Előző fejezet Következő fejezet

A TÖRÖK KORI MEZŐVÁROS

 

Bölcske vagy Kispaks a követek jelentéseiben

II. Lajos magyar király azon, a Bölcskétől nyugatra húzódó, egykori római úton haladt — dunaföldvári és két napos paksi időzés után lefelé Mohácsra —, melyen a győztes Szulejmán szultán 1526. szeptember 5—12 között már felfelé, Budára nyomult.75 Október végén a török csapatok elhagyták Magyarországot, de csak időlegesen, mert a szultán később (1529, 1532, 1541, 1543) újabb hadjáratokat vezetett, minden esetben útba ejtve Bölcskét is.76 1541-ben Buda, 1543-ban Fehérvár, majd Simontornya, Ozora, Döbrököz, Tamási elfoglalása 1545-tól állandósította vidékünkön a török jelenlétét. Bölcskét a budai vilajetbe és szandzsákba, ezen belül a ráckevei nahijébe sorolták, s a visszaszerző háborúkig ebben a török közigazgatási egységben maradt. 1546-ban elkészítették első defterét (adóösszeírás) is, melyet a későbbiekben  részletesen  ismertetünk.

7. kép. Bölcske mezővárost először említő, Ferdinánd császár által 1561. július 9-én kiadott oklevél

(OL P 59. 3. cs. 92. f.)

 

1561. július 9-én Ferdinánd császár oklevele felsorolja Paksi János, Lajos és Jób birtokait, s a Tolna megyeiek között két mezővárosról (oppidum), Paksról és Bölcskéről szól.77 A latin szöveg egyértelmű: "necnon totalia oppida Pakos et Bőchke vocata, item totales possessiones Gyapa, Paly, Magyary, Warrewe, Kerthwel, Ma-docsa..." (teljes egészében a Paksnak és Bölcskének mondott mezővárosokat, valamint egészében Gyapa stb. falvakat). Az oklevél a császár aláírásával, pecsétjével, s kancellárja, Oláh Miklós esztergomi érsek ellenjegyzésével, tehát a leghitelesebb formában készült (7. kép). A későbbiek folyamán említik ugyan faluként is, azonban a hivatalos iratok zömében, de azokban kivétel nélkül, melyekben elöljáróik fordulnak valamilyen felsőbb hatósághoz, mezővárosnak nevezik. Itt jegyezzük meg, hogy a török iratokban és a követek jelentéseiben gyakran Kispaks néven is előfordul, mely hivatalos, legalábbis bevett név lehetett, mert Paks többször Nagypaksként tűnik elénk.

A Sztambulba induló, vagy onnan érkező magyar és török követek gyakran vették igénybe a település útjait, de voltak, akik hajóval érkeztek. A követjelentéseket Ottendorf Henrik 1663. évi beszámolójával kezdjük78, aki a vidék szemléletes ábrázolásán túl arra is felhívja a figyelmünket, hogy a követek nemcsak a mai 6. sz. főút nyomvonalán húzódó egykori római hadiutat vették igénybe, hanem a települést átszelőt is, mely az erre utazóknak biztonságosabbnak tűnt, mert lakott helységeket érintett: "Földvár és e helység (Paks — H. P.) között az ember mély talajon át utazik, mely a közelben fekvő hegyek közt jobb irányban sok mérföldre elhúzódik, ezért itt nagy a bizonytalanság és ez egyike a legveszedelmesebb helyeknek az utasok számára." A legelső követ, aki vidékünkről megemlékezik, a Vcrancsics Antal vezette küldöttség egyik tagja Hans Derschwam volt.79 1553-ban indultak el hajón Sztambulba és 1555 augusztusában, visszafelé jövet itt haladtak keresztül. "Augusztus 2-án Tolnáról Földvárra folytattuk utunkat. A távolság öt mérföld. Délben Pakson tartottunk pihenőt, itt jó bort, kenyeret, tojást, szőlőt és más egyebet találtunk. ... Ezen a napon Paks útba ejtése után továbbra is a Duna mentén haladtunk, és Kömlőd, majd Szőlős mezőváros érintésével Dunaföldvárra érkeztünk." Az utolsó sor különösen értékes számunkra, hiszen a Kömlőd és Földvár közötti mezőváros nem lehet más, csak Bölcske, amely tehát 1561 előtt is városi rangú volt, legalábbis így emlegették. Utasunk "elszólása" egyben arra is felhívja a figyelmet, hogy Szőlőst már ekkor a bölcskeik használták, hiszen az út érinti az egykori falu területét, s Derschwam kísérője, a csoport kalauza másról nem igen mesélhetett e területen tartva, mint a Bölcske mezővároshoz tartozó Szőlősről. A követ Paksról Földvárra haladtában elég szomorú állapotokról tudósít, bár megjegyzését — a később ismertetésre kerülő adataink alapján — kissé eltúlzottnak véljük: "Szegény magyarok tele vannak panasszal a törökre, akiknek zsarnoki uralma rengeteg gyötrelmet  okoz   számukra.   A   törökök   elmondhatatlanul   telhetetlenek;   amikor  a   szegény népet már annyira megnyúzták, hogy nincs mit elvenni tőlük, akkor egyiket a másik után   elrabolják,   majd   eladják   rabszolgának."

Az egyik legértékesebb megfigyelést a Verancsics Antal és Tiffenbach Kristóf követek társaságában lévő Marcantonio Pigafetta olasz hadmérnök naplója80 örökítette ránk, melyben 1568 április havánál a következő bejegyzés olvasható: "Áthaladtunk Pakson (Paxivilla), ahol egy fallal körülvett szép templom található. Most törökök vannak benne. A környéken néhány kis domb és erdős liget található. Lakosai az említett vallású magyarok." Azonkívül, hogy a Paxivilla (Paksfalu) elnevezés nagyon gyanús, mert lehet a később leírtak alapján Bölcske is, itt minden bizonnyal szűkebb környékünk reformációjára vonatkozó első adattal találkozunk. Pigafetta a drávaszögi Laskó falutól kezdve fölfelé mindig evangélikusokról beszél, ezért írja Paks környékének lakóiról is, hogy "az említett vallású magyarok." Ettől még nyugodtan lehettek reformátusok is, mert biztos adatokkal rendelkezünk — hogy csak a szomszédságban maradjunk — a tolnai, decsi, ráckevei stb. híres prédikátorokról, s a lakosság kálvinista hitre való áttéréséről. Későbbi forrásaink Bölcskén és környékén egyértelműen reformátusokat emlegetnek, így 1568-ban az olasz hadmérnök is velük találkozhatott. Az előbbi Paxivilla elnevezés azért lehet gyanús, mert az 1571-ben Ráckevéról hajóval ide érkező Rym császári követ, Klein paxi (Kispaks) néven illeti Bölcskét81, továbbá egyetlen utazónál sem fordul elő Paks faluként való említése.

