Előző fejezet Következő fejezet

TÖRÖK HÓDOLTSÁG

 

1526. augusztus 29-én II. Lajos király és a magyar hadsereg nagy része életét vesztette a mohácsi csatamezőn. Mária királyné és kísérete elmenekült a budai királyi palotából, és nem sokkal ezután a város is kiürült. Az itt maradottak elhatározták, hogy nem védekeznek a török sereg ellen, hanem önként átadják Buda és Pest kulcsát a török szultánnak. Szulejmán szultán szeptember 11-én érkezett meg a vár alá, Kelenföldön sátort veretett, seregei pedig kirabolták, feldúlták a városokat. Tíz nap múlva a törökök hidat vertek a Dunán, átkeltek a pesti oldalra és hazaindultak. A török sereghez több keresztény törökbarát magyar polgár is csatlakozott és a török seregek oltalma alatt a zsidók is elmentek Budáról. A török elől elmenekült, majd óvatosan visszatérő magyar lakosság súlyos anyagi károkat szenvedett, és sokan életüket is vesztették. A magyar főurak egyik csoportja Zápolyai Jánost királlyá koronáztatta, a főurak egy másik csoportja és a legtekintélyesebb főpapok azonban nem ismerték el János királyt, és a meghalt II. Lajos sógorát, az Osztrák Habsburg Ferdinánd főherceget választották meg királynak.

Mindkét király a későbbiekben a saját maga hatalmának biztosítására, az ország egyesítése érdekében a török szultánhoz fordult segítségért, a szultán Zápolyai János mellé állt.

A török had ismét Buda felé közeledik. 1529 augusztusában a török sereg körülzárta Budát és rövid ostrom után a német zsoldosok önként kivonultak a várból. Ezzel az eseménnyel új korszak kezdődött az ország és a főváros életében. A következő években egyik királynak sem sikerült megszereznie az ország feletti hatalmat. 1538-ban Nagyváradon a két király megegyezett a trónutódlás kérdésében és szerződést kötöttek a török elleni közös védekezésre is. Ezek után gyorsan pergő drámai események következtek. Három uralkodó, János, Ferdinánd és Szulejmán tervei és törekvései csaptak össze, amelyek végül 1541-ben Buda elestéhez és az ország három részre szakadásához vezettek.

Az 1526-1541. közötti, Buda és Pest körüli hadi események következményeképpen a Buda határain belüli falvak teljesen elnéptelenedtek, a török uralom évei alatt emlékük is elenyészett. Elpusztultak a földek, a kertek, a szőlők, és csak jóval később - a törökök berendezkedése után - kezdték ismét a gazdátlanná vált, azaz a török uralomba került földeket művelni.

A török források szerint Buda határa nyugaton Budakesziig, délen Diódig, illetve Csőtig húzódott. Buda közelsége nem járt haszonnal, mert a változatos hadi eseményekben felvonuló katonák nyomán mindig csak a pusztulás, örökös szegénység maradt.

A szultán Buda elfoglalása után ebben az új tartományában is kihirdette: „Mindenki maradjon a helyén, sem magának, sem gyerekének nem lesz senkitől bántódása. Az itt lakó ráják (eredeti jelentése nyáj, átvitt értelemben alattvalót jelent) lesznek, akik házukat, boltjukat és egyéb épületüket, továbbá szőlőjüket s kertjüket birtokolhatják, örökölhetik, eladhatják, elajándékozhatják, úgy azonban, hogy minden talpalatnyi föld a kincsház tulajdonában marad és csak kölcsönként használhatják."

Budát a törökök első magyarországi vilájetjük központjává tették, a térségünk a budai szandzsákba tartozott.

A hadsereg nyomában jöttek az adóösszeírók; helységenként három év eredményei alapján számították ki az adót és a különféle szolgáltatások átlagos összegét, és török ezüstpénzben, AKCSE-ben fejezték ki (50 akcse = 1 magyar forint). A török kincstári hivatal adólajstromai, a defterek pontosan feltüntetik a lakott helységeket, a pontosan megszámolt házakat a megnevezett helységekben.

