Előző fejezet Következő fejezet

{361} Kézművesség

NAGY VERA

 

     Makó kézműiparának szerkezete, összetétele megegyezik a hasonló nagyságú alföldi mezővárosok iparának szerkezetével. Célja a parasztpolgárság igényeinek kielégítése. Ezt Palugyay Imre a 19. század közepén így fogalmazta meg:

„A vargák, csizmadiák, szűcsök, szűr- és magyar szabók s mindazon magyar mesteremberek, kik a köznép mindennapi szükségű cikkeit állítják elő, nagy számmal vannak, a nélkül azonban, hogy egy vagy másik iparág itt kiválólag űzetnék, vagy nagy tökélyre hozatott volna.”1

Palugyay arra utal, hogy Makón egyetlen iparág sem emelkedett ki annyira, hogy szélesebb körben nagyobb hírnévre tett volna szert. Egy-egy iparág alaposabb megismerésekor azonban fölbukkannak azok a vonások, melyek helyi színezetet adnak az itt folyó kézműves tevékenységnek. Arról a sajátos termelési ágról van szó, melyről Makót az egész országban, sőt külföldön is ismerik: a hagymatermesztésről. Ennek olyan, csak Makóra jellemző eszközkészlete alakult ki, melynek kifejlesztésében a helyi mesteremberek a legkülönfélébb szakmákban kiemelkedő szerepet játszottak. Egy-egy szakma leírásakor ezeket a helyi jellegzetességeket igyekeztünk kiemelni.

Élelmiszeripar

Az elmúlt évszázadokban elsősorban vízi- és szárazmalmok őrölték a környék gabonáját. Szélmalom a 19. század második felében mindössze egy volt a határban.

Az 1828. évi összeírás 43 molnárt említ, Szirbik Miklós 1835-ben mindössze négyet, bár ehhez képest sok malmot sorol föl: „Malom van: vízi 21, száraz 55, ezek között kása tsináló 2, olaj sutúja 7. Mindezek magános emberekéi.”2

Az 1858-i összeírásban találkozunk először gőzmalommal. A másodikat 1866-ban építették. Ezek jóval nagyobb teljesítményükkel fokozatosan háttérbe szorították a vízi- és szárazmalmokat, melyek a 20. századra el is tűntek.3

Néhány olajsutú is működött a városban, a legtöbb – hat – 1858-ban. Palugyay 1855-ben gyárként említi a Gombó- és Nágel-féle repceolajsajtókat.4 1887-ben alapították Horváth István olajmalmát, amely még a 20. század első évtizedeiben is működött.5 Az olajnak a világításban és a böjti táplálkozásban egyaránt nélkülözhetetlen szerepe volt.

A 19. század elején egy, a közepén két szappanfőzőt tartanak számon, ez utóbbiakat céhes mesterekként.6 Csekély számuk azzal magyarázható, hogy a szappant a gazdasszonyok általában maguk főzték. {362}

A korábbi századok statisztikái a mészárosokat kevéssé tartották számon. Az önellátásra törekvő, állattartással is foglalkozó parasztgazdaságokban jobbára saját nevelésű jószágok húsa került az asztalra. Szirbik 1835-ből három mészárszékről tudósít.7 A hentesek és mészárosok jelentősége a polgári lakosság gyarapodásával, a 20. században nőtt meg. A mészárszékekben marhahúst mértek, bizonyos hentesektől – például a Királyhegyesi utcán – csak birkahúst lehetett kapni. Az 1940-es évektől jelent meg a hentesüzletekben a sertéshús. Korábban a paraszti gazdaságokban mindenhol neveltek saját szükségletre sertést; ahol nem, ott is egész disznót vettek levágni. 1929-ben 23, 1939-ben pedig 27 mészárost és hentest sorolnak föl a város monográfiájában.8

Pékek

A 19. század elején, sőt még 1860-ban is egyetlen péket tartottak számon.9 Ez az egy kielégíthette a polgárság igényeit, hiszen a paraszti háztartásokban az asszonyok maguk sütötték a kenyeret, némelyek nem csak saját szükségletre, hanem eladásra is. Ahogyan Szirbik megjegyezte, ”Vagynak az asszonyok között sok kofák is, u.m. kenyér-, kaláts-, petsenyesütők…”10

A századforduló környéki statisztikák szerint a sütőiparban 1900-ban 42 fő, 1910-ben 33 fő dolgozott.11 Ezek a számok – akkor is, ha nem csupán a pékmestereket takarják – jelzik a szakma megnövekedett jelentőségét.

1929-ből ismerjük a sütőmesterek legtöbbjét: Dankó István, Dombi Ferenc, Fazekas Lajosné, Grósz János, Hecskó Salamon, Holcz József, Karácsonyi György, Kardos János, Koczkás János, Lőwenbach Benedek, Weleff András.12 A monográfia fölsorolása azonban nem teljes. Jeles pék ekkoriban Fodor Imre is, akinek műhelye az Eötvös utcában volt. Nála tanult, és szabadult föl három és fél évi inaskodás után 1932-ben Szabó Ferenc (1919), a ma élő legidősebb makói pékmester. Önálló műhelyét 1947-ben nyitotta az Ardics u. 7. szám alatt, ahol 1976-ig dolgozott.

A pékek a lisztet közvetlenül a malmoktól szerezték be. A malmok képviselői keresték meg őket ajánlataikkal. Ha sikerült megegyezniük, „kötést csináltak”, azaz szerződésben állapodtak meg az árban és a mennyiségben. Ez az egyezség kötelezte a malmokat, hogy ha a liszt ára időközben emelkedett volna, akkor is a megegyezés szerinti árban adták a pékeknek; ők viszont kötelesek voltak átvenni az egyezségben szereplő mennyiséget.

A pékműhelyek választéka fehér, félbarna és barna kenyérből állt. Fehér süteménynek nevezték a kiflit, zsömlét, sörperecet, tojásos perecet és a kalácsot. A kenyerek három-, négy-, öt- és hatkilós méretben készültek.

Egy-egy pékség több helyiségből állt: a sütőkonyhában volt a kemence szája. A sütőház az előkészítés színtere, a raktárban a lisztet és egyéb anyagokat tárolták, az üzlethelyiségben pedig az árusítás folyt.

A mesterség szerszámainak többsége a sütőházban kapott helyet. A dagasztásra 3-4 méter hosszú vasteknők szolgáltak. Tetejükön két lehajtható deszkafödél volt a munkaasztal. Kisebb mennyiség dagasztásához hagyományos fateknőket is igénybe vettek. A korszerűbb műhelyekben – így Fodor Imre műhelyében – már a két világháború között sem kézzel dagasztottak, hanem géppel. A dagasztógép mellett itt a 30-as években kiflisodrógépet is alkalmaztak. A tésztát a sütőházban felállított mérlegen mérték. A kisebb szerszámok közé {363} tartoztak a sziták, a partvis, a kenyérvágó kések, a nyers tészta vágására szolgáló négyszögletes fémlap és a vesszőszakajtók. Ezek kerek és ovális formában készültek, nagyobb kenyérnek vagy vekninek.

A sütőházban a kemence szája előtt füles fémedény, strájcetter állt, benne vízzel és  vislivel, azaz nyeles kefével, mellyel bevetéskor és kiszedéskor a kenyeret megmosták. Szabó Ferenc kemencéje akkora volt, hogy három mázsa kenyér fért bele egyszerre. Ehhez igazodott a sütőlapát mérete is,  négyméteres nyéllel.

A kenyér kelesztéséhez egyenletes melegre van szükség, ezért a pékeknek az időjárást is figyelembe kellett venniük. Hidegben jobban be kellett fűteni; ha nagy volt a meleg, akkor pedig a kovászt hidegebb vízzel kellett megkeverni.

Késő délután kovászoltak. A lisztet a teknőbe szitálták, majd úgy tolták csomókba, hogy köztük üres hely, stég legyen. Itt kovászoltak. Ehhez élesztő, víz és liszt kellett. A sörélesztőt hetente Szegedről hordták tízkilós dobozokban. A kovászhoz az elmorzsolt élesztőt vízzel és kevés liszttel összekeverték, majd nyolc, kilenc órán át hagyták pihenni. Ez alatt pihent a pék is.

Éjfél után dagasztottak. Ekkor került vízben föloldott só a tésztába: egy kiló liszthez 2 dkg. A kovászra vödörből öntötték a sós vizet, majd kézzel, vagy ahol volt, géppel dagasztottak. Ezután megint egy órát pihent a tészta, majd következett a stészolás, a második dagasztás, amely „erőt ad a tésztának”. Ezt is pihentetés követte, majd a szakítás.A tésztát akkora darabokra vágták, amekkora kenyeret akartak sütni, majd ruhával kibélelt szakajtókosarakba helyezték. Itt is kelt még egy kicsit.

Sütés előtt a kemencéből kihúzták a parazsat, a tésztát sütőlapátra borították, megvágták és bevetették. A kemence befűtéséhez első fűtéskor szenet vagy ölfát használtak; második fűtéshez a fát elhasogatták, kisebb darabokban rakták a kemencébe, hogy lassabban égjen. Második fűtéshez néha a piacon ízíkszárat vagy rőzsét vásároltak.

A kisebb kenyerek egy óra alatt megsültek, a nagyobbak valamivel tovább maradtak a kemencében.

Kalácsot kilós és félkilós méretben sütöttek, a hosszúkást hat ágból fonták, a kereket négyből. A legtöbb ezekből szombatonként készült, de lakodalmakra, ünnepekre nagyobb mennyiségben rendelni is lehetett.

Szabó Ferenc műhelyében a mesteren kívül az ’50-es évek elején két inas dolgozott. Legnagyobb segítsége azonban mindvégig felesége, Háló Irén volt, ő árusított is az üzletben.

A 20. század első felében még a parasztasszonyok nagy része otthon sütötte a kenyeret, vagy legalább a tésztát elkészítette, s a megdagasztott, kiszakított tésztát vitte szakajtóban a pékhez. Különösen nyáron, hogy ezért ne kelljen begyújtani a kemencébe. Ezt a privát kenyeret vagy ster kenyeret a pék néhány fillérért megsütötte.

Szintén népszerű volt a cserekenyér. Szabó Ferenc működése alatt ez a rendszer mindvégig gyakorlat volt, mert a termelőszövetkezetek aratás után, csépléskor tagjaiknak búzában adták ki a fejadagot. 1945-ig a pékek a cserekenyeret úgy számolták el, hogy 1 kiló hozott lisztért 1 kiló kenyeret adtak. Mivel 1 kiló lisztből több mint 1 kiló kenyér sült, a szaporulat volt a pék haszna. A háború után ez annyiban változott, hogy a pékeket kötelezték a szaporulat kiadására, hogy mindenki hiánytalanul megkapja a fejadagját. Ettől kezdve 1 kiló lisztért 1 kiló 30 dkg kenyeret kellett adni; a pék viszont pénzben kapta meg a sütési díjat.

A kenyér mellett néha az asszonyok más, otthon előkészített süteményeket is vittek a pékhez süttetni, főleg szombaton és ünnepek előtt kalácsot, bejglit. Pecsenye süttetésére itt nem volt példa, esetleg néha egy-egy sonkát sütöttek így.

Az árukínálatot és a vevőkör igényét meghatározta, hogy a pékműhelyek a város mely részén helyezkedtek el. Fodor Imre műhelye központi helyzeténél fogva főként polgári igények kielégítését szolgálta. Itt a fehérsütemény választéka szélesebb volt, zsömle, sörperec és tojásos perec is készült. Ez utóbbit, a város utcáit járva gásicok árulták kosárból. {364}

Szabó Ferenc Ardics utcai műhelye és üzlete a maroslelei út közelében állt, így a környék tanyavilágából is oda jártak kenyérért. A paraszti vevőkör – a ’60-as évektől a téesztagság – nem igényelte a zsömlét, perecet; legfontosabb számukra a kenyér volt, ez is leggyakrabban cserekenyér formájában. Szabó Ferenc piacon soha nem árult; az 1950-es, ’60-as években kisebb boltokba szállított kenyeret.

Mézeskalácsos

A mézeskalácsos mesterség Makón a nagy múltú, de kis létszámú mesterségek közé tartozott. Az 1830-as évek közepén Szirbik Miklós két mézeskalácsosról tud, más statisztikák mind a század első felében, mind a második felében csupán egy mestert említenek.13 A 19. század utolsó két évtizedében a Szűcs család és Kőrösi Antal folytatta ezt a mesterséget. Tálas Géza Mézesbábsütő és viaszöntő mesterség Makón című kéziratos dolgozatából pontos képet kapunk erről a tevékenységről a 19. század második és a 20. század első felében.14 Adatait az 1881-ben született Zúber Gyulától gyűjtötte 1959-ben. A céhes időszakról megjegyzi, hogy „a hagyomány szerint a szegedi céhmesterekkel álltak alárendelt viszonyban”. Ezzel szemben Bálint Sándor nem talált olyan adatot, amely szerint a szegedi mézeskalácsosok valamely céhhez tartoztak volna.15 Eperjessy Géza sem tart számon ilyen céhet. Makóhoz legközelebb Aradon találunk olyan, 1845-i alapítású céhet, mely a sütőket, bábsütőket és a nyereggyártókat foglalta magába.16

Tálas Géza kutatásai szerint Szűcs Lajos (1837-1908) nagykőrösi mester 1862-ben telepedett le Makón. A mesterséget mindhárom fia kitanulta, s egyikük, Szűcs Péter (1870-1933) vezette tovább a családi műhelyt 1926-ig.

1879 elején Kőrösi Antal (1854-1917) nyitott műhelyt, és telepedett le Makón. Régi szegedi mézeskalácsos családból származott, s ott, nagybátyjánál, Kőrösi Józsefnél szabadult. Műhelyét veje, Zúber Gyula (1881–1970) vette át 1909-ben. Előtte Szabadkán, Vidákovics Jánosnál inaskodott, majd nyolc évig vándorolt, megismerkedve az ország híresebb bábsütő központjaival. Mesterségét fia, Zúber József (1908–1980) folytatta. 1939-ben németországi tanulmányutat tett, s műhelyét 1941-ben nyitotta meg. 1959-ben, Tálas Géza gyűjtése idején  Zúber Gyula és Zúber József üzeme működött a városban.

A makói mézeskalácsosok műhelyeiben gyakran megfordultak vándorlegények is. Főként tavasztól őszig vagy nagyobb munkák idejére szegődtek el. A 20. század első évtizedeiben többségük Békés megyei szlovák bábossegéd volt. A század közepétől a mesterek már jobbára egyedül dolgoztak.

A mézeskalácsos műhely általában két helyiségből állt: az egyik a kemencét foglalta magába, és itt készítették elő a tésztát, a másik helyen a gyertyát öntötték.

A sütőszobában álló kemence sütő része a lerni, fölötte pedig a szárító, a resni található, ahol dróthálós fakereteken, kandírozó rácsokon szárították a becukrozott mézest. A sütőszoba fontos tartozéka a körtefából készült munkaasztal, a tábla. A kétajtós lisztesládában nullásliszt, kenyérliszt, esetleg cukor kapott helyet. Falipolcon, a grábon sorakoztak a fűszerek. A sütőszobában állt a katlan, benne rézüsttel, egy vasállvány pedig a tepsitartó szerepét töltötte be. A tepsitartó tábla sublótszerű munkapad; kétajtós és háromfiókos, tetején vastag kőlappal, melyen a darálókat, tepsiket tartották. A kisebb eszközöket – mint például a nyeles szőrkefe vagy partvis, olló, spakli (tésztavágó kés), tésztavágó fakard és citling – a fiókban tárolták. A citling a táblára ragadt tészta-, viasz- és cukormaradványok eltávolítását szolgálta. {365} Itt kapott helyet a nyújtófa és az egykézfa vagy mángolófa is. A ringókés félkör alakú, hármas kés két nyéllel; mandula, dió, mogyoró durvább összevágására használták.

Külön helyiségben tárolták a gyertyaöntés szerszámait és a készárut.

A mézeskalács-figurákat tokninak nevezik. Formájukat korábban kiverőfával, kiverőformával adták meg. Ilyen formákat Makón az 1860-as években Szűcs Lajos faragott. A mesterek nagyobb része azonban műhelyével örökölte, vagy vásárolta ezeket. Később a makói mézeskalácsosok ilyen formákat Gulden Mihály nyíregyházi és Szikszai Sándor békési mézesbábosoktól rendeltek.

A toknifigurák közül a legnépszerűbbek a baba, páros baba, soros baba, házaspár, csókolódzó pár, ló, lovas, huszár, szalutáló huszár, kard, pisztoly, olvasó. Újabb formák a kerékpár, kerékpáros. Makón vallásos tárgyú mintákat nem használtak. A kerek, debreceni mézeskalácsformákat virágmotívumok díszítették: rózsa, nefelejcs, de megtalálható rajtuk a levélfűzér, méhkas és koronás címer is.

1890-től terjedtek el a bádogformák. Ezeket helybeli bádogosmesterek készítették: Zaida József és Biri Imre.

A mézeskalács alapanyaga a méz, a nullásliszt és a cukor. A mesterek a környékbeli méhészektől vásárolták a tarlóvirágmézet. 50 kilós bödönben tárolták hűvös kamrában. A 20. század közepétől bádogkannákat használtak.

Az édesítőszer a századforduló táján az olcsóbb krumplicukor és szőlőcukor volt, később a gyári répacukor vált általánossá. A nulláslisztet molnároktól szerezték be. Ahhoz, hogy a tészta szépen megkeljen, fújtatót kellett belekeverni. Gyorsfujtatónak szalagálét (szalakáli), csendes fujtatónak hamuzsírt dolgoztak bele.

Kurkumelnek nevezték a sötétsárga, nehéz gyömbérlisztet, ezzel a sárga mézeskalácsot ízesítették és illatosították. Az 1940-es évekig Németországból szerezték be, később nehezen lehetett hozzájutni. Barnított liszttel elegyítve a cukortésztába keverték. Később már csak a táblát hintették be vele, hogy a mézeskalács gyömbérillatot kapjon.

