Előző fejezet Következő fejezet

Horváth Lajos:

Érd és környéke a középkorban

 

A magyarok első bejövetele Pannóniába

A magyar nemzettudat alapkövei voltak a XIX. századig, hogy Szkítiából származunk, hogy a szkíta, azaz szittya népek közül valók vagyunk. Rokonai vagyunk a hunoknak, vagy nemzeti létünk legénykorában azonosak voltunk velük, akár hun ivadékok is lehetünk. Nagyfejedelmeink, Álmos és Árpád családja egyenesen a hun nagykirály, Attila leszármazottja.

Árpád apánk és népe tehát a 895-900-ig terjedő honfoglalással birtokba vette a Kárpát-merdencét, mint jogos örökséget a hunoktól. A hunok megtelepedése a Kárpát-medencében 380-395 között tehát a magyarok első bejövetele Pannóniába, a második bejövetele pedig Árpád vezetésével történt.

Röviden ennyit állítottak krónikáink, ennyit tudtak az átlag magyar emberek is és büszkék voltak a hun rokonságra, különösen a székelyek, akik Attila halála, 453 után nem vonultak vissza keletre a többséggel, hanem jobb időkre várakozva a Kárpát-medencében éltek és Árpád népe érkezését hírül véve, elébük mentek és testvérként fogadták azt, mint ahogy a honba, a szülői házba messziről visszatérőket illik szeretettel üdvözölni és beengedni.

A hunok után jöttek a Kárpát-medencébe az avarok 567-ben, ahol rövidesen erős államot alkottak. Név szerint nem említik őket krónikáink, de olyan eseményekről tudósítanak, amelyekben az avar történelem egyes epizódjaira ismerhetünk.

Egy évszázad múlva, 670-680 között megint új, "későavar" nép jelent meg keletről a Kárpát-medencében, valószínűleg Kuvrat onogur-bolgár fejedelem negyedik fiának, Kubernek a népe.

A hun-avar-magyar népfolyam, amelyik elönti többször is a Kárpát-medencét egymást és más népeket is beolvasztva több tudomány által egybehangzóan bizonyított tény, történelmi igazság. A XIX. századtól kezdve bontotta meg a finnugorizmus az előzőekben vázolt egyetemes nemzeti tudatot. A finnugor nyelvészet alapvető hibája abban van, hogy kizárólag a nyelvtudomány eszközeivel, mesterségesen konstruált, feltételezett nyelvi folyamatok ábrázolásával kívánja megoldani a magyarság eredetének kérdését. Az ilyen jellegű tudományos problémára csakis a tudományok egybehangzó eredményei adhatják meg a hiteles, az igaz választ.

A "kettős honfoglalás" (hármas?) elméletét László Gyula régész professzor dolgozta ki, melyhez még további bizonyítékok szükségesek. Mindenesetre azért valaminek lennie kellett az elmondottakból. Ennek illusztrálására bemutatjuk Kálti Márk krónikarészletét, melyben szó esik Érd nemzetségről, a hunok és germánok tárnokvölgyi nagy csatájáról.

Irodalom: László Gyula: A "kettős honfoglalás". Bp., 1978.

Kr. u. 380-453 között

A hunok honfoglalása a Kárpát-medencében, mint a magyarok első bejövetele élt a középkori nemzettudatban. Attila halála (453) és a nyomában kitört belháború a hunok és germán népek között az egyik első tragikus történelmi sorsfordulat számba ment a magyar gondolkodásban és történetírásban. A keletre visszavonuló hunok azonban "fenntartották" a reményt, hogy egyszer majd visszaszerzik örökségüket, a Kárpát-medencét, mintegy az Árpád vezette magyar nép honfoglalásával.

"Az Úr megtestesülésétől számított háromszázhetvenharmadik évben, Valens császárnak és I. Coelestinusnak, a római egyház pápájának idejében, a világ hatodik korszakában a Szittyaországban lakozó hunok megsokasodtak; egybegyűltek és maguk közül kapitányokat rendeltek: a Zemény nemzetségbeli Csele fiát, Bélát, ennek őseit, Kevés és Kadocsát, az Érd nemzetségbeli Bendegúz fiait, Attilát, Kevét és Budát; majd elhatározták, hogy benyomulnak a nyugati tájakra. Kiválasztottak száznyolc nemzetségből százezer harcost, vagyis minden nemzetségből tízezret; a többi hunt Szittyaországban hagyván vissza, hogy oltalmazzák ellenségtől széküket és országukat. Bírát is választottak maguk közül egyet, a Torda nembeli Kádár nevezetűt, ki intézze a viszálykodók pereit, fenyítse meg a latrokat és gonosztevőket; mégis, ha a bíró méltánytalan ítéletet hoz, a közösség azt semmivé tehesse, s a hibázó bírát vagy kapitányt akkor teheti le, amikor akarja. Ezt a törvényes szokást a hunok vagyis a magyarok, Taksony fia Géza fejedelem idejéig megtartották.

Akkor egy lélekkel, egy akarattal mind a kapitányok kivonultak Szittyaországból, benyomultak a besenyők, fehér kunok, majd a szuzdaliak, ruténok és a fekete kunok földjére. Továbbhaladva, eljutottak egészen a Tiszáig; körülnéztek ezen a tájon, s egy szívvel azt határozta az egész sokaság, hogy feleségeikkel, barmaikkal nem vonulnak tovább. Mert hát feleségestül, sátrastul kocsikon vonultak ki szülötte földjükről.

Abban az időben Pannónián, Pamphilián, Phrygián, Macedónián és Dalmácián a sabariai származású, longobárd nemzetiségű Macrinus fejedelem uralkodott, ki hadban jártas férfiú volt; megtudván, hogy a hunok a Tisza fölött megtelepedtek és napról napra pusztítják országát, visszariadt attól, hogy országa szülötteivel támadjon rájuk; elküldte követeit a rómaiakhoz, és tőlük kért segítséget a hunok ellen: mert hiszen a római császár kegyelméből bírta mind ama földeket. A rómaiak pedig abban az időben az alemán származású Veronai Detrét a maguk akaratából királyul rendelték maguk fölé, őt kérték, hogy vigyen Macrinusnak segítséget; ez készséges szívvel beleegyezett; itáliai, germán és más, a nyugati részek mindenféle seregével elindult.

Eljutott Százhalomig, ahol Potentiana városához a longobárdok is gyülekeztek, hogy Macrinusszal tanácsot tartsanak, vajon hol támadjanak a hunokra: átkelvén a Dunán, sátraikban, szállásukon avagy más helyen-e?

Míg Detre és Macrinus megtelepedve eképpen tárgyaltak, tanakodtak, a hunok az éjszaka csöndjében tömlőkön Sicambriánál átkeltek a Dunán és kegyetlenül leöldösték Macrinus és Detre seregét, mely a mezőn sátorozott, mert Potentiana városa be nem fogadhatta. Hát e támadás nekikeserítette Detrét, harcba vonult a hunok ellel Tárnokvölgy mezejére; megütközött velük és mondják, hogy népének nagy veszedelmével és romlásával legyőzte a hunokat. A hunok maradékai átfutottak a Tiszán. Száz és huszonötezer hunt öltek meg ama napon, közöttük a csatában Keve kapitány is elesett. Detre és Macrinus népéből kétszáztízezren vesztek oda, nem számítva azokat, akiket a sátrak alatt öltek meg. Látta Detre, mily nagy veszteség érte népét a csatában, másodnapra az ütközet után Macrinusszal együtt elvonult Tulln városa felé, mely akkor latin város volt és Pannónia nagyvárosai közé számított. Tulln városa Ausztriában van, három állomásnyira Bécstől.

Akkor megértették a hunok, hogy ellenségeik elvonultak, visszatértek a csatatérre és szittya szokás szerint, illendően eltemették társaik és Keve kapitány holttestét - úgy gondoljuk - az országút mellé; ott díszes kőbálványt emeltek, azt a helyet, azt a vidéket elnevezték Keveházának. A hunok a csatában a rómaiak lelkületét és fegyveres fölszerelését is alaposan kiismerték, így hát rendbe szedvén seregüket, Tulln felé indultak, hová ellenségeik gyülekeztek. Mondják, Detre és Macrinus Cezumórig ment elébük, hajnaltól a kilencedik óráig csatáztak, s a rómaiak maradtak alul. Ott Macrinus is elesett, Detrét homlokán sebezte meg egy nyíl, az egész római sereg odaveszett, megfutamodott. Negyvenezer hun veszett ebben a csatában, Béla, Keve és Kadocs is elesett; testüket elvitték onnan, s az említett helyre, a kőbálványnál, a többi hunhoz temették.

Miután a rómaiak serege Cezumórnál szétszóródott, ettől fogva sok esztendeig nem is szedhették össze erejüket a hunok ellen.

Irodalom: Képes Krónika - Kálti Márk krónikája a magyarok tetteiről. Bp. 1959. 58-61.

Árpád apánk Sóskút mezején

Valamikor a regényes idők kezdetén, amelyet tudományosan a honfoglalás korának nevezünk, Anonymus elmondása szerint Árpád vezér táborát megszállatta Sóskút mezején.

A nevezetes dolog úgy történt, hogy a honfoglaló vezérek seregeikkel éppen Pannónia földjét, azaz a Dunántúlt hódoltatták. Árpád Ecilburgból, azaz Attila várából, amelyik Óbudavárnak felel meg, indult el dél felé. Első nap Százhalom táján ütött tábort, ahol egy seregrészt elküldött Őd apja, Ete és Vajta vezetésével Baranyavár meghódítására. Egy másik seregrészt Szalók apja Ösbő és Őse vezetésével Veszprém elfoglalására indított meg. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát, a Torbágy erdőben napokig vadászgatott. Ennek az erdőnek a neve a tur és bágy szavak összetételéből keletkezett, a tur a Kárpát-medence egykori legnagyobb emlős állatát jelöli, az őstulkot, a bágy pedig völgyet jelent. A kettő együtt mai magyarsággal "őstulokvölgy". Más lehetőség szerint az ótörök Turbaj személynévből származik.

Ösbő és Őse sikerrel jártak Veszprém vára és környéke meghódoltatásában és hadifoglyokkal illetve kezesül adott fiatalokkal tértek vissza Árpádhoz a Torbágy erdőbe. Árpád apánk örült a győzelemnek, a zsákmánynak és kíséretével ismét visszatért Ecilburgba, ahol nagy lakoma következett.

Árpád a magyar fősereggel ezután elindult Pannónia teljes elfoglalására. Az első táborhelyet "sóskút mezeje mellett" (iuxta campum putei salsi) jelölte ki. Ez Sóskút első írott említése az 1200 körüli évekből. Az Anonymus kutatás jelenlegi álláspontja szerint ugyanis ekkoriban írta meg ez a mindmáig ismeretlen szerző gesztáját.

A sóskút kifejezés sós forrást vagy sós források együttesét jelölte a régi magyarságban. Semmiképpen sem szabad ezeket a "kutakat" összekevernünk a mai ásott, fúrt stb. kutakkal. A régi magyar embereknek a kút a mai forrás volt, amelyet tisztogattak, ha eldugult az ere, akkor megkeresték és újra felszínre hozták. A szántóföldek, kaszálók, szőlők végében hasznosak voltak ezek az édesvízi kutak. Különösen értékesek voltak a sóskutak, hiszen ezek vizét tartósításra vagy elpárologtatva éppen sónyerésre használták.

A gondozott sóskutak vagy hőforrások élete évszázadokon ívelt át, működésükről messze a környékükön tudtak az emberek, számon tartották őket. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Anonymus a Torbágytól, Biától délre lévő Benta patak völgyi Sóskúthoz tapadt valóságos eseményt mondott el, amikor elbeszélte Árpád itteni táborozását. A híres kutak, a furcsa alakú kövek, a barlangok, az útkanyarok stb. mindig is ösztönözték a mondák és legendák keletkezését. Miért ne emlékezhettek volna három évszázadon keresztül a régi magyarok Árpád táborozására a Sóskút mezején, ezt a történetet apáról fiúra, szájról szájra adva? Máshol Európában is vannak ilyen megrögzült, megkövült történetek. Anonymusról egyébként is tudjuk, hogy bár nem akart hallgatni az énekmondók, a nép csacska meséire, mégis sokat merített ezekből csodálatos művének megírása során.

Azt mondhatjuk tehát, hogy Anonymus által közvetített népi hagyomány szerint Árpád honfoglaló vezérünk megszállt táborával együtt Sóskút mezején. Ezt a tényt 1200 körül színtiszta igazságnak tudták Magyarországon az egyszerű és az olyan tanult emberek is, mint amilyen Anonymus volt. Nekünk, mostani magyaroknak pedig semmi okunk sincs kétségbe vonni ezt a szép legendát. Sőt, éppen hogy ápolnunk kell, mint 1100 éves Kárpát-medencei nemzeti létünk egyik emlékezetre méltó történetét.

Ha azonban egy kicsit tudományosabban vizsgáljuk meg az anonymusi hagyományt, akkor a következőkkel rakhatjuk körül, erősíthetjük meg.

A honfoglalás, a Kárpát-medence birtokba vétele természetesen nem egy év alatt ment végbe. Általánosan elfogadott vélemény az, hogy 895-900 között a Dunától keletre és északra fekvő országrészeket foglalták el a magyar seregek, a Dunántúl elfoglalására pedig 900-ban került sor.

Történt ugyanis, hogy az Arnulf császár zsoldjában Itáliába küldött mintegy 5000 fős magyar sereg éppen visszatérőben volt a Dunántúlon keresztül, amikor Arnulf császár elhalálozott. Ennek az lett a következménye, hogy a "kutyára" kötött szövetség a magyarok és Arnulf között magától megszűnt lévén, hogy az egyik fél meghalt. A korábban a Keleti-Frank birodalomhoz tartozó Dunántúl így ugyanis majdnem ölébe hullott a magyarságnak, csupán az északi részére ekkor behatolt morvákat kellett kiverni belőle, ami meg is történt.

A nyugatról visszatérő "kalandozó" sereg megerősítésére 900 július-augusztusában további seregek keltek át a Dunántúlra és azt egészen birtokba vették. Az Anonymus által fenntartott hagyomány és a történeti kutatás mai eredményei összeilleszthetők ezen a ponton. Árpád nyilván a maga seregével nem akart kimaradni a gazdag és értékes Dunántúl meghódításából és ezért elébe ment a nyugatról visszatérő seregeknek. Mindezek alapján azt állíthatjuk, hogy Árpád és serege Sóskút mezején 900 júliusában, augusztusában táborozott. Innen tovább haladtak Anonymus szerint a Bodajk-hegyhez és a Szent Márton-hegy (Pannonhalma) alatt ütöttek tábort, végül részt vettek a Rábánál és a Rábcánál a morvák kiűzésében. Majd még kalandoztak a szlovének, a murai karantánok földjét és országát. Ez volt a magyarok második bejövetele.

Irodalom: Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., 1983. 109., 581.

Árpád vezér a Dunántúlon (900)

Az Itáliából hazatérő magyar sereg és a Megyeri réven átkelt, Árpád nagyfejedelem vezette sereg elfoglalja a Dunántúlt.

"Ezután Árpád vezér meg nemesei a sereg harmadik részével Ecilburgból kivonulva a sóskút mezeje mellett szálltak táborba. Majd innen ellovagolva a Bodajk-hegyhez értek. Árpád vezér pedig innen kelet felé Elődnek, Szabolcs apjának nagy erdőt adott, melyet most Vértesnek hívnak a németek otthagyott vértjeiről. Ez alatt az erdő alatt, a Fertő-mocsár mellett Szabolcs unokája Csák sok idő múltán várat emelt. De erről ne többet! - Aztán ahogy így mentek Árpád vezér meg nemesei, Szent Márton hegye tövében ütöttek tábort, s mind maguk, mind állataik ittak Szabária forrásából. Majd mikor a hegyre felhágtak, Pannónia földjének szépségét látva igen megörültek. Innen továbbvonulva a Rábáig és Rábcáig mentek. A szlovének és pannonok nemzeteit meg országait feldúlták, s tartományaikat elfoglalták. De a murai karantánok határait ugyancsak sűrű betörésekkel rohanták meg. Közülük sok ezer embert karddal leöltek, őrhelyeiket felforgatták, tartományaikat birtokukba vették, és az Úr segedelmével azokat maradékuk is mindmáig hatalommal meg szépszerével a kezében tartja. Ezután Ösbő meg Örkény apja Őse egész hadseregükkel együtt épségben és sértetlenül, nagy diadallal visszatértek Árpád vezérhez. Az Isten ugyanis, kinek irgalma járt előttük, Árpád vezérnek meg vitézeinek kiszolgáltatta ellenségeiket, s ők így kezükben tartották a népek munkájának gyümölcseit. Mikor ott gyökeret vertek, s majdnem minden szomszédos országot meghódítottak, vadászat kedvéért visszatértek a Duna mentén az erdő felé; a vitézeket a maguk jószágaira szertebocsátva, a vezér meg nemesei abban az erdőben maradtak tíz napig. Onnan aztán Attila király városába jöttek, majd Csepel szigetére vonultak, ahol a vezérnek meg a többi nemesek feleségei voltak."

Irodalom: Anonymus: Gesta Hungarorum. Fordította Pais Dezső. Bp., 1975. 123-124.

Gellért püspök Diósdon

Velencei patrícius család sarja volt, a helybéli Szent György monostor apátja (1012-1015), majd tisztségéről lemondott, hogy a Szent Földre zarándokoljon. Az Adria-tengeren hajója viharba került és kénytelen volt Szent András szigetén kikötni, ahol Radlával, I. István magyar király követével találkozott. Radla rábeszélte, hogy Jeruzsálem helyett jöjjön inkább Magyarországra, István király udvarába.

István király a fia, Imre herceg nevelését bízta rá. Imre herceg halála, illetve István király elhunyta után visszavonultságban élt. Aba Sámuel kevésbé keresztény uralkodásával nyíltan szembefordult, és amikor a pogánylázadás trónra segíti András herceget, akkor Gellért, csanádi püspök Szolnok ispánnal és társaival együtt Székesfehérvárról Budára indult.

Kislegendája szerint egy este megszállt Szent Szabina templomában. Az estebédnél megjövendölte a maga és társai közelgő vértanúságát. A nagylegenda szerint előre elmondta a misén a prédikációban, hogy a következő napon mi fog vele és társaival történni.

A misét Diósdon mutatta be a már említett templomban. Balsejtelmei és látomásai itt törtek rá.

Szent Gellért vértanúsága (1046)

Péter király "idegen" uralma ellen a Tiszántúl fellázadt 1046 első felében. A mozgalom vezetői haza hívták a kijevi Oroszországban száműzetésben élő Vazul fiait, Andrást, Bélát és Leventét, hogy mentsék meg az országot a németektől.

"Így András és Levente Magyarországra jöttek, de Béla ott maradt. És a magyarok valamennyien seregesen tódultak hozzájuk Pest városába. Ördögi sugallatra fellobbanva azt követelték: engedjék meg nekik, hogy az egész nép pogány módra éljen, a püspököket és papokat megöljék, a templomokat ledöntsék, a keresztény hitet elvessék, és bálványaikat tiszteljék. Ők meg rájuk hagyták, hogy szívük vágya szerint menjenek és vesszenek el őseik tévelygéseiben. Mert máskülönben nem szálltak hadba Péter király ellen. Az újjászületettek közül elsőnek egy Vata nevű adta át magát a gonosz szellemnek, és pogány módra lenyíratta a fejét. És mind így tettek, áldoztak a gonosz szellemeknek, lóhúst kezdtek enni, és mindenféle istentelen és oktalan dolgot műveltek, papokat és keresztényeket öldöstek, templomokat romboltak, kikiáltók hirdették András és Levente parancsként, hogy halál a püspökökre a papokkal, szerzetesekkel és hívőkkel együtt, még emlékük is enyésszen el örökre, és térjen vissza atyáink hite.

Erre a hírre Szent Gellért, Beszteréd, Bödi, Benéta és Szónok ispán, akik sok kereszténnyel Székesfehérvárra gyűltek össze, elindultak Fehérvárról Buda felé, hogy Andrást és Leventét tisztességgel fogadják. Mikor aztán az említett püspökök sietve arra a helyre elértek, amelyet Diódnak neveznek, Gellért Szent Szabina templomában misét mutatott be, és a jelenlevő népnek buzdításul ünnepi beszédet mondott a katolikus hitről és az örök élet jutalmáról. A beszéd végén könnyekre fakadva így szólt: "Testvéreim és püspöktársaim, s ti hívők, akik itt vagytok, tudjátok meg, hogy mi a mai napon a mi Urunk Jézus Krisztushoz jutunk a vértanúság koronájával az örök boldogságba. Mert ím, tudtokra adom azt az isteni titkot, amely előttem az éjjel feltárult. Láttam ugyanis a mi Urunk Jézus Krisztus szentséges anyjának, Szűz Máriának az ölében ülni, amint bennünket magához szóllított, és saját kezéből megáldoztatott testének és vérének szentségével. De mikor Benéta püspök járult elébe, tőle visszavonta Jézus Krisztus a szentséget. Ő tehát nem lesz vértanúságunk részese." Ezek után Szent Gellért figyelmeztette őket, hogy vallják meg egymásnak bűneiket, és mise végeztével buzgó imádságba fogtak, az örök boldogság biztos reményében, mint leendő vértanúk, felvidultan megáldoztak. Azután útra keltek a Duna révje felé.

Szent Gellért azonban minthogy alacsony termetű volt, és mert Isten szolgálatában minden erejét teljesen kimerítette, kocsin vitette magát. Mikor a pesti révhez jutottak, íme öt istentelen, Vata és cinkosai, eltelve gonosz szellemekkel, amelyeknek magukat átadták, rárontottak a püspökre és társaikra, és kövekkel támadtak rájuk. Szent Gellért püspök pedig azokra, akik kövekkel dobáltak, szüntelenül a kereszt jelét vetette. S Szent István első vértanú példájára, Pannónia első vértanúja a földre térdelve hangosan így kiáltott: "Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják mit tesznek." Ám azok ezt látva még jobban megdühödtek, neki támadtak, és kocsiját felfordították a Duna partjára. Ott leráncigálták kocsijáról, taligára rakták és Kelenföld hegyéről letaszították. Mivel pedig még mindig lihegett, mellét dárdával átütötték; ezután egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották. Így költözött el Krisztus dicsőséges vértanúja e világ nyomorúságából az örök boldogságta az Úrnak 1047. esztendejében. A Duna ugyan mindig meg-megáradt, arról a kőről azonban, amelyen Szent Gellért fejét összetörték, hét évig nem tudta a vért lemosni, míg végül a papok a véres követ elvitték. A szent férfi teste pedig aznap ott feküdt, ahol a vértanúságot elszenvedte. Bödi püspököt is megkövezték, s így ment át a dicsőségbe. Beszteréd püspök pedig halálos sebet kapott, és harmadnap költözött el a világból. Benéta püspököt azonban András herceg megmentette. Szónok ispánt is a többiekkel - Benéta kivételével - és a püspök háznépével megölték. Ezen a napon annyi keresztényt lemészároltak, hogy számukat egyedül Isten kegyelme tudja. És így beteljesült Szent Gellért jövendölése. És nyilvánvalóvá lett, mekkora szentséggel ragyogott életében Istennek ez a számtalan kegyelemmek megajándékozott szeretet embere. Hiszen szűz volt, az egyházi törvények doktora, a szent hittudományok mestere, gyermekségének ötödik évétől kezdve viselte Szent Benedek rendjének ruháját, azonfölül püspöki méltóságra emelkedett, dicsőséges vértanú lett, mégpedig a szent Egyházért Magyarországon az első vértanú."

Irodalom: Szent Gellért püspök nagy legendája. Árpád-kori legendák és intelmek. Gondozta Érszegi Géza. Bp., 1983. 90-91.

Pogányság és kereszténység

A honfoglaló magyarság kétségtelenül egyistenhívő volt, az Atyaisten, az Úristen, az Öregisten, a Nagyisten, mellette a Napbaöltözött asszony, a Boldogasszony, a Boldogasszonyanyánk stb. fogalmi-nyelvi ősemlékek mutatják, hogy ismerték az égi atya, a teremtő, a világ ura fogadalmakat. A türk világ nyelvén ez Tengri, Kántengri alakban hangozhatott. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy fűnek, fának, forrásnak, szellemeknek olykor ne mutassanak be áldozatot az Atyaúristenen kívül.

Persze a honfoglaló magyarságon belül már részt vehettek a különböző keleti keresztény egyházak hívői is, nesztoriánusok, örmény katolikusok, bizánci keresztények stb.

Ennek ellenére a nyugati papok egységesen pogánynak fogták fel a Kárpát-medencét hazául elfoglaló, örökségképpen birtokba vevő magyar népet. A római katolikus világból nézve mindenki pogány volt, 1054 után, a nyugati és keleti keresztény vallás szétszakadása után már a görögkeletiek is, ami annyit jelentett, nem a mi vallásunkon van. tehát nem is üdvözülhet.

Ha ennek a honfoglaló "pogányságnak" az emlékeit, lenyomatát keressük a tájban legelőször Tétényt kell megvizsgálnunk. Tétény a honfoglalás után a vezérek második nemzedékébe sorolható, Anonymusnál Tuhutum, melynek ejtése Tühütüm volt. Ez az egyelemű személynév a türk tigin, azaz kagáni herceg jelentésű szó képzős és birtokos -m raggal ellátott alakja. Téténytől főúri nemzetség származott, melyet 1228-ban említ legelőször oklevél.

Berki esetében könnyű és egyszerű volna a nevét a berek szóból származtatni. Azonban az Árpád-korban ismert volt a Berke, Berka egyelemű személynév, amelyik birtokos -i raggal ellátva kiadhatja a Berki településnevet. Ez a Berke személynév nem a nyugati keresztény kultúrából származik. A keleti nomád kultúrákban közismert, Dzsingisz kán unokája volt Berke - például -, aki 1257-1266-ig ült az Arany Horda trónján, mely mongol-tatár állam az Urál és a Kárpátok között foglalt helyet. A Berke név jelentése erős férfi. Nem lehetetlen tehát, hogy Tétény szomszédságában egy másik pogány főnök személynevéből képzett birtokkal is számolhatunk a X-XI. században.

Vélekedésünket erősíti, hogy a Berki-család első ismert tagja Csom (Chom) A XIII. század első felében élt. Egy másik Csom 1293-ban szerepel oklevélben, ugyanebben az évben tűnik fel a családban Acél is. Mindezek keleti eredetű és jellegű nevek.

A kunok beköltözése 1239 és 1245 években újabb pogány népességet hozott be Magyarország közepére. III. András (1290-1301) idejében Diósdon Andbeyg fiai, Ilbaeus, Domonkos, Miklós, Péter és Iván birtokkal rendelkeztek, ám félő volt, hogy különböző kihágásaik miatt, amelyeket valószínűleg IV. Kun László uralkodása alatt követtek el, III. András király elkobozza tőlük Diósdot. Ezért Péter fia Jakab, aki - úgy látszik - rokonaihoz képest ártatlan volt, magához váltotta a többiek birtokait is. Andbeyg neve Ond bég értelemben magyarázható, első szülött fia Ilbaeus, azaz Ilbő még pogány nevet visel, ennek jelentése nemzetségfő. Taksony mellett 1270-ben először említenek is így Ilbő, Ilbü (Ilbew) szigetet.

A pogány nevek mellett, pogány szertartások végzésére is vannak adataink, melyeket azonban ritkán foglaltak "keresztény" oklevélbe. Inkább csak helynevekből következtethetünk rájuk. Óbudaörs és Békásmegyer határán említik 1212-ben és 1355-ben a Tebesiri, azaz Tebesirja nevű domb ormát, amelyen nyilván a Tebe nevű pogány előkelő személyt temették el valamikor pogány szertartás szerint.

Diósdon 1479-ben a szőlőhegy leírásakor említenek egy Oltárkő fölötti szőlőt. Valószínű, hogy ebben a korban már nem végeztek pogány szertartásokat, ez a helynév tehát egy sokkal régebbi időben pogány áldozati szertartásra használt kő emlékét őrizte meg.

I. István királynak második törvénykönyve (1030-1038) első pontjában szól a király adományáról az egyháznak, a sorrenddel is hangsúlyozva a rendelkezés kiemelkedő fontosságát. Eszerint: "Tíz falu építsen egy templomot, amelyet két telekkel s ugyanannyi rabszolgával lássanak el, lóval és kancával, hét ökörrel és két tehénnel. 30 apró marhával. Ruháról és oltártakaróról a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök."

Azzal együtt, hogy a törvény végrehajtása nyilván azonnal elkezdődött, még évszázadok teltek el, hogy minden megszilárdult falunak lett temploma. Vidékünkön a legelsők között épült fel a diósdi Szent Szabina tiszteletére emelt templom, hiszen 1046. szept. 23-án Gellért püspök ebben misézett és jósolta meg másnapi vértanúságát társaival együtt. Diósdon 1417-ben a Szent Szabina-templom mellett már említik a Szent Bertalan egyházat is.

A templomos helyek az 1332-1337-es pápai tizedösszeírásban tűnnek fel sorozatosan. Berki templomában ekkor Miklós, Érden ugyancsak Miklós, Horhiban Pál a plébános. Ez a terület akkor a veszprémi püspökség budai főesperességébe tartozott. Ebben a faluban 1422-ben említik a plébános kúriáját, 1453-ban a tárnoki templom kulcsát jogtalan személyek elvitték. Végül az Érdhez tartozó Székely nevű birtok és puszta 1559-től Székelyegyház néven szerepel a török összeírásokban. Neve azt jelenti, hogy az egykor népes falu helyére már csak egyházának látható romjai utalnak.

Irodalom: Az ősi magyar hitvilág. Szerk. Diószegi Vilmos. Bp., 1971., Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., 1983. 132., Győrffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza IV. Bp., 1998. 577, 566-567., Károly János: Fejér vármegye története. I-V. Székesfehérvár, 1896-1904. IV. 433., Diósd 1479 D1 38 755., Bakács i. m.: 1328-1329, 1333, 1347, 1351, 474, 1399., Tárnok 1453 D1 88 273., Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1559. évi összeírása. Bp., 1977. 62.

A cseptelekei táltosok pere (1280 körül)

A pogány hitvilág a mélybe kényszerítve lappangott még a kereszténység állami vallássá tétele után évszázadokkal is a nép körében. A XIII. század második felében, a kunok beköltözése és a tatárjárás után az egyház inkvizíciós eszközökkel kívánta felszámolni az egykori pogány hitvilág maradványait is. Az Érdhez legközelebbi példát Szigetcsépről tudjuk bemutatni.

Móric, Erzsébet királyné tárnokmestere és Ciprián esztergomi perjel folytatják le a tanúkihallgatásokat a nevezett testvérek ellen a Csepel-szigeti Csepteleken. A vádak szerint a két testvér "muliebriter" öltözködik, pogány erkölcsöket hirdet, gyógyítás ürügyével látogatják a környező falvakat, miközben jóslással is foglalkoznak. A nyolc tanú vallomása szerint inkább "jaculatorok", igricek, mint táltosok.

Ompudus mester és Sycardus fráter hallgatják ki a budavári Klarissza apácák birtokán működő táltosokat azzal a váddal, hogy egy csecsemőt megrontottak nézésükkel, aki az igézés hatása alatt folyton hányt, míg végül elpusztult. Vádolják őket, hogy pogány szellemekhez énekelnek és éneküket szentek neveivel keverik és így a keresztényeket is megtévesztik. A falu plébánosa jelentette fel őket, megtoldva vádlistájukat azzal, hogy dézsma leadás ellen lázítanak. A kihallgatott tanúk között szerepel a halott csecsemő anyja is, aki annak idején saját maga vitte a táltosokhoz a gyermeket, hogy meggyógyítsák, de a vádlottak vonakodtak bárminemű orvosi tanácstól és kitértek azzal, hogy Isten már magának szánta a legyengült beteget. Az anya bevallotta, hogy férje erősen ellenezte, hogy a táltosokhoz vigye és éjszaka idején verte fel őket, titkon megszökve hazulról, amíg a házbeliek mindnyájan aludtak. Azt is bevallotta nagy sírások között, hogy már a harmadik csecsemője halt el folytonos hányásban legyengülve és az első kettőt a táltosoknak nem mutatta meg. Gata mágus és segédje felmentő ítéletet nyertek az ügyben és ez annyira meghatotta őket, hogy a bizottság előtt "fogadalmat tettek a keresztre". ami azt jelentette, hogy adandó alkalommal csatlakozni fognak a Szentföldre induló keresztesek hadához. Sycardus fráter "osculum pacis"-szal, békecsókkal vált el tőlük.

Irodalom: Fehér Mátyás: Táltosok és Bakók. New York, 1970. 43, 46.

Barangolás az Árpád-kori tájon

A természeti környezet lassú változása, mondhatnánk változatlansága a középkorban lehetővé teszi, hogy az oklevelek tömeges megjelenése korából (XIII-XIV. századig) visszakövetkeztessünk az okleveles adatok alapján akár két-háromszáz évet is, akár a honfoglalás korába (895-900) is.

A táj jellegét alapvetően a Torbágy erdő határozta meg bőséges vadállományával. Anonymus szerint a Dunántúl elfoglalását végrehajtó vezérek jelentésük megtételére a Torbágy erdőbe érkeztek vissza, ahol Árpádot vadászás közben találták meg.

Az erdei haszonvételek közül természetesen az egyik legjelentősebb a fakitermelés. Tárnokon 1257-59 körül említenek egy peres földet, melyet Deszkának hívnak, vagyis itt már szervezett fafeldolgozás is folyt.

Természetesen téli tüzelésre is használták a fát, csak erről ritkán szólnak oklevelek. Zsigmond király 1411-ben megengedte a tétényi polgároknak, hogy saját használatra hordhatnak fát a torbágyi erdőből, akkor is ha vadászatra a Torbágy erdőt másnak fogja adni.

A középkori Magyarországon az erdők legnagyobb részét tölgy alkotta, annál is inkább, mivel akkor még a tölgy fajtáit meg sem különböztették egymástól, másrészt a tölgy általában elegyes lomberdőket alkotott. A Torbágy erdő is nyilván elegyes lomberdő volt tölgy dominanciával. Az Anonymus által említett Diód (Gyoyg) az Árpád-korban vad diófa erdő lehetett, melynek hasznosítására telepíthették mellé a Diód, Diósd nevű falut. Figyelemre méltó, hogy Diósdon 1333-ban említik Kertvigy (kerthwyg) fia Pétert, akinek az apja minden bizonnyal híres kertész volt.

Természetesen a szőlőskertek, a szőlők voltak a legértékesebbek, melyekben éti és borszőlő termett. Thadeus fia János öröklött szőlőit említik Érden 1244-ben, ami azt jelenti, hogy a szőlők már a tatárjárás (1241) előtt is megvoltak és a tatárok el sem pusztították azokat,

Diósdon 1333-ban több szőlőt is említenek a Téténymálon, amely név egész szőlőhegyet, promontóriumot jelöl, hiszen mál, azaz mell, szavunk a dombok, hegyek déli, délnyugati, napverte részét jelenti, ahová a napfényigényes szőlőket szokták ültetni.

Az erdő, a lég madarai közül a kányának jelenlétét adatolja 1015-ből egy többszörösen átírt oklevél. Nevezetes szőlőtermelő falu volt Sasad is, melynek neve a levegő sasmadarának emlékét őrzi 1236-tól, első okleveles említésétől fogva.

Puteus Salsus, azaz Sóskút völgyében minden bizonnyal sós források, esetleg hévizek fakadtak fel, melyek mellett Árpád táborát nyugtatta Kr. u. 900 nyarán. A tisztálkodás, a fürdés ebben a korban inkább sajátja volt a lovas népeknek, mint a földmívelő nyugatiaknak. Ezen kívül a források sós vizéből sót is lehetett nyerni igen egyszerű lepárlási eljárással.

Irodalom: Győrffy i. m.: 576, 569, 694.

Határjárás (1244)

Az úgynevezett határjárások az oklevelekben fontos történeti források. Ezekben nemcsak a települések neveit találjuk meg, hanem részletesen az egymás után következő határpontokat és azok földrajzi neveit, valamint utalásokat a táj, földmíves jellegére is.

"A budai káptalan előtt egyfelől Mihály veszprémi ispán, másfelől Benedek ócsai (Olcha-i) apát és Érdi (Erd-i) Tádé fia János megállapítják birtokrészeik határait. A határ a nagy kikötő alatt kezdődik egy kettős határjellel, majd a közút mellett egy másik kettős határjelig halad, majd egy hegy ormáig megy, ahol földhatárjel van és innen Berek (Beruch) felé megy a fegyvernökök földjéig (terris armigerorum), ahol szeghatárjel van, innen egyenesen egy oszlophoz jut, majd egy dombra felmegy, ahol Mihály ispán és az apát szabadon telepíthet szőlőt, és a Kigy (Kyg) nevű földön János kaszálóját Mihály is használhatja."

Irodalom: Átírta Országh Mihály nádor 1473. dec. 7. D1. 73. 615. (Rudnyászky család levéltára). Bakács István: Iratok Pest megye történetéhez - Oklevélregeszták 1002-1437. Bp., 1982. 49. regeta.

Tárnokok, horók, erdőóvók és más szolgáló népek

A királyi, királynéi, hercegi uradalmak kora Árpád-kori működését, rendszerét csak az elmúlt évtizedekben bontotta ki, vázolta fel az oklevelek adatai alapján a magyar történettudomány.

A honfoglalás utáni fejedelmi, majd királyi allodiumok birtokszervezetében olyan népek falvai is helyet foglaltak, amelyek közösségileg egyforma, azonos szolgáltatásra, adóra, illetve termék, termény előállítására voltak kötelezve uraik által.

Solymár falu lakói minden bizonnyal egykor sólymokat neveltek az udvar számára, Kovácsiban kovácsok dolgoztak, Belényes nevű helyeinken hajdan bölényvadászok éltek, Hódoson hódvadászok, kik hódprémet szolgáltattak be, Gerencsér nevű falvakban fazekasok korongolták remek korsóikat stb.

Nézzünk szét az érdi tájon, vajon megtaláljuk-e ennek a szolgáltató népi rendszernek a nyomait elsősorban a helynevekben. Tárnok neve azonnal szembetűnő, hiszen a tárolni ige származéka, régi magyarsággal, aki élelmiszer tárolását végzi, az tárnok.

A fejedelmi, királyi, hercegi udvar a X-XII. században Európában még körbejárt a saját országában, hogy felélje a számára felhalmozott és tárolt élelmiszert és egyéb anyagokat. A Tárnok nevű helyeken füstöléssel, sózással, szárítással, zsírbasütéssel stb. tartósították és koncentrálták az élelmiszereket, a textileket, a bőröket stb. az udvartartás részére. Tárnokot 1259-ben említi először oklevél.

Az élelmiszerekből étket a szakácsok, régi magyar nyelvben a horók készítettek. Horhi falut, mint a szakácsok szolgáltató faluját nevéből következtethetően, 1300-ban említi először oklevél, amikorra ez e rendszer már a múlté volt.

A középkorban még sokkal több vadételt ettek hazánk fiai, mint mostanában. A vad élelmiszerek listájának az elején természetesen a vadállatok húsa állt, a szarvas, az őz, a vaddisznó, a fácán, a fogoly, a nyúl stb. De nem hagyhatjuk említés nélkül a vad gyümölcsöket, talán éppen a vaddiót (Diósd), a körtét, almát, szedret stb. sem. Az erdei haszonvételek, termények sorában jelentős volt a gomba, melyhez a régi korok emberei sokkal jobban értettek, mint a mostaniak. A Buda környéki erdőkben a császárgomba, a nagy őzláb, a fenyő tinóru stb. bőven termett.

A vadak vadászatához az embernek nagy segítségére volt már évezredek óta az eb, a kutya. Eben település neve, amelyik a törökbálinti templom közelében lehetett, valószínűleg vadászebek nevelő helye volt. Két Ebent is említ az első oklevél 1323-ból.

A királyi, hercegi erdőket óvták az erdőóvók, nevük sokhelyütt "ardó" alakban maradt fenn a mi korunkra. Csábító gondolat, hogy Érd neve, első említése Erdi, azt jelentheti, hogy egy Erdő nevű ember a birtokosa, vagy erdőóvók lakhelye. Ardó és Erdi ugyanannak a szónak és jelentésnek a mély és magas hangrendi változatának tűnik.

Bizonyítékul azt hozhatjuk fel, hogy a Margit-szigeti apácák Csepel-szigeti Nyun nevű birtokának a határjárásakor 1270 körül, amelyik Érddel szemközt feküdt, Erdő (Erdeu) faluból erdőóvók jelentek meg, név szerint Tamás, Simon és Henka. Az Erdőként említett falu azonos Érddel.

Erdi, Erdő nevéből keletkezett tehát Érd neve, mely szabályos hangfejlődés során végbemehet. Ezt a feltevést nem zárja ki az sem, hogy Érden már 1244-ben említik először a királyi fegyvernökök földjét, említik őket 1270-1272-ben is, majd a földet 1278-ban lakatlannak mondják.

A királyi fegyvernök megjelölés inkább fegyverkészítő és karbantartó mesterekre utal, mintsem fegyverviselő katonákra.

Irodalom: Heckenast Gusztáv: Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban. Bp., 1970., Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei 1002-1599-ig. Bp., 1938. 43., Győrffy i. m.: 570-571. 569, 570.

Sóskút a Tétény és a Nána-Beszter nemzetség kezén

Eltekintve Anonymusnak 1200 körül keletkezett regényes írásművétől, az első valódi, jogbiztosító oklevél, amelyikben Sóskút szerepel András királynak 1233-ban kiadott birtokadományozó oklevele.

Ebben az oklevélben közli II. András király, hogy Marcell testvérétől, Fábián comestől megvásárolta a Sóskút (Sovskuth) nevű földet, és azt Nána királyi lovászmesternek adományozza. Az oklevélben felsorolt személyek meglehetősen ismertek más forrásokból is. Marcell a Tétény nemzetségből maga is comes, az aldunai Keve vármegye ispánja és országbíró. A király közvetlen kíséretéhez tartozott évtizedeken keresztül.

Marcell ispán részt vett 1211-ben a magyar sereg oroszföldi hadjáratában nemigen vitézül viselte magát. Az oroszok nagy gúnyolódása közepette a kunok ellenében "elveszítette zászlóját", azaz csapatának zászlója az ellenség kezébe került, ami igen nagy szégyen volt. Mindebből számunkra az a lényeg, hogy Sóskút 1233-ig a honfoglaláskori Tétény nemzetség birtoka volt, amelynek egyik vagy talán a legfőbb központja éppen a közeli Budatétény volt.

A tétény nemzetség birtokából a királyi vásárlás útján került egy másik nemkevésbé nevezetes nemzetség kezébe Sóskút. Ez a nemzetség a Nána-Beszter nevet viselte Szent István kori őseinek alapján. Az 1233-ban Sóskút földjével megajándékozott Nána királyi lovászmester maga is részt vett az egyik "halicsi hadjáratban" 1231-ben és ott Jaroszlaw vára alatt a harcban kitűntette magát.

Nána fia, Nána is elhunyt már 1266-ra, amikor is özvegye a domonkos apácák rendjébe lépett és Sóskút földjét az apácáknak adományozta. A Nyulak szigete, a Margitsziget apácáinak a sorába lépő özvegy biztosan tanúja volt a szentté avatott Margit utolsó éveinek, hiszen Margit királylány 1271 januárjában hunyt el.

Nána fia, Nána özvegye azonban perbe keveredett saját rokonságával azért mert Sóskút földjét a szigeti domonkos apácák rendjének adományozta. A Nána-Beszter nemzetségből Beztur fia Demeter ellenezte a szigeti apácák javára való adományozást és Sóskutat magának kívánta megtartani. Ez a per az 1260-as évek második felében zajlott. Végülis olyan egyezséggel zárult 1270-ben, hogy a Nána-Beszter nembeli Bezter fia Demeter megtarthatja Berky falut és Sóskút földet élete végéig, de ha fia is ezek birtokában akar maradni, akkor apja halála után az apácákat kárpótolnia kell a birtokokért.

Beztur fia Demeter öreg korában, 1276-ban végül is oklevélileg is a nyulakszigeti apácákra hagyományozta Sóskút földjét, mely tényt IV. László király megerősített.

A leszármazók azonban ebbe még mindig nem nyugodtak bele és mindenáron meg akarták tartani Sóskút földjét. Valamikor 1290-1300 között ugyanis a budai káptalan igazolta oklevélben, hogy Berky-i Mihály comes fia Tamás kötelezte magát, miszerint 15 márkát fog fizetni Sóskút földért a nyulakszigeti apácáknak. Ez volt tehát a kialkudott kártérítés, elég magas összeg a saját korában.

Eddig szándékosan hangsúlyoztuk, hogy Sóskút földjéről van szó. A Nána-Beszter nembeliek birtoka valószínűleg nem terjedhetett ki az egész Sóskútra. Magát Sóskút falut ugyanis 1292 körül keletkezett oklevél említi legelőször. Sóskút falu lakói akkoriban perben álltak a Csák nembeliekkel valamilyen meg nem nevezett ügyből kifolyólag. A szemben álló felek a per elhalasztásában egyeztek meg.

Végül is a nyulakszigeti apácák nem tudták megszerezni Sóskutat. Károly Róbert király idejében pedig fiú utód nélkül halt el Berky-i Mihály fia Tamás, birtokai a királyra szálltak, aki azokat a Csák nemzetség hozzá szükséges tagjainak juttatta.

Irodalom: Győrffy i. m.: 575-576., Bakács i. m.: 457.

A középkor színes társadalma

A francia felvilágosodás a "sötét középkor" címkéjét ragasztotta rá arra a több évszázados időszakra, amelyik ugyancsak színes volt. Gondoljunk egy előkelő lovag felvonulására csatlósaival együtt egy királyi tornajátékon. Persze nemcsak a külső, a ruházat és a fegyverzet volt variálható szinte a végtelenségig. A társadalom hierarchiája, az alá-fölé és mellérendelések is a végtelen változatok lehetőségének a látszatát keltették fel. Az emberek és közösségeik egy állandóan változó társadalmi rendben, rendszerben és jogi keretben élték hétköz- és ünnepnapjaikat.

A középkor színes világa mindenek előtt két nagyobb részre oszlott a lényeget tekintve, egyházira és világira. Kétségtelen, hogy számszerűleg az egyházi társadalom mindig is kisebbségben volt, de befolyását tekintve olykor meghatározó erővé vált. Gondoljunk az eszmei áramlatokra, melyeknek következménye sokszor háború lett. Említsük a tudományokat, a művészeteket, melyek az egyház szolgálatában, mecenatúrájával fejlődtek és bontakoztak ki, szöktek virágzásba.

Ebben a fejezetben elsősorban a világi társadalom alsóbb rétegeivel foglalkozunk. Az egyházi társadalomról és a világi társadalom csúcsáról, a birtokosokról, a magas tisztségek viselőiről más fejezetekben olvashatunk.

Érd és környéke írott forrásokban megjelenő társadalma a XIII-XIV. században alapvetően földművelő jellegű, az egykori nomád állattartásnak és kultúrának csak halvány emléke fedezhető fel.

Az általános gabonatermesztésről ritkán szólnak a korai oklevelek, a szőlőket, sőt még a szőlő telepítésére alkalmas helyeket is gondosan számba veszik. Ez történt 1244-ben is, amikor Benedek ócsai apát és Erdi Tádé fia János megállapították birtokaik határait. Szőlőkhöz természetesen szőlőművesek kellettek (vinitorok), akiket később kapásoknak is neveztek. Az Árpád korban ezek lehettek rabszolgák, félszabadok, szabadok, szabadosok stb. hiszen jogilag egységes jobbágyság csak a XIV. század közepén jött létre.

A rendkívül változatos jogállású emberek és csoportok közül senkit se tévesszen meg a szabados (libertinus), hiszen az olyan embert jelentett, akit korábbi nem szabad (rabszolga, szolga) állapotából felszabadítottak, de urától továbbra is bizonyos függőségben maradt. Így érthető, hogy a Nána-Beszter nembeli Nána 1256-ban sasadi szabadosát átadta rokonainak, Berki Chom fiainak.

Hazánkban a lótartás továbbra is az állattenyésztés fő ágazata volt, ha a társadalom nem is volt nomád jellegű. A lóra szüksége volt a közlekedésnek-hírközlésnek, a mezőgazdaságnak és iparnak (bányalovak), a hadseregnek (lovagság, huszárság stb.) és az úri életformának.

A szilaj méneseket és istálló lovakat tartó nemeseknek és főnemeseknek megbecsült emberei voltak a lovászaik, a felügyelőik stb. Különösen magas méltóság volt a király lovainak felügyelősége, a lovászmester. Tétény nembeli Marcell kamaraispán 1233 előtt Sóskutat 50 márkáért adta el a királynak, aki az egész falut tovább adományozta Nánának, kedvenc lovászmesterének. Ez a király IV. Béla (1235-1270) volt.

Az uradalmak világában fontos ember volt a kulcsár, akinek tiszte volt a pincék, raktárak, magtárak stb. kulcsiait kizárólag indokolt esetben kiadni munkavégzéshez. A XIV-XV. században ezek lehettek jobbágyrendűek is. Eben területén birtokba iktatást végeztek 1422-ben, ennek kapcsán szomszédokként említették Márton kulcsárt, Benedek gyógyszerészt és Kürtös Mátyás jobbágyot, aki lehet hogy marhacsordánál fújta a kürtöt (tülköt).

A nem birtokos nemesség soraiba tartozók, a jobbágyok és más jogilag és ténylegesen is alávetett emberek nevei ritkán fordulnak elő oklevelekben. Csoportosan pedig szinte kizárólag közösségben elkövetett hatalmaskodás (bűntett) kapcsán jegyzik fel a neveiket, melyek igen értékes adatokat tartalmazhatnak számunkra.

