III. A Völgység néprajza
  
Előző fejezet Következő fejezet

III. A Völgység néprajza

 

Útikönyvünk történeti fejezete meggyőzte már arról az olvasót, hogy vidékünk arculatának formálásában az utolsó három évszázadban is több különböző nyelven beszélő népcsoport jelenig ható nyomot hagyott. A sokban azonos természeti és történeti adottságok ellenére is szinte minden falu sajátos utat járt be, s a Völgység a népességi-néprajzi sokszínűséggel jellemezhető leginkább.


A vidék magyarsága

 

A magyarság több népcsoportra, sajátos műveltségű néprajzi egységre osztható. 1720 óta kisebbségben voltak, csak a második világháborút követően kerültek többségbe a telepítések során. Lényeges müveltségbeli eltérés van az 1945 után idetelepült népcsoportok és az őslakosság között, de a magyar őslakosság sem egységes. A felekezeti hovatartozásuknak fontos szerepe volt a területi különbségek és azonosságok fenntartásában.

 

Az őslakos magyarság

A katolikus magyarság a Völgységi-patak felső folyása menti falvakban (Magyaregregy, Kárász, Vékény, Szászvár, Császta, Máza és Györe) élt. Utóbbi kettőbe jelentős számú német is települt. A többi faluba települő németek elmagyarosodtak. Katolikus magyarok éltek továbbá a német falvak gyűrűjében lévő Hanton, Aparon, Kisvejkén, Bonyhádon, Zombán. A vidék magyar reformátusait a kialakított szoros házassági kapcsolat, műveltségük hasonlósága miatt sokan a sárközi magyarsággal azonosították. Ők több helyen szerbekkel, majd németekkel éltek egy faluban. Ritkán házasodtak össze a németekkel. Ennek ellenére szórvány jellegük miatt a falvak elnémetesedtek. A XVIII. században még számottevő reformátusok eltűntek Mecseknádasdról, Hidasról, Nagymányokról és Bonyhádról. Csak Váralján és Mázán maradt meg néhány református család. Sokan költöztek Pécsváradra, Zengővárkonyba és a Sárközbe.

A nyelvészet besorolása szerint Baranya északi része, az ezzel érintkező magyar falvak, továbbá a tolnai Sárköz is az ún. észak-baranyai nyelvjáráshoz tartozik. „Három-négy emberöltővel korábban erősebb volt a tájnyelviség, mint mondjuk az 1930-as években. 1831-ben - elsőként -Szikszay József váraljai református prédikátor foglalta össze a völgységi járásban fekvő helységek magyar nyelvi különlegességeit... A szomszédos Hegyhát magyarjainak nyelvi sajátosságait pedig Kulcsár József próbálta leírni 1897-ben." Utóbbi úgy összegezte, hogy e vidéken, akárhogy is nézi „...nincs annyi eredeti sajátosság, annyi régi nyelvkincs, annyi ósdi za-matú alakzat, mint némely tősgyökeres magyar vidéken...".Véleménye szerint a vidék magyarjainak jelentős része - évszázadokkal korábban -szláv eredetű, vagy legalábbis kettős nyelvhasználatú volt. Az északbaranyai nyelvjárást, ha töredékében is, de tükrözi a györei magyarok régi tájszólása, amely az 1970-es évekre alig maradt meg. „Steiner Ádám györei iskolaigazgató így összegezte a sajátosságokat. A „ly" sok helyen csak „1" volt. A golyó, gólya, folyó helyett goló, góla, foló. Az „ezen a helyen" úgy hangzott, hogy „ezen a helön". Ha a györei kisbíró dobolt, így mondta: Foló hó 24-én stb. Az igéket jelenidő egyes szám 3. személyben a ,,-ja, -je" helyett „i"-vel mondta a régi györei: hozi, toli, rági, ráki, vági - a hozza, tolja, rágja, rakja, vágja helyett. A többes szám 3. személyben ugyanezek „k" végződést kaptak. A hozzák, hordják, vágják, helyett: hozik, hordik, vágik. A ,,-juk, -jük" végződés helyett ,,-unk, -ünk"-öt mondtak, így pl. a kivágjunk, hordunk, viszünk. Két példamondattal: „Összetakarítunk a helett. Kaszálunk a rétet." A régi Györe tájszavai a régi magyar köznyelv szókincse. Bekerült a falu nyelvébe több német köl-csönszó, főleg a bányász szakszavak.

A magyarlakta Völgység népviseletéről szólva leggyakrabban a református váraljait és a katolikus szászvárit említik. Bukovszky János a szászváriak piros rakott szoknyáját szláv eredetűnek tartja. Várszegi Alajos a századelőn viselt blúzok dús csipke díszítését a németekkel való együttélés hatásának tekinti. A 30-as évekbeli gyöngyösbokréta felvonulására emlékszik, a női viselet ezután fokozatosan eltűnt, az 50-es évekre az utolsó menyecske is kivetkőzött Szászváron.

A katolikus györei magyarok a váraljai viselettel egyezően „bütkös" harisnyát hordtak ugyan, de átvették a svábok lábbeli viseletét, a „pacsker"-t hozzá. Még színeiben is a sváb ízléshez igazodtak, lila, kék és piros színűre festették. Az elejét rózsásan „ludgege" mintával díszítették. Használták a másik hagyományos sváb lábbelit, a klumpát is. Az ófalusi, bátaapáti vagy óbányai klumpakészítőktől vették a bonyhádi klumpapia-con. A pacsker azonban mindig otthon, házilag készült.

A váraljai lányok pártát viseltek a homlokuk felett. Háromsoros újabb változata a „tornyosbársony". „Parasztfonás"-ban volt a hajuk -fejközépen végig fonva -, a hajfonat végére széles selyemszalagot kötöttek. Fehér vászoningük len, majd később pamut, magukszőtte bodorvászon, amelynek ún. mellé, vagy nyakból szabott ujja felső vége egybe volt ráncolva az ing eleje és háta nyaki részével. Az ingujj külső részét a nyaktól a kézelőig keskenyebb-szélesebb sávban elhelyezett mértanias és folytonos mintákkal díszítették, a gyapjúnak a szálasabb, hosszabb és durvább szálaival „szőr "-fonallal, ezért nevezték „szőrös ingnek". A fonal színe piros és kék volt a fiataloknál és fekete az időseknél. A minták neve: ablakos-csillagos, rákos, szegfűs. A 30-as évektől a régi ingek mintájára finom „sóti" (sifon, batiszt) „selyemsóti" és pamut gyári anyagból varrattak inget és szőrhímzés helyett gyári csipkebetétet tettek az ujjába. Ünnepre drágább selyem- és bársony-, hétköznapra olcsóbb kartonblúzokat és pruszlikokat vettek fel. A szedett ingnyakat gyöngysor fedte. Mély nyakkivágású fekete mintás selyemmellényükön kétsoros fehér gyöngyrátét volt, elől gombok helyett fekete pántlikafüzérrel zárult. A húzott fekete „hímzett bársony" szoknya piros, lila, sárga és zöld apró hímzéssel készült. A r avar ott kétsoros selyemszalag a „két pántlika". A szalag térd alá ért. Peruin húzott, a szoknyánál rövidebb fekete hímzett bársony a kötényük egy selyemszalaggal rávarrottan. A legalsó alsószoknya a combközépig érő szűk „leszorító", mely fölé három kikeményített „ pöndő"-t - 2 „sóti", egy csipkés - hordtak. Bütykös harisnyájuk térdig érő sárga, vagy barna, vagy szürke. Piros bársonypapucsot vettek a lábukra. Télen „berliner" nagykendővel egészült ki a ruha. A menyasszony parittya alakú, több részből összetett fekete alapon fehér hímzett, színes selyemszalagos főkötöt viselt. Ez a századelő, az 1910-es évek viselete, mely megtévesztésig hasonló a sárközihez, de vannak jellegzetes váraljai jegyek. Elsősorban a hímzésben jelentkezik, a váraljai főkötőhím előrajzoló-asszony ok híresek voltak szabadrajzú hímzéseikről.

Az asszonyok a ruhával harmonizáló selyem- vagy bársonykendőt hordtak sarokkal a tarkójuk alá lekötve. Később váltotta fel a papucsot a kerek orrú fekete pántos cipő és a piros csizma. A fekete selyem vállken-dőt tavasztól őszig viselték. A felső ruházatban napjainkra a fekete bársonyt felváltotta a ternó és a kasmír. A magyar falvakban férfiak általában mindenütt fehér vászoninget (Váralján gazdag fehérhímzést „rácrovást" raktak rá) és fekete bársonymellényt hordtak. A mellényre zsinóros mentét-kabátot vettek. Nyáron hosszú bőrszárú fehér vászonvagy gyolcsgatyát, télen vászonból nadrágot vagy zsinóros csizmanadrágot hordtak. Nyáron többnyire mezítláb jártak. A férfiak rámás csizmát viseltek. Fejüket kalappal fedték.

Váralja a XIX. sz. folyamán és a XX. sz. elején a bútorkészítés központja. A váraljai bútor alapszíne sötétkék. Ezen, illetve a fehér és sárga vagy piros mezőkön tarka virágozással, amely főként sajátos, tömött csokrokból áll. Jellemzőek a változatosan kialakított padok - sokszor magas orommal és az ülés alatti polccal, kis fiókkal - a mennyezetes ágyak, tálasok stb.

Várszegi Alajos még ismerte az ötvenes évek küszöbén az utolsó magyar gelencsért, fazekast, aki Szászváron dolgozott. A vidéket többnyire az óbányai, nádasdi, mórágyi németek látták el.

A régi magyar házak három részre oszlanak, szoba, konyha, szoba. A fal tömés, más szóval tömöttfal. A tetőszerkezet szarufás. Az ablakok fatáblásak. A tornác oszloptalan, inkább csak eresznek nevezhető. A legrégebbi szobai tüzelő a konyhából fűthető banyakemence.

A népszokások közül a legjellegzetesebbeket és a leginkább jellemzőket emeljük ki. Minden györei utca elején állott egy Krisztus-kereszt. Nagycsütörtökön az utca lakói ezeknél felváltva virrasztottak, imádkoztak. „Nagypéntek volt a „hímöstojás" készítésének napja. Itt is „kicával" írták a tojásokat. Az olvasztott viaszba kormot tettek, hogy készítés közben jobban lehessen látni a mintát. Ezek a minták - néhány vonástól eltekintve - egyeznek a váraljaival és a szászvárival, ám a györeiek ingerülten állítják, az ő mintáik az „igaziak", a váraljaiaké és a szászváriaké csak „felkapott", de nem az igazi. Ilyen hagyományos minták a kötőfékes, gereblés, sálas, karácsonyfás, szögfüves, rozmaringos, tökmagos, kacsalábas, békahasas, végtelen, fékkötős, tulipános stb. A tojás színét többnyire a kifőtt hagymahéj adta, sárgásbarnát, vagy ha tovább benne hagyták a barnát. Készítettek fekete tojást is, ehhez a kovácsműhelyben gyűjtött vassalakot, az ún. „vas-szar"-t használták." Húsvethétfőn viszik a keresztanyák az ajándékjaikat a keresztgyerekeknek, amiből nem maradhat ki a hímestojás. A locsolkodás Győrében nem volt szokás. Szászváron nagy locsolkodást rendeztek a legények gémeskútból. Később elhagyták, csak a legénykék jártak „szagosvízzel" locsolkodni.