1591-ben Wratiszláv Vencel ír Bölcskéről: "Október 14-én útra keltünk, a Duna jobb partján ... Az ebédet Wischnohradban (Szamota szerint Földvár H. P.) költöttük el. Este Kispaks nevű faluban éjjeli nyugovóra tértünk."82 1620—ban az egyik leghíresebb magyar követ, Rimay János (egyébként a kor kiváló költője) indul ismételten Sztambulba, s a társaságában lévő Révay László naplójából83 az alábbiakat tudhatjuk meg: "szeptember 27-én háltunk Bölcskén. Jó magyar falu, a Paksiaknak lakóhelyük volt, két udvarház volt benne, a falubeli Paksi Jánosé, a falun kívüli Paksi Pálé volt." A falubeli udvarház nyilván a későbbi Granárium lehetett, de hol feküdt Paksi Pál településen kívüli kúriája? A régiségben további nyoma nem maradt, s a későbbi földbirtokosoknak a külterületen csak Szentandráspusztán volt kastélyuk. Mindenesetre már itt megjegyezzük, hogy a század eleji "nagy futás" után a település nyilvánvalóan magához tért, mert különben nem nevezte volna Révay László "jó magyar falunak". Pár évvel később, 1626-ban A. Georgievics ferences szerzetes utazik erre, aki március 31-én megemlíti a földvári palánkot, s utána, még ugyanezen a napon ír egy Altun Óluk (canal d'oro) nevű völgyről, melyet tehát "arany csatornának" nevez.84 Mivel Paksról nem ír — holott mint ferences szerzetesnek illet volna — és másnap már Faddon időzik, így az említett völgy (csatorna) nagy valószínűséggel Földvár és Kömlőd között kereshető.

 

A mezőváros népessége és főbb eseményei a török kiűzéséig

Bölcske első török összeírása (defteré) 1546-ban készült, melyet 1559-ben úgy módosítottak, hogy a korábbi defter adatai közé bevezették a változásokat. Miután az emin (adószedő) a lakosok nevét nyilvántartásba vette, először a dzsizje-adót (filori-, haradzs-adó ) fizetők számát írta össze. így azok, akik a házukon, földjükön, szőlőjükön kívül, állataikban és egyéb ingóságaikban 300 akcse (török ezüstpénz) értékkel rendelkeztek, s akár házasok, akár nőtlenek voltak, 50 akcse dzsizje-adó fizetésére kötelezték Őket. Ez az adórendszer végeredményben a magyar királyság gyakorlatát vette át, hiszen ott a fenti feltételeknek megfelelő jobbágyokra 1 magyar forintot vetettek ki, mely a XVI. században még 50 akcsénak felelt meg. Tehát a dzsizje-adó nem terjedt ki a lakosság egészére, mert a kevésbé tehetőseken kívül egyesek kimaradhattak még különböző jogcímek (utász feladatok ellátása, hídépítés stb.) miatt is.85 Az adózó népességre vonatkozó főbb adatok 1546-tól kezdve így alakultak:86

  Családfők Nőtlen fiaik Nőtlen testv. egyéb nőtlen Összeírtak Dzsizje-fizetők
1546 131 24 11 10 176 30
1559 116 27 3 3 149 80
1562 117 61 2 180 111
1580 130 32 5 2 169 130
1590 111 39 1 3 154 114

 

Az 1546-ban lajstromba vettek közül az 1559. évi összeírás szerint meghalt 76 fő, tehát 44%, de az időközbeni beköltözőkkel (vagy korábban kimaradtakkal) együtt az összehasonlítható veszteség csak 15% volt. 1562-ben már egyértelműen a bölcskei családok sarjadékainak révén gyarapodott fel úgy a népesség, hogy meghaladta az 1546. évit. Táblázatunkat végignézve megállapítható, hogy a lakosság számának alakulása a XVI. században szélsőségektől mentes, olykor növekszik is, de mindenképpen viszonylagos stabilitást mutat.

Azonban a "beköszöntő XVII. század jórészt mindenütt porba és üszőkbe omlott falvakat, kiürült mezővárosokat és elvadult szántóföldeket talált Tolna megyében. A XVI. században hézagokkal ugyan, de mégis többé-kevésbé egészében megőrződött középkori településhálózatot az ún. tizenöt éves háború (15931606) hadvonulásai és összecsapásai zúzták szét. Tolna megye területe ütközőterületté válik, amikor 1601-ben a császári csapatok visszafoglalják Székesfehérvárt, s a tolnai várak ellen indulnak. Simontornya bevétele nem sikerül ugyan, de a császári csapatok kötelékébe harcoló hajdúk, »amúgy saját szakállukra«, visszafoglalják a dunai átkelőket,  és így a kereskedelmi forgalom felett őrködő paksi és földvári palánkokat."87 Az 1601-ben vidékünkön megjelenő hajdúk azonban nem kímélték a magyar  lakosságot   sem.   A  zaklatásra,   hatalmaskodásra  a  legjobb   példát  éppen   a bölcskeiek esete  szolgáltatja.   1604-ből  megmaradt a győri  káptalan  tanúkihallgatási jegyzőkönyve, arról a hatalmaskodásról, amelyet a hajdúk 1601-ben Bölcskén követtek el Varga Bálint és társai rovására.88 A jegyzőkönyv 28 egykori bölcskei és földvári lakos vallomását tartalmazza, akik  1601-ben még "otthon voltak" Bölcske mezővárosban.   Az  időközben  a mosoni  uradalom  falvaiba,  Komáromba,   Érsekújvárra menekülő jobbágyok elmondták, hogy "Bőcske városárul asszony embereket és gyermekeket ...   Vargha Bálint fiát,  Szálai Mátyásnét,  Szabó Balázsnét és Latos Mihály leányát,   ugy  mint azon   Vargha Bálint társai feleségit,   Deli Markó meg fogdozta és fogva vitte szigethben, és el sem eresztette addigh, migh nem a sarcz pénzt éppen megh nem attak a Deli Markónak,  és hogy eöős akkor Böcskén lakott volna, töröktül  és  Eörsi  Péteriül függvén." (További részleteket lásd  2.  sz.  melléklet.) A tanúk névsorából kitűnik, hogy közöttük nem találunk olyat, aki sértett lett volna az ügyben, tehát Bölcskét nem hagyta el mindenki. A menekülés ténye azonban kétségtelen, s a földváriakon kívül a madocsaiak futása is ebbe az irányba mutat, tudhatjuk meg a falu  1759. évi református anyakönyvéből:   "Ecclesiának tagjai közül némelyek    a   pogány    ellenségnek   fegyverére    kőitek    ugyan,    sokan    mindazonáltal Révkomáromban  és más bátorságosb helyekben folytatták életüket. "89   Környékünk lakossága azonban, de a bölcskeiek mindenképpen, a Ráckevéhez tartozó Somlyó-szigeten (Somolak) is alkalomadtán menedéket talált, melynek egyik bizonyítéka, hogy a továbbra is  boldogulásukat Ráckevén  keresők között több  bölcskei  előnevű személyt  találunk,   így   1688-ban,   1696-ban,   és   1703-ban  Bölcskei  Nagy  János   bírót, 1691-ben Bölcskei András tiszteletest,  1774-ben pedig Bölcskei István kisbírót.90