A mester a sütés előtti napon összeállította a tésztát. Üstben felfőzött 25 kg mézet, ezt forrón a keverőteknőbe öntötte, és keverőfával, liszttel bekeverte. Ennek a masszának a neve mézestészta. Az alapanyagokat soha nem mérte ki pontosan, mert az arányaik a minőségüktől is függött. A cukortésztához 15 kg cukrot 15 liter vízzel összefőzött, majd teknőbe öntve kihűtötte. Ebbe kevert még száz tojást, lisztet és fujtatókat. A kétféle tészta egy éjszakát pihent, majd másnap külön-külön és keverve is felhasználta őket. A mézestésztából sült a debreceni mézestányér, a cukortésztából a piskótafélék, a kettő keverékéből pedig a tokni.

A kemencét sütés előtt két órával bükkfával fűtötték be. A mézes 160 C° melegen sül szépre. Miközben a kemence bemelegedett, a kétfajta tésztát gyúróteknőben kézzel vagy a breh nevű, kézi erővel működő gyúrógéppel összegyúrták. Ez utóbbihoz két ember kellett: a mester deszkán ülve a mángorlószerű gyúrórúd alá igazította a tésztát, a segéd pedig a gép előtt állva végezte a gyúrást. Egyszerre 30 font (16,8 kg) tésztát gyúrtak össze. A tésztát a táblán 4-6 mm vékonyra nyújtották. A munkafolyamat neve lengolás, eszköze a nyújtófa vagy valger.

A tokni alakját bádogforma segítségével vágták ki. Korábban, amikor még kiverőfát használtak, késsel vágták a tésztát, majd a vékonyan belisztezett faformába nyomkodták. A maradékot (absnicli) levágták, és a tésztát tepsibe borították. Hat percig sütötték, utána pedig deszkára szedték. A deszkák közé a széleinél fadarabokat helyeztek el, így egymásra tornyozhatták. A tokni tésztájából sokféle apró mézessütemény is készült, ezeket kimérve árulták és lédig árunak nevezték.

A debreceni mézestányérhoz a tésztát erősen benyomkodták a formába, hogy szépen kidomborodjék a díszítése, majd a táblán hagyták szikkadni.

A Stefánia pogácsát toknitésztából sütötték kerek formára. A linzert glazúrozott cukortészta, melyet félhold alakúra vágtak. A glazúr habbá vert tojásfehérjének és cukornak  {366} keveréke, melyet a linzerthez citrommal ízesítettek. Hasonló tésztából készült a parízer, csak téglalap alakúra vágták. A 20. század közepére már kiment a divatból. A tojásos, mézes kerek vagy kocka alakú, tetejét tojássárgájával kenték be (besrejbolták), mandula-, citrom- vagy narancshéjdarabkákkal díszítették. A sima mézes szintén kerek vagy kocka alakú. Kisütés után még melegen, tojásos cukorhabbal kandírozták, azaz forró cukoroldattal leöntötték.

Kedvelt aprósütemény volt a mandulacsók, mely 24 tojásfehérjéből, 1 kg cukorból, 80 dkg összevágott mandulából és citromhéjból állt össze. A masszát zacskóba téve, kis gömböket nyomtak a tepsibe, és nyolc percig sütötték.

A mogyorós mézes Zúber József saját receptje alapján készült: mézestésztához mogyorót kevertek. Kerekre vagy négyszögletes formára vágva sütötték ki. A mézeskalács mogyoró, mogyoró nagyságú és alakú mézestészta, melyet decivel mértek.

A sárga, kerek mézeskalács cukortésztából készült; valamivel vastagabb, mint a debreceni.

Az 1950-es években már nem készítettek távedlit, három ujjnyi vastag, ritka belű mézesszeletet.

A mézeskalács-figurák legfontosabb díszítési módja az ejzolás: díszítés színes habbal, mely tojásfehérje, cukor és színezőanyag keveréke. Burgonyaliszttel vagy búzakeményítővel, melyet púdernak neveztek, tették szilárdabbá. Egy színnel egyszerre több darabon végezték. A tésztát vörös ételfestékkel befestették, majd felragasztották rá a bilétot, amely lehetett babafej, huszárfej stb. A bilét nyomdai készítésű, kis képet vagy verset tartalmazó papír, amely az 1890-es évektől német hatásra terjedt el. Korábban a szöveget is ejzzal írták a mézeskalácsra. Míg Zúber Gyula csak pirosat, kéket, zöldet, sárgát és fehéret használt, fia tizenkét színt alkalmazott és inkább a pasztellszíneket kedvelte. Az ejzolást hólyagpapírból készült zacskóval végezték, később a bádogtölcsér, a spricni terjedt el, mellyel díszesebb vonalakat, virágmintákat lehetett nyomni. A spricnit a papírzacskó vagy a cukrászati fecskendő végére erősítették. A spricniformák közül leggyakoribbak a sugár, a csillag, a ramfli, rózsacső, margaréta, nefelejcs, levélcső.

Baba esetében például a fejet piros vagy zöld ejzzal díszítik, a talpát zölddel, a mellét sárgával. A fehéret a ramflinál, azaz a szegélynél használták. A kisebb baba fejére ringlis főkötő került, a mellén két csillag közé nyomott rózsa, sugárcsővel meghúzva pedig a pólya szalagját, a polyakötő vonalát jelezték. Nagyobb babákra rózsakoszorúkat, rakott rózsákat nyomtak.

A nagyobb mézeskalács szívekre föliratot és tükröt tettek. A kisebb szívekre bilétot ragasztottak. A szív szélén széles ramfli fut körbe, ezen belül még belső ramfli is hangsúlyozza a formát. Díszítőmotívumai virágokból állnak: rózsa, rakott rózsa, tulipán, gyöngyvirág, margaréta, nefelejcs. Az újabbakra virágcsokrok is kerültek. A mesterek valósághű ábrázolásra törekedtek. A huszár jellegzetes díszítése, a zsinórozás jelzése a mentén.

Különleges hatást értek el, ha az ejzos zacskóba kétféle színt töltöttek egymás mellé. A dupla színnel a virágok eltérő színárnyalatait érzékeltették.

A mesterek követték ugyan a hagyományos díszítési módot, de apróbb újításokkal igyekeztek a vevők érdeklődését fölkelteni portékáik iránt. Erre különösen a 20. század elejétől volt szükség, mert az egyre nagyobb mértékben terjedő gyári édességek visszaszorították a keresletet a mézeskalácsosok termékei iránt. A hagyományokhoz jobban ragaszkodó paraszti rétegek a díszesebb, ajándéknak alkalmas darabokat vásárolták, ugyanakkor kelendők voltak az olcsóbb ehető kilós és csomagolt áruk is. A debreceni mézestányérhoz hasonló termékek iránt már nem volt nagy kereslet.

A gyertyaöntés is a mézeskalácsos foglalatosságai közé tartozott, hiszen a szorosan összetartozó alapanyagokat, a mézet és méhviaszt, egy helyről szerezték be. Később a parafin és a {367} stearin is a gyertyakészítés fontos anyaga lett. Az 1920-as évekig a mesterek a méhészektől vették a sonkolyt vagyis a lépet, amelyből kipergették a mézet.

Ez az anyag még fölhasználás előtt tisztításra, fehérítésre szorult. A sonkolyt vízzel telt üstben fölolvasztották, s a szennyeződés egy része lerakódott az üst aljára. A fölolvasztott sonkolyt összekeverték zsupszalmával, és a sonkolyprésen többször átnyomták. A szennyeződés a szalmához tapadt. Az így kapott sárga viaszt újból fölmelegítették, s bádog standerba öntötték, ahol hideg vízen átfolyva, apró darabokra szilárdult. Ezt a viaszforgácsot nádaljú, ponyvával letakart fakeretbe öntötték szét, és néha vízzel locsolták. A napon 3-4 hét alatt kifehéredett, utána ládába rakták, belefurkózták.

Különböző minőségű gyertyákat készítettek: a legfinomabb az első gyertya volt, amely 30%-ban viaszt, 30%-ban stearint és 40%-ban paraffint tartalmazott. A második gyertya az általánosan használatos; ebben 20% a viasz, 60% a paraffin. A tiszta paraffingyertya volt a leggyöngébb minőség, de ezt a mesterek nem készítették, ilyet csak boltban lehetett vásárolni.

A gyertyaöntés eszközei közül a legfontosabb a három lábon nyugvó cinezett rézüst, melyet kalapnak neveztek. Ez szolgált a viasz melegítésére. Ehhez tartozott a ring: a ringrúdra vagy öntőrúdra erősített küllős kerék. Erre  egymástól egyenlő távolságra 60 béltartó szöget vertek.

A gyertyabél hosszának megfelelően rovátkált falap a sváfmászli. Ehhez tartozott a sváfkés, a gyertyabél vágására szolgáló kétnyelű penge. A safni, fémből készült nyeles merítőkanál, a stuccprédli a gyertya vágására szolgáló fakés, a tutliprédlivel pedig a gyertya hegyes végét formázták.

A gyertya öntéséhez az üstben forrásig hevítették a keveréket, majd letakarták és állni hagyták, hogy a szennyeződés leülepedjék az aljára. A sváfmászli és a sváfkés segítségével egyenlő hosszúságú gyertyabeleket készítettek; ezeknek egyik végére csomót kötöttek, majd a béltartó szögre akasztva meghúzták, hogy egyenes legyen. A ring alá tették a kalapot, vagyis az üstöt, és ha a keverék hőmérséklete megfelelő volt – 40-50 C° – kanállal meleg viaszt öntöttek a bélre, miközben ujjal pergették, hogy a bél a gyertya közepére essék. Ezt mindaddig végezték, amíg az összes gyertya el nem érte a megfelelő vastagságot. Az így elkészített gyertyákat meleg ruhák közé takarták, és a táblán megmángorolták. Ezután a belet a másik végén is megcsomózták, és fordítva fölrakták a ringszögre, hogy újra öntsék. A gleihgusz öntés alatt a gyertyák egyenletes vastagságot kaptak. Kihűtve, később még egyszer készre, auszguszra öntötték őket. Egyenletes és sima felületüket a végső mángorlástól kapták. Utolsó műveletként a gyertya hosszát egyformára vágták, és felső végét megformálták. A kész gyertyákat méret szerint csomagolták. Nyolc méretben készültek. Ezeket számokkal jelölték; a szám (1, 2, 4, 6, 10, 12, 16) azt mutatta meg, hogy egy kiló masszából hány gyertya telik ki.

A szokványostól eltérő méretű gyertyákat megrendelésre készítették, így például a 3-6 kilós templomi húsvéti gyertyákat. Ugyancsak különleges alkalmakra készültek a színes gyertyák, melyeknek alapszíne fehér, a rárakott viaszdíszítés piros, sárga, kék, zöld. A színes viaszból vékony lemezt készítettek, melyből bádogformákkal vágták ki a virágokat, leveleket, s ezeket a lassan fölmelegített fehér gyertyára nyomkodták.

A különböző gyertyákat nemcsak háztartási célokra vásárolták, de ünnepek alkalmával szerepet kaptak a helyi népszokásokban is. A templomi gyertyákat pedig segítségkérés, fogadalom, fölajánlás végett vásárolták.

Hasonló célra készítették a mézeskalácsosok a viaszfigurákat, az offereket az 1910-es évekig. Ezek ugyan a protestáns Makón nem voltak kelendők, de a Szeged környéki búcsúkon – ahová a makói mézeskalácsosok is eljártak – népszerűek voltak.

Az offerek alapanyaga a parafin vagy viasz, melyet négyszögletes, körtefából faragott offerformába öntöttek. Ez a forma két részből áll, mindkét lapba a figura negatívját faragták. {368} A két összecsukható lap felső részén beöntőnyílás van. A viaszöntő kanállal itt öntötték be a meleg alapanyagot, amely vékonyan tapadt a hideg, belső falra. A fölösleges anyagot visszaöntötték, majd a formát hideg vizes bádogtartályba helyezték. Kihülve, a formából kiemelték a vékony viaszalakot. Papírba csomagolva, ládákban tartották.

A csupán néhány centiméter nagyságú offerformák a barokk kortól ismeretesek; alakjuk sem sokat változott az idők folyamán. Általában emberi alakokat, testrészeket és állatokat ábrázoltak, aszerint, hogy mire irányult a segélykérés. A 19-20. század fordulója táján készültek az utolsó darabok. Búcsúkon a katolikus parasztság vásárolta ezeket, s a templomban, az oltáron helyezték el őket. A búcsú után, ha sok összegyűlt belőlük, újraolvasztották őket vagy a mézeskalácsos a templom számára gyertyára cserélte.

A makói mézeskalácsos mesterek piacon, vásárokon és búcsúkban értékesítették áruikat. Makón állandó helyük volt. Kőrösi Antal 1879-ben két sátorhely fölállítására kapott engedélyt: a Korona Kávéházzal szemben és a Kristóffy kereskedés előtt. Üzletének folytatója, Zúber Gyula még az 1950-es években is ott árult.

Vásárokra, búcsúkba 30-50 km távolságra jártak el. Főbb vásározóhelyeik: Apátfalva, Battonya, Csanádpalota, Hódmezővásárhely, Királyhegyes, Kiszombor, Kövegy, Mezőhegyes, Nagylak, Püspöklele, Szeged, Szőreg.  Az árut ládákba csomagolva szállították; egy ládába 30-40 kg fért. Sátorból árusítottak. Kisebb tételeket néha viszonteladóknak is adtak  bizományba.

A vásárokon könnyen föl lehetett mérni az igényeket: a parasztság az élénk színű, ajándéknak, vásárfiának, búcsúfiának alkalmas ejzolt árut vitte. Makón legkeresettebb a díszített finomcsomag, az ejzolt mézeskalács, a mézeskalács mogyoró és búcsúkon az olvasó, Battonyán a sárga mézeskalács, a debreceni mézestányér és a finomcsomag, a szeged-alsóvárosi búcsún (Havi Boldogasszony napján, augusztus 5-én) az olvasó, a kerékpár, a szalutáló huszár, a lovas huszár valamint a gyertyafélék voltak. A magyarcsanádi vásárokon a szerb, román lakosság az olcsó, sárga, kerek mézeskalácsot vitte. A toknik közül fokozatosan kiment a divatból a csizma, a nyúl, a kakas, a disznó, a kard, az ikerbaba, a hármas baba, a soros baba és díszes, szoknyás nőalak, a Csicsóné.

Mindenszentek és Gyertyaszentelő körül a gyertyák voltak kelendők.

Az üzletekben kapható gyári édességek bőséges választéka mellett ma már nincs igény a mézeskalácsosok portékáira, így az elmúlt években az utolsó makói mézeskalácsos is áttért ezek árusítására a helyi piacon.

Fémművesség

Kovácsok

A mezővárosi parasztság számára az egyik legfontosabb iparos a kovács volt. A mezőgazdasági és közlekedési eszközök jelentős részét helybeli kovácsok készítették, javították. Ez magyarázza, hogy számuk is jelentős volt mind a 19. században, mind a 20. század első felében. Céhüket a bognárokkal együtt alakították meg 1815-ben.17

1780-ban még csak 5 kovács dolgozott a városban, 1828-ban már 33, 1851-ben pedig 64.18 Más statisztikai adatok kisebb létszámban jeleznek kovácsokat: 1840-ben 20, 1858-ban 29, 1871-ben 25 főt számlálnak.19 Létszámuk a századfordulón igen nagy, ami arra utal, hogy a 19. század második felében is többen lehettek 20-30 főnél. Az 1900. évi statisztika 91 kovácsot említ, az 1910-i pedig 103-at. A 20. század közepe felé haladva viszont számuk csökken, 1939-ben 35 fő. 20 {369}

A mesterek számának alakulása jelzi, hogy a két világháború között a gyáripar fejlődésével, a gyári szerszámok, eszközök elterjedésével csökkent a kereslet a kovácsok munkája iránt. Ez a folyamat a második világháború után a paraszti gazdaságok felszámolásával erősödött, s ennek következtében a kovácsok száma csupán néhány főre   apadt.

A 20. század első felében és közepén dolgozó kovácsmestereket név szerint is ismerjük: Bagaméri Mihály, Benák András, Baranyi Jenő, Bernáth Illés, Dégi István, Dömők József, Farkas Péter, Fekete Sándor, Fodor József, Galamb Ferenc, Gál Dániel, Gera Ferenc,  Kollár József, Luspai Sándor, Mándoki János, Mészáros Mihály, Móra Antal, Németh Gyula, B. Papp Antal, Pásztor István, Pásztor Vilmos, Rakonczai János, Rákos Máté, Schőbel György, Sisák László, Széll Ferenc, Széll Lajos, Széll Miklós,  Török István.

A tanyavilágban működő kovácsok városi társaikkal ellentétben gyakran egyedül dolgoztak, annak ellenére, hogy Makón is úgy tartották: „egy kovács nem kovács, két kovács fél kovács, három kovács egy kovács”; utalva arra, hogy  üllőn kedvező esetben hárman kovácsoltak: a mester és két segéd. A tárgyalt időszak tanyai kovácsai: Bagaméri Mihály, Erdei József, Inokai Imre, Kocsis János, Kocsis Sándor, Nagy György, Sánta Imre, Soós László. 21

A 20. században a legnagyobb kovácsműhely a Széll család műhelye volt a Hosszú u. 50. szám alatt. Széll Miklós alapította 1873-ban, s még ma is áll. Széll Miklós gyermekei közül három fiú választotta a kovácsmesterséget, egy bognár lett. A Hosszú utcai műhelyt 1928-ban fia, Ferenc (1902-1997) vette át, s ugyanebben az évben született az ő fia, Imre, aki 1970-től vezette a műhelyt. Imre tizenöt éves korától tanult apjánál, majd a szakmunkásvizsga után Budapestre ment, hogy elsajátítsa szakmájának legkorszerűbb ismereteit. 1958-ban Szegeden tett mestervizsgát.