Megvolt a szokásrendje a gabonaaratásnak, a szüretnek, a kukoricabetakarításnak. A téli ünnepkör Luca napját másutt is ismerték. Győrében karácsonykor karácsonyfának a borókát vágták. A karácsonyi asztal alá szénát, kötőféket tettek, ezek jelképezték a betlehemi istállót. Győrében és Szászváron inkább az egregyi legénykék járták a házakat, a betlehemezés Egregyen volt szokás. Az aprószentekelés, a szilveszter és az újév zárták a téli napforduló szokásait.

Nagy sokadalommal járó ünnep a templomok védőszentjeinek napja: a templom búcsúja. Győrében ez a június 24-e, Szent Iván napja. A szászvári augusztus 15-én Nagyboldogasszony napján, a szászvári nagybúcsú vásárairól volt híres. A búcsújáró helyek közül a magyarok ,főleg Egrögyre mentek, a szent kútnál megkenték szemüket ... jártak Gyüdre, Papdra lábfájás miatt..., Cikóra a sánták, tüdőbetegek, azután Csicsóra a körösztel... , Egrögyre a vakok, sánták ..."

A váraljai gyöngyösbokréta 1933-ban még élő népszokásokat állított színpadra a „fonó" és a „szüreti korona". A Váraljai Hagyományőrző Népi Együttes 1976 óta a falu közösségi életének centruma, a helyi hagyományokból feldolgozott: az „Este a fonóban", „Húsvétkor Váralján", „Lakodalom", „Szüret", „Váraljai asszonykarikázó", „Leánykarikázó", „Csárdás öregesen és verbunk". Az egregyi néptáncosokkal együtt ők örökítik át az ifjú nemzedékekre mindazt, ami őseink gazdag népi kultúrájából még megmaradt.

 

A bukovinai székelység

A Völgység legmarkánsabb magyar néprajzi-etnikai csoportja, hiszen Andrásfalvy Bertalan 1968-ban részleges vizsgálatai alapján megállapította, hogy az összes telepescsoport közül a bukovinai székelyek maradtak leginkább az új lakóhelyükön. Földi Istvánnak az ötvenes-hatvanas években végzett felmérésekor mintegy 8000 székely élt a Völgységben. Mielőtt rövid néprajzi összegzést adunk, nem árt kiindulópontként tisztázni, hogy kik a székelyek?

Ma a székelyek, a romániai magyarság egyik nagyobb egységét alkotják, az egykor keleti határok védelmére telepített szabadalmas jogállású, sajátos szervezetben és önkormányzatban élők leszármazottai. A legmegbízhatóbb kutatások szerint is mindig magyarul beszéltek, különleges történelmi tudattal és sajátos nyelvjárási és néprajzi sajátosságokkal rendelkeznek. A bukovinai magyarok, a székelység egyik néprajzi vagy etnikai csoportja, az 1764-es madéfalvi véres vízkereszt után Moldvába menekült csíki és háromszéki székely családok utódai, akik 1776 és 1785 között Bukovinában öt magyar falut alapítottak: Istensegíts, Fogadj isten, Józseffalva, Hadikfalva, Andrásfalva, s akik 1941-44 közötti bácskai évek után a tolnai Völgységben, Baranya és Bács megyékben élnek.

Népi kultúrájuk 180 éves nyelvi elszigeteltség következtében igen sok archaikus vonást őrzött meg. Olyan elemek teszik jellegzetessé etnikai egységüket, mint a XVIII. századi székelység idegen népcsoportok környezetében konzerválódott vonásai, az ezekre rakodó bukovinai hatások, valamint azok, amelyek a visszatérés óta fokozatosan meghonosodtak. A XIX. század második felében lejátszódó elszegényedésük nem a szétszó-ródáshoz, hanem a fennmaradásért folytatott kemény harchoz, hatalmas népszaporulathoz, optimista vállalkozó kedvhez vezetett. Kevésbé ismert anyagi kultúrájuk, pedig a megkülönböztető-kiemelő tényezők egyike a kétségtelenül fejlett sok tekintetben belterjes árutermelő gazdálkodás.

A dunántúli telepítéssel az életformaváltás - új történelmi-gazdaságitársadalmi közegbe kerültek - a közösségi kultúra felbomlásával járt. Beilleszkedésüket meghatározta, hogy tárgyi felszereléseiket, vagyontárgyaikat alig hozhatták magukkal, szinte csak szellemi kincsekkel érkeztek.

Magyarságukat legfőképpen nyelvükben őrizték meg. Csaknem érintetlenül megmaradt a XVIII. századi erdélyi székely nyelvjárás. Nyelvükre, mint általában a székelyek nyelvére, jellemző a zárt magánhangzók használata. Az „e" hang helyett gyakran használják az ún. zárt „e" hangot, az i helyett az ü hangot. PL: szű-szív, üdő-idő, tü-ti. Szóvégi e hang helyett ö hangot ejtenek: münköt-minket, ököt-őket stb. Ezek a régi középkori nyelvállapotra utaló jelenségek. Sok régi, csak a régi középkori magyar nyelvben meglévő ragot őriztek meg. Pl.: a -lag, -leg rag: „Egy águlag van befonva a haja" „Sírólag áll a szája". Az ómagyar nyelvben sem volt hasonulás, valamikor a középkor - a XVII. század - folyamán alakult csak ki. A bukovinai székely tájnyelv sem ismeri a -val, -vei, -vá, -vé rag hasonulását, például vízvei, szekervel, kézvei stb.

Népi írásbeliségük az anyamüveltségtől való elzártsága folytán erősen hagyományőrző, műfajilag szűkebb skálájú, és későbbi, mint a magyarság törzsterületén élőké. A katolikus szórványegyház istentiszteleti gyakorlatához kötődő vallásos énekeket, búcsús és halotti énekeket, sira-tókat és világi énekeket-verseket kéziratos füzetekben gyűjtötték össze írástudóik. Ezekben a kéziratos könyvekben származásukról, múltjukról, falvaik történetéről is számot adnak. 1945 után ez a tematika erősödik fel, és a prózai írások, visszaemlékezések szaporodnak el. Olyan történetinéprajzi értékekkel bíró írók emelkednek ki közülük, mint Lörincz Imre, Sebestyén Ádám, Gáspár Simon Antal. Utóbbi székely népi ismeretanyagát térképezte fel Bosnyák Sándor, amikor rögzítette a hiedelemvilág, a világkép, a mitikus alakok, a jeles napok, az álomfejtés adatai mellett a népi orvoslás, az életkorok hiedelmeit, a történelmi emlékek-mondák körét. A bukovinai székelyek az egyik legnagyobb olvasmányműveltséggel rendelkező néprajzi csoport. Már több mint száz éve folyik körükben az e forrásokból táplálkozó népmesék gyűjtése. Olyan nagyszabásúak mint Dégh Lindáé, Penavin Olgáé, Sebestyén Adómé, Forral Ibolyáé.

A bukovinai székelység a magyar népzene erdélyi nagy tájegységéhez tartozik, az egyik legismertebb népzenei kistájegység. Dalaik, balladáik egy részét már az erdélyi székelyek között sem lelték fel a kutatók, míg más részüket a csíki és háromszéki székelyeknél találták meg. Kodály Zoltán 1914 tavaszán kereste fel a bukovinai magyar falvakat és 263 dallamot örökített meg. A régi stílusú énekeket tartotta a magyar népzene legértékesebb darabjainak. Kiváltképp a gazdag díszítő hajlítgatásokkal énekelt parlando (beszélve) és rubato (szabadon) előadott dallamok művészi kifejezőereje, kiérlelt népi sajátosságai ragadták meg. Bartók és Kodály zeneszerzői nyelve, stílusa, élményanyaga az erdélyi és bukovinai gyűjtésben gyökerezik. Kodály Székelyfonójában, kórusműveiben és ének-zongora átköltéseiben számos Bukovinából gyűjtött dallam és szöveg kap ihletet több szólamú feldolgozást.

A bukovinai székelyek szerették a társas összejöveteleket, kedvelték a zenét és a táncot, ^nélkül sem az év szokásai, sem a családi élet nagyobb ünnepei sem eshettek meg" - jellemezte találóan Johann Poleck énekes-táncos szokásaikat. A lakodalom a legkitűnőbb alkalom a különféle táncokra. Főleg az idősebbek mulatsága, akiknek más táncalkalmakon nem illett aktívan részt venni. A legrégibb táncok a női körtáncok, középkori örökséghez kötődnek, általában a kontyoláshoz kapcsolódnak. Ismerik az ún. csürdöngölőt, a férfi szólótánc erdélyi válfaját. Mint a Kárpátmedence többi népénél a vegyes párostáncok - a csárdások - a magyar népi táncok többségét alkotják. A bukovinaiak az „esküttés" után három táncot járnak a menyasszony tiszteletére a „hazai" (menyasszony)-tánca, a silladri, amit neveznek „csoszogtatósnak", a magyaros vagy „örömruva"-tánc, melyet a menyasszony megajándékozása után a násznép az örömanyával jár, miután a kendőt-„öröm- ruva" az új asszony fejére kötötték. Csárdások a vendégüldöző dalok is, és a kontyolási menet táncai is. A lánctáncok a lakodalom végén járt menettáncok, „vendégüldöző" tánc. Láncba állnak a fiatalok és tánccal vonulnak ki. Ez az ún. „büdös vornyik", a vezető bármit csinál, a többieknek is azt kell tenni. Idegen eredetű táncokat is szép számmal őriznek. Java részük múlt századi vidé-kies német ún. kontra tánc, amelyek Bukovinában dívtak. A keringők és polkák, mint helyi táncok az áttelepülésnél etnikus, rájuk jellemző táncokká váltak. Meg kell említeni a hétfélést, ami hét különböző táncból álló szvit, a fenti idegen táncokból áll össze.

A székelyföldi viseletek jellegzetes öltözetdarabjai szinte mind jellemzik a bukovinai magyart: a férfiaknál a hosszú álló gallérú ing a tüsző-vel, bőszárú „gagyával", később fehér posztó „harisnyával". Hűvös időben házi szőttes posztóból készült deréktól lefelé bővülő szokmányt, vagy egyenes szabású, hosszú galléros fekete vagy barna kabátfélét, mentávát viseltek, többnyire csak vállra vetve. Mindkettőn szőrzsinór díszítés. Háromféle, juhbőrből készült felsőruhát ismertek: az ujjatlan, téli-nyári viselésre való oldalt csukódó „mejjesbundát", valamint az egész és fél térdig vagy derékig érő, elől csukódó hímzett bundát mintyán, vagy muntyán bunda néven, ami román hatásra utal. Mindháromnak magasan álló gallérja van rókaprémmel szegve. A női viselet kevesebb régies elemet őriz. A polgári hatásra megrövidült ing külön felső ingvállra és külön darabból álló alsótesti ruhára, pendelyre szakadt. Nyakkivágása gallértalan, négyzetes. Sűrűn ráncolt és hímzésekkel díszített a nyak és a kézelő. A szedések mintakincse mértanias motívumokból áll. Eredete az őskorba vész, a bukovinaiak őrizték meg a magyarok közt leginkább. A szoknyák teveszőr-rokolyák" gyári kelméből készültek. A szoknyát fekete színben az asszonyok is hordták, de jellemzőbb a magasan álló gallérú, derékban szabott hímzett hosszú bunda.

