Temetkezési szokások és a temető története Csólyospáloson

Szabó Magdolna

 

A halotti- és temetkezési szokások

A szétszórt tanyákon, egymástól elszigetelten, de a távolságok és a természetnek való kiszolgáltatottságból fakadóan mégis rendkívül összetartóan együttélő tanyai nép sajátos rítusokat őriz szokásaiban, hagyományaiban. Sajátos, mert ötvözi a paraszti létforma által megszilárdított, ősöktől örökölt általános tradicionális mozzanatokat a tanyai lét - az önállóság, a távolság, a természetközeliség - teremtette adottságokkal, lehetőségekkel.

A tágas határban megtelepülő, létfeltételeit megteremtő, gazdálkodó családoktól meglehetősen távol estek a közösségi-társadalmi létet szabályozó közigazgatási, egyházi központok (Kiskunfélegyháza, Kiskunmajsa). Így a tanyán élő ember korán kialakította az önálló, elszigetelt létének leginkább kedvező feltételeit. Igyekezett a nagyobb, zárt településekben meglévő normatív közösségi szabályaihoz igazodva megteremteni a tanyán élő paraszti életmód szokásrendjét. Természetesen ennek elemei a kulturális hagyományozódás folytán követendő mintaként ivódtak bele nemzedékeken át a paraszti gondolkodásba, értékrendbe, bennük mutatkoztak meg az emberi érzések, a lelki vágyak. Egy olyan természettel harmonizáló életfelfogás ez, ahol az életkorokkal járó változások szakaszai, pontjai a legtermészetesebb módon illeszkedtek az emberi élet folyásáról alakított nézeteikbe. Így alkotja ennek szerves részét az élet utolsó fordulópontjáról, a halálról kialakított kép is. Az idősebb generáció tagjai - akik még az előbb említett, természettel harmonizáló életfelfogásban nőttek fel - hihetetlen bölcses­séggel és tartással veszik tudomásul a földi lét végső állomásának szükségszerű eljövetelét, "ugye möghalni mög köll - mert ugye a haláltól ne féljünk, csak a szenvedés, abból egy órahossza is...én is mondom, nekem a Jó Isten olyan csendes halált adna,mint a jó apámnak, összetenném a két kezem. "1

Ehhez természetesen nagyban hozzájárulnak a halállal kapcsolatos vallási nézetek is, melynek jelentősége vitathatatlan ott, ahol a vallásosság szerves része a mindennapi életnek. A katolikus vallású csólyospálosi népesség - különösen idősebb tagjai - számára a vallásosság erőteljesebb értékrendalakító tényező. Természetesen a halálról, túlvilágról alkotott felfogásokat, legyen az a hagyomány útján örökölt, vagy vallási tanítás útján elsajátított nézet, az emberek a maguk számára legmegfelelőbb és legelfogadhatóbb egyéni módon építették be saját létfelfogasukba. Ez derült ki a bizalmasabb mederbe terelődött beszélgetések során is, amikor a halálról, vagy a vélt túlvilágról fejtet­ték ki gondolataikat az idősebb beszélgetőtársak. A legtöbben hisznek a lélek túlvilágra való eltávozásában "elszáll, az utolsó percben", "a lélek megy a Teremtőhöz számadásért", "én hiszem a lelket, hogy van, mert amikor az ember lefekszik, akkor bódorog...". Ma már nem állapíthatjuk meg teljes bizonysággal, hogy az örök életre való készülődés, a lélek halhatatlanságában, a feltámadásban való hit ősi emberi képzetek maradványai, vagy a nagy múltú kereszténység töltötte-e meg új tartalommal a nép gondolkodásában eleve élő felfogást.

A szórványosan élő tanyai népességet sem kerülték el a jelentős változásokat eredményező gazdasági-társadalmi átalakulások, amelyek a paraszti létforma természetes egységét és kultúráját fenntartó hagyományokra, szokásokra is bomlasztó hatást gyakoroltak. Ennek a tendenciának lehetünk tanúi itt is. "Ha azok a szülők feltámadnának és möglátnák, hogy mi van most, mögállna az eszük!" - vallotta egy idős férfi, aki az elemi erővel ható változások mértékét próbálta érzékeltetni.

Közhely ma már az, hogy népi kultúránk hagyományos elemeit csak az idősebb generáció tudhatja magáénak mindennapi életébe épülve, ha a körülmények nem is mindig engedik gyakorolni egyes rítusokat.

A csólyospálosi temetkezéshez fűződő szokáscselekvéseket is ők tolmácsolják leghitelesebben. Ők, akik aktív résztvevői voltak egy-egy tanya halottját búcsúztató közösségi összejövetelnek s akik igyekeztek minél tovább életben tartani a legfontosabb hagyományos mozzanatokat. Végül ők azok, akik legmélyebben az "eleven húsba vájva" érezhetik, tapasztalhatják bőrükön ezt a mérhetetlen változást, melyet néha kétség­beesve, tehetetlenül, mégis bölcsen tudomásul véve viselnek. Felteszik maguknak a nagy hiányérzetből fakadó kérdéseiket: "És amikor én elmúlok, nem tudom, jaj, Istenem, lesz-e, aki egy Rózsafüzért elmond értem, ha ez a generáció kihal!" 2 Tisztánlátásukat rejti magában ez a "sóhaj", elfogadva a feledés homályát, azt a tényt, hogy a fiatalabb generációk egészen más, számukra felfoghatatlan mozgatórugókkal alakítják szokásaikat a rendszertelen, természettől elrugaszkodott mindennapi életükben. Nem tudatosan, mégis valami nagy empátiával fogalmazzák meg ösztönös féltéseiket az utánuk jövők életével kapcsolatosan, "nincs meg már a szeretet meg összetartás a mai népbe, hogy hova fog ez vezetni..."

Az egykori paraszti világkép homályosulásával a szokások is feledésbe merülnek, bár még Csólyospáloson is sok idős ember őrzi frissen az emlékezetében. Ezekben az elmondásokban, visszaemlékezésekben rekonstruált szokásleírások segítségével jött létre a következő fejezet, amely Csólyos és Pálos puszta lakosainak hagyományos halottas szokásait tárgyalja.

Háztól temetés, halálra való felkészülés

A visszaemlékezésekben szereplő rítusok leginkább a század '20-'50-es éveire és ritkábban utóbbi évtizedekre vonatkoznak, amikor a közegészségügyi rendeletek még nem tiltották a háztól temetést, amikor saját halottját mindenki otthon, a megszokott élettérben készíthette fel a végső búcsú céljából. Az, hogy a tisztaszobában, vagy a lakótér egy jellemző helyén ravatalozták fel a halottat, a régiekben semmilyen fenntartást nem okozott, hiszen ez a temetést megelőző rítusok természetes rendjéhez tartozott. "Míg háztól temettünk, volt olyan, hogy a család ott aludt a halottal az alatt a két éjszaka alatt, ha csak egy szoba-konyha volt." A halállal való szembenézés sem feltétlenül jelentett rideg embertelen tényt, hiszen a szülőktől, nagyszülőktől, a közösség tagjaként elsajátított hagyományok azt a tudást örökítették át, hogy a halál csupán a földi lét utolsó állomása, a lélek halhatatlan, feltámad s e felfogás különböző jelei fedezhetők fel egyes rítusokban. "Volt olyan néni, akinek tettünk oda egy üveg bort, mert szeretett inni életi be is, meg egy kis aprópénzt..." 3

Az idősebb korban megerősödő haláltudat, az elmúlás közelsége az embert az életével való számvetésre, a halálra való felkészülésre ösztönzi. Ma ez csupán annyiban nyilvánul meg, hogy idejekorán megváltják a sírhelyet, sőt előre elkészíttetik a sírjelet(sírkövet), aminek indíttatása leginkább a reprezentálásban rejlik, kevésbé a halálra való készülődésben. Az idősebbek viszont az elődeiktől tanult módon még életükben kijelölik, vagy félrerakják pl. azt a ruhát, amit halálukkor kívánnak magukra adatni. Ez leggyakrabban az az ünnepi öltözet, amibe a templomba is jártak, vagy pedig hivatalos helyen, esetleg ünnepek alkalmával megjelentek, hiszen az Úr színe előtt is 'meg kell jelenni' majd. "Volt itt egy asszony, mondta, hogy 'imádkozzatok értem, mert én mindjárt mék el!', előtte megmondta, hogy milyen ruhát adjanak rá, mibe öltöztessék fel." "Ha meghal valaki, megyen a bíró elébe, Isten a bíró". "A lélek megy a Teremtőhöz számadásért, az egész életének a munkájáért számot ad." Figyelemre méltó, hogy a haláltól való természetes tartás mellett végtelen hittel, beleéléssel és természetességgel veszik tudomásul annak eljövetelét, igyekeznek minden tudásukat és tapasztalatukat összeszedve felkészülni rá és nem utolsó sorban környezetükkel is tudatosítani ennek tényét. " 'Fiaim, az ágyneműmet el köll adni, ha én möghalok, ebbűl sírkeretet csináltatni, vagy fej fát!' - megmondta előre. ő magának megcsináltatta a koporsót, egy jó pár évig fönn volt a pallóson." A halálra való készülődés ezen mozzanatai a több generációs paraszti családokban a fiatalabbakra is továbbhagyományozódtak, egyes rítusokat elfogadva, magukévá téve - ahogy elődeiktől látták - beépültek mindennapi életükbe is: "nekem is van egy szép fekete szövetruhám, azt mindig nagyon szerettem, azt mondtam a családomnak, ha meghalok, azt adják rám". A vallásos emberek számára a hit még nagyobb segítséget adott az elkerülhetetlen tény elfogadására, sőt, mintegy felmentésül szolgált a haláltól való félelem alól: "Anyám nem félt a haláltól, mert nagyon vallásos volt".