1
 195. kép. A Széll-család kovácsműhelyének bejárata

A kovácsműhelyek általában a város peremkerületein, de forgalma­sabb utcák mentén helyezkednek el. Ezeken a részeken éltek azok a gaz­dálkodók, akiknek legnagyobb szük­ségük volt a kovácsok munkájára. Bár elvileg megkülönböztettek kocsi­kovácsot, szerszámkovácsot és patkolókovácsot, gyakorlatban azon­ban minden mester elvégezte ezeket a munkákat.

Fő tevékenységük a kocsik készítése volt. A kocsit a gazda a bognártól rendelte meg, jelezve, hogy melyik kovács vasalja. Először a bognár készítette el a faalkatrészeket, majd a kovács a vasalást. Sorrendben először a kerekeken dolgozott, majd a saroglya, a két oldal és végül az alsórész vasalása készült el. Készítettek hagyományos lovas szekeret, azaz lőcsös kocsit, Nagyatádi-kocsit, anyag- és terményszállításra használt stráfkocsit fakerekű és gumikerekű változatban, Széll-féle lovas kocsit, Eszterházy-kocsit, kétkerekű kordét, melyet főként a mezőn közlekedő postások használtak, valamint sertésszállító kocsit. A Széll- műhely specialitása a Széll-féle lovas kocsi volt, amelyet az 1950-es évek közepén készítettek nagyobb mennyiségben. Ezt a gumikerekű kocsit országszerte megismerték, és távolabbi vidékekről is érkeztek rá megrendelések. Fuvarosok és parasztok egyaránt kedvelték, mert könnyű, de nagy teherbírású kocsi volt. Az 1970-es évekig gyártották. {370}

A mezőgazdasági eszközök többsége is kovácsmunka volt. Az 1781-i leltárakban találkozunk először olyan mezőgazdasági eszközök említésével Baranyai János telkes jobbágy tulajdonaként – 1 Eke és egy Talyiga – amelyeknek vasrészei kovácsmunkák lehettek.22

Az ekekapát, vetőgépet, láncboronát, fogasboronát szintén kovácsok készítették mindaddig, amíg gyári változataik el nem terjedtek.

A gazdálkodás jellegzetességeihez igazodva sajátosan makói kovácsmunkáknak tekinthetők azok, melyeket a hagymatermesztésben használtak. Egy részüket kovácsok, más részüket lakatosok készítették. Az első hagymaművelő eszközt egy 1779. évi inventárium említi: ez hagymakapa.  Említése időben egybeesik a makói hagymakultúra kialakulásával.23

A 20. század kovácsmesterei készítettek hagymamagvetőt, hagymakaparót, tolókapát, hagymaásót, hagymasorútallót, hagymaboronát és traktorra szerelhető kiszedőt.24

2
196. kép. Széll Imre a műhely kohójánál                            
 
3
197. kép. A Széll kovácsműhely a satupaddal

A hagymakaparó a korai említésű hagymakapa későbbi neve. Rövid, fanyelű kéziszerszám, korábbi alakja hattyúnyakú és trapéz formájú kovácsolt élű. A későbbi példányok éle kaszapengéből készült.25 A hagymakaparóhoz hasonló eszköz volt a karaszoló, csak nagyobb méretű.

A hagymaásó elnevezése ellenére nem hasonlít a kerti ásóhoz, hanem kicsi kéziszerszám, esztergált fanyéllel. A régebbiek feje elhegyesedő kanálra emlékeztet, az 1950-es évektől hosszúkásabb, hegyesebb fejűek terjedtek el.26

Az írdoló vagy kapartyú a dughagyma sorainak föllazítására szolgáló, nyélbe erősített kampós vas. A munka gyorsítását tette lehetővé a kétágú irdoló. 27

Kovácsok és lakatosok készítették a hagymatermesztés legfontosabb eszközét a tolókapát vagy ahogyan Makón nevezik, a dikkölőt. Eredetileg sorközművelő, de az évek során többféle kiegészítő alkatrészt szereltek rá, így más munkafolyamatok végzésére is alkalmassá vált. A Széll-műhelyben is számos tolókapa készült Széll Miklós idejétől egészen az utóbbi évekig. Napjainkban pedig még javítják ezeket.

A csuszkia V alakú pengéjét szintén kovács kalapálta ki. Ezt az eszközt az étkezési hagyma sorközművelésére alakították ki, és a tolókapa ősének tekinthető. Változatos elnevezéseket alkalmaztak rá, melyeket Tóth Ferenc jegyzett le: „Formájáról fecskének, munkamódjáról csuszujkának, mivel a jó munkás szerepét töltötte be, bélának is nevezték.” Télen a jégen nádvágásra is használták.28 {371}

A tolókapához a kovácsok vagy lakatosok készítettek szárhajtogatót, hogy talajlazítás közben ne törjék a hagyma levelét. A tolókapához Baranyai Jenő (1905-1978) kovácsmester 1958-ban hagymakiemelő kést készített. Ez a dughagyma kiemelését segítette elő. Ma is használják.29 A kovácsmesterek a hagymatermesztés gépesítésében is jelentős szerepet játszottak, hogy csak Schőbel György 1952-ben készült dughagymaszedőjét említsük.30

1
198. kép. A Széll-kovácsműhely fogókkal 
 
2
199. kép. Széllék kovácsműhelye metszőkkel

A hagymatermesztés eszközein kívül más kerti szerszámok készítése is a kovács feladata volt, amíg a bolti szerszámok ki nem szorították őket. A kovácsok készítette makói ásók durvább kivitelűek voltak. Különleges formájú a gyökérásó, 50 cm hosszú, 7-8 cm széles, háromszögben elhegyesedő. A régi kapák szintén vaskosabbak voltak a későbbi bolti kapáknál, s a régiek lapja négyzet alakú, köpüje és lapja egy acélból volt kovácsolva. A kovácsok készítette gereblye sokkal tartósabb volt a gyárinál. Makón kilencfogas gereblyét használtak, melyen a köpü V alakban csatlakozott a fejhez, és a fej fúrataihoz forrasztották az enyhén ívesre kovácsolt fogakat.31

Ugyancsak kovácsmunkák a szárvágók, kazalvágók, billegvasak, balták, bárdok, szalmahúzóhorgok, ácskapcsok, szögek.

Külön kell megemlíteni a patkókat, hiszen maga a patkolás is a kovácsok feladata volt. Előre elkészítettek különböző méretben 40-50 darabot, melyeket egytől négyig számoztak. Nem csak méretükben, de funkciójuk szerint is különbözők lehettek. Más volt a nyári és a téli patkó. A télinek kiálló hegyei voltak, hogy a ló a jégen is könnyebben tudjon menni. Voltak még gyógypatkók és gumialátétes patkók.

Az egyszerű patkolást minden kovács el tudta végezni, a gyógypatkolást azonban külön kellett tanulniuk. Széll Ferenc 1937-ben végzett ilyen tanfolyamot, és a fia, Imre is megtanulta ezt a tevékenységet. A gyógykovács értett a pataápoláshoz, a pata betegségeinek gyógyításához, a ló fogazatának ápolásához, kezeléséhez, valamint herélést is végzett.

A lovak gyógyításának tudománya különösen fontos volt az előző századokban, amikor még állatorvosok nem működtek. Erre utal az a hagyatéki leltár, amely a 18. század végén egy kovácsműhely felszerelését sorolja föl, s ahol olyan állatgyógyászati eszközökkel találkozunk, mint az érvágó vagy a lószájtisztító vas.32

A kovácsműhely felszerelése a munkavégzés helye szerint csoportosítható tűzi és padi szerszámokra, valamint a patkolás szerszámaira. A fontosabb tűzi szerszámok a kohó és ennek környékén a szenesláda, szeneslapát, tűzpiszkáló (spiccvas), víztartó edény, tűzifogók és a fujtató, melyet általában az inas kezelt, lábbal vagy kézzel pumpálva a levegőt. Ugyancsak {372} a tűzi szerszámok közé tartozik az üllő, amelyen formázásra üllőbetéteket és üllővágókat használtak, valamint a különböző kalapácsok: nagykalapács, simítókalapács (szechammer), a különböző formakalapácsok, pl. a gömbölyítő kalapács (rundhammer).

A padi szerszámok helye a satupadon vagy a környékén a falon,  szerszámtartó polcokon van. Padi szerszámok a szorítósatu, lyukasztók, hidegvágók, menetmetszők, fúrók, menetfúrók, reszelők többféle változatban (nagyreszelő, előreszelő, simítóreszelő), vasfűrész, cirklik, franciakulcs.

A patkolás szerszámai: a patkoló bak, körömszödő fogó, patkószög csípőfogó, patafaragókés, patareszelő, szöghúzó (hafling), szögbontó és kalapács.

A második világháború után a kovácsműhelyek közül azoknak volt nagyobb esélyük a fennmaradásra, amelyeket gépesítettek, és így könnyebben tudtak alkalmazkodni az újabb igényekhez. A Széll-műhelyben az 1940-es évek közepén kezdődött a műhely kibővítése, korszerű gépek alkalmazása. Széll Imre műhelyében a gépek egy részét maga tervezte és készítette; például négyzetvascsavaró gépet, rugószemrollnizó gépet, menetmetsző gépet, hevítő kemencéket.

Az értékesítés leggyakrabban a műhelyből történt, megrendelés alapján, de raktárra is dolgoztak. A Széll család kovácsmesterei a műhely mellett a helyi piacot, vásárokat látogatták. Vidékre ritkán jártak. Vásárba új szekeret vittek, a piacra kisebb eszközöket, elsősorban a hagymatermelés eszközeit: vetőgépet, hagymaásót, útallót, kaparót, gyökérkapát stb. A helybeli gazdálkodók mellett a környékbeli községek lakói is megfordultak ezeken a piacokon, vásárokon. Széll Ferenc még gyakran kijárt árulni a piacra, fia már nem.

A második világháború után gyökeresen megváltoztak a mesterség körülményei, lehetőségei: a közlekedésben a lovas fogatokat fokozatosan felváltották az autók, teherautók, a téeszekben traktorok, gépek végezték azokat a munkákat, melyekhez korábban lovakra és kovács készítette szerszámokra volt szükség. A kisebb kéziszerszámokat könnyebb és olcsóbb volt vasboltban megvásárolni, ahová már gyári portékák kerültek. A kovácsok egy része még egy ideig a termelőszövetkezetekben tovább dolgozott, de idővel ott is fölöslegessé váltak.

A Széll-műhely azért tudott tovább fönnmaradni, mert képes volt alkalmazkodni a megváltozott igényekhez. Gépparkját fejlesztette, autórugókat, gépalkatrészeket készítettek, külföldre is végezve bérmunkát. Virágzó időszakában tizenketten dolgoztak a műhelyben.

Széll Imre keze nyomán a szerszámok és alkatrészek mellett az utolsó évtizedekben készültek itt dekoratív kovácsmunkák, melyekért különféle kiállításokon díjakat, elismeréseket kapott. Gyertyatartók, fogasok, virágállványok születtek így, valamint kovácsoltvas kerítések, díszkapuk, ajtó- és ablakrácsok, melyek közül legjelentősebb a szegedi Kass Galérián látható.

Széll Imre a számos elismerés mellett 1994-ben megkapta az Aranykoszorús Mester címet, 1998-ban pedig Makó díszpolgára lett.

Lakatosok

Lakatosokkal már igen korán találkozunk a makói iparosok között, noha a 18. század végén és a 19. század első felében még kis számban fordulnak elő. 1780-ban még csak kettőt jegyeztek föl, az 1800-as évek első felében hárman voltak, bár Szirbik Miklós már ötöt említ.33 Céhük 1815-i alapítású egyesült céh. A 19. század második felében számuk megnőtt, hét, nyolc fő dolgozott a mesterségben.34 A századfordulón számuk 37, 1910-ben pedig 71.35 {373} 1939-ben már differenciálva tüntetik föl őket: 7 lakatos, 11 géplakatos valamint egy géplakatos, műszerész és bércséplő van közöttük.36

A lakatosok hagyományos munkája – ahogy nevük is jelzi – lakatok, zárak készítése, javítása volt. A 20. századra azonban ezek jelentősége is csökkent. Makón, mint mezőgazdasággal foglalkozó városban ekkor már inkább a földművelés gépesítésében játszottak szerepet.

A két világháború között Makó legjelentősebb lakatosműhelyei Kucses Sándor Szegedi utcai, Lipták István szintén Szegedi utcai és Diós Antal Vásárhelyi utcai műhelyei voltak. A Kucses-műhelyben az 1940-es években 6-8 segéd és 10-12 inas dolgozott. Különösen nyáron volt sok munkájuk, amikor elindultak az aratógépek, cséplőgépek. A második világháború idején hadiüzemként, majd 1948 után kisipari szövetkezetként működött tovább.

A Kucses-műhely főként mezőgazdasági gépek készítésével és javításával foglalkozott. Gyártottak ekekapát, kukorica-vetőgépet, kézi morzsolót. Volt saját cséplőgépük is, amelyet bérbe adtak. A 20. század elején váltották föl a lóval való nyomtatást a cséplőgépek.

A nagy műhelyekkel szemben a kis lakatosműhelyekben többféle munkát végeztek. Náluk a hagyományos zárjavítás is gyakoribb volt, ugyanakkor a hagymatermesztéshez szükséges eszközök többsége is tőlük került ki. Tolókapát vagy dikkölőt először Lipták Béla  készített 1912-ben hagymakaparó gép néven. Mai formáját Kiss Antal (1902-1989) alakította ki 1921-ben.37 Kiss Antal készített magvetőgépet és kaparókat is. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik az első szárhajtogató elkészítése az 1930-as évek elején. Ezt a tolókapára szerelték.38

Lakatosmunka a boronák egy része is. Az 1930-as évektől használták a Kucses Károly szabadalmaztatta csuklós láncboronát. Ennek kisebb változata volt a makói hagymások kedvelte kisborona, melynek előnye, hogy szállításkor fölcsavarva, kis helyen elfért. 39

Az első kézi vetőgépeket szintén lakatosok készítették. Ez nagyban megkönnyítette a dughagyma, a petrezselyem és egyéb apró magvas növények termesztését. Az első, fából készült vetőgépek a 19. és a 20. század fordulóján jelentek meg, az első világháború előtt pedig a korongos vetőgépek, melyeket Lipták Béla készített gyári minőségben.40 Ma is használják azokat a vitorlás vetőgépeket, amelyeket Szabó György (1897-1967) szerkesztett, és szórvavetőgépnek nevezett el. Ezt is a már említett Kiss Antal fejlesztette tovább; tőcsérös vetőgépét 1931-ben konstruálta meg, s 1943-ig ötezret gyártott belőle. Alföld-szerte megkedvelték, sőt Bulgáriába is szállítottak belőle. A kistermelők ma is ezt használják. 41

A lakatosok készítettek vasból kapukat, kerítéseket, és javítottak permetezőket is.

A lakatosműhely fölszerelése hasonlított a kovácsműhelyéhez. A nagyobb műhelyekben már a háború előtt elterjedtek a fúrógépek, présgépek, esztergapadok. Kéziszerszámként kalapácsokat, csavarhúzókat, villáskulcsot, harapófogót, menetfúrókat, fűrészeket, reszelőket használtak.

Egyes műhelyekben az 1930-as évektől már alkalmaztak lánghegesztést. Előtte a fémlapokat szögecsöléssel erősítették össze.

A nagyobb műhelyek megrendelői a nagygazdák voltak, akiknek cséplőgépük, traktoruk, darálójuk volt, s karbantartásukat a korszerűbb berendezésű műhelyben lehetett elvégezni. Az ilyen műhelyek tulajdonosai nem is jártak piacra, vásárba. A kis műhelyek lakatosmesterei hordták ki a piacra készítményeiket. Kiss Antal is vitt piacra, vásárba magvetőt, dikkelőt, kaparót. {374}

Jellegzetes 20. századi életútnak tekinthető az 1927-ben született Kakuja János († 2007) munkássága. 1942-ben ment inasnak Kucses Sándor műhelyébe. A nagy műhelyben töltött évek után dolgozott Gulácsi János Kossuth utcai kis műhelyében is, majd a ’40-es években traktorral és cséplőgéppel eljárt bérmunkába. 1949-ben, míg katona volt, elvették gépeiket. Húsz évig a helyi mezőgazdasági gépgyárban dolgozott lakatosként. Itt szalmagyűjtő kocsit, kazalozót, szelektort, malmi berendezéseket, később borsócséplőt gyártottak. 1967-ben mestervizsgázott. A gyári munka után saját műhelyében dolgozott, mezőgazdasági gépeket javított, s a lakatosmunka mellett épületbádogozást is végzett. Készített ereszcsatornákat, szegélylemezeket, valamint udvari használatra gyökérmosáshoz lemezfürdőkádat. Ma már csak besegít fiának, aki a műhely mellett boltot is tart, műszaki cikkeket, mezőgazdasági eszközöket árusít.

Bádogosok

Makón legkorábban a Szirbik Miklós fölsorolta mesterek között található egy bádogos 1835-ben. 1858-ban és 1871-ben két, céhes mestert tartanak nyilván.42

A város legrégibb bádogosműhelye a Lonovits sugárúton található: itt 85 éve folyamatosan gyakorolják ezt a szakmát.  Alapítója Hegedűs Ferenc (1894-1964) volt.  1919-ben váltotta ki iparát. Fia, ifj. Hegedűs Ferenc (*1920) 1939-ben kezdte a szakmát tanulni apja mellett.

1939-ben nyolc bádogos dolgozott Makón. Legjelentősebb Báron Mihály, Biri Imre és Hegedűs Ferenc volt. Kis műhelyeikben csupán egy-két inast, segédet alkalmaztak.