Szőtteseik bordó színű, mértanias mintázatú párna és kendővégek, melyeket pamut-, ritkábban kendervászon alapon szőttek. A bordó mintázathoz előszeretettel kevertek - feltehetően a kiemelendő mintasorokban -kevés feketét is. Általában széles egybekomponált, csaknem összezáródó motívumokat alkalmaztak, melyek más néprajzi csoportokkal nem té-veszthetők össze. A gyapjúból szőtt népi szőnyegek, a cserge és a festékes csak Erdélyben terjedtek el. Az erdélyi székely cserge nagyobb léptékű, hosszú szőrű, a bukovinai székely sűrűbb felvetésű, vékonyabb gyapjúból készült. A gyapjú eredeti színeivel dolgoztak, nyersfeketével és barnával. A minta szinte mindig kockás. Bukovinában a hétköznapi ágyra terítették. A festékes, a székely faliszőnyeg, festett gyapjúfonalból készült, kenderfonál láncfonalon szőtték. Általában sötét összhatású, az egész felületet összefüggően szép geometrikus minták díszítik. A „nagyvirágos", a „kicsivirágos", a „kígyós", „almavirágos", „csipkerózsás" a legismertebb, bordó, kék, zöld, fehér, sárga festett gyapjúból készült. Ma több helyen ismét szövik (Kakasd, Lengyel, Izmény, Györe, Hidas stb.).

Az év szokásai közül kiemelhető a karácsonyi és húsvéti ünnepkör. A legnevezetesebb és legszínpompásabb hagyomány a „csobánozás", vagyis a betlehemezés. Lemez-, illetve tv-felvételek örökítették meg a kakasdi, izményi, hidasi (andrásfalvi), és a kétyi, érdi (hadikfalvi) csobánolást. A karácsonyi kántálás sajátos változata a leányok megéneklé-se. Karácsony másnapján a legények csoportosan keresik fel a lányos házakat. A karácsonyi énekkel, tréfás szópárbajjal járó esemény a leányok megtáncoltatásával zárul. A kakasdi népi együttes újította fel és tette ismertté. A húsvéti tojásfestés a nagyhét foglalatossága. Minden családnál természetes volt egy szalma-vagy fatálnyi írott tojás. Méhviasszal írókával „kis licával" írták, hagymahéjból fózött festékkel festették. Kifújt tojásokat nem díszítettek, így a minták emlékezetben őrződtek meg. Leggyakoribb minták: napos, tyúklábas, gereblyés, kantáros, pókhálós, csillagos, cserelapis. Húsvét másnapján a bukovinai falvakban a gyermekek járták végig a házakat, s a mondókák, a köszöntő után piros tojást kaptak.

Az életkorhoz kótődő szokások közül itt most csak egy különlegességet emelünk ki. A keresztelőre a keresztszülök „kolozsmávaP érkeztek, ami egy-három méternyi gyolcsból és gyertyából állott. A fehér gyolcs az ártatlanság jele, a gyertya a hit világosságáé. A magas gyermekhalandóság miatt gondoltak arra, ha a gyermek meghal, legyen amit a nyújtópadra tesznek, gyertya amit meggyújtanak. A völgységi falvakban a hagyományok egy része megmaradt, de új tartalommal töltődött. Az ízes-zamatos tájnyelv kiveszőfélben, de őrzik családi-rokonsági kapcsolataikat. Él köztük a székelység összetartozásának tudata. A Völgységben 7 népi együttesük (Izmény, Aparhant, Kakasd, Hőgyész, Hidas, Kisdorog, Cikó). 4 népdalkörük (Bonyhád, Bonyhádvarasd, Lengyel, Tevel), 4 szövőszakkörük (Majos, Lengyel, Závod, Kisvejke) működik. A népművészet mestere Lőrincz Aladámé szövő (Majos), László László zenész (Izmény). Sebestyén Ferenc táncos (Kakasd). Fafaragóik Tusa János (Majos). Deréti István (Nagyvejke) és Szemcsuk István (Bonyhád), a székely fafaragás felújítói.

 

A felvidéki magyarok

Felföld, Felvidék, Felső-Magyarország. Korábban az Északi Kárpátok, a „tótsági vidék", a szlovákok lakta hegyvidék a történelmi Magyarországon. Trianon után a magyar köztudatban Felvidék a magyar lakta Csallóköz, Mátyusföld, Garamvidék, Ipolyság, a Kisalföld, Szlovákiára eső része is. A felvidéki magyarok a néprajz számára egyértelmű kategória, értjük ezen a Szlovákiában élő magyar nemzeti kisebbséget és azt a népelemet, amely belőlük 1920 óta, onnan kényszerűségből vagy anélkül az „anyaországba" érkezett. Az 1946. február 27-i csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény alapján mintegy 18 000 magyar települt a Dél-Dunántúlra. Mivel kijelölték és kötelezték őket a távozásra, kitelepítésként, elűzetésként élték meg a honfoglalás óta ott élő őseik földjének elhagyását. 1947 áprilisában-májusában jelentek meg Tolna-Baranya megyében a felvidéki telepesek első szerelvényei. A tágabb értelemben vett Mátyusföldről érkeztek. A tájegység a Kiskárpátok „Hegyaljától" a Hegyalattól és a Csallóköztől keletre terjed a Vág folyóig. Ide tartozik Kismácséd, Alsószeli, Felsőszeli, Deáki, Vágsellye is. A szakirodalom szerint egyes szerzők szélesebben értelmezik és keleten a Garamig, délen a Duna vonalával határolják le, északon pedig a szlovák nyelvhatárig. így Tardoskeddet, Udvardot és Nagysallót is ide sorolhatjuk.

Mátyusföld területén a középkorban évszázadokon keresztül majorsági gazdálkodást folytató uradalmak játszottak meghatározó szerepet. A kedvező értékesítési lehetőségek, Bécs és Pozsony, a bortermelő városok közelsége révén a paraszti árutermelés is élénk volt. Fokozza az árutermelő jelleget a XIX. század dinamikus tőkés fejlődése is. Hiszen itt épült meg az első vasúti fővonal, amely Bécset és Pestet összekötötte. A vidék mezőgazdasága az aprómagvak és ipari növények, takarmánytermelés és kertészet valamint a sertéstenyésztés a biztos piacok révén tehetős parasztságot alakított ki. A mezőgazdasági feldolgozó ipar gócai a mezővárosból kifejlődő kereskedelmi központok lettek. Gazdag polgári kultúrájuk, gazdasági ismereteik elismerést váltottak ki új otthonukban. A beilleszkedésüket azonban nehézkessé tette szórványjellegű letelepedésük és szétszóratásuk. Egy-egy községből kevesen érkeztek, és ugyanabból a községből sok helyre kerültek. Vallási-lelki közösségeik szétestek, csak a családi-rokoni keretek maradtak meg. Csúfolódás tárgya volt táj szólásuk, sajátos névadási szokásuk. Feledésbe merültek a még meglévő népszokásaik, így a húsvéti „vödrös locsolkodás" is. Szlováknak tartott ételeik készítését elhagyták. A legmozgékonyabb telepes csoporttá lettek, legkevésbé maradtak meg a Dél-Dunántúlon. Paraszti kultúrájuk a néprajz számára feltáratlan terület. A parasztpolgári fejlődés gyorsaságára jellemző, hogy már a századelőn levetették népi viseletüket, és polgári ruhákban jártak. A napjainkban megjelenő falumonográfiák és az anyaországi tudós társadalom feléjük irányuló érdeklődése tüntethetik el a népi kultúrájuk ismeretében még meglévő fehér foltokat.

 

A németség (svábság)

Európa fejlettebb részéből érkeztek. Gazdálkodásuk ezért jobban alkalmazkodott a kibontakozó új piacokhoz, gazdasági viszonyokhoz, ezért számban és anyagiakban megerősödtek. Megtelepedésük után szinte minden falu egyénileg fejlődött tovább. Később beszivárogtak a magyar és szerb falvakba és ezekben megközelítették az őslakók számát, vagy fölébe kerültek. A német expanziót Egyed Antal felmérése már rögzíti 1829-ben: „...a hová a nyughatatlan Német faj magát bé helyezteti, a Magyarok közé, idővel a lomha magyart szülötte földjéről kimarja ..." A törzsöröklési rend egyenesen tőkefelhalmozásra kényszerítette a németeket. Szolgalegények szívósan összekuporgatott pénzükön vásárolták fel a földet a magyaroktól, szerbektől. A németek olcsóbban éltek. Csak falun belül házasodtak, vagy a közeli falvakból, nem költöttek a távoli atyafiság fenntartására. A német hétköznapok táplálkozása takarékosabb. Német szokás volt a rozskenyér-fogyasztás, a bálok bátyus jellege. Sok egyszerű és olcsó ételt (bodzalekvár és szörp, cukorrépából főzött édesség, burgonyás és tejes ételek stb.) fogyasztottak. A völgységi sváb történeti értékrendmunkaetika - ahogyan ezt Solymár Imre, mentalitásuk kutatója megállapította - folyamatosan formálódva, sikeres életmodellt adott a kapitalizálódó völgységi parasztságnak. A német mentalitás folyamatosságát a fal-vankénti elkülönültség, a faluközösségek sajátos arculatának kialakulása, a vallási különbségekből adódó életmódbeli eltérések biztosították. A telepes életforma, egyes csoportjaik és családjaik kezdeti sikerességét/sikertelenségét alapozta meg. A „félelemből takarékoskodó embert" felváltja a „halmozó". A kezdeti szükségletek racionalizálását pedig a célszerűség etikája. Mivel viszonylag nagyobb tömegek léphettek a polgárosodás útjára, gazdasági etikájuk modellként szolgált a többieknek, mint felemelkedési stratégia.

A nemzetiségi létforma mindig értékes népi műveltséget őriz meg, mert fennmaradásért hagyományőrzővé lesz. A XVIII. században Tolna-Baranyába (Sváb Törökország-Schwábische Türkéi) települt németek őshazája az egész délnémet nyelvterületen keresendő: Elzász, Lotharingia, Hessen, Württenberg, Bajorország és különböző osztrák tartományok. A magyarországi német nyelvjáráskutatás eredményeit 1945-ig Hutterer Miklós foglalta össze. Márvány János a Völgység és a Hegyhát nyelvjárásait kutatta disszertációjában. A magyarországi németek többsége a paraszti rétegbe tartozik, így nyelvi csoportosítását a nyelvföldrajz segítségével végezhetjük el. Tolna-Baranya német nyelvterületét a rajnai frank nyelv jellemzi, a kiegyenlítődés keretét egy északi és dél hesseni és a pfalzi nyelvjárás adja. Weidlein János végzett részletes nyelvjárási gyűjtést, s azonosította a német őshazát s a nyelvi eredetet. Hangtani sajátosságok alapján megállapította, hogy nagyjából azonos nyelvjárási csoportba tartozik Györe, Izmény, Kalaznó, Murga, Kéty, Váralja, Kismányok,

Majos, Alsónána, Bátaapáti és talán Bonyhád protestáns kisebb németsége, s ez a rajnai frank. Rokon velük, de némileg mégis eltér a katolikus Diósberény, Csibrák, Kurd, Kisvejke, Lengyel, Cikó, Grábóc, Mőcsény és távolabb Németkér. A protestáns falvak őshazája Hessenben van. A Rajnán túli Pfalzból származik Dunakömlőd, Mórágy és valószínűleg Bonyhádvarasd nyelve is. Két fuldai dialektust találunk Závodon és Mucsin. Közeli rokonságban van a mucsi nyelvjárással Nagymányok nyelve. Sváb dialektusok közé tartozik Tevel, Kovácsi, Kisdorog és Zomba nyelve, átmenet a rajnai frank felé Apar és Hant íájszólása. Átmenetet alkot a középbadenitől a frank dialektus felé Kakasd, Belac, Hőgyész és Szálka németsége. Utóbbiak keverék nyelvjárások, amelyek itt alakultak ki Magyarországon. A néprajzi kutatás számára különösen nyelvészeti és népköltészeti területen vidékünk valóságos kincsestár.

A magyarországi németek népmeséinek gyűjtése a 30-as években indult meg. Alfréd Karasek, majd később Johannes Künzig gyűjtőkörútjain igen sok folklór emléket gyűjtött. A hazai kutatókat is gyűjtésre ösztönözték. Vargha Károly a hazai német bányászmeséket publikálta. Ortutay Gyula ösztönzésére Alfréd Camman brémai néprajzkutató kezdte magyarországi gyűjtéseit és több száz mesét, mondát, anekdotát, tréfát, történetet rögzített. Camman népmese gyűjtése kiterjedt a Völgységre is: Cikó, Kakasd, Mecseknádasd, Mórágy, Varsád, Mucsi, Nagymányok, Szálka, Szakadat, Tófű németlakta falvaira. Kétszáz évvel Goethe és Hender német népdalgyűjtése után Axel Hesse magyarországi németek körében megismételte a gyűjtést. Összehasonlítva a dalok többsége az Erk-Bóhme féle „Német Dalkincs" klasszikus gyűjteményében lévőkkel rokon. Ez szöveges hasonlóságot jelent. A megfelelő szövegek Erk-Böhménél más dallamokkal jelentkeznek. A gyűjtött változatok mindig rövidebbek, mint a dalkincsben. Nyelvezetüket illetően egyenetlenek, hiszen Magyarország különböző területeiről gyűjtötték többféle dialektusban. Vargha Károly tanítványai segítségével két kötetben adta közre Baranya és Tolna élőszóban felvett német dalait és nótáit.

A XVIII. században Magyarországra telepedett németek kultúrája más irányba fejlődött, mint a kibocsátó német területeké. Magukba zárt, néha egymástól is elszigetelt közösségekben, tovább megőrizték az óhazából hozott népművészeti motívumkincset-formát. Idővel mindig a többség hagyományai lettek egy-egy falun belül uralkodóvá. A régi paraszti műveltségben a nyelvtől függetlenül sok közös vonás figyelhető meg.

A magyarországi németek általában a tompa, meleg színeket kedvelik és a ruházatban is kerülik az élénk árnyalatokat. A tolnai németek jellegzetes viselete a Patschker - kötött gyapjú lábbeli horgolt díszítéssel szőtt kendervászon talppal - és a facipő, a Klumpe. A viselet darabjait a XIX. század második feléig saját maguk termelte anyagokból készítették. Kender, len, gyapjú, bőr szolgált alapanyagul. Az anyagok, a hagyományok és az egyéni ízlés, a divatáramlatokkal együtt formálták a viseleteket. A völgységi német viselet a „baranyai" német viselet-főcsoportba sorolható. A viselet két ismert időszakra, a hagyományosra és az új stílusra oszlik.

A hesseni eredetű XIX. század eleji zömmel evangélikus falvak viseletéről Egyed Antal kérdésére válaszoló hidegkúti jegyző leírásából következtethetünk: ,^4 mostaniak viselete világos kék posztó mándli (mellény), laibli fényes sűrűn rakott gombokra. Térdig való fehér vászon bugyogóból, stibli és nagy karimájú kalapból áll. Ha megházasodnak, a vőlegény akármely szegény, egy köpönyeget szerez magának, s abban esküszik is. A fehér személyek pedig setétkék posztó réklit, különféle karíony szoknyákat, kék és fehér pamuk kötényeket, többszínű kartony és selyem fokotokét, melyek gömbölyű tetejűek és igen világos kék széles selvem pántlikával duplán által van kötve, melynek mind a két végét elébb két más Ura kötvén jól félrőfnyire, hátul a nyakán lelógva viselnek Úgyszintén a leányok is, de tsak vasárnapi napokon, amidőn a templomba mennek, viselnek főkötőt. Hétköznap tsak viseltes ruhákban, a férfiak szűr dolmányban, és téli időben 6 vagy 7 garasos facipellőben járnak.''

A fuldai eredetű katolikus nagymányokiak is takácsaikkal szövették, kékfestőkkel sötétkékre festették a házi vásznat. 5y4z ünneplő ruha is ilyen sötétkék vászonból készült. Sárgarézcsattos cipő (a csizma csak később került divatba), harisnya, térdigérő szintén csattos nadrág, mellény és kabát, kalap volt a férfiak öltözete, sötétkék mintás (virágos és szegélyes), jóval térden alul, de nem bokáig érő szoknya, csattos cipő és harisnya, rövid (könyökig érő) ujjú blúz (Jacke) és mintás fejkendő volt a nők ruházata." Ők is a gallérforma szürke köpenyt vőlegénykorban kapták, és a posztómaradékokból szőtt hosszú nagykendő a nők téli ruházatához tartozott.

A múlt század második felében a népviseletben lényeges változás következett be, eltértek a régi formáktól és anyagoktól. Várady Antal a 90-es években megjelent megyemonográfiájában különbséget tett az ún. kék (Blaue Schwaben) és a fekete (Schwarcze Schwaberi) svábok között. A hesseni, főleg evangélikus németek a kék svábok, a pfalzi, fuldai stb. főleg katolikus németek a fekete svábok. Formában a férfiak áttértek a hosszú nadrágra, a bőrpapucs, fehér zokni később a csizma lett a lábbeli, a szürke téli köpeny helyett fekete posztó télikabát. A házi vászon mellett megjelentek a gyári anyagok. A női ruhaanyagoknál a karton, selyem, szövet is divatba jött. A „Jacke" ujja meghosszabbodott csuklóig, a szoknya hossza bokáig szállt le. A XIX. század végéig a ruha fehér lenvászon volt, amit kézzel varrtak meg. Később festették meg a vásznat, a 20-as évektől sötétkék, sötétbarna, sötétzöld, fekete színre, a fiatalabbaknak világoskékre, fehér-sárga mintával.

Az új stílusú XX. századi völgységi német viselet teljes ismertetésére nincs mód. Terjedelmi korlátokat szab ennek az, hogy differenciált egy falun belül is korosztályok, alkalmak (hétköznapi, kimenő, munka, ünnepi, lakodalom, búcsú, tánc, téli-nyári stb.) szerint, nem is beszélve az egyes ruhadarabok változatairól, eltérő díszítéséről és társadalmi különbségeket is tükröző eltérő minőségéről. ízelítőként egy fekete sváb fuldai r.k. falu, Mucsi ünnepi asszonyviseletének változásait ismertetjük. Hajukat háromrészes copfba fonták, „Heps"-szel (négyszögletű kiskendő) fogták össze, erre jött egy fehér sapka a „Bürzelkappe" (1914-1925 között dívott, bősége hátul szalaggal állítható). 1925 után felváltotta a „Závoder Kappe" (csipkés szélű, hátul két sarkán szövettel megerősített). A kendőt erre rákötötték, úgy, hogy a csipkéje elől kilátszon. Az első világháborúig hordták a fehér lenvászon háziszőttes, kézzelvarrott hosszú inget a „Strippentuchhemd"-et, ezt váltotta a hasonló „ Tuchhemd". 1920 után a „Teilehemd"-et hordták, ami vasárnapi ruhaként fehér lenvászon volt, hétköznapi változata már tarka szövetből készült. A szoknya és fejkendő színe egyforma. Csak a fiatal asszonyok hordtak kék színű gyöngysort. 1914-ig hordták a Jacket, a bélelt kabátkát a fehér ing felett, majd a „Teileblusét" (10 részből álló béleletlen kabát) vagy a „Strackblusét" vagy „Geradeblusét") elől-hátul egyenesen lóg, eredetét tekintve hogy eszi divat.) A gazdagabbak a „Hangeblusét" (elől lerakott hátul duplán rakott; Lengyelről került át a világháború után Mucsiba). A „Blusék" anyaga kamgarn szövet, vagy préselt kamgarn,  ugyanolyan anyagból, mint a szoknya. 1914-ig két szoknyát hordtak, egy mángorolt saját készítésű kékfestő' v•ászont és egy kamgarnt. Előbbi Tevelen fehér és sárga mintás volt. A mángorolt alá egy matt kékfestő és egy sötétkék szóvet alsószoknyát húztak. A fekete kötény bársonyból volt. Az asszonyok harisnyája-szoknyája zöld, bordó. A pacsker gazdagon díszített, rózsaszínt az asszonyok nem használtak. A 30-as években elmarad a Kappe. A nagy ünnepeken (Weihnachten-Karácsony, Pfingsten-Púnkósd, Ostern-Húsvét, Kirchtag-Búcsú stb.) feketében jártak.

A kék sváboknál is érezhető a váltás a 20-as, 30-as években. A sok kézi munkát igénylő hímzéseiket lassan zsinórra és gyári csipkére cserélik. A szomszédos magyar falvak hatására ruházatuk színessé, tarkává válik. A viselet mára lassan kihalt. Egy-egy idős asszony jár télen-nyáron feketében a templomba. Manapság a népviseletek gazdagságát csak a hagyományőrzők, a népi tánccsoportok őrizték meg.

A dél-magyarországi németek táncainak összegyűjtése a 30-as években kezdődött Kari Horak munkásságával, aki az ötvenes évekig számos írásában tárta a tudományos közvélemény elé. A 70-es években Kürt Petermann, a lipcsei Tanzarchív vezetője a Dél-Dunántúlon nagyszabású kutatómunkát végzett, és újra feltérképezte Horak gyűjtése óta eltelt időszak változásait. Akadtak olyan táncok, amelyek már csak a magyarországi németség körében maradtak meg, ilyen a „Nonnen"-tánc, szó szerint apácatánc, amit lakodalomban éjfél után táncoltak apácának öltözött legények nagy vidámság közepette.

A búcsú-Kirchweihfest az év legnagyobb ünnepe volt a délmagyarországi németeknél. A katolikusok búcsút tartottak a templom védőszentjének napján és a templom felszentelésének napján, a protestánsok csak az utóbbin. Ilyenkor mindig az ősökre, az új hazát alapítókra is emlékeztek. Felvették a legszebb népviseletet, versbe foglalták a régi történeteket. A búcsúk időszaka a késő nyár és az ősz általában, a paraszti munkarendhez, a nagy munkák befejezéséhez igazodik. A kicsi búcsú, a kleine Kirmes, a szent patrónus napján van, ez az igazi búcsú. A búcsúünnep a Kirchfest, Hauptkirmes, ahogyan Dél-Magyarországon mondják a Freikirmes, a zabáló búcsú a háromnapos őszi búcsú, gazdagabb ételben és italban.

Az előkészületek már egy héttel előtte elkezdődnek a takarítással, az utolsó három napban a főzéssel. A 18-20 éves fiatalok búcsúpárokat, általában 2-4-6 párt választottak. A hidasi evangélikusoknál 6-ot, az első volt a választott, a többit sorsolták. A „Kirmesburschen"-búcsúfiúk a kedvesüket, testvérüket vagy rokon lányokat választottak. A nagylányok új ruhát kaptak, ebben mentek a misére és a bálba. A fiúk elvitték a kalapjukat a búcsúlányokhoz, hogy azok feldíszítsék. Piros-fehér-zöld szalag került rá. Dél-Tolnában fél méter magas virággal gazdagon díszített rozma-ringos koszorút raktak a kalapra. Óbányán csak „Kirmesmadchen"-búcsúlányok voltak. Minden faluban, ahol a búcsú előtti este búcsúfát állítottak, búcsútánccal, rézfúvószenével nyitották a búcsút, amikor a fa elkészült „Marsch"-ot húztak. A zene csalogatta oda a falubelieket. Óbányán a búcsú napján a misével kezdődött a búcsú, ami után a zenekar 3 marsot játszott. Hidason a búcsúkörmenethez a falusi elöljáróságot és a búcsúsokat zenével hívták össze. Amikor összegyűltek, párba álltak és úgy vonultak a templomba. A mise után a falusi előkelőség és a búcsúpárok vonulnak először a kocsmaudvaron lévő asztalhoz, a „Gottesdienst"-hez, mely ma is áll. A zenészek három marsa után háromszor táncoltak, illetve ittak a párok, miközben egy-egy köszöntő strófát mondtak. Mórágyon a kocsma előtt a búcsúfát táncolták körül, s a rangidős búcsúfiú mondott hosszú köszöntőt. Ebéd után újból folytatódik a tánc, akkor már mindenki táncra kerekedik. A nagymányoki „Kirmesball" a kocsmában a különböző generációk egymás utáni táncával kezdődik. A mányoki népi együttes fel is dolgozta ezt műsorában. A vacsora után először mindig a regruták táncolnak. A búcsú első napján délután vagy este, a tánc előtt vagy a szünetben a vidámságot fokozzák a sorsolások, birkabak vagy vállkendősorsolás. A vállkendősorsolás a hesseni és fuldai falvakban volt szokásban.

A Zselic falvaiban volt ismert a 2. és 3. napon tartott kakasverés, a „Hahnenschlagen". Óbányán felújították ezt a nem éppen állatbarát szokást. A kocsmaudvaron beásott kakas fejét kell bottal leütni, bekötött szemmel. Azé a legényé a kakas, akinek ez háromszori kísérlet után sikerül. Hidason a tréfás népi igazságszolgáltatás-kicsúfulás a „Rügerecht" nemcsak lakodalomban, hanem a búcsúbálban is élt, azokat állították pellengérre csúfolókban, akik elmaradtak a földműves munkákban. Nádasdon a búcsú éves vásárral zárult, másodnap kezdődött, s harmadnap fejeződött be. Kézművesbúcsút tartottak a fazekasok Óbányán (Szent Flórián - május 4-e napján), a kőfaragók (protomártír Szent István - augusztus 20-a), hordókészítők (Szent Katalin - november 25-e) védőszentjük napján. Ma Nádasdon augusztus 20-án, Óbányán október 20-án, Szent Vendel napján van a búcsú.

A fazekasipar alapját a Keleti-Mecsek agyaglelőhelyekben való gazdagsága alapozta meg. Az óbányai fazekasság hódoltság előtti nyomait a tudományos kutatás igazolta. A mesterség a hesseni németek idetelepedé-sével éledt újjá a XVIII. században. Imre Mária adatai szerint a mecseknádasdi és óbányai anyakönyvekben 60 Hafner-fazekas család szerepel. A XIX. század elejétől a XX. század fordulójáig Nádasd a központ, Óbányán kevesebben dolgoztak. A másik, kisebb centrum Mórágy, ahova szintén hesseniek kerültek, virágkorát az 1860-80-as években élte, amikor 9 gelencsér élt itt. A nádasdi fazekasok a fölműves és erdei munka mellett űzték e mesterséget. A mórágyi, nádasdi és óbányai fazekasok a zengőalji, sárközi, váraljai református magyarok igényeit elégítették ki. A mórágyi fazekasság eltűnt a századfordulóra, a másik két falu még a harmincas években is edénykészítéssel foglalkozott. A 40-es évtizedig a táji munkamegosztás alapján a gyümölcstermő vidék magyarsága (Magyaregregy, Kárász, Vékény, Máza, Szászvár, Váralja) tároló-, lekvárfőző edényeket, Kisújbánya, Pécsvárad, Véménd, Palotabozsok, Ófalu pedig a tejesedényeket vásárolta. Óbányán jelenleg is dolgoznak a fazekasok, ez a település elzártságának és a hátrányos munkalehetőségeknek a következménye. A Teimel család a hagyományos stílust követi díszítéseiben. Mórágyon Teszler Ella fazekas újította meg a tradíciót műhelyével.

A török hódoltság után idetelepedett németek ácsai plántálták át a speciális faszerkezetes - „Fachwerk" építési módot. Házaik megőrizték az óhazái gyakorlatot, mert lakóépületeik padlástere a szokásosnál magasabb és több részre osztott, gabona, gyümölcs és más termény tárolására is alkalmas volt. Az állékonyság növelésére alkalmazott fagerenda vázat az épület két véghomlokzatát lezáró tűzfalnál és a padlásteret részekre osztó falaknál alkalmazták itt a Dél-Dunántúlon. A falazat nem favázszerkezettel készült, hanem a vidéken használatos tömött falból vagy vályogtéglából. Fényes Elek 1858-ban még Bonyhádon is talált ilyen házat. Ma már kevés emléke van. Mecseknádasdon, Hidason, Murgán, Kisvejkén, Cikón, Keszőhidegkúton, Zsibriken maradt meg néhány mutatóba. A XIX. századtól elterjedő jellegzetes esztergált oszlopú tornác, a bonyhádi oszlop

által fémjelzett hosszú ház magyar földön kifejlődött német eleme fémjelzi inkább a német típusú házakat vidékünkön. A Völgység német lakossága, ez a mintegy 5-6000 ember 5 népi együttesben (Nagymányok, Mórágy, Szálka, Mecseknádasd, Bonyhád), egy gyermektáncegyüttesben (Bonyhád) 5 dalkörben (Bonyhád, Hőgyész, Lengyel, Cikó, Tevel) őrzi veretes népi kultúráját.

 

A völgységi zsidóság

Első ízben az 1741. évi megyei összeírásban említik őket. Bonyhádon 4 kereskedő élt. Az 1746-os megyei zsidó conscriptio szerint Bonyhádon már 11 család 41 lélek, Kakasdon és Lengyelen 12-12 lélek, Váralján 10, Tevelen 9, Zombán és Ladományban 12 lélek. Sem rabbijuk, sem tanítójuk nincsen. Amikor a bonyhádi hitközség első ismert nevű rabbija Jichák Spitz 1750-ben székét elfoglalta, már 41 család 149 fővel lakott Bonyhádon. Jesivát (tanházat) vezetett, és 1764-ből már az első imaházban tartotta az istentiszteletet. 1787-ben 77 háznak volt zsidó bérlője Perczelek és a Klieglek joghatósága alatt. 1794 húsvét utáni első szombat éjszakáján borzalmas tűzvész pusztította el az imaházat és a zsidó negyedet. A következő évben kezdtek hozzá a zsinagóga építéséhez, amit a keresztény lakosság pénzadománya is támogatott.

A két földesúr 1799. december 11-én kelt szabadalomlevelében mondta ki, Bonyhádon csak a helyi zsidók kereskedhetnek. Egyed Antal Tolna megyére kiterjedő felmérésében a Völgységi járás 30 falujának kétharmadában van zsidó lakos.

Messze a legtöbb, 1324 fő élt Bonyhádon, a vidék centrumában 1829-ben. ,/l tolnai egész uradalom zsidóknak lakni nem szabad M. ura-ságok azokat meg nem szívleiéri", nem tűrték a zsidókat a Festetitsek Kakasdon és Belacon sem. Az egyházi birtokokon sincsenek. A Perczel és Kliegl családok viszont felismerik a zsidók hozzáértését és földesúri jogosítványaikat bérbe adják nekik. A földesúri haszonvételek segítségével a zsidók az uradalmi termeivények készpénzre váltását végzik el, fellendítve a kereskedelmet és a készpénzügyleteket. A völgységi falvakban 1-2 zsidó család, a szatócsok, kiskereskedők, terményfelvásárlók élnek csak. Fényes Elek 1852-ben írja a mezővárosról: „lakosai száma 1566 r.k, 1482 ágostai, 262 ref. , 1563 zsidó, kath. és ágostai paroch szentegyházakkal és egy nagy zsinagógával... zsidók itt legszámosabbak és különös községet képeznek". Az 1868-as országos zsidó kongresszus után Bonyhádon a többség a neológ irányzat követője lett. 7 család alapította meg az ortodox hitközséget, fokozatosan kiépítették saját intézményeiket. 6-7 évtized után 100-110 ortodox családjuk volt, a gyermekáldás is nagyobb volt náluk, a 20-as, 30-as években. 150 fővel volt magasabb a bonyhádi ortodox gyülekezet lélekszáma a kongresszusinál. Bonyhádon 1930-ban mindösszesen 1022 izraelita lakott. 1924-ben felépült az ortodox zsinagóga.

Századunk első 40 esztendejében Bonyhádon a kiskereskedők 90%-a, a nagykereskedők 100%-a zsidó volt. A vármegye legforgalmasabb helyévé tették a nagyközséget. Mintegy 150 kis- és nagykereskedő jött Bonyhádra áruját beszerezni. Az 1939. évi IV. törvény értelmében megindult a zsidó nagykereskedelem korlátozása. 1940-ben 136 kereskedelmi engedély volt még a kezükben. A nyerstermény-, gabona- és lisztkereskedelem 30 kereskedő kezében volt, ebből 26 zsidó. A kereskedők súlya meghatározó, de az iparosok, tisztviselők, értelmiségiek is számottevő elem közöttük.

A Holocaust a bonyhádi zsidóságot csaknem megsemmisítette. A 369 zsidó áldozat bronzba öntött neve a kongresszusi hitközség temetőjében olvasható az emlékezés falán. 1949-ben 286 zsidó lakott a községben, ebből 178 ortodox, 108 neológ. Mindkét hitközséget megszervezték intézményeikkel együtt. Az évtized végére, az ötvenes évek elejére, a kiskereskedelem államosítása törte meg anyagi helyzetüket. 1950-ben az alijázások (kivándorlás Izrael területére) folytán a neológok száma annyira lecsökkent, hogy a minjánt nem tudták kiállítani. (A közös imáknak mindenesetben feltétele, hogy azokon tíz, a 13. életévét betöltött férfi együtt legyen, azaz meglegyen a minján. a létszám.) 1956-ban a bonyhádi zsidók 80%-a ortodox. A határok kinyitása után a bonyhádi zsidóság 2 évszázad után szétszóródott. Ma 4 zsidó származású polgár él Bonyhádon.

A bonyhádi zsidók a XIX. század végéig szinte kizárólag nyugatról érkeztek, magukkal hozva a morva és német rabbik felvilágosult szellemét. Elzárkóztak ugyan a világi művelődés elől, de megtalálták a megfelelő kapcsolatot a befogadó néphez. A kezdetektől fogva mindennapjaikat a szigorú vallási szokások szabták meg. Ma már négy évtizede nincs itt zsidó hitélet és közösség, de a város arculatán kitörölhetetlen nyomot

hagytak kereskedelmi- és üzletházaik, felekezeti építményeik. Ezekhez kötődően idézzünk fel néhány szokásaikra utaló érdekességet.

A zsidó liturgia sajátossága, hogy az imák bárhol elvégezhetők, ahol az előírt imakellékek jelen vannak. Egymáshoz közel a városközpontban magasodik a két zsinagóga a Bét haknaszet - a gyülekezés háza, melyek sajátos épületegyüttest alkottak a rituális fürdővel, a vágodával, a pászka-sütővel, a tanházakkal, a kórházzal stb. A zsinagóga funkcióját tekintve, elsősorban a közös imádkozásra, istentiszteletekre, a tóra tanulmányozására, gyermekek és ifjak oktatására szolgált. Az istentisztelet kiemelkedő alkalmai a szombat és a vallási ünnepek, de más napokon is voltak reggel, délben, este vallási összejövetelek. Az istentiszteleteken zsoltárokat énekeltek, imákat mondtak, a rabbi magyarázta a szent írásokat és áldást osztott. Az imádkozás nyelve a héber volt, amely megszentelt, összekapcsolta az egész zsidóságot. A zsinagóga nagy létszámú közösségek nagyméretű imahelye, ahol a Biblia legfőbb ünnepek alatt az egésznapos szertartásokon a közösség valamennyi tagja lehet. A Tóratekercs a legfontosabb s egyetlen „szent" tárgy, amelynek jelenléte megszenteli a belső teret. Általa válik kitüntetetté a frigyszekrény, amelyben őrzik, valamint a bima vagy almemor emelvénye és rajta tóraolvasó asztal, ahová felolvasáskor helyezik a tekercset. A tóra lúdtollal pergamenre kézzel írt Törvény, a mózesi öt könyv, amit a próféta a Sinai hegyen Istentől kapott, a szertartás legfontosabb része a felolvasása, hiszen az erkölcsi tanítás a zsidó vallás alapja.

A bonyhádi neológ zsinagóga belső elrendezése egyedülálló az országban, hiszen alkalmas ortodox szertartásokra is. A XIX. század közepének hitéleti reformküzdelmekig kell visszanyúlnunk. Bonyhádon a reform élharcosai a jobb módú hitközségi vezetők voltak, a hagyományokhoz ragaszkodókat Perlesz Jichák Moshe rabbi vezette. A vita középpontjába az esküvői szertartás helyszíne került. A tradíciókhoz ragaszkodók az esküvői chupát (sátor) a szabad ég alatt állították fel. A kongresz-szus után a zsinagóga a neológ többség akarata szerint átalakult. A bima középről a keleti fal elé került, a chupa a templom belsejébe. Az 1920-as években a kongresszusi irányzat gyengülése jeleként a gyülekezeti tagok egy része követelte az emelvény visszahelyezését. 1923-ban a követelőzők erőszakkal telepítik át a régi helyére. A vezetőség a helyzetet elfogadva építésszel fejezteti be az átalakítást.

A zsidóság településen belüli helyét is megszabta a hitéleti épületek elhelyezkedése. A hódoltság után általában a földesúri központok közelében, földesúri kocsma udvarán építhették a zsinagógájukat, ide koncentrálták intézményeiket. Ezeket különböző irányokból gyalogösvényeken lehetett megközelíteni. Bonyhádon is mindkét zsinagóga lakónegyeden belüli. A múlt század közepéig jellemző, hogy stílusukban nem térnek el környezetüktől, s a helyi építőmesterek, az ózsinagóga esetében Bonyhádon a földesúri építész kezenyomát viselik. A mikve, a rituális fürdő szó szerinti jelentésében vízgyűjtő, a régi zsinagógák közelében elengedhetetlen. Feltétele, hogy természetes folyóvízre, vagy forrásra épüljön. A fürdőház „... az a hely, hol tisztulások után a zsidó asszonyok megmártják magokat. Egészen bele kell a víz alá bukniok, úgy, hogy a víz a fejők felett eltsapjon, s ezt eddig a legkegyetlenebb télben is, fagyos vízben minden hónapban tenniök kellett." Az 1920-as években a kongresszusiak mikvéje felújításra szorult, látogatottsága a minimálisra csökkent, megszüntették. Az ortodoxok évi összeg fejében megengedték a neológoknak fürdőjük használatát.

A zsidó étrend megköveteli az állat rituális levágását, a sechitát (vágás). A vágodában a vágó, népies nevén sahter, hivatalosan sohét végzi ezt el. Bonyhádon a 30-as években az ortodoxoknál 2 sohét volt, közülük az egyik a délelőttös, a másik a délutános. Csak az egyik tudta a marhát is levágni. Az állatvédelem a zsidóság sarkalatos tanítása, éles késsel és gyorsan kell elvégezni, az állat szenvedésén enyhítve. A nyaki ütőeret vágja át a sahter, hogy a vér kifolyjék. „Húst leikével, vérével ne egyétek (Mózes I. 9:4). A levágott állatot alapos vizsgálat alá vetették, kivált a tüdejét vizsgálták meg, mert az hajlamos a kórokra, beteg állatot nem fogyasztottak. A századfordulón növekedett meg a libatartás vidékünkön, azért mert a zsidóság részéről élénk kereslet mutatkozott. Mucsfán és Majoson külön községi libapásztorok voltak.

A húsvéti „kovásztalan kenyeret", a maceszt-pászkát csak ünnepre használatos sütödében süthették meg. „Hét napon át kovásztalan kenyeret ettek." (Mózes II. 12:15-16.) Az ünnep kenyere azért kovásztalan, mert állítólag az ősöknek olyan sürgősen kellett távoznia a fáraó haragja elől, hogy tésztájukat keletlenül a tüzes nap sütötte meg. Bonyhádon a kongresszusi hitközség 1930 körül szüntette be a saját üzemelésű pászkasütödéjét, mivel a berendezés felújítására nem volt pénz. A sütöde utolsó irányítója Bárány Sándor házaló-kereskedő volt.

Az ünnep első estéje a széderest, melynek szigorú rendje - szederé -van. A fehér abrosszal leterített asztalon helyezik el a széder-tálat, amelyre szimbolikus ételek kerülnek: három egész pászka, főtt vagy parázson sült tojás, sült bárány, keserű fű (torma), almából-dióból füszerekkel-borral vegyített keverék és zöldség. Az utolsó pohár bor Elijahu (Illés) serlege, a legdíszesebb pohár bor, Éliás prófétáé, aki bármikor jöhet a Messiás elérkezésének hírével. A családfő elmeséli ezen az estén az egyiptomi szolgaságnak és a csodálatos szabadulásnak a történetét. Bonyhádon a Hónig pusztán készült szigorú felügyelet alatt a kóser bor. A szüretelést végezhették keresztények, a présléhez azonban már hozzá sem érhettek.

A kongresszusi hitközség volt a szeretetháza a Rákóczi utca 7. copf stílusú épülete. Eredeti funkcióját a századforduló előtt veszítette el, a hitközség eladta. Ezután a metsző lakásában tartott fenn 2 szobát a hozzátartozók nélküli egyedülálló rászorulóknak. Élelmezésükről úgy gondoskodtak, hogy „napokat" ehettek a családoknál. Az ózsinagóga mellett a későbbi Iskolaköznek (Mártírok tere) nevezett sikátor ódon háza - amit az egykoron a bejárati ajtónál lévő kőtábla szerint a „Tóratanulás és ájtatos-kodás céljára" emeltek - a jesiva épülete, 1801-ből való. A betűvetést és az olvasást az ún. héderben tanították. 13 éves koruk után a fiúk a jesivát látogatták, amelyet tudós rabbik vezettek, kikhez tanulni és tanácsért messze földről eljöttek. A hitközség kettéválása után az épület a kongresz-szusiak zsidó népiskolája lett. A héder és a jesiva ortodox irányítás alá került. A két világháború között az agg Ausch Izsák és a javakorabeli Márkusz József kereskedők magánjesivát tartottak fenn, jelentékeny Talmudtudásukat (Talmud-Tan) adták át az ifjúságnak a Vörösmarty tér 24-ben lévő házban.

A Bét moed lehol haj - minden élő gyülekezőhelyének megnagyob-bításáról először 1783-ban tudunk. 1793-ban a Moshe Jichák és felesége Eszter adományából építik a Vörösmarty téri bejárattal ma is szemben álló halottasházat. Ilyen szertartási épület csak nagyobb lélekszámú városi közösségek temetőiben épült. Ezek igen egyszerűek, mivel a halott mosdatá-sát, a férfiak halotti ingbe öltöztetését az elhunyt házában végezték ima kíséretében. A különváló ortodoxok először még a régi zsidó temetőben temetkeztek, majd a katolikus temetőtől délre lévő temetőjükben 1879-ben temették el első halottukat. Formailag a zsidó sírkövek a sumer hagyományt követik, azaz álló téglalapok, félkör záródísszel, koronával tetőzve. Előírás, hogy feliratuk Jeruzsálem felé nézzen, s csak héber írást tartalmazhat. Sírlátogatáskor emlékkavicsot szokás a sírokra helyezni.

 

Szerbek a Völgységben

A magyarországi szerbek tömeges bevándorlása hazánk területére három különböző időszakban ment végbe. Tolna-Baranya megyében már a XIV. század közepén jelentős lehetett a számuk. Nagy létszámú migrációjuk Szerbia eleste, a nikápolyi csata (1389, 1396) után kezdődött, s a XV. században folytatódott. 1420-ban kiadott pápai engedély után épült fel Ozora ferences zárdája azzal a céllal, hogy a „schizmatikus" jobbágyokat a római hitre térítse. Mátyás király idejében 1481-ben a magyar országgyűlés felmenti az ortodox délszlávokat a katolikus egyháznak fizetendő tized alól. A hódoltság alatt a rácok (szerbek) beáramlása folytatódott 1541-ben, a budai basa engedélyt adott Szigeti Imre prédikátornak, hogy az új vallás igéjét Tolnán szláv nyelven hirdesse. A török is telepített kényszerrel vagy önként szolgálatába szegődő szerb martalócokat (zsold nélküli, zsákmányért harcoló szabad katonák) és jobbágyokat. Állandó martalóctelepek voltak az alábbi helységekben: Bátaszék, Dombóvár, Görösgál, Nádasd, Pincehely, Szekszárd, Döbrököz.

Szerb ortodox szerzetesek 1580-ban érkeztek Grábócra a dalmáciai Dragoviry kolostorból. A faluban éltek már valószínűleg korábban idevándorolt szerb családok. A görögkeleti zárda évkönyve szerint egy XIII-XV. századi elpusztult bencés kolostor nyomaira bukkantak. 1585-ben Szokolovics Musztafa budai basa engedélyezte nekik a kőtemplomot. Itt építették fel 1587-ben első fatemplomukat, fából emelt celláikkal együtt. Kemény munkával kiirtottak 60 hold erdőt, és szőlőt, gyümölcsöst telepítettek. A XVII. század elején egy időre a zárda a háborúk miatt elnéptelenedett. 1619-ben Dragovityból újabb szerzetesek érkeztek. 1663-ban már több mint 60 barát élt Grábócon. 1667-ben a törökök feldúlták a kolostort, a szerzeteseket kardélre hányták.

A hódoltsági szerb telepek nagy része a felszabadító háborúk és a Rákóczi szabadságharc alatt megsemmisült. 1690-ben a „nagy költözés"-sel - a harmadik délszláv bevándorlással - Csernovics Arzén ipeki pátriárka vezetésével 40 000 család, mintegy 200 000 fö jött Magyarországra. A szerbek legfőbb vezetője, három hónapig tartózkodott a grábóci zárdában. A Lipót-féle privilégium értelmében a szerb betelepülők minden tehertől mentesek voltak, kivették őket a megyék joghatósága alól, csupán katonáskodással tartoztak. Tolna vármegye 1696-os összeírása szerint a következők voltak ráclakta helyek: Tolna, Döbrököz, Mekényes, Grábóc, Újpalánka, Janya, Belac. Többségben voltak Tamásiban és Földváron. Paksnak fele volt rác, és Ozorán is lakott egynéhány. Összesen 448 fő, ez az akkori megye lakosságának a fele. 1703-ban a következő falvakban említik őket: Cikó, Szálka, Milanovác, (Grábóc része) Szerdahely, Janya, Kéty, Medina, Jovánca (Gyulaj), Dombóvár, Döbrököz, Nana és Gerjen. Oklevelek szerint a török hódoltság végén a kuruc háborúkig a következő falvakban-pusztákon éltek: Apar, Kéty, Kömöcsény, Tevel, Kakasd, Grábóc, Belác, Fülöpszerdahely, Palánka, Puszta Pél (Tevel mellett), Börzsöny, Nana, Medina, Janya, Szálka, Závod és Zomba. Rákóczi szabadságharca idején a szerbek a császáriakhoz csatlakoztak. A kurucok feldúlták a szerb falvakat, a grábóci zárdát is felégették. A szerb papok és a lakosság Szlavóniába húzódott, majd a szatmári békekötés után egy részük visszatért. Az 1715-ös összeírások azt mondják róluk, hogy kóbor jövevények. 1711 és 1720 között 14 szerb-horvát falu létesült Tolna-Baranyában, közülük háromban jutottak többségbe: Agárd, Börzsöny és az akkori Püspöknádasdhoz tartozó Berekalja. Az 1720-as összeírások Tolnában délről jött szláv népességet tartanak számon, Apar (10 háztartás), Bátaszék (9), Berekalja (6), Cikó (5), Felsőnána (7), Szálka (3), Tolna (2) községekben. Ezután a rácok előretörése megállt. Az elnéptelenedett vidéket azonban csak a németek meg-megújuló települési hullámai tudták csak benépesíteni.

A grábóci szerb templom és kolostor évszázadokon át az ortodox szerbek dél-dunántúli szellemi központja volt. Szerzetesei a balkáni szőlő-és gyümölcstermesztés elterjesztői. A hódoltság idején hozták e vidékre a kadarka szőlőfajtát és honosították meg a vörösbor termesztését. A kuruc időkben lerombolt templomuk helyére először vertfalú épületet emeltek, , amit 1736-ig használtak, ekkor kezdték meg a mai templom építését, 1740-re a torony kivételével elkészültek. 1761-ben befejezték a tornyot, 1768-ban egy szerb festő az ikonosztázt. 1787-ben épült meg a mai kolostor, amelyet 1895-ben átépítettek. A templom a XVIII. századi templomépítészet kiemelkedő alkotása, az ortodox barokk egyházművészet remeke.

A reformkor idején Alsónána, Szálka, Grábóc, Hidas német-szerb, Medina magyar-szerb település „... Mostani lakosaik tehát németek és óhitű rátzok keverve, de a németek nagyobb számmal vannak és ezek csak mindig nevekednek, a rátzok ellenben lassanként fogynak." Jellemezte a kialakult helyzetet Alsónána nótáriusa. „... A rátzok pedig mindnyájan magyarosan viselik magukat, és a magyar nyelvet értik és beszélik." - írta a helybeli jegyző a szálkai szerbekről, de hasonlóan vélekedik a grábóci, alsónánai is. Azon nem kell csodálkoznunk, hogy viseletük magyarosnak tűnik, hiszen a török időkben ők közvetítették a török kézmüvesekkel együtt a balkáni, közel-keleti ipar- és népművészetet, különösen a hímző-, szövő- és bőrművesség volt hatással a magyar népművészetre, iparra és kézműiparra. Egyed Antal idejében Alsónána (395), Grábóc (131), Szálka (312), Medina (300-400), Egyházaskozár (376) és Hidas (251) bír számottevő szerb lakossággal. Az elvándorlás felére csökkenti a század közepére Kozár és Hidas szerbségét. A szerbek fogyásának gazdasági oka az, hogy külterjes mezőgazdaságuk nem piacképes, szemben a németek piacra orientált vállalkozó szellemű gazdálkodásával.

A medinai szerbek házasodási szokásait vizsgálva állapította meg Károly István, hogy a szerbek jövendőbelit főként saját közösségeikből választottak. Szinte minden harmadik frigy azonban vidéken, vidékivel köttetett. Medina szerbjei elsősorban Alsónána, Szálka, Bátaszék szerb lakosaival, másodsorban Hidas, Grábóc, Dunaszekcső és Véménd, ritkábban Ráckozár, Somberek, Borjád és Lánycsók görögkeleti fiataljaival kötöttek házasságot. A bevándorlás helyett az el- és kivándorlás a jellemző, nincs szerbiai utánpótlás.

A völgységi szerb lakosság az első világháború után Szerbiába telepedett. Egyházaskozárt 1910-ben, Grábócot 1930-ban, Hidast 1939-ben hagyta el az utolsó szerb család. A 30-as években Alsónána, Szálka, Grábóc, Medina kivételével már csak a dűlőnevek utalnak a szerbek jelenlétére. Medinának 1900-ban még 284 szerb lakosa volt, ma 34, a grábóci zárda két szerzetes nővérével együtt tehát 36 szerb él Tolnában. Az utolsó férfiszerzetes Babits Alexej 1977-ben hunyt el. 1981-87 között a grábóci szerb templom teljes felújításra került, újra régi szépségében pompázik. Ma évente egyszer miséznek benne Péter-Pálkor, ez a búcsú napja, ekkor történik az új kenyér felszentelése is.

A búcsú a szerbek legnagyobb ünnepe. A medinai szerbek ugyanúgy eljárnak ide mint a ráckevei, szentendrei vagy egri búcsúba. A medinai szerb családok ma is ápolják népi kultúrájukat. 1978 óta szerb klub működik a volt szerb iskola épületében, saját zenekaruk és néptánccsoportjuk van. Ünnepeiket a Gergely-féle naptár szerint ülik meg. A pünkösd a me-dinaiaknál egyben búcsú is. Úgy készülnek rá mint máshol a búcsúra. Minden évben más koma és családja készíti el a kalácsot, melynek íze a fonottkalácséhoz hasonló. Az ünnep előtt zöld füvet és hársfaágat vágnak, s pünkösd első napján a háncskérget - a megújulás, az egészség és a megtisztulás jelképe - a templom bejárati ajtajához támasztják. A zöld füvet a templom kövezetére szórják szét. Délelőtt 10 órakor a család minden tagja elmegy a misére. Az 1856-ban épített templomuk védőszentje a Szentháromság, a régié szent Lázár volt. Pünkösd másnapján délutáni mise is van, ekkor szentelik meg a koma által készített kalácsot a templomkertben.

 

Ajánlott irodalom:

 

a./ A vidék magyarsága

Andrásfalvy Bertalan: A bukovinai székelyek kultúrájáról. In.: Népi kultúra-népi társadalom, VII. kötet, Akadémiai Kiadó, Bp., 1973. 7-23. p.

Andrásfalvy Bertalan: A Délkelet-Dunántúl török időket átvészelt magyarsága sorsáról. In.: VEAB-Évkönyv 1976/H. kötet. Veszprém, 1976. 38-41. p.

Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi érdekességek az észak-mecseki bányavidék gazdasági életében. In. Ruzsás Lajos szerk.: Az észak-mecseki regionális vizsgálata. MTA Dunántúli Tudományos Intézete. Értekezések 1970.1. kötet. Akadémiai Kiadó. Bp., 1972. 123-167. p.

Andrásfalvy Bertalan: Váralja és népművészete. In.: Mintagyűjtemény Tolna népi hímzéseiből. Váralja. Babits Mihály Megyei Művelődési Központ kiadása, kézirat gyanánt, 1981. 1-10. p.

Balás Gábor: A székelyek nyomában. Panoráma. Utazások a múltban és a jelenben. 1984. Bp.

Balázs Kovács Sándor: A Sárköz-kutatás kezdete. Dunatáj, IV. évf. 1981/3. szám, 44-55. p.

Balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945-1947. Kossuth Kiadó 1982. 103-131. p.

Bánáti Zoltán: A szervezett váraljai hagyományőrzés története I. In.: Bánáti Zoltán-Magyar Sándor-Stallenberger József: Szemelvények a Tolna megyei Váralja község történetéből 1270-1990. Művelődési ház, Váralja, 1991. 29-48. p.

Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél. In.: Diószegi Vilmos szerk.: Magyar Néprajzi Társaság Könyvtára. Akadémiai Kiadó. Bp., 1958.

Cserna Anna - Kaczián János: Egyed Antal összeírása és korrajz Tolna vármegyéről. Tolna Megyei Levéltár, Szekszárd, 1986.

Fábián Margit szerk.: „Már élmények az örömbe" László Márton-Pintyer Feri Marcika halottaskönyve 1919. Bonyhádi Székely Kör-Tolna Megyei Könyvtár kiadása, Szekszárd, 1994.

Földi István: Madéfalvától a Dunántúlig. Tolna Megyei Könyvtár, Szekszárd 1987.

Füzes Miklós: A népesség anyanyelv szerinti összetételét befolyásoló tényezők a Délkelet-Dunántúlon 1941-1949 között II. In.: Szita László szerk.: Baranyai helytörténetírás 1987/88. A Baranya Megyei Levéltár Évkönyve. Pécs, 1988. 489-543. p.

Gáspár Simon Antal: Az én szülőföldem a bukovinai Istensegíts. Facsimile kiadás. Akadémiai Kiadó, Bp. 1986.

Kiss Lajos-Bodor Anikó: Az aldunai székelyek népdalai. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék, 1984. A Jugoszláviai Magyar Népzene Tára II.

Kosa László-Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. A MTA Néprajzi Kutató Csoportja, Akadémiai kiadó, Bp. 1975. Néprajzi Tanulmányok.

László Péter: Népességcsere Bonyhádon 1944-1948-ban. In.: Bábel Ernő-László Péter szerk.: Tanulmányok Bonyhád történetéből. Bonyhád, 1987. 163-213. p.

Lőrincz Etel: Bukovinai festékesek. In.: Szita László-Szőts Zoltán szerk.: A Völgység ezeregyszáz éve. Völgységi Múzeum, Bonyhád, 1996. 286-293. p.

Olsvai Imre-Konczol Ferenc szerk.: 88 Tolna megyei népdal. Tolna Megyei Tanács V.B. Művelődési Osztálya, TIT Tolna Megyei Szervezete 1974. Szekszárd 267. p.

Sebestyén Ádám: Gazdálkodás a bukovinai Andrásfalván. Tolna Megyei Könyvtár, Szekszárd 1976.

Solymár Imre: Fejezetek Györe történetéből (1235-1948) In.: Dobos Gyula szerk.: Tanulmányok. Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára, Szekszárd. 1997. 5-114. p. Tolna Megyei Levéltári Füzetek 6.

Solymár Imre: Régi Völgység-leírások, Völgységi Múzeum, Bonyhád 1990. Völgységi Füzetek I.

Várszegi Imre: Szászvár. Szászvár Nagyközség Önkormányzat Képviselő Testülete, Szászvár 1991. 261. p.

 

b./ Németség (Svábság)

Blandl György: Nagymányok község története. Szerző kiadása, Pécs, 1935. Hasonmás kiadás. Babits Kiadó, Szekszárd, 1990.

Alfréd Camman: Erzahlforschung - Feldforschung bai den Ungarndeutschen. - Népmesekutatás a magyarországi németek körében. In.: Beitrage zur Volkskunde der Ungarndeutschen. (Továbbiakban: Beitrage ...) 1982. - A magyarországi németek néprajzához. Tankönyvkiadó, Bp. 1982. 7-116. p.

Cserna Anna-Kaczián János: Egyed Antal összeírása korrajz Tolna vármegyéről. Tolna Megyei Levéltár, Szekszárd, 1986.

Johann Éppel: Tevel, Eppingen 1988.

Ida Hambuch: Volkstracht der Fuldauer Siedlung Mutsching/Mucsi. - Mucsi népviselete. In. Beitrage ..., Tankönyvkiadó, Bp. 1981. 67-125. p.

Hutíerer Miklós: A magyarországi német népcsoport. In.: Népi kultúra - népi társadalom, VII. kötet, Akadémiai Kiadó, Bp., 1973. 93-118. p.

Imre Mária: Die Tradition der Fachwerkhauser den Deutschen in Ungarn. - A fagerendás építkezés hagyománya a magyarországi németeknél. In.: Beitrage ..., Tankönyvkiadó, Bp. 1986. 172-182. p.

Imre Mária: Töpferei in Nadasch/Mecseknádasd und Altglas-hütten/Óbánya - A mecseknádasdi és óbányai fazekasság. In.: Manherz Károly szerk.: Ungardeutsches Handwerk-Magyarországi Német Népi Mesterségek. Tankönyvkiadó, Bp., 1986. 159-259. p.

Csilla Kerényi: Deutsche Volkslieder aus Ungarn, 200 Jahre nach Goethe, Nikolai und Herder (1976-77). Német népdalok Magyarországon 200 évvel Goethe, Nicolai és Herder gyűjtései után (1976-77). In.: Beitrá'ge ..., Tankönyvkiadó, Bp., 1993. 131-176. p.

Elly Kiss: Deutsche Volkstanzüberlieferungen im südlichen Transdanubien. - A dél-dunántúli német táncok. In.: Beitrage ..., Tankönyvkiadó. Bp., 1979. 185-230. p.

Lackner Aladár: Adalékok egy népcsoport történetéhez. Mintagyűjtemény Tolna megye, Gyönk és környéke német nemzetiségű lakóinak hímzései. A Babits Mihály Megyei Művelődési Központ kiadása, kézirat gyanánt. 1982. 1-9. p.

Manherz Károly: Die ungarndeutschen Mundarten ihre Erforschung in Ungarn, - A magyarországi német nyelvjáráskutatás. In.: Beitrage ..., Tankönyvkiadó, Bp., 1985. 27-38. p.

Manherz Károly: Zur Geschichte der Ungarndeutschen Volksunde-forschung. - A magyarországi németek néprajzkutatásának története. In.: Beitrage ..., Tankönyvkiadó, Bp, 1985. 7-26. p.

Solymár Imre: Gazdaságcentrikus értékrend, gazdasági magatartás. Adalékok a dél-dunántúli németek mentalitástörténetéhez. In.: Szita László szerk.: Baranyai Történetírás 1990-1991. Baranya Megyei Levéltár, Pécs 1992. 345-394. p.

Solymár Imre: A völgységi svábság értékorientációi, történeti életmódja és ennek néhány orvosegészségügyi vetülete. In.: Orvostörténeti Közlemények 1983. Separatum, Medicina, Bp, 1983. 137-156. p.

Schmidt János: Német telepesek bevándorlása Hessenből Tolna-Baranya-Somogyba a XVIII. század első felében. Győr, 1939. Baross Nyomda.

Eva Szeitl: Die Volkstracht der ungarlandischen Deutschen. - A magyarországi németek népviseletéhez. In.: Beitra'ge .., Magyar Néprajzi Társaság, Bp, 1975. 105-120. p.

Varga Károly szerk.: Rosmarin aus dem Liederschatz der Deutschen in der Tolnau/Tolna. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp, 1996. Heimatlange 2.

Varga Károly szerk.: Rotes Röslein aus dem Liederschatz der Deutschen in der Branau/Baranya. Tankönyvkiadó, Bp., 1987. Heimat-lange.

Weidlein János: A tolna megyei német telepítések. In.: Holub József szerk.: Tolna vármegye múltjából 3. Tolna Vármegye Közönsége 1937.

Wild Katharina: Deutsche Kirmesbrauche in Südungarn II. - Német búcsúszokások Dél-Magyarországon. In.: Beitrage ..., Tankönyvkiadó, Bp., 1988. 53-80. p.

Wild Katharina: Kirmesbrauche der Deutschen in Südungarn. - Német búcsúszokások Dél-Magyarországon. In.: Beitrage ..., Tankönyvkiadó, Bp.,  1986. 121-150. p.

Zentai Tünde: A parasztház története a Dél-Dunántúlon. Baranya Megyei Könyvtár 1991. Pécs, Pannónia könyvek sorozat.

 

c./ A völgységi zsidóság

Babits Anlal-Porscht Frigyes: Zsidó ünnepek, Ikva Könyvkiadó, Bp., 1989.

Leslie Blau: Bonyhád a destroyed community. The Jews of Bonyhád, Hungary, Shengold Publishers, New York, 1994.

Egyed Antal: Bonyhád Mezővárosnak rövid leírása. Tudományos Gyűjtemény, 1823. V. 71-79. p.

Eisner János: A bonyhádi zsidók története. Szerző kiadása, Tel-Aviv, 1965.

Féner Tamás-Scheiber Sándor: ... És beszéld el fiadnak ... Zsidó hagyományok Magyarországon. Corvina Kiadó, Bp., 1984.

Gazda Anikó: A magyarországi zsinagógák ismertetése. In.: Gerő László főszerk.: Magyarországi zsinagógák. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 1989. 185-193. p.

 

d./ A szerbek a Völgységben

Allinger János: Hidas község története. Kézirat. Hidas, 1965. Völgységi Múzeum Adattára.

Cserna Anna - Kaczián János: Egyed Antal összeírása és korrajz Tolna vármegyéről. Tolna Megyei Levéltár, Szekszárd, 1986.

Károly István: Medinai földműves családok. In.: K. Balog János szerk.: Tanulmányok Tolna vármegye történetéből XI. T. M. Tanács Levéltára, Szekszárd, 1987. 591-624. p.

Kisasszondy Éva: Tolna megye telepítési problémái a XVII. század végén és a XVIII. század első évtizedében. In.: VEAB-Évkönyv, 1976/11. kötet, Veszprém, 1976. 87-95. p.

Pfeiffer János: Egyházaskozár története a szerb falu keletkezésétől a németek kitelepítéséig. Szerző kiadása, Egyházaskozár, 1997.

Kárpáti Andrásné: Adatok a bonyhádi zsidók XIX. századi történetéhez. In.: Szita László - Szőts Zoltán szerk.: A Völgység 1100 éve. Völgységi Múzeum, Bonyhád, 1996. 170-174. p.

Schweitzer József- Szilágyi Mihály: A Tolna megyei zsidók története 1867-ig. A Magyar Izraeliták Országos képviseletének kiadása, Bp. 1982. A magyarországi zsidó hitközségek monográfiái. 11.

Szilágyi Mihály: A bonyhádi zsidókereskedelem kialakulása a XVIII. század derekán. In.: Schreiber Sándor szerk.: Évkönyv 1973/74. Kiadja a Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1974. 263-282. p.

Szilágyi Mihály: A bonyhádi kereskedők. In.: Kolta László szerk: Bonyhád a 18-20. században. Bonyhád Nagyközség Tanácsa, 1975. 61-116. p.

Tátrai Zsuzsa: Húsvét- Pészah. Élet és Tudomány, 1994. 13. Sz. 387. p.

Sarosácz György: Magyarország délszláv nemzetiségei. In.: Népi kultúra- népi társadalom VII. kötet, Akadémiai Kiadó, Bp., 1973. 369-388. p.

L Szabó Tünde: Grábóc - Görögkeleti szerb templom. Tájak - Korok - Múzeumok Kiskönyvtára 323. TKM. Egyesület, 1988.

Szita László: Baranya népeinek pusztulása a 18. század elején. Újabb dokumentumok a „rác" és a dunántúli kuruc csapatok dúlásáról. In.: Szita László szerk.: Baranyai Helytörténetírás, 1974-75., Pécs 1976. 95-120. p.

Szokics Ránkó: Medinai szerbek hagyományai. Kézirat, É. n. Illyés Gyula Megyei könyvtár, Szekszárd. Helytörténet.

Weidlein János: A Tolna megyei német telepítések. In.: Holub József szerk.: Tolna vármegye múltjából 3. Tolna Vármegye Közönsége

Uresovics Daniló: A magyarországi délszlávok története. HNF és a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége, Bp., 1969. 28-49. p.

  
Előző fejezet Következő fejezet