A mezőváros lakossága természetesen magyar részre is adózik, egyrészt földesurainak  (lásd  később),  másrészt a  palotai  vár részére.   1571-ben  megjegyzik,  hogy Bölcske városát korábban Thury György Palotához hódoltatta, de jelenleg nem tartozik oda. A palotai urbáriumok olykor néptelen helységként tüntetik fel — a vidék más településeivel együtt —, melynek hátterében azonban inkább az figyelhető meg, hogy az összeírok nem jutottak el ide. így vélekedik Szakály Ferenc is: "... két egyaránt  1572-es feljegyzés  összevetéséből felettébb  gyanús  dolgok  derülnek ki.   Azok a tolnai falvak és mezővárosok,  amelyek az egyikben megközelíthetetlenként szerepelnek,  a másikban nagyon is jelentős adótételekkel tűnnek fel.  Hogy csak a legtöbbet fizetőket  és  a   legtávolabb iákat említsük:   Szentiván  és  Madocsa  együttesen 150 vagy  200,   Tápé,   Györköny,   Bikács,  Dorog  (Tolna m.)  és   Venyim  (Fejér m.) szintén együttesen 200, Bölcske, Pincehely,  és Tolnaszentgyörgy viszont már egyenként 100100 forintos summával rótták le tartozásaikat,  amellett,  hogy mindegyik helység   köteles   volt   évenként   11   vágómarhát   behajtani   a   kapitány   konyhájára."91  így kétségekkel kell fogadnunk — s mint az a későbbiekből kiderül, erre minden jogalapunk megvan — a palotai uradalom 1617. évi urbáriumát is, mely Madocsa, Kormó és más falvak mellett lakatlannak említi Bölcskét is.92

Visszatérve a tanúvallomásokra, kiderül, hogy a mezővárost a XVI—XVII. század fordulóján,  Őrsi Péter hódoltatja, azaz tartja a kezén, mely azonban csak időleges lehetett, sőt elképzelhető, hogy csak árendálta, illetve így biztosította a javadalmak beszolgáltatását a visszafoglalt Székesfehérvár és a palotai váruradalom részére. A település valódi földesurai továbbra is a török elől Szabolcs megyei birtokaikra, Nagyhalászra menekülő Paksi családbéliek voltak. (Paksi Ferenc többek között a paksi egyház ezüstjeit is magával vitte.)93 1612-ben is Nagyhalászon találjuk Paksi Miklóst és feleségét, Dóczi Annát, valamint gyerekeiket, Jánost, Györgyöt, Katát, Annát, Sárát és Margitot.94 Paksi Miklós itt végrendelkezik, melyben meghagyja, hogy a bölcskei teheneket hajtsák át Halasra. Fontosabb számunkra azonban a végrendelet azon kitétele, hogy "a Bölskei jószágot konzerváltam volt Tatay Györgynek in fi. 700." Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy 1628-tól már biztosan szolgál a városban református lelkész, s 1639-ben Baranya Jánosnak jut ideje, kedve és pénze az egyház számára díszes ónkannát készíttetni, akkor elpusztult településről nem igazán beszélhetünk.95 Érvcinket alátámasztják a sajnos egyre ritkább török adóösszeírások is, melyek 1627—28-ban és 1633—34-ben 33 házat írnak össze Kis-paks városban,96 mellyel Bölcske a legnépesebb helységnek számít a ráckevei nahi-jében (Ráckeve 8, Földvár 27, Madocsa 7, Vecse 28 ház). Ráadásul ekkor a budai szandzsák 175 helységében mindössze 1700 adózót vettek lajstromba, mely csak részben magyarázható az elnéptelenedéssel, mert a korszakkal foglalkozó történészek legalább ilyen fontos tényezőnek tekintik a török adminisztráció lezüllését is.

Megemlíthetjük továbbá, hogy 1648-tól kezdve a város lakosaiból álló csoport tagjai Batthyány Ádám leghivatásosabb marhakereskedőinek tekinthetők, kiknek kezén kisebb vagyonnak számító összegek fordulnak meg az osztrák vásárokon (részletesebben lásd később).

Mielőtt bárki azt hinné, hogy a környék népének élete teljesen felhőtlen volt, idézhetünk egy ennek ellenkezőjére vonatkozó, 1652-ben lejátszódó eseményt, melyből a bölcskeiek is kivették részüket, sőt a város tanácsa tudósította róla Batthyány Ádámot (lásd 4. sz, melléklet). "A veszprémi magyar várőrség portyázó katonái elfogtak egy Haszol nevű basát, de nem Veszprémbe, hanem török hódoltsági területen valamelyik Duna menti faluba hurcolták és rejtve tartották, sanyargatták. Levelet írattak vele Budára, hogy küldjék meg onnan a sarcot, de a budai pasa egy karózó (karóbahúzással megbízott) béget küldött válaszul, aki ráijesztett a Duna menti községek lakóira, mondván: ha hétfőtől péntekig nem kutatják fel a török túszt és azt nem viszik le a tolnai török hatóságoknak, akkor minden községben hat polgárt karóba húz. Megmaradt a bölcskeiek Batthyány Ádámhoz küldött rémült levele. Ebben az áll, hogy a veszprémi vitézek a budai pasához küldözgették őket sarcért, de az dühében csaknem kivégeztette őket, amikor elmondták, hogy mi járatban vannak. Végül összegyűlt a török túsz kiváltásához szükséges arany, csak éppen   nem  a   török pasa  könyöríiletéből,   hanem  a  karóbahúzással  megfélemlített magyarok   pénzesládájából." 97

A török korszakból származó utolsó összeírásunk szerint 1683-ban Bölcske mezővárosban 26 lakott és 77 puszta házat találtak,  s a lakosok  150 forintot fizettek földesuraiknak, a Paksi család vagyonát öröklő Jármy Istvánnak, Holló Zsigmondnak, Daróczy Istvánnak és Nyakas Miklósnak. A török földesúr minden háztól 1 ft 50 dénárt, a szultán pedig 2 ft-ot követelt. Bortizedüket megváltották és r földvári őrséget tűzifával látták el.98

 

A mezőváros és pusztáinak gazdálkodása

A török alá kerülő és szultáni hász birtokká váló Bölcske határa jelentősen meg-nöl, mert 1562-ben már lakosai használják — részben a madocsaiakkal és a pusztákon élő néhány családdal — Hada-, Örs-, Szőlős- és Vártövipuszta területét. Hadán ekkor még lakosokat nem írnak össze, 1580-ban azonban már itt találunk 3 családfőt és egy nőtlen fiút (Hadai György, Tót Balázs, Ember Mátyás és fia, János).99 A befolyt jövedelem 3000 akcse, melynek haszonélvezője Mahmud bin Ab-dullah tímár-birtokos volt. Az ez évi terhelés azonban nagyon megviselte a puszta lakosságát, ezért elköltöztek. Erre bizonyíték, hogy az 1590-ben összeírt 10 családfő, 1 nőtlen fiú és 1 szolga már új családnevet visel. A nagyobb számú lakos ugyanakkor kevesebb jövedelmet, 2000 akcsét hoz a földesúr konyhájára. A madocsaiak szőlőkkel rendelkeznek itt, de 1562-ben mindössze 12 pint a tizedük, mely csak- 10%-a a bölcskeiekének. Ez az első adatunk — a később ismertetett örsivei együtt — Ma-docsa szőlőhasználatára a bölcskei határhoz tartozó dombvonalon, melynek egy része talán már ekkortól viselte a ma is használatos "Madocsai szőlőhegy, szőlőhegyek" elnevezést.

Örspusztára vonatkozó termelési adatokat csak 1562-ből ismerünk, ekkor még lakosok nélküli, s területét a szőlők kivételével a bölcskeiek művelik. A befolyt jövedelem, a 2780 akcse a kincstárat gyarapította, mert Örs is, Bölcskéhez hasonlóan, szultáni hász birtok volt. Szőlői termékenyebbek lehettek, mint a hadaiak, mert a musttized  376 pintre rúgott.100   1572-ben már 3 házat írnak össze itt.101

Szőlős- és Vártövipuszták első gazdasági adatai is 1562-ben jelentkeznek, s rögtön az az érdekesség tárul szemünk elé, hogy Bölcske szántóinak jelentős része itt terül el, s rétjeit is rendesen használják. Ez a határhasználat a későbbiek folyamán, sőt napjainkig megmarad, hiszen a község szántóinak többsége itt és Szentandráspusztán húzódik. A gazdálkodásban való szerepe és Szőlőspusztával való együttes említése kizárja, hogy Vártövi azonos legyen Várrévével. Úgy véljük, hogy inkább a korábbi Gyűrűs falunak felel meg, s egy XVIII. század eleji térképvázlat is e tájékon jelöli. A puszták hasznaiból származó bevétel jelentős, s lényegesen megelőzi Hadát és Őrsöt. Szintén szultáni hász birtokként szerepelnek.103

A puszták felsorolásánál szólnunk kell Szentandráspusztáról is — mely Kövesfok néven szerepel a török adóösszeírásokban —, annak ellenére, hogy ekkor még Dunaföldvárhoz tartozóként tartják számon. Területét a földváriak művelik, s ők használják a pusztán lévő tavat is. Sajnos gazdasági eredményeiről nem számolhatunk be, mert tizedeit összevontan kezelték Földvár jövedelmeivel.

A puszták rendelkezésünkre álló anyagának ismertetése után  vizsgáljuk meg a török adóösszeírások Bölcskére vonatkozó összevont adatait:105

  1546 1562 1580 1590
Búzatized Bölcske 230 k. 429 k. 500 k. 500 k.
Szőlős- és Vártövipuszta. 250 k. 183 k. 183 k.
Örspuszta 105 k.
Hadapuszta 30 k. 50 k.
Kevert tized Bölcske 40 k. 510 k. 250 k. 200 k.
Szőlős- és Vártövjpuszta 300 k. 275 k. 275 k.
Örspuszta 45 k.
Hadapuszta 18 k. 50 k.  
Árpatized 28 k.      
Musttized Bölcske 800 p. 1400 p. 8557 p. 7100 p.
Hadapuszta 112 p.
Kincstári szőlőről 660 a. 100 a. 100 a.
Gyümölcstized   1500 a. 1500 a. 600 a.
Lenmagtized Bölcske 720 a. 500 a. 500 a.
Szőlős- és Vártövipuszta   540 a. 530 a. 530 a.
Hadapuszta 120 a. 100 a.
Kincstári   rétről 450 a. 300 a. 150 a.
Szénatized Lencse-, lenes babtized Szőlős- és Vártövipuszta   300 a. 20 a. 20 a.
         
Örspuszta 300 a.
Hadapuszta 50 a.
Méhkasok száma 11 d. 400 d. 300 d. 225 d.
Sertések száma 25 d. 625 d. 288 d. 250 d.
Báránytized 15 d. 15 d. 22 d.
Malomkerekek   száma 4 3 5 5
Haltized 116 a. 1422 a. 1432 a. 432 a.
Halketted 150 a.
Vágóhídi illeték 150 a. 150 a. 150 a.
Vásárpénz 520 a. 540 a. 600 a.
Hagyatékból, eltűntek vagyonából 5000 a. 5000 a. 5000 a.
Széna- és tűzifaadó 5000 a. 5750 a.
Szalma ára 300 a. 350 a.
Mennyasszonyadó 150 a. 350 a.
Hordóadó 400 a. 450 a.
Bírságpénz 50 a. 1700 a. 300 a. 3618 a.
(a. = akcse, k.= kila, d. = darab, p. = pint)      

A mezőváros lakossága kalászosokból búzát, kevertet vagy kétszerest (a búza és a rozs egyenlő, vagy 1:2 arányú vetése) és árpát termelt. 1546-ban búzából 230 kilát szedtek tizedbe, tehát az össztermés 2300 kila volt.  1  kila a korszakban 22, 65 kg-nak felelt meg,106   tehát a betakarított mennyiség 521  mázsát számlált.  A szakemberek egy része által elfogadott, családonkénti 5-ös szorzószám alkalmazásával, a település lélekszámát (655+11   nőtlen  testvér+10 egyéb  nőtlen) 676 főre tehetjük,  de továbbra is hangsúlyozzuk, hogy ez nem fedi a valós lélekszámot. A fentiek alapján a kutató elé lép a kérdés, vajon az így megállapított mennyiség elegendő volt-e a mezőváros megélhetéséhez, hiszen ebből 52 mázsát elvitt a török, így a iakosság saját szükségleteire csak 469 mázsa jutott, s még ebből- a tételből is le kell vonnunk azt a mennyiséget, melyet a lakosok a következő évi termés biztosítására tettek félre. Elfogadva azt a kor szakirodalmában általánosnak tekinthető megállapítást, hogy egy  1000 négyszögöles kisholdon az idő tájt kb.  3 mázsa gabona termett,  arra az eredményre juthatunk,  hogy Bölcske lakói   109  kh-on  folytattak búzatermelést. Ebben az időben egy kh-nak megfelelő területen kb.  1  mázsa magot vetettek,107  ezek szerint a bölcskeieknek legalább 109 mázsa vetőmagot kellett tartalékolniuk, ha biztosítani akarták a jövő évi termést, így fogyasztás céljára mindössze 350 mázsa állott rendelkezésükre,  tehát egy fő élelmezésére 51,7 kg jutott.  Ha arra gondolunk, hogy  a középkori Németországban   180 kg-ra számítják a fejenkénti évi gabonafogyasztást, akkor a fenti eredmény nagyon is szűkösnek mondható.108 Az így rendelkezésükre álló fejadagot más gabonaneműekkel, így pl. kétszeressel pótolták, melynek    lisztjét   kenyérsütésre    is    felhasználták,    és    különösen    ínséges    időkben,    a kenyérgabonát helyettesítő árpa és köles is számításba jöhetett.   1546-ban a kétszeres és az árpa termelése elenyésző volt, így a búza pótlására nem igen jöhetett számításba. Itt kell megjegyeznünk, hogy ekkor még a puszták adatait nem tüntették fel — bár már Bölcskéhez tartozhattak —, mert egy csapásra megváltozik a helyzet 1562-ben, amikor a bölcskeiek kiváló gabonatermő helyei, Szőlős- és Vártövipuszta is belép a sorba. Ekkor, hasonló számításaink alapján 2070 mázsa búza termett, tehát négyszerese a korábbinak, melyből a tized levonása és a szükséges vetőmag félretétele után  1432 mázsa maradt a lakosságnak, melynek 1 főre eső átlaga 244 kg volt.   Ha ehhez  hozzászámítjuk a  kétszeres  közel  hasonló  arányú  termését,  akkor megállapíthatjuk, hogy a németországi szükségletet többszörösen meghaladó fejadag állt  rendelkezésre.   Természetesen   saját  földesurai   és   az  egyház járandóságát  még mindezekből  le kell vonnunk, de sajnos a korszakból egyetlen Bölcskére vonatkozó dézsmajegyzékünk sem  maradt. Ha feltételezzük,  hogy  minden  fél megkapta az őt megillető részt, a megmaradó gabona mennyisége még így is biztosította a helybeliek szükségleteit, s kissé csökkenő mértékben ez jellemzi a XVI. századot is.

Mivel a Duna mente Tolna megyei szakaszán a szuftán hász birtokai feküdtek, így az ott beszedett jövedelmek közvetlenül a kincstárba folytak. A termékek egy részét természetben, más részét készpénzben hajtották be. E gyakorlatot jól példázza Bölcske esete is, ahol 1549-ben a 123 lakos 80 fertál búzatizedét Ibrahim paksi :min a budai raktárakba szállítatja, ugyanakkor 27 gazda 12 fertálnyi kölesdézsmáját Pécsi Bertalan bíró,  13 termelő lentizedét és  1  fertál kendermagot Török Tamás vásárolja fel,  18 lakos pedig pénzben váltja meg kenderdézsmáját.109

Mindezekből következik, hogy a termények után és egyéb címeken befolyt összegek általában tükrözik a közösség gazdasági erejét, melynek összehasonlítási alaüiát megteremtve közöljük a szomszédos települések hasonló adatait:110

  Bölcske Madocsa Földvár Bölcske pusztái
1546 26328 7790 25000
1559 25098 5026 26278
1562 64415 9511 46276 9328
1580 70400 16000 68180 8128
1590 70400 16000 68180 7128

(Itt említjük meg, hogy Földvár adatai közé nem soroltuk be az igen tetemes, olykor másfél millió akcsés kikötő- és révbevételt. Hasonló megjegyzésünk, hogy 1590. évi adataink nem értékelhetők, mert kizártnak tartjuk az előző összeírással megegyező bevételeket.)

A táblázatból kitűnik, hogy Bölcske jelentős gazdasági erőt képviselt — más településekkel való összehasonlítás esetén is —, s a révjövedelmeket nem számítva Földvárt is megelőzte, pusztái pedig Madocsához közelítő eredményt mutathattak fel. Visszatérve a gazdasági helyzetet bemutató táblázatunkra, megállapíthatjuk, hogy a gabona őrléséhez a település megfelelő számú malommal rendelkezett, sőt Káldy-Nagy Gyula véleménye szerint, számuk növekedése arra mutat, hogy nemcsak gabonaőrlő, hanem kallómalmok is lehettek közöttük. Egy malomkerék után 50 akcsét fizettek a molnárok, így 1546-ban 200 akcsét a négy bölcskei molnár, Barát Miklós, Szép Gergely, Bálik Pál és Szőke Pál.111