A bádogosok épületmunkákat végeztek, és háztartási cikkeket készítettek. Munkájukhoz horganylemezt, horganyzott lemezt (vaslemez horgannyal bevonva), vörösrézlemezt, ónozott lemezt, később alumíniumlemezt is használtak. A horganylemez törékenyebb, ezt tetőre szegőnek, tetőcsúcsnak, vizeskantának használták. Munkájuk 80%-a horganyzott lemezből készült. Vörösrézlemezből ritkán dolgoztak, inkább csak tehetősebb megrendelőknek ablakpárkányt, csúcsdíszeket alakítottak ki belőle. Ónozott lemez lehetett az anyaga a tepsiknek, zsírosbödönnek, locsolónak, olajos- és petróleumoskannáknak, de ezt is ritkábban használták, mert hamar rozsdásodott.

A bádogosok közül némelyek inkább épületmunkákat vállaltak, mások háztartási eszközöket készítettek, de mindegyik mester megcsinálta bármelyiket.  Megrendelésre ereszcsatornákat, csöveket, ablakpárkányokat, szegélylemezeket, csúcsdíszeket készítettek, és maguk helyezték el az épületen. Munkáik közé tartoztak a kemenceajtók is.

Háztartási cikkeket nemcsak megrendelésre, hanem piacra, vásárba is vittek. A Hegedűs-műhelyben ezekből készült több. Csináltak fürdőkádat, üstházat, kantát, locsolót, vödröt, zsírosbödönt, olajos- és petróleumos kannát, tepsit különböző formában és méretben. Ez utóbbiak általános formája a téglalap alakú, sima tepsi, de voltak kerek tepsik is cakkos széllel, amelyben a makói asszonyok a bélest sütötték. Fürdőkádból kétféle készült; egyszerűbb és a vurcnis, amely csöves szélű, és a módosabbak vették. Természetesen javításokat is végeztek ereszcsatornákon éppúgy, mint kisebb edényeken vagy permetezőkön.

A bádogosmunka sorrendjében első volt a forma kiszabása, melyet bádog- vagy papírsablon segítségével rajzoltak a lemezre. Következett egy-egy rész megformálása, elkészítése, majd összeillesztésük, összerakásuk forrasztással, végül a tisztítás. Forrasztáshoz a páka melegítésére régen faszenet használtak, később benzinlámpát.

A bádogosműhelyben található fontosabb munkaeszközök: a satupad satuval, üllők, fényezőtőke, kalapácsok, idomkalapácsok (domború kalapács, fölhúzó kalapács, peremező kalapács), lemezolló, fúrók, fogók, borítófogó, borítóvas, vasrúd, lyukasztók, szegecshúzók, {375} pontozók, fűrészek, reszelők, fakalapács, laposvágó, áthajtóvas (umslágejzni), mérőeszközök.

A gépesítés ebben a műhelyben 1922-ben kezdődött, amikor id. Hegedűs Ferenc lemezhajlító és hengerítő gépet vett. A műhely berendezését fúrógép és peremezőgép egészíti ki.

3
200. kép. A Hegedűs-család műhelyrészlete

Hegedűsék háztartási eszközeiket a helybeli piacon, vásárokon értékesítették. Vidéki vásárokba nem jártak, esetleg néha Kiszomborra. Egy-egy piaci napon a család több tagja is kiment árulni. A portékát az inas vagy a gyerekek kézikocsin húzták ki. A földön árultak. Piacra kantákat, locsolókat, vödröket, zsírosbödönöket vittek.  Vásárokra fürdőkádat is készítettek, egy-egy vásár előtt általában hatot. A kirakodóvásár előtt volt az állatvásár, s ha az jól sikerült, akkor az állatokat értékesítő gazdák már a kirakodóvásár előtt megvették a fürdőkádakat. Ha az állatvásár rossz volt, a kirakodó sem ígérkezett jónak.

A Hegedűs-műhely portékáit az 1930-as években Zeitler Gusztáv főtéri vasüzletében is meg lehetett vásárolni.

A bádogosmunkák egy része, ha szerényen is, de díszítve volt, s így magán viselte a készítő műhely jegyeit, sajátosságait. A hajdani bádogosok a csatornavégek díszítése alapján meg tudták állapítani, melyik kollégájuk készítette. Ugyancsak jellegzetes darabok a locsolók, mert minden mester másképpen díszítette őket. A Hegedűs-műhelyben készült locsolók jellegzetessége az oldalán fönn körbefutó függőleges bordázatú csík, valamint a locsoló felső lapján a domborított tulipán.

A bádogosok munkája ma már csak épületbádogozásra szorítkozik. Háztartási eszközeiket fölváltották a műanyagáruk.

Rézművesek

A 19. század első felében bizonyos följegyzések szerint egyetlen rézműves dolgozott a városban, Szirbik Miklós már kettőt említ, 1858-ból pedig egy sárgarézöntőről és egy vörösrézművesről van említés.43

Elsősorban az 1780-ban leégett serház berendezésének elkészítése, majd  javítása adhatott munkát a rézműves mestereknek. Itt a ser kazán, valamint a pálinkaházban lévő 2 pálinka főző kazán és tartozékai lehettek rézműves munkák. Pálinkafőző kazán néhány gazda tulajdonában is volt, udvari melléképületben, sütőházban beállítva.44

Hagyatéki leltárakban utalnak arra, hogy a rézművesek munkái (rézüstök, tepsik) a háztartásokban is fontos szerepet töltöttek be.

Késesek

     Késesmester tevékenységére csupán 1820-tól van adatunk. Ekkor még csak egy késes dolgozott a városban, az 1830-as, ’40-es években már kettőről tudósítanak a följegyzések.45 A 19. század második felében nem találunk rájuk vonatkozó adatokat. 1939-ben szintén két késes és köszörűs működött itt.46 {376}

4
201. kép. Rácz Mihály késesműhelye

Ma a város központjában Rácz Mihály (*1942) műhelye őrzi a régiek hangulatát. A mesterséget apjától, id. Rácz Mihálytól (1922-1992) örökölte. Kívüle a két világháború között Kincses Imre és Uborka Dezső, a háború után Erdei János dolgozott késesként és köszörűsként.

Id. Rácz Mihály Kincses Imrénél inaskodott és segédéveit is itt töltötte. 1954-ben váltotta ki az iparengedélyt, s 1958-ban költözött a ma is működő műhelybe a Kossuth u. 4. sz. alá. Ifjú Rácz Mihály 1956-tól 1960-ig volt inas az apjánál.  Műhelyébe mindvégig besegített, bár karbantartó lakatosként dolgozott. Apjának halála után vette át a családi műhelyt, és ma is itt dolgozik.

Apja még különböző méretben készített bicskákat, azaz zsebkéseket, szúrókést, csontozókést, zöldségpucoló kést, szemzőkést, borotvakést, szabóollót, manikűrollót. Pengéjük nemesacélból volt, bár ezt az 1950-es években nehezen tudták beszerezni. A bicskák nyele lehetett gyümölcsfa, csont, szarvasagancs, a késeké bükkfa, szilvafa, meggyfa, cseresznyefa. A kiszáradt faanyagot asztalossal szabatták le, de a finomabb megmunkálást már a késes végezte. Előbb kétnyelű késsel leszedte a nagyját, majd reszelővel adta meg a nyél végleges formáját.

Az olló készítésének fontosabb munkafázisai: a kovácsolás, reszelés, összeillesztés, karikák ráhegesztése, edzés, köszörülés, lepucolás, végül a nikkelezés, melyet nem a késes végzett el. Az ollókat Dégi Béla nikkelezőhöz vitték.

Kovácsoláshoz tábori kohót használtak, de a régi műhelyekben a kovács műhelyéhez hasonló kohók voltak. Ehhez üllőt és kalapácsot is használtak. A késesműhely fontos berendezése a satupad, de a kisebb kéziszerszámok is hasonlók más, fémmunkával foglalkozó mesterek szerszámaihoz: fúrók, reszelők, fűrészek, csípőfogó, kombináltfogó, menetvágók, sikattyú vagy fejklógni, amellyel a szegecseket reszelték be az ollóba és kétnyelű görbe vonókés. A műhelyben használt gépeket ifj. Rácz Mihály maga készítette 1992-ben, ma ezekkel köszörül és políroz. Ez utóbbi munkát régebben csiszolópapírral végezték, ma géppel.

Az 1960-as évek táján az olcsóbb gyári kések és ollók elterjedésével megcsappant a kereslet a késztermékek iránt. A kézi munkán alapuló technológiával nem kifizetődő új termékeket előállítani. Rácz Mihály ma már csak javításokat és köszörülést vállal. Hoznak hozzá késeket, ollókat, metszőollókat, birkanyíró ollót, húsdarálót káposztagyalut. Korábban kórházi szikéket és ollókat is élezett.

Csak a műhelyben árusítottak. Előző műhelyük a piachoz közel volt, így piaci napokon, vásárok idején nagyobb forgalmat bonyolítottak le. Id. Rácz Mihály raktáron is tartott készárut, de gyakoribb volt a megrendelés.  {377}

Bőripar

5
202. kép. Kiss Imre vándorköszörűs

Makón a 19. században a bőripar a legjelentősebb iparágak közé tartozott. Már a 18. század végén, a 19. század elején nagy számban dolgoztak itt csizmadiák és vargák. A tímárok ekkor még kevesen voltak. Szirbik Miklós hét céhet sorol föl. Szerinte külön céhet alkottak a csizmadiák, és külön céhet a tímárok, vargák. Eperjessy Géza szerint csupán hat céh volt, s hatodikként az 1815. évi alapítású csizmadia, német- és magyarvarga mesterek céhét említi.47 Ebben az időben a tímárok csekély száma nem is indokolta céhalapításukat, hiszen a 18. század második felében és a 19. század elején csupán egy-két tímárt tartottak számon. Az 1828-i összeírásban már 15 tímár szerepel, és mindössze egy varga. Szirbik viszont 1835-ben 2 tímárról és 20 vargáról, vagyis magyartímár­ról tud.48 A számok jelentős eltérése valószínűleg a nem egységes elnevezéssel magyarázható. Mivel tevékenységük sok tekintetben hasonló, így a megnevezésben is lehetnek fedések.

Számuk 1856-ban 13, 1860-ban 17, 1871-ben 22, 1874-ben 18, 1890-ben 5, 1927-ben 2, 1939-ben 1. 1856-ban hat sarust is említenek, akik más néven németvargák lehettek.49 A vargák száma 1840-ben 5 fő. A század második felében már nem tüntették föl számukat.50 Beolvadtak más lábbelikészítő mesterek sorába, elsősorban a papucsosok közé, 1890-ben ugyanis 4, 1927-ben pedig 23 varga-papucsost említenek.51

Míg a tímárok csupán bőrkikészítéssel foglalkoztak, a magyarvargák a saját maguk kikészítette bőrből lábbelit is, főként bocskort csináltak, a németvargák feladata pedig a saru- és cipőkészítés volt. Ezeket a különbségeket jól tükrözik az 1812-i Csanád vármegyei árszabások.

A tímárok árszabása a következő munkákat sorolja föl: talpnak kikészített ökörbőr, halzsírral kikészített tehénbőr lószerszámnak és csizmának, csizmának és sarunak való feketére festett és halzsírral kikészített borjúbőr, fontos-talpnak való ökörbőr kikészítése, ugyanaz bocskornak, fehérre kikészített ökörbőr, lóbőr, csikóbőr, ugyanezek feketére kikészítve, szattyánnak kikészített juh vagy birkabőr, öreg juhbőr cserrel való kikészítése, kordoványnak kikészített kecskebőr, különböző minőségű juh- és kecskebőrök kikészítése.52

A cserző magyarvargák elvégezték a bőr kikészítését, és belőle bocskort varrtak. Kikészítve, bocskornak felhasználták az ökör-, tehén-, tinó-, üsző-, borjú- és lóbőrt, de ezeknél olcsóbb volt a nyersbőrből való bocskor.53 Munkáik alapján bocskorosoknak is emlegették őket. Bocskor használatáról 1781-i adat áll rendelkezésünkre, ahol egy házas zsellér ingóságai {378} között 3 pár bocskor is szerepelt.54 A bocskor használatát Szirbik is megemlíti, s megjegyzéséből úgy látszik, hogy az 1830-as évek közepén már nem mindennapi viselet: „botskort tsak takaráskor látni imitt amott”.55

Az 1821. évi Csanád megyei árszabás különbséget tett a cserző magyarvargák és a magyarvargák között. Ez utóbbiak bőrt nem készítettek ki, csupán lábbelit varrtak: sarut, bocskort, bőrkapcát, asszonynak való szattyán csizmát és bakancsot, amelyet deli Sarunak neveznek.56

A németvargák szintén csupán lábbelit készítettek, mint például: halzsírral készített borjúbőr vagy kordovány saru, ennek fejelése, Leg-fainabb ugy mondott fordított bőrből készült saru, új saru készítése, fejelése vagy talpalása, férfi cipő, papucs készítése, asszonynak való cipő kordoványból vagy halzsíros bőrből, asszonynak való saru a legjobb bőrből, valamint „Más szinesebb fainabb bőrből készített Asszonyi Tzipőnek párja pántlikával bé-szegve”.57

Csizmadiák

A már említett makói csizmadiacéh az apátfalvi és a földeáki mestereket is magába foglalta.58 Már a korai időszakban a legnépesebb céhet alkották. 1828-ban 77 csizmadiát tartottak számon, Szirbik pedig az 1830-as évek közepén már 140-ről tud.59 Leírja korának lábbeliviseletét is; legfontosabb eleme mind férfiakon, mind pedig a nőkön a csizma. A női lábbelikről többet is megtudunk tőle: „Lábbelijek fekete és piros tsizma, s paputs: de nagyon kezd közönségessé lenni a tzipő, és harisnya is.”60 Leírását Palugyay Imre egészíti ki 1855-ből: „Régenten a nőknél a debreczenyi piros csizma volt divatban, ezt a fekete kordován csizma, ezt ismét szinte bőrből készült elöl kihímzett, vagy mint itt nevezik piros selyem fejű papucs váltá fel…”61

A csizma fontos szerepe magyarázza, hogy a csizmadiamesterség egészen a második világháborúig élt, és a mesterek száma a 19. század második felében, sőt végén is jelentős volt: 1858-ban 67, 1871-ben 96, 1886-ban 138, 1890-ben 96, 1927-ben 63 fő.62 Mind az erős kisparaszti réteg, mind a hadsereg igényei éltették a csizmadiaipart még akkor is, amikor a környékbeli városokban már jelentősen visszaesett. 1939-ben még mindig 17 önálló csizmadiamester valamint 10 cipész és csizmadia működött Makón.63

Mivel a mesterség a 20. század közepe táján kihalt, szerszámairól is inkább csak írott források alapján tájékozódhatunk. Tajts György csizmadiamester 1788-i inventáriuma felsorolja műhelybeli eszközeit: 25 pár kaptafa, 3 pár sámfa, 2 mustra (egy réz, a másik vas), 1 tőke, czifrázó, sodrók.64 A mustra feltehetően elírás, anyagára való utalás alapján a musta nevű szerszámról lehet szó, amely fontos és jellegzetes eszköze a csizmadiáknak, olyannyira, hogy céhes jelképeik között szerepel. A csizmadiák mellett a cipészek és a papucsosok is használták. Éppen ez utóbbiakhoz kapcsolódóan írta le Bálint Sándor a csengőre hasonlító rézütő használatát: „becsirizelt szattyánbélést ütögetik [vele] a papucs talpához, hogy a ragasztás {379} egyenletes legyen”.65 Másik fontos szerszámuk a bicskia vagy félholdkés a bőr szabására szolgált.

A makói csizmadiák 19. század elejei termékeit az 1812-i árszabás tartalmazza. Kiderül belőle, hogy fő munkájuk, a csizma mellett bakancsot és papucsot is készítettek, s mindezeket többféle méretben: fényessen ki-dolgozott Kordovány, vagy halzsírral készült borjú bőrből való Uri Tsizma, zsinórozva, de rojt nélkül, Egy pár halzsírral készített tehén bőrből tsizma, Egy pár Kordoványból készített Asszonyi sarkos Tsizma akár színes, akár fekete légyen, Szattyánból, és Rajtzi bőrből készített Asszonyi tsizmának párja, bakants Tehén bőrből, Asszonyi akár fekete, akár színes Paputs steklire tsinálva. Vállaltak ezen kívül fejelést és talpalást, de kitértek arra az esetre is, amikor a megrendelő adja a bőrt.66Mind a kordován, mind a szattyán a finomabb bőrök kategóriájába tartozott. A szattyán azonban vékonyabb és puhább, így nem véletlen, hogy női csizma alapanyagaként gyakrabban előfordult.

Makón utolsó csizmadiaként Nagy Pál és Kátai Ferenc dolgozott. A parasztság használta csizma a puha szárú csizma és a félkemény szárú csizma. A puha szárú, könnyen felhúzható, munkára használt csizma volt, a fényes szárú, félkemény csizma ünneplő volt. A ráncos, hermonikás szárút ritkábban, inkább csak fiatalok használták a két világháború között ünneplőnek. A polgári réteg – iparosok, kereskedők, vendéglősök – használták a bürgeri vagy birgerli (bilgeri) csizmát, amely testhezálló, puhaszárú, fűzős csizma volt. Ez drágább csizma volt, mint a hagyományos formájúak, főként vadászathoz használták. Néha cipészek is elkészítették egészen 1970-ig.

Papucsosok

A lábbelikészítő mesterségek sok hasonlóságot mutattak, hiszen bizonyos termékeik közösek, a szerszámok többsége hasonló vagy azonos. Ezzel magyarázható, hogy a két világháború között, amikor a csizmadiamesterség már hanyatlóban volt, azokban a családokban, ahol a mesterség öröklődött, a fiatalok már inkább a papucsos- vagy cipészmesterséget választották. Varga István például 1923-ban lett papucsosinas; apja és bátyja csizmadia volt. Sulyok József (*1907) egy évvel korábban lett papucsosinas; neki nagyapja volt csizmadia. Szülei a lábbelikészítést jó mesterségnek tartották, mondván: „Amíg lábbal születik a gyerök, addig cipőre, lábbelire szükség lösz.”67

A 19. század végéig külön nem tartottak nyilván papucsosokat. A durvább papucsokat a csizmadiák, a finomabbakat a vargák készítették. A lábbelikészítők maguk is úgy tartják, hogy a papucsosság a bocskorosmesterségből alakult ki, s erre utalnak a már korábban említett adatok, ahol varga-papucsosként említik őket. A papucs jelentősége, különösen a női viseletben, még a 20. században sem szűnt meg, sőt ekkor már erre specializálódott mesterek készítették. Makón még 1939-ben is 22 papucsos működött.68 A mesterség virágzását a két világháború között a mesterek nagy száma mellett az is bizonyítja, hogy egy részük egy-két segédet és tanoncot (iparitanulót) is alkalmazott.

Az utolsó jeles papucsos testvérpár: Kiss Gábor és Kiss Tibor volt.

A papucsosok legfontosabb alapanyagai a különféle bőrök. Ezeket a Makón nagy számban élő zsidó bőrkereskedőktől – sokszor hitelben – szerezték be. Bélésnek finomabb szattyánt vagy disznóbőrt használtak, talpnak, fejnek vastagabb bőrt. A női papucsok fejéhez használt bársonyt méteráruként vásárolták.

A papucs része a talp, a sarok és a fej. A sarok lehetett felhúzott fasarok, bőrsarok, és volt éksarkú papucs. A papucsok feje bőrből vagy bársonyból készült, a talpbélés disznóbőrből, a belső bélés szattyánból vagy egyéb puha bőrből, a szalagok, szegések kutyabőrből. {380}

A férfipapucsoknak jobb- és ballábas változata volt, a női papucsok egyenes lábas papucsok voltak, vagyis a jobb és bal lábas azonos, csak a használatban igazodtak a lábhoz. A férfipapucs zsíros bőrből és fekete boxbőrből készült, parasztpapucsnak vagy aratópapucsnak hívták, mert főként aratáskor használták. A férfipapucsok fekete vagy barna bőrből készültek, a bársonyfejű női papucsok színesek voltak: piros préselt, kék préselt, fehér alapon piros rózsás, barna alapon piros rózsás, fekete, zöld pettyes. Ünnepi használatára utalva a virágos, nyomott bársonypapucsot templomos papucsnak is mondták. A papucsok méretét számozással jelölték 8-tól 14-ig. A 12-es méret a 38-as cipőméretnek felelt meg. Papucsot húsvéttól Erzsébetig vásároltak az emberek. A tél a mester számára a felkészülés ideje volt: segédeivel nagy mennyiségben gyártotta a papucsokat. A segéd reggel hattól este hatig dolgozott, s ez alatt négy pár papucsot kellett csinálnia. A munka előkészítését a mester végezte: a szabást, a felsőrész készítését, az anyagok kiadását a segédeknek.

A munka fadézsában a talpbőr beáztatásával kezdődött, amely egy-két órán át tartott. A vízből kivett talpbőröket zsákba csavarták és bevizezték. Két órán át hagyták dunsztolódni, ettől lett puha és rugalmas. Következett a talp ráncainak kisimítása falcfogóval és kikalapálása keramittéglán. Ezután a talpat kiszabták, és előkészítették a varráshoz. Egyszerre annyit készítettek elő, amennyi egy napi munkához szükséges. A talpbélés előkészítéséhez papírra holspontot ragasztottak és lepréselték.  Ebből kivágták a talpbélés alapját, és arra ragasztották a disznóbőr talpbélést, majd befércelték, hogy a fasarkot tartó bőrt hozzá tudják varrni. A felsőrészt két tűvel, fonállal, árral a talphoz varrták a fonákján, majd kifordították. Kaptafára húzva adták meg a formáját, melyen 12 órán át száradt.

A papucsosműhely legfontosabb berendezési tárgyai a pangli (műhelyasztal) és a kerek szék volt. Műhelyasztalként korábban tőkét is használtak. Legjellegzetesebb szerszámok a falcfogó, musta, kalapács, bőrvágókés, kerekítő, szabódeszka, márványlap, keramittégla, talpszabó bicska, árak, szegezőár, reszelők, fareszelő, fakés. A márványlap a bőr vágására szolgált, a fareszelőt és a szegező árat a szeges férfipapucsokhoz használták. Az árakat kikalapált, kireszelt gőzeke drótjából készítették, mert erősebb volt, mint a gyári. Ragasztóanyagnak csirizt használtak, amelyet gesztenyelisztből készítettek, vagy enyvet főztek, és ebbe lisztet kevertek.

A papucsosok portékáikat főként piacokon, vásárokban értékesítették. Az árusítás a mester feleségének a dolga volt, az inas segített neki. Vásárokon ponyvával fedett sátorban árultak.  Az inas segített a sátor felállításában, az áru ki- és berakodásában. A mesterné a sátoron belül állva kínálta az árut, az inas pedig kívül tartotta szemmel a vevőket.  Az eladásra szánt papucsot ládában tartották, amelyben 60 pár fért el. A helyi piacra a ládát talicskán vitték ki. Itt földre terített gyékényről árusítottak. Szerdán és pénteken volt piac, a papucsosok a halászcsárda előtti téren, valamint a Széchenyi téren helyezkedtek el. Tizenöt-húsz papucsos árult egyszerre. A mesterek az iparengedélyek kiadásának sorrendjében helyezkedtek el, tehát az idősebb mesterek foglalták el az első, jobb helyeket. A vevők megszokott mestereiktől vásároltak; nem is illett egymás kuncsaftját elcsalogatni.

A papucsosok távolabbi falvak vásáraira is eljártak, egészen Battonyáig. A makói vásárokon szegedi, orosházi, hódmezővásárhelyi papucsosok is megfordultak. A műhelyből eladott termékek aránya kicsi volt, inkább csak azok rendeltek, akik a késztermékek között nem találtak megfelelő méretűt. 

Cipészek

A paraszti viseletben a cipő egészen a 20. századig nem játszott nagy szerepet. A cipészek (suszterok) kezdetben a polgárság igényeit elégítették ki, jelentőségük csak a parasztság polgárosodásával nőtt meg. A mesterség valószínűleg a németvargák tevékenységéből alakult ki. A suszterok száma a 19. század első felében még tíz alatt volt, Szirbik is csupán hét {381} mestert említ.69 Számuk a 19. század vége felé indult növekedésnek: 1874-ben 24, 1886-ban 40, 1890-ben 49, 1927-ben pedig már 119 fő.70 1939-ben 98 cipészt és 3 cipő- és cipőfelsőrész-készítőt tartanak számon.71 A mesterség virágkorának tehát a 20. század eleje tekinthető, a hanyatlás a második világháború után a gyáripari termékek elterjedésével következett be.

Ma a legidősebb cipész Makón B. Szűcs Antal (*1913). Sipos Bálint cipészmesternél eltöltött három és fél évi inaskodás után 1929-ben szabadult föl. Makón ekkoriban nagy létszámban dolgoztak cipészek, ezért segédéveit több műhelyben töltötte, és 1937-ben lett önálló kisiparos.

A 20. század első felében a cipészek nagy száma jelzi, hogy a csizmát és papucsot fokozatosan a cipő váltotta föl. A cipészmesterek közül a legjobbak méret után, megrendelésre dolgoztak. Kevesebben voltak olyanok, akik több pár cipőt előre megvarrva piacoztak, vásároztak vele.

A cipészek a bőrt tímároktól vagy bőrkereskedőktől szerezték be. A női cipőhöz bornyúbox, a férficipőhöz marhaboxbőrt használtak felsőrésznek; talpnak vastagabb marhabőrt. A cipészek nagy száma a 20. század első felében bizonyos szakosodáshoz is vezetett. Voltak, akik csupán a felsőrész készítésére szakosodtak, mások a tőlük vett felsőrészt fölhasználva állították össze a kész cipőt. Ebben az időben a divatos férficipő a varrott vagy gojzercipő volt: vastag, dupla talpú félcipő, melynek fő dísze a szélén végigfutó feltűnő varrás. Ebből a cipőfajtából B. Szűcs Antal az ezredfordulón készítette az utolsót. A női cipők lehettek félcipők vagy magas szárúak, lapos vagy magas sarokkal. A 6 cm magas, de nem túl hegyes sarok neve kubán sarok, a 4 cm magas trottőr sarok. Készültek a cipészműhelyben magas szárú gyerekcipők, bürgericsizmák és parasztpapucsok is. Női bársonypapucsot nem csináltak, csak a papucsosok. Készültek viszont hulladékból, vixosbőrből vagy vastag marhaboxbőrből férfipapucsok, amelyeknek talpa szintén vastag bőr volt. Ezeket dupla szegecseléssel, faszögekkel erősítették össze, hogy strapabíróbbak legyenek. Leggyakrabban mezőn végzett munkához használták. Kisebb javításokkal három évig is eltartott. Némely parasztemberek életük végéig szinte csak ilyen papucsban jártak még az utóbbi évtizedekben is. B. Szűcs Antal a 20. század végén még készített ilyen papucsot.

B. Szűcs Antal műhelye, bár viszonylag új építésű családi házban van, elrendezésében és berendezési tárgyaiban a hagyományos műhely képét mutatja. Legfőbb jellegzetessége, hogy az egész műhely faltól falig érő dobogón helyezkedik el. A mester szerint ez a régi csizmadia- és cipészműhelyekre is jellemző volt, alacsony széken dolgozva ugyanis, egyrészt az ablak magasságához közelebb, jobb megvilágításba került a munkadarab, másrészt a régi földes helységekben a fölfázás veszélyét is elkerülték. Ezen a dobogón kapott helyet a peremes kis munkaasztal, a pangli, mellette ült a cipész a becsapolt háromlábú kerek suszterszéken. A kisebb szerszámok a falon, polcokon, fogasokon kaptak helyet, ugyancsak polcokon sorakoztak a javítandó cipők.

A kéziszerszámokat bőrkereskedőktől vásárolták. Ezek közé tartozott a kalapács, a kézi kés, a különböző árak: varróár, szegelőár, tűzőár, reszelők, vésők, fúrók, fenőkő, snittvas, ampasz, kaptafák, kefék. Az ampaszt pucolásra használták, és többféle formája lehetett. A cipő szélét spiccvassal fényesítették. Aki felsőrészt készített, annak különböző késekre volt szüksége: szabászkésre, kneipkésre, serfkésre, valamint papírmintákra, tűre, cérnára és márványlapra, melyre a szabáshoz a bőrt kikészítette. Jelölésre, mérésre használtak krétát, vonalzót, collostokot. Kellékként szükség volt vas- és faszögekere, vasalásra, sarokra és orra, {382} csatokra, fűzőkre. Ragasztáshoz  aranycsirizt használtak; az ehhez szükséges por gyári készítmény volt, és boltban vették.

Az utóbbi évtizedekben a cipészek már szinte csak javításokat végeznek.

Szűcsök

Mind a férfi, mind a női viselet fontos részét alkották a szűcsök munkái. Már 1780-ban 9 szűcsmester dolgozott a városban. Az 1828. évi összeírás 43-at említ, 1836-ban pedig számuk 73-ra nőtt.72 1815 óta céhbe tömörülve dolgoztak.73 Makón ebben az időben a harmadik legnépesebb mesterség volt a szűcsöké.74

A tűzvész utáni 1781. évi kárfelmérésben szerepel ködmön és suba. A károsultak között találjuk Szűcs Mihály szűcsmestert.  Bőrkikészítéssel is foglalkozott, mint erre a káraként föltüntetett 80 báránybőr mellett a 4 csáváskád utal.75

Az említett viseleti darabok a 19. században is népszerűek voltak. Elsősorban a férfiak téli öltözeteként említették a tsávált és tört subát, ködmönt. Férfi fejviseletként pedig Szirbik a fehér és fekete szűts sapkát jegyezte föl.76

Az 1812. évi Csanád vármegyei árszabásból kiderül, hogy a szűcsöknek a ködmön és a suba készítése mellett fontos feladatuk volt a különböző menték bélelése prémekkel. Erre leggyakrabban rókairhát, báránybőrt használtak. További munkáikat így határozza meg az árszabás: Férfi vagy Paraszt ködmön fehér vagy fekete prémmel, különböző méretben, ujjas vagy ujjatlan változatban; Asszonynak való prémezett Ködmön, amely szintén lehetett ujjas vagy ujjatlan és különböző méretű; nagy Férfi Juhász Bunda tzifraság nélkül; közönséges törött bőrből nagyobb férfi Juhász Bunda; tsávált bőrből gallérral levő Férfi nagyobb Juhász Bunda; Farkas Bunda varrása meg-írházva; különböző bőrök (medve, farkas, róka, macska, öreg juh, hasi bárány) kikészítése. Az árszabás egyéb viseleti darabokat is fölsorol: fekete vagy fehér báránybőrből készített magyar süveg; ugyanez hamu-színre festett báránybőrből; Egy pár kesztyű Róka lábbúl; Nadrágra való Írha; Egy Nadrágnak Bárány bőrből való készítése; Közönséges prémes sipka.77

A 19. század második felében a szűcsök száma visszaesett, de még így is jelentős maradt: 1858-ban 87 fő, 1860-ban 55 fő, 1874-ben 33 fő, 1886-ban 43 fő, 1890-ben 29, 1927-ben pedig már csak 17 fő.78 A pusztai életmód megszűnésével a szűcsök termékei iránt is egyre kisebb lett a kereslet. A 20. században árukészletük jellege is megváltozott.

A 20. század közepén dolgozó szűcsmesterek közül név szerint ismerjük Pap Jánost (1924-től dolgozott a szakmában), Mónus Jánost, Sz. Nagy Emilt és id. Kiss Gábort, akinek fiai papucsosok lettek. Ezek a szűcsmesterek szőrme kikészítésével és belőle felsőruhák varrásával foglalkoztak. Közülük néhányan az ’50-es években a tiltott bőrkikészítés miatt börtönben is ültek. Előtte a bőrök beszerzését a háború nehezítette.

A szűcsmesterek jellegzetes termékei, a subák, melyek ekkor már kisebb számban ugyan, de az 1960-as évek elejéig készültek.  Ehhez a hosszú szőrű rackajuh bőrét használták. A kis suba hét, a nagy suba kilenc bőrből készült. A subákat ekkoriban a bekecsek váltották föl. Mellettük ekkor a szűcsök árukészletét a sapkák, kucsmák, kesztyűk alkották. Ezekhez a puhább szőrű merinó bőrét használták. Bekecs készülhetett cigájából is: egy bőrből kitelt egy bekecs. A bekecs ujjatlan, mellényszerű, belül szőrös felsőruha volt, melynek készítésekor {383} eperfa gombával festették a bőrt barnára. Még a gombja is bőrből volt. Bekecsvarráshoz a bőrt régi eljárással, magyar cserzéssel készítették ki. Ennek legfontosabb alapanyaga a timsó. A bőrkikészítés receptje azonban a szűcsök féltve őrzött titka volt, hiszen alapjában ez határozta meg termékeik minőségét. A nehézfémsókkal végzett  krómcserzés az 1960-as években kezdődött.

A régi magyar timsós eljárás során először a bőrt leáztatták az áztatókádban, hogy kiázzék belőle a só, amellyel nyúzáskor tartósították. A hagyományos eljárásban az áztatás során zsíroldónak macskagyökeret és káliszappant, később mosószert használtak. Ezt követte a húsolás; ványolókés segítségével eltávolították a hájas hártyát. Újabb mosás után következett a cserzés, melynek anyaga a timsó és a só. Az olajzás faggyúval a puhítást szolgálta. Korábban erre halzsírt is használtak. Szárítás után újra nedvesítették a bőrt, és következett a nedvestörés gamóval vagy hónajmankóval. Végül a lekaparás, curholás fejezte be a kikészítést, melynek során az irharéteget megtakarították, s így vált finom puhává a bőr felülete. Festéshez eperfagombát gyűjtöttek.

Az irha szabásához a szűcsök nem ollót, hanem szűcskést használtak, hogy a szőrt ne vágják el, csak a bőrt. Háromélű varrótűvel, erősebb varrócérnával és gyűszűvel varrtak. Közvetlenül varrás előtt a bőrt benedvesítették, kirámázták, azaz kis szögekkel farámára erősítették, kifeszítették, úgy fektették rá a szabásmintát és szabták ki.

Ma Makón Konti Ferenc (*1938) foglalkozik szűcsmesterséggel. Pap János műhelyében tanult, de akkor már a mester halála után felesége folytatta a mesterséget. Különböző irhák kikészítése mellett a most divatos szűcsmunkákat (sapkák, kesztyűk, mellények) készíti. Tevékenységének különlegessége azonban a baromfibőrök kikészítése. Az általa kikészített sruccbőrből divatos női táskák, pénztárcák, tolltartók készülnek.

Szíjgyártók, nyergesek

Bár szíjgyártókra, nyergesekre korai adataink nincsenek Makón, a telkes jobbágyok gazdaságában 1781-ben megtalálható Nyereg szerszám, Nyereg minden készületivel, tevékenységük meglétére utal.79

Szíjgyártókra vonatkozó adatok a 19. század első felétől fordulnak elő: 1810-től 1840-ig egy szíjgyártó mestert tartanak számon. 1820-tól egy nyergest is.80 Szirbik 1835-ből két szíjgyártót és két szattlert, azaz nyergest említ. Ez nem sokat módosít azon, hogy ezek a bőrmunkával foglalkozó mesterek, ha kis számban is, de a 19. század elején már dolgoztak a városban.81 A 19. század közepén és második felében szintén csupán két-három főt találunk ezekben a mesterségekben.82 A 20. század elején számuk némileg megnőtt, 1927-ben 12 fő dolgozott a szíjgyártó-nyerges mesterségben, 1939-ben pedig egy nyergest és 5 szíjgyártót számláltak.83

A mesterség virágkorának tehát a 20. század eleje tekinthető, és ez összefügg a lótartás fontosságával, a város nagyszámú lóállományával. A század első felének legjelentősebb szíjgyártó mestere: Komáromi Mihály, Kozma Ferenc, Lenhardt János, Ferenc, Moldoványi István, Sánta József, Szalárdi István volt. A mesterség teljesen ma sem vesztette el jelentőségét, mert négy műhelyben is foglalkoznak még szíjgyártómunkával, bár jórészt már nem a hagyományos igények kielégítésére.

A szíjgyártó munkájának alapanyaga a bőr. A céhes időkben a szíjgyártók még maguk is készítettek ki bőrt, a céhek megszűnése után azonban az ipartörvény ezt megtiltotta, s attól {384} kezdve tímároktól, majd gyárakból szerezték be.84 A makói szíjgyártók főként Schwartz Gyula üzletében vették, aki egyéb kellékeket is árult.  A másik beszerzési forrás a szegedi Orion Bőrgyár volt. Néhány tímár dolgozott ugyan a városban, de az általuk kikészített bőr nem felelt meg a szíjgyártók igényeinek. Maguk a szíjgyártók csak a második világháború után, az ’50-es években próbálkoztak bőrkikészítéssel, amikor nem jutottak alapanyaghoz, mert be kellett szolgáltatni a nyersbőrt. Lenhardt János is készített ki bőrt ekkoriban timsós eljárással, de ezt titokban kellett csinálnia, mert volt, aki ezért börtönbe került.

A szíjgyártó fő feladata a lószerszámok készítése. Alapanyaga a vastag marhabőr, a blank bőr. A középvastag vikszos bőrt sallangok fonatok készítésére használták, a vékonyabb boxbőrt pedig fűzésekre, fonásokra, párnarészek készítésére. A tímárok által timsós eljárással kikészített bőr ostorszíjnak való.

A bőrt varróspárgával erősítették össze. Hajdan ezeket kötélverők készítették kenderből vagy lenből. Különleges szíjgyártócérnát Szegedről is be lehetett szerezni.85 Az utóbbi időkben lenből vagy szintetikus anyagból készült varróspárgát használnak. Ugyancsak kötélgyártótól szerezték be a kenderből készült hevedereket.

A lószerszámok fontos alkatrészei a különféle veretek, csatok, karikák és más fémrészek. Ezek hagyományosan sárgarézből vagy vasból készültek, utóbb rozsdamentes acélból és fémötvözetekből is. Ezeket a veretékeket árjegyzékek alapján rendelték meg Budapestről a század első felében is; helyi rézműves nem készített hasonlót.

A szíjgyártáshoz szükség volt még olyan segédanyagokra, mint festék, ragasztó, gurtni, kötél, disznószőr, filc, bőrolaj, szurok, méhviasz, szegecs, szemzőbádog, kápavas.86

A szíjgyártás főbb munkafolyamatai: az anyag kiválasztása, kiszabása, föligazítása, előkészítése varrásra, megvarrása, varrás utáni összeállítása. Ezeket kiegészítik olyan kisebb munkafolyamatok, mint a gyalulás, szélszedés, varrásjelölés, lyukasztás, fűzés, fonás, ragasztás, festés stb.87

A műhely berendezései közül legfontosabb a munkaasztal, amelyen a bőröket kiválogatják, kiszabják, előkészítik.

A munkához használt szerszámok többsége ugyanaz a régi kéziszerszám, mellyel a szíjgyártók az előző századokban is dolgoztak. Olyan családokban, ahol a mesterség apáról fiúra öröklődött, a szerszámokat is örökölte a fiatalabb nemzedék. A Lenhardt-műhelyben is találhatók ilyen szerszámok, hiszen már a dédnagyapa, Lenhardt János (1847–1926) is szíjgyártó volt. A Temesvár melletti sváb faluból, Temeriáról került Kiszomborra. 1876-ban született János fia telepítette át 1900-ban Makóra a műhelyt, melyet ma Lenhardt Béla (*1950) vezet, édesapjától, Lenhardt Jánostól (*1909) átvéve. Az örökölt szerszámok mellett vannak olyanok, amelyeket helybeli mesterek, lakatosok készítettek, másokat még a háború előtt Budapestről rendeltek a veretekkel együtt Kutscher Szilveszter Rákóczi út 32. sz. alatti üzletéből. Ma külföldről is hoznak be egy-egy szerszámot, de a régieket ugyanúgy használják, mint az elődök.

Kézi szabásnál különböző késeket használnak: tolókést, görbekést, amely lehet félhold- és negyedholdkés. (Ez utóbbi a csizmadiák céhes jelvényei között is szerepel.) A szélszedővel a kiszabott bőr szélét igazítják meg, majd a hasítókörzővel vagy szakítócirklivel bejelölik a varrás helyét. Az előkészítéskor használnak ovális vagy kerek lyukasztókat, pecekvágó lyukasztót. A legegyszerűbb díszítést a széledzővel vagy curiktolóval alakítják ki, amely csíkot húz a bőrbe, szélével párhuzamosan.

A bőrt késekkel és kézi bőrgyaluval vékonyítják. Ezt a folyamatot serfelésnek nevezik. {385}

A szíjgyártásban az egyik legfontosabb művelet a varrás. Egy részét ma is kézzel végzik, ugyanazon a szerszámon, amin az előző századokban is: a kösün vagy varrószéken. Ez a négy lábon álló, padszerű eszköz, egyik végén fából készült szorítóval, amelynek két része közé erősítik a varrásra szánt bőrt, s a padon ülve varrnak. A kézi varrás eszközei az árak és a tűk. Az árak segítségével lyukasztják ki a varrószékbe beszorított bőrt, s ezen keresztül varrják. A varróspárgát használat előtt szurok vagy méhviasz és gyanta keverékével bevonva impregnálják és megerősítik. Két tűvel varrnak: egy lyukon jobbról és balról is átfűzve.

6
203. kép. Lenhardt Béla varrószékén dolgozik

A kisebb kiegészítő munkafolyamatokhoz számos más szerszámot is használnak. Ilyen például a bujtató fölverőfa (sléfesfa), pontozó (kirner), olló, kalapácsok, fogók, végleütők, csipkevasak, amelyekkel kisebb díszeket lehet kivágni, például szív vagy lóhere alakúakat. A sallangminták és egyéb apróbb részek kivágását stancolásnak nevezik. Dörzscsontot használnak a bőr szélének kisímításához, hogy ne rojtos, hanem sima, fényes legyen

A legelső gép, amely a szíjgyártóműhelyben megjelent, a bőrvarrógép volt. A Lenhardt-műhelyben már az idősebb Lenhardt János is használt ilyet, mellette azonban a kézi varrás – tartóssága miatt – napjainkig tovább él. Lenhardt Béla az 1990-es évek elején új varrógépet szerzett be Németországból, s műhelyét tovább gépesítette: csíkozógépet és serfelőgépet, azaz gyalugépet szerzett be, melyet sirfolónak is mondanak.

A makói gazdák a szíjgyártótól leginkább fogatszerszámokat rendeltek, de készítettek számukra lovagló fölszereléseket és a ló idomításához szükséges eszközöket is. A ló kocsiba fogásához alkalomtól függően igás vagy parádés lószerszámot használtak. Az igás lószerszámnak munkában, teherszállításkor volt szerepe, a parádés szerszámot ünnepi alkalmakkor vették elő, például lakodalomba menet. Ebből kevesebb is készült, nem volt minden gazdának, csak a tehetősebbeknek. Gyakoribb volt azonban a kúcsos szerszám vagy félparádés, amelypiacra, vásárba menet is gyakran fölkerült a lovakra.

Az igás lószerszám főbb részei: a hám, amely a ló testén helyezkedik el; a fejre kerül a fejző vagy kantár; további részei pedig a gyeplő és a nyakló. A ló a hám segítségével húzza a kocsit, a fejző és a gyöplű az irányítást szolgálja, a nyakló szerepe pedig forduláskor, hátramenetben és lejtőn van. A főbb részek többsége is kisebb darabokból áll össze, így a hám húzóból, hátszíjból, nyakszíjból és kötélistrángból. A fejző részei a pofaszíj szemellenzővel, fejtető, álladzó, orradzó, a homlokzó és a szemzőtartó. A gyeplőnek belső és külső ágát különböztetik meg.

A parádés szerszám felépítésében hasonló, csak finomabb kivitelű és díszesebb. Míg az istráng az igás szerszámban kötélből van, a parádésban kerekített, lapos vagy fonott bőrből. A hátszíj ki van párnázva, a nyakszíj és a húzó is díszesebb. Az igás szerszámhoz képest többlet itt a segédhátszíj, segédnyakló és a farmatring. A gyeplő itt natúr bőrből készül. 

A makói gazdák használta parádés szerszám nem volt túl díszes, nem használtak sem fonott, sem vágott sallangot. A parádés szerszám díszét itt a finomabb kidolgozás és a veretékek adták, melyek nikkelezett vagy rézveretékek voltak.

A hajdani német elnevezéseket nemcsak némely szerszámok nevei őrzik, hanem számos alkatrész is. A bujtatót sléfnek nevezik, a nyakszíjon lévő karikatartó bőrt stéknek, a csatolásra szolgáló bőrvég vagy csatlék a strufli. {386}

A makói szíjgyártók nyerget csak elvétve készítettek. Nyereghez szükséges tartozékokat és lovaglófelszerelést viszont csináltak, így például lovaglókantárt szárral, kengyelszíjat, szügyhámot.

     A szíjgyártóműhelyben készültek ostorok is. Az ustor szíját a szíjgyártó maga fonta, nyelét famunkával foglalkozó mestertől rendelte. A szíjgyártók között is volt aki erre specializálódott, Lenhadték például egy időben Nagy Istók Lajos csongrádi ostorostól rendelték az ostorszíjat. Huszonöt darabonként csomagolva küldte, s a makói műhelyben csak összeállították. A lovas ember az ostort is nagyon megválogatta, mert nem csak munkaeszöz volt számára, de rangot is adott. Ostorokat most is készítenek a Lenhardt-műhelyben. Mai használatukról Lenhardt Béla így írt:

1
204. kép. Kéziszerszámok a Lenhardt-féle szíjgyártóműhelyben

„Minden fogathoz tartozik ostor. A fogatos ostor ostornyélből és ostorszíjból (ostorcsapóból) áll. Az ostornyelek különböző hosszú­sá­gúak és más-más anyagból készülnek. Az ostornyél hossza 70-80 cm-től 200 cm-ig terjed. Anyaga alapján lehet bambusznád nyél, acélbetétes ostornyél, illetve műanyag, üvegszálas nyél. A régebbi időkben néhány különleges fafajtából is készült ostornyél, ilyen például a trieszti fa, ami napjainkban már nem létezik. Az igás fogatoknál rövidebb nyelet, míg az elegánsabb fogatokon hosszabb ostornyelet használnak.  Az ostorszíj bőrből készül, és nagyon sokféle lehet. Az ostorszíj készítéséhez leginkább timsós készítésű bőrt használnak, de más bőrfajtából is készülhet. Az ostorszíjak lehetnek csomózottak, hurkoltak, fonottak, fűzöttek. A négyes és ötös fogatokhoz sokkal hosszabb ostorszíj szükséges, valamint idomításhoz is hosszabb ostort használnak.”88

A szíjgyártóműhelyben a lószerszámokon kívül természetesen más bőrmunkák is készültek. Vadászoknak fegyvertokok, katonáknak, a borjúnak nevezett hátbőrönd, puskaszíj, egyéb rögzítő és csatos szíjak, övek, nadrágszíjak, óraszíjak, szerszámos táskák, aktatáskák, női táskák, pénztárcák, gépszíjak, tömítések cséplőgépre, aratógépre. Csak a cséplőgéphez nyolcféle szíj kellett.  A makói szíjgyártók már a két világháború között is készítettek futball-labdákat, az 1950-es évektől működő bőripari szövetkezetben pedig – kerékpár- és motorülések mellett – nagyobb tételben gyártották.

Szíjgyártómunka volt a bőrnyakló is, amely a kubikosok számára a talicskával való teherhordást könnyítette meg. Mindenféle bőrmunkák javítását is elvégezték.

A szíjgyártók igyekeztek műhelyeiket a forgalmasabb utcák mentén berendezni. A műhely és az üzlet együtt volt, s ezekben a mester egy-egy inassal, segéddel dolgozott. A Lenhardt-műhely eredetileg a régi piactéren, a mai buszpályaudvaron volt, így piaci napokon és vásárok idején nagyobb forgalmat bonyolított le, anélkül, hogy a piacon kellett volna árulnia. A Lenhardt családra később sem volt jellemző a vásárokba járás, csupán a háború után vittek használt lószerszámokat vásárba, mert akkor más nem volt. Az utóbbi évtizedekben inkább lovasrendezvényekre jártak el árusítani. {387}

A szíjgyártók közül néhányan a termelőszövetkezetekben dolgoztak tovább, mert ott még egy ideig szükség volt munkájukra. Mások a bőripari szövetkezetben kerestek munkát, ahol a javítások mellett futball-labdát, bőrkesztyűt, munkavédelmi eszközöket, sportfelszerelést készítettek.

Az elmúlt évtizedekben a lovassport föllendülése tette lehetővé, hogy szakmájuk ne haljon ki teljesen, de új igények is támadtak: a kutyatartáshoz nyakörvek, pórázok, szájkosarak bővítik a választékot. Ezek teszik lehetővé tevékenységük folytatását, s hogy a hagyományos technikák mellett gépekkel könnyítsék meg a munkafolyamatokat. A hagyományos segédanyagokat esetenként újak váltották föl: műanyag festékek, ragasztók, a tömítésre használt disznószőrt pedig speciális szivacs.

Az 1990-es évektől a mesterek a szakma újabb hanyatlásáról panaszkodnak. Oka az olcsó ázsiai termékek, műanyagáruk beáramlása. A minőségi munkára csak korlátozott mértékben van igény. Az újabb rendeletek egy része is megnehezíti munkájukat, növeli kiadásaikat, ugyanakkor erkölcsi veszteségként élik meg, hogy a szíjgyártó szakma elnevezésében megszűnt, munkájuk jelölésére az új vállalkozói igazolványban állatfelszerelési bőrcikkek készítése szerepel.

Kefekötők

A bőripar mestereihez hasonlóan állati eredetű termékeket használtak a kefekötők. Számuk Makón soha sem volt jelentős, olyannyira, hogy a 19. századból nincs is róluk adatunk, bár ez nem jelenti, hogy egyáltalán nem is voltak, hiszen munkájukat akkor is igényelte a lakosság. Az 1939. évi statisztika említ egy kefe-, meszelő-, ecsetkészítő mestert.89 Valószínűleg azonos lehetett a Szent János téren működő Németh Pállal, akinél Hortobágyi József (*1918) segédként dolgozott. Ő lett az utolsó képviselője ennek a mesterségnek a városban. 1947-ben tett mestervizsgát, a következő évben ipart is váltott, és 1982-ig dolgozott.

A kefekötők legfontosabb alapanyaga a disznósörte, lószőr és a tehénfarok. Ezeket korábban mészárosoktól, tollas cigányoktól vették, de lófarkat, tehénfarkat a gazdáktól is, akiktől általában késztermékért cserében kapták. A kefék farészét régebben bükkfából, esetleg kőrisfából asztalos készítette. Az utóbbi évtizedekben az alapanyagok és beszerzésük megváltozott. Kínából importált disznósörtét használnak, a nyelek pedig gyakrabban készülnek műanyagból.

A kefekötő termékeit elsősorban a háztartásokban használták különböző célokra. Festéshez vették a meszelőt, félkézmeszelőt, ecsetet, laposecsetet, a szobafestők korongecsetet, marokecsetet. Cipők tisztításához tartottak sárkefét, bekenőkefét és cipőfényesítő kefét, ruházat tisztántartásához ruhakefét, kalapkefét, tisztításhoz, takarításhoz porolót, partvist, üvegmosó kefét; kályhacső tisztításához csőpucoló kefét. A kéménypucolót kéményseprők használták. Műszaki berendezések tisztítására főként malmokba és cséplőgépekhez rendeltek különleges kefét. A szobafestőkön kívül néhány más foglalkozású mester eszköztárából sem hiányozhattak a kefék. Borbélyok használták a hajkefét, bajuszkefét, pamacsot; pékek a kenyérmosó kefét, lisztkefét. Míg a háztartások számára szükséges kefeféléket piacon, vásárokban szerezték be, a mesterek a munkájukhoz szükséges darabokat általában megrendelték, néha egyszerre többet is.

A kefe elkészítésének első lépéseként a lószőrt vagy tehénfarkat kimosták, majd kézzel összeszedve méret és szín szerint szétválogatták. Fésűvel kifésülték, és egyforma hosszúra vágták.

A kefekötésnek háromféle módját alkalmazták: beragasztást a fa alapba szurokkal, beragasztást, bekötést dróttal, a harmadik a sodrott munka, melyet például üvegmosó kefékhez alkalmaztak, s ahol a sörtéket az összesodrott drót közé erősítették. {388}

A szurokkal végzett munkához a sörtéket egyenlő nagyságú tincsekké fogták össze, fejrészüket a munkapadhoz ütögették és összekötötték. A műhely felszereléséhez tartozott egy kis szenes kályha üsttel, a szurok melegítésére. Az összekötözött sörtecsomók végét ebbe a felmelegített szurokba mártották, s a kefe előre kifúrt lyukaiba nyomkodták úgy, hogy a lyuk oldalaihoz is odaragadjon. A szurok alkalmazásakor a fát nem fúrták egészen át. Végezetül a sörtéket ollóval egyenesre nyírták.

Frecskay János a drótos technikát behúzómunkának nevezte.90 Ebben az esetben a kefe fa alapját teljesen átfúrták. Hortobágyi József fúrógépe eredetileg lábbal hajtós volt, később elektromos meghajtásúvá alakíttatta, de maga a szerkezet ma is az eredeti. Négy lábon álló kisebb asztal alkotja az alját, ennek egyik oldalán a fúró helyezkedik el, szemben vele egy előre, hátra tolható fúrószán található, amely a szerint állítható egyenesen vagy ferdén, hogy egyenes vagy ferde lyukakat kell a fába fúrni. Fúrás közben a fúró két oldalán elhelyezett párnás könyöklőn támaszkodva fogja a kefefát a mester a fúrószánnak támasztva.

A behúzómunkánál a kilyuggatott kefefa közepéről kiindulva soronként a kettéhajtott szőrcsomót drót segítségével fűzik a lyukakba. A drót tartására a knébli  vagy eresztőbot szolgál. A lefűzött sörtét a padolló vagy bankser segítségével vágják egyforma méretűre. Ez egy kis asztalra erősített nyeles vágóeszköz, melyen a vágás nagysága beállítható. A drótos eljárással készült keféken a drótozást faborítással szokás eltüntetni. Ezt enyvvel erősítették az alsó részhez, nagyobb darabokon, mint amilyen a meszelő, a sörtés részen keresztül bevert szögekkel még a két részt megerősíthetik. A felső farészbe fúrták a nyél helyét is, végül a fát lecsiszolták.

A harmadik megoldást, a sodrott munkát, ritkábban alkalmazták, hiszen csak néhány különleges kefe készült így, a drótkefék: üvegmosó, csőtisztító és kéményseprő kefe. Ennek eszköze egy talpon álló, függőleges deszkára erősített csavaró vagy forgattyú. A kettéhajtott drótot a hajtásnál falba erősített kampóba akasztották. A drótszálak közé keresztbe rakták a sörtecsomókat, és a forgattyú megindításával a két drótszál összecsavarodott, beszorítva és spirális vonalba rendezve a sörtéket.

A paraszti háztartásokban használatos kefefélék készítésekor nem fordítottak nagy gondot a fa felületi megmunkálására, nem lakkozták, nem díszítették őket. De még a legegyszerűbb meszelőkön is a sörték eredeti színét kihasználva variálták a színárnyalatokat. Például a belül lévő sörtéket sötétebb színekből válogatták, s ezeket világosabbakkal keretezték vagy fordítva.

A kefekötőmesterek műhelye és a boltja együtt volt. Megrendelésre azonban csak a nagyobb tételben vásárlók vagy a különleges igényekkel jelentkezők mentek a műhelybe. Az értékesítés meghatározó színtere a piac volt. Hortobágyi József nemcsak a helyi piacot látogatta, de 1948 és 1964 között sokat járt piacozni Csanádpalotára, Földeákra, Maroslelére, Mezőhegyesre. Vásárokra ritkábban ment, vidékre csupán Battonyára. A háború előtt mesterével Kistelekre is eljártak lovas kocsival. Ilyenkor éjjel, 10-11 óra körül indultak el. A piacon, vásárban, sátorban árult.

Különösen a tanyai lakosság jelentett jó vásárló közönséget, mert a tanyán szinte minden építményt meszeltek, ezért sok meszelőt vettek, különböző fajtát és méretűt. Tanyára készültek mázoló meszelők is, melyek a földes helységek mázolására szolgáltak. Ezek a rendes meszelőknél gyöngébb minőségűek voltak.

Az utóbbi években az olcsó műanyag bolti áruk megjelenésével jelentősen megcsappant a kereslet a kefekötők termékei iránt. Legtovább a meszelők és a piktormeszelők vagy korongecsetek iránti kereslet maradt meg. {389}

Fésűsök

A kefekötőkhöz hasonlóan Makó iparostársadalmában a fésűsök is olyan kis számban fordultak elő, hogy a nyilvántartásokban csak elvétve találkozunk velük, bár feltételezhetjük, hogy ennek a mesterségnek mindig is volt egy-két képviselője. Az 1828-i összeírás két mestert említ; egyikük legénnyel dolgozott.91 A 20. századból az 1939-i statisztikát említhetjük, amely egy fésűsről szól.92 Ez föltehetően Kerékgyártó Lajos lehetett, akitől a mesterségéről 1953-ban Császtvay István gyűjtött adatokat. Ennek alapján kaphatunk képet tevékenységéről.93

A szaruból vagy csontból készült fésűk a haj bontását, rendezését valamint rögzítését és ezzel együtt esetenként a díszítését is szolgálták. Az elmúlt századokban a fésűket férfiak és nők egyaránt használták, és nem csupán bontásra, de rögzítésre is. Az alföldi parasztemberek hajviselete a 19. század közepéig hagyományosan a hosszú haj volt. Csimbókokba tekerve viselték, s föltűzéséhez fésűt használtak. A dísztelen, szaruból készült görbe fésű a férfiviselet része volt. A hosszú hajjal együtt a pásztorok őrizték meg legtovább.  A polgárosodó mezővárosi parasztasszonyok a 19. század második felében díszes kontyfésűt használtak.94

A fésűsök kis létszámuk miatt más mesterekhez képest kevés önálló céhet alapítottak; országosan mindössze 15 ilyet ismerünk.95 Nem tudjuk, Makón mely céhhez tartoztak. Legközelebb Aradon volt olyan céh, melyben az esztergályosok, szitások és padlókészítők mellett fésűsök is találhatók. Ez a céh 1816-tól működött.96 Elképzelhető, hogy a makói fésűsök is ehhez az aradi céhhez tartoztak, mivel az aradi mesterekkel később is szoros kapcsolatot tartottak.

A mesterség virágzásában a külterjes állattartás több tekintetben is fontos tényező volt, egyrészt az alapanyag, a szaru forrását jelentette, másrészt a pásztorok, mint vevőkör sem volt elhanyagolható. A külterjes állattartás nem csupán a hazai fésűsipart látta el nyersanyaggal, de a címeres magyar szürkemarha szarva és a bivalyszarv nyugaton is keresett volt.

A fésűsök mészárosoktól, gazdáktól és pásztoroktól szerezték be az ökör- és tehénszarvat. Néha bivalyszarvat is használtak: az ebből készült fésű szebb és értékesebb volt. Ritkább alapanyag volt a csont és a teknőspáncél. Ez utóbbit Makón nem is használták. Kerékgyártó Lajos Aradon készített ebből fésűket, mellyel luxusigényeket elégítettek ki: ezeket csak gazdag polgárasszonyok tudták megfizetni.

A szaru feldolgozásának menete a szárítással kezdődött, kemencében vagy napon. Ha a mester nagyobb mennyiségű szarut vásárolt, sötét, hűvös helyen tartotta, s nem verte ki belőle a csontot, így nem száradt ki hosszabb ideig sem. A csontot csak közvetlenül a feldolgozás előtt verte ki fejszével. A szaru tömör hegyét le kellett vágni. A tömör rész hosszát pálcával vagy dróttal mérték ki, majd daraboló fűrésszel lefűrészelték. Az így nyert üreges hengert bevágták, melegítőfára húzták, és tűz fölött forgatva melegítették, hogy elveszítse merevségét.

A nyugati mesterek a rugalmasság növelésére a szarut főzték. Ezzel szemben a magyar fésűsök csupán nyílt láng fölött melegítették, soha nem főzték, mert a kész munka így tartósabbá vált.

Melegítés után, ha a szarv hegyét nem elég mélyen vágták le, még sütővassal lyukat égettek bele. Ezután a megkezdett bevágást görbekéssel végigvágták, s így szarulapot kaptak, amelyet ki kellett egyenesíteni. A szarut megmelegítették, majd présbe, sutuba rakták {390} nedves filcdarabok és fűrészpor közé. Miután kihűlt, szekercével körülfaragták, megtisztították, elegyengették, és újra melegítették, préselték.

A kiegyenesített lapok sikálását, simítását kraccolásnak nevezték. A mester bakhoz ülve rögzítette a szarulapot és a kraccolóval lesikálta. A fésű alakját szabdalófűrésszel vágta ki, papírsablon alapján, melyet csak nyállal ragasztott a szarulapra. Idősebb, rutinosabb mesterek minta nélkül is ki tudták vágni. A kiszabott lapot klupnyiba szorították, s ott kezdték ráspolyozni, előbb durva, majd finomabb ráspollyal, hogy a szaru felületét simává tegyék.

A következő művelet a fogvágás. Először a fogak mélységét jelölték be. A fogvágást régen egyenesvágóval végezték, de ezzel csak jó szemmértékkel lehetett egyforma fogakat vágni. Ezt a munkát könnyítette meg a jegyzővágó (Rumpler), mely a fogak közti rés kivágásakor a következő rés helyét is jelölte. Ezt ráspolyozás, reszelés követte, majd a fogakat visszavágó fűrésszel visszavágták. Erre azért volt szükség, mert a fogvágást az egyik oldalon végezték, s így a másik oldalon a mélysége nem volt egyenletes.. Újabb ráspolyozás, reszelés után a fogak végleges kialakítását végezték el: a fogtövezést; a fogak tövét kiszélesítették, kitisztították, majd a foghegyezést és a foggömbölyítést.

Végső művelet a fényesítés, melyhez a fésűt mésszel megszórták, és a pucolófán végighúzogatták. Ha a forma megkívánta, még görbítőfán meg is görbítették.

A mesterség szerszámai közül az egyik legfontosabb a műhelynek nevezett munkapad: egy méter hosszú, becsapolt lábakon álló pad. Fő része a klupnyi: szorító, amely a megmunkálandó szarulap befogására szolgált. A munkapadon kis polc, a pad alatt a kisebb szerszámoknak szerszámosláda található.

A prés vagy sutu segítségével a szarulapokat egyenesítették ki. Alapformája két keményfa deszkalap, vasabroncsokkal szegve, vaspántokkal összeerősítve, csavarmenetes szorítóval ellátva. Tartozékai a vasból készült préslapok.

A bak vagy sikálóbak a szarulapok simításakor, kraccolásakor használatos, felső részén szorítónyelvvel, alul kengyellel. A szarulapot a felső részbe beszorítva sikálják, kraccolják a sikálókéssel, kétnyelű késsel vagy kraccolóval.

A csont kiverésére a tülökből, közönséges fejszét vagy baltát használtak. A darabolófűrész 80-100 cm hosszú, erős pengéjű fűrész, mellyel a szarut préselés előtt vágták. A fésűk alakját rámásfűrésszel, szabdaló- vagy szabófűrésszel vágták ki, a kontyfésűk mintáit pedig metszőfűrésszel, vagyis közönséges lombfűrésszel.

A szarv melegítéséhez melegítőfát, kétágúfát, szarusütőfát használtak. A görbekéssel vagy sniccerrel a szarv fölhasításását végezték. Sütővassal lyukasztották és szélesítették ki a levágott szarvvéget. Fogóval,  préselőfogóval a meleg szarut tartották megmunkálás közben. A hernyózófa másfél méternyi puhafa, melyre a megtisztítandó szarut fektették, s ezen hernyózó késsel vagy erezővel tisztították meg az erektől egyenetlenségektől. A hernyózó kés hajlított élű. A szarulap nagyobb görcseit szekercével faragták le, ilyenkor a szarulapot faragófogóval tartották.

A kézigyalu, a durva ráspoly a szarulap gyalulására, vékonyítására szolgált. A taszító ráspollyal a már kivágott fésűt simították.

A fésűk nagyobb fogait öregfogazóval vagy egyenesvágóval vágták ki. Ez az eszköz nyeles fűrész, s ehhez hasonló a sűrűfogvágó fűrész, mellyel a sűrűbb fogakat vágták ki. Ugyancsak a fogak kivágását és egyben jelölését végezték a ritka jegyzővágóval és a sűrű jegyzővágóval. A fogvisszavágó a szarulap másik oldalán vágta vissza a fogakat. A fogtövező is fűrészhez hasonló szerszám, mellyel a fogak tövét alakították ki. Ugyancsak a fogak töveinek kitakarítására alkalmas a kresszelozó; egyik oldalán sima, másikon ráspolyos, peremein pedig fűrészes. A fésűfoghegyező vagy spiccelő háromlapú fűrészes reszelő, és a fésűfogak kihegyezésére és formázására való. A fésűsök a reszelők többféle változatát használták: sima reszelőt, durva ledörzsölő reszelőt, finom ledörzsölő reszelőt, gömbölyű reszelőt. A fésűfogkerekítő már a finom megmunkálás eszköze. A pucolófa filcdarabbal borított falemez, {391} melyen a fojtott mésszel meghintett fésűt húzogatták, fényesítették. A színlőkés a fésűn lévő horzsolásokat, egyenetlenségeket hozta rendbe. Használtak cirkalmat is, amely egyik végén rövidebb körző.

A görbítőfával a hajlított formájú fésűket alakították ki.

Már az 1860-as években megkezdődött a mesterség gépesítése, de csak ott, ahol ez az ipar virágzott. Az 1870-es években Aradon már használtak többklupnyis gépet, fogvágógéppel és csiszológéppel tették termelékenyebbé a munkát. A kismesterek többsége számára azonban nem volt lehetőség ilyen gépek beszerzésére, ezért maradtak a hagyományos kézi megmunkálás mellett. A 20. században megjelent olcsó, gyári, műanyag fésűk teljesen kiszorították a piacról a munkaigényes szarufésűket.

A hagyományos fésűfajták közül általánosan használt a bontófésű, melynek vastag fogai alkalmasak az összegubancolódott haj, a régi frizura kibontására. Ennek változata a frizérbontó, amely egyoldalas fésű, s fele ritka, fele sűrű fogakból áll. A sűrűfésű kétoldalas, mindkét oldalán sűrű fogazattal. A hajba rakódott szennyeződés kitisztítására szolgál. A parasztfésű vagy grampli, mindkét oldalán fogazott, egyik oldalán sűrű, a másikon a bontónál kisebb fogakkal. Főképp parasztasszonyok vásárolták. A görbefésű hajlított, hosszú fésű volt, a haj leszorítására használták, s a férfiak hosszú hajviseletének tartozéka volt. A kontyakasztó vagy kontyfésű a konty rögzítésére szolgált, s ez legtöbbször díszítve volt.

A 19. század második felében újabb fésűtípusok terjedtek el, mint például a zsebfésű. A nyeles fésűt a nők vásárolták, s az 1880-as évektől vált népszerűvé. Fogazata a bontófésűhöz hasonló, az újítást a nyél jelentette. A keskeny borbélyfésűt általában hajvágáskor használták. A borított frizér luxusigényeket elégített ki, díszesebb, drágább fésű volt.

Míg a legtöbb fésű funkciójának megfelelő, egyszerű formát kapott, a kontyfésűk párkányára változatos minták kerültek: papírsablon alapján kifűrészelt, finom áttört díszítés. Egy-egy fésűsmester hatalmas mintakészlettel volt fölszerelve, ezek azonban nem köthetők tájegységekhez. Különösen vonatkozik ez a polgárosodó mezővárosi parasztság nőtagjai számára készült kontyfésűkre, melyeknek díszítményeit a divat diktálta. Föltehetően a makói fésűsök is vándorlásaik során gyűjtötték be ezeket a mintákat. Erre példának Kerékgyártó Lajost említhetjük, aki az 1880-as években hat évet vándorolt, mint fűsűslegény, s megfordult Mezőtúron, Békéscsabán, Törökszentmiklóson, Nagyszentmiklóson, Nagy­kikindán, Nagybecskereken és Siklóson.

A fésűsök portékáikat piacokon, vásárokban, búcsúkon értékesítették, nem csak helyben de 70-80 km távolságba is eljártak vásározni. A fésűket sátorban kirakva árulták.

Textilipar

Takácsok

Makón az első céhet 1789-ben a takácsok alapították a budai takácscéh artikulusai alapján, bár a céh szervezése már korábban megkezdődött.97 A  megalapítására irányuló törekvések egybeestek a környék más, nagyobb városaiban – Szegeden, Hódmezővásárhe­lyen, Szentesen – zajló hasonló szervezkedésekkel.98

A takácsok céhe azon túl, hogy a legkorábbi volt, a csizmadiák után a legnépesebb is. Már megalakulása előtt, 1780-ban tíz takács dolgozott a városban.99 Számuk a 19. század első felében gyorsan gyarapodott, az 1828-i összeírásban 60 mester szerepel, Szirbik Miklós pedig 1835-ben 116-ra tette a számukat.100 A takácsmesterség a 19. század utolsó évtizedeiben hanyatlásnak indult. A gyáripar előretörése itt is éreztette hatását. A hanyatlás a mesterek {392} számának csökkenésén érzékelhető: 1858-ban még 45, 1871-ben már csak 14.101 1890-ben és 1927-ben az iparengedéllyel működő takácsok száma mindössze kettő. Föltételezhetjük azonban, hogy a mesterséget gyakorlók száma ennél több, hiszen a századfordulós statisztika is 43 főt tüntet föl a fonó- és szövőiparban.102 1939-ben is még öt takács iparost tartottak számon.103

Mind Makón, mind az említett környékbeli városokban a 19. században a takácsok nagy száma miatt a házi szövés háttérbe szorult. Az 1781. évi tűzvész kárlajstromában még találunk példát arra, hogy telkes jobbágyok káraként szerepel szövőszék, kender, gombolyító, melyek a kender házi feldolgozására utalnak. Szirbik Miklós azonban már a következőket írja erről: „Az asszonynak foglalatosságai a szokott asszonyi munkák, azzal a kivétellel, hogy szőni magok nem szoktak, minthogy az itt található sok Takátsoknál fogva, ahoz könnyebben jutnak. Szőnnek pedig az idevaló Takátsok a közönséges vásznon kívül, különbkülönbféle veres és kék tarkákat, szép pamutos derékallyakat savolyost, sőt damaskot is, de amelly utóbbi megszünni készül.”104

A takácsok használta alapanyagokról szintén az 1781-i tűzvész kárfelméréséből kaphatunk képet. A szövés alapanyaga a kender és a len volt. A kárlistán több helyen szerepel néhány véka lenmag, kendermag.