A budai szandzsák első összeírása három példányban maradt fenn. Bár keltezés egyiken sem található, egyes bejegyzéseiből más források segítségével azért megállapítható, hogy az adatfelvétel 1546-ban készült. Az összeírásokat többször megismételték, elsősorban azért, hogy a várható jövedelemben vane változás. Ismereteink szerint a budai szandzsákot 1546-ban, 1559-ben, 1562-ben, 1570-ben, 1580-ban, 1590-ben és 1613-ban írták össze. E hét öszszeírás közül az 1570. és az 1618. évi nem maradt fenn.

 

A budai szandzsák 1546-1590 között

Kály-Nagy Gyula e témában összeállított gyűjteményéből Diót pusztáról, mely a budai náhijéhoz tartozik, az alábbiakat olvashatjuk:

1546-ban: „Diót puszta, ráják nélkül. Mivel a nevezett puszta üres és elhagyott volt, a padisah törvénye szerint birtokba adni jogos. Ezért a jól védett Buda defter-eminja, Júszuf, a tapu (átírási-) illetéket megfizette és az a tized megadásának a feltételével az új szultáni defterben ráíratott. A jövedelem a tizedekből: a búzatized 6 kile, kevert tized 6 kile és szénatized 10 akcse." 1559-ben: „Diót puszta, a fenti szöveg megismétlésével Júszuf defter-eminre íratott. Jövedelem a tizedekből: búzatized 7 kile, kevert tized 6 kile és szénatized 4 szekér."

1562-ben: „Diót puszta, ráják nélkül. A jövedelem búzatized 15 kile, kevert tized 10 kile és szénatized 100 akcse."

1580-ban: „Diót puszta, ráják nélkül. A jövedelem 300 akcse."

1590-ben: „Diót puszta, ráják nélkül. A jövedelem 330 akcse." Bejegyezték még: „Ahmed bin Veli bég rétje, a nevezett puszta határában."

A földesúri jövedelmek teljes összege és azok haszonélvezői:

1546-ban 100 akcse, haszonélvezőjére nincs adatunk.

1559-ben 160 akcse, Musztafa Nazar tímár-birtokos.

1562-ben 340 akcse, Jovan Zabra tímár-birtokos.

1580-ban 300 akcse, Hüszejn tímár-birtokos, a magas udvar egyik csausa.

1590-ben 300 akcse, haszonélvezőjére nincs adatunk.

A gabonatized mennyiségét török űrmértékkel kifejezve kilében jegyezték fel, amihez közeli értékű volt a magyar fertály. A musttized mennyiségét mindig magyar űrmértékkel, legtöbbször pinttel (1,69 liter), vagy ritkábban a 8 pintet kitevő köbölszámmal jegyezték fel.

A szénatermés után az első hét összeíráshoz szénatizedet róttak ki. 1 szekér szénát 10 akcsére értékeltek.

A törökség a megye területén megteremtette a sajátos hódoltsági életét. A földterületet hűbérbirtokokra osztja fel, amiket fizetésképpen ajándékoz az arra érdemes vitézeinek, akik adózás alakjában hajtják be a jövedelmet a föld népétől. Nagy súlyt helyeznek arra, hogy a behódolt terület jövedelmező adóalany legyen, e célra nagyszerű szerveket állítanak fel, de emellett nem fektet súlyt arra, hogy a meghódított területen egyéb intézményeket is megszerezzen. A közigazgatás, az igazságszolgáltatás jó része magyar kezekben maradt. Általában a jogi kapcsolat a vármegye és területe között a hódoltság idején sem szűnik meg teljes egészében, a törvényes szokások tovább élnek és az idegenbe menekült vármegyei intézmény fenntartja a kapcsolatot régi területével. A török a megszállása alatt tartott részeken elsősorban a terület megtartására fordította haderejét, és keveset törődött az ott élő lakosság személyes és vagyonbiztonságával. Ezért a hódoltsági részek lakossága maga volt kénytelen közbiztonságáról gondoskodni, közőrséget állítottak fel.

A vármegyei intézmény annyira élénken igyekezett területe nélkül is tovább élni a maga életét, hogy egyenesen megkövetelte a hódoltsági területen élő népétől: igazságszolgáltatási ügyeiben ne a törökhöz, hanem a megyéhez forduljon, mert különben a „törökösség" súlyos bűnébe esik, amiért kérdőre vonatik, és ennek a bűnnek a büntetése a halál. Egy 1655. évi jegyzőkönyv fényes bizonyítéka annak, hogy a hódolt területek igazságszolgáltatása a vármegye kezében volt.