A halál tényének elfogadása különböző mértékű, másképpen ítélik meg "kegyetlenségét" a különböző korosztályok tagjainál bekövetkezően. Minél fiatalabbat ragad magával, annál tragikusabbnak tartják, a ki nem bomló és be nem teljesülő élet hirtelen megszakadásánál nincs megrázóbb. A tragikum mértéke a temetkezési szokások alkalmával a belső megrázkódtatás mellett a külsőségekben, a rítusok kibővítésével, gazdagabbá tételével is megnyilvánul, - pl. a férjhez menendő korú leány menyasszonyi ruhában való temetése Csólyospáloson is jellemző volt - amelyek leginkább a lelki egyensúly elvesztését hivatottak könnyíteni a hozzátartozókban: "Ha menyasszony volt, fehérbe temették, ha még vőlegény, csokrot is csináltak, ez ilyen jelkép forma volt. Ugye ha nagyfiú, nagylány volt, ilyen barátféle csak volt neki, akivel bálba járt, meg iskolába, s na hogy legyen emléke, mikor rátették a koporsót, rátették a vőlegénycsokrot". Még kisebb korú gyermek temetésekor is hasonlóan jártak el, "a kislányt körül rakták fehér rózsával, kis koszorú a fején, a koporsót fehér rózsával rakták körbe". Itt is megfigyelhetjük, hogy a fehér szín szimbólum értékű, a be nem teljesülő életet jelképezi. A temetkezési szokások, ahogy az emberi élet fordulóit kísérő egyéb szokások is az élet egyik szakaszából a másikba való átmenet hivatottak kísérni azzal az ösztönösen alkalmazott céllal, hogy az egyén ill. az őt körülvevő szűk közösség számára minél könnyebben, feszültségmentesebben legyen átélhető, elviselhető - jelen esetben a közösségből a halál által való kiválás - minél természetesebb módon legyen beleilleszthető az emberi életbe. A következőkben azt a hagyományos szokássort tekintjük át, amelyet egykor a csólyospálosi nép közössége egy haláleset alkalmával gyakorolt. Ma már kevésbé jellemző a megváltozott életformák és körülmények miatt, viszont az idősebbek körében még természetes cselekményekként éltek, élnek.

A halál előjelei

A halál eljövetele, közelsége számtalan előjelből, rendkívüli történésekből, jelenségekből következtethető. Leginkább az állatok viselkedéséből, vagy különös álmokból. A legtöbb előjel az emberhez egyik legközelebb álló háziállat, a kutya viselkedéséből olvasható ki. "Az megérzi a halált", - tartják, "vonyított este, sokszor azt figyeltük, merre van a feje, mert akkor arra van a halott." Vagy "ha este nagyon vonyíkolt, akkor mondtuk: na valaki halott lesz a rokonságba". "Ha a kutya vonyít, keservesen nyújtóztatja a hangját, akkor úgy megborzad az ember, hogy valahol halott van." Ha pedig a háznál haldokló volt, vagy halott, arra is különös módon reagált: "ott vonyít a küszöbön, meg az ablak alatt, amikor már közeli halott van ", "úgy köllött elzavarni az ajtóból, mert annyira bevonyított az ablakon".

Az előbbiekhez hasonlóan jellemző hiedelem e vidéken is, hogy a bagoly, vagy a kuvik - ezeknek a titokzatos és sokat sejtető éjjeli madaraknak - megjelenése a ház körül közeli halálesetre enged következtetni. "A bagolyra mondták, ha valaki nagy beteg volt, odaszállt az ablakára, kicsit be is kopogtatott, és akkor csúnyábban beszélt, más hangot adott, akkor hamarosan meghalt az illető." A "bagoly azt csinálta, hogy a házhoz közel elkezdett huíkolni, akkor 'meglássátok, valaki meghal!'" Szerencsétlenségre, vagy halálesetre utalt a fekete macska megjelenése a ház körül. Az állatok ilyen jelzésértékű viselkedései után hamarosan várható volt a jóslat bekövetkezése.

Az álmokból való olvasásnak, álomfejtésnek általában jelentős szerepe volt a mindennapi életben bekövetkező hirtelen változásokra adott magyarázatokban, amihez leginkább az asszonyok értettek, kik szüleiktől, nagyszüleiktől tanulták meg jelentésü­ket, de volt néhány "tudákosabb", aki az álom tartalmából olvasva várt más beteljesülő eseményt is. Halál bekövetkeztére utalt sok virággal álmodni, vagy "ha álmomban temetés volt, vagy társaság, sok nép közt járni, ez a halál jele volt."

Haláleset előjelei voltak megmagyarázhatatlan történések, különös jelenségek az embert körülvevő tárgyakkal. "Mikor eldurrant a cilinder, a lámpaüveg, pedig senki se nyúlt hozzá." Előfordult olyan eset is, hogy kártyát vető cigányasszony jósolta meg egy családban bekövetkező halálesetet, idézve: "nézd meg, te vagyol itt, itt a koporsó, és te nagyon közel állsz hozzá - így mondta és bekövetkezett, mert az édesanyám nem sokkal utána meghalt." 4 Már beállt halálra következtettek az időjárásból, pl. "ha fúj a szél, akasztott ember van".

Különös gondoskodásban volt része a nagy betegnek, vagy már haldoklónak a háznál. Igyekeztek minden kívánságának eleget tenni, hogy könnyítsenek szenvedésein, sohasem hagyták magára. Imával könyörögtek a békésebb, szenvedésmentesebb elmúlásáért. Az az idő, amikor egy családtagnak lehetősége volt szerettei közelében eltölteni, megélni az utolsó napokat, sok tekintetben nagy tapasztalatokkal szolgált a család többi tagjának. Tanúi lehettek az elmúlás pillanatainak, ami a halálra való felkészülést segítette tudatosítani. Alkalmuk volt a fiataloknak elsajátítani azt a követendő mintát, amit majdan nekik is gyakorolniuk kellett hasonló esetben. A haldoklónak is könnyebbséget nyújthatott családja körében számot adni életéről. Gyakran kívánsága szerint járultak gyermekek, unokák betegágyához, hogy végső kéréseit, utasításait, kívá­nalmait meghallgassák, "szóljatok a családomnak, gyűjjenek el, had lássam űket." Ha vallásos volt, akkor "kérte a plébános urat utolsó kenetet adni", ilyenkor a pappal "elbeszélgettek az életéről, meg hogy a Jó Istennel béküljön ki". Előfordult, hogy ilyenkor végrendelkezett, ekkor hangzottak el azok a kívánságok, amik a ravatalozással, temetéssel kapcsolatosak. "Volt olyan asszony, aki úgy akart elmenni, hogy megmond­ta, fehér kendőt kössenek a fejire, ne feketét." "Megmutatta, hogy mit adjanak rá, azt a blúzt, meg azt a kendőt." Igyekeztek vigasztalva tudatosítani a nagy betegség végét, "meg aztán titkolták előtte, 'nem is hal még meg' - ilyeneket mondtak, hogy vigasztal­ják. " Súlyos betegnél időről időre megfigyelték, tapasztalatként tudatosították, hogy a nagybeteg is a halála előtt egy héttel jobban van. Megfigyelték, hogy a haldoklónak a vég órájában látomásai vannak, ami után már nem igen tér magához, "mondta: - Nézd kislányom, kicsodák ezek...de hát itt vannak, én értem gyüttek mán! - na az után meg is halt."

A halál sokszor megszemélyesítve érkezik a csólyospálosiak képzete szerint: "itt volt a halál, mert egyet elvitt közülünk". Eljövetelekor a haldokló testén különös foltok megjelenése tapasztalható: "a kezefejin ilyen fekete főt gyütt föl", "az arcán ilyen sárga nemtom' mik szaladgáltak, na a'mán a halál jele vót." Megkülönböztetnek szenvedés teli, gyötrelmes, vagy csendes, könnyű, azaz "röndös" halált. Az előbbire próbálnak magyarázatot keresni, aki nehezen halt meg, "annak sok bűne volt, azért szenvedett." A bűnök alól feloldódhat a haldokló az utolsó kenet előtt meggyónva, vagy ha egy családtagnak kibeszéli azokat, esetleg elhívja azt az embert, akivel rosszat cselekedett, hogy bocsánatot kérjen. A halál előtti közvetlen percekben tiltottak minden olyan cselekedetet, amiről azt tartották, hogy attól nehezebben hal meg, így pl. "nem szabad nagyon siratni, mert akkor nyughatatlan a lelke, nehezen megy el". De emlékezetben tartják azokat az eseteket, is akinek "könnyű volt a halál", bízván abban, hogy talán másnak is hasonló jut ki, hiszen az idősebbeket már a halál könnyebbségének a kérdése, a szenvedéstől való félelem gyakrabban foglalkoztatja, "az apám nem szenvedett, annak csak annyiba került a halál, hogy megfeketedett neki a bal karja...csak ennyit csinált, megrántotta a levegőt, tovább nem élt." Olyan házban, ahol súlyos, magatehetetlen, szenvedő beteget ápoltak, már a családnak és a betegnek is megkönnyebbülés volt a halál: "jobb is már szegénynek - így mondták, mert annyit szenvedett."

A halál eljövetele, halott körüli teendők

A halál beálltakor, a tragédiából való felocsúdás utáni első pillanatokban kötelességszerűen, tudatosan kezdik végezni a halott körüli teendőket, pontosan tudják milyen feladatok várnak tovább a család egyes tagjaira. "A szív megáll, akkor hal meg." Utána a "szeme haját lefogták, pénzt tettek rá, hogy maradjon úgy...akinek a szája tátva maradt, annak a fejre való kendőt srégbe hajtották, fölkötötték vele az állát." A további szükségszerű teendőket, a halál hírüladását, a halott felkészítését a ravatalra a legközelebbi családtagok végezték.

A haláleset bejelentésére leggyakrabban egy férfitagot, "aki idősebb volt, vagy aki gondozta", vagy alkalmasint a legközelebbi tanyaszomszédot - "segítette egyik a másikát" - szalasztották a halottkémhez, meg a rokonokhoz s közben az igyekezett hírül adni az esetet mindazoknak, akikkel találkozott. "Hívtunk halottkémet, nem is orvos volt, csak ki volt nevezve", "Rehák Imre bácsi, katonáéknál szanitéc volt." "Mögnézte a pulzusát, nincsen szív tovább, meghalt. Írt egy papírt, hogy valóban meghalt az illető, akkor szabad volt intézkedni tovább." Ahogy a halottkém elvégezte hivatali teendőjét, folytatták a halott ravatali felkészítését. Az intézkedő lovas kocsival igyekezett a koporsóshoz (Forráskúton, Majsán) bejelenteni a család igényeit, hogy koporsóra, és milyen egyéb kellékekre van szükség.

Addig a háznál törekedtek minél hamarabb megmosdatni és felöltöztetni a halottat. A halott mosdatását a közeli rokonok, családtagok végezték: "menyecske az anyósát, a férjet a felesége". Nagyon gyakran előfordult, hogy az énekesasszonyra bízták mindezt, akire egy idő után a nagy gyakorlatra, hozzáértésre, a teendők tisztességes elvégzésére hivatkozva bízták rá, aki szinte kötelességszerűen végezte el azokat. Emlékeztek olyan idős asszonyra is, aki külön kívánsága szerint, még életében meghagyta, hogy az énekesasszony öltöztesse fel. "Ha a család nem vállalta az öltöztetést meg a ravatalozást, akkor gyüttek, meg gyünnek ma is hozzám, hívnak, hogy csináljam mög. "5 A halott mosdatása valójában az arc, kezek és lábak vizes ruhával való törölgetése jelentette, a férfiakat megborotválták. Hiedelmeik szerint gondoskodtak arról, hogy a halott mosdatóvizét ne az udvar megszokott helyére öntsék, hanem félreeső részre, "a kert tüvibe", ahol nem jár senki.' Attól tartottak, ha valaki átlépi, az megbetegszik. "Apám halála után sokáig beteg vótam, nem tudták mi bajom, akkor találgattak a népek, hogy én azér lőttem beteg, hogy az apámat mikor megfürdették, abba én beletapostam ". 6 A halottat az általa kiválasztott ruhába, vagy a család által tudott legkedvesebb ünnepi ruhájába öltöztették fel, a kezeket összekulcsolták, és az olvasóval fogták körül.

A koporsó megérkeztéig házi ravatalra fektették fel, "benn maradt addig az ágyban, ameddig föl lett öltöztetve. Akkor kerestünk deszkát, vagy szekrényajtót, alá tettünk két széket, vagy hokedlit, szépen leterítettük egy pokróccal, arra tettük a halottat. Ha úgy adódott, letettük a földre, minél hamarabb hűljön ki, aztán fel a deszkára." Később hozták a koporsósnál vásárolt ravatali kellékeket. Előszeretettel emlékeznek egy forráskúti koporsósra, Szalai Sándorra. "Az volt a legközelebbi koporsós, ahol lehetett venni és az kiment a házhoz. Ö szerette, hogy megfésülje a halottat, meg szépen elrendezte, hazament, és akkor majd jött a temetésre."

A ravatal előkészítése mellett lényeges volt a halottas szoba olyan módú "feldíszítése", hogy a környezet is méltó legyen a búcsúztatáshoz. Ezen kívül praktikus, mágikus cselekedetek is voltak ezek a gonosz távoltartása végett. Mindenekelőtt igye­kezték a tükröt letakarni, vagy fal felé fordítani, ami általános védelem volt valami - ma már eredetében megmagyarázhatatlan, élőkre ártalmas dolgok ellen. Ha ma magyarázatot próbálnak rá adni, akkor leggyakrabban a "szokás" szóval szolgálnak erre, vagy azzal, hogy tiszteletben kell tartani a halott emlékét, olyankor nem kell tükörben nézegetnie magát az embernek, mert "az nem illik a gyászhoz." "Akkor mindenki gyászban volt, mindenkit megszállt az az érzés, hogy itt volt a halál, ... akkor nem volt kíváncsi senki se a tükörbe nézni. Az csak a jobb életben van, hogy tükrözzön, akkor nem kell tükrözni, hogy szép legyen." "A tükröt letakarták, az éppen olyan volt, mint Nagypénteken, azt ma is eltakarják, mikor Jézuska meghal." Említettek azonban olyan magyarázatot is, ami talán legközelebb jár ezen általános szokás indoklásához: "ha például itt volna az ajtó, a halott meg ott szemben, oda volt az ágy végihez feltéve a nagy tükör - a hagyományos felépítésű lakótérben mestergerenda alá helyezett ravatalon nyújtóztatták ki az elhunytat - ha valaki begyütt, akkor ugye abba mindent láttak, látták volna még a halottat is". Ami pedig a hiedelem szerint kerülendő, mert az újabb halálesetet jelent a családon belül. Az ablakot, ajtót pedig becsukták, "hogy a szél ne levegőzze föl a halottat".

A koporsósnál kiválogatott tárgyak függtek az elhalt családjának vagyoni helyzetétől. A tehetősebbek tudtak kölcsönözni fekete fátyolokat, gyászszőnyegeket, "ajtóra valókat, amiket abban a szobában helyeztek el, ahol a halott volt. A fekete vásznon fehér keresztek voltak, még a földön is ilyenek voltak. Ki gazdagabb volt, jobban bírt fizetni, annak minden duplábban volt. Adtak ilyen nagy szőnyegeket, amivel behúztuk az egész lakást, beszögeltük a falat vele." Amikor Üllésről, Forráskútról, Kistelekről vagy Majsáról, - melyik tanyához melyik esett közelebb - meghozták a koporsót, beletették a halottat, így tették föl a ravatalra. "A koporsóba van egy kispárna, azt mögtőtik forgáccsal, vagy szénával, az csak papírbúi van. Van egy fehér kivarrott szemfödél, amit alája terítenek, a másikat mög föléje, azzal letakarták, az arcát egy fehér zsebkendővel szokták letakarni, aki akari, mögnézi." Úgy tartják, jó a halottat megnézni, esetleg megérinteni, mert az elejét veszi a képzelődésnek, a halottól való félelemnek, tarásnak, hiszen a halál, halott közelsége rendkívül sok hiedelemnek, babonának szolgálta alapját. "Odamentem hozzá, mögsimítottam az arcát, sose féltem többet." "Ha nem látom azt a halottat, akkor én képzelődök, csak úgy nyugszom meg, ha megnézem. Van, aki nagyon irtózik tőle, mán én nem."

Emlékeznek még korábbi időre, amikor a szemfödelek feketék voltak, nem fehérek. A szemfödéllel letakarják azokat a tárgyakat is, amit a koporsóba tesznek. Asszonynak "hajtűt fésűt a hajába hagytuk. Az én anyámnak volt egy régi selyemkendője, nagy virágos mintás, möghagyta a menyének, azt okvetlen hozzátegyék a koporsóba." A rózsafüzér mellé tették az imakönyvet, gyakran férfinak is. A férfiakhoz "pipáját, kalapját", a kalapot a mellére tették. "Az én vejem vőfély volt, annak is gyönyörűen ki volt díszítve a kalapja azzal a hatalmas vőfélyvirággal, akkor azt a vőfélypálcával együtt mind odatettük a koporsóba. "7 Volt egy olyan plébános, aki megtiltotta, hogy az imakönyvet is a halott mellé tegyék, mondván, hogy az érték, amire a halottnak már nincs szüksége és ha nem muszáj, ne pusztuljon a föld alatt. Ezt az akaratot azonban a szokás, a hagyomány ereje legyőzte: "azért odaadjuk, ami az életükben az üvék volt".

Amikor a ravatalozással előkészültek, meggyújtották a halott fejénél a kettő, -kinek több - gyertyát. "Aki szegényebb volt, annak adtak kettőt, aki jobb módba volt, annak hozattak négy gyertyatartót is, akkor négy gyertyát gyújtottak." A háborús időkben, amikor a legnagyobb elszegényedés a tanyai népet is érintette, a végtisztesség megadása is szegényesebb külsőségek között zajlott. A '40-es években esett meg a következő egy idős házaspárral: "A papa az ereszet alatt pipálgatott, a mama mondja neki: 'Hallja kend, én úgy gondoltam, nem olyan nagy cécót csináltatok kendnek, ha möghal, hanem ott van az a sarokoszlop, az az akácfa, abból lösz majd a fejfa, a hambárdeszkábúl mög csináltatunk koporsót" 8 mert a koporsó is hiánycikknek számított. Akkor előfordult, hogy az asztalosnak sem volt koporsónak való anyaga, "akkor az illetőnek kellett összeszedni annyi deszkát, hogy mégis, emberhez illően koporsóba tegyék a halottját." "Az öreg Rajczi Gyula bácsinak polcokat szedtek össze, abból lett a koporsó, Etuska néni meg megvarrta a szemfödelet."

A halál hírüladása, harangozás

A pusztai népesség, a közösség többi tagjához a halálhírt a harangszó viszi. Csólyos és Pálos puszta mind a négy iskolájában volt harang (Alsó- és Fölső-Csólyos, Alsó- és Fölső-Pálos), amelyekkel a haláleseteket is jelezték, mindig annak az iskolának a harangjával, amelyik felé a halott volt és általában a tanító húzta meg őket. Amikor 1939-ban megépült a templom, a nagyharanggal jelezték, hogy halott van. A jelzés a mindenkori harangozó feladata volt. Az alsó-pálosi iskola harangjait, mikor a múlt század közepén "Csólyospálost a jászok megszállták....akkor az öreg Antal, meg az öreg Tálas csináltatta...ezek állították, vihar, meg jég ellen szenteltették föl. Ennek a harangnak olyan hatása volt, hogy mikor gyütt Csólyospálosra a vihar, ezekkel hozzáfogtak harangozni, akkor a vihar csak a határig gyütt be, a határon túl '29-be mindent elvágott. " 9 Általánosan jellemző hiedelem volt, amit itt is hangsúlyoztak, hogy amelyik haranggal akasztott embernek harangoztak, "azt tartották a vallásos emberek, hogy azzal a haranggal idő elébe, vihar elébe, felhő elébe hiába harangoznak..." Nappal, amikor a déli harangszó után húzták a halottnak, megálltak az emberek fogadván a jelzést, "beszélgetni kezdenek, egyik a másikának mondja, ki halhatott meg. Úgy lehet férfi, mert több verset harangoznak." A harang szavából pedig meg tudták állapítani, férfi-e vagy nő a halott: "ha férfi, három rövidet csöndített, egy hosszabbat húzott, ha nő, kettőt csöndített, egy hosszabbat húzott". Különbséget tettek a harangozáskor a halott vagyoni helyzetét nézve. Az alsópálosi iskolánál egy nagyobb és egy kisebb harang volt, "ha olyan magasabb halott volt, a nagy harangot húzták, ha olyan egyszerűbb, a kisebbet". A szegény halottnak járó harangszó dallamaiból szinte kihallották az emberek: "ringye-rongya", hisz a kisharang szerény, vékony hangot adott, ami a szegény embert illette, "ha gazda volt: "háza-fődje", vélték hallani a vagyonnak járó, súlyosabb, mély hangokat. A harang szavai is jelként funkcionáltak a közösség számára, melyek csak úgy hordozhatták a közösség tagjai számára egyazon információt, ha a hagyomány által nemzedékről nemzedékre örökített tapasztalatok, ismétlődő szokások a nép tudásába épülve annak részeivé váltak.

Virrasztás

Amikor a halál híre eljutott az emberekhez, már készültek, hogy aznap este menje­nek virrasztani, tiszteletüket tenni a halottnál, búcsút venni tőle. Ezt a hátramaradottak közösségének tagjaként mindenki a maga számára - az összetartozást megerősítendően - 'kötelezővé' tesz. Ezért "nem is vette jónéven a hozzátartozó, ha egy rokon, vagy a szomszéd nem jött el", mert ebbert mindjárt valami közösségellenes, bomlasztó dolgot véltek felfedezni. De elmentek azért is, mert tudták, hogy majdan mindezek a rítusok az ő halálukat is kísérni fogják, hogy így kapja vissza mindazt a szolgálatot szűk környeze­tétől, amit most ő elvégez. A virrasztás, mint rendkívül fontos összejövetel a családnak segített a halál tényét elviselni, segített a fájdalomtól terhes időszakot könnyebben megélni. Könnyítettek a kérdezgetések a halál körülményéről, elmondani a megboldogult utolsó perceit. "A vallásunk is azt tartja, hogy imádkozzunk érte utoljára, kértük a Teremtő Úristent, bocsássa meg bűneit, ha netalán nem tudott felkészülni...". A közösség tehát igyekezett a köréből kivált meghalt tagjuk helyett, a halott nevében, imáit, könyörgéseit közvetíteni a Teremtő felé, aki hitük szerint majdan dönt lelkének további sorsáról.

Ha a haláleset nappal történt, akkor már aznap este várták a családtagok a felravata­lozott halott köré a rokonokat, szomszédokat, ismerősöket. "A szobát kipakoltuk, töttünk be padokat, meg székeket, egy szobában négy sor is volt, mög ha ágy volt arra is ülhettek. Egy egész nagyszoba nép összegyűlt. Aki be nem ért, akkor nyitva volt az ajtó s a külső helyiségbe ültek." Legkorábban a hívott énökösasszony érkezett meg. "Már délután megkezdték, hogy jönnek, egész úgy éjfélig tartott." Két este virrasztották, mert nyáron 36 órára, télen 48 órára kellett eltemetni. "Összementünk, éjfélig, egy óráig virrasztottunk."

A halott körül a meggyújtott gyertyák folyamatosan égtek a temetés napjáig, "hogy az örök világosság fényeskedjen neki" -mondták. De tettek lámpát is az énekesasszonynak segítségül a könyvéből való olvasáshoz, énekléshez. "A lámpába öntöttek petróleumot, az addig égött, míg ki nem fogyott, hagyták kiégni belőle." A virrasztás estéjén is mindennek megvolt a maga helye és rendje. Az énekesasszony a halotthoz legközelebb foglalta el a helyét, köré gyűltek az asszonyok, akik együtt énekeltek vele. A férfiak távolabb ültek. A virrasztóba érkezők a beköszönés után a halott lábaihoz térdelve imádkoznak, "térdet hajtottunk a halottnál, elmondtunk egy Miatyánkot vagy egy Üdvözlégyet..." A házbeliek a halott lábaihoz, a koporsó mellé már előre odakészítik a szenteltvizes poharat, benne a rozmaring ágakat, ezzel az imádság elvégzése után mögcsapkodják, mögszentölik a halottat, amely szintén az utolsó szentségek része, hogy távol tartsa a gonoszt.

Az énekesasszony volt a virrasztás levezetője, Csólyospáloson a legismertebb Farkas Andrásné Barna Erzsébet, akinek "jó hangja is van, szép halottas énekeket tud, mert ő neki az édesanyja is az volt". De emlékeznek még Kapás Sándornéra is. Szerepüknél fogva kötelességüknek is tartották imakezdéssel, előénekléssel irányítani, vezetni e közösségi rítust. Farkasné tudásának javát az édesanyjától örökölte: "nagyon vallásos volt, gyönyörű énekeket, meg Szentírást olvasott nekünk mindig", az általa énekelt halottas énekeket azonban Kocsis Antal vőfély könyvéből másolta ki. "Volt egy vőfélykönyve, akkora, mint egy Biblia, benne ilyen vőfélyversek, meg halottas énekek, és azokat mind kiírtam belőle. Akkor az édesanyámat megkértem, mondja el ezeknek az énekeknek a dallamát, akkor elmondta, s híre ment ennek. Aztán egyre több helyre hívtak."

A virrasztáson az énekek előtt először "imádkoztuk a Rózsafűzért. Volt olyan este, hogy a Fájdalmast, Dicsőségöst, Örvendetöst, mindent el köllött mondani, ugye ez ötven Üdvözlégy Mária, nem tudom hány Miatyánk, s a hosszú énekek." Hogy milyen imával kezdenek, s milyen énekkel folytatják, függ a halott nemétől, korától, családi állapotától: "házasfél, asszony, férfi, kicsi gyerek, öngyilkos, hirtelen halott, vagy sokat szenvedett..." Mindegyik felett más ének szól, hiszen a halottas énekek az elhalt személyéről, életében, családjában betöltött szerepéről szólnak, amik leginkább a halott 'szájába adva' szólalnak meg egyes szám első személyben, gyakran a közösség, a család egyes tagjait megszólítva a búcsú végett. Álljon itt néhány ezekből:

a., Anya felett:b., Gyermek felett:

"Temetésre szól a harang ma, mert kimúlt egy édes Jó Anya Eljött az ő végső órája, gyászkoporsó borul reája.
Szive kihűlt, ajka jéghideg, csókot nem ad már gyermekinek. Jaj de nehéz ekképp látni azt, ki értünk nap-éjt eggyé szakaszt.
Hetvenkét év hosszú, nagy idő, eddig élt a földi létben ő, megirigyli éltét a halál. neki mindegy, fa vagy rózsaszál.
Mennem kell hát, sorsom ez nekem, nincsen nála nyugvóhelyem, de nem válok addig tőletek, míg egy végső búcsút nem veszek.
Hozzátok szól utolsó szavam, Gyermekeim és jó Hitvesem, veletek a Jó Isten legyen
élteteket bajtól óvja meg.
Unokáim, Isten veletek, nagyanyátok már égbe megy, sz ülőtöknek szót fogadjatok, úgy lesz Isten áldás rajtatok.
Rokonaim, ismerőseim, megtisztelő kedves vendégim, Isten legyen már mindnyájatokkal, a sír nemsokára betakar
Ó kegyelmes Ura lelkemnek, adj nyugalmat sírba testemnek, a hideg sír már az én házam, megcsendesült itt minden vágyam.
Minden földi kín itt véget ér, megnyugtat a hantos sírfedél, megszáll a bú fellegeiden, gyógy van itt a szívsebeiden.
Nagy mélységes álom hona ez, és fölötte őrt áll a kereszt, ne sírjatok, ne könnyezzetek. Jézusom, ím én hozzád megyek.Letéve a földi gondokat, engem a sír békéje fogad. Jézusom, adj nyugalmat nekem, e szögekkel lezárt szűk helyen lelkem pedig vezesd be oda, hol fenn ragyog a Mennyek hona. "
"Virág voltam az élet kertjében Éltem tiszta gyermeki örömben, Virág voltam szülőm kebelén, Játszadozott velem a szép remény
Jött a halál, az Isten kertésze, Életem virágát lemetszette, Elvitte az üdvösség angyala. Az örök élet szent asztalára.
Jó szüleim, tudom fáj szívetek. Mert hosszú útra megy gyermeketek Messze útra, csöndes, sötét sírba,
A síron túl fel a Mennyországba.
Tudom ,hogy szemetek könnyet hullajt, ha látjátok a kispajtásimat, játékaimra hogyha reánéztek, Tudom, bánat tölti el szívetek.
Nekem is fáj,
hogy messze kell menni,
Kedves anyám, szerető jó atyám,
Óh, de kár,
hogy könnyetek hull reám.
Kérlek, én felettem ne sírjatok, Mert én véghetetlen boldog vagyok, Angyalszárnyakon megyek az égbe, A dicsőült lelkek seregébe.
Ezután is gyermeketek leszek, A sír nem oldja el szerelmemet, Ha majd az angyalok közé jutok, Azokkal értetek imádkozok.
Jertek közelebb hozzám testvéreim, Kis barátim és játszótársaim, Tekintsétek meg kis koporsómat, Hintsetek rá sok szép virágokat.
Kicsi síromhoz majd jöjjetek ki, Annak hantjain virágokat szedni, Búcsúcsókot intek már felétek. Mert kinyitva látom már az eget.Tátjátok szemeim a boldogságot, Ott várnak reám a kis angyalok, Szülő, rokon, barátim, testvérim, Végbúcsúszóm: Isten Veletek!"

A hosszas imádkozások és éneklések között tartott szünetek alkalmával elbeszélgettek, akkor "elmondta a hozzátartozója, hogy szegény mennyit szenvedett, így halt meg, úgy halt meg, ez volt a kívánsága". A férfiak a háttérben imádkoztak, de inkább be­szélgettek. Csólyospáloson nem volt szokás az étellel való kínálás a virrasztóban, csak a férfiak "amikor kimennek füstölni a konyhába, akkor megisznak egy-egy pohár bort. Csak az volt a gond, hogy akik szerették a bort, nem akartak a végén hazamenni." Az emberek váltották egymást, átadták helyüket az újonnan érkezőknek, "ha egy órahosz-száig ott volt valaki, az elment, akkor gyütt a másik csapat". Éjfél után a hozzátartozók fáradságára is tekintettel kezdtek hazamenni az emberek. A következő este mentek virrasztani újra. Ekkorra már megérkeztek a távolabb élő rokonok, távolabbi ismerősök, hogy ők is leróják tiszteletüket a halottas házban.

A temetés

A két estén tartott virrasztás, a közösségi búcsúvétel alkalma után következett a temetés napja, mely valójában a temetkezési szokások leglátványosabb rítusait foglalja magába.

Itt azonban kis kitérőben szót kell ejteni Csólyos és Pálos puszta - és általában a tanyai lakosság - sajátos helyzetéről, ami itt a temetkezési szokásokra is befolyásoló erővel hatott. A puszta lakosai a kiskunmajsai római katolikus plébániához tartoztak anya-könyvileg, így halottaikat a majsai plébánosnak voltak kötelesek jelenteni. Ez jelentős nehézségeket rótt a pusztai lakosságra, ami leginkább Majsa és a tanyák közötti távolságból fakadtak. A temetési szertartás lebonyolítása is a majsai pap feladata volt, akit aznap kihoztak a halottas házhoz, majd a búcsúzók csoportja együtt kísérte a halottat a temetőbe.

Csólyos puszta lakosai korán kivívták maguknak a saját köztemető létrehozását, bár ehhez nagyban hozzájárult a Kiskunmajsai elöljáróság nyomása is a század első éveiben. Ők idegeneknek nevezték a csólyosi elhaltakat a majsai temetőben, hiszen a csólyosiak közigazgatásilag Kiskunfélegyházához tartoztak, a várostól várták a csólyosiak temetkezésének megoldását. E körülményekről a temető történetének tárgyalásakor részletesen szó esik. A temető létrehozása véglegesen azonban nem vetett véget a Majsára való temetkezésnek, hiszen a családok még sokáig fenntartották azt az igényt, hogy hozzátartozóikat a korábbi szokásokat folytatva lehetőleg egy helyen, egy közös sírba temessék - különösen a jobb módúak. Meg kell említeni azt a jelentős tényezőt, hogy a csólyosi temető létesítése (1909) a Pálos pusztai lakosok számára nem jelentett megoldást, hiszen ők a két puszta egyesüléséig, 1945-ig ezt nem vehették igénybe, hanem továbbra is Majsára kellett temetni halottaikat.

A temetés napi események további tárgyalása tehát ezeknek a tényezőknek figyelembevételével történik. Másképpen alakult a temetés napjának menete, ha Majsára mentek, másképp, amikor helyben temették el az elhunytat.

Aki tehette, a temetés napján Majsáról kihívta a díszes halottas kocsit, de ez a szegényebb családokra kevésbé volt jellemző, "sokba került, hogy Majsárúl kigyütt a halottas kocsi, azok a lovak szép hámokkal, fekete bojtok vannak afejin, szépen fel vannak díszítve". Másnak maradt az egyszerű lőcsös, vagy gumis lovas kocsi. A vagyoni helyzettől függött a pappal történő háztól búcsúztatás is, hiszen külön be kellett menni a plébánosért Majsára s még bizonyos összeget is leróni érte. "Papot ritkán hívtak a házhoz, mert az drága dolog volt" - tartották a szegényebbek, bár az ellenkezőjére is emlékeznek: "volt három papos temetés is, de az már nagyon díszes temetés volt, ha több papot hívtak - legtöbb egy se volt, mert sokba került a kocsi, ló". Hogy hogyan próbált az anyagi terheken csökkenteni a nehéz sorsú tanyai nép, arra a későbbiekben I kitérünk.

A temetésre való indulás előtti órákban a háznál gyülekeztek a gyászolók. A búcsúztatás benn a házban, jó idő esetén az udvaron zajlott. A búcsúbeszéd után a koporsó leszögelésével a végső útra készítették a halottat, feltették a halottas vagy egyszerű lovas kocsira. A gyászoló menet elindulásakor csak azok az asszonyok maradtak otthon a halottas háznál, akiket a tor előkészítésével - főzéssel, terítéssel - bíztak meg a háziak Általános hiedelem szerint ha a halott nem kapja meg, amit életében kíván, azért vissza­jár. A koporsóba tett dolgokon kívül hasonló célt szolgálhattak a következő cselekedetek: "mikor a halottat kiviszik a háztól, össze köll söpreni a szemetet, aztán utána kell hajítani, hogy vissza ne gyüjjön", de volt, hogy az összesöpört hulladékot a háztól "messzire, a körösztútra vitték". Sőt, ha ruhadarabokat találtak egy-egy dűlőúton, akkor "azt mondták, biztosan kihozták a halott után."

A temetőbe tartó gyászmenet első kocsiján vitték a keresztet, lobogókat, "utána a plébános úr, aztán a halott, utána a család, rokonok, szomszédok". Ha nagy volt a rokonság, 10-15 kocsi is kísérte a halottat Majsáig is. Ez a kényszerű menet - ha nem is ennyi kísérővel - természetesen rossz időben sem maradhatott el. Hideg, fagyos, havas téli időben szánba is kénytelenek voltak befogni. Ezek a nehézségekkel vegyes élmények sokáig megültek az emberek emlékezetében. "Itt a fölső szomszédnak möghalt egy család, három-négy hónapos, azt be köllött vinni Majsára, esett, fújt. Lovas kocsival vittem, mire bevittem, meg kiértem, akkorára rám fagyott a pokróc is." Sőt, különös esetekre is emlékeznek: "Mikor itt a parton Mari néni möghalt, kigyütt érte a halottas kocsi, de azon a napon, Szent József napján olyan borzasztó szélvihar volt, meg a ha­lottas kocsit is fölborította". Majsára beérvén, a temetés előtt "a templom elébe mentek, akkor ott a pap misét szolgáltatott, utána vitték a temetőbe, ott búcsúztatott a pap, meg a kántor". A sírhelyet Majsán váltották ki, ott készíttették a sírjelet - "fakörösztöt", később sírkövet is - a helyi mesterekkel.

A helybeli temetés alkalmával a szertartás egyes részei régen is nagy anyagi terheket róttak egy-egy családra. Ha még annyira is jelentős volt a vallásosság a mindennapi életben, a szegényebb pusztai lakosok nem mindig engedhettek meg olyan - különösen az egyház felé - pénzzel járó kiadásokat, ami a vallási érzületet, odaadást ápolva a temetés szertartásait gazdagította. A gyakran leküzdhetetlen távolság és a szegénység együttesen hívta itt létre azt a szükségmegoldást a századfordulón, hogy fel nem szentelt személy vezessen ájtatosságokat, s végezzen szertartásokat.

A háztól való búcsúztatás rítusáról a hagyomány kötelékében élő nép nehezen mondott volna le, valamivel könnyebben tette ezt a fizetségért ténykedő világi és egyházi szolgálatokkal szemben. Visszaemlékezések és hivatalos adatok tanúskodnak ar­ról, hogy a licenciátus általánosan elterjedt intézménye Csólyospáloson is évtizedeken keresztül működött: azaz egyes egyházi teendőket, istentiszteleteket, halottak búcsúztatását és temetést is végeztek tanítók. Tevékenységüket az egyház is elismerte, hisz nagy segítségére volt ez a gyakorlat a mindenkori lelkészeknek: "mai napon a mindenkori csólyosi tanítónak újabb főhatósági intézkedésig megadom a felhatalmazást hogy a kiskunmajsai plébános ellenőrzése mellett az egyházi szabványok szigorú és lelkiisme­retes betartásával a Csólyoson előforduló temetéseket s ...áhitatgyakorlatokat elvégezhesse. /Kelt Váczon, 1911. - Motesiczky János sk./".10 Az első tanító, aki ezt a felhatalmazást megkapta, Földi József volt, kinek tisztét Szluka Ferenc vette át 1912-ben. Ténykedése idején az elöljáróság ezen egyházi szolgálatát méltányolva úgy határozott:

"hogy a csólyosi róm.kath. tanító a csólyosi hívek által fizetett párbérből évi 200 korona honoráriumból részesüljön" 11 A hívek tehát nem közvetlenül fizették meg szolgálatát. Szívesen emlékeznek vissza Nánay tanítóra is, aki hasonló teendőket látott el a pusztai lakosok körében. A tanyai lakosok úgy tartották, hogy a tanító is "majdnem csak úgy elmondott mindent, mint a pap, volt egy olyan könyve is". Felmerült a későbbiekben azoknak az igénye is, akik mégis a felszentelt személyek végezte szertartásokat tartották hitelesebbnek, s javaslattal is éltek a távolságok okozta nehézségek áthidalására: "Csólyos-puszta annyira messze esik, vagyis 16 kilométerre esik Kiskunmajsai lelkészséghez és mi Kiskunmajsához tartozunk anyakönyvileg. És Kiskundorozsmai járáshoz tartozó Forráskúti Templom csak 5 kilométerre van tőlünk, s azért az ottani lelkészt kérnénk a Püspök Úr Őnagyméltóságától, hogy kegyeskedjék megengedni hogy a temetkezési szertartás céljára eljöhetne Csólyosba is. Es még szabad megemlíteni azt, hogy Csólyosban a temetkezési szertartást...a r.kath. egyház megbízásával az ottani r.kath. tanító végzi. És mi szeretnénk azt, hogy egy katholikus testvérünk elhunyt utolsó útjára ne egy tanító, hanem egy lelki pásztor, egy Isten szolgája kísérné: már­pedig ha Kiskunmajsára kell mennünk egy ilyen ügyben a mostani nehéz helyzetben több pénzbe kerül./Megszívlelés végett kiadva Varga apát úrnak. Vác, 1935./"12

A temetési szertartásokhoz járuló történeti kitekintések után térjünk vissza a temetés napjának eseményeihez. Időben közelítenünk kell napjaink temetési szertartásaihoz, ahogy ez a visszaemlékezésekben is megjelenik a legfontosabb mozzanatokra szorítkozva.

1. kép
A halott elszállítása a tanyáról

A helyi temetőbe a távolságtól függően gyalogosan, vagy lovas kocsival kísérték a közösség halottját. Útjukat templomi harangszó kísérte, "haladás közben a menet imádkozott, énekelt a temetőig". Zenészek temetésekor a "banda" kísérte a menetet, -magát a temetést is - hangos zeneszóval, "úgy muzsikáltak, hogy behallatszott". A menetben "a pap meg a kántor ment elől". A keresztet és lobogókat "asszonytársak, közeli ismerősök" vitték. Az aznap megásott sír várta a halottat. A temetőben a halottat a "Szent Mihály lovára", gumikerekes feketére festett oldal nélküli kocsira tették, úgy vitték a sírhoz. A pap prédikációjának és búcsúbeszédének - utóbbit a kántor is tarthatta - szenteltek legtöbb figyelmet, hiszen ez állt a temetési szertartás erkölcsi ítéletének középpontjában: hogyan búcsúztatták a családtagoktól, rokonoktól, ismerősöktől gyakran a 'halott szájába adva' a szavakat, mennyire közvetlenül, mindenkire odafigyelve. Ettől volt "szép", megható, szívhez szóló egy temetés, vagy épp az ellenkezője. Mindkettő sokáig beszédtéma tárgya volt. A sír ki- majd behantolása a mindenkori sírásók feladata volt, akik ma a Polgármesteri Hivatal alkalmazottai a temetőgondnokkal együtt.

"Amikor a plébános úr megszenteli a gödröt, meg elmondja az imádságot, akkor a sírásók már figyelnek, hogy intsen, most már ereszthetik lefelé" a koporsót. "A sírnál néha egy tized rózsafűzért mondunk együtt a pappal", majd a legközelebbi hozzátartozók rögöt, gyerekek szál virágot dobnak a sírba. Az elhantolás és részvétnyilvánítás után a pap a család nevében meghívja a temetésre egybegyűlteket az azt követő torra, ahova a rokonoknak és legközelebbi ismerősöknek illik is elmenni. A hozzátartozók meghívták a papot is, kántort is.

Ki kell térnünk itt az öngyilkosokkal - "akasztott emberrel" - kapcsolatos különös eljárásmódra, ami ma már csak elhalványuló, erejét vesztett szokásemlékként van jelen. Míg a természetes halállal haltaknak a temető "röndös" helye jár ki az adott parcellá­ban, az "akasztott embert" a temető "szélibe" - képletesen az "árkába" - temették, jelét adva annak, hogy a közösség nem fogadja el az életüknek önkezűleg véget vetők cselekedetét, halálmódjukat sem az egyház, sem a közösség erkölcsileg nem fogadta el. "Külön temették az olyanokat, a temető sarkába, nem a sorba, ahogy gyün", a kerítés mellé, úgy hítták, temető árok." Mára az emberi életről alkotott nézetek, erkölcsi megítélések gyökeres változásaival a helyzet talán épp az ellenkezőjére fordult. Ez tapasztalható a külsőségeken, pl. a sírjeleken, ezekről később lesz szó.

Utalni kell még olyan újabb tényezőkre, amelyek lényegesen átalakították a hagyományos temetkezési szokások rendjét. Ilyen pl. - egészségügyi szempontból az egész ország területére jellemzően - a ravatalozók megépítése, Csólyospáloson a ma is használatos ravatalozó 1984-ben épült. Ez azt az alapvető változást hozta, hogy a halottas rítusok sorából kiiktatódtak a virrasztás, háztól búcsúztatás, és egyáltalán a háztól temetésnek minden eddig szervesen a halálhoz fűződő szokáscselekvései. Hogy mennyire erős a hagyomány szerepe, mutatja az a tény, hogy az emberek nehezen tudták megszakítani a halálhoz fűződő hagyományos szokások kontinuitását, próbáltak ragaszkodni - lehetőségekhez mérten - a régiekhez. Az új ravatalozó megépülésével, amikor már mindenkinek kötelező módon 6 órán belül ki kell vinni a halottat, még sokáig itt is virrasztottak, búcsúztattak a megszokott módon: "két-három évvel ezelőtt a temetőbe is kimöntünk, a halott mellett virrasztottunk. Az ugye bent a fagyasztóba volt, mink mög egy másik helyön, a ravatalozóba mondtuk. Nyáron, éjfélig is."

A halotti tor

A tor szokása napjainkig tovább él. Talán azért is tarja magát még ma is - igaz, ma már vendéglőben rendeztetik meg -, hogy itt az egymástól távol élő, tanyákon szétszóródott rokonoknak, ismerősöknek a temetés maga, és a tor is fontos közösségi alkalom a találkozásra. "Nagy pusztaság volt, szanaszét volt a rokonság, mire ideértek - ki hogy tudott - nem hozhatta a tarisnyában az ennivalóját...most is megtartja a nép, ha összejön a rokonság". A temetésen, toron való megjelenés alól aligha akadt mentség, külö­nösen a család tagjaira alkalmazták ezt a szigorú elvárást. A majdnem lakodalom méretű összejövetelen a toros étel Csólyospáloson jellemzően birkapaprikás volt, amit "sóba-vízbe krumplival", savanyúsággal fogyasztottak, borral, kaláccsal is kínálták az egybegyűlteket. Ha pénteken temettek, "volt egy helyen túró, só és kenyér." A pörkölt főzésére gyakran specialistákat kértek fel, a tanyai nép körében mindig akadtak ilyen "földműves, gazdász emberek...nem kértek azok semmit, csak adtak nekik egy kis paprikás maradékot, vagy ilyesmit, de nem pénzér csinálták". A kertben, üstben főztek, ha sok embert vártak. A temetésről visszaérkező nép minden tagja kezet mosott. Erre a célra "oda volt a lavór, meg a türülköző rendezve". Egy torra alkalmasint 50-150 ember is összejött. "Az édesanyámnak is volt torja, jó két birkát levágtak, de hitványul főzték meg. Nem rúgtak be, de mégis leégették. Az nem is lett volna ölég, ha finom lett volna, annyian voltak, tele volt a konyha meg a szoba is". Ilyenkor általában a "halottnak is tettek a tányérjába pörköltet és gyertya égett a tányérja mellett". Utána a neki szánt ételt a "nélkülözőknek elküldték".

A gyászmise régen egy-két nap múlva követte a temetést, ma megtartják temetés előtt, "majd mind kimennek és eltemetik a halottat". Misét mondatnak a halottért a halál évfordulóján, vagy alkalmanként, ahogy a hozzátartozó kéri.

A gyász szokásai

A halált követő gyász a helyi hagyományoknak megfelelően az elhunytnak való tiszteletadás, ami a szigorú elvárások szerint egy sajátos viselkedésformát követelt. A gyászoló számára 'kiszabott' csöndes, visszafogott magatartás közeli családtag halálának esetében alapvető kötelezettség volt, el kellett kerülni a szórakozásra, felszabadultságra alkalmat adó eseményeket, helyeket. Megkülönböztetett - fekete - öltözetben jártak a gyászolók legalább hat hónapig, többnyire egy évig. Ilyen szűk közösségben már a temetés alkalmával megfigyelik, hogy a családtagokra mennyire ül ki a veszteség fájdalma, s gyakran a gyász ideje alatt tanúsított viselkedést is ehhez mérik. "Volt olyan -annyira ájuldoztak, hol az egyiket kellett föllocsolni, hol a másikat, azután három nap múlva semmi jel nem volt, hogy gyászol." Az emberek elismerően veszik tudomásul, ha egy gyászoló viselkedésében a haláleset okozta valódi, hiteles fájdalmat vélik felfedezni. "Volt egy asszony, eltemette az urát, az nem mutatkozott egy hónapig nappal se, hogy ne kérdezzék hogy van. Borzasztó sokat szenvedett." Ennek megítélésére megvannak a szokások kínálta, jól ismert mércék s velük képesek épp az ellenkezőjét is megállapítani. Ha "levetik a gyászt", megenyhülnek az elvárások, ettől kezdve a sír további gondozása jelenti a halottnak járó tisztelet, emlékezet ápolását. Ügyelnek arra, hogy lehetőleg ne gazosodjon el a sír, legyen rajta friss virág. A sír gondozottsága, ápoltsága egy családra nézve rengeteg információt hordoz, alapja egy közösségben a határozott ítéletalkotásoknak: mennyire fontos számukra az ősök tisztelete, hogyan viseltetnek a holtak iránt, ami magában rejtheti a halállal kapcsolatos nézeteket is.

A közvetlen gyász utáni megemlékezés egyik legfontosabb gesztusa a sírra ültetett, vagy a vázába helyezett virág. A szétszórt, tanyákon élő népeknek, akik a temetőtől igen messze laknak, ritkábban van lehetőségük kijárni a temetőbe olyan rendszerességgel, mint egy zártabb településen. Ezért többnyire inkább lefedik a sírokat betonlappal, mert a szabadon hagyott, virággal beültetett földsírhant gyakoribb gondozást igényel. "Egy szál virág is annyit ér, mint sok" - állapítják meg a megemlékezéssel, sírgondozással kapcsolatban. Legtöbben, különösen az idősebbek, ha tehetik, nem is mennek virágüzletbe a kinemesített szálas virágokat vásárolni, az asszonyok gondozta ház előtti virágoskertből szednek csokorra valót alkalmanként, "ami otthon volt, régi parasztvirágok, apró krizantin, őszirózsa, szegfű, petónia, árvácska" - azt vittek a sírra.

A régi temetők gyakori növénye volt a mirha, "az olyan jó szagú növény, nincsen virága, hanem jó illata van, az kelt mindenütt abba az időbe", mindig az évszakra jellemző fajok köszöntek vissza a temetőben is. "Mi mirhával mentünk a halotthoz, mégis sajnáltuk, most meg már élővirággal, koszorúval, pedig úgy lehet nincs is akkora szeretet. " Bár különös gondot igyekeznek sokan fordítani a sírgondozásra, itt. a halott emlékének ápolására, a közösség azonban gyakran arra is figyelmet fordít, hogy az az elhunyt vajon életében is azt a gondoskodást kapta-e, amiről a sírja tanúskodik.

A halottakról való megemlékezést közösségi szinten is gyakorolják, ilyen alkalom a Mindenszentek napja. Ha teheti, ezen a napon minden hozzátartozó. -  még a távolabb élő is - megtiszteli halottjainak sírját. Előtte egy héttel már kimennek a sírokat tisztogatni, rendbe tenni, hogy az ünnep alkalmára megfelelően elő legyenek készítve. Katolikus szokás szerint Gyertyaszentelőkor megszentelt gyertyát gyújtanak a sírokon -hasonló indítékkal, mint a ravatalon - és "szépen földíszítik a temetőt, visznek élővirágot, meg koszorút. Imádkoznak, mennek nézni a halottjaikat sorba". Leginkább az ősz elején is virító halottak napi virágot, a "krizantént" viszik a sírra, vagy alkalmi koszorúkat. A halottak napja is alkalmat ad az egymástól távol élő rokonság találkozására. Ilyen értelemben elmondható, hogy a halottnak járó tisztelet megadásával a szűkebb közösség, család összetartozása fejeződik ki.

A temetőről

A csólyosi temető létesítésének igénye a század elején merült föl a pusztai lakosok körében. A temetés kapcsán már volt szó a tanyai lakosok életkörülményeikről, ami szükségmegoldásokat hívott létre a távolság, szétszórtság okozta terhek könnyítésére. Írás tanúskodik arról, hogy 1907-ben Kiskunmajsa község tanácsa határozatban utasította a tanácsnokait, hogy "tartsanak a Csólyos puszta beli birtokosokkal tárgyalást, hogy a puszta területén hol látnák legcélszerűbben egy temető hely megvételét és vételár iránt is tegyen véleményes előterjesztést. Egyben a tárgyban a Kiskunmajsai Plébániai hivatal is megkerestetik./1907. április 27./ 13 a temető létrehozásának egyik indítéka a következőkben fogalmazódik meg: "Az elöljárósági tanács több tagja kifogásolja, hogy Csólyos puszta lakossága halottjait az itteni községi temetőbe temetteti, mégpedig ez ideig teljesen díjtalanul. Minthogy pedig a Közbirtokok teljes felosztása következtében a temető helynek majdani betelésekor ujabb temetőhely vásárlása válhatik szükségessé s így idegeneknek díjtalan temetkezése ellen méltán emelhető kifogás." 14 Tehát az indítványt Kiskunfélegyháza polgármestere felé továbbítják, hogy gondoskodjon a csólyosiak temetőhelyének mihamarabbi létesítéséről. A dokumentum szavaiból kiemelendő az "idegen" szó, mely leginkább a területi idegenségre utal, különösen Csólyos puszta lakosait tekintve. Mindez azt jelzi, hogy Csólyos és Pálos puszta lakosságát igyekeznek önállósítani, s lehetőleg minél hamarabb megteremteni az ehhez szükséges alapvető feltételeket. Az pedig, hogy egy - alakulófélben levő községnek -saját temetőhelye van, az önálló szórványfalusi társadalmasulás egyik lépcsőfokát jelenti.

A majsai tanács gyorsan lépett a temető ügyében, felemelték a sírhely árakat, így aztán méltán hivatkoztak a csólyosiak is gondjaikra: "a csólyosi lakosságnak régi kívánságuk, hogy temetőjük legyen, mert eddig temetkezésüket a körülmények igen meg­nehezítették: részint a nagy távolság, részint pedig az, hogy Majsa község a sírhely árakat igen magasra szabta." 15 Mind a helyiek igénye, mind Majsa község érdeke azt kívánta, hogy minél hamarabb jelöltessék ki a temetőnek való földterületet. Erre a célra az Egri István földje tűnt kissé magasabb fekvésénél fogva is a legalkalmasabbnak. A tanács jóváhagyta ezt a javaslatot, s a vásárlást 1200 korona vételárban szabta meg, amit "a rendezési alap terhére" róttak, kikötve feltételként: "azonban ha Csólyos önálló községgé alakul, a vételárat tartozik a városnak megtéríteni." 16 Egri Istvánnal megköttetett a szerződés, az ő földjén alakították ki a temetőt az akkori egyházi előírá­soknak megfelelően. A földjét temető céljára átadó földtulajdonos emlékét a hagyomány szólás formájában ma is őrzi: "Majd az Egri-parton meggyógyul!" - mondogatják az emberek maguknak, egymásnak, célozva arra, hogy a temető fog végső megoldást nyújtani gondjaikra, "ott már nem fáj semmi".

Az egyházi elvárásokat a temető megnyitása lakalmával az akkori plébános, - hisz abban az időben még nem kerültek a temetők községi tulajdonba - Varga Mihály tolmácsolta: "A leendő temetőnek kerítéssel, vagy legalább árokkal kell körülvéve lennie s hogy katolikus vallású hívek odatemethetők legyenek, fel kell szentelve lennie"17 Erről akkoriban ő gondoskodott, ezekről levélben rendelkezett. A benne foglaltak tájékoztatnak a megnyitandó temető akkori állapotáról, építményeiről. Természetesen ezt az ügyet is átszőtték az anyagi kérdések, az elöljárósága nehézkesen vállalta fel a költségeket, leggyakrabban - az akkor még közelinek hitt - önállósulásra hivatkozva. A plébános írja: "a temetőnek lényeges része a temetői nagykereszt, enélkül temetőt szentelni nem lehet, a kereszt pedig alapítvány nélkül föl nem szentelhető...szabadjon hát az 50 korona beküldését kérnem".18 A kereszt fenntartásának teendőit is a lakosságra hárítják, különös tekintettel "ha Csólyos puszta lakossága bármi oknál fogva Kiskunfélegyházától elválna". 19 További feltételek között szól a szokások során már fentebb említett sajátos helyzetről, hogy a tanítók is végeznek temetési szertartást, "aki ott helyt a temetéseket végezni fogja, annak erre egyházi engedéllyel kell bírnia", 20 továbbá saját teendőihez fűzi hozzá: "a majsai pap ezentúl is elfogja látni a csólyosi betegeket, de a halottakat nem temetvén elesik a stólajövedelemtől, amit azzal kell kárpótolni, hogy a temettető felek kishalott után 1, hat éven fölüli halottól 2 koronát fizetnek a plébánosnak. "21 Mindezt a temető felszentelésének alkalmából írta, ami 1910-ben történt meg. Az újonnan létesítendő temetővel kapcsolatos javaslatait a városi mérnök is írásba foglalta. Elsősorban egy 5 tagú ún. temetőbizottság létrehozását indítványozta, amely "kezelné a temető jövedelmét ill. fizetné a kiadásokat".22 Az ötévenként választandó bizottság első bizalmi férfiai a következők voltak: Nagy M. Ferenc, Tóth József, Rajzi György, Ónozó István, Veszely Gyula. Az ő feladatuk volt a temető területének gondozásával, az ott esetlegesen termett javak értékesítésével kapcsolatos döntések hozatala. Elsősorban a kaszálás, a fák gondozása került szóba: "a temetőt csak kaszálni lehet és afelett is a bizottság rendelkezik", "a temetőbe ültetett fák a temető tulajdonát képezik, így azok kivágását a bizottság engedheti meg...a fák gallyai felett a bizottság rendelkezik, az értékesíti, de ő köteles a fák tisztogatását is végezni"23 A fákra vonatkozó rendelkezésekből kitűnik, hogy a temetőbe valószínűleg nem ültettek gyümölcsfákat, mert a termésükről külön gondoskodni kellett volna. A csólyospálosiak is állítják, hogy a temetőben nem emlékeznek gyümölcsfákra, hanem leginkább akác, fenyő, nyárfa, orgona volt a jellemző. Továbbá a dokumentumban megjegyzi: "minden itt elért jövedelem a temetői alapé, melyet a bizottság gyümölcsözőleg kezel". 24 Kitér a harangozás szabályaira is a temető megnyitása alkalmával, hogy egyben annak az ügyét is rendezzék: "a harangozásért ki-ki 40 fillért tartozik fizetni versenként. Ha valaki harangoztatni akar az iskolánál is, ott egy versért fizet 40 fillért, a további versekért 20-20 fillért. A temetőben való harangozás díjai a temetői alapot illetik... Az iskolánál történő harangozás díjának 50 %-a szintén a temetői alapé, 50% pedig az iskolaszéké". 25 Ugyanez a rendelet tiltja meg az előző időszak gyakorlatát, amikor a halott kémlést nem a tisztiorvosok által megbízott személy, hanem szintén a tanító végezte: "tanító halottkém nem lehet!" 26

Már a temető létrehozásának elvi kérdései között szerepelnek a társadalmi rangot, vagyont megkülönböztetni kívánó rendelkezések ill. azok a szabályok, amelyek az elkülönülni vágyó - gazdák, gazdacsaládok - temetkezésére vonatkoznak. Már említettük, hogy a temetkezésnek több mozzanata is - harangozás, pappal temetés, búcsúztatás -anyagi vonzatú volt, ami szintén a különbözni kívánó gazdáknak kedvezett. A temető létrehozásakor a sírhelyek váltása is alkalmat adott erre. Így nemcsak az élők világában, az élő közösségben tűntek ki, hanem a temetőbe is "bevonultak" a társadalmi viszonyok. A városi mérnök által írott szabályzat a következőkben rendelkezik erről: "A bizottság egyesek kívánságára külön sírhelyet is köteles kijelölni, de az a külön sírhely csak a kereszt illetve középutak mentén jelölhető ki. A külön sírhelynek 4 Korona a megváltási díj a...nem lehet nagyobb mint 16 m". A külön sírhelybe az első temetést kivéve minden halottért 2-2 Korona díj volna fizetendő". 27 A magyar falvak temetőinek társadalmi viszonyáról megállapítottak ezen temetőre is igazak, miszerint a vagyonnak és rangnak járó sírhelyek a temető központja -jelen esetben kereszt -, és füútja mellett helyezkednek el, ahogy az élő faluban is igyekeztek a központi helyeken megtelepedni. A csólyospálosi temető mai állapotáról is leolvashatók az egykori viszonyok. Például a Nagykereszt régi helye körében temetkezett a Magyar család, a Kurucsai család, és a Szegesdiek is. De az egykori régi főút mellett, közelében vannak a nagyobb családi sírok, a falu egyes tanítóinak a sírjai, későbbi elöljárók sírjai is.

A temető felosztásakor különbséget tettek a felnőtt és gyermek halottak között, 28 miszerint "a nagyhalottak" - azaz a felnőtt halottak és a kishalottak" - azaz 6 éven aluliak - "külön-külön temettetnének", 29 kiknek az elhantolási díja is eszerint változott.

2. kép
Az "öreg temető" régi téglákkal keretezett sírja
Felvételt készítette Szabó Magdolna
3. kép
A ravatalozó mellett álló lélekharang a temető új bejáratánál
Felvételt készítette Szabó Magdolna

Összegzésképpen: a temetkezés, azaz a sírhelyek kijelölésének sora "a bizottság által a rendezési tervnek megfelelően kitűzött sorokban történik." 30 Pontos adattal arra nézve nem rendelkezünk, hogy az első halottat mikor temették ide, de nagy valószínűséggel állítható, hogy a felszentelése évében, 1910-ben már igénybe vették Csólyos puszta lakosai. A temető mai képe nem mutat hagyományos arculatot, kevés korai sírjelet látunk a régi részben, az "öreg temetőben". Az országszerte elterjedt műkő, ill. márvány sírjelek tömegével találkozhatunk itt is, amelyek egységesítették a falusi temetők egykori sajátos arculatát. Nagyon nehéz ebben a temetőben egységes vonulatot felfedezni a sírok tájolásában. A temető útjai mellett elhelyezkedő sírok az út felé tekintenek, ez elsődleges tájolási szempont, az úttól beljebb esők pedig többnyire kelet felé néznek, ill. az ellenkező irányba is, ami a falu mai központjának, templomnak iránya. A temető mai kapuja a nyugati, északnyugati oldalon nyílik a régivel azonos módon.

A téglalap területű, ma drótkerítéssel körülvett temető eredeti építményei közül ma is megvan a kereszt és a lélekharang. A helyek betelésével a területet annak idején bővíteni kellett, ami a régi bejárat helyett egy újnak a nyitását követelte meg. Ezzel az új kapuból induló főút vette át a régi szerepét, így a központi helyet megillető építményeket is áthelyezték. Az eredeti főút jobb oldalánál volt egy fából épített ravatalozó, amit azonban ritkán használtak. Idővel igencsak megrongálódott, "nem merték odavinni a halottat, meg bejárt a kutya is". Így később ez a helyiség szolgált a sírásók szerszámainak tárolására. Központi előírások azonban egyre inkább sürgették új ravatalozó létrehozását, amelyik végül 1984-ben megépült - a főbejárattól balra - s később ereszettel egészítették ki. Kutat is fúrtak a mai bejárathoz közel a régi ásott kút helyett, aminek betongyűrűje még ma is megvan a régi bejárattól jobbra.

A temető régi központi területén a főút mentén találhatók a hősök sírjai. Az út jobb oldalán az I. világháború emlékműve van, vele szemben a II. világháborús kettős sírem­lék a magyar, és az ismeretlen orosz katonák tiszteletére állítva. A síremlékek - különösen a II. világháborús - az elmúlt rendszerben állami ünnepek, intézményi megemlékezések színhelye volt, "a szovjet, meg magyar katonáknak tartottak ünnepeket, koszorúzás is volt, a deákok őrséget álltak, most már nem ". Mára lemosódott róluk az ideológiai színezet, de továbbra is emlékhelyéül szolgál mindazoknak, akinek szerettei a háború áldozatai lettek.

4. kép
Az "öreg temető" egyik legrégibb fakeresztje
Felvételt készítette Szabó Magdolna

Egy temetőben járva a szemlélőnek különböző árnyalatú benyomásai lehetnek arról, milyen annak a közösségnek a halottaihoz való viszonya, hogyan ápolják emléküket, van-e ennek sajátos szokásrendje egy adott településen. Természetesen - mint a legtöbb temetőben - itt is az "öreg temető" halottjai az emlékezet mélyére kerülve háttérbe szorulnak. A régi sírjelek, sírhantok az elszaporodott "burjános", ágas-bokros környezetbe vesznek. Jól elkülöníthető ez a régi rész, ami a temető északkeleti sarkában fekszik fa-és kőkeresztekkel vegyesen. Ide van temetve a "temető gazdája", a földtulajdonos, Egri István, akitől a község megvásárolta a területet.

A helybeli bognárok, asztalosok készítette keresztek tanúskodnak az eredeti sírjel­formákról, melyek egykor általánosan elterjedtek voltak. Mára azonban "régiesnek" tartják őket, mondhatnánk úgy is, hogy szegényesnek, a mai 'sírjel-divat-áramlathoz' képest. Bár akadnak idősebbek, akik még részben a múltba élve vállalják, hogy a régi mellett szólnak: "...nekem az a régi, szép egyszerű sírok a legszebbek. Annak a halottnak már úgyis mindegy, milyenben fekszik." Valójában a sírjel azonban mindig a hát­ramaradottaknak hordoz információt elsősorban a sírban nyugvó kilétéről, és másodsorban - ami ma egyre jelentősebb szempont - az elhunyt családjáról, hogy meddig engedi elmenni anyagi helyzete, ízlése, értékrendje a sírjel megválasztásánál. Tendenciaként él itt is a már általánosan terjedő szokás, hogy nem csak a sírhelyet, de a sírkövet - robosztus síremléket - is előre megváltják, elkészíttetik maguknak az emberek. Megspórolva ezzel a majdani szükséges - utódokra váró - tennivalókat, a sírjelállítást is előkészítve a legapróbb részletekig. Előre elkészülnek a kőbe helyezett porcelánra nagyított fényképek, a feliratok, a fájdalmas búcsúszavak, s a töredékében hagyott dátumok hogy majdan csak be kelljen fejezni. Időben is, térben is rendkívül eltávolodtunk a hagyományos szokásoktól, amikor a halálra való készülődést az idejében történő hagyatékozás, halotti öltözet kijelölése, előkészítése, koporsó megvásárlása jelentette. Az ember és természet között fűzött szálak meglazulásával az új keletű szokások gyors térhódításának lehetünk tanúi - nem csak itt, - hanem az ország bármely más településének temetőjében járva. Szolgáljon ez adalékul ahhoz, mi mindent 'olvashatunk ki' egy közösség temetőjének arculatából. "Mén az ember egyik a másika után" - állapították meg mély tapasztalattal az emberek saját környezetüket és egymás viselkedését szemlélve.     

5. kép
A régi temető egy része, jellemző fakereszt-formával
Felvételt készítette Szabó Magdolna

Visszatérve a múlthoz, közelebb hajolva a régi fakeresztekhez, a fakereszteket összefogó kovácsoltvas díszítményekhez, azt tapasztalhatjuk, hogy elsődleges funkciójukon, - a keresztfák összefogásán - túl díszítményekkel övezve adatokkal szolgálnak az elhunytról. Nemcsak a fába vésve - néha bilyogszerűen belesütve olvashatjuk le az ott nyugvó monogramját, halálozási évét, hanem a szív alakzatokban is. A kovácsoltvas szívek vésetei még azt a kevés régi sírjelet számba véve is igen változatosak. A katolikus többségű térségre jellemző sírjelkészítés, és annak díszítményei lelhetők fel itt is. A kovácsoltvas szív eredetére helyben a "szív szeretet" megnyivánulásának jelét vélik látni, melyek szerintük függetlenek a Mária-szíve, Jézus-szíve vallásos képzettől. Egyetlen esetben találtunk véset nélküli szívet, amelyikből viszont kereszt nő ki. A többiben a monogram - esetleg évszám - mellett leggyakoribbak a stilizált leveles (rozmaring)ágak, vagy egyszerű szélminták a szív vonala körül. Az eredeti sírkereszt méreteinél, adottságainál fogva sem alkalmas a túlzott díszítésre, így a legszükségesebb adatokon - név, születés, halálozás évszáma, vagy életkor feltüntetésén - kívül rajta csak kevés vésett díszítményt találhatunk. Leginkább a kereszt felső részébe véstek stilizált növényi motívumokat, életfát, egy estben a kereszt vonalait végig követő növényi inda fut végig. "Az már régi, senki olyat nem csinál, ezelőtt vastag akácfábúl vágatták, az örök élet" - legalább is addig kitart, míg az emlékezés. A keresztnek való fának előfordult, hogy a hátsó lapját nem faragták le, csak gömbölyűre hagyták, "az én nagy-bátyámék mindent maguknak csináltak. Fábúl a körösztöt, hogy el ne romoljon. Saját szöggel összeállították. Akkor felmelegítenek egy vasat - kirajzolták előre ceruzával a nevit, meg hányba halt mög, - azt belesütötték. Utóbb már volt, akinek jobb modora volt, aztán többet sütött rá, díszítést is, tulipánt, virágot." A régi temetői főút túlsó felétől jobbra lévő területen található a gyermekek temetőrésze, ahol a kis sírhantokon többnyire kőkeresztek állnak, melyek gyakran festettek. Viszont ezekre leginkább jellemző a bimbós díszítés, mint a ki nem bomló élet szimbóluma.

6. kép
Kovácsoltvas-szeg szívből kinövő keresztforma
Felvételt készítette Szabó Magdolna

A sírkövek csoportjairól egy-egy korszak "divat-áramlatait", vagy egyes sírkőkészítő sajátos mintasablonjait különböztethetjük meg. Megfigyelhetjük viszont azt, hogy már a korábbi sírkövekbe is előszeretettel tették be az elhunytak fényképeit a sajátos technikák szabta lehetőségekkel. Idősebb házaspárnak, - ha nem volt későbbi közös fényképe, akkor egymás mellé montírozták a különböző időben készülteket. Ilyen a Magyar házaspáré is, amit a rongálás miatt tartanak számon a legtöbben. Mára a sírkövek nagy hányadában találhatunk fotókat, legyen az illető bármilyen korban elhunyt. Azonban mégis megállapítható, hogy a tragikusan meghalt fiatalok, gyermekek esetében általános. A kisebb korúaknak az első áldozás alkalmával készült fényképét teszik bele, amire itt is van példa. Amit többféleképpen értelmeznek a helybeliek: "azért van benne, hogy látsszon, meg nagyon bele vannak fájdalmasodva". "Ha egy szülőnek a családja meghalt, az annyira sajnálja, hogy fényképet is tesz emléknek, ha kimennek hozzá, látják az arcát, nem csak a sírhantot." "Nekünk is van egy ilyen fénykép, marad a családnak, arról csináljanak másolatot, mert vannak a dédunokák, azok még mögismernek, de azoknak a gyermekei..."

7. kép
Régi sírkereszt, szívből kinövő, vésett motívummal
Felvételt készítette Szabó Magdolna

A csólyospálosi temetőről - ahogy manapság a legtöbb település köztemetőjéről -összegzésképpen elmondható, hogy hagyományos vonulatot szinte nem is fedezhetünk fel benne - leszámítva az "öreg temető" néhány fakeresztjét. A temetkezési módra pedig a szélesebb körben is terjedő szokás(divat)- áramlatok hatnak. Külső arculatát pedig jórészt a környező településekről hívott sírkőkészítők munkái és a lakosok változatos, közös értékrendtől mentes, egyénre szabott ízlésvilága, új és új szokásrendje szabja meg.

 

Jegyzetek:

  1. Túri Péter közlése (szül: 1907)
  2. Farkas Andrásné Menyhárt Erzsébet (szül: 1926) siratóasszony fogalmazta meg ezt az aggodalmát, hiszen ő nagyon sok csólyospálosi halott ravatalánál vezette az éneklést, de valószínű, hogy utódja ebben nem lesz.
  3. FA.-né Menyhárt Erzsébet siratóasszony emlékezett egyetlen ilyen esetre
  4. Hegedűs Mihálynénak (szül.: 1909) jósolta ezt leánykorában egy cigányasszony, mikor mtávol volt édesanyjától, s ajóslat beteljesedett. A halál előjeleire vonatkozó hiedelmek is az ő közlései.
  5. Itt szintén a ma már egyetlen élő énekesasszony, Farkas Andrásné szólalt meg
  6. Pintér Ilona (szül.: 1914) bár felidézte a betegségét, az okára mások által adott magyarázatot, hiedelmet maga nem hitte, iszen elmondta a valódi okát.
  7. Farkas Andrásné emlékezett saját vejének ravatalozására, aki vőfély volt
  8. Daka Imréné (szül: 1921 ) mesélte el ezt a történetet, amit ő maga is az idősebbektől hallott.
  9. Túri Péter jász származása lévén pontosan számontartja ezeket az eseményeket, és a harangok történetét.
  10. Motesiczky János püspöki helynök felhatalmazása, kelt: 1911 , Kiskunmajsai Római Katolikus Plébánia Hivatal irattára, Csólyospálosi temetői iratok
  11. A váci püspök javaslata, kelt: 1913. május 5., Kiskunmajsai Róm. Kat. Pl. Hiv. irattára, Csólyospálosi temetői ir.
  12. A Váci Megyés Püspöknek címzett levél, 1935. Kiskunmajsai Róm. Kat. Pl. Hiv. irattára, Csólyospálosi temetői iratok
  13. BkML. Kgy.j. 1966/ki.907
  14. uo.
  15. BkML. Kgy.j. 4519/ki.908
  16. uo.
  17. Varga Mihály plébános levele a Polgármesteri Hivatalhoz, Kelt: 1907. június 27., Kiskunmajsai Róm. Kat. Pléb. Hiv. irattára, Csólyospálos temetői iratok
  18. Varga Mihály plébános levele a Polg. Hiv.-hoz, Kelt: 1910. dec. 9., Kkmajsai Róm. Kat. Pléb. Hiv. ir., Csólyospálosi temetői ir.
  19. BkML. Kgy.j. 792/ki. 1911.
  20. ld. 18.
  21. uo.
  22. 27.
  23. 27.
  24. 27.
  25. 27.
  26. 27.
  27. Kiskunfélegyháza városi mérnökének levele a csólyosi temetővel kapcsolatos követendő intézkedésekről. Kelt: 1910. dec. 21. A levélben foglaltakat hivatalosan 'A csólyosi temetőre vonatkozó szabály­rendelet' címmel általános intézkedésekként foglalták össze 1912-ben (BkML. kgyj. 749/912)
  28. Egyházi előírások is megkülönböztetik a gyermek és felnőtt halottakat. Mihályfi Ákos. Az emberek megszentelése c. lelkipásztorkodástannal foglalkozó könyvében említést tesz a római szertartáskönyv pontjairól. Köztük arról, hogy kisded halottnak számít a hét éven aluli gyermek. (Bp., 1926. 433.p.)
  29. -30 ld. 22-27.

 

ADATKÖZLŐK:

Balázs Andrásné, Bürgés István, Daka Imréné(1921), Farkas Andrásné Menyhárt Erzsébet (1926), Fazekas Frencné (1905), Fodor Andrásné, Hegedűs Mihályné (1909), Ónozó Sándorné (1897), Pintér Ilona (1914), id. Rajczi Istvánné (1908), Rajczi Istvánné, Tóth Antalné, Túri Péter (1907)