A mezőváros figyelemre méltó gazdálkodási ága volt már a XVI. század II. felében a szőlőművelés, erre mutatnak kiváló musttized eredményei is. így 1562 körül — itt jegyezzük meg, hogy a defterek a terményeknél 3 év átlagát adják meg — egy családra már 1240 pint (2095,5 1) jutott, mely ma is jó eredménynek számít egy átlagos gazdaságnál. (A számításnál figyelembe vettük az összeírásban termelőképtelennek, vaknak, félkarúnak, tehetetlennek feltüntetett lakosokat.) Két évtized múlva a virágzó borkultúra a felére, a családonkénti 658 pintre esett vissza, ennek ellenére a helység jövedelemszerzésében még mindig elsöprő jelentőséggel bírt, melynek bizonyítására közöljük a búza és a szőlő termesztésének részarányát néhány Tolna megyei helységből:112

A helység neve és a termésadat éve A búza és a szőlőtermésnek  100%-nak véve
a búza / a szőlő
százalékos részaránya
Földvár (1561) 35 65
Bölcske (1580) 17 83
Madocsa (1580) 84 16
Paks (1566) 2 98
Fadd (1566) 84 16
Tolna (1576) 60 40
Bátaszék (1566) 35 65
Báta (1566) 27 73
Szentmiklós (1553) 100

A táblázat egyértelműen kijelöli Bölcske helyét a bortermelő helységek sorában. Itt jegyezzük meg, hogy kocsmáltatási jövedelem megadóztatásával helységünk esetében nem találkozunk, viszont hordóadóval igen, melyet az idegen bor árusítása után szedtek (nagy hordó 12 és fél, kis hordó esetén 6 akcsét). Ez talán jelzi, hogy a mezőváros bizonyos mértékű behozatalra szorult, vagy csak lakói ínyenckedtek, s nem véletlen az ilyen jellegű bevétel elmaradása 1562-ben.

A szőlőn kívül jelentős szerepet játszott a lentermesztés is, mert pl. 1562-ben 1260 akcsét fizettek (Örspuszta összevont 300 akcsényi len-, bab- és lencsetizedét nem számítva) dézsmába, mely megfelelt kb. 100 kila árának, tehát 1000 kila termésnek, azaz kb. 250 mázsának. Az említett Török Tamás-féle len- és kendervásárlás, tehát az a tény, hogy a lakosok igyekeztek társaik termését is megnyerni, talán előrevetíti a település életében később nagy szerepet játszó takácsipar meglétét.113

A rétgazdálkodásra vonatkozó összegünk két tételből adódik, nevezetesen a kincstári rét, illetve a Szőlős- és Vártövipusztán található kaszálók után fizetett adókból. Eszerint pl. 1562-ben 750 akcsét szolgáltatott be a lakosság szénatized fejében, és mivel ebben az időben egy szekér szénát általában 10 akcséval váltottak meg, a mezőváros dézsmája 75 szekér volt, összes termelése pedig ennek tízszeresét, azaz 750 szekeret töltött meg. A feudális korban falcastrumnak nevezett egy kaszás rét területét Acsády Ignác 800—1200 négyszögölre tette, amelyről általában egy szekér szénát gyűjtöttek be. Ha elfogadjuk az Acsády által megadott területmértéket, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a település népe 375—562 kh-on folytatott rétgazdálkodást. Itt jegyezzük meg, hogy a rétek területe nyilván nagyobb volt, de az összevontan szereplő 5000 akcsés, tehát igen nagy összegű széna- és tűzifaadót  nem   tudtuk  szétválasztani.114

A legelő után beszedett adóra csak 1570-ben találunk utalást, eszerint 4090 akcsét, viszonylag magas összeget fizetett a lakosság. A legelőadó kivetése gyakorlatilag törvénytelen volt, de a törökök így akarták megadóztatni a dézsma alá nem eső marha- és lóállományt. Mivel a juhokat külön írták össze, és egy legelőre kihajtott állat után egy akcse adót szedtek, így megállapítható, hogy a bölcskeiek kezén, a legelők viszonylagos szűkössége ellenére 4090 szarvasmarha és ló .volt. Ha figyelembe vesszük, hogy a nagy határú és döntően állattenyésztő Szeged lakossága ugyanebben az időben 25000 akcsét fizetett, akkor mezővárosunk eredménye kifejezetten jónak mondható.115

A számos és gondozott gyümölcsöskertre utal az 1500 akcsényi gyümölcstized, a konyhakerti növényekre ugyanakkor csak elszórt adatokat találunk, így 1549-ben 8 akcse hagymatizedet, 1570-ben pedig már tetemes adóként 577 akcse fokhagyma-dézsmát szedtek be.116

Az állattenyésztésről  felületesebb áttekintéssel  rendelkezünk,  ennek részben oka az is, hogy a jószágok bizonyos köre nem volt dézsmaköteleS, bár mint az előbb láttuk, ezeket is megpróbálták rejtett módszerekkel összeírni. A növényekhez hasonlóan itt is három év átlaga alapján számították az adót. Az 1562—1590 között jelentkező 15—22 bárány nem mondható tetemes mennyiségnek, mert ez csak  150—220 darabos   szaporulatot jelent.   Ha  ehhez  hozzászámítjuk  az  anyajuhok  számát,  mely ugyanennyi  volt,  mert évi egy  elles  eredményeképpen  egy  báránnyal  kell  számolnunk, valamint azt, hogy a korszakban dívó szabad pároztatásnál 30—50 anyajuhra esett egy kos, így a bölcskeiek juhállománya  1562—1590 között 300—450 darabot tett ki.  Ez az érték mindenképpen kevésnek tűnik, mert   1559-ben Lakatos Lukács kezén   300,  Kór Jánosén  250  birkát  találunk.  Természetesen  elképzelhető,  hogy  a mezővárosban csak néhány gazda szakosodott juhtenyésztésre, de a kor élelmezési, ruházkodási szokásait figyelembe véve ez nehezen hihető. Ráadásul a magyar dézs-maszedési   gyakorlatban  teljesen  ismeretlen   adónemként,   az  előbb  említett Lakatos Lukácstól   1549-ben   120 akcsét vasaltak be   100 db báránybőr után.  A defterekben feltüntetett sertésadó nem teszi lehetővé a tartás méreteinek pontos meghatározását, mert az egy évnél fiatalabb állatok után nem kellett dézsmát beszolgáltatni. Mindenesetre az 1562. évi 625, de még a későbbi 288, illetve 250 darabos, egy évnél idősebb állomány  is elfogadhatónak tűnik.   1549.  évi  adatunk, mely  szerint  102 lakos 240 disznó után 480 akcsét adott, jelzi azt, hogy gyakorlatilag egyetlen portáról sem hiányozhatott   a   sertés.117   Az állatoknál maradva szólnunk kell  az ún.  kinnáréról, vagyis mészárszékadóról, vágási illetékről. A törökök  1  szarvasmarha levágásáért 2, egy juhért   1   akcsét  számítottak fel.   1546—1590  között  a beszedett  adó  88—200 akcse között mozgott. Az 1549. évi részletezett defterből megtudjuk, hogy az akkori 88 akcse kifejezetten csak marhák letaglózásából folyt be, tehát úgy tűnik a disznó mellett a juhokat is házilag vágták le. Ha belegondolunk, hogy egy átlagos szarvasmarha súlya 500 kg, akkor pl. az 1570-ben levágott 100 darabé 50.000, tehát az ez évi kb.  700 főnyi  lakosra fejenként 71   kg,  azaz napi   19—20 dkg jutott, mely jó eredménynek mondható, ráadásul még kiegészíthették disznó-  és juhhússal,  baromfival, valamint hallal is.118   Haltized címén  1546—1590 között 116—1422 akcsét fizettek, mely összeg az ez idő tájban mutatkozó madocsai 500 akcsés csúcsértéknek csaknem  háromszorosa.  Talán  ez  is egy  halvány  érv arra nézve,  hogy  az egykori Partmadocsa  halászóhely  Várréve  néven  Bölcskéhez  került.  A  folyóban   fogott hal után általában tizedet, de a halastavak vagy a folyónak halban gazdag részén fogott halnak a felét kellett beszolgáltatni. Halkettedet csak 1546-ban írnak össze, ekkor a bölcskeiek 150 akcsét fizetnek. A forrásainkban előtűnő Bálik (törökül halász) családnév ekkor még nyilván a foglalkozást jelöli.119 Kiterjedt méhészkedésre utal az 1562. évi 400 és az 1580. évi 300 darab méhkas, mely olykor háromszorosa a környék településeiben lévőkének.

Különös adónemként ún. devsirmét, azaz bírságpénzt szedtek, elsősorban verekedésért, és a 300 akcsés értékhatár (lásd előbb a dzsizje-adóról írottakat) itt is irányadó volt. Arra, akinek ingó javai nem érték el a 300 akcsét, fejbetörésért 100, vérző seb okozásáért 50 akcsét róttak ki, a gazdagabbakra ugyanezért már 300-at. A bölcskeiek 1562-ben 1700, 1580-ban 3000 akcsét "verekedtek össze", a földváriak 5000-et, míg a "szolid" madocsaiak csak 650-et. (Természetesen a büntetéspénzt más okból is kiróhattak.) Mindenesetre az 1549. évi defter szerint — mely konkrétan felsorolja az elkövetett bűnöket — verekedésért (egy esetben a saját anyja meg-veréséért), illetve veszekedésért járt a bírságolás.'20 A XVI. századot lezárva még egy kereskedésre utaló adatot említünk meg, nevezetesen, hogy 1565-ben helységünk vásárvámja 540 akcse volt,'21 mely nem mondható nagy összegnek, főleg Földvárhoz viszonyítva, de egy újabb adalék Bölcske mezővárosi volta mellett, hiszen vásártartási jogot csak a király adományozhatott, mely együtt járt a mezővárosi rangra emeléssel. A község mai belterülete több középkori elemet őriz, s utcahálózatát, központi épületeit figyelembe véve, úgy érezzük, hogy a vásártér a Paksiak egykori udvarháza (Granárium) és a mai református templom előterében, esetleg a Szentháromság  téren lehetett.

A XVII. században sajnos — egy-két elvétett adat kivételével — török forrásaink elsősorban az adminisztráció lezüllése miatt megszakadnak, ugyanakkor a fokozódó háborúskodás miatt magyar részről sem kényeztetnek el minket. Tolna megye XVII. századi levéltárának elpusztulása pedig azt jelenti, hogy mindössze csak a családi, olykor egyházi anyagra támaszkodhatunk. Á századból előkerülő forrásaink döntően kereskedelmi jellegűek, így mindjárt az a többször idézett tanúkihallgatási jegyzőkönyv, mely ugyan hatalmaskodásról szól, de több gazdasági jellegű adatot is ránk hagyományozott. Kiderül, hogy 1601-ben Varga Bálint bölcskei kereskedőre akkor törnek rá a hajdúk, mikor Baranya megye és Pest között bort szállít. Szabó András azért jár Bölcskén, hogy valamilyen adósságát beszedje. Bucska Balázs a pesti vásárról hazafelé jövet Földváron 40 aranyért eladja árpáját, s a befolyt összeget fogva tartott kereskedőtársa kiváltására fordítja. A hatalmaskodó hajdúk további 200 íorintért felajánlják, hogy a borszállítmányt elkísérik Pestig, s megóvják más csapatok támadásától, viszont a pénz elmaradása esetén a bölcskeiek kezén lévő hajó felgyújtásával fenyegetőznek (részletesebben lásd 2. sz. melléklet). A mezőváros lakosságának egy része elmenekül ugyan, de további forrásaink alapján nem beszélhetünk a település elnéptelenedéséről, sőt 1620-ban Révay László "jó magyar falunak", a korabeli szóhasználatban tehetős közösségnek tartotta, továbbá idézhetjük a század első harmadában készült összeírásokat, melyek a ráckevei náhijében itt írták össze a legtöbb lakott házat.122 A lakosok egy része jó érzékkel a kereskedelem felé fordult, s a továbbiakban is sokan e területen keresték boldogulásukat. 1648/49-ből megmaradt Batthyány Ádám számadáskönyve a tőzsérekkel  való társulásáról, melyből kiderül, hogy leghivatásosabb marhakereskedői a bölcskeiek, akik közül — hihetetlennek tűnik —, de két év alatt a következőket említik:  Csanádi  Mihály,  Sánta Ferenc, Baranyai Péter, István Kovács(!), "egy másik" Kovács István, Hardi Gergely és Mihály, Keresztes István, Latos János és György, Bodor Pál, Bornemissza András, Baján Tamás, Tót Mihály, Csordás Ferenc, Györfi András, Deák Péter, Varga Miklós, Bán Tamás, Nagy András és János, Mészáros Mihály. A marhákat Kecskemét környékén vásárolják fel, s innen hajtják nyugat felé. Általában négyen-öten társulnak,  "voltak együtt ötöd magukkal  ... Nyertek tall. 332, egyik személyre esett 83." Eljutnak,   illetve   üzletelnek  a  következő  kereskedőkkel:   Graz,   Bécs,   Purgó   (stájer Burgau), bavariai (bajor), olasz. A vállalkozás még ügy is gazdaságos volt, hogy a nyereségen kívül   1  tallér "kijáró pénzt" fizettek Batthyány Ádámnak. Vezetőik Keresztes István és Latos János, akik gyakran együtt is vállalkoznak, melynek során, csak közös útjaikon 582 ökröt hajtottak fel, s voltak olyan eseteik is, mikor csak a bevételüket tudjuk, melyből az eladott állatok száma pontosan nem állapítható meg (részletesebben  lásd 3.   sz.   melléklet). Talán valamilyen kapcsolatot sejtet, hogy két évvel később,   1651-ben egy Veszprémi Latos Péter nevű marhakereskedő kerül az úriszék elé. Könnyen elképzelhető, hogy valamilyen rokonságban állt a mi Latosunkkal, de kereskedelmibe majdnem biztosan, mivel mind a ketten tőzsérek voltak.123 Latos János kiváló kereskedő, a Dunamente jeles alakja, meghatározó személyisége lehetett, mert  1650 körül  arról értesülünk, hogy — a tőzsérségen túl — Batthyány Ádámmal együtt a halkereskedelembe is részt vesz (8. kép). Latos arról panaszkodik,   hogy   ha   "Eö   Fölsege   rajtunk   nem   könjörül   tehát   pusztán   köl   lakó varosunkat   hadnunk",   s  a bizonytalan  viszonyok miatt menlevelet kér maga és  a "halas emberek" számára, hogy Batthyánynak bátorságosan tudják "felvonni és felvinni" a kifogott halakat.124  Gyakorlatilag e levél rövid ismertetésével ki is merítettük Bölcske  törökkori  gazdasági vonatkozású forrásait,  nem  számítva az   1683. évi kamarai felmérést, melyet azonban már az előzőekben  érintettünk.

Kutatásunk megkezdésekor — főleg a családnevek vizsgálata kapcsán — egyik megfigyelési szempontunk a "Bölcskei" családnév előfordulása volt. így a már korábban említett XV. századi pécsi egyházmegyei klerikus után, a következő előbukkanó személy, Bölcskei Gergely, szintén pap, 1537-ben a fehérvári keresztesek konventjének lektora.125 Reméljük, nem tűnik okoskodásnak, ha elmondjuk, hogy a Bölcskével foglalkozó, a faluval kapcsolatos oklevelek döntő többségét a keresztesek állítják ki, ők végzik a határjárásokat a világi hatóságokkal stb. Természetesen a helységünkhöz legközelebb eső hitcleshely szerepet is ők látták cl, mivel Madocsa, Földvár és Paks monostorainak ilyen jellegű funkciójáról nem tudunk, s a többi Tolna megyei hiteleshely (Cikádor, Szekszárd) hasonló távolságra feküdt, mint Fehérvár. Bölcskei Gergely választása talán származhat a fel vázoltakból. Mindenesetre személye, s a továbbiakban ismertetésre kerülők újabb adalékul szolgálhatnak Bölcske valamilyen szintű korai iskolájának meglétéhez. Következő alanyunk, Bölcskey István már a korszak "legdivatosabb" foglalkozását űzi, vitézkedik Palotán, s innen írja 1578.  május  9-én  hitlevelét egy magyar rab ügyében Deli  Kurtnak Fehérvárra.126

8. kép. Latos János bölcskei kereskedő levele Szily Gergelyhez, Batthyány Ádám tiszttartójához (OL P 1314. Missilis 28552.)

 

"Vitézlő jó szomszéd barátom! Köszönetemet és minden tisztességes dologban ba­rátságomat irom kegyelmednek, mint jó szomszéd barátomnak. ím az szegény nagy­ságos jőve hozzám, addig sira, könyörge, hogy hitlevelemet adnám érte be kegyel­mednek, jóllehet, hogy nagy fogadásom vala, hogy hitlevelemet rabért soha nem adom be, de mindazonáltal, noha kegyelmed esméretlen barátom, az szegény nagy­ságosnak az ő sírását, könyörgését, főképpen az Istent tekintvén, hogyha kegyelmed meghagyja az háromszáz forintban, fele pinz, fele marhával, kegyelmed hagyjon negyven napot neki és kegyelmed küldje ki az én hitemre. Vagy őmagát vagy váltságát beküldőm kegyelmednek, abba vétek nem esik. Ha pedig az hagyott napnak előtte meghalna, a testét beküldőm kegyelmednek. Te kegyelmed az. én hitembe, em­berségembe semmit ne kételködjék, az. (hagyott) napra valamit talál, mind sarczolásával beküldőm kegyelmednek. Isten tartsa kegyelmedet jó egészségben." A levél talán bepillantást enged az egymással szembenálló, de egymást megbecsülő' és tisz­telő' török és magyar vitézek közötti viszonyba.

Pécselyi Király Imre híres író és prédikátor 1611-ben megjelenő' művét többek között Bölcskei István komáromi lelkésznek ajánlja.127 Úgy érezzük, hogy ez már sokkal élőbb kapcsolat, mert mezővárosunk lakosságának egy része egy évtizeddel korábban éppen ide, Komáromba menekül. Amennyiben a lelkész valóban bölcskei származású, akkor ez egy újabb adalék helységünk korai reformációja mellett. A komáromi prédikátor után jelentkezik egy másik lelkész Békésen is, Bölcskei Mihály, akit 1675-ben a csatári zsinat mozdít el hivatalából, mert csak a templomban ke­resztel.128 Talán az ő rokona lehet az az ifjabb Bölcskei János, aki 1690-ben a franekeri híres egyetemen tanul.129 A Bölcskei családnevűek Békés megyébe kerülése összefüggésbe lehet azzal a ténnyel, hogy a Paksi famíliának e tájon, Békésszentandráson, Komlóson, Csabacsüdön és Szentetornyán is voltak birtokai. Mindenesetre nem lehet véletlen, hogy a család tagjainak nemességét 1617-ben Komárom megyé­ben hirdetik ki, 1720-ban pedig Békés vármegyében igazolja nemességét Bölcskei János, talán a korábbi franekeri diák.130 1720-ban az országos összeírás idején már Bölcskei családnevűekkel találkozunk Baranya, Borsod, Fejér, Komárom, Nyitra és Sopron vármegyékben, illetve Kecskeméten.131

 

  
Előző fejezet Következő fejezet