Érdi jobbágyok nevei legkorábban egy eddig még kiadatlan oklevélben fordulnak elő, amelyet 1477-ben írtak.

Jánossa Sebestyén
Mathys Tamás
Kewer Elek Gáspár
Mathys Péter
Koncz Simon
Kazas Balázs
Kozar György
Mathefy Mihály
Molnár Bálint
Gewrghfy Albert
Mark Albert
Markfy György
Margyth László
Fekethw Pál
Kelemen Pál
Baráth Mihály
Bak Benedek
Jakws András

Ezt a névsort különféle szempontok alapján is elemezhetjük. Egyrészt megállapíthatjuk, hogy Érden 1477-re végbement a magyar személynév rendszer kifejlődése, elől a családnév, azután a a keresztnév (bár latin nyelvű oklevélben ezt fordítva írták). Bizonyítékul szolgálnak a korábban Máté fia Mihály, György fia Albert, Márk fia György rendszerben írt nevekből keletkezett Mátéfy Mihály, Györgyfy Albert és Márkfy György nevek. Ide sorolandó még Jánossa Sebestyén neve is, ami tulajdonképpen annyit jelent: Jánosék Sebestyénje.

Megállapíthatjuk, hogy az érdi jobbágyok, akiknek nevét ismerjük, mind magyarok. Ezért is feltűnő közöttük az 1478-ban Cheh Mátyás községbíró. A magyar nevek még az esetleges más nemzetből való származásra sem utalnak, kivéve a bírót.

Foglalkozásra utaló név természetesen a Molnár (1477) és a Jeges (1513). Kazas Balázs neve értelmezhető Kaszásnak és akkor ez is foglalkozásnév volna, de ez bizonytalan. A Baráth Mihály neve feltehetően valamilyen kapcsolatban áll szerzetes renddel, de lehet, hogy ez ragadványnév.

Valódi ragadványneveknek tekinthetők a Kövér, a Bak, a Fekete (1477) és a Veres (1513). Ezeket nem kell különösebben magyarázni.

Származás helyére utal Kozár György neve, aki a Biával szomszédos egykori Kozár faluból érkezhetett. A települést későn, csak 1469-ben említi oklevél. A falu neve a kabarokkal a magyarsághoz csatlakozott kazár népesség egykori jelenlétére mutat.

Kiemelkedni is lehetett a jobbágyságból, el lehetett jutni a városba, melyről a középkor azt tartotta, a város felszabadít. Feltűnik Buda városának önkormányzatában 1392. dec. 14-én Érdi Mihály esküdt, igaz a 12 esküdt közül a sorban az utolsó. Érdi Mihály a királyi tárnokmester bíróságának, a tárnoki széknek a tagja 1420-ban. Az ő kivételével a bíróság összes tagja német.

Valószínűleg az ő fia az az Érdi László, akinek szőlejét 1420-ban említik Budaörsön. Óbuda, Buda és Pest területén tizedbérléssel is foglalkozott. Buda város tanácsában 1424-1439-ig esküdt, ugyanakkor a tárnokszéken rendszeres bírótárs, ülnök, 1429-től a tárnokszéken folyó ügyek biztosa, Berzeviczi Péter altárnokmestere.

Ez a két személy, apa és fia, Érdről származott be Budára, ahol polgárjogot nyert és a két generáción keresztül részt vett Buda város civil igazgatásában. Eredetileg jobbágyok lehettek az őseik, semmiképpen sem voltak nemesek, földbirtokosok.

Irodalom: Bakács i. m.: 64, 34, 1399., Érd 1477 D1 88 595., Bártfai i. m.: 1358., Kumorovitz L. Bernát: Budapest történetének okleveles emlékei III. (1382-1439). Bp., 1987. 150-151, 758, 941, 955, 1223.

Egy királyfi születésének a hírét vitte

A férfi ember első fiának születése mindig nagy esemény, hátha még az apa király is és a született gyermek remélhetőleg leendő király, királyfi, trónörökös.

Károly Róbert magyar király Temesvárot tartózkodott, amikor Szécsényi Tamás erdélyi vajdát megjutalmazta addigi hű szolgálataiért 1323. márc. 6-án, különösen pedig azon tettéért, hogy első fia születésének a hírét elsőként meghozta a királynak.

I. Károly magyar király harmadik feleségével, a lengyel Piaszt Erzsébettel 1320-ban kötött házasságot. Ebből a házasságból született 1321-ben Károly királyfi, aki még ebben az évben el is szenderült az Úrban. Ennek a születése hírét vitte meg a lónak halálában a királyhoz Szécsényi Tamás, aki ugyanebben az évben emelkedett az erdélyi vajda székébe.

A király 1323. márc. 6-án Temesváron kiadott oklevelében Szécsényi Tamásnak adományozta a Berky Tamás magtalan halála következtében reá szállott birtokokat, Berkit, Érdet, Sóskutat, a másik Érdet, Ebent és a másik Ebent.

Ugyanakkor Berky Tamás fivéreit kizárta ezekből a birtokokból, mert azokat Kán László erdélyi vajda (1297-1315) idejében hűtlenségbe estek a király ellen szövetkezve. Így kapcsolódik össze Érd, Sóskút stb. története I. Károly elsőszülött fiának híre megvitelével.

Később Nagy Lajos király íratta át ezt az oklevelet 24 éves korában, 1347-ben Szécsényi Tamás volt erdélyi vajda kérésére, megerősítve a volt vajdát, krassói ispánt, Sóskút és más helységek birtokában.

A Szécsényi család (nem azonos a Széchenyi-családdal!) hosszú ideig birtokolta Sóskutat, valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1347-1348 között nem szólnak oklevelek Sóskútról eddigi ismereteink szerint.

Irodalom: Bakács i. m.: 388.

Kastélyok, kertek, malmok és kikötők

Az erdőkkel, ligetekkel borított dombok és völgyek a Duna mellett bőséges patakjaikkal és a mainál csapadékosabb időjárásukkal igen kedvező természeti környezetet nyújtottak a középkori élet kivirágzásához.

Közel az ország központjaihoz - Óbudához, Budához, Pesthez, Székesfehérvárhoz, Esztergomhoz - az ország főurai és a középszintű megyei tisztikarhoz tartozó személyek rendelkeztek itt birtokokkal, más kisebb nemesi családok mellett. Természetesen a tehetősebbek koruk gazdagjainak színvonalán építkeztek és éltek a tájban. A virágjában lévő Magyarországon, Mátyás király korában az itteni birtokosok körében nem lehetett ismeretlen a luxus építkezés és életvitel sem.

A világi épületek fajtái közül a kastélyok reprezentálták a kort leginkább a hozzájuk tartozó gótikus, reneszánsz kertekkel együtt. A kastély általában az uradalmi igazgatási központja is nemcsak elegáns lakóhely. A társadalmi élet színtere is, a nemesi szülők egymás udvarába, udvartartásába adták pallérozásra gyermekeiket.

A diósdi kőkastély 1417. máj. 6-án szerepel legelőször oklevélben, amikor Csévi Sáfár István fia Miklós és János rokoni szeretetből 200 forintért elzálogosította Fedémesi János fia Miklósnak. A kastély azonban ettől az időponttól sokkal régebbi, hiszen az oklevél megemlíti, hogy egykor ugyancsak zálogban volt Szenterzsébeti Mykch bán és felesége kezében.

Az itt megnevezett Mykch bán nem lehet más, mint ákosmonostori olykor szenterzsébeti Mykch horvát, szlavon és dalmát bán 1325-1343-ig.

Életéről adataink 1312-1343 közöttről vannak, ami azt jelenti, hogy a diósdi kőkastélynak 1343 előtt már állnia kellett, ha Mykch bán zálogba vette. Az Ákos nemzetségből származó Mykch 1322-ben királynéi udvarbíró is volt. A család nemzetiségi központja Ákosmonostora a Galga mentén, innen az ákosmonostori elnevezés, főúri házat tartottak fenn Szenterzsébeten (Pest város déli kapuja előtt terült el), ahol Pest és Pilis nemesi megye részére a nádor közös közgyűléseket tartott a XIV-XV. században. A diósdi kőkastély sem lehetett akármilyen a XIV. század közepén, ha ez a nagyhatalmú királynéi udvarbíró, Horvátország, Dalmácia (Az Adria-tenger keleti partvidéke) és Szlavónia (a Dráva-Száva közének keleti fele) bánja volt, azaz a területek igazgatását végző kormányzó a király megbízásából.

Az ebeni kőházat, másként kastélyt 1422. ápr. 27-én említi legelőször oklevél, mivel az épület titulusát vagylagosan adja meg a határjárás, ebből arra következtethetünk, hogy méretei és színvonala a módos kőház, illetve nemesi kastély, kuria között helyezkedik el, vagyis szerényebb lehetett, mint a diósdi kastély. Építtetőjére nézve csak feltevésre hagyatkozunk, 1323-ban Róbert Károly fiának Berky-i Tamás elhunyta után Ebent és másik Ebent Szécsényi Tamás erdélyi vajdának (1321-1342) ajándékozta. Eben birtokosai közül ő a legkiemelkedőbb, lehetséges, hogy ezt a kastélyt is ő építette.

Szécsényi Tamás, erdélyi vajda (1321-1342), Érd, Sóskút, Berki, Eben stb. birtokosának címere

Horhiban 1519-ben Sárkány Ambrus udvarházát 3000 forintért adta el Batthyány Benedeknek és családjának. Ez az összeg egyben mértéket ad az érdi Sárkány-kastélyhoz, hiszen az valószínűleg értékesebb volt. Batthyány Benedek 1505-ben máramarosi sókamaraispán, 1506-1510-ig és 1516-1520-ig királyi kincstartó, 1511-1525-ig, haláláig budai várnagy volt.

A nevezetes kőkertet kúriával és házzal együtt 1412-ben említi először oklevél. Kőfallal bekerített gyümölcsöskert, vadaskert vagy egyszerre mindkettő volt. Ezt a kastélyt és kerített kertjét Torma Istvánnak sikerült azonosítania az érdi Kutyavárral. Egy 1461-ben kelt oklevél elég pontos leírást ad róla. "Továbbá Kőkertnek nevezett puszta, melyen Szent Bertalan tiszteletére alapított kőegyház van és vár módjára épített kúria ugyanannak a Kőkert pusztának a határai között."

A középkori oklevelek egyetlen-egyszer sem említenek a vidéken vadászkutyákat, ezek nevelő telepeit, de valami ilyesminek nyilván lennie kellett. Amint láttuk, már Árpád is vadászott a Torbágy erdejében. Utána királyaink és királynéink sora űzhette ezt az igen nemes mesterséget, mely a középkorban olykor a haditornák, hadijátékok rendezvényeire hasonlított. Ebed, Eben, Ebes stb. településneveink pedig a királyi, főúri vadászkutyák nevelő telepeinek az emlékét őrzi, persze a Peszér, Pecér stb. nevek is, mert a vadászkutyák gondozói a pecérek voltak.

Érd és környékének középkori települései és névvel nevezett birtokai rávetítve a mai belterületekre. (Torma István: Az érdi Kutyavár. In Régészeti tanulmányok Pest megyéből. Studia Comitatensia 9. Szentendre, 1980. 262.)

Eben, azaz vadászkutyatelep mellett gyakorlatiasnak tűnik Horhi azaz szakácsok falva, akik éppen vadétel készítéssel szolgálnak a királyi udvarnak.

Feltételezzük, hogy a török hódítás után a néphagyomány tartotta fenn az egykori királyi vadászatok emlékét, ebből merítettek a törökök is, akik a diósdi kastélyt elnevezték Köpekhiszárnak, azaz Kutyavárnak, Ebvárnak, 1627-ből van erre adatunk. Azután 1713-ban említik Ebvára, Ebvári telek helyeket, 1768-ban az Ebvár felől folyó vizet, mely jelenleg Kutyavári patak.

Eben falu ráadásul határos volt Csun pusztával, melyet az 1546-os török szandzsák összeírás említ legelőször, nyilván egy régi magyar helynevet tartva fenn, melynek jelentése farkas és a szó a türk nyelvekből származik. Egymás mellett vannak tehát kutyák és farkasok. Vajon mit takar ez a különös együttes?

A vízimalom a középkor nagyjelentőségű ipari üzeme, zseniális szerkezete, bizonyos értelemben a társadalmi érintkezés színhelye. A közelebbi és távolabbi vidékekről érkező őrletők a várakozás idején értesüléseket, eszméket cserélhettek.

Érd falu mellett a Duna fölött említenek két malmot is 1490-ben, ezek alulcsapó malmok voltak, azaz a víz alul érte a lapátokat és így hajtotta meg a szerkezetet. A malmokat Bornemissza János alkincstárnok adta zálogba Orbán egri püspöknek, aki őt kieresztette a fogságból 1400 arany forint ellenében, melynek megfizetésére kötötte le Bornemisza a két malmot Érden, két birtokot Bács megyében és egy-egy budaalsóvárosi és szenterzsébeti házat.

A dunai hajózás történetének egyik korai okleveles bizonyítéka 1244-ből származik, melyben Érd "nagy kikötőjét" nevezik meg egy határjárás alkalmával. Ez az elnevezés azt sugallja, hogy volt egy kis kikötő is már a tatárjárás idejében (1241), azaz az Érdhez tartozó dunai partszakaszon az Árpád-korban már két kikötő is forgalmat bonyolított le.

Ákosházi Sárkány Ambrus a Duna vízi útján szállított 2000 gyalogossal a parancsnoksága alatt ment le Budáról a Délvidékre, hogy Tomori Pál fővezérnek segítséget vigyen 1526-ban. Nyilvánvaló, hogy a vízi szállításhoz mérten nagy sereg mozgatásához nemcsak a budai, pesti, hanem a saját birtokán lévő érdi kikötőt is használhatta.

Irodalom: Torma István: Az érdi Kutyavár. In Régészeti tanulmányok Pest megyéből. Studia Comitatensia 9. Szentendre, 1980. 251-265., Bártfai i. m.: 1150.

A titokzatos Kutyavár és környékének középkori templomai Érd mai belterületére vetítve. (Torma István: Az érdi Kutyavár. In Régészeti tanulmányok Pest megyéből. Studia Comitatensia 9. Szentendre, 1980. 257.)

Egy pénzhamisító földesúr

Berki Tamás 1323-ban magtalanul, azaz fiú utód hátrahagyása nélkül hunyt el, ezért birtokai a királyra szálltak törvényeink értelmében. Károly Róbert király ezért Tamás birtokait: Berki, Érd, Sóskút, másik Érd, Eben, másik Eben birtokot, valamint birtokrészeket Kesziben, Sasadon Kácsik nembeli Szécsényi Tamás erdélyi vajdának (1321-1342) adományozta.

Így jutott Érd és környéke a Szécsényiek (nem azonos a későbbi Széchenyi-családdal!) kezére és meg is maradt a birtokukban 100 évig. Később Szécsényi Kónya fia Simoné, majd Simon fia Salgói Miklósé volt. Az utóbbi Salgói (Salgai) előnevet Salgó váráról kapta. Szécsényi Salgói Miklós először 1419-ben jelenik meg oklevelekben, 1424-ben hamispénzverésért a király bíróság elé állította. Várait (Ajnácskő, Bene) elkobozták, Salgót lerombolták, birtokainak nagyobb részét ugyancsak elkobozták az ítélet szerint, ezek között volt Érd és környéke.

Az érdi és környéki birtokokat Zsigmond király 1424-ben Sthoz Günter budai polgárnak 6000 aranyforintért zálogba vetette, aki 1435-1436-ban még az elők sorában volt. Úgy látszik, a király nem váltotta vissza a birtokokat, hiszen azok végrendeletileg Sthoz Günter rokonára Sthoz Egyedre szálltak.

Végül a zálogbirtokok ügyét megnyugtatóan csak 1467-ben rendezték el. Mátyás király bíróságán Hédervári Imre és testvére, Miklós, a Kálnaiak és a Guthoriak, valamennyien részbirtokosok, abban állapodtak meg, hogy Sthoz Egyednek végleg átengedik Sóskút birtokot, Káposztásmegyer és Százhalom birtok felét, Érden és Berkiben lévő birtokrészeket 2200 aranyforint lefizetése ellenében.

Valószínű, hogy a kívánt összeg túl magas volt Sthoz Egyed és családja számára, ezért nem fizette meg, mert a továbbiakban nincs adatunk a Sthoz család érdi és környéki birtoklására.

Irodalom: Bártfai i. m.: 817, 946.

Huszita kapcsolat

A Husz János, prágai egyetemi rektor nevéből eredő huszitizmusnak mondott eretnekmozgalom tagadta a római pápa szuverenitását, az egyházi rend kiváltáságait, végső soron az egyházi birtokok létjogosultságát is. Husz János máglyahalála (1415. júl. 6.), Prágai Jeromos hasonló sorsa (1417. máj. 30.) után az irányzat kettévált egy mérsékeltebb és egy radikálisabb szárnyra.

Zsigmond magyar király és német császár 1420-tól kereszteshadjáratot folytatott a radikális, Tábor városáról taboritának nevezett mozgalom ellen, akikre 1434-ben Lipanynál döntő vereséget mértek a magyar és német seregek.

Ennek ellenére a huszita ellentámadások kiterjedtek - többek között - Észak-Magyarországra. Elérték Hont és Nógrád megyék területét is. Sőt a huszitákkal rokonszenvező, az egyházi vagyonból részesülni kívánó magyar földbirtokosok át is álltak hozzájuk, szolgálatukba szegődtek.

Kálnai István fia György (1405-1448) Lévai Cseh Péter és fia Lász familiárisa volt, ennek következtében Bars megyei alispán (1436-1438, 1446-1447) és Lévai várnagy (1446). Valószínűleg a testvére Kálnai Mihály (1405-1449) udvari ifjú (1409-1417), nógrádi és honti ispán (1421-1423), udvari familiáris (1425-1437) és királyi tanácsos (1434-1439). Tisztségeikből láthatjuk, hogy az egyik "huszita" szimpátiával gyanúsítható, a másik megmaradt Zsigmond és Albert király hűségén.

Kálnai István fia György és Mihály fia Miklós 1448-ban telepítési szerződést bocsátottak ki valószínűleg nem régen szerzett Érd, Berki és Százhalom nevű birtokaikra. A szerződés szerint nevezett birtokokon üres jobbágytelkek is voltak, és akik beszállás után új házat építenek, azok 17 évi adómentességet kaptak. A régi házba költözők "ősi szokás szerint" kaptak segítséget. Ami annyit jelentett, hogy a régi házak kijavításához az építőanyagokat a földesúr erdejéből, agyagbányájából, nádasából stb. ingyen megkapják, amennyi szükséges.

A telepítés valószínűleg sikeres volt, a birtokok felvirágoztak. Kálnai Mihály fia Miklós fia László volt a földesuruk. 1467-ben Nagy Kálnai Ferencet említik 1508-ban, akinek ekkor pere keletkezett Harasthy Githori Ferenccel Érd, Berki, Százhalom és Káposztásmegyer birtokok miatt.

A Haraszthy Guthori-családba igen előkelő emberek nősültek be. Többek között Lévai Cseh Péter lovászmester (1404-1415), macsói bán (1427-1431), erdélyi vajda (1436-1437) leszármazottja, Lévai Cseh Zsigmond elvette feleségül Haraszthy Gutori Ferencnek Katalin nevű leányát, ők ketten tehát sógorok voltak.

Haraszty Ferenc idős korában, úgy látszik, csak leányai születtek, a király engedélyével összes birtokait Katalinra (Lévai Cseh Zsigmondné) és Annára (Pakosi Mihályné) ruházta és íratta 1508. okt. 9-én és 1510 máj. 30-án, hogyha fiú utód nélkül halna el.

Elég meglepő ezek után, hogy 1510. okt. 16-án Ulászló király megparancsolta a budai káptalannak, hogy Haraszthy Ferencet iktassa be az Érd környéki birtokokba. Két eset lehetséges, a király nem engedélyezte a leány ágon való továbbörökítést, hiszen a leányoknak csak negyed járt a törvények szerint, vagy pedig fiú született, akit Ferenc névre kereszteltek.

A Kálnaiak, a Lévai Csehek révén bizonyos huszita kapcsolatokról, befolyásról is beszélhetünk Érden és környékén. Megerősíti ezt az állításunkat az az adat is, hogy 1478-ban Cseh (Cheh) Mátyás volt az érdi községbíró. Ebben a korban, ha valakit Csehnek hívtak, annak még csehnek is kellett lennie.

Misék a budavári templomban a pécsi püspök lelkéért

A Mátyás király (1458-1490) korában újra feltűnő Sóskút részbirtokosa egy helyi eredetű birtokos család, melynek családfője Soskwth-i Lászlónak nevezi magát 1454-ben és a környék nagybirtokosának számító Szécsényi családdal áll kapcsolatban. Sóskút András érdi telkéről esik szó 1455-ben, Sóskút fele részébe pedig 1458-ban iktatták be Sóskúti Pohárnok (dictus) Mihályt valószínűleg örökség címén.

Sóskutat ebben az időben több oklevél Pest megyeinek nevezi, Tudjuk, hogy Pest megye Duna kétparti megye volt eredetileg és éppen Érd, Sóskút, Bia, Torbágy stb. vonalán Fejér megyével volt határos.

Berzewycze-i Pohárnok András a Rozgonyi Sebestyén birtokai megvédése körüli familáris szolgálataiért elismeréseként kapta Sóskút birtokát 1460-ban. Felesége, Anna lehet, hogy Sóskúti családból származott. Ha ez így van, akkor a vő apósának foglalkozására utaló nevét, a Pohárnok ragadványnevet is elvette a leánnyal együtt. Egyébként híres ember volt a saját korában, a husziták ellen a Felvidéken, az oláhok (románok) ellen Havasföldön vezetett hadjáratot, Heves megye főispáni tisztét is viselte egy időben.

Az 1460-as évek végén a Hédervári család birtokába jutott Sóskút is a környéken más birtokokkal együtt. Ez a nagyon előkelő család 1470. jan. 11-én eladta Sóskutat 2000 aranyforintért Ernuszt János királyi kincstárnoknak, budai polgárnak. Ernuszt Jánost 1470. jan. 15-én be is iktatták Sóskút birtokába.

Ernuszt János valószínűleg bécsi eredetű zsidó családból származott, Mátyás király bizalmasa volt. Budán megtelepedve kezdetben bányavállalkozó, harmincadispán, 1466-tól körmöci kamaraispán, 1467-1476-ig, haláláig kincstárnok. Mátyás király 1472-ben a bányákat elvette tőle, állítólag hűtlen kezelés miatt.

A gazdag kincstartó Budán a Mária-templom, azaz a mai Mátyás-templom mellett Mária-kápolnát alapított és gazdagon felszerelte azt. Ernuszt elhunyta után után Sóskút birtoka fia, Ernuszt Zsigmond kezébe jutott örökségként, aki 1470-ben a bécsi, 1473-ban a ferrarai egyetemen tanult és 1475-1504-ig, haláláig pécsi püspök volt. Mátyás király halála után Corvin János, Mátyás természetes fia mellé állt és csak a csontmezei ütközet lezajlása után tette le a hűségesküt II. Ulászlónak. A király sikkasztással vádolta 1496-ban.

A pécsi püspök családi birtokai között tartotta számon Sóskutat, amelyet halála esetére végrendeletileg a Krisztus teste confraternitasra hagyományozott még további 2000 forinttal együtt.

Buda város hatósága 1506. jan. 4-én kelt oklevelében bizonyította, hogy Ernuszt János kincstárnok fia, Zsigmond pécsi püspök és testvére, Ferenc végrendeletét a végrehajtók végrehajtották. Eközben Sóskút birtokát és a 2000 forintot átadták a Krisztus teste confraternitasnak és ennek fejében megállapították, hogy a Mária templom Mária oltáránál mikor kell a kötelező miséket elmondani Ernuszt Zsigmond pécsi püspök lelkének üdvéért.

A Dózsa-féle parasztháború idején tehát Sóskút a Krisztus teste vallásos testvérközösség birtokában volt, melynek vállalt feladatai közé tartozott az elhunytak lelkének üdvösségéért miséket mondatni meghatározott rendben. Ernuszt Zsigmond pécsi püspök lelkéért minden bizonnyal elmondták az előírt miséket 1526. aug. 29-ig, a mohácsi csatavesztésig.

Ugyanis szeptember 12-én I. Szulejmán hadai élén bevonult a védtelenül hagyott Budára, miközben száguldó-égető hadai tönkre tették Pilis és Pest megye falvait, városait. A pilismaróti szekérvárban sok ezer magyar lelte halálát, illetve került elhajtott rabszolga sorba.

I. Szulejmán 1541. szept. 2-án a dzsámivá átalakított Nagyboldogasszony templomban (Mária templom) megtartatta a kutbét, a hálaadó istentiszteletet, melynek elvégzése után a budai vilájét a török birodalom elidegeníthetetlen részévé lett, benne természetesen Érd, Sóskút, Tárnok, Pusztazámor stb. Ezután, ha szükség úgy kívánta, ezen a birtokba vett magyar földön a török hatalmat szent háborúval (dzsihad) kellett megvédeni. Ernuszt Zsigmond hajdani pécsi püspök, Sóskút földesura lelkének üdvéért többé nem misézett senki.

Irodalom: Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301-1457. I-II. Bp., 1996. II. 122., D1 59 981, D1 59 988, D1 73 165, D1 80 906.

Érd és a Sárkányok virágkora

Az ákosházi Sárkány-család fészke a középkorban valahol Zala megyében lehetett. A XV. században élt Sárkány László, akitől a családot leszármaztatják a genealógusok.

Teljesen bizonyos azonban, hogy ákosházi Sárkány Bertalan már 1462 előtt feleségül vette az Érden és környékén birtokos Kezy-i Benedek leányát, Borbálát. Ugyanis a házaspár és sógoruk, Kezy-i György és felesége Margit, valamint Kezy-i Benedek fia László között per keletkezett, mert az utóbbiak azzal vádolták ákosházi Sárkány Bertalant és nejét, hogy 1462-ben Berki és Érd nevű birtokaikat megrohanták, Berkin a kúriában a ládákat, dobozokat feltörve okleveleket és felszerelési tárgyakat vittek el pénzekkel együtt, a pincéből pedig 20 hordó bort is elszállítottak.

Mátyás király 1464. febr. 24-én kelt oklevelében úgy rendelkezett, mivel az alperesek a vádat teljes egészében tagadták, hogy ötvened-ötvened magukkal tisztító esküt kell letenniük a bíróságon. Ez meg is történt 1464. máj. 10-én a kapornaki konvent, mint hiteles hely (Zala megye) előtt. A per azonban még évekig folytatódott, hiszen 1472. szept. 16-án Visegrádon Országh Mihály nádor ítélőszéke előtt a felek abban egyeztek ki, hogy perüket, mely addigra meglehetősen összekuszálódott, fogott bírák döntése alá bocsájtják.

Látjuk tehát, hogy az ákosházi Sárkány-család beházasodás révén szerzett először birtokot Érden a Kezy-i családba tartozó menyasszony hozományaként. Másodjára 1480. márc. 15-én megvásárolta ákosházi Sárkány Bertalan és felesége, Borbála az Érdhez tartozó Székely pusztát a Fejéregyházi és az Eresztvényi családtól 800 forintért, ami igen szép summa volt akkoriban.

Ezután valamikor Sárkány Bertalan és fiai, Ambrus, János és Ferenc Székely pusztán egy darab földet száz forintért zálogba adtak Bajnai (Bajoni) Both Jánosnak, aki ugyanennyiért tovább adta 1489. jún. 5-én Bornemissza János királyi alkincstárnoknak.

Az érdi birtokszerző apa, Bertalan a XVI. század elején elhunyhatott, mert a birtokszerzést, uradalomépítést fiai folytatták tovább az oklevelek tanúsága szerint. A budai káptalan előtt 1511-ben Berki Imre özvegye, Hedvig Érden lévő birtokát, 6 lakott jobbágytelket 16 aranyforintért elzálogosította ákosházi Sárkány Ambrusnak.

A budai káptalan előtt 1513. jún. 29-én Szentpétery Kristóf felesége, Potenciána, Ebeni György leánya, Eben faluban lévő birtokrészeit elzálogosította 60 színarany magyar forintért ákosházi Sárkány Ambrusnak. Az elzálogosításokra akkor került sor, amikor a birtokos pénzügyi zavarba került, az elzálogosított birtokok visszaváltására azután a legritkább esetben sikerült. A zálogbirtokok a legtöbb esetben a zálogbavevő tulajdonába kerültek.

Ugyancsak 1513-ban Perényi Imre nádor ítélőszéke előtt Lezenyei Czakó Miklós özvegye, Berki Benedek leánya Erzsébet a Berkiben és Érden örökölt birtokait 150 aranyforintért eladta ákosházi Sárkány Ambrusnak, Ferencnek és Jánosnak. Az 1513-as Sárkány Ambrus birtoknövelése szempontjából a legsikeresebb volt, további birtokokat vett zálogba pervesztes özvegyektől.

Az ákosházi Sárkány család kifejlett és kiterjedt birtokait II. Lajos királynak 1525-ben kelt okleveléből ismerhetjük meg együtt, amikor a királyi jogokat átruházta Sárkány Ambrusra, Jánosra és Ferencre. A megnevezett birtokok a következők: Érd, Berki, Diód, Eben, Jenő, Tárnok, Tétény, Keszi faluk, Székely, másként Szekő puszta Pest megyében, Vál és Barátka faluk Fejér megyében.

Ez a magas királyi kegy, a királyi jogok átruházása egy világi birtokosra elsősorban ákosházi Sárkány Ambrusnak szólt. Családjának legkiemelkedőbb tagja, a Jagello-kori Magyarország jeles személyisége. Pozsony megye főispánja és pozsonyi várkapitány 1505-ben, amikor a híres rákosmezeji országgyűlésen részt vett. Azután a máramarosi főispán, 1520-tól Zala megyei főispán és Olnod örökös ura. Jelen volt Krakkóban Szapolyai Borbálának lengyel királynévá koronázásán.

Követként járt 1521-ben Innsbruckban és Kölnben II. Lajos királynak és a király nővérének a házassága ügyében. Országbíró volt 1524-1525-ben és a király követe a német birodalmi gyűlésben. Amikor a török ellen készülődő II. Lajos magyar király csekély hadával elindult Budáról, legelőször Sárkány Ambrus érdi kastélyában szállt meg.

Irodalom: Bártfai i. m.: 890., D1 103 004, D1 103 015, D1 24 579., Bártfai i. m.: 1287., D1 106 083 399., Bártfai i. m., 1333, 1466.

A végzet Mohács mezején, 1526. augusztus 29.

A török szultán, II. Szulejmán vezette sereg 1526. jún. 30-án érte el Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot. Báthori István nádor ekkor Pécsről Mohácsra indult, hogy legalább a Szávánál elzárja a szultán útját, de alig csatlakozott csapatához valaki.

Az Országgyűlés végzése szerint II. Lajos király hadának 1526. júl. 2-án teljes egészében már Tolnán kellett volna lennie, de a király csak július 20-án indult el Budáról seregnek aligha nevezhető csapattal.

Az első napon este mindjárt meg is szállt ákosházi Sárkány Ambrus érdi kastélyában, ahol több napig vesztegelt a csapatok gyülekezésére várva. Július 25-én Mária királyné Csepelre ment, ahol másnap a király meglátogatta, hogy elbúcsúzzon tőle.

Hadi tekintetben addig mindössze annyi történt, hogy 1526. júl. 16-án a király parancsára Sárkány Ambrus Buda és Érd kikötőjéből elindult hajókkal 2000 gyalogost szállítva Tomori Pál, kalocsai érsek, a magyar sereg fővezérének megsegítésére.

Amikor a király Érdre érkezett, mindjárt az első órákban fatális eset történt. A király legkedvencebb paripája, amelyik teljesen fekete volt, Sárkány Ambrus érdi kastélyának udvarán minden féle látható és érthető ok nélkül összeesett és kimúlt. A jelenlévők mindannyian baljós jelnek vélték ezt a furcsa eseményt.

II. Lajos király Érdről több levelet keltezett, melyekkel a hadak gyülekezését kívánta meggyorsítani. Például 1526. júl. 24-én Batthyány Ferenc horvát bánhoz keltezett levelet Érdről, Batthyány Ferenc a mohácsi csatában a jobbszárny vezére volt és megmenekült a haláltól.

Brodarics István humanista író, II. Lajos kancellárja 1526. júl. 27-én írt levelet Érdről VII. Kelemen pápának.

Azt mondhatjuk, hogy 1526. júl 20-tól valószínűleg júl 30-ig a vészterhes időkben II. Lajos király és kancelláriája, valamint számos zászlósúr, főúr és a diplomáciai testület egy része Érden tartózkodott a magyar király udvarában. A királyné ezekben a napokban, nyilván udvartartásával együtt Csepelen élt, a két udvar, a király és a királyné között élénk volt a kapcsolat.

A király gyenge hadával (kb. 4000 harcos) 1526. júl. 30-án ment a következő állomásra, Ercsibe.

A Sárkány Ambrus parancsnoksága alatt lévő 2000 vízen szállított gyalogos, "tengerészgyalogos" közül - Burgio pápai nuncius tudósítása szerint - "1000 őszentsége katonája" volt, vagyis a pápa által küldött pénzből fizették a zsoldjukat. Ennek a katonai egységnek a kitűzött feladata szerint a folyók átkelőit kellett volna védenie a török ellenében.

Tomori Pál főhadiszállása ekkor a Duna bal partján, Bácsban volt a várban és környékén táborozott. Amikor a török sereg megindult Eszék felé, Tomori hadával, amelyben ott kellett legyen a Sárkány Ambrus 2000 gyalogosa is, Dályán át Eszékre vonult és felégette a hidat, majd észak felé tovább vezette seregét.

A szultán augusztus 14-én érte el Eszéket, ahol a következő napon fogtak bele a törökök a hídverésbe. Az új hídon augusztus 22-ére át is kelt a szultán egész serege, eközben a magyar király Tolnán tartózkodott, ahová kijelölték a magyar sereg gyülekezésének a központját.

A hagyomány szerint Perényi Ferenc nagyváradi püspök, aki részt vett a haditanácsban, mikor kijelölték a csata napját, azt mondta, hogy 1526. aug. 29-e 26.000 magyar vértanú napja lesz. Nagyjából ennyi volt a magyar sereg létszáma. És igaza lett, alig menekült meg a magyar seregből párezer ember, elesett ezen a napon Perényi Ferenc, ákosházi Sárkány Ambrus volt országbíró, Érd földesura, magyar királyi diplomata és még sokan mások. A király tiszta fekete lova Sárkány Ambrus érdi kastélyának az udvarán esett össze érthetetlenül. Minden szemtanú rossz jelnek vette ezt és íme, a jel néhány héttel később beteljesedett.

Irodalom: Mohács emlékezete. Szerk.: Katona Tamás. Bp., 1976.

Wolfgang Lazius, I. Ferdinánd király történetírója és térképésze 1556-ban adta ki Magyarországgal foglalkozó mûvét. Térképeihez Lázár deák mûvét (1528) vette alapul. Érdnél “L” alaprajzú épület (?) látható

Érd régi épületei

Amikor Pest megye községi, városi és megyei pecsétjeit gyűjtöttem, találtam egy érdi, pontosabban hamzsabégi pecsétet, melyen a vésnök egy tornyot ábrázolt. Azóta nem hagy nyugodni ennek a toronynak a képe. Izgalmas volna azonosítani valamelyik érdi középkori épülettel.

Sárkány Ambrus kastélya

Egészen bizonyos, hogy a XV. században, Mátyás király idejében már állt egy nemesi udvarház, egy kastély a középkori Érd falu feletti dombon. De az is lehetséges, hogy ennek az épületnek az előzményei a Zsigmond-korra vagy még korábbra nyúlnak vissza.

Ennek a kastélynak első okleveles említése 1519-ből származik, amikor is Sárkány Ambrus, Ferenc és János birtokosztályt hajtanak végre egymás között. Ekkor szerepel az ingatlanok sorában egy érdi ház és egy nemesi kőkúria.1

Teljesen nyilvánvaló, hogy II. Lajos király a szerencsétlen és tragikus kimenetelű mohácsi csatába indulva ebben a kastélyban töltött néhány napot. Brodarics István királyi kancellár azt írja: "Azon a napon, mikor Budáról eltávoztunk, Sárkány Ambrus városon kívüli jószágához érkeztünk, két mérföldnyire Budától. Érdnek hívják azt a helyet. Itt a királynak hirtelen betegségben elpusztult a lova, melyet valamennyi közül a legjobban kedvelt, mert a legkiválóbb volt. Hihetetlenül bántotta ez, sokan pedig rossz előjelnek tekintették. Várt itt a király jó néhány napig, de senki sem csatlakozott hozzá. Erre ugyanazzal a kis sereggel, mellyel odaérkezett, továbbment a szomszéd faluig, Ercsiig."2

A király Budáról 1526. július 20-án indult el mindössze négyezer emberével. Brodarics István július 27-én levelet írt VII. Kelemen pápához, melyet így keltezett: "Érd közelében, a Duna mellett vert királyi táborból."

II. Lajos király Batthyány Ferenc horvát bánnak írt levelet július 24-én, melyet így keltezett: "Kelt Érden". A két, némileg eltérő keltezés azt sejteti és valószínűsíti, hogy a négyezer fős királyi sereg letáborozott a Duna partján, ahol nyilván felállították a király sátorát is. Ugyanakkor a király és kísérete igénybe vette Sárkány Ambrus érdi kastélyát, aki ekkor nem volt jelen, mert csapatokkal Pétervárad ostromlott magyar helyőrségét kellett volna megsegítenie.

Hamza bég szerája

A török sereg mohácsi győzelme után 1526. szeptember 7-8-án érte el Buda környékét. Budára vonulása során természetesen birtokba vette a mohácsi csatában hősi halált halt Sárkány Ambrus országbíró érdi kastélyát.

Mint tudjuk, ekkor a szultáni sereg még visszavonult az országból, azonban 1541-ben végleges szándékkal megszállta Budát és a hazánkból elfoglalt területeket Budával együtt a török birodalomhoz csatolták.

Az érdi kastélyról, nemesi udvarházról nem rendelkezünk adatokkal 1526-1541 között.

A budai szandzsák 1559. évi összeírása szerint Érd falu a szekszárdi mirliva3 hász-birtoka, de a falu közelében lévő szeráj Hamza bég székesfehérvári mirliva birtokában van, aki azt a kincstártól vásárolta.4 Mindezekből arra következtethetünk, hogy Sárkány Ambrus kastélya karavánszerájként működött tovább a török hódítás után. A székesfehérvári Hamza bég legkevesebb 1546-1580-ig birtokolta Érdet és a kastélyt, mert 1580-ban is az érdiek által használt Székelyegyház pusztát, mint Hamza bég birtokát jegyezték be az összeírásba.

Úgy látszik azonban, hogy egy időre, 1562-től Kászim bég (talán azonos a nógrádi szandzsákbéggel) birtokában volt Érd és Hamza bég szerája. Mivel a birtokos, megváltozása ellenére is Hamza bég szerájának nevezik az épületet, úgy véljük, hogy 1562-re ez a név már teljes mértékben rögződött.

Hamza bég 1546-ra majorságot épített ki Érden, melynek központja Sárkány Ambrus kastélya lehetett, bár ezt akkor még nem említik. A gótikus magyar kastélyt nyilván át kellett alakítani, hogy karavánszerájként működhessen. Ez persze több évet is igénybe vehetett. A különböző építkezések ezután sem szünetelhettek, mert a majorság, kastély, palota és szeráj megnevezések mellett feltűnik a palánk, palánka, ami török erődítményt jelent.

Lázár deák térképe 1528-ból maradt fenn, de eredetije ettől korábbi. Budától (Ofen) délre találjuk Érdet (End)

Hamzabég palánk

Evlia Cselebi török világutazó 1663-ban Ercsiből jőve érkezett Érdre. "Innen északi irányban négy óráig menve Hamzabég palánkára jutottunk. Ezt Szulejmán khán parancsára Simontornya várának bégje, Hamza bég építtette. Miután Zerin oglu ezt felégette, Iszmail pasa, budai vezír, mikor meghallotta, hogy a nagyvezír a győri hadjáratra fog jönni, a rájákat és a népeket összegyűjtvén, újból felépítette. Parancsnoka, háromszáz katonája van. A várban húsz deszkatetejű ház és egy dzsámi van."5

Az érzékletes leírásban, úgy véljük, több idősík préselődött össze, melynek feltárása, szétválogatása és részletes bemutatása meghaladja ennek a cikknek a kereteit. Most csak annyit, hogy I. Szulejmán szultán 1566. szeptember 6-án halt meg Szigetvár ostromlása közben, ágyban párnák között. Ő nyugodtan adhatott építési parancsot a nagyon fontos Eszék-Buda útvonal erődítményekkel való megerősítésére. Maga Evlia Cselebi is ezen az útvonalon halad 1663-ban a "palánkok", "palánkák" során keresztül: Báttaszék palánk, Jeni palánka, Tolna palánka, Paks palánka, Pentele palánka, Dsánkurtárán palánka, Ercsi palánka és Hamzabég palánka. Hamzabég palánkát "Zerin oglu", azaz Zrínyi fia felégette valamikor, talán a tizenötéves háború idején (1593-1606) és akkori Zrínyi Györgyről van szó.

Szinán nagyvezír 1593-ban vonult Magyarország ellen, hadjáratának céljai között szerepelt Győr elfoglalása is, melyet végre is hajtott 1594. szeptember 29-én. Iszmail budai pasa tehát ennek a hadjáratnak az előzményeként építtethette újjá Hamzabég palánkját.

Ha pedig ez így van, akkor a következőkre gondolhatunk. Az érdi török erődítmény, palánk a Belgrád-Eszék-Buda útvonal egyik szakaszának a biztosítására épült. Ezek a palánkok nagyrészt gerendavárak voltak, természetesen kő, tégla, agyag stb. felhasználása mellett. Az út közelében álltak, Érd esetében ez az út a Duna közelében haladt mindig és sosem a terület magasabb részein.

Ezt a palánkot a legnagyobb pontossággal lokalizálni tudjuk, hiszen ma is áll a minaret, mely a mellette volt dzsámival együtt Evlia Cselebi tanúsága szerint Hamzabég palánkjában belül foglalt helyet. Evlia Cselebi ugyan csak a dzsámit említi, de ez nem jelenti azt, hogy a minaret 1663-ban nem létezett, hiszen az magától értetődően szervesen hozzátartozik a dzsámihoz.

Mivel az érdi török palánk felépítését I. Szulejmán szultán halála, 1566. szeptember 6. előttre tehetjük, ugyanerre az időre kell tennünk a dzsámi és a minaret felépítését is.6 A török helyőrség és a palánk körül megtelepült muzulmán lakosság vallásos életét szolgálta. A tizenötéves háború (1593-1606) és az utána következő korszak már nemigen kedvezett a török építkezéseknek. A magyarországi török építkezések virágkora az 1541-1593 közötti időszak volt.

Bél Mátyás korában (1730-as években) még látszottak a török erődítmény romjai és a dzsámi még használatban volt keresztény célra! "Érd község lakatlanná vált, a törökök azonban sáncokkal és árkokkal erősítették meg ezt a helyet, hogy ily módon is védjék Budát a keresztények portyázásai ellen, és segítsék a Budára irányuló élelemszállítást. Ennek az erősségnek volt a parancsnoka Hansa bég. Még ma is róla nevezik ezt a helyet, bár a romja is alig látszik már az erődítésnek, amely a Duna partján, lapos helyen állott. Megmaradtak azonban a török templom alapfalai és kecses tornya. A görög szertartású szerbek, akik a magyarokkal együtt a török kiűzése után telepedtek le itt, a maguk templomává alakították át ezt az épületet. Számosan vannak, és kunyhóik hosszú sorban állnak a mély fekvésű folyóparton. Ezért van, hogy már csekély áradáskor is elönti őket a Duna, mégpedig annyira, hogy csónakon kell közlekedniük egymás között."7 Számunkra ebből az a nagyon fontos, hogy Bél Mátyás is igazolja, a török erődítés a "laposon" volt a dzsámival és a mináréval együtt.

Egy megfejtetlen pecsétkép

Végigtekintettünk Érdnek kiemelkedően fontos középkori, későközépkori magyar és török épületeit. Ezek egy magyar főúri kastély, egy út menti török palánkvár, benne dzsámi és minaret. És tételezzünk még fel egy középkori eredetű katolikus templomot is, bár erről nem szólnak forrásaink.

A XVII. század végéről, a XVIII. század elejéről előbukkan azután egy ostyapecsét képe, melynek a közepén egy nagyméretű, impozáns kaputorony látható dombos talajon. Boltíves bejárója fölött két álló téglalap alakú ablak, a torony csúcsán toronygomb díszeleg. Körötte az ablakokig erő gabonavetés (?) szemlélhető.8

Érd legrégebbi ismert pecsétjei. Hamzabeg (?) Boltíves ajtajú, toronygombos csúcsú kaputorony magas nádasban. 23×25 mm. Használatban a XVII. sz. végétől 1712-ig. Érd legrégebbi ismert pecsétjei: Érd Mező Város Pecsétje. 1851. Barokk tornyával befelé fordított, cserepezett, egy ablakos, kőfallal kerített templom, a kőfalon a bejárat oszlopai látszanak, a kőfal előtt gerendelyes eke, szarvával balra fordítva. 34 mm. Használatban 1851-1876 (szöveg: Horváth Lajos, fotó: Csiby Lászlóné)

Sajnos, csak egyetlen lenyomatát ismerjük ennek a pecsétnek, amelyiknek felirata is bizonytalanul olvasható: HAMZABEG . Úgy véljük azonban, hogy a vésnök egy valóságos építményt ábrázolt, mely éppen jellegzetességénél fogva alkalmas volt arra, hogy összetéveszthetetlenül demonstrálja a települést, melynek községi pecsétjén szerepel.

Először is nem látszik keresztény templomnak, legfeljebb minárénak foghatjuk fel, ha azt a vésnök elmondás után rajzolta meg.

Közelebb járunk a valósághoz valószínűleg, ha a török palánk kaputornyának véljük és akkor a gabonavetés helyett nádas veszi körül. Tudjuk, hogy 1684. július 22-én Lotharingiai Károly támadást intézett Hamzsabégnél a török felmentő sereg ellen, mely Budáról akarta letörni a keresztények ostromgyűrűjét. A győztes hamzsabégi csatáról Károly főherceg levélben értesítette I. Lipót császárt. Esterházy Pál, győri prefektus ekkor, 1000 gyalogossal és 1500 lovassal Hamzsabégnél, az "erdő mellett" megállította a török sereg felvonulását éjszakai csatában.9

Vagyis a török sereg jobb szárnya a hamzsabégi palánkra és a Dunára támaszkodott a csatában. Ekkor tehát az érdi török erőd még jelentős volt.

Arra is gondolhatunk, hogy ez a kaputorony esetleg Sárkány Ambrus kastélyának a kaputornya, amelyik kastély tömbjével egybeépült vagy esetleg a kastély kerítőfalában volt kaputorony. A források ugyanis utalnak rá, hogy ez a kastély is erődítéssé épülhetett át, hiszen hadak járta föld volt ez másfél évszázadon keresztül. A Belgrád-Eszék-Buda nemzetközi út a török palánk és a szemben lévő középkori magyar kastélyból kialakított, megerősített karavánszeráj között haladt keresztül.

Ezek az épületek alkották a törökkori Érd központját.

Az ákosházi Sárkány-család címere

Ákosházi Sárkány Ambrusnak 1511-ből és 1524-25-ből ismerjük pecsétlenyomatait, az első időpontban máramarosi főispán, a másodikban országbíró volt. Ezek alapján pecsétjét a következőképpen írhatjuk le.

Kerek talpú pajzs kék mezejében arany levélkoronából kinövő, jobbra fordított, koronás és aranyszín hosszú hajú mezítelen fiatal nő felemelt baljában arany almát tart, amelybe a nő alakját heraldikailag bal oldalról körülölelő zöld színű kígyó harap bele.

Sisakdísze a pajzsalak kígyó nélkül. Pajzstakarók: kék és arany. A kígyó vagy inkább sárkány néha a pajzs körül is előfordul.

Feltételezés szerint ezt a címert Zsigmond király adományozta az ákosházi Sárkány-családnak.

Ákosházi Sárkány Ambrus főispán és országbíró 1511-1525-ig használt pecsétjeinek ábrája

 


  1. Torma I.: Az érdi Kutyavár. In Studia Comitatensia 9., Szentendre 1980. 259.
  2. Mohács emlékezete Bp., 1976. 16, 32, 60, 82. és 139.
  3. mirliva = miri liva: a szandzsákbég arab elnevezése
  4. Káldy-Nagy Gy.: A budai szandzsák 1559. évi összeírása Bp., l977. 43., Káldy-Nagy Gy.: A budai szandzsák 1546–l590. évi összeírása. Bp., 1985. 232–233.
  5. Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660–1664. Bp., 1985. 246. Csak megdöbbenéssel konstatálhatjuk, hogy Gerő Győző az érdi dzsámiról azt írta: “Evlia Cselebi sem említi.” Hiszen ez nem felel meg a valóságnak. Gerő Gy.: Török építészeti emlékek Magyarországon Bp., 1976. 26–27.
  6. A régészeti kutatások szerint a minaret nem XVI., hanem XVII. századi (Fehér Géza ásatása)
  7. Bél Mátyás Pest megyéről. Szentendre, 1977. 163.
  8. Horváth L.: Pest megyei városi, községi és megyei pecsétjei 1381–1876. Bp., 108–109, 285.
  9. Kereskényi i. m. 33.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet