Következő fejezet

Negyedik fejezet

A TANYAKÖZSÉG MEGSZÜLETÉSE

",Aranyparaszt ha nem aratsz

Nem lesz kenyér nem lesz malaszt."

(Berényi József, Dolgos kezű)

Az első telepesek

Bene történelme minden bizonnyal másként alakulhatott volna, ha az 1799-ben javasolt széksó feldolgozógyár tervét Jászladány tanácsurai megvalósítják. Ám, mivel a Duna-Tisza köze egyik első ipari telepe nem jött létre, területünk fejlődését 1745 és 1860-as évek között mint Jászladány pusztai történetét kell követnünk. Amint azt az előző fejezetben már olvashattuk, a város és a kiépülő község között a kapcsolat nem volt felhőtlen. Ennek nemcsak a környékbeliek, hanem a puszta első telepesei is részesei voltak, akik már inkább a pusztához kötődtek semmint a tulajdonos Jászladányhoz - mely igazából csak 1828 és 1876 között büszkélkedhetett városi ranggal.

A terület elfoglalását az első pusztai lakosok már 1814-ben egy „a Megváltó képével ellátott" fakereszt felállításával jelezték. Egy másik fontos dolog - igaz szimbolikusan - még jobban hozzájárult a térség politikai jelentőségének emelésében: 1841ben maga a nádor utazott át a területen, és ehhez egy díszes lovascsapatot rendeltek ki. Amint azt a tanácsi döntésből megtudjuk, a nagy eseményre „10 lovas legények rókás mentében lerendeltessenek," mivel az összes lovasok benei pusztán fognak összegyűlni.1 A lovascsapatot Zana Ignácz felügyelete alatt, július 6-án útnak indították Benepusztára, ahonnan két nap után Kerekegyházára tervezték a menetet. A kis bandériumot egy külön kenyeres kocsi is kísérte, amely a díszes ruhákat szállította. Ezen kívül még négy köböl lisztet, széna és abrak porciót is kellett magával vinnie a csapatnak. A zabot például nem Jászladányból vitték, hanem Örkényben vásárolták; a lovasok fejenkénti napi bére 30 krajcár és egy „katonai kenyér" volt. A rendelkezésben rögzítették, hogy a: „tiszt urak számára ha netán Benén telepednének meg, öt fehér kenyeret idehaza süttessenek, úgy szintén egy akó bort borbíró úr adjon ki, és azt a tanácsi kiküldöttség magával le fogja vinni."2 A rendezvény lebonyolítását nem kisebb notabilisek, mint Géczi Mihály főbíró és Ozorószky István első jegyző felügyelte. A várva várt nagy esemény a nádor más irányú tervei miatt változott egy kissé. A július 21-i tanácsülés jegyzőkönyvéből tudjuk, hogy a nádor végül is nem Benén, hanem a tatárszentgyörgyi erdőben köszöntötte az egybegyűlt lovasokat. A lovascsapat ellátása összesen 512 forint s 15 krajcárba került, amit Jászladány tanácsa szeretett volna a Jász-Kun Kerülettől visszakapni, de arról nem tudunk, hogy végül is ki fizette ki a tetemes összegű számlát.

Az önállósodás folyamatát jól érzékelhetjük az elkülönülő politikai geográfiájában, és a népesedés lassú növekedésében. A váci püspökség részére készített összeírás szerint, 1826-ban Lajoson, Mizsén és Benén összesen 470 állandó lakost írtak fel. Ebből Benén mindössze 21 fő lakott. Névről ismerjük például a benei csőszt Vass Istvánt, aki Erzsébet nevű feleségével, három lányával és három fiával lakott a pusztán.3 De még 1855-ben is csak 26 állandó lakost írtak össze. A kérdés az, hogy valós-e ez a csekély népességszám, és tudunk-e többet Bene benépesüléséről és az első lakóiról, amit Für Lajos is felvetett már? A válasz a fentiek ismeretében egyértelműen az, hogy több lakosról nincs igazán tudomásunk, viszont az első lakókról sokkal több az információ, ha a környék anyakönyveinek vizsgálatába kezdünk. Az Örkényi és kecskeméti római katolikus anyakönyvek eligazítást adnak arra nézve, hogy az ekkor már Pusztabene vagy Benepusztaként ismert településen ha nem is jelentős, de egyre növekvő, állandónak tartható lakónépesség élt.4 Ahogyan Bárth János érvelt: a „Egy-egy falu benépesülése, a később törzsökösnek nevezett lakosság rögzülése, helyhez kötődése néha hosszú éveket, sőt évtizedeket vett igénybe."5 Bene 19. század közepének történelme azt bizonyítja, hogy ez a folyamat mintegy 5060 évnél is többet vett igénybe.

Kik voltak Bene első lakói? Tudunk-e többet arról, hogy kik tartózkodtak elsőként a pusztán? Az Örkényi katolikus egyház anyakönyvei szerint, a benei lakosok egyre kevésbé hajlottak arra, hogy hazatérjenek a Jászságba keresztelőre, házasságra vagy temetésre.6 Ezeket a családi-közösségi rítusokat inkább Örkényben tartották, hasonlóan a Feldeákon (Földeákon) lakó jászberényiekhez, akik szintén az Örkényi plébániára jártak már 1795-től kezdve. Tehát ez is bizonyítja, hogy a statisztikákkal ellentétben igen korán, már a 18. század végén találunk lakosokat Benén, akik többsége törvényesen, de lehet, hogy másik részük törvénytelenül lakott a pusztán. Egy 1828-as összeírás szerint, Jászladányban találunk egy Láng Józsefet, aki Benepusztán született. Sőt, még a jászberényi házasultak anyakönyvében is találunk benei lakosokat. 1858-ban a 22 éves Gajdácsi József és a 18 éves Fózer Borbála kötött házasságot. Mindkettejük lakóhelyül Benét jelölte meg, de hasonló volt ez az 1864-ben házasságot kötött 52 éves Baranyi Antal és a 45 éves Nagy Erzsébet esetében is, ők ekkor szintén Benén laktak.7 Ez mutatja, hogy mennyire erősen élt még az első telepesek között a jász származástudat, és az első lakók még vissza-visszatértek jászsági szülőhelyükre, pláne ha nem találták meg számításukat a pusztai gazdálkodással. Az első Benén született gyermekek keresztelésére utaló nyom 1795-ig vezet vissza. Ekkor Kálmány Mihály és Hajik Mária, Veronika nevű lányukat keresztelték meg az Örkényi plébánián, majd ugyanők Vince nevű fiukat 1796. április 10én.8 1802-ben Ujváry György és felesége Turcsányi Éva keresztelte meg két fiát. A további keresztelések: 1803-ból Sponga István és Gogolák Anna gyermeke, Kanyik György és Gyiaga Katalin, Pál nevű fia, 1805-ből Kéri Mátyás és Danics Erzsébet, Erzsébet nevű lánya, 1807-ből Takó József és Kátai Appollónia lánya, Róza, 1811-ből Kalmár Ádám és Szabados Erzsébet, Mihály nevű fiukat, és 1815ből Ujváry János és Benedek Ilona, János nevű gyermeküket. Ezután 1816 és 1821 között a következőket találjuk az Örkényi anyakönyvekben: 1816-ban Sümegi József és Szekeres Stefánia, Éva lányát, 1817-ben Janisics György és Szántó Katalin, Mária leányát, 1818-ban Polgár Gáspár és Tóth Jozefina, Sándor nevű fiát, 1819-ben Skera György és Faragó Katalin, Veron nevű lányát keresztelte meg. A keresztelések tovább folytak az 1820-as évek elején is: 1820-ban Szabó József és Gulyás Éva, Mihály nevű fiát, 1821-ben Vörös Pál és Szelenky Éva, Erzsébet nevű lányát keresztelték Örkényben.9 Ritkábban ugyan, de Kecskemétre is jártak keresztelni. Az első benei lakók közül, Kis Lőrincz és Nagy Katalin keresztelte meg Katalin nevű lányukat 1813-ban. De ezután 1824-ig kell várnunk egy újabb keresztelésig, ekkor a Fózer József és Kéri Barbara keresztelte meg, Barbara Erzsébet nevű lányukat. Ök szintén Kecskeméten kötöttek házasságot pár évvel korábban. Négy évvel később Kégl György és Simony Katalin, Ignác nevű fiukat, 1830-ban Kobola Mihály és Gonda Erzsébet, Erzsébet nevű lányukat, majd 1832-ben Kontsár János és Pázsit Erzsébet, János fiukat keresztelte Kecskeméten.10

Ezt követően egészen 1834-ig nincs pusztabenei lakos az Örkényi és kecskeméti születési anyakönyvekben bejegyezve. Ebben az évben Makai Mátyás és Homoki Julianna, Lucia nevű lányát, majd egy évvel később Makai Mátyás és Szekeres Julianna, Alexis nevű lányát keresztelik meg Örkényben.11 Ezután 1845 és 1848 között találunk elszórva keresztelési adatokat: 1845-ben és 1846-ban két-két család, 1848-ban egy család kereszteli gyermekét, szintén Örkényben.

Házasságok ritkábban fordultak elő ezekben az évtizedekben úgy Örkény, mint Kecskemét római katolikus anyakönyveiben. A Benén lakók közül elsőként a 21 éves Szerdai Pál és a 18 éves Újvári Mária házasságáról kapunk hírt Örkényből 1803ból.12 A további elenyésző számú házasság utal a lakosság gyér számára is, benei házasságot csak 1822-ben (Kiss István és Paner Verona), 1828-ban (Fecske István és Pintér Zsuzsanna), 1829-ben (Katona János és Zlinszky Mária), 1832-ben (Zelenka István és Sponga Klára) és 1840-ben (Magyar Mihály és Mináger Julianna) találunk az Örkényi anyakönyvekben.13

A Kecskeméten kötött házasságokról van egy kevés, bár annál becsesebb adat. A Benén lakó tizenhét éves Fózer József és Kéri Barbara kötött házasságot 1821. január 22-én, majd 1823-ban szintén a benei Gomolya Mihály és Gonda Erzsébet, akik 28 illetve 30 évesek voltak.14 1835-ben Deák András és Farkas Katalin, 1836-ban Kálvin Tamás és Sinkó Judit, majd 1852-ben Muharai Márton és Drevenya Rozál és Tereba Imre és Hajagos Rozália kötött házasságot.15 Ezután a benei esküvők száma a kecskeméti templomban csökkent, 1858-ban csak egy párról (Lázár János és Missenbaum Teréz) tudunk. 1861-ben viszont három benei esküvőt is tartottak Kecskeméten, Szívós Péter és Telek Anna január 21-én, Beszteri József és Mezei Erzsébet október 21-én, valamint Gazdik Pál és Sztana Teréz november 6-án kötött házasságot.16 Sajnos, nem minden esetben ismerjük a házasságot kötött fiatalok származási helyét, amiről csak akkor értesülünk, ha azt az eskető plébános feljegyezte, de ez Kecskemét esetében igen rendszertelenül és későn, csak az 1830-as évektől jellemző. Egyedül a 21 éves Deák Andrásról tudjuk, hogy Üllőn és nejéről Farkas Katalinról, hogy Örkényben született. Muharai Márton Jászberényben született 1818-ban, felesége Drevenya Rozál, dabasi származású volt. Az 1861-ben házasult 26 éves Beszteri Mihályról is tudjuk, hogy Jászberényben született. Ezek az adatok mindenesetre azt sugallják, hogy a jászsági többségűek mellett, már igen korán megkezdődött a környékbeliek Benére költözése.

A temetésekről gyérebb információkat szerezhetünk az Örkényi anyakönyvek segítségével: Szabó György két kislányát temettette el 1807ben. Majd 1826-ban egy 72 éves jászladányi születésű benei lakost, Antal Mihályt temetik el Örkényben. Az Örkényi halotti anyakönyvek ritka bejegyzéseiből gyanítható, hogy a Benén lakók, halottaikat nem voltak hajlandók eltemettetni Örkényben. Lehetséges, hogy a gyermekeket jeltelenül a pusztában temették el, de feltételezhető, hogy a felnőtt és idősebb lakosokat hazaszállították szülőhelyükre. Sajnos, a kecskeméti halotti anyakönyvezésben 1762 és 1825 között a származási hely nem volt feltüntetve, ezért nem tudjuk, hogy az első beneiek közül kiket temethettek ott el. Az bizonyos, hogy a pusztán sokkal többen meghaltak, mint ahány halottat az anyakönyvek rögzítettek. Ennek két bizonyítéka van, az egyik az 1825-ös térkép, ahol a Csíkos melletti dombon kereszt jelzi a település vallásos középpontját, és amely körül valószínűleg (törvénytelenül) temetkeztek. Az új temetőt hivatalosan 1895-ben nyitották meg, és létezéséről - a jelenlegi települési központban - az idősebb generáció tagjai is tudtak. Verses történetét olvashatjuk Berényi József, „Az eltűnt temető" című versében:

„Ladánybenén a Csíkosi dombon

Van egy elhagyott régi temető

Ide nincs már ki virágot hozzon

S elhunytak már a rendet teremtők

A szétmállott sírok kövér füvét

Akácfák dús lombja takarja

Már a kidőlt keresztfák helyét

Befödte az erdőnek avarja

Egyszer csak merészen döntött a nép

A sok szép fát tövestül kihúzták

Dörgött a dózer a lánctalpas gép

A dombot is simára szétdúrták

A még ép csontos felszínre jöttek

De ezeket mind-mint összeszedték

És ott a szép új sírkerten őket

Közös sírba szépen eltemették

A temető helyén park létesül

Gyerekek lármáznak s hallgat a múlt

Ki ott a padon majd nevetve ül

Nem sejti e helyen mennyi könny hullt

Eltűnt az erdő s a vén temető

Nem lesz ott már fájdalmas sírirat

A feledés lett ott a szemfedő

Halottat ott már senki sem sirat."

Mit jelentenek ezek a korai statisztikai adatok az első telepesek származására vonatkozóan? Elsőként megállapíthatjuk a pusztai népesség lassú növekedését. Nyilvánvalóvá válik, hogy Benepusztán már állandó, bár cserélődő lakosság él annak ellenére, hogy a település hivatalosan nem létezik. Az itt lakók előszeretettel jártak Örkénybe, és kevesebb alkalommal ugyan, de Kecskeméten is megjelentek keresztelés és házasságkötés céljából. A majd minden második évben kötött házasságok és keresztélések alapján feltételezhetünk egy kis, de nem igazán nagycsaládos népességet. Hasonló népességmozgással találkozunk Tatárszentgyörgy esetében is, ahol a 18. század közepén egy-egy család csak 5-10 évig maradt, majd tovább költözött.17

A település központja a régi és új temetővel, 1880
(Kataszteri térkép, Körzeti Földhivatal, Kecskemét)

Így, az első pusztai családok helyben maradása nem tehető többre, mint 2-4 év. Az adatok alapján nem kétséges, hogy az itteni telepesek többsége még nem tudott magának kellő alapot teremteni a letelepedéshez, amit sokáig a jász városok is akadályoztak. Mindenképpen erre a következtetésre kell jutnunk, már csak azért is, mivel a két anyakönyvből hiányoznak ugyanazon házastársak későbbi keresztelései. Egy család kivételével, - Fózer és Kéri akik nyilvánvalóan éveken keresztül itt tartózkodtak - nincs ugyanannak a párnak két vagy több keresztelése sem Örkényben, sem pedig Kecskeméten. Ez nem mondható el az egyre jobban öntudatosuló Lajos és Mizse lakosai esetében, ahol a házastársak többsége majdnem minden évben vagy második évben rendszeresen megjelent újszülött gyermekükkel keresztelésre. Hasonló következtetést enged meg az is, hogy a fiatal házastársak nagytöbbsége már házasságuk után érkezett a pusztára, és ezért találhatunk csak gyermekének keresztelését megörökítő, ám nem a házasságukról szóló anyakönyvi bejegyzést.

Az Örkényi és kecskeméti anyakönyvek fontos útmutatásul szolgálnak egyes telepesek származási helyével kapcsolatosan is. A Benén lakók legtöbbje jászsági volt, de voltak akik a környező - szlovákok által is lakott - falvakból (Inárcs, Kakucs Tatárszentgyörgy, Dabas, Sári, stb) származtak. Erre utal a Zelenka, Sponga, Gogolák, Kanyik, Janisics, Skera és Kasik családnév. A másik fontos tény, hogy az első pusztai családok nem földbirtokkal rendelkező lakosok, hanem az egyre növekvő számú tanyákon és szállásokon dolgozó béresek, cselédek, pásztorok és zsellérek voltak. Ezt jelzi a környék települései közötti belső migráció. Sponga István és Gogolák Anna, gyermeküket benei lakosként keresztelték meg Örkényben, 1803. április 1jén. De 1807-ben Pál nevű fiukat már pusztavacsi lakosként keresztelték meg, szintén Örkényben. Hasonló vándorlást mutat Kéri Mátyás és Danics Erzsébet is, mivel ők 1805-ben még mizsei lakosként keresztelték meg András nevű fiukat, de 1807-ben Erzsébet lányuk keresztelésekor már Benén laktak. Logikusan következik tehát a korai anyakönyvekből a belső migráció ténye: többen Lajos és Mizse lakóiból lesznek beneiek. Az a tény azonban, hogy Kerekegyháza első, 1865-ös adófizetői között már találunk ladánybenei és lajosmizsei betelepülőket arra utal, hogy egy kisebb belső, de igen zárt vándorlással is számolnunk kell. Ők nyilván elégedetlenségüket akarták kifejezni a puszta kedvezőtlen adottságai miatt, és az elvándorlás mellett döntöttek. Lajosmizséről mintegy nyolc, Ladánybenéről pedig három család (Pásztor János, Fodor János, Gebura István) költözött el a szomszédos Kerekegyházára, hogy ott találja meg számítását. 18

A kecskeméti és Örkényi egyházi anyakönyvekből kiderül, hogy Jászladány redemptus és irredemptus lakosai nem könnyen hagyták ott jászsági birtokaikat, földjeiket. Talán azért, mert Jászladány határában nemesi földbirtok alig létezett; egy 1829-30-as összeírás szerint, csak a kiterjedt Kun család volt nemes, és ebből kifolyólag a földterület aránylag egységesebben volt elosztva, mint a Felső-Kiskunságban talált határos területeken.19 Így Ladánybene betelepülése egyértelműen köthető a 19. század elejétől elindult ám csak a század második felétől felgyorsuló jászsági lassú és kényszerű elvándorláshoz. Szabó László jellemzi találóan a kivándorlás folyamatát:

„A jászok egy része azonban mégsem élt a lehetőségekkel. Csak ott és azok, akiknek más nem volt, s jobb megoldás nem kínálkozott. Éppen ezért sokan nem a kiköltözést választották, hanem eladták a puszta őket illető részét, s vagy a Jászság belső pusztáin (Ágó, Szentandrás, illetve a bérelt és régóta használt Kerekudvar, Kürt, vagy a már erősen tanyásodó Boldogháza, Pórtelek, Négyszállás), vagy a Jászsággal szomszédos úrbéres községekben fektették be pénzüket, új földek vásárlásába, immár tanyák építésébe."20

Ez történt a sivár homokosabb, szikes tavakkal borított itt-ott belvizes benei területtel is, a jászladányi gazdák inkább eladogatták a főleg legelőként használt pusztai telkeket, és földet, tanyát vásároltak a jobb minőségű területeken (Kara, Kocsér,Mizse, Lajos). Sőt, 1836-ban már a Bánát falvaiba is költözött több család, mintegy 80 fő.21 A Kiskunmajsa melletti Szent Lászlóra - később Jászszentlászló - is jó néhány ladányi család vándorolt el. Az elvándorlás ellenére, 1828 és 1900 között Jászladány lakossága 4519-ről 8957-re nőtt. Tehát a jászladányiak kisebb tömege vándorolt csak el a megszerzett és lassan önállósodó kiskun pusztákra. A kiskunsági telepített községek közül, Kerekegyháza nyitotta meg a sort 1857-ben, ezt követte Kocsér, majd Lajos és Mizse, amely Jászlajosmizse néven egyesült önálló településként 1877-ben.22

Az önállósodási törekvések első jelei

A puszták önállóságának és benépesülésének lezárása Ladánybene, ahol későbbre, a 20. század elejére tehető a politikai (világi) község létrejötte. Ezt azonban megelőzte egy betelepülési folyamat, amikor a szórványtanyák létrejöttével egy település kialakulását figyelhetjük meg. Az 1848-49-es szabadságharc utáni évek gyors és radikális változást hoztak. Egy 1850-es összeírás szerint, Benén hivatalosan 58 lakos élt akiből 33 katolikus, a többi református felekezetű volt.23 Ugyanakkor a váci egyházmegyei öszszeírás szerint, 1855-ben az állandó pusztai népesség kétezer fő alatt volt: Benén 26, Mizsén 426 és Lajoson 1542 lakos élt.24 Az összeírások ellentmondásos adatai azt a tényt takarják, hogy a benei lakosok közül többen inkább a népesebb Lajosmizsén laktak, amire később is találunk számos példát.

Az 1848-49-es szabadságharc után nagyarányú népességmozgásnak lehetünk tanúi. A Duna-Tisza közi pusztákra özönlött a dél-alföldi és a felföldi „népfelesleg," akik egyre nagyobb területeket béreltek vagy ha tehették, vásároltak. Az 1850 utáni közigazgatási átszervezés - 1850 és 1860 között Pest megye kebelezte be a Jász-Kun szabad kerületeket, és az egészet járásokba sorolták be - kevésbé érintette a Jászság korábbi kiváltságait. Ha ez a „közigazgatási államosítás" jelentett is valamit, akkor az inkább a jászkun kiváltságok szűkítését, és a kiskunsági jász birtokok elválasztását jelentette.25 Egyben a jászkun öntudat felélesztését is szolgálta, bár ez csak ideig-óráig tudta lassítani a pusztai birtokok elszakadását.26 Kétségtelen, hogy a 19. század közepén egy erősödő jászkun öntudat ébredésének lehetünk tanúi, de ez ugyanakkor fokozta a kiskun pusztákon szaporodó népesség identitásának homogenizálódását, és az anyavárosokkal való szembeszegülést. Ehhez járult még az 1867-es alkotmányos visszarendeződés, ami 1877-ig tartott.27

A szabadságharc után, létrejöttek a volt pusztákból új, kezdetleges tanyatelepülések, és követelték jogukat az önállósághoz: 1861-ben Kerekegyháza kéri faluvá avatását. Ám a puszták elszakadása erőteljes tiltakozó mozgalmat váltott ki. Az 1860-ban tagosított Jászkarajenő 1868-ban önállósodását kérte, bár Nagykőrös vehemensen ellenezte úgy érvelve, hogy a cívisváros már évtizedek óta bérelte és használta Jászfényszarutól a pusztát. Az önálló községek létrejöttét nem lehetett megállítani, Jászlajosmizse 1859-ben már önálló pecséttel ellátott iratokat küldözgetett, igaz, csak az 1876-os országos területrendezés keretén belül jöhetett létre; Kocsér pedig a közlegelő tagosítását végezte el 1875-ben, és két évvel később vált önálló településsé.28

Hogy Benepusztán egyre több jász család akart megtelepedni jól mutatja, hogy 1853. március 12én a kunszentmiklósi járás kapitánya Tóth Károly, húsz lakosnak „tartózkodási jegyek-"et adott ki.29 Ők már teljes egészében benei lakosnak érezhették magukat, hiszen jogosan és engedéllyel lakhattak egy olyan pusztán, amely mint önálló helység nem létezett. Pár héttel később, a kunszentmiklósi járási kapitány egy másik levelében értesítette Jászladányt: „melyben felsőbb parancs folytán meghagyja mi kép a benei puszta csárda 24 óra alatt szüntessék meg."30 Jászladányt minden bizonnyal igen érzékenyen érintette ez, de nem volt mit tenni, a közel százéves pusztai csárdát be kellett zárni. A város ezt a kemény döntést azzal próbálta enyhíteni, hogy Lázár Jánosnak - aki már jó ideje bérelte a csárdát megengedte, hogy Szent Mihály napig még használhassa az épületet a hozzátartozó földterülettel együtt. Az indoklás szerint azért, hogy kára ne legyen: „a korcsmához tartozó nyilas termékekből a város mit sem követel, azonban a többi szántóföldek termékének még hátra lévő félévre járó részéhez jogát fenntartja."31

Lehet, hogy Jászladány már érezte az önálló tanyaközség létrejöttének közeli voltát és elszakadását, mivel a csárda megszüntetése után az erdő nagy részét még az év decemberében elárverezte. Az erdősávokat 142 apróbb szakaszban, összesen 7886 forintért értékesítették, amelyből a helyszínen 3538 forintot szedtek be, míg a maradékot Drávucz József pusztagazda a következő év februárjában fizette be.32 A városi tulajdonban lévő területek eladása nemcsak a város anyagi helyzetét mutatta, hanem a tulajdonos anyagi viszonyait is. Érdekes információt kapunk a kialakult elszegényesedésről is, mert egyre több lakos vett fel kölcsönt a várostól, pusztai kiadásaik (építkezések, mezőgazdasági munkák stb) fedezésére. Mészáros András és Mihálkovits János is így cselekedett 1853-ban. Az előbbi 100 forint kért kölcsön szükségleteihez, amit meg is kapott hasonlóan az utóbbihoz, akinek kezese Tóth Márton kovácsmester volt. A pénzt a város, a benei erdőpénztár bevételéből fizette ki, amely a jászladányi iskola alaptőkéjét képezte.33

A csárda és erdő eladása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Jászladány és Bene kapcsolata fokozatosan gyengüljön, s így a puszta önállósodása elkezdődjön a város tiltakozása ellenére. Egy évvel később Benepusztát (Lajos, Mizse, Kara és Kerekegyháza településekkel együtt) a kunszentmiklósi járás kebelezte be, hozzájárulva ahhoz, hogy mint önálló terület legitimálódjon és ne Jászaldányhoz tartozzon.34

Ekkorra már olyan viszonyok alakultak ki, hogy egyes gazdák - főleg, akiknek már az új tanyák jelentették az otthont - Benepuszta teljes önállóságát hirdették. A felosztásból eredő ellentét az „osztani akarók és nem akarók" között, az 1854. november 13-i tanácsülésen csúcsosodott ki; a gazdák egy része nyíltan követelte a puszta felosztását, de ekkor még erősebbnek bizonyult az ellenzék. Döntésük indokául a következőket hozták fel:

„1ör Bene puszta jelen birtok viszonyaink között oly nélkülözhetetlen, hogy a nélkül mint marha tenyésztő nép fel nem álhatuk, mert 2or A határunkat biztosítandó Tisza árja elleni gát felépülése oly feltétel, mely nélkül Bene pusztának fel osztása nem képzelhető, mivel Bene puszta egy oly közös kincs, mely közös használat alatt a birtokos lakosság összes jószágait szükség esetében legelőjén fenntartani képes; mint azt a legközelebb múlt 18S3ik szerencsétlen év igazolta, míg felosztott birtoklás által, annak minden becse a marha tenyésztési tekintetben roppant értéke végképpen elvész, és megszűnik lenni azon kiszámíthatatlan nyereségű menedék, hová szerencsétlen idők reánk nehezűltekor barmainkkal biztosan futamodunk, mert végre

3or Feltévén, hogy belső határaink megmentése után Bene pusztánkat talán mint nélkülözhetőt felosztanánk, azonban miután Bene puszta földterületének általános silánysága s a kiosztható földrésznek csekélysége, mindig földmívelési tekintetben semmi beccsel, hanem csupán is mindig csak marha tenyésztés szempontjából bír valódi értékkel - e gyülekezet maga érdekét belátva Bene puszta birtokaránylagos felosztását meg győződése ellenére nem akarhatja — azon oknál fogva sem, mint hogy az felosztatván rövid idő alatt az egész puszta néhány vagyonosabbak kezére kerülvén, annak hasznát kizárólag néhány ember mondpolicsálná (?), míg majdan a nagy többség és utókor irigy szemekkel bánkódva áhítozná vissza azon birtok után, melyet egykor az elődök, mint érzéketlent, soha meg nem bocsátható könynyelműségből magoktól eldobták, s utódaikat attól megfosztották. "35

1854-es jászladányi tanácsülési döntés Bene elszakítása ellen (SZML)

Érdemes ebből kiemelni, hogy az elszakadását ellenzők a közös kincs oszthatatlan voltával, a Tisza árvízveszélyével, a pusztának a marhatenyésztésben játszott szerepével, s a terület elherdálásának veszélyével indokolták döntésüket. A valós és jogos érvelésekkel szemben helyezkedett el az emberek föld utáni sóvárgása, és a pusztákon erősödő öntudatos tanyaközösség. Talán ezért is történhetett meg, hogy a már 18. században javasolt tiszai árvízszabályozás és a védőgát építése majd jóval később, csak a 19. század utolsó évtizedeiben valósult meg Jászladányon. Az árterülettől visszahódított termőföld növekedése - az 1852 és 1935 között 7108 holdról 14119 holdra - ezt jól illusztrálja..36 Ez már túl későn jött ahhoz, hogy Jászladány megtarthassa az egy évszázada megszerzett pusztát. Az 1854-es elszakadási kérelem azt bizonyítja, hogy ekkor már jelentős népesség tartózkodott a formálódó tanyaközségben, akik már tudatosan beneinek, de ugyanakkor jászsági származásúnak vallották magukat. A kor változó szemléletét tükrözi az, hogy nem mindenki ellenezte a pusztai tanyatelepülések létrejöttét. A pusztákra költöző lakosság növekedését s ezzel együtt a tanyasi gazdálkodás hasznát látta Jankovich György jászkun főkapitány is, aki 1853-as jelentésében feljegyezte, hogy a jászkunságban „benépesítésre alkalmas" puszták vannak (pl. Bene, Lajos, Mizse, Kocsér, Kerekegyháza, Szentlászló, Kara, Tálas, Csólyos, Csorba, Jakabszállás, Szank, Móricgátja, Páka).37 A betelepülés Lajos-Mizse és Kerekegyháza esetében már jóval korábban megkezdődött - mindkét településen a lakosság létszáma már 1000 fölé emelkedett -, Bene mint fentebb láttuk kislétszámú maradt, de megkezdődött a tanyatelepülés kialakítása és a lakosság számának folyamatos növekedésével megszületett a helyi jász öntudat.

A fa-és erdőgazdálkodás megszűnése Az első telepesek megjelenésével, Jászladány benei pusztai birtokának megtartása egyre reménytelenebbnek tűnt. Az évszázad közepétől az erdőgazdálkodásban komoly hiányosságok keletkeztek; a kis erdő területén észlelt tiltott favágás már olyan méretűvé vált, hogy maga a jászladányi főbíró, Ozoroszky István és Cilinger Lajos tanácsnok volt kénytelen Benére utazni, hogy „az erdőben tapasztalt károkrúl" meggyőződjön de az erdőben észlelt favágásért igen csekély összeget, mintegy 5 forintnyi büntetést tudtak kiszabni.38 Hogy kik voltak a bűnösök azt nem rögzítették, de azt ismerjük, hogy a megmaradt fából a pusztagazda csekély 120 forintot tudott beszedni.39

A tetemes kár és a garázdaság ellenére, a rét-és erdőgazdálkodást a korábbi gyakorlatnak megfelelően Jászladány próbálta tovább folytatni. Mindkettő nehézkesen ment, egy jelentésből tudjuk például, hogy a „feles kaszálót megdézsmálták."40 A maradék erdőt a lakosok továbbra is jogtalanul használták annak ellenére, hogy Jászladány tavaszszal az erdők „nyesetése és tisztogatása szőnyegre hozatván" mindig elvégezte. A munkát végző napszámosok bére egy hétre 10 forint, két kenyér és egy font szalonna volt.41 A károkat látva újból elrendelték: „a benei erdő bántalma a lakosságnak szigorúan megtiltatnak."42 A pusztagazda Kis József panasza sejteti, hogy kiket lehet gyanúsítani, ugyanis őt Pomázi Péter csősz és fia Károly „reátámadván megkarmolázták." A csőszt 15 forintra büntették az engedély nélküli 40 darab fa kivágásáért, majd állásából elbocsátották.43 A kérdés természetesen az, hogy a favágása haszonszerzést szolgálta-e vagy csak egyszerűen a megélhetést biztosította a csősz és családja számára? Ezt azért feltételezhetjük, mert tíz évvel később Pethes Ferenc csősz kérelmezi 1866-67. évi járulékát Jászladánytól. Érvelése szerint, földjén semmi sem termett, és így „nem képes magát és családját más kép mint pénzen vett kenyérrel táplálni." A városi tanács 5 forint kifizetését rendelte el a csősz megsegítésére.44 Még ugyanebben az évben betegségére hivatkozva a másik csősz is lemondott állásáról.45 A csőszök viselkedéséből leszűrhető, hogy a puszta intézményes felügyelete kezelhetetlenné vált. Nemcsak a csősz, de a pusztagazda intézménye leáldozóban volt: új, addig nem létező törvények születtek és annak betartatása hosszabb időt vett igénybe. Egy feljelentésből értesülünk a pusztagazdák leleményességéről, amint a város rendeleteit kijátszva a környék gazdáinak állatait továbbra is törvénytelenül legeltették, 1853-ban például, „Drávucz József pusztagazda idegen falkáknak engedi a legelőt birtokolni."46 Lázár András pusztagazdának azért kellett lemondani tisztéről, mert több földet szántott be mint amit jogosan birtokolt. A helyére felfogadott Tálas Jánosra is panaszkodtak a pásztorok, hogy „velök gorombáskodik," ezen őt is menesztették és Pálszabó Jánost választották pusztagazdának.47 Pálszabó sem lehetett nagyon megfizetve és főleg nem érezhette magát nagy biztonságban, fizetését ahogyan tudta ő is kiegészítette: például a birkák úsztatásból egynegyed részt kapott, egynegyed a csőszöké lett és kétnegyed rész a várost illette. Nem csoda tehát, hogy a biztonság fenntartása érdekében egy puskást is szerződtettek a téli időszakra, akinek természetbeni fizetését egy köböl rozsban állapították meg, ami megegyezett az egyre több időt a pusztán tartózkodó pusztagazda fizetségével.48

A csordák tartása napról-napra veszített jelentőségéből, mivel pusztai legeltetés egyre körülményesebbé vált. 1855-ben a benei állatokat többször is megvizsgáltatták, először a kecskeméti állatorvos Inoki Mihállyal, aki a ménest „hála Istennek a rühtől tisztának és egészségesnek találta."49 Később a ménest és a marhákat, Posgay János kerületi állatorvos is megvizsgálta és az állatokat rendben találta.50 A helyzet nem volt mindig ilyen jó, két évvel később a ménesben 16 rühös lovat találtak, melyeket a kecskeméti patikustól hozott rühzsírral kezeltek.51

1853-as jászladányi tanácsülési jegyzőkönyv a lehajtásról (SZML)

Mikor már az elszakadásról beszéltek egyes lakosok és az önálló település már csírájába megvolt, Jászladány - hogy a város bevétele megmaradjon - még mindig jelentős számú állatot volt kénytelen tartani Benén. Minden év tavaszán egy csoport a pusztát megjárván a „barom falkák legelőjét kiháncsikolták" az állatoknak szükséges kutakat kijavították annak ellenére, hogy a kor már nem kedvezett a nagyállattartás ilyen elavult formájának.52

Ekkor Deák János meddő juhokra vigyázó juhász, még mindig jelentős számú állatot felügyelt, összesen 1746 juhot; Székely János ürüpásztor pedig 1596 állatra vigyázott.53 1867-ben a Benén tartott ladányi városi ökörcsorda 196 marhából állt, és azt április 24-én hajtották le.54 De a Benén tartott összes szarvasmarha állományról még pontosabb képet kapunk 1872-ből; Szappanos József kerületi állatorvos jelentése szerint, a város 514 ökre és 1367 gulyabeli marhája és a gazdáknak külön 2479 darab marhája legelt a területen.55 Ez hihetetlen mennyiségű állat volt, hiszen összesen 4360 marha legelt Benén, igaz ebben nem csak jászladányi állatok voltak.56 Ez a hatalmas szám sem teljesen megbízható, mert a legelőn tartott állatok nem mindig jelentették a teljes jószágállományt, mivel nem volt mindenki törvénytisztelő; 1855-ben például sok gazda, a meddő tehenét a nyár kellős közepén egyszerűen hazahajtotta.57 Mint fentebb láttuk, az állatok jórészét július végén, augusztus elején nyomtatásra is hazahajtották. A pásztorok fizetsége sem változott sokat, 1867-ben például Lázár G. József csikós bére 1 ló után egy-negyed kenyér, egy-nyolcad véka búza és 5 krajcár volt.58

A mostoha természeti viszonyok ellenére, a jászladányiak még próbáltak birkózni a lehetetlennel: az 1857. június 22-i gazdasági gyűlés határozatának értelmében, Ozoroszky István főbíró és Antal Pál tanácsnok Benén vizsgálódott. Az összes kutat a Fűzfás-kút kivételével jó karban találták; a Fűzfás-kutat az elbontott csárda épületéből megmaradt 15 oszloppal megerősítették, majd Antal Antal adószedőtől 1225 forintot átvettek, amit a ceglédi postán feladtak a kunszentmiklósi adóhivatalnak.59 A pénzben befolyt adó mellett, természetben is jelentős hasznot hozott Bene, Jászladánynak. 1854 áprilisában F. Nagy Ferencz második bíró és Mészáros József tanácsos leltárt készített a benei aratáskor, az eredmény összesen 628 véka búza, 314 véka zab és 28 véka köles.60

A lehajtást a város még mindig szigorúan vette. A lovakat például mindenki köteles volt Benén tartani, és minden lakos csak két igáslovat tarthatott háznál. A lehajtás 1856-ban május 14-én volt, de előtte az orvos megvizsgálta az állatokat. A kezes ménes legelője ekkor a „Kis híd köze" volt.61 Amint korábban olvashattuk, a nagyállattartás meg nem oldott kérdése a Jászladány és Bene közötti lehajtás mikéntje volt, amit tovább nehezített Cegléd ellenállása. A város 1856-ban tudatta Jászladánynyal, hogy a marhákat csak a „Körösi országúton hajthatják," mivel a korábban járható területek már művelés alatt állnak.62 Ennek ellenére Jászladány kénytelen volt kerülő utakon — amely sokkal több időt és fáradságot jelentett - megindítani a lehajtást. Március 29-én a juhokat, április 28-án a marhákat hajtották le.

A birkákat - s ez most már inkább a finomabb gyapjújú merinóit és nem a rackát jelölte - május elején hajtották le, amit május 8-9-én „birge nyírás" követett.63 Azok a gazdák, akik a lehajtáshoz az állatokat nem „verték össze," a városnak fejenként 6 forintot, a pásztornak 10 forint büntetést fizettek.64 Tíz évvel később, a városi tanács már március elején elrendelte, hogy „a birgéket puszta Benére kellene lehajtani.'"65 A gazdák március 13án „összefogták" az állatokat és a rákövetkező reggelen azt le is hajtották. A fejős „birgéket" azonban csak május közepén hajtották le a pusztára.66 A nyírásból származó gyapjút a város értékesítette.67 Ekkora nyájtartással jelentős hátrány járt, a nagyszámú állat felborította az ökológiai egyensúlyt, és a többfajta haszonállat tartása miatt, realitássá vált a talajerózió, amit még tovább súlyosbított a megváltozott tápanyag-körforgalom. A hosszú ideig pusztán tartott állatok teljesen kipusztították a füvet és az aljnövényzetet, még jobban segítve a talaj lecsupaszítását, szikesedését és kiszáradását. A jó minőségű legelőterület csökkent. Hasonlóan káros volt az idegen fafajták (pl. nyár) tömeges és csoportos telepítése is, mivel nagy mennyiségű vizet szívtak a talajból, így komoly vízhiány jelentkezett. A kis tavacskák s mocsaras turjánok lassan kiszáradtak, eltűntek, jól érzékelhető ez a változás, ha megnézzük az 1825-ös térképet, ahol még a Madaras és a Kismadaras (a volt Hosszúszék) majdnem egy teljesen összefüggő vízrendszert alkotott. A víz eltűnésével a nagyállattartó gazdálkodás napjai a végéhez közeledett.

Az állattartással szemben a földbérlés növekvő szerepet kapott, ugyanakkor mint intézmény működtetése egyre problémásabbá vált. Az 1860-as évek közepére a környék településein (Kerekegyháza, Lajos, Mizse) a jó termőföld magántulajdonba került, és a szabad terület csökkenésének hatása Benén is érezhető lett. Ugyanazon darab földre több bérlő is jelentkezett, és egymásra licitáltak. Ez történt 1867-ben a volt Danics földdel is, melyet Szaiber József „puszta-benei bérlő" kért négy évre holdanként négy forintért, de ugyanazért a földért jelentkezett egy Örkényi gazda is 5 forintért.68 Több környékbeli lakos elmaradt a bérleti díj megfizetésével, a jászladányi tanács küldöttséget küldött Benére és jelentették, hogy az elmaradt bérletek díja mintegy 10000 forint, melynek behajtására Becsey Gyula jászberényi ügyvédet fogadták fel.69 Egy ilyen adósról név szerint is értesülünk, ő Kajdácsi György tatárszentgyörgyi bérlő, aki mivel nem tudott fizetni, halasztást kért.70 Voltak kisebb-nagyobb törvénytelenségek az anyaközségben is, ezért sokan a távoli pusztákon kerestek menedéket, ahová kevésbé ért el a törvény ereje.71

A változás évei és az önálló község születése

Az 1870-es éveket nyugodtan nevezhetjük a tanyaközséggé válás időszakának, bár láthattuk, hogy Bene önállóságának kezdete jóval korábbra nyúlik vissza. 1872-től a kunszentmiklósi járásbíróság felügyelete megszűnt és a kecskeméti járásbírósághoz csatolták Jászberényre eső részét, ám a jászladányi rész továbbra is Kunszentmiklóshoz tartozott.72 Ezzel a két Bene egyre jobban elszakadt egymástól, bár ez a jászsági rokonsági kapcsolatokat nem érintette. A belső migráció tovább tartott, a lajosmizseiek közül többen a ladányi Benére költöztek. Nevüket pontosan tudjuk egy adólistából: Halász Ferencz, Lázár János, Pintér Imre Lajos, Vas József „öreg."73 A volt jászladányi és jászberényi pusztai birtokot 1868-ban tagosították, és az 1873-as Országos Helységnévtár hivatalosan 150 lakost jelöl meg, de amint a fentiekből nyilvánvaló, ekkor már jóval többen laktak Benén.74 Az első „farmtanyák" ahogyan ezt a tanyatípust Erdei Ferenc találóan nevezte - ekkor épültek, és a családok már állandó jelleggel a pusztai birtokaikon laktak. A benei első tanyák kis részben állattartó, inkább a földművelő tanyák típusába tartoztak, ami egyszerűen annyit jelentett, hogy gazdasági funkcióját tekintve (a család szempontjából) a földművelés és termelés helyét jelentette.75 A fontosabb ügyek intézésére még nem alakult ki a később oly jellemző tanyaközségközpont, tehát nem volt közigazgatási hivatal, templom és iskola.76 A terület még mindig a szórványtanyákat jelentette, ahol a tanyaközpontok sokszor távol egymástól és nem az út mentén rendeződtek el. A család földbirtoka közepén építette fel tanyaépületeit és a hozzávaló gazdasági épületeket (ól, góré, istálló, verem). Sokszor, azoknak az eredeti és kezdetleges szállásoknak, földbevájt kunyhóknak a helyén, amelyeket évtizedeken keresztül használtak, amikor Jászladányból kiköltöztek (tavasztól őszig) Benére.77 A tanyahely megválasztását meghatározta a víz jelenléte vagy hiánya; az előbbinek csak akkor örültek, ha kútvíznek használhatták és nem talajvízként bukkant a felszínre. A tanyák térbeli elhelyezkedése egyforma képet mutatott: egymástól távol építkeztek, nem szerették a tanyacsoportosulást, és ritkán építették a tanyát közvetlen a dűlőút közelébe. Az 1880-as térképen jól látszik a kezdetleges, ritka településhálózat, a Csíkostól északra és nyugatra (a Csíkos, Mogyorósi, Templom és Jajgatódűlők) mindössze egy tucat tanya található - egy-egy tanya néha 100-250 méterre van a dűlőúttól.78

Ahhoz, hogy a tanyák és az önálló település létrejöhessen, elengedhetetlen lépés volt - a mai napig is emlegetett - pusztaosztás, ami különbözött a korábban közös használatban lévő terület használatától, mert az egészet véglegesen osztották szét.79 1875. június 3-án, egy speciális küldöttség szállt ki Bene és Pálos puszták kiosztására (1877-ig Pálosra, 53 birtokos települt).80 Ugyanakkor, Bene házadókivetési táblázatát Jászladány megküldte a kecskeméti királyi adóhivatalnak, ami arra utalt, hogy a tanyák építésével egy önálló, új település van kialakulóban.81 A ménes, amely Jászladány egyik büszkesége volt, nem tartózkodott többé Benén, Jászladány a ménlovak tartására a nagykőrösi méntelepnek 1874-re, 56 forintot utalt ki.82 A következő évben még legeltetésre lehajtották az állatokat, de ez is károkat okozott a városnak, mivel októberben a marhák közt kiütött a száj-és körömfájás.83 Ezzel a lehajtással megszűnt Jászladány és Bene évszázados gazdasági kapcsolata.

A pusztaosztás évében kezdődtek meg a kataszteri munkálatok. Erre, az év júliusában Nagykőrösről, Beretvás Péter becslő biztost kérték fel (egyébként ő volt Pálos puszta mérnöke is), aki a munkát augusztusban el is végezte.84 Beretvás, érdekes jelentést juttatott el a kecskeméti közigazgatási hivatalhoz:

"Kecskemét városa Tekintetes polgármesteri hivatalának, Tudomásomra érvén, hogy jászladányi fél-Bene pusztának tulajdon jogát egy harmad részben kecskeméti polgárok vásárolták meg, s miután a birtokosoknak érdekében áll, hogy az adó telek könyv kicserélésével ki....ssanak, hivatalos tisztelettel fölhívom a f. k. polgármesteri hivatalt, méltóztassék megrendelni, hogy a jászladányi fél-Bene községi bizottságához a kecskeméti birtokosok közül is tagok választassanak a birtokosok által - miről Jász-Ladány elöljáróságát már értesítettem. A bizottságot az elöljáróság által oda utasítottam, hogy működését 8 nap alatt felelősség terhe alatt megkezdje, s a helyszínen megjelenjen. N. Kőrös, 1875. Július 28. hivatalos tisztelettel, Beretvás Péter b. b. biztos."85

Ez az okirat bizonyításként szolgál arra, hogy a telekspekuláció megtette hatását és a benei terület egyharmadát - mintegy 1000 holdnyi fölbirtokot kecskeméti tulajdonosok szerezték meg. Erre nézve megerősítést kapunk pár évvel később, amikor Jászlajosmizse község kérésére, a tagosított Bene puszta térképét kérték: „minthogy a félbene puszta legnagyobb részben idegen egyének tulajdonába ment, közigazgatási tekintetben Lajos-Mizse községhez csatoltatott."86 Ez a dokumentum ékes bizonyíték arra, hogy a tagosítást követően, a jászladányiak pusztai birtokaik jórészét kecskemétieknek adták el. A levél hátulján találunk pár kecskeméti nevet, akik a terület mintegy egyharmadát birtokba vették: Nagy Lajos, Fischer Miksa és Fehér István.87 Ez a három család még az 1930-as években is jelentős területtel rendelkezett. Az önállóság legitimmé válását jelentette, hogy a „benepusztaiak" már külön adólistán szerepeltek, és ezt a névsort 1875. szeptember 18-án beterjesztették a kecskeméti királyi adóhivatalhoz. A kirótt adó azonban lassan folyt be, vélhetőleg a lakók még nem erősödtek meg annyira, hogy adókötelezettségeiknek eleget tudjanak tenni. Jászladány, október 18-án feljelentést tett a félbenei adóhátralék, 4872 forint „leggyorsabb beszedése tárgyában," az ekkor már utolsó évében járó Jászkun Kerületnek.88

A városnak ekkorra már csak kevés értéke maradt Benén, s attól is kénytelen volt megválni. Novemberben értesülünk az ingóságok (csősz házak, nádkévék és kutak) „leendő elárverezése meghirdetetésé"-ről.89 A közlekedés javult, a kecskemétiek útjavítási és kiigazítási munkálatokba kezdtek a Kecskemétet Ladánybenével összekötő úton. Ehhez a 1876. évi útigazításhoz, több cethali és benei lakos földjét ki kellett újra mérni, és a határokat módosítani. Ez rossz döntés volt, hiszen többeknek az elvett földterület helyett rossz minőségű, homokos föld jutott, amely után a termény és pénzbeli adót megfizetni nem tudta.90 Nemcsak a főút szorult javításra, a dűlőutak is járhatatlanok voltak, és az időjárásnak és az évszakoknak megfelelően vagy tiszta sár, vagy mély homok borította őket. A Ladánybene és Baracs közötti út, homok útként él még ma is az idősebbek emlékezetében („mint a hamu olyan volt, megfogta a lovat"). A határon lévő dombot a környékbeliek csak „Vaskapu" becenévvel illették, mert ott szinte kivétel nélkül minden kocsi tengelyig süllyedt a homokban. Az utak építésére - feltöltésére és szélesítésére - a huszadik század második évtizedéig várni kellett.

Bathó Mór a jászkunkerületi népszámlálásában, Bene-pusztáról már értékes adatokat közölt de pontatlanul, mivel a három puszta - Bene, Lajos és Mizse - egy területként volt felmérve.91 Így, Bene akkori állapotáról megbízható adatokkal nem rendelkezünk.92 Galgóczy 1877-es monográfiája ezt tartalmazza:

„Jászladányi-Bene 6997 kataszteri holdat foglaló puszta Bene pusztának a kecskeméti és kerekegyházi oldalra dűlő felét képezi. Sík egyenes többnyire fekete homok terület...vannak nem nagy terjedelmű buczkái. Van 60 rk lakosa kik Lajosmizséhez tartoznak."93

Az 1870-es évek közepén a Magyar Korona Országainak Helységnévtárában az 1873-as és 1877-es kiadás ugyanazt tartalmazza: Benén 25 házat és 150 római katolikus lakost tüntetett fel, mintegy „4917 holdon", ami nyilvánvalóan elírás.94 A község közigazgatási átszervezésével Bene-puszta 1876-ig - Kerekegyháza, majd egyházilag Örkény, később Lajosmizse részeként lett beosztva. Közigazgatásilag 1888-ban Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye Pesti-közép járásához, majd az 1902-es területi átszervezéskor az Alsódabasi járáshoz tartozott Lajosmizse részeként.

A kataszteri felmérést még egy követte 1877-ben, majd ezt megismételték 1880 végén, amikor is elkészült a színes kataszteri térképszelvény, jelölve a birtokok pontos kiterjedését, a birtokosok neveivel egyetemben. A felmérési munkára vármegyei alispáni rendelettel többeket felfogadnak, köztük kecskemétieket is: "A Fél-Bene puszta részére alakított községi kataszteri bizottságba rendes tagul Nagy Lajos, póttagul pedig Fehér István kecskeméti lakosok megválasztván."95 A kimért és megszerzett földterületből sokan értéktelen homokos vagy vizes területet tudtak csak megszerezni, amit hamar megpróbáltak értékesíteni. Egyesek Jászladányra hagyták örökségül, de a város is hamar túladott az értéktelennek minősített területen. Pontosan ez történt 1882. június 24-én, amikor Litkei Mátyás 8 holdas benei földet hagyott Jászladányra, de a város és a közgyám eladta Hóstya Jánosnak 121 forintért, mivel semmi hasznot nem hozott és még az adót sem tudták kifizetni utána.96 A további földek utáni adót sem tudta Jászladány fizetni és további adócsökkentéshez folyamodott, s mivel ezt nem kapták meg, a haszontalannak ítélt területeket kis összegekért eladogatták.97

A jászladányi és a jászberényi „földéhes" népesség a jobb megélhetés reményében a pusztára költözött. Jászlajosmizséről sok család talált még szabad, nem olyan jó, de annál olcsóbb földterületet Benén, mivel a két pusztából létrejött Jászlajosmizsén a területek hamar elkeltek, és a spekulációk következtében a jobb földterületek ára sokak számára elérhetetlen lett. Bárth János fogalmazta meg találóan ezt a folyamatot, amely a jász telepítésű Kiskunságot is jellemezte:

„A homok viszonylag olcsó volt. Sokan eladták otthoni 2-5 holdas birtokukat, és valamelyik parcellázott pusztán 40-50 hold homokot vettek helyette. A hallatlan energiával, munkabírással, életkedvvel és elszántsággal dolgozni kezdő bizakodó vállalkozók a keservesen megszerzett homoki birtok addig csak legeltetésre használt laposait és buckáit feltörték. Rozsot, krumplit termesztettek rajtuk. Szőlőket, gyümölcsösöket ültettek. A tanyák körül sokféle állatot tartottak. Munkájuk eredményeként az elvadult puszták kultúrtájjá, nagy gonddal megművelt hatalmas kertekké alakultak."98

De amire senki nem gondolt megtörtént, Bene területének nagy része nem beneiek, de még csak nem is az „eredeti" jászladányiak tulajdonába ment át. Amint azt az előzőkben láthattuk a földbérletek jelentős haszonnal kecsegtettek, így Jászladány hamar eladogatta a területet a többet ígérő kecskeméti és Örkényi lakosoknak. A tulajdonváltás a legjobb minőségű területeket érintette.

A Jászságon kívül a környékbeli települések is adtak családokat, s ez magyarázza a népesség növekedés mértékét. A számbeli növekedés csak lassan hozta a leendő községi központ kiépülését. A lakosok nagy része még mindig tanyasi birtokain élt, és a központot inkább csak az jelezte, hogy a tanyák sűrűbben épültek az útkereszteződés (a mai tatárszentgyörgyi és baracsi útkereszteződés) és az itatásra szolgáló Csíkos környékén.

Egyelőre nem találunk olyan nyomokat, mint például Szank községben, ahol a pusztaosztáskor, tudatosan tanyasorokat alakítottak volna ki a gazdák.99

Az 1880-as térkép segítségével azoknak a neveit tüntettem fel, akik birtokukon már tanya-és gazdasági épületekkel rendelkeztek.100 Ebből megtudhatjuk a birtokos relatív gazdagságát, és a tanyák szaporodásának ütemét:

Tanyák tulajdonosai Határrész Épületek száma
Balogh István Nagyszék 1
Bartók András Országúti 1
Bánszki János Országúti 1
Bognár István Jajgató 1
Böddi Sándor Templom 1
Brünauer Salamon Csíkos 4
Cseh István Jajgató 2
Cserna Gábor Országúti 1
Danics György Gödörállás 3
Danics József Nagyszék 1
Deák János Hosszúszék 4
Deák Mihály Hosszúszék 2
Faragó Istvánné Jajgató 2
Faragó János Jajgató 1
Fehér István Gödörállás 2
Fehér István Templom 3
Gajdácsi Jánosné Gödörállás 1
Gengeliczki János Országúti 1
Gere István Csíkos 1
Horváth István Templom 3
Hóstya János Országúti 1
Kis Rigó Imre Országúti 1
Kis Rigó István Nagyszéki 1
Kleczl Antal Templom 1
Lázár Elek Templom 3
Lázár István Pálinkás 1
Lázár Mátyás Nagyszéki 3
Nyolczas János Jajgató 1
Oláh József Csíkos 2
Oláh János Hosszúszék 1
Orbay Antal Csíkos 2
Pál Szabó József Jajgató 1
Pesti Péter Pálinkás 1
Schvarcz Salamon Gödörállás 2
Szűcs Angéla Országúti 2
Turupuli Ferencz Pálinkás 1
Ubornyák Péterné Templom 2
Veisz Lázárné Országúti 1
Vincze Gábor Nagyszék 1
Vincze János Pálinkás 2
Zana Ágoston Csíkos 2
Zana József Hosszúszék 2
Zsíró Teréz Hosszúszék 1

Ebből a kimutatásból kimaradtak a belterületnek nevezett háztáji birtokok, melyek ekkor kezdték a falusi utcasor jellegzetességét felvenni. Ugyanakkor míg a Baracsi-dűlőben egyetlen egyet sem, addig a Mogyorósiban csak egy tanyaépületet (Magrik János) építettek. Nem volt sokkal népesebb a többi dűlő északi része sem. A Gödörállási, Pálinkás és Országúti dűlőben csak egy-egy tanya állt. A Csíkosban kettő (Orbay, Gere), a Mogyorósi-és a Templom-dűlőkben szintén egy-egy. Egyedül a Jajgatóhegy-dűlő északi része települt be jobban, itt öt tanya (Cseh, Kleczl, Gajdácsi és két Faragó) állt már. Négy épülettel csak két (Brünauer, Deák), hárommal öt tulajdonos rendelkezett (Danics, Fehér, Horváth, Gere, Lázár). A legtöbb tanya csak egy épületet jelentett, a kétosztatú házat és az állatok tartására szolgáló hevenyészett és ideiglenes szárnyékokat. Verem és kút természetesen minden tanyában létezett, bár a korabeli térképen - egy-kettő kivételével - ezt nem jelölték.101

Az egyházalapítás első lépései

ánybene 19. századi önállóságának története nem szakítható el az egyházalapítási és oktatási törekvésektől. A terület tagosításakor 46 hold területnyi részt hasítottak ki a leendő iskolaalap számára, és ebből mintegy kétholdnyi volt a temető, mellette egy kis faiskolával (ezt az 1880-as térkép szépen mutatja). Itt már korábban is állt egy útmenti kereszt, amelyet 1814-ben állítottak és szenteltek fel. Egy későbbi levélből tudjuk, hogy itt már mintegy 15 halott volt eltemetve. A temetői kereszt mellé, püspöki engedéllyel egy kis harangot is állítottak 1860-ban.

Az önállóság megjelenését az Örkénytől való elszakadás és a Lajosmizséhez (ekkor még inkább Jászlajosmizséhez) való csatlakozás jelképezte. Ekkor Jászlajosmizse lakossága még csak úgy emlegette a ladánybeneieket, hogy „jászladányi félbeneiek," utalva Bene kettéosztottságára, és a benei telepesek jászladányi származására. A jászladányi jelző fontos volt, hiszen Jászlajosmizséhez tartozott Bene másik fele, amit egyszerűen csak „Benének" tituláltak. A ladánybeneiek az elszakadás első konkrét lépéseit Jászlajosmizse függetlenségekor, tehát 1877-ben megtették, amikor kinyilatkoztatták abbéli igényüket, hogy Jászlajosmizse részeként akarnak működni, és évenként 400 forintnyi összeggel járulnak hozzá a település közköltségeihez. A megegyezést három évre, 1877. április 16-án kötötték meg, amelyet még Szendey Károly jászladányi főbíró is ellátott kézjegyével valószínűleg azért, hogy hitelesebb legyen a lajosmizseieknek, akik „Ladány-benei testvér és szomszéd birtokosokat örömmel elfogadván," alá is írták az egyezséget.102 Valószínű, hogy a szerződés valóban a jó szomszédság jegyében fogant és igen előnyös feltételeket biztosított a beneiek számára, mert egy év múlva újabb egyezséget kötöttek. Ekkor már sokkal többről volt szó: „félbene-puszta" részéről Fejér István és Zana Ágoston megbízott, valamint Szabó Imre, Jászlajosmizse első főbírája úgy egyezett meg, hogy Ladánybene lakosai évente a „közadminisztrációbeli költségek és kiadások" hat és fél százalékát fogják fizetni. Az egyezség még azt is kikötötte, hogy ezt adópótlék címén fogják kivetni a birtokosokra és a birtoktalanokra egyaránt, ha kell még „esetleg kényszer eszközök által.,"103 Nem tudjuk, hogy erre valójában került-e sor vagy sem, de később ez komoly problémát okozott.

Jászlajosmizse részéről a képviselők és a lakosok érezték, hogy a ladánybeneiek az egyezséggel túl jól jártak, mivel később még annyit sikerült kikötniük, hogy évente csak egy összegben és átalányban fizetnek, és ez az összeg 1883-ban 700 forintot tett ki - ami sokáig nem változott. Sőt még azt is sikerült elérniük, hogy ebben benne foglaltatott az éves italmérési engedély is, tehát azt nem kellett külön összegért bérelniük az anyaközségtől. Amint fentebb írtam, a benei csárda elbontásával lezárult egy régebbi vendégfogadói kultúra. De ez nem jelentette az italmérési jog felszámolását, amit háromévente Jászlajosmizse adott bérbe bizonyos feltételekkel. A község önállóságának évében a benei italmérési jogot a jászlajosmizsei zsidó vallású Bernfeld Sámuel (1837-1918) kapta meg, három esztendőre évi 65 forintért. Hogy ez valójában milyen területre terjedt ki, azt a bérleti szerződés rögzítette: „a tatárszentgyörgyi út melletti dűlőben vagy a kerekegyházi határ felől bárhol árusíthatott bort és törkölypálinkát."104 A Jászlajosmizsével köttetett szerződés a beneieknek továbbra is előnyös üzletnek bizonyult, mivel ragaszkodtak az egyezségben foglalt feltételekhez. Az italmérési jog majdnem minden három évben változott, 1881-84 között Kis B. Imre „félbenei" lakosnak adták évente 71 forintért. De az italmérés nem bizonyulhatott jó befektetésnek, mert 1887-ben a bérleti jogot már Lázár Fábiánné Szűcs Angyélnak adták el, de csak évi 41 forintért.105 Ezt követően már nem volt szükség a bérleti szerződés és az italmérési jog megvásárlására, hiszen a századfordulón megjelentek az első boltok és Hornyák István, aki az első vendéglőt üzemeltetette.

Az önállóságnak volt más konkrét jele is. Ezt az 1878. március 5-i jegyzőkönyv is bizonyítja, amelyet Bokor Gedeon „hitküldér" (szerzetes) vett fel, és amelyet 62 benei kézjegyével látott el.106 Nem kizárt, hogy a Jászlajosmizséhez való csatlakozást és az Örkényi lelkészi kerületből való elszakadást, sem az Örkényiek sem pedig a püspökség nem nézték jó szemmel. A nyomatékosság kedvéért két hónappal később már egy másik levélben is jelezték óhajukat a püspöknek. Levelükben hivatkoztak Örkény távolságára és „járhatatlan útjára," valamint arra, hogy „felállított ágyútelepben a gyakorlatok" miatt néha külön kerülőkkel tudnak csak Örkényre járni. Örkény a beneiek számára nem jelentett különösebb hasznot sőt inkább nehézséget. Erre példaként hozták fel egy kocsin meghalt keresztelésre vitt csecsemőt, és utaltak a betegekre, akik szintén az úton haltak meg anélkül, hogy felvették volna az utolsó kenetet. Ezért kérték a püspököt, hogy az általuk „lakott jászladányi félbene pusztát, az Örkényi lelkész illetékességi köréből kivenni, s azt a lajosmizsei lelkész illetékességi körébe bekebeleztetni méltóztassék."107 A 38 névvel ellátott kérvény aláírói a következők voltak:

Írni tudók: Névírójuk:
Bartók András Cseh István Zana Ágoston
Danics György Csermák Gábor
Danics József Kiss Balázs
Drávucz István Kulcsár József
Hostya Mihály Martis Pál
Kalmár József Borbély Imre
Kisrigó Imre Pesti Péter
Lázár Elek Szobodik János
Lázár Fábián Gondos János
Lázár Mátyás Vándai Mátyás
Lengyel József Farkas István
Litkei Mátyás Kollár Bálint
Oláh József Vas Mihály
Zana József Makai Ferenc
  Kulcsár László
  Faragó János
  Pesti István
  Kleczli Antal
  Juráncsik János
  Tolvaj Mihály
  Oláh Ferenc
  Kajdácsi János
  Dunai István

Örkény plébánosa tiltakozott az elszakadás ellen, és az első kérvényt hamar egy másik is követte. Hogy ekkor az Örkényi plébános és a ladánybenei hívek közötti kapcsolat nem volt felhőtlen az is bizonyítja, hogy a plébános több lakost (pl. Lázár Fábiánt) feljelentett, hogy halottaikat engedély nélkül temették el. A Lajosmizséhez való csatolásnak megvolt az a hátrányai is, hogy a halottakat oda kellett szállítani, és ott kellett fizetni a temetésért (a sírhely 50 krajcár volt).

Majd ugyanő jelentette a főszolgabírói hivatalnak azt, hogy a párbér beszedését nehézkesen tudja megoldani, és ezért segítségért folyamodik.108 A feszült viszony vége nem lehetett más mint az elszakadás. Ezt egy népgyűléssel egybekötött szavazás tette még hitelesebbé, amit a beneiek kezdeményeztek, és amelyre egy püspöki küldöttet is hívtak. A Jászlajosmizsén tartott népszavazás 1878. június 4-én történt: ezen nem kevesebbet, mint Ladánybene hovatartozását kellett eldönteni. A népgyűlést az izsáki főtisztelendő, Szvacsina György püspöki kiküldött vezette, és megkérdezte az egybegyűlteket, hogy „hová óhajtanak csatoltatni," mire az „egyhangú válasz volt: Lajosmizséhez." Az érvelésben sajátos indokok szerepeltek:

„2. Mint jászok párbér az anyavárosban JászLadányban soha se szedvén, ezen fizetési mód a nép előtt idegen, és visszataszító lévén, ennél fogva ellenszenvvel viseltetnek az Örkényi plébániai kapocs iránt, a nép különben is szegény lévén a párbér fizetést teljesíteni alig képes Örkényen pedig, és annak filiálisában párbér fizettetik ez indokból is magokat Lajos-Mizséhez csatoltani kérik.

3. Ifjaink, mint jászok soha se választanak házastársat maguknak az Örkényi lakosok közül, hanem igen többször a lajos-mizseiekből, már ez oknál fogva is magunkat LajosMizséhez kapcsoltatni kérjük.

4. Állítják, hogy a közlekedés Örkénnyel igen terhes miután az út hosszabb, és néha majd csak nem járhatatlan, hozzájárul az felállított Katonatelep érdekében a rövidebb és járhatóbb Örkényi út betiltása ~ ennélfogva igen nagy kerülőn juthatni el Örkénybe." 109

Az elszakadást végül maga az Örkényi plébános, Kucsera Ágoston is elfogadta, igaz neki megígérték, hogy az egy hold kaszálót továbbra is használhatja! Továbbá a ladánybenei hívő „pusztai lakosok" megfogadták, hogy 100 forint adósságukat egy 1880-as „Kötelezvény"-ben foglaltak szerint hamar kiegyenlítik. Nyilvánvalóan ezzel a plébános rövid tevékenységét hálálták meg.110 A terület valós elfoglalását láthatjuk a katolikus szimbólumok elterjedésében is; 1872-ben Lázár János a kecskeméti-lajosmizsei útnál, 1885-ben Rostás Márton a benei határban, 1912-ben pedig Szűcs Imre a baracsi útkereszteződésnél állított egy fakeresztet.111 Egészen a 20. század első évtizedéig a további plébánosokat Lajosmizse község biztosította, már amennyire tudta. Czeisz József, 1879. június 6-án kötött szerződést a ladánybenei lakosokkal a lelkipásztori munka ellátására. A szerződést Zana Ágoston, Bartók András, Danics György, Lázár Fábián és Lázár Mátyás írta alá. „Jász-lajos-mizse község" és az egyház pecsétjével ellátott szerződést egy ötvenkrajcáros bélyeggel hitelesítették, ezen felül Szabó Imre főbíró és Piroska Gyula jegyző, valamint Bogyó Pál kecskeméti kerületi apát plébános is aláírta. Peitler Antal József püspök a szerződést július 24-én hagyta jóvá. A szerződés rögzítette a plébános fizetését (évi 180 forint és stóla), amelyet mindig szeptember 29-én egy összegben voltak kötelesek a ladánybeneiek fizetni. A kántornak - amíg a ladánybenei át nem veszi ezt a teendőt - évi húsz forintot, a stóla kétszeresét és a búcsúztatási díjakat kellett fizetni. A ladánybeneiek még a plébános szállításárólkocsi) is kötelesek voltak gondoskodni.112 A püspök és a jászlajosmizseiek között januárban megkötött szerződés szabályozta a stóla illetéket.113 Lényegében ugyanezt a szerződést kötötte meg a beneiekkel Czeisz utódja, Sághi Imre is 1888 decemberében.114

Az első tudósítások szerint, a helybeliek az iskolaalaphoz tartozó mintegy 2 holdnyi területen szándékoztak egy hivatalos temetőt nyitni. Ezt azonban a váci püspöki hivatal nem engedélyezte arra hivatkozva, hogy az iskolaalapnak szánt földterületet nem lehet más célra felhasználni. De egészségügyi szempontból sem volt alkalmas ez a hely - az iskola közelsége miatt.115 A kérdés megoldása nemsokára jelentkezett mégpedig Zana Ágoston személyében, aki saját földterületéből hajlandó volt kétholdnyi területet cserélni temető céljára.116 Az új temetőrész kialakítása azonban nem vált valóra, ezért a régi felszentelését kérték a püspöktől, és - hogy ennek nagyobb nyomatékot adjanak - ezt egy 100 forintos adománnyal is megtoldottak.117

Az első évtizedekben a hitélet igen gyenge volt, Fekete András, az első káplán feljegyzéséből tudjuk, hogy ez mit jelentett:

„A lelki pásztoráció abban állott, hogy a megboldogult Berente István tanító úr vasárnap d.u.ként az iskolába összegyűlt jámbor híveknek felolvasott a Szentírásból, együtt énekelgettek, majd a (Jászladányból származó) szekrényes, ruhába felöltöztetett Mária szobor előtt elvégezték a litániát. Húsvét táján az akkori plébános úr kinézett a káplánjával Bene Pusztára, gyóntattak, akkor asztalon miséztek, egy kicsit elszórakoztak és vígan haza kocogtak Lajosmizsére. Úgy látszik, abban az időben ennyi is elég volt a filiának a lelkiekből." 118

Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy úgy a jász eredetű telepesek, mint a környék bevándorlói mélyen vallásosak voltak, bár egy helyi mondás szerint, nem imádkozták le a Krisztust a keresztfáról. A vallásosságukat jelezte az útszéli keresztek állítása, melyeket sokszor egyházilag voltak jóváhagyva, de nem alapítvánnyal együtt állítatták fel azokat. Ilyen volt az a fakereszt is amelyet a hatóság 1885. július 15-én jóváhagyott.119 Több tanyában a szoba sarkába kultikus sarkot rendeztek be az imádkozóknak, itt tartották a feszületet, szentképeket, Bibliát és az olvasót. A század elején a lakosok még két útmenti keresztet állítottak fel, egyet a Berente család, a másikat (a Madarasi úton) Béki István. Érdekesen ötvöződött ez a mély istenhit a népi vallásossággal (garabonciás hit, az ördögképek, a boszorkányság, szerelmi varázslások különféle formáival).

Kétségtelen, hogy a templomba járás nem volt tömeges, de ezt akadályozta az a 8-10 kilométeres dűlőút is, ami a két települést elválasztotta, ám a hit jelenléte, az egész létüket átfogó antropologizált változata, természetes módon, ösztönszerűen tükröződött a vallásosságban. Példa erre Berényi József a parasztköltő egyik verse:

„Az Isten

Isten teste földgolyó

Isten vére a vízfolyó

Isten szíve a fénylő nap

Isten szeme a sok csillag

Isten lámpája holdvilág

Isten maga a nagyvilág."

A helyiek korán gondoskodtak gyermekeik taníttatásáról és képzéséről. Ennek első lépéseként Berente Istvánt tanítónak fogadták fel, aki egyben kántori  teendőket  is  ellátott.   Kérelmüket  1879 februárjában juttatták el a váci püspöknek hivatkozva arra, hogy „400-an" vannak.120 Erre való utalást találunk az alábbi levélben is, amelyet Vácott írtak a püspökség részéről:

„A ladánybenei hívek azon időben midőn az Örkényi plébániához tartoztak, a visszavárólag idezárt kérvényben aziránt folyamodtak e püspöki hatósághoz, miszerint Berente István tanítójoknak engedély adassék arra, hogy helyben a róm. kath. Kántori teendőket végezhesse. Tekintettel arra, miszerint a törvény értelmében csak felekezeti tanítók viselhetnek egyszersmind kántori hivatalt, felhívom t. Uraságodat, miszerint e püspöki hatóságot értesíteni szíveskedjék arról vajjon a Ladányfélbenei iskola katholikus felekezeti, avagy községi az az közös jellegű-e? Miután az egyház megyei névtár szerkesztéséhez legutóbb beküldött táblázatos kimutatásban a kérdéses iskola nem vala említve." 121

Mint ebből az idézetből kitűnik, a püspöki hivatal nem zárkózott el az iskolamester tevékenysége elől, de fontos volt tudniuk, hogy a település iskolája felekezeti-e vagy sem? Erre, a lakosok gyorsan döntöttek az 1880. január 14-én a felállítandó népiskola katolikus felekezeti jellegéről:

"Miután Ladány-benei puszta ez ideig JászLajos-mizsei iskolaszékhez volt csatolva, de miután már iskolaszéki tekintetben el vagyunk válva, s iskolai ügyeinket önállóan rendezhetjük, azt határoztuk, hogy a pusztánkon nevelt gyermekekből a rom. Kath. Egyház erényes és buzgó tagjai a hazának pedig jó polgárai neveltessenek, hogy ezt elérhessük vallásos nevelésre van szükségünk; ezennel tehát kijelentjük, hogy a Ladány-benén fennálló népiskola római katholikus jellegű. Miről a Nagyméltóságú Főtisztelendő Püspök Úr e jegyzőkönyv kivonatban értesítetik."122

Még ekkor megválasztották az első iskolaszék tagjait is, akik a következők voltak: Zana Ágoston világi elnök, Lázár Fábián gondnok, Lázár Elek, Zana József, Lázár Mátyás, Bartók András, Kiss Imre, Hostya János, és póttag Horváth István.

Berente István tanító, felesége és három fia 1903-ban (hátul áll a cselédlány)
 
Az első iskolaszék pecsétje 1880-ból (méret: belső kör 30 mm, külső 35 mm)

Ebből az évből ismerjük Antal József püspök, Czeisz József részére Jászlajosmizsére címzett levelét, amiből megtudjuk, hogy a plébános a ladánybenei iskola működéséről értesíti a püspöki hivatalt, és felhatalmazást kér Berente István helybeli tanító számára, hogy „tanonczait a vallástanban is oktathassa, s a kántori teendőket is végezhesse." E név ismerősen cseng Ladánybenén, így érdemes röviden bemutatni a család alapítóját Berente Istvánt, mivel munkássága jól illusztrálja a település fejlődését is.123 A kecskeméti születésű Berente István, 1876-ban szerzett tanítói képesítést Kiskunfélegyházán kiemelkedő eredménnyel, majd Recsken tanított két évig. Recski működéséről, és „dicséretes buzgalmáról" nyilatkozott az iskolaigazgató és hasonló pozitívummal jellemezte őt Hangonyi János kántortanító is:

„tanítási modora által tanonczoknak a tanítást kedvessé, és kellemessé, az iskolába való járást pedig örömesté tudta  tenni,  kihez örömmel küldték gyermekeiket a szülők, a kit is mellettem tanúsított képzett szakismerete, és példás erkölcsi viseletére nézve, a t .cz. Iskolaszéki tagok figyelmébe és pártfogásába ajánlani bátor vagyok."124

Az engedélyt a püspök megadta, és Berente István 1878. november 1-jétől tanítóként működhetett Ladánybenén. Véglegesített hitoktatónak azonban csak 1897-ben nevezte ki Constantin, váci püspök.125 Ekkor tette le hivatali esküjét, az akkor Lajos-Mizsén szolgáló Sághy Imre (1842-1900) tisztelendő iskolaszéki elnök előtt.126

A következő lépések hamar követték egymást. A következő év elején (február 21-én), iskolaszéki gyűlést tartottak a falusiak Czeisz plébános elnökségével, és megvizsgálták az 1879-1880. évi számadást, amit rendben is találták. Ekkor emlékeztek meg az egyik első iskolaszék elhunyt tagjáról Bartók Andrásról, kinek helyébe Makai Gábort választották meg. Érdekes, hogy egy volt iskolaszéki tag, a jegyző Piroska Gyula, aki már nem lakott helyben felszólítatott, hogy adósságát adja meg, amikor kötvénye lejár, 1881. május 18-án. Még egy dolog derül ki ebből az eseményben gazdag gyűlésről, az iskola melléképületét bérbe adták egy évre húsz forintért, mely összeg az iskolaszék vagyonát, és a tanítói fizetést volt hívatott kiegészíteni.127 Bár ekkor Berente tanító a benei iskolánál - mint a legtöbb tanyai iskolánál az szokásban volt - tanítói „lakot" is kapott, ez akkor igen szegényes, szinte jellegtelenül berendezett épület volt. A számadáskönyvekben mindössze annyi van feljegyezve, hogy az iskolában egy új és egy „viselt pad," egy darab számológép és három darab „természetrajzi ábra, valamint egy asztal, egy szék és fali tábla" képezte az egész berendezést. A tanítói lak berendezése is egyszerű volt: „egy berakott takarék tűzhely czövekkel és egy viselt vas kályha, egy kútra való vödör."128

Ladánybenén - akkor még Jászladányi Félbenén vagy egyszerűen Pusztaladánybenén - 1886 elején lakossági gyűlést tartottak, hogy a kötelezően előírt iskolaszék új tagjait megválaszthassák. Czeisz József (1839-1886) tisztelendő lett az elnök, és a következő lakosokat választották meg három évre: Zana József, Lázár Fábián, Makai Gábor, Lázár Mátyás, Tolvaj B. Mihály, Szabó Mihály, Hostya János, Kiss István és Klecli Antalt, mint póttagot.129 Még ugyanezen a napon megtartották az iskolaszék gyűlését is, ott Zana Józsefet jelölték világi alelnöknek. Zana ezt a felkérést nem fogadta el, ezért Lázár Mátyás „választatván meg közfelkiáltással világi alelnökül." Gondnoknak Lázár Fábiánt választották. Ekkor döntöttek a tanítói fizetésről, amit a vadászati bérből és a kötvényekből származó jövedelemből tudtak biztosítani.130

A ladánybeneiek kérésére, 1888-ban a jászlajosmizsei lelkésszel egyezség jött létre, melynek értelmében a plébános Ladánybenén lelkészi funkciókat végez, és ezért évi 180 forint tiszteletdíj járt neki. A hívőknek egy épület állt rendelkezésre, amely iskola, kápolnaház és kántortanítói lakás célját szolgálta; a kis kápolnába egy régi, az első lajosmizsei imaházban lévő és Roskoványi Ágoston megyéspüspök által 1853. november 7-én felszentelt oltárkövet helyezték el.131 A kápolnarészben egy harmónium szolgáltatta a zenét, és hogy ez így volt, azt Ellinger Béla orgonakészítő által kiállított nyugtából tudjuk:

„Nyugta. 6 forint 20 kr. Az az hat forint 20 kr. ról oszt értékben, mely összeget alul irott, a ladány benei róm. kath. Hitközség harmóniumának megjavításáért, a hitközség pénztárából a mai napon hogy hiány nélkül fölvettem nyugtatom. Kelt ladány-benén, 1898. mars. 2. Ellinger Béla. Orgona készitő." 132

1899. november 21-én, Virter Lajos káptalani helynök levélben értesítette Járvás József (1859-1907) lajosmizsei tisztelendőt arról, hogy:

"A benei iskola javára 1890 február 14-én letétetett váczi kegyes alapítványok pénztáránál 106 frt., mely az 1899 január 1-ig 161 frt 26 kra. növekedett fel. Ez azon pénz, melyről T. uraságod kérdezősködik, s mely a temető váltságából származott." 133

Ellinger Béla nyugtája 1898-ból

Ez az összeg kevésnek bizonyult az iskola kiadásainak fedezésére, így erre utal az az 56 forintos kölcsön is, amit Tasi László iskolaszéki gondnok vett fel Berente István tanítótól és egyházi adószedőtől.134

A pénzügyek ekkor zavarosak voltak, de ez nem akadályozta a gondnokot és a tanítót nehéz munkájuk elvégzésében.135 Több elismervény tanúsítja azt, hogy Berente István lelkiismeretesen szedte a párbért, - 1887-ben összesen 180 forintot - és fizetésül 20 Forint „díjat" kapott.136

Berente István 1888-ban írt elismervénye adószedői díjáról

Még 1898-ban is 130 egyházi adófizető volt, akik fejenként 2 forinttal járultak a lajosmizsei egyház fenntartásához. A 260 forint bevételt a következő kiadásokra fordították: lelkész fizetése (180 Ft), kántor fizetése (40 Ft), adószedési díj (20 Ft), irodai átalány (5 Ft) és a többi „az előre nem látható költségek" fedezésére volt hagyva.137 Ugyanakkor a gondnok egy külön listát is vezetett a hátralékosokról, akik valami oknál fogva nem fizették a párbért. Ők - összesen 45-en már 1886 óta nem fizettek.

Az egyházügyek mellett Berente István főleg az oktatásért felelt. Mint az iskola gondnoka és tanítója, alapos könyvelést vezetett minden tételről, ami az intézményt érintette. Ebből tudjuk azt is, hogy fizetése nem volt fényes: 1885-ben évi 300 forintot, de még 1898-ban is ugyanennyit kapott.138 A falusi tanítónak még a kiadásokról (420 Ft) is gondoskodni kellett, különféle munkálatokat (kidőlt fal berakása, mész, kemenceépítés stb.) találunk jegyzeteiben; emellett a fűtéshez való szalmáról, a kéményseprő díjáról, az iskola takarításáról és biztosításáról is neki kellett gondoskodnia.139 Igaz, Jászlajosmizse ekkor még segítette a tanítókat tűzifával, takarítással, és fizette a nyugdíj hozzájárulásukat. Tíz év múlva a bevétel 1602 forintot tett ki, a kiadás 1588 forintot, melyben már olyan tételek is szerepelnek, mint „tanítói szaklapokra - 10 Ft" vagy írószerekre 10 forint. A fennmaradt iskolai adatok szerint, az oktatott tantárgyak csak az alapoktatásra terjedtek ki: vallás, biblia, írás-olvasás, számolás, magyar nyelvtan. A kántortanítónak a növekvő gyermeklétszám ellenére egy segítsége volt csupán, az 1895-ben Pécsett óvónői    képesítést    szerzett    huszonkét    éves Ruzsinszky Ilona.140 Az iskolában 1880-ban 30 fiú és 28 lány tanköteles (6-15 éves) gyermek volt, ám ebből csak 45 járt iskolába.141 Három évvel később, 127 gyermekből 84 járt iskolába. Az 1890-es tanévben 147 tanköteles gyermeket tartottak nyilván: 73 fiút és 74 lányt, de a fiúk közül csak 39-et, a lányok közül 42-őt írattak be szüleik. Négy fiú és hat lány ismétlőiskolába járt.142 A népesség növekedésével a tankötelesek száma is nőtt, az 18981899-es iskolai évben összesen 259 iskolaköteles 14 év alatti gyermek volt, ebből 131 volt fiú és 128 lány. Egy kimutatásból azt is megtudjuk, hogy a két tanító 178 tanulót oktatott, a többi gyermeket nem járatták iskolába. Amíg a 6-11 éves gyermekek mintegy fele nem járt iskolába, addig a 12-14 éves korosztályból szinte senkit sem írattak be szüleik!143 Ennek természetesen az volt az oka, hogy egy 12 éves gyermekre már szükség volt a gazdaságban és a ház körüli teendők ellátásakor. Az első iskolai kimutatásokból kitűnik az, hogy az iskolás gyermekek nagytöbbsége már Benén, római katolikus családban született. Hat család volt evangélikus-református (Bánszki, Böddi, Gengeliczki, Lédeczi, Nagy, Szappanos), és a három vincellér és egy tanítói család mellett, minden lakos napszámos, földműves és cselédfoglalkozású volt.144 A nem ladánybenei születésűek közül 12 gyermek Lajosmizsén, 16 pedig más helységben született (Tatárszentgyörgy, Kecskemét, Jászkísér, Jászladány, Kocsér, Kerekegyháza). A korai iskolai iratokból megtudjuk a hiányzási arányt is, ami azt jelzi, hogy a paraszti családban a gyermekek taníttatása másodlagos volt. Szerepük sokkal inkább korlátozódott a tanyák körüli munkára, és főleg az állatok gondozására. Még a századforduló elején is a tanítás hét hónap volt. Tavasszal a hiányzások ugrásszerű növekedése, a tavaszi munkák és az állatok legelőre hajtásának idejét jelezte. Ősszel, a szüreti munkák elvégzéséig nem kezdődhetett el az oktatás. Kuriózumnak számít Berényi József azon verse („Még se látom"), melyben megörökített egy archaikus és leleményes gyermekjátékot, Bene egyik dombos részén:

„Idejött ki a sok gyerek

Földből húztunk fagyökeret

Összefontuk öt-hat ágra

tát kötöttünk a fára.

rócki Pista bácsi

Legeltetni oda járt ki

Még a bocik legelésztek

ghintáztatott bennünket."145

A korabeli iratok arról tanúskodnak, hogy a tanítói munka nem volt sem megfizetett, sem kényelmes állás. Talán ez volt az oka annak, hogy amikor Lajosmizsén a központi iskolában megüresedett a tanítói állás, a két jelentkező közül az egyik Berente István volt. Nem tudni miért - lehet, hogy a beneiek kérésére — de Berente nem fogadta el az állást és továbbra is itt maradt.146 Az iskolai körülmények nem sokat javultak. 1904 májusából ismerjük a megyei közigazgatási bizottság jelentését, melyet az alispánnak és a püspökségnek küldtek, amely egy helyszíni iskolalátogatás alapján készült. Ebből is érdemes idézni (félkövér betűtípussal jelölve azt, ami csak a püspöki jelentésben található):

„A ladánybenei községi iskolánál a tanítói lakás egyik szobája sötét a gerendázat korhadó félben van; a padlásgerendázat deszkázat nélküli, egyszerűen karók közé van sározva. Ezek megfelelő módon kijavítandók, illetőleg átalakítandók. A tanítói lakást tágasabbá kell tenni. A tanterem ablakaira kapcsokat kell tétetni, mert ezek nélkül szeles időben a tantermet nem lehet szellőztetni. A padok nagyobb része czélszerűtlen, iskolai szekrény nincs; a taneszközök nagyobb része hiányzik. Csak Magyarország térképe van a taneszközök között. Ezek azonnal beszerzendők. A tanterem nedves; ettől mentesíteni kell.
A mindennapi tankötelesek az 1903/4 tanévben 7. hónapig, az ismétlő tankötelesek pedig egyáltalán nem járnak iskolába. Ez törvényellenes állapot, szigorúan utasítjuk az iskolaszéket és a hónapig járjanak iskolába. A tanulók létszámához képest itt is még egy tanítói állás szervezendő, a mostani tanítónőnek csak óvodai oklevele van. Felhívandó, hogy egy év alatt tanítónői oklevelet szerezzen. Az új tanítói állás rendszeresítésére vonatkozó 22/kg. 1904 községi  képviselőtestületi  határozatot  tudomásul vesszük azon megjegyzéssel, hogy lakásnak lakásbéren és 1/4 hold kertilletmény vagy ennek pénzegyenértékén felöl legalább  400  korona összeget kell a községnek a tanítónő fizetéséhez biztosítani."147

Nem csak pedagógusok érkeztek Ladánybenére, a jobb megélhetés reménye és a közösség növekedése egyre több családot és rokont csalt ki e településre. Voltak köztük menekültek, akik korábbi nyomorúságukból igyekeztek kikerülni, és voltak olyanok akiket éltetett a meggazdagodás reménye.148 A 20. század fordulóján már mintegy 200 család lakott egy olyan tanyaközségben, ahol a központot még csak két-három épület jelentette, míg a lakosság tanyában lakott. A tanyák között jelentősebbek voltak a nagygazdák által fenntartott farmtanyák, ahol jelentős számú cselédség is lakott, ám kisgazda farmtanyák is voltak. Ez utóbbi csak a családot jelentette, ami egy-két emberből állott. Az első telepes családok még nagycsaládrendszerben éltek és gazdálkodtak, nem volt ritka az 5-8 gyermek sem; így nagyszülőkkel együtt a család így tíz-tizenkét családtagot is jelentett, és a jászladányi származásúak igyekeztek a „jász" rokonságot tartani az endogám házasság révén (pl. jászlajosmizseiekkel), ameddig csak lehetett.

A ladánybenei iskola pecsétjei (méret: 35 mm)

Sajnos, pontos adatok hiányában - a település csak az 1910-es népszámláláskor jelent meg önálló községként a statisztikákban - kevés az információ az első tanyás családokról. Csak viszonylagosan tudunk adatokat visszavetíteni korábbi évekre. Érdekes, hogy igazi településmag alig-alig létezett: az iskolaépület, amely egy része kápolnaként is szolgált, egy üzlet, malom és néhány tanyaépület alkotta a község központját. A lakosság majdnem kilencven százaléka külterületen lakott, kezdetleges tanyaépületekben, sok nélkülözéssel. Annyi azonban bizonyos, hogy a településen igen aktív népességgel, gazdálkodással és gazdag kultúrával kell számolnunk. Erről győznek meg bennünket azok a korabeli századfordulós fényképek, melyeket Kecskeméten „Dékány Gyula Nagyító Műintézeté"-ben, valamint Albertirsán, Striberny fényképészeti műtermében készítettek. Voltak akik még a Jászságbői hozták magukkal a régi megsárgult fényképeket (rövid ideig egy Davidovics-nevezetű fényképész működéséről is vannak ismereteink).

Davidovics fényképész pecsétje

A 20. század fordulóján a központ még Lajosmizse; a piac, vásárok, az iparosok, a csendőrség, az orvos és az 1896-ban épült templom is odakényszeríttette a ladánybeneieket.149 Benén tartotta állatait a két település körorvosa, a zsidó vallású Schwartz Soma is, akinek birtoka az egész Gödörállási részt magába foglalta.150

Ladánybene népességét az 1910-es népességszámlálás előtti évekből nehéz pontosan megítélni. Az egyik ok az, hogy a becsült statisztikák miatt, az adatok nem mindig megbízhatóak, elegendő azt hangsúlyozni, hogy a statisztikai források egészen 1870-ig, a községben csak 150 főt mutatnak ki. A Központi Statisztikai Hivatal történeti demográfiai kimutatása szerint, a népességszám alakulása így foglalható össze:151

1870 1880 1890 1900 1910 1920 1930
150 300 328 1338 1785 2056 2257

Ez a statisztika vitatható. A KSH kimutatása szerint 1899-ig, tehát amikor már több mint 1300 lakos élt Ladánybenén, a lakások számát 58-ban határozták meg. Ez természetesen nem lehetett valós szám, mert ez azt jelentené, hogy egy lakásban 23 főnek kellett élni, ami lehetetlen. Még az 1919-ig épült lakások száma (151) is kétséges, mivel ez is még 14 főt adna lakásonként.152 További kérdés, hogy amíg 1870 és 1880 között a lakosság száma csupán a duplájára, addig 1890 és 1900 között ez a szám többszörösére emelkedett. A gyarapodás nagysága akkor lesz igazán feltűnő, ha összevetjük a környékbeli települések népesedési adataival. Czagányi László, hat szomszédos település (Lajosmizse, Ladánybene, Peszéradacs, Gyón, Örkény, Tatárszentgyörgy) 1870 és 1900 közötti statisztikáját vizsgálta és kimutatta, hogy a népesség ebben az időben Ladánybenén 150ről 1338-ra nőtt, ami jóval meghaladja a többi környékbeli község gyarapodását. 153 Ha hozzávesszük az 1910-es népszámlálási adatokat kiderül, hogy a homokhátsági települések népességrobbanásában Ladánybene a kiemelt első helyen szerepel, mivel majdnem tizenkétszeresére nőtt lakossága (150-ről 1785-re, míg Lajosmizse népessége „csak" háromszorosára nőtt, 3131-ről 9891-re).154 Mindenesetre ezeket az adatokat óvatosan kell kezelni, és a századforduló előtt egy jelentős, ám évszakoknak megfelelően tavasztól őszig a pusztán tartózkodó népességet kell feltételeznünk. Annyi viszont lehetséges, hogy sokuk csak hevenyészve épített földházakban és putrikban lakott, és ott is csak akkor amikor az időjárás engedte, a mezőgazdasági munkák megkívánták. A beköltözés nagy hullámát tehát, 1890 és 1910 közötti két évtizedre kell tennünk.

A 20. század első évtizedeiben a Duna-Tisza közén 17 új község jött létre. Ladánybene 1907-es létrehozása is e folyamat része volt, bár ekkorra mint láttuk már százötven éves „jászsági" múlttal rendelkezett.155 A teljes függetlenség kezdete éppen az egyházszervezéssel kezdődött, pontosabban akkor, mikor az 1906-os népgyűlésen Antal István lajosmizsei lelkész előtt, az egyházi gondnokságot és imaházat, valamit önálló egyháztanács szervezését elhatározták.156 Ettől már egy kis lépés volt az, hogy Ladánybene nagyközséget a magyar királyi belügyminiszter 1907. december 21-i 137968/1907es rendeletével létrehozta. Ezt megelőzte az a március 12-én tartott népgyűlés, amelyen a megjelentek már nem kevesebbet, mint a politikai közösség teljes függetlenségét hirdették.157 Ekkor a Helységnévtárban azt olvashatjuk, hogy a 7076 kataszteri hold nagyságú településnek 1338 lakosa van, és öt évvel később már 300 ház, 1785 magyar római katolikus és kevés református hívővel.158

A község önállóságát és függetlenedését, 1908 elején a Lajosmizse és Kerekegyházi Híradó is tudtul adta.159 Az új falu első bírája Pesti Péter, jegyzője alsólehotai Scultéty Gyula lett, orvos ekkor még nem lakott helyben; Lajosmizséről hetente egyszer, Bíró Ármin (1866-1924) járt ki Ladánybenére rendelni. Borovszky Samu, Magyarország vármegyéi és városai című monográfiájában már említi az önálló Ladánybenét 1338 lakossal és 220 házzal, de postahivatal és vasútállomás csak Lajosmizsén volt:

„Hajdan a jászladányiak birtoka és azután Lajosmizséhez tartozó puszta volt és mindenben annak sorsát osztotta. Csak az újabb időben alakult önálló községé. 1876-ban még csak 60 lakosa volt. Templom még nincs a községben. Határában már többször találtak régiségeket. Jajgatóhegy és Templom nevű dűlői valamely jelentőséget látszanak rejtegetni."160

Az egyre jobban fejlődő és épülő Ladánybene és a sokkal nagyobb Lajosmizse vezetői között, ez időtájt feszült volt a viszony, a két évtizeddel még egyezségben rögzített testvéri viszonynak nyoma sem maradt. A lajosmizsei képviselőtestület 1896. november 21-i ülésén foglalkozott Ladánybene önállósági törekvéseivel, ám ekkor még a település függőségét és jogállását további, de teljesen tarthatatlan „egyezségben" rögzítették. Ez az új szerződés, főleg az egyház és az iskola fenntartását, valamint az adózás összes formáit foglalta magában. Az iskolának 5%-os adóalapot szavaztak meg, és ezen túl a község lakosságát kötelezték arra, hogy fizesse a kéményseprést, jegyzői lakbért, a körállatorvost, a második jegyzőt, a szolgák ruha és csizma pénzét. Sőt, a lakosoknak adórészt is kellett vállalni még a „toronyóra felhúzásáért," évi 500 korona értékben.161

A lajosmizsei képviselőtestület Szórád Mihály bíró vezetésével, 1900. szeptember 12-én radikális döntést hozott: Ladánybene különválása miatt, az ottani lakosoknak többé nem engedélyezték a lajosmizsei temetőben való temetkezést.162 Ettől kezdve Lajosmizse és Ladánybene - a két jász telepítésű szomszédos község - vetélytárs lett, és egy-két esettől eltekintve kapcsolatuk nem volt felhőtlen. A ladánybeneiek és a lajosmizseiek között 1902-ben lejárt az egyezség, de ekkor egyik község vezetősége sem mutatott hajlandóságot megújítására. Már mindenki tényként könyvelte el azt, hogy erre azért nincs szükség, mert „Ladánybene közbirtokossága kimondotta, hogy önálló községgé fog alakulni."163

Hirdetmény a ladánybenei iskolaalap földjének eladásáról a lajosmizsei képviselőtestület részéről 1900-ból

Ladánybene és Lajosmizse közötti feszült viszonynak voltak vallási-ideológiai, és anyagi háttere is. A község bírája Pesti Péter, többször szállt szembe az egyházvezetőkkel és emelte fel szavát a párbér miatt. Bajcsy Gábor lajosmizsei tisztelendő, ezért a bírót nyíltan „szocialistának" nevezte, aki „becsületsértésért ült is már" és megjegyezte, hogy hasonló hibái és túlkapásai miatt „jövőre bizonyo san kidobják a bírói állásból."164 Az ügy bonyolultságát jelzi, hogy Pesti Péter több levelet küldött a váci püspöknek, amelyben az elmérgesedett viszonyt ecseteli. Annyi bizonyos, hogy Pesti Péter 1889-től volt gondnoka a Lajosmizséhez tartozó benei filiának, és feladatai közé tartozott a párbér szedése. Amiről nem írnak a jegyzőkönyvek és a hivatalos tudósítások az az, hogy Pestit egy feljelentés alapján a párbér kérdéses beszedése, majd annak visszaadása miatt 1899 decemberében csendőrökkel fogták el, és nyolc napot töltött zárkában Kecskeméten. Emiatt a gondnok, személyi jogaira hivatkozva Kecskeméten feljelentette a lajosmizsei plébánost, és Berente István hitoktatót. Nem tudni mi lett az ügyből, de a gazdák többsége egyetérthetett Pestivel, mivel a község függetlenné válásakor bírónak választották. Az 1911-ben írt levelét, amelyben a párbér és az egyháztanács megalakulása ellen szólaltak fel, mintegy ötven családfő aláírta. 165 Annyi bizonyos, hogy a nagy lázongás lecsillapodott, és a lajosmizsei plébános jóslata is bevált, 1912-ben már más lett a bíró a községben.

Az anyagi viszonyokból származó ellentéteket bizonyítja az, hogy úgy a hitközség mint az iskolaszék, a századforduló elején már jelentős kiadást és hátralékot halmozott fel. Egy kimutatás szerint, 1898-ban a népiskola összes bevétele elégtelennek bizonyult a kiadások fedezésére. A 450 forintos bevételt két forrás biztosította: az egyik az iskola tulajdonát képező 44 holdas birtok haszonbérletéből származó 300 korona; a másik (150 forint), pedig a 3000 forint állami adó után eső 5%-os iskolai pótadóból származott. A kiadások tétele - tanítói fizetés, karbantartás, tanszerek, biztosítás, stb - azonban 459 forintot és 96 krajcárt tett ki. 166 A rákövetkező évben a bevétel 389 forint volt, a kiadás pedig meghaladta a 420 forintot. A földhaszonbérlet havi 25 forintja adta a tanító Berente István tanító havi fizetését. Nem lehet tudni mi történt, de 1908 elején a ladánybenei hitközség vagyoni kimutatása szerint, az évi 300 forint (korona) bevétellel szemben, a tartozás már 3281 forintra emelkedett. 167 Igaz, ekkor már két tanítót kellett fizetni, és 1908-tól Ruzsinszky helyét Frank Erzsébet foglalta el. Ugyanekkor, Lajosmizse költségvetésében az 1907-es ladánybenei kiadás összesen 2881koronát tett ki. Ennek nagy részét az igazgatási költségek és az iskolaadó adta, valamint ezt az összeget még 33,5%-os pótadóval is terhelték. 168 Nyilvánvaló tehát, hogy Lajosmizse és Ladánybene közötti folytonos feszültség forrásaként, az anyagiakból fakadó nézeteltérést emelhetjük ki. A korai iratokból nehezen hámozható ki, hogy mi is történt az iskolaszék és a hitközség pénztárában, annyi bizonyos, hogy az iskolaépület gondozása, a fűtés sokba került. A könyvek adták a kiadás másik oldalát, de ezek önmagukban még nem okoztak hiányt. 169 A „jászladányi bene pusztai" iskola tanítójának és „szegény gyermekeinek" akadt egy jótevője Dr. Orbay Antal, aki 1900-ban végrendeletében úgy Bene-puszta, mint a szegény gyermekek részére, és a tanító javadalmazására 2000-2000 koronát juttatott. 170 A későbbiekben utalás van a község éves zárszámadásaiban arra, hogy ez az összeg valójában az iskola fenntartását szolgálta. Orbay jelentős birtokrész tulajdonosaként, Ladánybene északi részén gyümölcsfatermesztéssel próbálkozott. Halála után a birtok és az alap, örökösei tulajdonába ment át, de a területet sokáig még csak Orbay-majorként emlegették. 171 Utána birtokán Bánk János gazdálkodott. Érdekessége az Orbay-család történetének, hogy Orbay birtokának kezelője Jászladányban, az az 1855-ben született Sebők József volt, aki szintén Ladánybenére költözött család j ával . A benei gazdálkodás mozgatórugói a nagyobb birtokkal rendelkező családok voltak, akik többlettermelésüket a piacokon és a környék-

beli vásárokon (Nagykőrös, Kecskemét, Szabadszállás, Örkény, Lajosmizse) értékesíteni tudták. A betelepült kisbirtokosok többsége - Eric Wolf találó megfogalmazásában - családi háztartást és gazdaságot vezetett és nem a piacorientált üzletelésre rendezkedett be. 172 Néhány nagybirtok kivételével erre a benei föld alkalmatlannak bizonyult.

A hitközség pecsétje 1907-ből (méret: 32x38 mm)

A ladánybenei lakosok 1907 elején nemcsak önálló településük megszületését ünnepelhették, hanem március 12-én püspöki engedéllyel hitközségi képviselőket is választhattak, és engedélyt kaptak imaház építésére, egyházadó szedésére és a felekezeti iskolai oktatásának felügyeletére. Ezt a nagy eseményt Takács Mihály kecskeméti kerületi esperes és kocséri plébános, egyházmegyei küldött és Antal István (1867-1908) lajosmizsei plébános jelenlétében tartották meg. A tíztagú testület választása közfelkiáltással történt a következő eredménnyel: Antal István, Berente István, Hostya János, Tasi László, Kisjuhász István, Varga Pál, Gulyás Károly, Kis Ignácz, Lázár Ferencz, Erős Antal, Kisjuhász László tagokkal és Makai Gergely és Hájas Péter póttaggal. 173

Az egyházközségnek ebben az évben készült el az első pecsétje: ovális alakú köriratú pecsétben átlósan elhelyezett kereszt, horgony és lángoló szív látható.

A lelkes hívek ekkor harangvásárlásról is döntöttek, az ötven centiméter átmérőjű harangot a soproni Seltenhofer Frigyes és fiai készítették 1909-ben, a teljes vételárat Sponga Imre fizette ki. Az adakozó utolsó kívánságának megfelelően, halálának idején a hívek minden évben meghúzták harangját (1913. május 26-án, reggel nyolc órakor). A másik harangot, melyet 1929-ben Slezák László öntött Budapesten, később az 1948-ban felépített Magyarok Nagyasszonya templomban helyezték el. 1912-ben a ladánybenei hitközség gyűjtésének eredményeként, a templom alapot képező összeg 1472 koronát, míg a temető alap 1105 koronát tett ki. 174

Az új község pecsétje 1907-ből (méret: 35 mm)

Más jelei is mutatkoztak a község önállóságának. Igaz, hogy függetlenségüket 1907-ben mondták ki, a politikai közösség az első helyi gyűlést 1908. július 30-án tartotta Scultéty Gyula jegyző vezetésével, aki egy évvel korábban otthagyva lajosmizsei másodjegyzői állását, elvállalta a község első főjegyzői tisztét. Kevesen tudták, hogy Scultéty személyében előkelő kisnemesi család sarja került Ladánybenére: alsólehotai Scultéty János ügyvéd fia, Gyula (1876-1950), aki 1907-től 1927-ig töltötte be a főjegyzői hivatalt. A főjegyző a helyi anyakönyvezést 1909. január 4-én kezdte el.

A község születését hirdette az, hogy még ebben az évben hozzáfogtak a jegyzői lak és gazdasági épületeinek építéséhez. A költségek összesen 9446 koronát tettek ki, és jellemző volt az akkori viszonyokra az, hogy a községnek alispáni rendelet írta elő, hogy az építkezést: „nyilvános versenytárgyaláson biztosítsa." 175Az önkéntes tűzoltótestület 1910-ben kezdte meg működését, bár a gazdák már 1900-ban szervezkedtek a tűzkárok megakadályozására. A Magyar Királyi Posta és Távirda igazgatójának utasításából tudjuk, hogy a helyi postaügynökséget (még nem postahivatal) is megszervezték, amelyben tudatta, hogy: a „Ladány bene községben felállítandó postai ügynökség kezelésével Scultéty Gyula ottani községi jegyzőt óhajtom megbízni."176 Az építkezési lázban még a körorvos számára egy lakás építésébe is belekezdtek.

Az I. világháború és a tanácsköztársaság

A politikai község és az egyház kapcsolata megváltozott, amikor 1913-ban Mihálovits Ernő került plébánosnak Lajosmizsére, aki egyben Ladánybenét is felügyelte. A község vezetése - főleg a jegyző, akinek a község sokat köszönhetett, de akit „egy liberális felfogású, panamázásáról s megvesz tegethetőségéről közismert alak"-nak tartott az első plébános - és az egyház közötti viszony nem volt felhőtlen.177 Az első világháború kitörésének évében Scultéty Gyula iskolaszéki elnök Működési Bizonyítványt adott ki, amelyben Berente tanító érdemeit a következőképpen jellemezte:

„Ezennel hivatalosan bizonyítom, hogy Berente István rkath. vallásit 58 éves tanító a Ladánybene községi iskolánál 1878. év november 1.-től kezdődőleg, mint rendszeresített ál lást betöltő tanító működik. Ezen idő alatt mindenkor a legnagyobb lelkiismeretséggel, fá radhatatlan buzgósággal, szeretettel nevelte a reábízott gyermekeket. Az iskolán kívüli működése rendkívül nagyhatással volt községünk gazdasági életére. Megismertette községünk lakosságát a zöldségtermeléssel, a gyümölcsfaneveléssel, és ily módon a lakosokat egy olyan kereseti forráshoz juttatta, amely most már reájuk nézve nélkülözhetetlenné vált."178

A levélnek lett foganatja: 1914. augusztus 5-én Berente Istvánt a Vallás és Közoktatási miniszter, „a tanítói pályán eltöltött hosszas működéséért magas elismerését méltóztatott nyilvánítani."179 Az egytantermes iskolában a tanítás rendben folyt; igaz 1914 elején „hökhurut miatt" rövid ideig be kellett zárni. 180 Ekkor épült fel a Jajgató és Széktói dűlők határán a Kunbaracsra vezető út mentén, az első külterületi egy tantermes iskola a Széktói, amelyhez tanítói lakás is tartozott.

Az egyházalapítással járó gondok nem mindig találtak kellő fogadtatásra nemcsak a lajosmizseiek, hanem a püspökség részéről sem. Károly Emmánuel váci püspök, 1914. november 21-én értesítette a lajosmizsei esperest arról, hogy az október hó 3-án tartott egyháztanács által hozott döntést megsemmisíti. Az ügy, amire a püspök utalt, a hitközség döntését kérdőjelezte meg, pontosabban azt, hogy a temetőalap 1089 koronás vagyonát a község rendelkezésére bocsátotta volna. Ugyanezen döntés arról is szólt, hogy a hitközség egy templom-telek vásárlásáról döntött. A püspök ellenvetését érthető kifogással indokolta, hisz Ladánybene község

„mely tisztán katholikusokból áll, még a templom czéljaira sem hajlandó ingyen telket biztosítani, holott akárhány vegyes vallású község nemcsak ingyen telked ad, templom, pap és kántorlak czéljaira, hanem az építkezést is elősegíti segélyezés formájában.'' 181

A község vezetősége visszakozott, és a temetőalap ügyét a „további békés együttműködés lehető ségének a kedvéért" az egyházközség jegyzője viszszavonta. Azonban a következő évben a háborús viszonyok miatt döntés ebben az ügyben nem születhetett, a 12 egyháztanácstag közül öt a fronton szolgált. Ezért volt az, hogy még 1918-ban is keresték a 1089 koronát (amely visszaszerzéséért Mihálovits esperes ügyvédként fogadta meg Forgó Kálmánt, ki a váci püspökség és egyházmegye ügyésze volt). 182 A püspöki hivatal is pert helyezett kilátásba, ha a temető alap pénze nem kerülne elő. 183 Az első világháborút követő kaotikus helyzet sem oldotta meg a problémát, mivel az egyházközség és az iskolaalap pénze nem került elő.

Az egyre mélyülő válság tovább gyűrűzött, Lajosmizse plébánosa 1920. október 12-én kelt levelében értesítette az egyháztanácsot arról, hogy az eddig folyósított évi 360 korona évi fizetés helyett, 2000 koronát kér. Bár ezt a nagyfokú emelést és az alapját képező inflációt a ladánybenei egyháztanács elismerte, s részvéttel nyilatkozott a kérés felől, - t.i. „Ezen lelkészi szolgálatokért megállapított 360 koronáért manap 7, azaz hét darab csirkét lehet venni" - de a kért összegből csak 1440 koronát ítélt meg. 184 Majd 1924. augusztus 6-án egyhangú határozatot hozott a lelkész, jegyző, kántor, pénztáros és a harangozó illetményének általános megemeléséről. 185

Az ügy további fejleményeit jelzi, hogy decemberi levelében a váci püspök értesítette Mihálovits Ernőt arról, hogy ha Ladánybenén lelkészlak felépül, akkor egy teljes állású lelkészt fog biztosítani a községnek. Javaslata szerint: „A lelkészlak egy ré sze szolgálhatna kápolnának, amint ez a szabadszállási pusztán van ." 186 A következő év elején a püspök már értesítette az esperes-plébánost, hogy a község döntését - az önálló lelkészi állás ügyében

- nem teljesíti, de kéri, hogy az „önállósodás gon dolatát tartsa ébren."187 A kis kápolnában ekkor már egy Mária és egy Szent Antal szobrot vásároltak a hívek adományaiból.

Az első világháború érzékenyen érintette Ladánybenét, mint általában a többi településeket is. A településről 387 katonát soroztak be, és a Nagy Háború első pillanatai eufórikusak voltak, tömegek jelentkeztek önkéntesnek. A nagy lelkesedésről és kötelességtudatról írt Berente Pál naplójában, pedig akkor már testvére, István elesett Szerbiában:

"A háború magasztos, szent kötelességeket hozott a nemzet ifjaira. Háborúnk hamarosan átalakult büszke, önérzetes önvédelmi harccá, és reánk fiatalokra hárult, a nemzet, a családi tűz hely megvédése."188

Az ilyen lelkesedésnek köszönhetően érthető az, hogy a sorköteleseken kívül miért jelentkeztek olyan sokan önként a Monarchia hadseregébe. A hátországgal, az otthon maradottakkal, szinte napi kapcsolatban voltak a levelek és fényképek küldözgetése révén. Ám a háború más módon is éreztette hatását. A fronton harcolók jelentős munkaerő kiesést okoztak, ami miatt a község vezetősége a már több helyen is bevált módszerhez folyamodott: orosz hadifoglyokat, és 30 lovat kértek a mezőgazdasági munkák elvégzésére. 189 A község összesen 30 hadifogolyra tartott igényt, akikből egy csoport hamar meg is érkezett. 190 Sőt, egy közülük, az 1889-ben született Surigin Mihály ladánybenei polgár lett a világháború után. 191 A községben levő összefogást mutatta az, hogy a hadifoglyok élelmezését közösen oldották meg, és a rászorultakat egy közös alap létrehozásával segítették. A 26 adakozó lakos közt 17 nő volt, férjük már vagy hősi halált halt vagy a fronton harcolt. 192 A túlnyomórészt szegényparaszti családokból álló községben még nagyobb lett a nyomorúság. Az életet még az is nehezítette, hogy az állatok egy részét a katonaság rekvirálta azaz kincstári tulajdonba vette. Jól szemlélteti ezt Berényi József „Közös munka" című kis verse, amelynek egy részlete így ábrázolja az elszegényedett gazda nélkülözéseit:

„Lovamat befogtam, szegény kis soványkát, Biz én is ott húztam, mellette a hámfát... De nem volt mást tennem, szegény ember voltam, Kocsi mellett mentem, hol húztam, hol toltam."

A családi tragédián túl a gazdaságok sínylették meg azt, hogy a férfiak a fronton voltak. Egy korabeli statisztika szerint a 387-ből 69-en haltak hősi halált. 193 A hősi halottak teljes névsorát nem lehet teljes egészében rekonstruálni, mivel a halotti anyakönyvekbe nem mindenkit vezettek be. A kiterjedt rokonságból néha testvérek egész sora küzdött különböző harctereken: Hornyák, Krasnyánszky, Dudás, Pető, Bujdosó, Berente, Terenyi, Tassy család. Ennek meg is lett a szomorú eredménye: a Pető családban két testvér, a Gattyán és a Kiss családban három, a nagyszámú Bujdosó családban öt férfi veszítette életét. De hasonlóan nagy veszteség érte a Berente családot is, a községi tanítónak egyszerre három fia szolgált az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében, közülük két önkéntes hadapród halt hősi halált: a jegyző István (1891-1914), az első szerbiai hadjáratokban esett el, Pál aki tanító lett volna (1895-1916), két évvel később a galíciai csatatéren lelte halálát. A családfő elhunyta után, az özvegy egy kis kápolnát építtetett 1928-ban, amely most is áll a temetőben, és ahová a család többi tagját is temették. A következő táblázatban feltüntettük azok nevét, korát, halálának évét és helyét, akikről pontos információval rendelkezünk.

Hornyák István vendéglője előtt egy szerb hadifogollyal

Az első világháború hősi halottai

NÉV KORA HALÁL IDEJE HALÁL HELYE
Árva József 37 éves 1915. okt. 21. Janiánó, osztrák tenger mellett
Balog Ferenc 38 éves 1918. márc. 14. Oroszország, 32. gyalogezred. 4. század.
Barócsi Lajos 21 éves 1917. dec. 31. Oroszország
Bednarik Péter      
Berente István 23 éves 1914. szept. 17. Szerb harctér
Berente Pál 21 éves 1916. aug. 14. Dricsow, Galicia
Bognár István, 38 éves 1915. dec. 25. Mezőlaborc, eltűnt,
Bóta Lajos 21 éves 1917 Podovicz, Galicia
Böddi István 24 éves 1917. dec. 31. Novojnice, Oroszország
Brindza József      
Czerovszki János 27 éves 1920. dec. 31. Piave
Faragó István 34 éves 1917. dec. 31. Oroszország, ismeretlen helyen
Inczédi András ? 1915. dec. 6. Kobeleb, hadimunkás
Jáger József 33 éves 1917. dec. 31. Orosz harctér
Juhász Sándor 25 éves 1915. okt. 7. Prága, katonai kórház
Kisjuhász Sándor 37 éves 1917. dec.31. Szerbia, harctér
Kiss Balázs 25 éves 1917. dec. 31. Szerbia
Kiss István 22 éves 1917. dec. 31. Oroszország
Kiss László 29 éves 1917. dec. 31. Olaszország
Láncos István 26 éves 1920. dec.31. Olasz harctér
Lánczos József 26 éves 1915. jan. 16. Nowo-Nikolajewsk, Szibéria
Nagy Sándor 35 éves 1917. dec. 31. Szerbia, gyalogos, hadifogság
Német István 42 éves 1917. dec. 31. Belgrád
Németh János ? ? ismeretlen
Paczalos Pál 35 éves 1917. dec. 31. Oroszország
Péli Ferenc 36 éves 1916. márc. 28. Razance, Bukovina
Pető Lajos   1917. júl. 24. Josefowka (Galicia)
Polák Ferenc 32 éves 1920. dec. 31. Albánia
Salga István 31 éves 1914. szept. 12. Komoró, Galicia
Staskó István 30 éves 1914. jún. 14. Szerbia, honvéd
Szabó Antal 25 éves 1917. dec. 31. Olasz harctér
Szabó Mátyás 33 éves 1921. dec.31. Orosz harctér
Szántó István 31 éves 1917. dec.31. Orosz hadifogság
Szabó Mihály 41 éves 1920. dec. 31. Olasz harctér
Szimarokov, Vaszilij Timofej   36 éves 1916. nov. 12. Orosz hadifogoly, mh. tüdőbajban
Taskó András ? 1915 Csita
Taskó István 29 éves 1917. dec.31. Orosz harctér
Tassi József 18 éves 1916 Hutawercholuska, Galicia
Terenyi Mihály ? ?  
Turupuli László 21 éves 1914. nov. 17. Skvanicze
Varga Lajos ? ?  

A felsorolásban kitűnik Vaszilij Szimarokov orosz hadifogoly, akit halála után helyben temettek el. Ez megerősíti azt a kevéssé ismert tényt, hogy Ladánybenén és Lajosmizsén - s általában PestPilis-Solt-Kiskun vármegye több településén 1915-től orosz hadifoglyokat kérhettek a községek a sürgős mezőgazdasági munkák elvégzésére. Anynyi bizonyos, hogy 1947 decemberében a község 14 hadiözvegyet, 18 hadisegélyben részesültet és 20 hadirokkantat tartott nyilván, akik első világháborús pusztítás áldozatai voltak. 194

Az 1918-19-es őszirózsás forradalom, majd a tanácsköztársaság nem kerülte el Ladánybenét annak ellenére, hogy igen kevés adattal rendelkezünk arról, hogy mi is történt e pár hónap alatt. Ladánybenén is megalakult a direktórium, melynek élére Berényi Illés (1865-1938) állt. 1919 tavaszán Lajosmizséről Nagy Tamás és Nyisztor György jártak Ladánybenére, ahogyan akkor mondták, „agitálni." Ők segítettek abban is, hogy a Földmunkások és Kisgazdák Országos Szövetségének helyi szervezete létrejöhessen. 195 A Szövetség megpróbálta a helyi készleteket igazságosan elosztani, de nem volt könnyű feladat. Berényi Illés jelentéséből megtudjuk miért:

„A Szövetség tagjai állításuk szerint tudomással bírnak arról, hogy a községbeli gazdák egynémelyike a fejadagnál jóval nagyobb készleteket rejteget s azt takarmányozásra felhasználva az emberi élelmezés elől elvonja. Az említett Szövetség tagjai, hogy községünk lakosságának élelmezését biztosítsák, szívesen vállalnák ezen elrejtett készletek felkutatását.'' ' 196

Az alispán egy hét múlva már rendelkezett arról, hogy a törvényt tartassák be, ugyanakkor a közellátási hivatal is utasította Ladánybene elöljáróságát, hogy a „községben előforduló közélelmezési visszaélések ügyében folyó év március 14-én kiadott 1659/1919. számú rendeletnek haladéktalanul tegyen eleget." 197

A községi direktórium pecsétjének

Már április elején megmozdulások történtek - először Lajosmizsén - a tanácsköztársaság helyi rendeletei ellen. A községi direktóriumot és a szövetség tagjait menekülésre kényszerítették, és a feldühödött tömeget csak a Lajosmizséről kivezényelt lovas vörösőr osztag Bathó Márk kovácsmester és mások vezetésével tudta feloszlatni, és a vezető egyéneket letartóztatni. A szemtanúk szerint: „Aletartóztatottak feleségeinek könyörgésére elma radt a perbefogás, csupán megfogadtatták velük, hogy nem tesznek semmit a proletárdiktatúra ellen."198

Az egyszerű feliratos direktóriumi pecsét („Községi Direktórium Ladánybene") hasonlóan a lajosmizseihez, május elején már használatban volt. 199 Több családban emlékeztek még arra, hogy Örkénytáborból az ottani - rövid ideig állomásozó vörösőrség sokszor járőrözött a községben. Sőt, 1919 júliusában még egy házasságkötés is történt Prekup Miklós vöröskatona és a ladánybenei Drevenyák Ilona között. A tábori parancsokság engedélyezte a házasságot, amit hivatalos levélben közölt Ladánybene község direktóriumával. A házasság nem ment teljesen simán, mivel Prekup Aradon született, és „nevezett anyakönyvi kivonata hiányában személyi adatai saját bemondása alapján" lettek felvéve. Ezért a házassághoz külön engedélyt, az alsódabasi járási direktórium elnöke adott.

A direktórium tagja volt még Bathó Pál, aki Bagó József és Latóczky József gazdát letartóztatta. A kommün után a két gazda bosszút állt, Bathót egy kocsi után kötve vonszolták a faluban, ahol egy vályúnál - a község szemeláttára - olthatta szomját. A kommün alatt több „klerikális" és „ellenforradalmi" vezetőt Kecskemétre hurcoltak, köztük Scultéty jegyzőt is, akit azonban több gazda kérésére hamar szabadon engedtek.

A Monarchia lezárását és Ladánybene történelmének ezt a fejezetét, a Nemzeti Hadsereg által helyreállított „rend" zárta le. A hadsereg a rekvirálás során 100 mázsa terményt gyűjtött be, amit a községházánál őrizték. A szegényes ellátás és a sok nélkülöző család miatt, a vezetők 50 mázsa rozst osztottak szét. 200 A kérelem amit Scultéty Gyula jegyző az alsódabasi alispáni hivatalhoz intézett, jelentős alappal bírt, „Ladánybene községben az ellátatlanok száma 674." Ez azt jelentette, hogy a háború miatt családfő nélkül maradt özvegyek, idősek, hadiárvák és rokkantak a község egyharmadát tették ki. 201 Hogy a világháborúból felocsúdó községben lassan helyreállt a rend az is bizonyítja, hogy a szeszfőzde beindult. A két üsttel működő szeszfőzdében a 100 literes üst óradíja 10, a 130 literes üsté pedig óránként 13 korona volt. Száz főzési napra a község 14880 korona bevételt könyvelt el. 202

Az 1919-es tanácsköztársaság és az azt követő megtorlás, az egész országot érintette. A Héjjas Iván és Franczia Kiss Mihály által vezetett megtorló terrorcsapatok azonban elkerülték a községet annak ellenére, hogy az ilyen speciális feladatokkal megbízott különítmények 1919 végén még garázdálkodtak a Duna-Tisza közén. 203 A lajosmizsei vérengzés igen nagy port vert fel, s talán ennek és a közfelháborodásnak volt köszönhető az, hogy Nemzeti Hadsereg csak rövid ideig tartózkodott a környéken, így Ladánybene lakossága megmenekült az atrocitásoktól. Később azonban alattomosabb következménye lett a szélsőséges elemek által szított ellenségeskedésnek: a 73 éves Berényi Illést, ismeretlen tettesek egy éjszaka egyszerűen agyonverték. A halotti anyakönyvben csak ennyit vezettek be:„Bordák többszörös törése, belső elvérzés. Erőszakos halállal múlt ki. A „kommunizmus" alatt 1918-19-ban direktóriumi elnök volt Lbenén." 204 Még az 1930-as évek közepén is történetek támadások azok ellen, akik valamilyen szerepet vállaltak (pl. Tóth Kálmán) a tanácsköztársaság idején. 205

A korszak végleges lezárását jelentette az, hogy a környék gazdáinál dolgozó hadifoglyokat hazaengedték, vagy inkább kicserélték. Egyedül az orosz (ukrán) hadifoglyok helyzete alakult másképpen, mivel közülük többen nem kívántak hazatérni „ad dig, amíg a bolsevizmus tart." Lajosmizsén hét orosz hadifogoly folyamodott letelepedési engedélyért, de Benén csak a már említett Surigin Mihály kérte maradását. Indokul azt hozta fel, hogy nem akar a bolsevizmusba visszatérni, mivel „közös háztartásban él egy nővel, kit el akar venni." 206 A helyi emlékezet szerint, jó néhányan megszerették a falut és maradtak volna, de a „többiek agitálására inkább a hazamenetelt választották" - mint egy idősebb benei lakos mondta.

Ladánybenén elkezdődött a Horthy-korszak.

 

Lábjegyzet:

1 Prot. Sen. 1841. júl. 3, Jászladány, SZML.

2 Prot. Sen. 1841. jul. 3, Jászladány, SZML.

3 Bagi Gábor, „Adalékok a kiskunsági jász puszták népességéhez," In Juhász Antal szerk., Migráció és település a DunaTisza közén, Szeged, 1997, 19-36. az eredeti dokumentum a Szolnok Megyei Levéltár Jászkun Kerület közgyűlési iratok, 1826, 4. fasc. 695. sz. Ez a jászberényiek által birtokolt Benére vonatkozott.

4 Fekete Lajos, A jászkunság története, Debreczen,  1861, 135, című munkájában említi, hogy „Lajos, Mizse, Bene, melynekk felét Jász-Berény, felét pedig Ladány bírja."   Érdekes azonban, hogy a könyv megjelenésekor (tehát 1861ben) a szerző nem említi a puszták kétséges hovatartozását, és az egyre növekvő népességet, pedig ekkor ez már komoly kérdésként merült fel a pusztákon lakó népesség körében.

5 Bárth János, „Településtörténeti és népesedéstörténeti változások a Duna-Tisza közén a magyar újjászületés századában," In Bárth János szerk., Ezer év a Duna-Tisza közén, Kecskemét, 2001, 59.

6 Az Örkényi adatokra utal Ragasz László, Örkény község története I. Örkény: Nagyközségi Önkormányzat, 2001, 67, 81. old.

7 Jászberény, Házasultak Anyakönyve, SZML.

8 Örkény r. kath. kereszteltek anyakönyve, OL, A 5188.

9 Örkény r. kath. kereszteltek anyakönyve, OL A 5188.

10 Kecskeméti r. kat. anyakönyvek, MOL Filmtár, A5114.

11 Örkény r. kath. kereszteltek anyakönyve, OL A 5188.

12 Örkény- Pálmonostor, Házasultak Anyakönyve, OL A 5189.

13 Örkény- Pálmonostor, Házasultak Anyakönyve, OL A 5189.

14 Kecskeméti r. kat. anyakönyvek, MOL Filmtár, A5114.

15 Kecskeméti r. kat. anyakönyvek, MOL Filmtár, A5114.

16 Kecskeméti r. kat. anyakönyvek, MOL Filmtár, A5114.

17 Czagányi László, Tatárszentgyörgy története. Budapest: Zrínyi, 1990, 103.

18 Szabó László, „Jászsági kirajzás és a jász puszták benépesítése a 19. században." In Juhász Antal szerk., Migráció és település a Duna-Tisza közén, Szeged, 1990, 43.

19 A nemesek összeírását lásd a 3 Megyebéli Nemeseknek Javai és Cselédgyei Összveírása, 1829/30. Szolnok Megyei Levéltár, Jászladány Iratai.

20 Szabó, „Jászsági kirajzás és a jász puszták benépesítése a 19. században," 25.

21 Szabó, „Jászsági kirajzás," 23-24.

22 Pesty írja Kerekegyháza 1857-es osztásáról: „Hajdan a' községnek minö elnevezése volt, ismeretlen, mert ezen község akként alakíttatott: hogy 1857ik évben az Árokszállás város által az egyes föld birtokosok között az addig volt puszta birtok aránylag szét osztatván," lásd Bognár András szerk., Pesty Frigyes Helynévtárából, I. Jászkunság. Kecskemét-Szolnok, 1978, 94.

23 Jászkun Főkapitányi iratok, 1850-54, VII. A-E, 1290/850, SZML.

24 Acta Parochiarum Lajosmizse, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár, 1482/1855, Vác.

25 A közigazgatási államosítás kifejezés Bánkiné Molnár Erzsébettől származik, és jól illusztrálja a Jászkun Kerület megszűnésének utolsó évtizedét, lásd „A Jászkun kerület betagolódása Magyarország polgári tulajdon-és jogrendszerébe." Cumania 20, 2004, 219.

26 A jász öntudat meghatározását lásd Szabó László tanulmányában, „A jász etnikum sajátosságai," A jász Múzeum Évkönyvel975-2000, Jászberény, 2001, 177-190.

27 Fodor Ferenc, A jászság életrajza, Budapest: Szent István Társulat, 1942, 103-105.

28 A puszták elszakadása elleni tiltakozásokat lásd Jászkun Kerület Közgyűlés Iratai, Hivatalos Tudósítások, 30., 1861, SZML.

29 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1853. márc. 12, 1853-1858, SZML.

30 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1853. ápr. 9. gyűlés. 1853-1858, SZML.

31 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1853. ápr. 9. gyűlés, 1853-1858, SZML. Jászapáti két csárdáját szintén jelentős földterülettel és jószágtartási engedéllyel adta bérbe még 1845-ben, lásd Rusvay Lajos, jászapáti története, Jászapáti: Jászapátiak Baráti Egyesülete, 2003, 204.

32 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1853. dec. 17, 1853-1858, SZML.

33 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1853. ápr. 2 és nov. 19, 1853-1858, SZML.

34 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1854. febr. 4, 1853-1858, SZML.

35 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1854. nov. 13, 1853-1858, SZML.

36 Szabó István és Szabó László, „Jászladány," in Tóth Tibor szerk., Adatok Szolnok megye történetéből 1. kötet, Szolnok: Szolnok Megyei Levéltár, 1980, 366.

37 Jankovich adatait közli Szabó István, "Kísérletek az alföldi tanyarendszer megszüntetésére az 1780-as és 1850-es években," In Szabó István szerk., Agrártörténeti tanulmányok, Budapest: Tankönyvkiadó, 1960, 172.

38 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1855, máj. 31, 1853-1858, SZML.

39 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1855. jún. 2, 1853-1858, SZML.

40 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1857. jún. 22, 1853-1858, SZML.

41 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1856. márc. 16, 1853-1858, SZML.

42 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1856. máj. 1. 1853-1858, alapján, SZML.

43 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1856. máj. 1 és 12, 1853-1858, SZML.

44 Jászladány Tanácsi Jegyzőkönyv, 1867 jan. 26, 1867-1868, SZML.

45 Major János a benei csősz, betegsége miatt mondott le, Jászladány Tanácsi Jegyzőkönyv, 1867. ápr. 23, 1867-1868, SZML.

46 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1853. márc. 18, 1853-1858, SZML.

47 Jászladány Tanácsi Jegyzőkönyv, 1867. ápr. 23, máj. 19, és júl. 7, 1867-1868, SZML.

48 Jászladány Tanácsi Jegyzőkönyv, 1867. aug. 8, 1867-1868, SZML.

49 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1855. jún. 27, 1853-1858, SZML.

50 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1855. júl. 11, 1853-1858, SZML.

51 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1857. jún. 22, 1853-1858, SZML.

52 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1855. ápr. 28, 1853-1858, SZML.

53 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1856. márc. 29, 1853-1858, SZML.

54 Jászladány Tanácsi Jegyzőkönyv, 1867. ápr. 23, 1867-1868, SZML.

55 Jász-Kun-Kerület, Alkapitányi Közigazgatási Iratok, Puszták Iratai, 1872-73, SZML.

56 Érdekes összehasonlítani ezeket az adatokat a még ennél is nagyobb állatszámmal (igaz, nem szarvasmarhában) Jászapáti város Kocsér pusztáján, ahol 1842-ben 3000 szarvasmarha, 1219 ló, 7000 juh, és 500 sertés legelt, lásd, Rusvay,/íísziapáti története, 2003, 223.

57 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1855. jún. 2,1853-1858, SZML.

58 Jászladány Tanácsi Jegyzőkönyv, 1867. ápr. 23, 1867-1868, SZML.

59 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1857. jún. 22, 1853-1858, SZML.

60 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1854. ápr. 29, 1853-1858, SZML.

61 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1856. máj. 12, 1853-1858, SZML.

62 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1856. febr. 25, 1853-1858, SZML.

63 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1856. máj. 12. 1853-1858, SZML.

64 Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1856. máj. 24, 1853-1858, SZML.

65 Jászladány Tanácsi Jegyzőkönyv, 1867. márc. 11, 1867-1868, SZML.

66 Jászladány Tanácsi Jegyzőkönyv, 1867. máj. 19, 1867-1868, SZML

67 1855. májusában Ozoroszky István főbíró és Cilinger Lajos tanácsnok tartózkodott Benén: „gyapjúnyírás, egyrészbeni eladás, a lábas jószágoknak eszközölt összeírásának" céljából, Jászladány Község Tanácsi Jegyzőkönyve, 1855 máj. 31, 1853-1858, SZML.

68 Igaz, hogy ugyanezt a földet egy évvel előtte a pusztagazda „illetéktelenül fel szántott." Jászladány Tanácsi Jegyzőkönyv, 1867. febr. 23, 1867-1868, SZML.

69 Jászladány Tanácsi Jegyzőkönyv, 1867. jún. 15, 1867-1868, SZML.

70 Jászladány Tanácsi Jegyzőkönyv, 1867. aug. 3. 1867-1868, SZML.

71 1882-ben például Zana András és Antal István volt jászladányi lakosok - és templombírók - 1859-1878-ik pénztárszámadásainak átvizsgálását rendelte el a tanács. A gyanú: pénzhiány. Egy hónap múlva pedig Kuklerik János lelkész, 1874-es hirtelen „bizonytalan és ismeretlen helyre távozása" miatti adóssággal foglalkozik a tanács. Lásd Jászladány, Tanácsi Jegyzőkönyvek, 1882, márc. 1. és ápr. 13, SZML.

72 Igazság ügyminiszteri rendelet 1871. nov. 2-án a 9224. szám alattiakban foglaltak szerint „A kunszentmiklósi kir. járás bíróságtól a jászberényi Bene-puszta a kecskeméti kir. járásbírósághoz osztatik." JászKun-Kerület, Alkapitányi Közig. Iratok, Puszták Iratai, 1872. febr. 1.1872-73, SZML.

73 Az 1867-ben készült „1864. évi elmaradott pótadó" listáját lásd Jász-Kun-Kerület Alkapitánya, Közigazgatási Iratok, Puszták Iratai II, 1867-1871, SZML.

74 Magyar Korona Országainak Helységnévtára, Bp.1873, 94.

75 Az alföldi tanyatelepülés kialakulásának történeti, földrajzi és néprajzi irodalma nagy, és ezért csak utalok a klasszikus munkákra, Erdei Ferenc, Magyar tanyák. Budapest: Atheheum, 1942, Györffy István, Magyar falu, magyar ház. Budapest, 1943, Mendöl Tibor, Általános településföldrajz. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1963, Szabó István, jobbágyok parasztok. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1976. A tanyakérdés ujabb értelmezését - Erdei és Mendöl vitáján keresztül Szilágyi Zsolt dolgozta fel, „Erdei és Mendöl - a tanya." Agrártörténeti Szemle XLV No. 2-3, 549-564.

76 A farmtanyák eredetéről és a tanyaközség kapcsolatáról a néprajzkutató Bárth János tanulmányát - ahol Ladánybene ennek tipikus jász példájaként szerepel - használtam fel, „Település," In Paládi-Kovács Atttila szerk., Magyar Néprajz. Anyagi kultúra 3. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1997, 79.

77 A magyar néprajzkutatás elmúlt ötven évének egyik legnagyobb irodalma, a tanyarendszer kialakulásának történeti és táji jellegzetességeivel foglalkozik. Újabb összefoglalását lásd Bárth, „Település," 1997, és Hoffmann Tamás, „A tanyák (és a keletkezésükkel kapcsolatos elképzelések a magyar szakirodalomban)," in Novak László Ferenc szerk., Gazdálkodás az Alföldön. Földművelés, Nagykőrös: Arany János Múzeum, 2002, 127-144.

78 Összehasonlításként, a békési tanyatípus jellegzetes formája például a tanyautca, tanyasor és az útmenti tanya, lásd Becsei József, Békéscsaba, Békés, Gyula és tanyavilágának településmorfológiája. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1983, 88-90.

79 A földosztással kapcsolatban lásd Bánkiné Molnár Erzsébet, „A jászkun tőkeföld és használata." Bárth Dániel - Laczkó János szerk., Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére. Kecskemét: Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete, 2004, 181-195.

80 Lásd Juhász Antal elemzését a jászladányiak kitelepüléséről: „Megtelepedés és életmód a jászsági települések által megváltott kiskunsági pusztákon," In Bánkiné Molnár Erzsébet, Hortiné Bathó Edit és Kiss Erika szerk., A Jászkunság kutatása 2000. Jászberény-Kiskunfélegyháza: Jász Múzeumért Alapítvány, 2002, 73.

81 Közigazgatási iratok, Jászladány, Közig. Iktató, 1875. jún. 12, 1232-2877, SZML.

82 Közigazgatási iratok, Jászladány, Közig. Iktató, 1874. június 19. 1232-2877, SZML.

83 Közigazgatási iratok, Jászladány, Közig. Iktató, 1875. okt. 16, 1232-2877, SZML.

84 Közigazgatási iratok, Jászladány, Közig. Iktató, 1875. júl. 1232-2877, SZML

85 Közigazgatási iratok, Jászladány, Közig. Iktató, 1875. júl. 28, 1232-2877, SZML.

86 Jászladány, tanácsi Jegyzőkönyvek, 1882. ápr. 1, SZML.

87 Kecskemét város tanácsának közig, iratai,  1875, IV,  1908/b, BKMÖL, Kecskemét. A Fischer család az eredetileg Schwarcz birtokból vásárolt földet a Madaras környékén.

88 Közigazgatási iratok, Jászladány, Közig. Iktató, 1875. szept. 18 és október 18, 1232-2877, SZML.

89 Közigazgatási iratok, Jászladány, Közig. Iktató 1875. nov. 3, 1232-2877, SZML.

90 Ismerjük Zana László kérelmét, aki pont ezért kéri az 1877-es adófizetés elengedését, Kecskemét város tanácsának iratai, Közig. Iratok, IV 1908/b, 7778/1876, BKMÖL.

91 Bathó Mór, A jászkunkerületekben 1869. december 31. megkezdett népszámlálás eredménye a népszámlálási adatok alapján. Jászberény: Litassy Testvérek Kiadása, 1873.

92 Bathó szerint, a 34682 holdat kitevő három pusztán 1869-ben összesen 3281 ember lakott, akikből csak 96 volt helvét (protestáns) vallású. Hogy a tanyákról nem kapunk teljes képet azt bizonyítja, hogy csak 6 magánépületet írtak öszsze. Az állatokra nézve alaposabb a kimutatás, de minden kétséget kizárólag ezek nagytöbbsége jászladányi és jászberényi tulajdonban voltak: ló 1050, szamár 19, szarvasmarha 1992, juh 6275, sertés 1783, méhkas 71.

93 Galgóczy Károly, Pest Pilis Solt Kiskun Megye Monográphiája III. rész. Budapest, 1877, 265.

94 Magyar Korona Országainak Helységnévtára, Budapest, 1873, és 1877.

95 Kecskemét Város Tanácsának Iratai, Közig. Iratok, IV 1908/b. 2692/1877, BKMÖL.

96 Jászladány, Tanácsi Jegyzőkönyvek, 1882. június 24. SZML.

97 Jászladány adó csökkentés miatt fordult a Pénzügyminisztériumhoz, lásd Jászladány, Tanácsi Jegyzőkönyvek, 1882. júl. 17. SZML.

98 Bárth János, „Település," 1997, 79.

99 A tanyasor kialakulásáról és Szank betelepüléséről lásd Janó János, Falu a pusztában. Szank község települése és népesedése a XIX. században. Kecskemét: Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete, 2002, 29-31. 100 1880. Ladány-Bene puszta adóközség Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyében. Szerkesztette, felmérte és a helyszínelésnél bejárta Deseő Imre s. mérnök, felvette Novacki Zsigmond mérnök, és Kracun Miklós s. mérnök. Körzeti Földhivatal, Kecskemét.

101 A Homokhátság tanyáinak történeti és területi bemutatása még várat magára, példaként lásd Balassa M. Iván, A parasztház története a Felföldön. Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 1994.

102 Ladánybene részéről Zana Ágoston, Zana József, Lengyel János, Lázár Mátyás, Lázár Fábián, Lázár János, Lázár Elek, P. Szabó András, Fejér István, Fischer Miksa, és Kalmár József írta alá az egyezséget, lásd Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye számvevőségének iratai (1871-1945), IV 413, PML.

103 Jegyzőkönyv másolat, 1878. január 28. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye számvevőségének iratai (1871-1945), IV. 413, PML

104 Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Számvevőségének Iratai, Jászlajosmizse, 1878, IV. 413 - c, PML.

105 Jászlajosmizse 1878-1892, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye számvevőségének iratai (1871-1945), IV 413, PML. Az italmérési jog azt jelentette, hogy minőségi bor és pálinkamérésre kaptak engedélyt a község területén. Az italmérési szerződésben volt egy érdekes, régi jászkun szokásjogra való hivatkozás, hogy november, december és január hónapokban a helyi termelőknek joguk volt házuknál bort és törkölypálinkát árusítani. Ez II. József 1785-ös rendelete volt, amelyben a király engedélyezte a redemptus és irredemptus gazdáknak az italmérést.

106 Jegyzőkönyv, 1879. március 5. Acta Parochiarum Lajosmizse, 824/1879, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár, Vác.

107 A ladánybeneiek levele a váci püspöknek, 1878. május 23. Lajosmizsei Adattár és Helytörténeti Archívum.

108 A kényes ügyek aktái nem bukkantak fel, de az Örkényi plébános tiltakozó leveleit iktatták a járási hivatalban, lásd Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye Iktatókönyv, a Pesti Közép Járás főszolgabírójának iratai. IV 439, 1868, PML.

109 Jegyzőkönyv a Lajos-Mizse községe házánál felvétetve 1878. jún 4. Lajosmizsei Adattár és Helytörténeti Archívum.

110 A 100 forintról szóló Kötelezvény 1879. június 18-án Berente István, Zana Ágostos, Lázár Fábián, és Lázár István ladány-fél-benei birtokosok, valamint Kucsera Ágoston Örkényi plébános aláírásával készült. Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek.

111 Fundatio Lajosmizse, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár, Vác. A Lázár-féle fakeresztet még 1910-ben felújították 140 koronáért. A Rostás kereszt alapítványa 20 forint volt 1885. júl. 15-én. Béki István a kereszthez 500 korona alapítványt is ajánlott fel 1922. márc. 16-án. A keresztek és alapítványok listáját a pontos adatok hiányában az alapítványok (Fundatio) között, valamint a (hiányos!) átadási listákon lehet követni lásd, Acta Parochiarum Lajosmizse, 5713/1908, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár.

112 A Szerződés egyik eredeti példánya, 1879. július 6. Lajosmizsei Adattár és Helytörténeti Archívum.

113 A stóla illeték volt: „Kap a tisztelendő lelkész úr a szomszéd községekben bevett szokás szerint énekes misétől 1 ftot, olvasott misétől 50 kr. Öreghalottól í frt, kis halottól 40kr. Koporsó szeneléstől 1 frt. Liberától 1 frt. Gyermekágyasok és menyasszonyok avatásától 30 kr. Esketésért délelőtt délután 1 frt. Anyakönyvi kivonatokért darabonként 1 frt." Lásd, Szerződvény, 1879. január 19. 427/1879, Acta Parochiarium Lajosmizse, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár, Vác. A szerződést a járási szolgabíró január 31-én, a váci püspök február 16-án hagyta jóvá.

114 A szerződés 1888. december 10-én meg is köttetett, Acta Parochiarum Ladánybene, 1598, 1889, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár.

115 Lásd Neszveda István püspöki alhelynök levele Czeisz József lelkésznek Jász-Lajos-Mizsére, 1879. szeptember 17. Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek.

116 Neszveda István szentszéki elnök levele Czeisz József Lajos-mizsei lekész úrnak, 1880. május 22. Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek.

117 Schola Lajosmizse, 1888. december 27. Váci Püspöki és Káptalani Levéltár.

118 Fekete András bejegyzése a ladánybenei Historia Domusban, A Ladánybenei róm kat. lelkészség története 1937. szeptember 5-től, 6-7, Ladánybenei Plébánia Irattára.

119 Lásd a lajosmizsei templomnál az 1905. jan. 23-án Antal István h. plébánosnak történt átadáskor meglevő Kegyes Alapítványok listája, Acta Parochiarum Lajosmizse, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár.

120 Zana József levele a váci püspöknek, Schola Lajosmizse, 1879. február 16. Váci Püspöki és Káptalani Levéltár.

121 Neszveda  István  püspöki  alhelynök  levele  Czeisz József lelkésznek Jász-Lajos-Mizsére,   1879.  szeptember  17. Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek.

122 Jegyzőkönyvi kivonat mely felvétetett 1880. év január 14. puszta Ladány Benén iskolaügyben tartott lakossági gyűlésről. Zana Ágoston v. elnök. Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek.

123 Összehasonlításképp jegyzem meg, hogy több település korai történetében játszottak kiemelkedő szerepet tanítók, kántorok,   papok,   ilyen   volt   például   Szalkszentmárton   kántortanítója   Kardos   István,   lásd   Majsai   Károly, Szalkszentmárton  község népoktatásának  története.  Iskolák - óvodák.  Kezdettől napjainkig.   Szalkszentmárton: Szalkszentmárton Község Önkormányzata, 1998, 55-64.

124 Levél, 1878. június 28. Lajosmizsei Adattár és Helytörténeti Archívum.

125 Antal József váci püspök levele Czeisz Józsefnek Lajos-Mizsén, 1880. május 6. Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek.

126 Levél Constantin püspöktől Sághy Imre tisztelendőnek Lajos-Mizsére, 1897. június 24. Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek.

127 Jegyzőkönyv mely felvétetett puszta Ladány-Benén 1881. év február hó 21én tartott iskolaszéki gyűlésről. Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek.

128 Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye Számvevőszékének Iratai, Jászlajosmizse (1877-1945), IV 413-c, PML.

129 Jegyzőkönyv mely felvétetett puszta Ladány-Benén 1886. évi február hó 16-án tartott lakossági gyűlésről, Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek.

130 Jegyzőkönyv mely felvétetett puszta Ladány-Benén az  1886.  évi Február hó  16án tartott iskolaszéki gyűlésről, Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek.

131 A régi oltárkövet, Járvás József plébános Vácra küldte ellenőrzés céljából, lásd  1899.  február  17-i levelét Acta Parochiarium Ladánybene, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár, 763, 1899.

132 Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek. 1898. mars. 2.

133 Virter Lajos levele Járvás József lajosmizsei lelkésznek, Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek. 1899. november 21.

134 Kötelezvény, Kelt Puszta Ladány-Benén, 1899. évi ápril hó 16án, Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek.

135 A pénzügyi nehézségeket jelzi Constantin püspök Sághy Imre tisztelendőnek írt levele, amelyben kéri a pusztaladányi gondnok (Lázár Fábián) által beszedett pénz befizetését a váci pénztárba. Levél Constantin püspöktől, 1893. január 11., Ladánybene Irattára, Egyházi Ügyek.

136 A két elismervény a puszta-ladány-benei párbérről (Sághy Imre lelkész aláírásával), a másik a díjazásról, Berente István aláírásával, a ladánybenei Berente család tulajdonában található.

137 A Ladány Bene puszta rom. kath. hitközség költségvetése az 1898-ik évre, a Berente család tulajdonában található dokumentum.

138 Jászlajosmizse 1885-ben már hat tanítót foglalkoztatott a gyermekek oktatására. Az iskolák kiadása a község éves kiadása között a második helyen szerepelt 2502 forinttal, az első a hivatalnokok és szolgák fizetése volt. Kimutatás az iskolaügyi kiadások és tanítói fizetésekről Jászlajosmizse községben az 1886ik évről, Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Számvevőségének Iratai, Jászlajosmizse, 1886, IV 413 - c, PML.

139 A Ladány Bene pusztai népiskola gondnoki naplója az 1898. évről, a Berente család tulajdonában.

140 Schematismus cleri dioecesis Vaciensis, Vác: Typis Alexandri Mayer, 1890, 205.

141 Lásd Czeisz József plébános és iskolaszéki elnök összeírása, Schola Lajosmizse, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár, 3230/1880, Vác.

142 Schematismus cleri dioecesis Vaciensis, 193.

143 Pecséttel ellátott levélmásolat „Kimutatás a ladány Bene puszta 1898/9. évi összes tanköteleseiről," készítette Járvás József lelkész, iskolaszéki elnök, aláírta Szórád főbíró és Piroska Gyula jegyző, Jász-Lajosmizse, 1899. május hó 28.

144 Lásd Ladánybenei községi elemi iskola iratai, 1898-1916, BKMÖL. VIII. 271. Előmeneteli és mulasztási napló. 1, 2.

145 A Homokhátság szokásainak és gyermekjátékainak kutatása még várat magára. Az első lépéseket Kriston Vízi Józsefnek köszönhetjük, játékosok, vígságtevők a Duna-Tisza közén, Kecskemét: Kecskeméti Lapok Kft, 2004.

146 A lajosmizsei tanítói állást a mizsei tanító, Ruzsinszky Alajos kapta meg, aki már évek óta kérvényezte a tanyasi iskolából való áthelyezését. Lásd az 1899. október 10-i iskolaszéki ülés jegyzőkönyvét, Schola Lajosmizse, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár, Vác.

147 A jelentéseket lásd Schola Lajosmizse, 4882/1904 és 4566/1904, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár, Vác.

148 A kutatás, „honfoglalók" és „menekülők" kategóriában láttatta az első tanyák tulajdonosait, Für Lajos, „A belterjes tanya," In Pölöskei Ferenc - Szabad György szerk., A magyar tanyarendszer múltja, Budapest, 1980, 216-171, és Juhász Antal, „Öttömös településtörténete," Móra Ferenc Múzeum Evkönyve, 1986, 125-135.

149 Hasonló településmaggal találkozunk a Homokhátság másik, 1907-es alapítású községénél, Bocsa esetében is, lásd Juhász Antal, „Bócsa." Cumania 19, 2002, 261-356.

150 Dr. Schwartz Soma igen előkelő helyet vívott ki magának, jelentős birtoka és állatállománya révén Lajosmizse leggazdagabbjai közé tartozott. 1897-ben már 609 holdnyi földbirtoka volt, és a környék legnagyobb sertéstenyészője lett 1678 darab sertéssel, lásd A magyar korona országainak gazdacímtára, Budapest: Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, 1897, 236-237. Az orvos 1898-ig látta el a két községet, aztán Gyónra, felesége családjához költözött. Utána a szintén zsidó vallású Bíró Ármin került Lajosmizsére és Ladánybenére. Dr. Bíró sírja a lajosmizsei zsidó temetőben van.

151 Központ Statisztikai Hivatal, 1990. évi népszámlálás. Bács-Kiskun megye adatai, 1992, Budapest: KSH, 294. Hasonlóan az 1850 és 1870 közötti községek népesség számának alakulásáról 1870 előttről még adat sincs, lásd Magyarország Községeinek és városainak népessége a 1850. 1857. és 1870- években. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal, 1984,48.

152 Központ Statisztikai Hivatal, 1990. évi népszámlálás. Bács-Kiskun megye adatai, Budapest: KSH, 1992, 385.

153 Czagányi László, Tatárszentgyörgy története, 1990, 144.

154 A tizenkét homokhátsági település statisztikáját közli, Krajkó Gyula - Mészáros Rezső, szerk., Bács-Kiskun megye gazdasági földrajza, Kecskemét, 1984, 296.

155 V. Tajti Erzsébet, „A szórványtelepülések fejlődésében és a külterületi lakosság lélekszámában bekövetkezett változások a Duna-Tisza közén." Földrajzi Értesítő V, 1956, 73.

156 Az 1906. november 14-én tartott népgyűlésről Antal István november 27-i levelében számolt be a püspökségnek, Acta Parochiarum Lajosmizse, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár.

157 Az önállóság mellett kardoskodott Takács Mihály kocséri plébános, kerületi esperes is, aki a népgyűlés részt vett és arról jelentést írt a püspökségnek,  lásd Takács Mihály április  14-i dátummal ellátott levele, Acta Parochiarum Lajosmizse, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár.

158 Magyar Korona Országainak Helységnévtára, Budapest, 1907, és 1913.

159 „Ladánybene nagyközség lett," Lajosmizse és Kerekegyházi Híradó, 1908, jan. 12. II. évf. 2. sz, 3.

160 Dr. Borovszky Samu, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, I. kötet. Budapest, 1910, 91-92.

161 Alispáni Közigazgatási Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, Pest Megyei Levéltár (PML), IV 408/B, 9556, 1904. október 10.

162 A képviselőtestület döntéseit közölte az akkori Lajosmizsei Közlöny, 1900. szeptember 20., 3.

163 Bakacsy Ernő bíró jelentése, Alispáni Közigazgatási Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, PML, IV 408/B, 9556, 1905. március 16.

164 Bajcsy Gábor levele a váci püspöknek, 1911. nov. 21-én, 5416/1911, Acta Parochiarum, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár.

165 Hívek panaszai különféle ügyekben, 1911. május 31., 5416/1911, Acta Parochiarum, Váci Püspöki és Káptalani Levéltár.

166 A kimutatást lásd „A Ladány Bene pusztai népiskola gondnoki naplója az 1898. évről," készítette Járvás József lelkész.

167 Lásd „Ladánybene hitközség vagyon-leltára, Kelt Lajosmizse 1908. február 20." A kimutatást Bakacsi főbíró és Skultéty jegyző látta el kézjegyével.

168 „Kivonat Lajosmizse község 1907. évi költségvetéséből Ladánybenét illetőleg, Lajosmizsén 1908. február 20." A kivonatot hitelesítette Skultéty jegyző és Bakacsi bíró.

169 Egy 1908-as kimutatás szerint, az iskolában négy katekizmus és bibliai történelemkönyv, két ábécés olvasókönyv és egy számtankönyv volt használatban, lásd „Tankönyv jegyzék. Kelt Ladány Bene 1908. február 20. Berente István, iskolaszéki jegyző."

170 Az egészről egy megkopott „Hagyaték átadó végzés" tudósít a budapesti járásbíróság bélyegzőjével, 1901. november 12-i dátummal. Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek. Érdemes megemlíteni, hogy Dr. Orbay (Richvalszky) Antal első orvosi állása Jászladányban volt, ahol a Benén lévő földekről tudomást szerzett.

171 Dr. Orbay Antal, 1861-től 1891-ig Jász-Nagykun-Szolnok megyei főorvos volt. Liberális felfogásúként, támogatta a Kisújszálláson felállítandó „jótékony intézmény"-nek jelzett bordélyházat, lásd dr. Orbay Antal megyei főorvos jelentése az alispánnak, Szolnok, 1890. február 4., Jászkun Kerület, Alispáni Iratok, 10-12, 1876-1894, SZML. Rövid életrajzát közölte Sugárné Koncsek Aranka, Jász történelmi arcképcsarnok, Jászberény: Jász Múzeumért Alapítvány, 2003 172-173.

172 Eric Wolf, Peasants. Englewood Cliffs: Prentice-Hall, 1966, 2.

173„Jegyzőkönyv mely felvétetett 1907 évi március hó 12én puszta Ladány-Benén tartott rom. kath. lakossági gyűlésről". Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek. Az ügynek volt egy kis pikantériája ugyanis a választásra összegyűltek úgy voltak informálva, hogy a mindenkori jegyző és főbíró automatikusan tagjaivá válnak az új testületnek. Azonban mint erről a püspöki hivatal egy jegyzetben írta, ez nem tényállásnak megfelelő információ. Ezzel a kitétellel lett a jegyzőkönyv hitelesítve április 19-én Virter Lajos püspök helynök által.

174 Berente István hitközségi jegyző levele Mihálovits Ernő esperesnek, 1914. június 15. Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek.

175 Alispáni Közigazgatási Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, PML, IV 408/B, 10731, 1909. március 3.

176 Főispáni Általános Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, PML, IV 401/b, 37, 1911. január 13.

177 A Ladánybenei róm kat. lelkészség története 1937. szeptember 5. 6, Ladánybenei Plébánia Irattára.

178 Működési Bizonyítvány, Scultéty Gyula iskolaszéki elnök, Ladánybene, 1914. március 28.

179 Az elismerést a kecskeméti királyi tanfelügyelő adta ki, 2574/1914-es sorszámmal ellátott levelében.

180 Alispáni Közigazgatási Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, IV 408/B, 38668, 1914. január 25, PML.

181 Károly Emmánuel váci püspök levele Mihálovits Ernő esperesnek, Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek, 1914. november 21.

182 Dr. Forgó Kálmán levele Mihálovits Ernő esperesnek, Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek. 1918. augusztus 4.

183 Püspöki helynöki levél Mihálovits Ernőnek, 1918. március. 8, Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek.

184 Mihálovits Ernő levele a ladánybenei Egyháztanácsnak, Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek, 1920. október 12.

185 Jegyzőkönyv, R. Kat. Egyháztanács, Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek. 1924. aug. 6.

186 Váci püspök levele Mihálovits Ernő esperes-plébánosnak Lajosmizsére, Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek. 1924. december 23.

187 Váci püspöki levél Mihálovits Ernő esperes-plébánosnak Lajosmizsére, Ladánybene Irattára, Egyházi ügyek. 1925. január 22.

188 Berente Pál naplója, hadapród, 22. honvéd gyalogezred, 4. század, 1916. III. 15 - IV. 26. A naplót Munkácson a kórházban írta, majd halála után szülei kapták meg, és azóta is a Berente család tulajdonában van. A naplókról bővebben egy korábbi tanulmányomban írtam, „A szabadszállási Csaplár István naplója. Naplók, feljegyzések, önéletrajzok." Cumania 19, 2003, 121-152.

189 Főispáni Bizalmas Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, PML, IV 401/b, 38, 2915, 1914-1915.

190 Alispáni Közigazgatási Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, PML, IV 408/B, 1658, 1915. május 4.

191 Alispáni Közigazgatási Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, PML, IV 408/B, 31378, 1921.

192 Közigazgatási Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, PML, IV 408/B, 33731-41569, 1922. július 12.

193 F. Szabó Géza szerk., Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Általános ismertetője és Címtára, Budapest, nd, 135.

194 A listákat lásd Ladánybene Közigazgatási Iratok, BKMÖL, XXII. 356, 3571, 1947. december 22.

195 Sápi Vilmos, „A tanácsköztársaság és előzményei Lajosmizsén," In Bognár Lajos - Boder Jenő szerk., Proletártavasz 1919. Kecskemét: MSZMP, 1969, 11.

196 Alispáni Közigazgatási Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, PML, IV. 408/B, 13118, 2001, 1919. március 14.

197 Alispáni Közigazgatási Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, PML, IV. 408/B, 2001, 1905. április 30.

198 Sápi, „A tanácsköztársaság és előzményei Lajosmizsén," 1969, 15.

199 Horváth Lajos, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye pecsétjei 1918-1919. Budapest: Pest Megyei Levéltár, 254-255. Míg a ladánybenei nem, addig a lajosmizsei változott: májusban „Pest Megye Lajosmizse Direktróriuma," júliusban már „Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Lajosmizse Község Direktóriuma" felirattal volt ellátva.

200 Alispáni Közigazgatási Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, PML, IV. 408/B, 11667, 1920. március 19.

201 Érdemes megemlíteni, hogy Újhartyánban az ellátatlanok száma 299 volt. De Kiskunfélegyházán a jelentésben 19325 ember szerepel. Alispáni Közigazgatási Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, PML, IV. 408/B, 28200, 1920. augusztus 6.

202 Alispáni Közigazgatási Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, PML, IV. 408/B, 33106, 1920. november 5.

203 Shvoy Kálmán naplójában többször említi a Héjjas-Prónay-Ostenburg csapatokat és Franczia Kiss Mihály vezette garázdálkodásokat, lásd Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918-1945, Perneki Mihály szerk., Budapest: Kossuth, 1983, 67.

204 A kat. egyház anyakönyvei, halotti anyakönyvezés, 1938. okt. 25, Ladánybene.

205 A fegyelmi vizsgálat Sárközy Kálmán hozzáállása miatt elcsitult. Tóth Kálmán azonban elkerült Ladánybenéről, lásd Sárközy Kálmán önéletrajza, Ladánybene 1957. nov. 13., Kerületi Kir. Tanfelügyelőség Iratai, VI. 502, BKMÖL.

206 Orosz hadifoglyok összeírása, Alispáni Közigazgatási Iratok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, PML, IV 408/B, 31378, 1921.

 

 

  
Következő fejezet