Ez a jegyzőkönyv közli III. Ferdinánd király ama rendelkezését, amely szerint Pest-Pilis-Solt megyében indítandó peres ügyekben, ha a peres felek a Duna felőli részen laknak, Szécsény várába, ha pedig a Tisza felőli területeken élnek, Fülek várába idézendők. Ezek szerint tehát a területétől megfosztott vármegye továbbra is él, és ha joghatóságát a maga teljes egészében az elvett területen nem is gyakorolhatta, intézményi élete egy percre sem szűnik meg, szakadatlanul folyik tovább. Ezért történhetett meg az, hogy amikor a hódoltság megszűnt, a vármegye működése minden zökkenő nélkül beindult. A vármegye működik; az 1588. évi Pilis megyei összeírásban az összeíró felsorolja az Érd környéki falvakat, mindössze 64 portát talált (pl. Sóskúton négy, Berkiben 3 portát ír össze, Érd, Diót lakatlan). A többi porta Tokod, Bajna, Alsó-Csút, Vereb, Martonvásár és Százhalom területén volt. Ettől az összeírástól kezdve számítják az Érd környéki falvakat Pilis megyéhez. Az első összeírás után hosszú évtizedekig Diótról semmi hír. 1627-ben Tholdalagi Mihály erdélyi követ látta a diódi castellumot. Újabb forrásaink csak 1675-ben említik újra. Illésházy Miklós 2300 Ft-ért Szapári Péternek és feleségének 12 évre elzálogosítja birtokait, köztük Érd, Berki, Százhalom, Tárnok és Diós falvakat. Ekkor mondják a források először Diódot Diósnak. Szapári Péter, az új földbirtokos és Hamza bég kapcsolatáról számos forrás, kritikailag nem ellenőrizhető adat vált közismertté. Mielőtt egy ilyen eseményről adnék tájékoztatást, úgy gondolom, célszerű lenne bemutatni Hamza béget, Érd település török kori névadóját.

Ki volt Hamza bég? Az oszmán hadsereg szolgálatába lépett renegát bosnyák katona lehetett. A XVI-XVII. századi magyar szóhasználat a török hadsereg szolgálatában álló idegen nemzetiségű személyeket - függetlenül rangjuktól - pribéknek nevezte.

Hamza bég is pribék volt. Előéletéről alig tudunk többet, mint hogy Simontornya parancsnokaként kapott utasítást Szulejmán szultántól a Buda alatt találkozó két fontos hadiút közelében védőmű építésére.

Hamza bég neve a XVI. századi végvári harcokban vált félelmetessé és országszerte ismertté. A kortársak egyik legvitézebb „török" katonaként ismerték. Az érdi palánkvár felépítése után a béget Székesfehérvárra vezényelték, ahol a vár parancsnokaként csaknem másfél évtizedig működött. A róla elnevezett érdi erősség azonban továbbra is nevét viselte.

Kereskényi Gyula - (Érd hely történetírója 1868-tól 1906-ig, nyugalomba vonulásáig Érd plébánosa volt. 1874-ben írta meg Érd helytörténeti monográfiáját. 1911-ban halt meg érdi otthonában.) - a Hamza bég és Szapáry Péter kapcsolatáról írott történetet - dr. Kerékgyártó Imréné mondafeldolgozásaként - Szapáry Péter bosszúja címmel az Érdi Tükör 2001. húsvéti számában közreadta:

„A müezzin éppen reggeli imára szólította híveit, amikor a minaret erkélyéről Hamza bég a Duna felé közeledő csapatot észrevette. Nagy porfelhőt kavarva, vértől és verejtéktől lucskosan tértek vissza a portyázó török lovasok a palánkvárba. Hamza bég, Érd helyőrség parancsnoka szakállát tépte mérgében a nagy veszteség láttán.

Biztosan megint az ercsi földesúr, az a Szapáry bánt el ilyen csúful veletek - ordította szikrázó szemekkel. - Megparancsoltam, hogy élve vagy halva hozzátok színem elé azt a gyaur kutyát, mert különben leüttetem az aga fejét. A reszkető csausz egy lóhoz kötözött, alélt vitézre mutatott. - Uram, hiszen rabul ejtettük Szapáryt. Hamza bég arca torz mosolyra rándult. - Végre - suttogta. - Végre!...

A háttérben meghúzódó aga megkönnyebbülten sóhajtott fel, s megtapogatta nyakán a fejét. -Allah irgalmas - rebegte. Szapáry sötét, nyirkos pince mélyén tért magához. Szalmán feküdt, combsebéből szivárgott a vér, lábán súlyos vasbilincs. Semmi kétség, fogságba esett. Megpróbálta fölidézni a nap eseményeit. Még a hajnali derengésben indult barátjával, Battyány Ádámmal, s néhány jó vitézével a Velencei-tó környékére, hogy a zsombékos, füves réten lovait a reggeli harmatban megjártassa. A magyar vitézek gondosan kerülték a Főútvonalat, a törökök mégis észrevették őket, s lest vetettek nekik. Váratlanul, harsány kiáltozással rohantak rájuk. Kemény tusa kezdődött. Zúgva csapkodtak a handzsárok, villogtak a kardok. A török lovasok túlerőben voltak, mégis sokuk lelkét küldték a magyarok Allah paradicsomába. Egy kopja vashegye azonban Szapáry combját is megsebesítette, majd a vitéz az iszonyú ütés súlya alatt lebukott lováról. Arra még emlékezett, hogy tömött bajszú, keleti arcok hajoltak föléje, aztán elvesztette eszméletét. Az elfogott ellenséget nem szokás kímélni - villan eszébe Szapárynak. A török helyőrség parancsnokának minden oka megvan rá, hogy bosszút álljon rajta. Hamza bég nagy úr, háromszáz fegyveres parancsnoka. Megtisztelő feladatot bízott rá a fényességes padisah: Buda várának védelmét. Érden át vezetett a hadi út a Duna mentén. Itt vonultak fel a török csapatok támadásra, ezen az úton szállították a kereskedők megrakott szekéren Konstantinápoly felé a defterdárok által beszedett javakat és a láncra fűzött rabszolgákat Kelet piacaira. Szapáry embereivel állandóan háborgatta a menetet, kiszabadította a rabokat, visszaszerezte a harácsolt élelmet. Ha közvitéz lenne, most halállal lakolna merészségéért, de uraságokért, fővitézekért váltságdíjat kérnek a törökök életük fejében. Szapáry ára háromezer arany volt. Ezt a nagy összeget a szerencsétlen család semmiképpen nem tudta előteremteni. Négy esztendő telt így kegyetlen rabságban kiszolgáltatva, védtelenül. Hamza bég válogatott módokat eszelt ki foglyának kínzására. Éheztette, kenyéren és vízen tartotta, ökör mellé, eke elé fogatta, és szántatott vele. Semmi remény sem volt a szabadulásra.

A fiatal Batthyánynak egyszer sikerült elfognia a Buda felé hajózó török követet, és cserébe Hamza bégtől barátja kiadatását kérte. Szapáry ekkor már fáradt, megtört ember volt, leste a híreket, várta, mikor jön el az ideje a törökök kiűzésének. Amikor Lotharingiai Károly egyesített seregeivel Buda visszafoglalására készülődött, Szapáry kiköszörültette kardját, újra előszedette fegyvereit, hogy részt vegyen a harcokban. Az ostrom idején Szapáry bátran küzdött, mindenütt az élen volt látható sovány, ösztövér alakja. 1686. szeptember 2-án Buda végre fölszabadult. Az utolsó budai basa is elesett a csatában, rengeteg török került fogságba.

A győzelem után Szapáry a rabok között megpillantotta Hamza béget is. Összevillant a tekintetük. Szapárynak kínzója láttán eszébe jutott elrontott ifjúsága, úgy érezte, eljött a bosszú ideje. De látván a bég meggyötört, sápadt arcát, legyőzte indulatait, felülkerekedett benne embersége.

- Te mit tennél a helyemben, Hamza bég? - kérdezte csendesen.

- Természetesen bosszút állnék, megfizetnék a kínzásokért -felelte az reszketve.

- Menekülj - suttogta Szapáry -, Buda kapui nyitva vannak... Fuss! Mentsd nyomorult életedet...

- Te megkegyelmezel nekem? Szabadon engedsz? - ámult el a bég. - Igen felelte Szapáry. - Térj vissza a tieid közé, és mondd el minden töröknek, akivel találkozol, milyen volt Szapáry bosszúja. - Majd nyomatékul hozzátette: Fuss, amíg nem késő!

- Késő- hörögte Hamza bég, s az ujján levő méreggyűrűre mutatott, amelynek tartalmát megitta félelmében. Néhány perc múlva szeme elhomályosult feje lebukott, s holtan rogyott össze."

E romantikus történetet egyetlen forrás sem említi. Az meg egyenesen érthetetlen, hogy két történelmi korszakban élő személyt a XVI. század 40-es 60-as éveiben működő, Érden várat építő, majd fejérvári parancsnokként ismert Hamza béget azonosítják a Buda felszabadításáért folyó harcokban elfogott Hamza béggel. A két korszak között 120 esztendőnél nagyobb a különbség. Valószínű, az érdi várat építő Hamza bég leszármazottja lehetett az a későbbi Hamza bég, aki Szapáryval kegyetlenkedett.

Az egyik legnagyobb hadivállalkozás leírásában olvashatjuk, hogy 1684. július 21-én Lotharingiai Károly fővezér döntő csapást mért az Érden állomásozó török seregre.

A csatát I. Waldtmann és U. Kaus „Csata Érd mellett 1684-ben" rézkarcában örökítették meg.

Érd melletti csata (1684)

A rajzon változatosan ábrázolták a palánkvárat, mögötte az érd-ófalui Duna-kanyart, a kép felső jobb sarkában a diósdi Szidónia-hegyet és előttük a Diósdi-öblözetben a felvonult török és osztrák seregeket.

Buda visszavételére 1684. nyarán minden addiginál erőteljesebb kísérlet történt. Károly lotharingiai herceg július 14-től 57 ezer főnyi sereggel szállta meg Buda környékét. Az elhúzódó ostrom során - október 30-ig tartott - az eleséghiány és a járványok következtében seregének több mint fele, 34 ezer ember elpusztult. A seregben 9000 magyar katona szolgált, akiknek sem a herceg, sem a császár nem fizette meg a zsoldját.

A felmentési kísérlet során a legnagyobb csatározás Érd mellett zajlott le. Az Érd melletti csatát a budai őrség megerősítése céljából érkező szerdár lovas osztagai és a császári lovasság vívta. A csata a török egységek szétverésével és megfutamításával kezdődött. A török sereg töredékei csak a Száván túl, Eszéknél verődtek össze, itt kezdték meg a sereg újjászervezetését. Az Érd melletti csata jelentősége mindenekelőtt abban állott, hogy lehetővé tette az ostromgyűrű bezárását és elhárította a délről várható hátba támadás veszélyét. 1686. augusztus elején Szulejmán pasa nagyvezér az újjászervezett sereggel ismét Érdhez érkezett. Buda török védői abban bíztak, hogy az Érd mezejére érkezett török sereg áttöri az ostromgyűrűt és felmentheti Budát, vagy soraikból jelentősen megerősödhet a közben megtizedelt őrség. A Buda felől naponként kibocsátott lovas különítmények olyannyira zavarták az Érdnél táborozó törököket, hogy azok képtelenek voltak kibontakoztatni Buda felmentését vagy őrségének megerősítését előkészítő hadmozdulataikat.

A török védők augusztus végéig Károly herceg öt rohamát verték vissza, a hatodik roham eredményeként 1686. szeptember 2-án Buda felszabadult. A magyar hősöknek e csoportját négy nappal később besorolták abba a 8600 főből álló seregbe, melyet Bademi Lajos őrgróf vezetésével a Dráva vidékére küldtek azon török hadsereg üldözésére, amely Érden tartózkodott. Buda elestének hírére a törökök Érden rögtön tábort bontottak és pánikszerűen, felszerelésük egy részét hátrahagyva elvonultak.

A Buda visszafoglalása után végzett főispáni népszámlálás Érden sok katolikus délszlávot talál, de olyan nevek is szerepelnek, melyek valaha török zsoldosok voltak, akik a sereg visszavonulása után magyar földön maradtak, beolvadtak a helybeli lakosságba.

Ilyenek voltak Érden a Deffend, Csibrák, Haszán családnevek, melyek még mai nap is léteznek. Diósdon a Haszán családnévvel találkozhattunk a múltban: Haszán István, Haszán Gyula, Haszán Gusztáv. Haszán István és Gyula gyermekei ma is Diósdon élnek.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet