ilyenkor úgy emlegettek, hogy "kárbaveszett Miatyánk"-ot mondtak ("az a bácsi mindig azt mondta, kezdte a miatyánkot, látta, hogy jön a néni a kenyérrel, vagy valami étellel, akkor aszonta, hogy Isten fizesse! Tegye bele hátulrul. Mert az a hatalmas zsák, az így hátrafelé lógott. De ha nem jött ki p nki, vagy nem adott semmit, akkor aszondja az öreg, no, itt is kárbaveszett a miatyánk." Indich Józsefné Szakács Katalin). Kolduscipót azonban nemcsak erre a napra, hanem karácsonyra, húsvétra és a búcsú napjára is  sütöttek.

 

Márton-nap

Márton-napra már hízott liba bőven volt Bölcskén, de ezt elsősorban eladásra készítették elő. Helyi lúdlakomára legfeljebb akkor került sor, a ha tömés közben a liba gégájába ment a kukorica. Az eset felett persze, legkevésbé a házigazda búslakodott, hiszen ha libahúsra éhezett, gyakran ő maga is hozzásegítette a jószágot a levágáshoz. Ilyenkor húslevest, pecsenyét és ludaskását készítettek belőle ("Pecsenyét és vadast, és ludaskását. A levesből kimérve egy-két liter leveshez egy liter rizst, és azt belerakták, meg egy nagy vöröshagymát, meg magyar borsot, meg a sok zöldséget, ami a levesben volt, azt karikára vágva. És akkor azt belerakták, lefedték, és az jól átpuhult, megfőtt, és a főtt leveshúst evvel tálalták, a tetejire. Kicsit megkeverték, hogy pont a tetejire, hogy még puhuljon benne, és akkor az volt az a ludaskása." Indich Józsefné Szakács Katalin). A liba, de a baromfi mellcsontját is alkalmi jóslásra használták. Ketten megfogták a két végét, és aki felé tört a porcos része, annak a gondolata teljesült. Leginkább akkor éltek vele, ha állapotos asszony volt a háznál, így igyekeztek megtudni, hogy fiú vagy leány lesz a gyermek.

 

Disznóvágás

A disznóvágás napján a szokásos ételek a délelőtt kilenc óra tájban kínált pecsenye, sült máj, este húsleves, töltött káposzta, sült hurka, kolbász és hájas pogácsa. A pecsenyehúsok közé általában a cigánypecsenyét, a nyakpecsenyét, tarját és a tokaszalonnát válogatják.

A szomszédos Madocsán nagyobb disznótorokat tartanak, mint Bölcskén. Ott a "reggeli sült hagymás vér, tizenegy órakor pecsenye kerül  az asztalra, majd  tüdőlevest kínálnak. A megabált tüdőt külön megfőzik, ledarálják, rántott levest készítenek, a ledarált tüdőt belefőzik, és az egészet pirított kenyérkockával tálalják. Kutyalevesnek is hívják. Bölcskén is készítik, de nem a disznóvágás napján. Estére húslevest, disznópörköltet,  káposztát,  hurkát,  kolbászt készítenek.

A hurka töltelékéül használták a kukoricakását is. A Bölcskén disznóvágáskor készülő töltelékes eledelek között az első helyen szerepel a kolbász és a vastagbélbe töltött, szüretig is elálló szalámi.

A hurka többféle ízesítéssel készült. így készítettek rizses, véres, májas, húsos hurkát. Ujabban kiszorulóban van a májas és húsos hurka külön ízesítése, a hozzávalókat inkább egybegyúrják. A húsos hurkába teszik a megabált szívet is.

A disznósajtot az alaposan megtisztított gyomorba és a katakönyökbe töltik. A megabált fejhús, kevés szárazabb hús, nyelv kerül bele. a jelenlegi gyakorlat szerint fele darálva, fele metélve. Kevés pirospaprikával, sóval, apróra vágott fokhagymával, borssal ízesítik. Töltés után kissé megabálják, majd préselik. Füstölés után egy-két héten belül fogyasztható. A tokaszalonnát nemcsak frissen sütik, hanem kövesztett szalonnát is szívesen készítenek belőle. Ekkor a hurkábavalókkal együtt megfőzik, kiszedve az abálóvízből melegen sózzák, paprikázzák.

A füstölt kolbász és a vastagbélbe töltött szalámi igen kedvelt étel az egész év során. Készítése és füstölése nagy gondosságot kíván, hiszen nemes húsrészek kerülnek- bele, s hosszú ideig el kell állnia. A jó szalámi megérte avasodás nélkül a szüretet vagy a következő évi disznóvágást is. A kolbászhúst úgy válogatják össze, hogy 10 kilónyi színhúshoz körülbelül három-négy kilónyi szalonna essen. ízesítése az egyik változat szerint: 10 kilogrammonként 22 deka só, 22 deka paprika, 2,5 deka bors, 5-10 deka fokhagyma. Van azonban, aki 20 deka paprikával és 20 deka sóval keveri. A köménymag ízesítőként az utóbbi évtizedekben, alföldi hatásra kezdett meghonosodni.

Disznótor 1463-ban (A fotót Fréz Antal készítette)

 

Adatközlőim szerint a Dunaköm-lődről és Hőgyészről Bölcskére nősült, vagy más okból ideköltözött svábok sok újítást terjesztettek el a bölcskei magyarok körében. A magyarok korábban kizárólag pörzsöléssel tisztították a disznót, németes gyakorlatnak számított a forrázás vagy koppasztás. Jelenleg mindkét módot alkalmazzák. A két világháború  közötti időszakban még négyféle hurkát is töltöttek, ezek között a véres, rizses hurka egyaránt előfordult.

 

Disznóvágás 1993-ban (a szerző felvételei)

Pörzsölés

 

A „rénfa" felemelése

 

A belek kivétele

 

A disznó kettéhasítása A mellső sonka levágása

 

A legutóbbi évtized nagy változást hozott a sertésfeldolgozás menetében. A bolti húsárak magasra szöktek, miközben a felvásárlási árak igen alacsonyak maradták. Néhány év alatt tömegesen szerezték be a bölcskei paraszti háztartásokba a hűtőládákat, amely megváltoztatta a disznóvágások éves rendjét, a feldolgozás módját egyaránt. A téli időszakon kívül gyakorlatilag bármikor vághatnak disznót, amikor rendelkezésre áll a kész hízó és a családi szükséglet megkívánja. Ennek megfelelően a böllérek néhány óra alatt igyekeznek elvégezni a vágást — főleg a meleg miatt —, a háziak pedig egy-egy alkalomra alkalmas mennyiségben csomagolják be és fagyasztják le a főzésre, illetve sütésre szánt húsokat. Igen nagy mértékben visszaszorult ennek következtében a füstölésre kerülő húsok aránya. A téli időszak disznóvágásain viszont elsősorban a töltelékes készítmények — ezen belül is elsősorban a szalámi — irányába tolódnak el az arányok.

 

Luca-nap

A Luca-nap nem elsősorban étrendjéről, hanem szerencse- és bőségvarázsló hiedelmeiről volt közismert (a tyúkok abroncsból történő etetése, és a varrási tilalom voltak a legjellemzőbbek). A katolikusok ekkor már a karácsonyböjti időszakban lévén, csak valamilyen sovány ételt ettek ezen a napon.

 

Karácsony

A karácsonyt megelőző, adventtel kezdődő időszak a katolikusok számára böjtös étrendet kívánt meg. Ez alól csak a disznóvágás tájékán tértek el századunkban, hiszen a disznóvágásból származó "aprólékokat" el kellett fogyasztani, hogy meg ne romoljanak. Hétköznapokon reggelire és estére rendszerint krumplis ételeket ettek és igen sokszor dinsztelt hagymát. Délre tészlalevesek és kifőtt tészták voltak igen gyakran. Előfordult azonban, hogy a sült krumpli mellé böjt idején is megették a töpörtyűt.

Karácsony böjtjén, amit Ádám-Éva napnak is neveztek, estére készítették a katolikusok a karácsonyi asztalt. A szobai asztal hídjára szalmát hoztak, mellé mindenféle terményből egy keveset, amilyennel az egész év folyamán a jószágokat tartották ("Az asztal alá tették, mert régen az asztal alja ilyen andráskereszt volt, az áthidalója, és arra rápakoltak egy öregebb abroszt, és arra rápakolták a szénát, a szalmát, hogy jó helye legyen Jézuskának, meg mindenféle állati ételt, úgy hogy az összes termésbül egész évbül, még répa is volt benn egy darab, mindenbül, aztán azért, hogy a Jézuska jön az éjjel, majd akkor az megáldja, jó termés lesz következő évben, és akkor hát, ha olyanos volt, akkor kivitték mindjárt reggel, volt, mikor újévkor vitték ki csak az első szobából. Mert ugye, hagy maradjon az ott, az Isten azt megáldotta." Indich Józsefné). A karácsonyi étkezések során keletkezett morzsát összegyűjtötték és a tyúkoknak adták, hogy a következő esztendőben hamar legyen kotlósuk.

A katolikus családoknál szokásos volt az éjféli mise előtt kártyázni. Eközben mézbe mártott diót ettek.

A karácsonyfa állítása újabb eredetű szokásnak számít Bölcskén. Az 1930-as években még nem minden háznál volt, és sok helyen megelégedtek egy-egy örökzöld ág, például luja feldíszítésével. Kevés boltban vásárolt cukorkát, almát és mézes süteményt kötöztek rá. A bölcskei gyümölcsöskertekben termő véralmát különösen kedvelték a karácsonyfára. Az almát a padláson, tizenöt-húsz centis gabonarétegre terítve tárolták, így nem fagyott meg. Karácsony előtt lovas kocsikra rakva szállították a dunaföldvári és a pesti piacokra, mert igen keresett áru volt.

Karácsony napján — másutt András-napkor — az eladó lányok férjjósló célzattal ették meg a karácsonyi szalmára odakészített piros almát ("Reggel kiállt a lány vagy a legény, de jó csöndbe, hogy senki se vegye észre, úgy, hogy ippen csak kilásson a kerítésen, deszkakerítések voltak. És ette ezt a piros almát, ami ott volt a Jézuskának téve, abbul kiszedve, és akkor odaállt, és akkor leste, hogy ki jön legelőször, milyen nevű. Milyen keresztnevű, mert majd olyan lesz az ő házastársa. Hát, aztán erre még az apám is kilopakodott, de aztán nagyon későn vallotta be, mert nagyon harangozott a babona ellen." Indich Józsefné Szakács Katalin).

 

Szilveszter Újév

Olyankor már halat nem volt szabad enni, mert úgy vélték, akkor elúszik vele a szerencse. Tilalmas volt a baromfi is, azért, mert az meg hátrafelé kaparja a szerencsét. Ezen a napon lencselevest főztek, hogy a következő évben sok pénzük legyen. Igyekeztek a levesből minél többet és többször enni, ugyancsak szerencsebiztosító célzattal. A lányok szintén nagy igyekezettel ették a lencselevest, azért, hogy szépek legyenek.

Bölcskei katolikusok leginkább szilveszterre a rétessel együtt sütötték a tollas pogácsát. Töpörtyűs kelt pogácsát formáztak, annyi darabot, ahányan voltak a családban. Mindenkiébe beleszúrtak egy kisebb, kunkorodó formájú libatollat. Cédulára felírták, hogy milyen sorrendben tették a kemencébe. Úgy vélték, hogy akinek a pogácsáján megperzselődött a toll, az hal meg leghamarabb a családból. A haláljósló pogácsa sütése nem kötődött szorosan szilveszterhez, előfordult, hogy karácsonyra készítették.

Újév napjára rendszerint orjaleves főtt Bölcskén. Az ehhez kapcsolódó hiedelem szerint a levescsontot — megjelölve, hogy melyik kié volt —, rakták ki a kutyák számára. Amelyik eladó leány csontját vitték el előbb, az ment a leghamarabb férjhez. Az orjaleves után töltött káposztát, majd sült oldalast tálaltak. Reggelire és estére pedig általában kocsonyát ettek. Ritkán marhahús is került az asztalra, de a disznóhúsos ételek általánosabbak voltak.

 

Farsang

Farsangvasárnap igen bőséges evés-ivásra volt alkalom. Feltétlenül húsételt ettek, de ekkor nem füstölt húst. A csörge és a fánk szintén elmaradhatatlan volt. Ha friss disznóhús nem volt, akkor a székből vásárolt birkahúst vagy marhahúst főztek. A rétes, a kalács és a kuglóf sem hiányozhatott. Ekkor bálákat tartottak, amire batyuban vitték az ennivalót. Természetes volt tehát, hogy maradt belőle. Húshagyó-kedden még mindent meg szabad volt enni. ("Ez azért volt húshagyókedd, hogy még megegyük, mert hónapra már úgyse ehető" Indich Józsefné Szakács Katalin)

 

Nagyböjt

Hamvazószerdával ugyan megkezdődött a nagyböjt, de a rákövetkező nap, amelyet Bölcskén torkos csütörtöknek mondanak, a farsangi ételmaradékok elfogyasztására szolgált. Ha nem maradt, azért ezen a napon még húsételt készítettek, "azért becsapták a böjtöt is, mert torkos csütörtökön is szabad volt még húst enni, hát kénytelenek voltak, ha megmaradt,  ha mindjárt akkor főzték is."

A bölcskei katolikusok szigorúan betartották a böjti előírásokat, s a nagyböjt hat hetében még vasárnap is csak igen kevés helyen került hús az asztalra. ("Legelőször is a katolikusoknál a nagyböjtre, a füstölt húsokat berakták a kemencébe, már majdnem mindenhol volt két kemence is volt egy házba', és akkor a szobákat is kemencék fűtötték. Első, hátsó szoba volt és középen a füstös konyha, amelyiknek volt egy ilyen kemencerész, amivel fűtötték, előtte meg volt egy ilyen rakott előtér, amelyiken ott volt a bográcsnak a főhely, ezt katlannak nevezték, és azon főztek. Egyik kemencébe, amelyiket nem laktak jobban szobái, abba berakták és betapasztották a füstölt húst, hogy hozzá ne nyúljanak. Ez annyiból is volt fontos, hogy spórolni is tudjanak, meg vallási szempontból is. Mert azért a reformátusok nem tapasztották be, mert ők nem hordhatták a böjtöt, de azért ott is azért húzták a dolgot, hogy nem ettek annyira, de azok sokkal jobban ettek, mint a katolikusok." Indich Józsefné Szakács Katalin)

Zsírozóként a nagyböjtben is használhatták a sertészsírt, de csak igen keveset tettek belőle a főzött ételre. Úgy mondták: "Egyszer teszek neki, egyszer elveszek belőle." Az olajjal történő főzést ismerték ugyan, de a szegénység jeleként tartották számon. Dunaföldváron termeltek napraforgót, és a második világháború alatt zsír helyett onnan szerzett napraforgómagból üttetett olajjal főztek. A böjti időszakban gyakoriak voltak a tejes ételek, ezek között is igen kedvelték a tejber eszeltet, ez levesféle, frissen gyúrt, belereszelt tésztával. Nagyböjt alatt hétköznapra sokszor főtt rántott leves. A böjti vasárnapok étele a savanyú tojás. A következőképpen főzték: fokhagymás lébe tejfölös habarást készítettek, ebbe verték bele a tojást, amit kavarás nélkül, egészben főztek készre.

Nagyböjt utolsó hetében, csütörtökön bontották ki a betapasztott kemencét, és azt követően, még nyersen vitték el a katolikusok a templomba a sonkát megszenteltetni. Nagycsütörtökön került st5r nemcsak a hússzentelésre, hanem a víz- és tűz-szentelésre is. Amikor hazavitték a szentelt sonkát, a böjt ellenére egy-egy falat erejéig megkóstolhatták.

Nagypénteken a katolikusok csak kétszer, akkor is kizárólag tejet, kiflit és főtt tojást ettek. Délre készült a rántás, habarás nélküli sóba-vízbe főtt, kizárólag csipetkével gazdagított, tejjel felöntött, pirospaprika nélküli bableves. Ez a nap a református családoknál is bojtos volt, az ő számukra a nagypénteki halfogyasztás elmaradhatatlan volt. ("Akkor kereste mindenki a halat, szegény Feri bácsi, az öreg Bán, ez a nagyhalász, ez mindig azt mondta, hogy Marci, hetvenhárom éve, hogy halászok, de én még egy évbe fogtam még csak nagyhéten halat. Olyankor soha nem volt hal, valahogy úgy adódott a vízállás." Bátor Márton)

Az emlékezettel elérhető legrégebbi időszakban ez egytálétel, halpaprikás volt. A katolikusok   pékkiflit,  a reformátusok inkább túróslepényt sütöttek erre a napra.

Nagyszombaton reggel szabadultak fel a böjt alól, ekkor reggelire általában sült kolbászt, szalonnát ettek kemencében sütött pörkölt káposztával. Ekkor főzték meg a húsvétra szánt sonkát. Sok családnál azonban nem egész sonkát, hanem csak szeleteket vagy egy negyedet főztek, a többit a tavaszi és nyári nagy határbeli munkákra   tartogatták.

 

Húsvét

A sonka mellett kocsonyát is szokásos volt főzni húsvétra. A szomszédos duna-kömlődi svábok paprika nélküli, fehér kocsonyát főztek, Bölcskén a paprikával színezett kocsonyát kedvelték.

Húsvétvasárnapra a jobb módú gazdacsaládoknál kappant vagy tyúkot vágtak, a főtt sonka és főtt tojáson kívül az ebből főzött húsleves és pulykasült is került az asztalra. Süteményként szentelt kalácsot ettek.

Húsvéthétfőn a locsoláskor "a legkomolyabb fiúnak elsőként kellett meglocsolnia a leányt. Ez kb. reggel 6 órakor volt. Déltől, már csak kisebb fiúk locsolkodtak. A lányok annak a fiúnak, aki a legjobban tetszett neki, a legszebb virágot adta, s piros tojást. A locsolókat száraz süteménnyel kínálták."44

 

Búcsú

A bölcskei katolikusok pünkösd után következő vasárnap, szentháromság vasárnap tartották a templombúcsút. Ez mindig nagy családi vendégeskedéssel járt együtt. Figyelemre méltó a madocsaiakkal történő összevetés: a madocsaiak túlnyomórészt református vallásúak, de nagyon szeretnek vendégeskedni, s éppen ezért újabban maguk is tartanak búcsút.

Az ételsor vetekedett a lakodalmival, külön megkötés nélkül, a lényege, hogy minél többet és minél jobbat főzzenek. Még a távolabbi rokonokat is illett meghívni a búcsúra, sőt a váratlan vagy bejelentetlen vendégnek is mindig helye volt az ünnepi asztalnál. Rendszerint tyúkhúslevest tálaltak, második fogásként pedig paprikás csirke került az asztalra, mivel a búcsú időpontja nyárra esett, ekkor már volt vágnivaló csirke. A szomszédos sváb népességű Dunakömlőd Imre-napi (november 5.) búcsúján viszont már disznóhúsos ételeket tálaltak, hiszen erre az alkalomra vágták le az első hízókat.

Bölcskén a paprikás csirke mellett a két világháború közötti időszakban sült csirkét, majd azt követően rántott csirkét is kínáltak a vendégeknek. Az étkezést az 1930-as évekig kelt tésztával, később saját készítésű, de cukrászsüteménynek nevezett tésztafélével zárták.

 

Kereskedelem

A XIX. század végén, a XX. század elején még ember vontatta dereglyéken vitték a szőlőt a pesti piacokra. Ez igen hosszadalmas, két napig tartó út volt. Később, a személyszállító hajókon — ezeket kofahajóknak is nevezték — elsősorban az asszonyok jártak piacozni zöldborsóval, babbal és gyümölccsel. Nagyobb gazdák maguk is elfuvaroztak egy-egy kocsira való kerti terményt. "Ződborsóval, egész kocsival vittük, de csak a Hajóállomásig Dunaföldvárra. Ott behordták (a hajóra), aztán ott (Pesten) meg kihordták. Aztán vittük, ezt árultam, borsót, ződbabot is. Borsó volt tizenöt-húsz zsákom is. Meg újkrumpli. Csírázott krumplit vetettünk, és korán termett, akkor gyerünk vele Pestre. Ezt itthon nem lehetett ilyen árut eladni, mert mindenkinek vót egy kis kertje, vagy valamije, abba vót minden. Aztán, hát ezt köllött vinni." Buzai Pálné Szőke Margit 80 éves ref.)

A bölcskeiek elsősorban a nagybani értékesítésre törekedtek, kedvelt helyeik voltak a Nagyvásártelep, a Haller és a Bosnyák tér, ahol kereskedőknek adták el áruikat ("Ez a mostani, amit már én is láttam, dereglyéket, ez körülbelül olyan nyolctíz mázsa izét tudott elvinni. Az sose eggyé volt, azok legtöbbször kofák voltak, akik megvasalták itt a paraszttul, és elvitték. Csak ősszel, mikor így gyümölcs volt, nagyobb mennyiségbe, akkor vitte a paraszt maga, később így ez a borsó volt, de akkor már eztet hajóval vittük. A régi időbe mindent a kofa vásált össze tőlünk. És akkor az szállította, és annak a gondja volt.")

A huszadik század első évtizedeiben még élve vitték a dereglyéken a pesti piacokra a hízott libát és kacsát a bölcskeik. Sok zsidó kereskedő vásárol tőlük. Eljártak a paksi piacra is, mert ott is sok zsidó élt, akik a libát vásárolták.

A huszadik század harmincas-negyvenes éveiben dunaföldvári kofák jártak Bölcskére fölvásárolni a csirkét. Lovas kocsival jöttek, és Budapestre vitték eladni az aprójószágot. Egy-egy nagyobb falusi portán öt-hatszáz csirke is felneveledett, s a szabadon járó jószágot a kofa érkezése előtt az iskolás korú gyerekek némi zsebpénz fejében zavarászták és fogdosták össze.

Az 1930-40-es évek kedvelt pesti piaci áruja a hízott liba volt. A szegényebb, kisebb földű parasztok feleségei is megtömtek évente harminc-negyven, esetenként hatvan-hetven libát. Egy alkalommal 10-15 darabot vágtak le és koppasztottak meg. Belezés nélkül, egyenként zsírpapírba csomagolva vitték a budapesti piacra, ahol kereskedők vásárolták meg zsidó kuncsaftjaik számára. Előfordult, hogy a kereskedő maga utazott le a vágott jószágért Bölcskére. Kisebb arányban ugyan, de árusították a bölcskei asszonyok a hízott kacsát is. ("Pestre szoktam hordani a libákot. Még a vonat tetejin is ültünk, háború alatt. Mert nem tértünk be a vonatba. Megpuculva. Először, mikor vittem evvel a szomszédasszonnyal, szógáltunk Pesten, hát, tudtam a járást, volt egy zsidó, Zsileknek hittak. Aszondja, na, gyere ide, hány libád van? Mondom, négy libám meg négy kacsám. Mekkorák? Nem olyan nagyok, csak olyan tizenkét kilós darabja a ludaknak, a kacsák meg négy kilo, meg négy kilo tíz deká-sok. Haliam, milyenek? Mert már azelőtt is ezekhez szoktam hordani. A másik zsidó aszondja, te, aszondja, Silling, adjál nekem abból a gyönyörű állatokból. Aszondja, nem adok belőle semmit se, mert aszondja. ennek olyan mája van, a libának is, meg a kacsának is, hogy a libáé egy kilo tíz-húsz dekásak. A kacsáké is nyócvan-kilenc-ven dekás. Én lisztet tettem rájuk mindig, meg egy kis sót, zsírt, mert a zsír az növeszti a májat. Aki nem tett bele semmit se. csak tömte azzal a vizes kukoricával, nem volt olyan szép mája. A Zsilek meg a májat szerette legjobban. Aszondja, bontsál föl, aszondja, ha annyira dicsekedsz annak a néninek az állatjaival. Fölhasítom én, aszondja, már itt is van. Fölhasítsa, adja ezt énnekem oda. Aszondja, nézd meg, az én libáimhoz, mind a négyért itt állnak érte meg a kacsákért is. Vót úgy, hogy aszondja az a zsidó, Mikorra tud adni? Mondok, van még otthon készen tizenhat libám meg ugyanannyi kacsám. De mikorra tudná megpuculni őket? Mondom, minek? Én annyit úgy se tudok elhozni. Merre laknak? Mondom, Fődvárrul gyünnek, akkor mondok oda, egyenest, az első kanyarnál, innen álljanak meg. Elgyütt értük." Csobor Jánosné Baranya Erzsébet ref. 83 éves)

A második világháború utáni időszakban a keddi és pénteki paksi, szerdán és szombaton a dunaföldvári piacra jártak a tehenet tartó gazdaságok tejfölt, túrót eladni. Vajat ritkábban, krémsajtot viszont szokás volt készíteni ("Háború után mindig, ugyan szegények is voltunk, de állatunk sok volt, hogy a szüleinktül külön voltunk, én mindig csinátam annyi túrót, tejfölt, hogy a hátamon a hátizsákot azt teljesen megraktam túróval, tejföllel, és a két kezembe két tízliteres demizsonnal, és biciglire ráakasztottam a demizsonokat, és elmentem az állomásra, föladtam a vonatra a biciglit is, és Pakson bevittem a piachoz, és ott adtam el, mert nekem nem volt földem, a nevemen, és nekem nem volt leadási kötelezettségem.")

 

Összegzés

Bölcske múltja, természeti és gazdálkodási viszonyai döntő módon szóltak bele a népi táplálkozás rendszerének alakulásába. A természeti viszonyok közül elsősorban a Duna közelségét, a vízzel kapcsolatos foglalkozások jelentős súlyát, az árterek, rétek kiterjedt voltát kell megemlítenünk. A XIX. század elején nótáriusa így jellemezte a határt: "van elegendő erdeje 's abban fájézása. Folyó vize a Duna, mely a helység tövit mossa. Tavai bövséggel és ezekben hala 's nádlássa. Négy lábú vadak hijjával szűkölködik ugyan, de a nagy rétségben annyival több a szárnyas vad. Szőleje meg lehetős mennyiségben a helység felett, valamennyire emeltebb helyen jó asztali bort terem, a fehér jobb ízű, de a vörös állandóbb."... "Szántóföldjei hegyes-völgyesek, legelője és kaszálója pedig róna. A föld részint homokos, részint agyag és sovány. A kaszálók ki vágynak téve a Duna árjának."45

A táplálkozást jelentősen befolyásolták a talaj adottságok, a gabonafélék termesztésére használható alföldies jellegű határrészek mellett a szőlő- és gyümölcstermesztésre kiválóan alkalmas löszös domboldalak. A kiemelkedően nagy terjedelmű faluhatár nemcsak a gazdálkodás körülményeit, a szállítást, a munkaszervezet különböző típusait alakította sajátosan, hanem a határbeli és az otthoni étkezés különböző' változatait is kialakította. Ugyancsak a táplálkozás rendszerét befolyásoló tényezőnek tarthatjuk, hogy gyakori volt még a két világháború közötti időszakban is a házas gyermekek otthon maradása. Általában egy, sok helyen két menyecske is lakott együtt az anyósával. A háztartás irányítása és a főzés, sütés jelentős része ebben az esetben az idősebb asszony feladata és gyakran kiváltsága volt. Sárközi Sándor 1942-ben összefoglalóan így írt erről: "Ha a családban egy fiú avagy egy lány van, az esetben majdnem, mindig a szülői házban lakik házassága után is. Az sem ritka, hogy több testvér esetén, valamelyik a szülői házban marad a házassága után, a szülőkkel együtt. Nagykorúság esetén a nagykorú gyermekek sohasem költöznek külön a szülői háztól. Ily együttélés esetén a középső szoba, amit konyhának használnak, közös a fiatalok és az öregek között. Az első utcai szoba rendszerint az öregeké, a konyhai utáni, a fiataloké. Ha a fiataloknak nincsen külön vagyonuk, hanem az öregek gazdaságában dolgoznak, akkor közös háztartásban élnek, egyébként mindegyik külön-külön háztartást vezet. Ez esetben is azonban nyáron, rendszerint közös háztartásban vannak, mert a fiatalok korántól későig dolgoznak, s nincs idejük a háztartással foglalkozni. Két. esetleg három testvér esetében is előfordul, a családi "ősi" házban lakás. A konyha az esetben is közös, de mindegyiknek külön szobája van. Ily esetben azonban gyakori különösen az asszonyok veszekedése, ami azután előbb-utóbb a külön költözésre vezet.46

Szabó István 1937-ben a település gazdálkodási viszonyait jellemezve jelzi a művelési arányokat is: szántó: 62,02 %, kert 1,2 %. rét 9,79 %, szőlő 4,8 %, legelő 6,69 %, erdő 3,53 %, nádas 2,76 %, adómenete 9,21 %. "A lakosság a kevés számú ipari és kereskedő családoktól eltekintve, kizárólag mezőgazdasággal foglalkozik s saját mezőgazdasági ingatlan jövedelméből, illetőleg munkajövedelméből él. A gazdálkodás általános, gabona, kapásnövények, takarmányféleségek, szőlő, gyümölcstermelése, állattenyésztése és kisebb részben erdőművelése, amelyhez hozzászámítható a Duna mentén lévő vizenyős területeken a gyakorolt fűzfavessző termesztés is."47 1929-ben élelmezéssel kapcsolatos ipart a következők űztek: mészárosok, hentesek: Hirt Ferenc, Keresztes József, Nikolovics György, Sulák András, Vén József. Sütők: özv. Hütter Károlyné, Kovács János. Korcsmárosok, vendéglősök: Csók József, Gráf Márton, Keresztes József, Sulák András, Zsiros Sándorné. Vegyeskereskedők: Bars Ist-vánné, Baumgarten Jolán, Gonda Lajos, Gráf Márton, Hangya, Spitzer Lajos, Spitzer Mór, Takács Sándor. Tengeri kereskedő: Nikolavics György. Gyümölcs, baromfi, tojás   és   élelmiszerkereskedők:   Bán   Lajos,   Csenge   Józsefné,   Erdélyi   Éva,   Farkas Györgyné, Kaufer Ignácné, Kaufer Simonné, Ötvös Andrásné, Sulák Pálné, Tóth Józsefné. Malomtulajdonos: Bagi János, Ötvös Gyula hajómalom, vízikerék hajtja, Zsiros Sándorné malmát szívógázmotor hajtja.48

A községnek a jobbágyfelszabadítást követően kialakult gazdálkodási rendszerében a megtermelt árukkal, élelmiszerekkel történő' kereskedelemnek igen nagy szerepe volt. Piaci központja hagyományosan Dunaföldvár volt és az ma is. A XIX. század utolsó harmadában és a XX. század első felében részben kofák vásárolták fel a gyümölcsöt és a baromfit, részben maguk a parasztok szállították Budapest nagybani piacaira. Természetesen ez a kereskedelem a bölcskeik táplálkozását is jelentős mértékben   befolyásolta.

A település lakói részben reformátusok, részben pedig római katolikus vallásúak. A vallási megoszlás kérdéseivel a kötet más tanulmányai foglalkoznak, így erre ehelyütt természetszerűen nem térek ki. Őrsi Gergely jegyző igen szűkszavúan ír a kérdőpontok sorában szereplő táplálkozásról 1829-ben, mindössze ennyit jegyez meg: "A módosabbaké káposztás hús, a szegényebbeké bab, krumpli." Szemléletes képet kapunk a szomszédos Madocsa népének ételeiről Lepsényi Szabó József nótárius tollából, s nincs okunk feltételezni, hogy a XIX. század első harmadában ettől lényegesen különbözött volna a bölcskei: "Közönséges eledelek a lakosoknak bab, kukoritza kása, gombótz, káposzta, száraz és leves tészta, répa, nyers szalonna, saláta, ugorka, veres hagyma, máié, prósza. Kedves étkek a gulyásosan készült paprikás marha hus, töltött káposzta, sonka, kolbász, fris disznó petsenye, túrós rétes és az hal sülve, főve.50

A halételek étrendbeli szerepe csak az utóbbi két-három évtizedben mutat jelentős csökkenést. A hal valamennyi társadalmi réteg asztalán — bár eltérő mértékben — jelen volt. A halételek között a halászlénél nagyobb jelentősége volt a huszadik század elején a halpaprikásnak. A halpaprikás ünnepi ételként a legtovább az Ádám-Éva napi (december 24.) vacsora ételsorán maradt meg. A rántott hal ugyanitt kiszorította az egyszerűbb és olcsóbb paprikás lisztben megforgatva sütött halat a második világháborút követően.

Viszonylag sok változatára bukkantunk a kásaféléknek és pépeknek, amelyek alapanyagai terén a huszadik században fokozatos váltás figyelhető meg. A gabona-alapúak helyett megnőtt a bab, borsó, lencse aránya, s a század közepéig jelentős volt a kukorica és a krumpli szerepe.

Kiugróan magasnak találtuk a húsfogyasztás arányát valamennyi társadalmi réteg táplálkozásában. A birkahús leggyakoribb elkészítési módja a gulyás volt, s a paprikásfélék is kissé hosszabb lével készültek, kedvelt köretük a nokedli volt. A füstölt sertéshús, a kolbász és a szalonna jelentősége elsősorban a nyári nagy mezőgazdasági munkák alatt nőtt meg. A távoli határrészekre kijárva a határban ritkán főztek, inkább száraz kosztot vittek magukkal. Ebben az esetben meleg főtt ételt este otthon   fogyasztottak.

A hétköznapok táplálkozásában nem tapasztaltunk lényeges, az eltérő vallásból származó eltérést. A mentalitásbeli különbségek azonban jelentkeznek az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó ünnepi alkalmak, valamint az esztendő ünnepeinek táplálkozási rendjében.

Munkánk   keresztmetszetet   kívánt   nyújtani   a   bölcskei   népi   táplálkozás   rendszeréről. Elsősorban terjedelmi korlátok, másodsorban a környező településekre vonatkozó feldolgozások hiánya miatt nem vállalkozhattunk részletes elemzésre, illetve állásfoglalásra abban a kérdésben, hogy Bölcske táplálkozása mely táplálkozási nagytáj jellegzetességeit viseli magán. Úgy véljük, az alföldi és a dunántúli régiók kapcsolódási pontján fekvő Bölcske esetében e munka elvégzése a további kutatásaink kiindulópontja   lehet.51


 

Jegyzetek

  1. ANDRÁSFALVY Bertalan, 1975. 60.
  2. "Volt olyan, mikor itt ebbe, itt is vót, hoztunk bele apró pontyokat, ősszel már kilós, kétkilósak is voltak, meg mikor mekkorákat tudtunk fogni. Még a madocsaiak is meg szokták húzni hálóval... A tóba hoztak halat. Az itteni parasztemberek is fogtak halat. Vót, mikor apadt belőle a víz, ahun gödör vót, ott tudtak, akkor a közepin már csak ekkorka kis víz volt, ott meg már szakajtóval vagy kosárral, avval is megfogták a két-három kilós halat. De csak pontyot szoktunk bele hozni. Meg megkerítették kerítőhálóval, tapogattak." Csobor Jánosné Baranya Erzsébet 83 éves ref.
  3. "Azelőtt volt ám itt egy tó, idefolyott az esővíz, itt erre föjjebb a Dunába, már. ott a part alatt, arra meg voltak ilyen pocsolyák, amibe begyütt a víz, ott voltak ekkora halak (kézujjnyi hosszúságúak), akkor ebbül a Dunábul bement a víz. Ez volt az, amibe két vödörrel, rostábul, azzal telemerítette, két rostával a vödör tele volt, olyan ekkorka kis halakkal. A kacsák avval éltek." Csobor Jánosné Baranya Erzsébet  83  éves  ref.
  4. "A régi világba a jó halaknak volt jó piaca, a süllőnek, a harcsának, pontynak, ilyenek, a falu jobbmódú emberei megvették azt. Hanem, ezeket.a fehér halakat, ezeket a dévért, keszeget, meg ilyent hurcolták a falu legtávolabbi részére, és a parasztok megvetlek, a sült halat szerették. Például tudok róla, hogy egy kilenc kilós süllőt az Ötvös Gyula bácsi malomtulajdonos megvett egy zsák korpáért. És az a zsák korpa az a Bán Feri bácsi malacának a hizlalását szolgálta ki." Bátor Márton 68 éves rk.'
  5. Bátor Márton, aki szabad idejében maga is szívesen halászik, így mesélt erről egy történetet: "Elmentek, oszt ugye. őnekik is akadt néha kaland. Például a dunaföldvári határba, innen hat kilométerre a bölcskei révtől, volt egy nagyhalásztanya. A bérlő, aki az egész Dunát bérelte, az öreg Ben-cze, meg nem tudom, és az kiadta albérletbe a Dunát kishalászoknak. Valahogy ott főztek halat. És odaintette őket, hogy gyertek ide, megvendégelte őket. Ott is volí bor meg minden, és elindulnak a vacsora után. meg a jó borozás után tovább, hogy mennek még följebb, a dunaföldvári hídon fölül, a dunaföldvári Kendergyárig. Ott átmentek, ott Görbekőnek hívták, ahol kezdték a halászatot. És reggelig ide leértek Bölcskéig ezzel a miiinggel. Hanem amikor, aszondja a Bán Feri bácsi, onnan elmentünk, tudod, olyan érzésem volt, hogy a Jézuskánál járunk, mert a halásztanyától egy két kilométerre még a földvári híd alatt volt egy kereszt, a parton, hogy a Jézuskánál járunk, mondom az öregnek, mert ő volt a fiatalabb, de a társát Öregnek hívta. Mondom az öregnek, hogy otthon maradt a milling. Üres a ladik. Hát, aztán, mondom, mit csináltak, Feri bácsi? Hazagyüttek? Dehogy gyüttünk haza. Elmentünk a Szabó Gyurihoz Földvárra, oszt kértünk tőle egy rossz milinget. De nem volt jó a kapaszkodó szög, a miiingen, ki volt törve, aszondja, bevittük a vízimalomba, oszt ott valamelyik, megin megnevezte, hogy ki, megcsinálta. Elkezdtünk evezni, mentünk fölfelé, hát, hallod, aszondja, annyi halat még sose fogtunk, mint akkor."
  6. "Gyümölcsösünk vót, Jegenyés. Meg erdő is volt. Ott Jegenyésbe. Nem ilyen nemesített gyümölcsös, hanem ezek a régi hipsalmák meg körték, itt Jegenyés, itt Szigetbe voltak ezek, kimondottan gyümölcsösnek ez nem mondható. Ezelőtt régen még jobban beültették gyümölcsössel, no, de azután osztán erdő lett belőle. Már most mind erdő." Buzai Pálné Szőke Margit 80 éves ref.
  7. "Főztünk magunk. Paprikáskrumplit, meg hoztak tojást a szüléink. Azért nem hagytak ám magunkra bennünket, mondom, az apák minden éjjel legyüttek, nem lehettünk úgy, hogy valaki háborgathasson bennünket." Buzai Pálné Szőke Margit 80 éves ref.
  8. SZABÓ István, 1937/38. 5.
  9. "Nyári időszakba a tejet régen nem ették, mert azt eV lehetett adni. A rántott levest, kenyérlevest csinálták reggelire, ha otthon volt a nép. Ha nem, akkor bekészítették a tarisznyába szalonnát, kenyeret, vöröshajmát, retket. Mikor mi volt. Az én férjemnek a vöröshagyma volt a mindene. Említettem a Kis Imre feleségit, vagy a Szakács Pista bácsi, az erdélyi volt, az is mindig vöröshagymát evett. De ez egyes szokás. Ezt így beirdalták, este besózták, paprikázták, összenyomogatták, az reggelre összeállt, és igen finom volt." Indich Józsefné Szakács Katalin 68 éves rk.
  10. Buzai Pálné Szőke Margit 80 éves ref.
  11. "Szegény nagyanyáin, az nagyon értette. Az olyan volt, mint a piskóta, mikor sütött. Hát, a kukoricalisztet kiszitálta, élesztővel. Leforrázta tejjel, meg egy kis cukorral és akkor az megkelt, és akkor az olyan volt, mint a piskóta. Hát, aztán volt olyan is, amit nem így, hanem csak azt is így leforrázta, meg egy kis zsírt tettek bele, hát az csak ilyen prósza volt. Tepsziben sült, vöt ilyen rakott sparhelt, abba sült." Kovács Józsefné 66 éves ref.
  12. Buzai Pálné Szőke Margit 80 éves ref.
  13. "Sürübabot, disznóköröminel, a férfiaknak az volt a kedvencük. Hát, az főzelék, berántjuk, fokhagymás rántással, meg fokhagymagirizdeket dobáltunk bele, aztán így jó íze volt, ződséget is." Buzai Pálné Szőke Margit 80 éves ref.
  14. Buzai Pálné Szőke Margit 80 éves ref.
  15. Buzai Pálné Szőke Margit 80 éves ref.
  16. "Mink nem tettünk bele kukoricát, voltak olyan helek, lakások, ahun szerették bele, hogy egy kis kukoricalisztet tesznek, de hogy tiszta kukoricalisztbül, olyat nem is hallottam, hogy sütött volna valaki. Az már nagy szegénység volt, ahol kukoricakenyeret ettek. De volt, mikor a férfiak aszonták, hogy tegyetek bele egy kis kukoricalisztet, mink is együnk belőle, hogy milyen. Hát aztán, néha volt, mikor anyám, mer én nem szoktam, anyám tett egy-két liter kiszitált, nagyon kiszitált lisztjit annak a kukoricának. De hogy tiszta kukoricából sütött-e valaki, arra nem emlékszem." Buzai Pálné Szőke Margit 80 éves ref.
  17. Csobor Jánosné Baranya Erzsébet 83 éves ref.
  18. "Vöröshajmás zsírral egy kis borsot, vagy piros paprikát, hüveleset, meg egy picike kis lisztet, nagyon finom szokott lenni. Pitye Bódognak hívták, arattunk azoknak is. Az ember röggelre, ha éjjel lement ide halat fogni, ő kötelet csinálni lement, én meg felpucoltam, kirántottam, elvittem, két liter bor, két liter szódavizet, akkor ott vót a kútja, lehűtötte a bort is, a szódavizet is. Misa bácsi, hoztam valamit. Az meg mondja Juliska néninek meg a kislánynak, hogy gyöjjenek be ebédőm. Aszondja, mit hoztunk? Nem mondom meg. Nem mondtam meg, hogy mit. Mert azt meg nagyon szerették mindnyájan. Harcsa, ezt eheti a kisleány is, három éves volt, aszonta, Csobor néni, de jó, de finom. ...Beültünk a hüs fák alá, mer ott volt a gyümölcsöse, volt neki ott sok alma, ez a francia barack, aszondja, amelikel akarjátok, azt veszitek, de vigyetek is mindent. Mert a gyümölcsfák aljába elvetettem mindent, tele volt krumplival meg babbal. Hát, amit ott vetettem, azt mind el is hozhattam. Ászt mondta, az a tietek lehet." Csobor Jánosné Baranya Erzsébet 83 éves ref.
  19. Buzai Pálné Szőke Margit 80 éves ref.
  20. Csobor Jánosné Baranya Erzsébet 83 éves ref.
  21. Buzai Pálné Szőke Margit 80 éves ref.
  22. SZABÓ István, 1937/38. 6.
  23. "A török dúlta idők után, amikor még Madocsa nem ott volt, ahol most van, az első házasságkötésre került volna a sor, de annyira le volt szegényedve a nép, hogy azon tanakodtak, hogy mit adjanak a násznépnek enni. Míg az egyik kitalálta, hogy uraim, nagy vész nincs, mert íme, itt van, jó a krumplitermés, majd kapnak csuszát. És így kaptak bablevest és csuszát. Aztán ez rájuk lett ragasztva, a török utáni idők óta. Hogy a madocsaiak csuszák. A bölcskeiekre meg ragasztották rá, inert itt Bölcskén, ha az ember megnézi, hogy a bölcskei asszony mit főz, mi van benne, csipetke. Megy három nap múlva, megnézi, csipetke. Hát, mi mindenbe csipetkét teszünk. Mi meg azért vagyunk csipetkék. A dunaföldváriak azért spínótosok, mert ők nagyon jó spenóttermesztők. Szinte Tolna megye egyik kiemelkedően jó minőségű termőföldje az, ahol a spenótot termelik. Igen jól is értik." Albert Horváth István 50 éves r. k.
  24. Buzai Pálné Szőke Margit 80 éves ref.
  25. Buzai Pálné Szőke Margit 80 éves ref.
  26. Buzai Pálné Szőke Margit 80 éves ref.
  27. Indich Józsefné Szakács Katalin 68 éves rk.
  28. "Füstölt hússal főztek bablevest, babfőzeléket. Vasárnapra. Meg volt, mikor szegény nagymama főzött húslevest a füstölt disznóhúsból." Kovács Józsefné 66 éves ref.
  29. Magyar Erika és Szabó Mária gyűjtése.
  30. Magyar Erika és Szabó Mária gyűjtése özv. Horváth Györgynétől, aki 1918-ban született.
  31. Magyar Erika és Szabó Mária gyűjtése.
  32. Magyar Erika és Szabó Mária gyűjtése.
  33. Magyar Péter és Hangyái Ferenc gyűjtése.
  34. SÁRKÖZI Sándor, 1942. 12.
  35. SÁRKÖZI Sándor, 1942. 12.
  36. SÁRKÖZI Sándor,  1942.  13.
  37. Magyar Erika gyűjtése Mérges Györgytől és özv. Németh Istvánnétól (1915. r. k.).
  38. SÁRKÖZI Sándor, 1942. 13.
  39. Magyar Péter. Hangyái Ferenc gyűjtése.
  40. Magyar Péter és Hangyái Ferenc gyűjtése.
  41. Mármarosi Anita és Magyar Erika gyűjtése Mérges Istvánnétól (1919. r. k.).
  42. Mármarosi Anita és Magyar Erika gyűjtése.
  43. SÁRKÖZI Sándor, 1942. 26.
  44. Polgár Magdolna gyűjtése.
  45. CSERNA Anna-KACZIÁN János,  1986. 62.
  46. SÁRKÖZI Sándor, 1942. 27.
  47. SZABÓ István. 1937/38. 1-2., 4.
  48. SZILÁGYI János, 1929. 85., 155.
  49. EGYED Antal adatgyűjtése  szerint   1829-ben 680  házában   1130  pár, 3917  lélek lakik. Lakosai között 2430 református. 1305 római katolikus, 159 zsidó és 23 óhitű. CSERNA Anna-KACZIÁN János,   1986.  61.
  50. CSERNA Anna-KACZIÁN János. 1986. 62.. 153.
  51. A Bölcskén  1993-ban és 1994-ben folytatott néprajzi gyűjtésem során megismert bölcskeieknek szeretném megköszönni, hogy segítőkészségükkel hozzájárultak e tanulmány elkészüléséhez. A beszélgetőtársak, adatközlők a következők voltak: Mérges Istvánné (1919, r. k.), özv. Németh Istvánná (1915, r. k.), özv. Horváth Györgyné (1918), Indich Józsefné Szakács Katalin (1926, r. k.). Mérges István (1930, r. k.), Bátor Márton (1926, r. k.), Pálfi Józsefné Németh Teréz, Albert Horváth István (1944,  r.  k.).  Kovács József (1927,  ref.).  Kovács Józsefné  (1929,  ref.),  Csobor Jánosné Baranya Erzsébet (1911, ref.), Buzai  Pálné Szőke Margit (1910, ref), Szálai Józsefné (dunaföldvari lakos, 1904. r. k.)

 

Irodalom

 

  
Előző fejezet Következő fejezet