Előző fejezet Következő fejezet

Ö. Bartha Júlia

A temetkezés rendje Bölcskén

 

Nincs még egy olyan fogalma az emberi létezésnek, amely köré annyi talány, annyi szorongás gyűlne, mint a lét végét, a földi pálya bevégeztetését jelző utolsó nagy állomás: a halál. A halál, amit kinek-kinek magának kell megváltania. A népi kultúra tradicionális felfogásában nevelkedettek természetesebben közelítenek a halál gondolatához. Úgy veszik, mint amire megérik az idős ember. Azt mondják a halottra "elment; visszatért oda, ahonnét jött: a teremtőjéhez".1 A vallás szellemisége bizonyos mértékig felkészít a halál elfogadására, fogódzót ad az utolsó órán, de a más kulturális környezetben nevelkedők reménytelenül magukra maradnak az elmúlás gondolatával.

A haláleset összehozza a közösséget. A hagyomány rítusba rendezi a halottal és a temetéssel kapcsolatos teendőket, egyesíti az erőket és a szertartás feloldja a veszteség okozta fájdalmat. Egy-egy "szép" temetés hosszú ideig beszélgetések témája a faluban. Bölcskei gyűjtésem során kévés kivétellel azt tapasztaltam, hogy megnyíltak az emberek. Összeszűkült tekintettel, szorongó lélekkel — mindenki a saját halottját siratva belül — de készséggel kalauzoltak a hagyomány világába.

Hogy a halál a hétköznapok gondolatvilágában is jelen van, a jósló hiedelmek tanúsítják. Ha éjszaka a kutya vonyít, vagy bagoly huhog a ház gerincén, haláleset közeledtét jelzi. Ha valakinek álmában kiesik a foga, vészjósló jelnek számít; ha mindez fájdalommal jár, közeli hozzátartozójának halálát jelenti. Ha álomban valakit sárosán látnak, az hamarosan meghal.2

A halálesetek, temetések alkalmával is adódnak olyan jelek, amelyekből további halálesetekre következtetnek: ha a halott szeme nyitva marad, vár maga után valakit — mondják. Gyászmisén minden alkalommal a következő halott lelki üdvéért is mondanak egy fohászt, ilyenkor arra gondolnak, aki éppen nagybeteg, már ágynak esett vagy már agonizál is.3 Általános megfigyelés, hogy időváltozáskor több a halott.

A halottas ház tiszteletet parancsoló. A katolikusoknál fekete drapériát tettek az ajtóra, így adták hírül a falubelieknek, hogy halott van a háznál. Az órát megállították, s nem húzták fel újra csak a temetés után. A tükröket fekete kendővel takarták le, hogy "ne legyen mindig a hozzátartozók előtt".4 Amíg a halottat el nem temették, tilos volt tüzet gyújtani a házban. Amíg közegészségügyi rendelet meg nem tiltotta, a halottat a háznál ravatalozták fel. Szomszéd vagy közeli rokon idős asszony mosdatta, öltöztette — e téren a szokás máig nem változott — majd kiterítették a ravatalra. A koporsó aljára faforgácsot, arra lepedőt, a feje alá forgáccsal tömött vánkost tettek. Szemfedéllel borították le, de az arca szabadon maradt. Nyáron, ha nagy meleg volt, jeget tartottak a ravatal alatt. Ha kisgyermek feküdt halva és a szeme nyitva maradt, pénzt tettek rá. Az állkötő ruhát a koporsóba tették és a halottal együtt temették el, miként a törölközőt, amivel mosdatás után letörölték a halottat.

A fiatal lányokat fehér ruhában, a legényeket vőlegényruhában temették el, az idős halottakat a még életükben elkészített „halálra való ruhába" (ami rendesen sötét  színű) öltöztették.5

A háznál való ravatalozás idején a katolikusok körében szokás volt a virrasztás. Közeli hozzátartozók virrasztottak, gyertyavilág mellett sorban elmondták a rózsafüzért. Két este virrasztottak, harmadnapra temettek. Azt tartották, a halott lelke virrasztáskor már az égben volt. Általános elvárás volt, hogy a haldokló és a halott mellett nem szabad hangosan sírni, mert felsírják. A református családoknál a búcsúztató előtt a ravatalt kitették az udvarra, a bejárati ajtóval szemben, lábbal a kijáratnak, ott vett búcsút mindenki a halottól, s innen kisérték utolsó útjára a temetőbe. Amióta megszűnt a háztól való temetkezés, a református halottakat a hullaházban, a katolikusokat pedig a temetőkápolnában ravatalozzák és búcsúztatják. Azóta virrasztást  sem tartanak  már. A hozzátartozók a kápolnában  lévő nyitott koporsónál vehetnek búcsút. Imádkoznak és szentelt vízzel hintik meg a halottat, majd lezárják a koporsót és a kápolna előtt immár a pap közreműködésével történik a búcsúztatás. A lámpavivők égő fáklyákkal állják körbe a koporsót.

Özvegy Pap Sándorné temetése (1960)

 

Kopjafák dr. Ballá Miklós gyűjteményéből

 

Bölcskén még ma sem a temetkezési vállalat alkalmazottai végzik a temetkezéssel kapcsolatos teendőket, hanem távoli rokonok, barátok, jó ismerősök vásárolják meg a szemfedőt és ássák meg a sírt.

Az emlékezet két asztalosmester, Fekete József és Kovács József nevét őrizte meg, akik a helybéliek számára elkészítették a koporsót és a lejfát. Az ötvenes években állított kopjafák is az ő kezükből kerültek ki. Ma már a temetkezési vállalattól vásárolják a kellékeket. A vagyoni helyzet fokmérője, hogy milyen drága koporsót s szemfedelet vásárolnak. Olyan esetet is felemlítettek, hogy valaki előre megvásárolta magának az érckoporsót, és "a szobában volt az ágyba bevetve". (A helyi hagyomány szerint a zsidók temetkeztek érckoporsóba.) Az idős emberek általában gyűjtenek a temetésükre. Arra is van példa, hogy a sírjukat, sírköveiket előre elkészíttetik. Valóságos földbe mélyített kripták ezek, kibetonozva, kimeszelve, temetés után csak az elhalálozás dátumának utolsó két számát kell bevésetni.

A század első felében a sírt a temetés hajnalán ásták meg, ma már előző nap délután, munka után. Éjszakára a sír nyitva marad, legfeljebb deszkát borítanak rá. A sírásók a rokonságból valók, ők a sírhúzók és a koporsóvivők is. A temető kötött talajú, a sírokat nem téglázzák, csak a földbe teszik a koporsót.

Miután a halottat lemosták, felöltöztették, lóval vontatott halottaskocsi viszi a ravatalozóba. Ilyenkor csak a közvetlen hozzátartozók kísérik. A kápolna előtti búcsúztató után a halottas' menet a végső nyughelyére kíséri. Elöl mennek a ministrálók, a lámpástartók, a pap és a kántor, majd a koporsóvivők. (Négy vagy hat fő.) Ókét követik a közvetlen hozzátartozók, a közeli és távoli rokonok, a szomszédok és ismerősök. A temetési menet nem visz zászlót, de régebben a vivők és a lámpástartók a vállukon keresztülvetett fekete hímzett szalagot hordtak.

A koporsóvivők Szent Mihály lován viszik a halottat a sírhoz. Rendszerint négy férfi, ha testesebb az elhunyt, még két férfi besegít. A lámpástartók mindig hatan mennek, tisztük szerint körbeállják a ravatalt, vezetik a temetési menetet, és a sírbatételkor a sír szélén kétoldalt állnak. Ha fiatal halottat temetnek, a menetben hat koszorúslány és hat vőfély legény kíséri. A reformátusok temetési menetében elöl halad a gyászkocsi, majd a közvetlen hozzátartozók, közeli és távoli rokonok. A temető kapujában református  énekeket éneklő asszonyok várják  a menetet.

Mást énekelnek, ha gyermeket temetnek, és mást a felnőtt temetésén. Nem éneklik a "Ments meg engem Uram ..." és a "Száll alá gyarló testem" kezdetű éneket, hanem a gyermeki ártatlanságról szóló énekek közül választ a pap és a kántor.6 Fiatalok a vivők is. Ha egészen kicsi a koporsó, csak ketten viszik. A család sírhelyére temetik. Úgy, hogy majd odakerülnek a szülők is.

Az öngyilkosok temetési szertartása is különbözik. Az egyház nem tagadja meg tőlük a megszentelt föld nyugalmát, de nem stólával temetik, a pap is csak karingben, palást nélkül halad a menet élén. A század elejéig az öngyilkosokat, a vízbe-fúltakat  és  egyéb,   nem  természetes  halállal  elhunytakat,  valamint  azokat,  akiket a közösség rossz erkölcsük miatt kivetett magából, a gugatemetőben földelték el. A gugatemető az egyik faluszéli halmon volt, jól elkülönítve a másik háromtól, a helyére máig emlékeznek a bölcskeiek, de hogy kit temettek oda utoljára, már senki nem tudja megmondani.7 A hagyományos katolikus és református szertartástól a cigányok temetése tér el némiképp. A bölcskei cigányok ugyan katolikus vallásúak, de temetési szertartásuk során nem ritka a zeneszó. Muzsikálnak a sírnál, sőt a zenész cigány koporsójába a hegedűjét is beleteszik, s újabban tele pezsgősüveget dobnak a sírba.

Új és régi síremlékek a bölcskei temetőben

 

 

A harangszó a hala! bekövetkezésétől a sírbatételig része a temetés mozzanatainak, és jelzője később a halottra való visszaemlékezésnek. A leghosszabb harangozás jelzi, hogy elindultak a lámpavivők, s amíg fel nem érnek a temetődombra, szól a harang. Ha férfi a halott, hármat, ha nő, kettőt csendítenek. Gyermekre is két csendítés szól. Emlékharangozást az első évforduló alkalmával kérnek a rokonok. Ilyenkor naphosszat szól a harang, kétóránként.

A temetés után a nők és gyerekek csendben hazatérnek. A férfiak betérnek a pincesorra és csendben elpoharazgatnak, beszélgetnek, emlékeznek. A szűkebb család, ismerősök segítenek a halál okozta veszteség enyhítésében, fokozott figyelemmel fordulnak az elhunyt hozzátartozója felé. Nem volt szokás tort rendezni, napjainkban vált gyakoribbá, hogy a vidékről jött rokonokat megvendégelik. Korábban ritka volt az elköltözés, a fiatalok falun belül választottak párt, így a rokonság helyben maradt. Az elvándorlás 20—30 éve erőteljesebb, ez hozta magával az újkeletű szokást. Főtt étel nem kerül az asztalra, a vendégeket hideg sültekkel várják.

A temetés után a házat kiszellőztették, kimeszelték, a halott ruháit kimosták. A gyászidő alatt, amit házastárs, szülő halála esetén egy évben határoz meg a szokásjog, fekete ruhát illik viselni, s rendszerint naponta látogatják a sírt. A gyászidő elteltével halottak napján öltenek újra feketét, virággal borítják a sírt és gyertyagyújtással, templomi szentmisével emlékeznek az elhunytra. Az idegenben nyugvókért a háznál gyújtanak gyertyát.

Általános hiedelem, hogy a halál pillanatában a lélek csak a testet hagyja el. Sokan félnek a visszajáró leiektől, ezért úgy tartják, a félelem megszűnik, ha a halott hajából egy tincset levágnak, ha misét tartatnak a lelkéért, ha a sírbatétel után a koporsóra marék földet hintenek, pár szál virágot, vagy pénzt dobnak.

Bölcske alapvetően református település volt. Első prédikátora 1626-tól 27 éven át szolgálta a helyi gyülekezetet. Őt követték még tízen, míg 1760-ban Borsos Mihály prédikátor bejegyzéseivel megnyitotta az első halotti anyakönyvet. Tanulságos beletekinteni, mert ekkor még nem jegyzik a halál okát, s a halottat az apja neve alapján tartják számon. Pl. 1760. 13. augusti Szendi Pál leánya.8 A halottakról és halál okairól bővebbet, a II. anyakönyv és az azt követőek bejegyzéseiből tudhatunk meg. Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy a mindenkori prédikátor műveltségét tükrözik e lejegyzések. Azon túl, hogy a kor gyógyító tudományára és az ismert betegségekre következtethetünk általuk, hiszen legtöbb helységben orvos hiányában a pap volt a halottkém is. A halálokokra íme néhány példa Csekei János prédikátor bejegyzései  alapján:

"1790. ápr. 9. Szabó Mihály 25 éves agyonveretett ápr. 30. Kotzka Mihály 1 (lánya) Sára 4 eves sínlődés" következtében halt meg. A jellemző halálokok ez időben a vízibetegség, szélütés, pokolvar, patécs, "süj", torka dagadozás, nyilallás, dagadozás, himlő, nyavalya, s minden bizonnyal végelgyengülést jelentett a vénség.

A halotti anyakönyvek a járványok "uralgására" is rámutatnak. 1790 márciusában tíz egyhetes—3 éves gyermeket temettek el, a halál oka a bejegyzés szerint sínlődés volt. A néhány napos, hetes vagy egy-két éves gyermeket énekkel temették, míg az idősebbekéit prédikáció is szólt.

A reformátusok aránya a 19. századtól fokozatosan csökken, aminek egyfelől a körükben szokásos "egykézés". másfelől pedig az   1868. L III.  tc. 14. § értelmében lehetséges vallásváltoztatás a magyarázata.9 Bár nem gyakori a múlt században a vegyes házasság, de az "áttértek" a katolikus hit táborát növelték. A feleség, ha nem is tért át hivatalosan,  "reverzálist"  adott,  amely  értelmében  gyermekeit a katolikus vallás  szellemében  nevelte.  A  felekezetek  közötti   arányeltolódás   oka  Bölcskén  az uradalmak adta munkalehetőséggel is magyarázható,  valamint azzal,  hogy  a katolikus családokban több gyermek született. Ma a közel háromezer fős lélekszám kétharmad  része  katolikus  vallású.  A  vallási   megoszlás  arányait  a temetők  képén  is nyomon kísérhetjük. A református temetőben lényegesen több a korai keltezésű sír, az újabb hantok a katolikus temetőbe kerültek,  így az nagyobbnak is tűnik, mivel közelebb esik a településhez, és temetőpásztor gondoskodik a rendbentartásáról. Ma már nemcsak a vegyes házasságban élők temetkeznek ide, hanem a reformátusok közül is többen. így az a meglehetősen furcsa kép tárul a szemlélődő elé, hogy a sírkeresztek között megdöbbentően sok a reformátusok sírjelére jellemző kehely. A sírjelölés kapcsán  szólnunk  kell  a bölcskeiek archaikus gombafáiról,  amelyek a múlt században még uralták a református temető képét, napjainkban viszont már alig látható néhány belőlük. Mindez természetes következménye annak, hogy a fából való sírjel csak addig áll, amíg az elhalást követően két-három nemzedék gondját viseli a sírnak. Mire az elhunyt emléke kikopik a hátramaradottak emlékezetéből, elkorhad a sírjele is. Ez az oka annak is, hogy oly kevés adatunk van a korábbi korok sírjelölésére vonatkozóan. A kutatók egybehangzó véleménye alapján a fejfa állításának szokása az 1781. évi  vallási  türelmi  rendelet kibocsátását  követően  vált általánossá.10 A rendelet lehetővé tette, hogy bármely vallású ember bármilyen sírjelet állíthatott. A fejfák a protestáns temetőkben terjedtek el. Valószínű, hogy előzményei a "magyar módra" való temetés — a zászlók, lándzsák sírhantra tűzése lehetett.11 A keleti és nyugati  analógiák azonban azt igazolják, hogy a fejfaállítás általános kulturális jelenség.  A magyar protestáns  temetők archaikus fejfáinak típusbesorolására több kísérlet történt.  Az antropomorf gombosfák  (kopjafák) eredetét török hatással magyarázzák a kutatók.12 Előfordulási helyeik egybeesnek a török hódoltság egykori területével. A Duna-mente gombos  fejfái jellegzetes csoportot alkotnak. A bölcskei református temető gombosfái Dunaszentbenedek, Foktő és Úszód fejfáihoz hasonlítanak — mutat rá Novák László. Jellegzetes típusát alkotják a nyitott szirmú tulipán, a zárt tulipánforma és a süvegformában végződő típus. A helyi hagyományban a kor és a nem jelölését szolgálták, de mivel felirat nincs rajtuk, s az emlékezetből már nem gyűjthetők fel, jelentésüket nem tudjuk beazonosítani.13 A század első felében még állítottak gombos fát Bölcskén, majd lassan kiszorította a műkő sírjelek divatja.

Bár a temetkezés szokásai lényegesen lassabban változnak, mint a népélet más hagyományai, az utolsó évtizedekben bekövetkező életmódbeli változások e területet is érintették. Egyre nehezebb az emlékezetből előcsalni a "régi" hagyományokat. A szokások áttekintéséből azonban úgy tűnik, hogy a változás elsősorban formai jellegű, főleg a tárgyi kellékekre vonatkozik; nincs meghatározott személy a halott mosdatására, a koporsót a temetkezési vállalattól vásárolják, a sírjelek a divat diktálta formában készülnek.

Bár a temetési szertartás külsőségeiben lényegesen átalakult, a halottal, halállal kapcsolatos hiedelmek számos archaikus vonást máig őriznek.


 

Jegyzetek

  1. Bekker Ádámné kedves adatközlőnek ezúton is köszönöm, hogy eligazított a bölcskei hagyományokban.
  2. Simon Lajosné közlése
  3. Kovács Zoltán közlése
  4. Simon Lajosné közlése
  5. Berek Mihályné közlése
  6. Bekker Ádámné szíves közlése
  7. A temetődombot a Duna árvizei során töltésnek elhordták. Az előkerült leletek azt igazolják, hogy korábbi korokban is temetkezési hely volt. A leletek a szekszárdi múzeumban találhatók.
  8. A Böltskei Ref. Ekklésia 1. anyakönyve, mely a kereszteléseket 1723—1774-ig, a halotti adatokat 1760— 1790-ig, a házasságkötéseket 1726— 1788-ig jegyzi.
  9. A Bölcskei Ref. Egyházból kitértek anyakönyve 1891-től kezdődően jegyzi az átkeresztelkedettek adatait.
  10. Novak L. 1980. 59.
  11. Novak L. 1980. 63. vö.: Novak József Lajos Balassa Iván, Kunt Ernő munkái
  12. Novak L. 1980. 79.
  13. Dr. Ballá Miklós 34 darabot mentett meg a pusztulástól.

 

Irodalom

 

  
Előző fejezet Következő fejezet