Fényes Elek 1851. évi leírásában megjegyzi, hogy a makóiak nagy mennyiségű kendert termesztettek. Adata utal arra, hogy az alapanyagok közül a kender volt a legfontosabb. 105

Ahogy máshol, Makón is szokás volt a kévékbe kötött kendert és lent a gyorsabb száradás végett a meleg kemencébe rakni. Ezt tűzveszélyes volta miatt egy 1774. évi városi rendelet megtiltotta.106

A rostnövényeket házilag dolgozták föl. Kováts Ferenc telkes jobbágy háztartásában például 1781-ben 40 pászma [fonalköteg] zsáknak való fonál volt. Az 1700-as évek végén a takácsok még sokféle minőségű vásznat készítettek, melyeket a háztartásban különböző célokra használtak föl, varrtak meg. Kovács János özvegyének készlete a következő tételeket tartalmazta: „34 rőf hetes vászon, 38 rőf tizenhármas, 47 rőf tízes vászon, 25 rőf Pamutos szélű vászon, 10 rőf kendervászon, 15 rőf Szösz Vászon” Máshol szerepel három és fél vég Baja [buja] vászon, 8 rőf Pamutos rúdra való ruha is.

Ugyancsak ebből a forrásból ismerjük a takácsoktól előállított, leggyakrabban használt késztermékeket: Törülköző kendő, pamukos törülköző kendő, szakajtóruha kender vászonbul, sütőabrosz, asztal abrosz, pamukkal szüvött nagy abrosz, vászony lepedő, vékony lepedő, csipkés lepedő, halottra való csipkés lepedő, pamukkal szüvött párnahaj, szúnyogháló. Viseleti darabok között szerepel kék szüvött vászony kötő és 3 Buja vászon Ingvállak. Takaróként használták az ágyra való Tarka ponyvát, a Lasnakot, a Pokrótzot és a Szekérre való ponyvát.107

A lányok kelengyéjének még a 20. század elején is fontos részét alkották a takácsszőttesek. Ezeket vagy megrendelték a mestertől, vagy piacon vásárolták. Az alapgarnitúra, amelyet szegényebb parasztcsaládból származó lány is megkapott, a következőkből állt: egy sütőabrosz, hat törülköző, hat szakajtóruha. A tehetősebbek ennek kétszeresét vették meg. Sütőabrosszal a kenyeret, kalácsot terítették le kelesztéskor és sütés után; erre terítették ki a tarhonyát száradni. A szakajtóruhával kibélelt kosárban a kenyértésztát kelesztették. Különösen ügyeltek, hogy szép szakajtóruhát használjanak, ha pékhez vitték a kenyértésztát {393} sütni. Az elkopott darabokból törölgetőruha, majd mosogatórongy lett. A 20. században azonban már készen is lehetett venni a takácsoktól törölgető ruhát.  A kenyérruha, színes, kockás, nagyobb szalvéta volt, amelybe a kenyeret csomagolták, ebben vitték, amikor a mezőre mentek dolgozni.

A hagymatermesztés bizonyos takácstermékek sajátos felhasználását igényelte. A 20. században a ponyva elnevezést már nem „takaró” értelemben használták, hanem a gazdaság eszköztárában kapott helyet:

„A két világháború között a módosabb kertészek a fölszedett dughagymát a hagymaföldön 2x3 méteres durva szövésű vászon ponyvára öntötték le. A zsigaszelelő alá is ponyvát terítettek. A mosott apróhagyma is rajta száradt, a maghagyma rózsáit, búgáit ezen verték ki.” 108

Vizes ponyvának nevezték azt a nagy ponyvát, amelyet hagymaszedéskor vittek magukkal, s ha jött az eső, ezzel takarták le a fölszedett termést.

A hagymatermesztés kelléktárában más takácstermékek is szerepeltek, így például a kicsépelt hagymamagot vászonzacskóban tartották. Hagymatárolásra csalánzsákot is használtak, de ez arra is alkalmas volt, hogy a sáros zsigát mosás után ráterítsék száradni, mert jól magába szívta a nedvességet. Csalánzsákkal dörzsölték le a hagyma száraz, lepörgő héját is.109

A földeken dolgozók elengedhetetlen kelléke volt a szőrtarisznya, amelyben az élelmet vitték magukkal. Ébner Sándor 1931-ben leírta a dunántúli szőrtarisznyás mesterséget, és megjegyezte, hogy tudomása van makói tarisznyásokról is, bár munkájukról részletes ismeretei nincsenek. A tarisznyák alapanyaga a tobakszőr volt, azaz kecskeszőr. Ebből, függőleges szövőszéken két-három színes, csíkos tarisznyát szőttek egy felvetésre. A tarisznyákat bőrszíjjal fűzték össze. Különböző szélességben készültek, attól függően, hogy mezőgazdasági munkások használták, vagy iskolás gyerekek.110

A takácsok legtovább készített terméke a rongypokróc volt, amelyet eredetileg terítettek lóra, kemencepadkára, vacokra. Földes szobában nem terítették le, csak később, amikor már burkolattal látták el ezeket a helyiségeket.

Bár a 20. század első felében a takácsmesterség már nem tartozott a virágzó iparágak közé, a parasztság részéről mégis volt igény munkájukra, sőt ez a tevékenység megváltozott keretek között a század második felében is tovább élt. 1951-ben hét takácsmester összefogásából alakult meg a Makói Háziipari Szövetkezet, amely a környékbeli szőtteshagyományok felújításával különösen az 1980-as évek elejétől szép sikereket ért el népművészeti kiállításokon.

Szabók, szűrszabók, kalaposok

A makói szabók, szűrszabók Nagylak, Palota, Apátfalva és Földeák mestereivel együtt alapítottak céhet 1815-ben.111

1780-ban hét szabót tartanak számon a városban. Hárman közülük valószínűleg azonosak az 1773-i zsidó összeírásban név szerint is említett szabókkal.112 Az 1828-i összeírásban 18 szabó, 2 szűrszabó és 3 kalapos szerepel.113 Szirbik Miklós 1835-ben a következő mesterembereket sorolta föl a viseleti iparban: vékony szabó 39, kik között 3 asszonyi ruha készítő, {394} szűrszabó 6, kalapos 4, sapka készítő 1, kesztyűs 1, esernyőkészítő 1. Említett még egy festőt, aki kékfestő is lehetett, s talán az öregasszonyok fejviseleteként említett kendermagos kék kendő is kékfestő vászonból készült.114

A 19. század első felében Makón is megkülönböztettek vékony- és vastagszabókat. Ez utóbbiak a szűrszabók voltak, a vékonyszabók pedig a magyarszabók, akik magyar jellegű ruhákat készítettek, szemben a németszabókkal, akiknek európai szabású ruháit elsősorban a városi polgárság igényelte.

Magyarszabók varrták a mentéket, lajbikat, női szoknyákat. Ezeknek gazdag fölsorolását találjuk 1781-ből, Kovács Jánosné ruhakészletében: 1 róka-torkos asszonymente, arany paszomántokkal, 1 rókás asszonymente aranyos sinórral, aranyos ráncravalóval, 1 matska bőrrel prémezett mente, 1 szederjes angliai posztó szoknya, 1 zöld kamelot szoknya, 1 kék kamelot szoknya, 2 egész rása szoknya, 1 posztó lajbli, 1 viseltes lajbli. Nagy Pál hagyatéki leltárában szerepel 1 fekete szoknya posztóbul és lajbl asszonynak való. A mentét férfiak és nők egyaránt hordták nagy változatosságban, így máshol szerepel még 1 Kék Posztó mente, 1 Leánynak való mente, 1 kis Leánynak való Mente, 1 Világos kék rókás férfi mente.115   

A szabók munkáit részletesen az 1812. évi megyei árszabásból ismerjük. A magyarszabók a következő darabokat készítették: bélelt vagy bélés nélküli férfi mente, hosszabb lengyel férfi mente, dolmány, ujjatlan dolmány, zsinórozott nadrág bélelve vagy anélkül, mente és dolmány sujtással és zsinórral, közönséges lajbli, ugyanaz zsinórral és sujtással, kerek köpönyeg, ujjas férfi lajbli, asszonynak való lajbli közönséges vagy selyemből való, szoknya közönséges vagy selyem, kaputnak, papi mente, reverenda, papi palást, gyermekruhák: mente, dolmány, nadrág, lajbi.116

Mind a dolmány, mind a mente felső, ujjas kabátféle. „A dolmány csípőig vagy azon alul érő, hódoltságkori, keleties divatú, elöl nyitott posztóujjas volt, amelyet a parasztság is viselt […] A mente a dolmányhoz hasonló, felső- és ujjas ruhadarab, de a dolmánynál valamivel nagyobb, és gyakran a dolmány fölé viselték.”117

A németszabók munkái: ujjas bélelt úri köpönyeg, kerekre varrott ujjatlan úri köpönyeg, közönséges köpönyeg, zsinórozott bekecs bélelve vagy anélkül, Hosszú külső köntös, ugy nevezett Kaputrok, vagy gyalog katona Tisztnek való Uniformis, Gehrock, Frak, Spenczel, hosszú nadrág zsinórozva, vagy anélkül, béléssel vagy bélés nélkül, lovagló nadrág bőrrel kivarrva, Pantalon Nadrág, , Térdig érő Német Nadrág  Úri Lajbli, közönséges lajbli, német lovastisztnek való rövid köntös, férfi hálóköntös, Háló Újjas Lajbli, Por-Köpönyeg, Asszonyi Magyar Gála öltözet, a’ melly vállból és szoknyából áll duplán tsipkével ki prémezve, Német Inneplő hosszú ruha, Asszonyi hosszú selyem úgy nevezett Überok, Kharzetli vagy más illyetén akár melly nevezetű Asszonyi köntös, közönséges paraszt kurta rékli, közönséges pántlikás szoknya.118

A fölsorolásban szereplő váll valamilyen pruszlik- vagy mellényfélét jelöl.

Az árszabásokban fölsoroltakhoz képest az 1830-as évekre megváltozott a divat. A mente például ekkorra csak az idősebbek viseletében maradt fönn. A változásokra Szirbik is utal:

„A fejérnép öltözete különbkülönbféle tarkájú gyolts, és pamut matériából való rékli, és rokolya, pántlikával vagy arany tsipkével ékesített pruszli. Posztó réklit, vagy ködmönt tsak az öregek viselnek, a ponyokául [vállra vetve] viselni szokott mente is, mint régiség {395} maradványja, már tsak ezeken látható.” Férfiviseletként a kék posztó ujjast említi, mejjre valóval és nadrággal.119 

A vásárhelyi születésű, de Makón is dolgozó Szatmári János szabómester följegyzéseiben ebből az időszakból egy-egy ruhafélének anyagára is találunk utalást. A lajbi például lehetett bársonyból, selyemből, ebelasztinból (gyapjúszövetből). A lajbit sujtás díszíthette. A polgáribb, nyugatias jellegű, németszabók készítette ruhadarabok elsősorban a városi tisztségviselők igényeit elégítették ki: „Jegyző Urnak egy Megyszín Frakot készítettem” – írta Szatmári János. Munkái között szerepel egy nyári gérok, mely bársonygallérral is készülhetett, kurta spentzel, a férfiak melegebb kabátféléje, a téli kaput, de készített sujtásos nadrágot és dolmányt is. Kisfiúknak rendeltek tőle rókkot, vesztit, nadrágot, lajbit, kisujjast.120

A szabómesterség a 19. század második felében is a virágzó iparágak közé tartozott. Az 1850-es években a szabómesterek száma 60 körül volt, 1874-ben 29, 1886-ban 40, 1890-ben pedig 50 fő.121

A hagymatermelő parasztpolgárok vagyonosodásukkal arányosan igyekeztek öltözködésükben a polgári ízlést követni. Viseleti darabjaik jelentős részét vásárokon, piacokon szerezték be. Föltehetően azonban sokan rendeltek ruhát közvetlenül a szabótól is, erre utalnak a századforduló környéki adatok a szabók nagy létszámáról. 1900-ban a férfiakat, nőket, segédeket beleértve a szabóiparban 252-en dolgoztak, 1910-ben pedig 403 főt jegyeznek a statisztikák. Még 1927-ben is igen nagy, 167 a férfi- és női szabók száma, s ebből 78 férfiszabó, 89 női szabó.122

A 20. század első felében a módosabb parasztok, a nagygazdák lányai a tehetősebb pol­gárasszonyokhoz hasonlóan a divatos és iparengedéllyel működő varrónőkkel varrattak maguknak, a szegényebb parasztlányok, asszonyok pedig olcsóbban dolgozó varrónőkkel, akik jó esetben néhány hetes varrótanfolyamon sajátították el a szakma legfontosabb tudni­valóit, de iparengedélyt nem váltottak. A két világháború között a parasztlányok körében a kartonruhák voltak divatosak. Az asszonyok még sokszor kékfestőben jártak, a lányok már színesebb, egybe szabott kartonruhában, melyet fehér farkasfog és fehér gombok díszítettek. A téli ruhák anyaga parget (flanell) volt, melyet fiatalok és idősek egyaránt hordtak, koruk­nak megfelelő színekben.  Minden parasztasszony hordott kötőt, mely szintén kartonanyag­ból készült. Melles kötényt viseltek, melynek ünneplő változata kerek aljú és fodros volt.

A konfekcióipar csak a 20. század közepe táján kezdte visszaszorítani a szabóipart.

A szabókkal közös céhet alakító szűrszabók száma 1860-ban öt, 1886-ban pedig há­rom.123 A szűrszabók legfontosabb termékeit a szűrt és a kankót Szirbik is megemlíti mint a férfiviselet fontos darabjait.124

A szűr földig érő, általában díszített, vállra vetett felső ruha, a szűrkankó pedig térdig érő, gallér és dísz nélküli egyszerű felöltő; szűkebb mint a szűr, és dolgozni is könnyebb volt benne. A szűrt és a szűrkankót gazdák és cselédek egyaránt hordták. Az 1781-i tűzvész kárfölmérésének tételei között többször is előfordul a zsellérek és a jobbágyok ruhatárának részeként viseltes kankó vagy új kankó.125

A szűrposztó olcsósága miatt gyakran szerepel a belőle készült szűr vagy kankó a bére­sek, kocsisok kialkudott bérében. A 19. század végére már inkább csak a pásztorok, cselédek viseleti darabja maradt. 126 {396}

A szűrszabóműhely berendezésére, alapanyagaira vonatkozó legkorábbi feljegyzés 1801-ből való, és Farkas György inventáriumában található. Olyan berendezési tárgyakat és szer­számokat tartalmaz, mint a műhely asztal, szabó asztal, láda, 2 műhelybe való szék, kis tőke, kis fogas, 2 dézsa, vagdaló deszka, metsző vas, cérna, gombolyító fa. A műhelyben található alapanyagok: egy vég fekete posztó, egy vég fehér posztó, két darab posztó, egy fehér prém, három gombolyag varrni való cérna.127

Az 1812-i vármegyei árszabás a szűrszabók termékei közül a következőket jegyezte föl: Egy hosszú Újjas leg-nagyobb embernek való Szűr, ugyanez közepes, kisebb és gyermeknek való méretben; Egy térdig érő Szűr Dolmány, szintén legnagyobb, kisebb és gyereknek való méretben. A felsorolásban nadrág is szerepel.128 A kankónak nevezett ruhadarabot itt a szűr­dolmány elnevezés takarja.    

1939-ben már csak egy szűrszabó dolgozott a városban.

Míg a férfiak fejrevalójának egy része szűcsmunka, addig a többi a kalaposok, süvegesek munkája. Ez utóbbiak számáról nincsenek adataink. Maga a süveg, mint viselet, föltehetően már a 19. század első évtizedeiben kimehetett a divatból, mert 1835-ben Szirbik és az őt kö­vető leírások nem említik, viszont az 1781-i kárfölmérésben még több helyen szerepel mint a zsellérek és jobbágyok fejviselete. Az 1812-i vármegyei árszabás tételesen fölsorolja a ma­gyar süvegesek munkáit: Jó féle Magyar fordos Süveg, Alább való duppla, Közönséges Sü­veg, Tsizmára elkészített fekete botosnak párja, ugyanez meztelen lábra és fehér anyagból, gyapjúból készült nagyobb, kisebb és gyermeknek való kalap.129 A botos azonos a később potosnak nevezett, mamuszhoz hasonló lábbelivel.

A kalaposok munkáiról nincsenek pontosabb adataink. Palugyay leírása, a korabeli ábrá­zolások, majd az 1870-es évektől elterjedő fényképek alapján a parasztemberek fejviselete a fekete, alacsony tetejű, pörge kis kalap volt.

Paplankészítők

     A néprajzi szakirodalomban nem esik szó paplanosokról, holott, ahogyan más dél-alföldi mezővárosban – például Hódmezővásárhelyen – , Makón is találunk példát a paplan paraszti használatára.

Használata a paraszti háztartásokban nem új keletű, hiszen Radvánszky Béla a Thurzó család tárházából az 1600-as évek elején az aranyos-, selyem- és atlaszpaplanok mellett két paraszt paplant is említ.130

Makón a 18. század végétől vannak adataink a parasztság körében paplan használatára. Az 1781-i tűzvész kárlajstromában három telkes jobbágy és egy házas zsellér káraként sze­repel egy-egy paplan. Itt csupán egy helyen, János Kovátsné vagyonaként említenek dunnát a paplan mellett. Ebbből arra következtethetünk, hogy semmivel sem volt ritkább a paplan a dunnánál. Jellegéből adódóan a paplan helye az ágybeli holmik között volt, esetleg haszná­laton kívül tarthatták máshol, ahogyan Nagy Pál János, kéttelkes jobbágy hagyatékában szerepel 1792-ben, a nagyobb, zöldre festett ládában.131

A paplanok készítőiről nincsenek adataink. Csak föltételezhetjük, hogy a paplanosok a szabókkal közös céhbe tartoztak, esetleg azért nem találjuk őket a korabeli iparosok között, mert – ahogy Hódmezővásárhelyről Szeremlei Sámuel megjegyezte – itt is a szabók varrták sokáig a paplanokat.

A 20. századi helyzetről pontosabb képet kapunk Kelemen Sándorné Bihari Franciska (*1924) jóvoltából, aki utoljára készített hagyományos eljárással paplant Makón. A század {397} elején a legnagyobb műhelye a városban Gombó Károlynak volt. Alkalmazottakat is tartott. A tulajdonos előrajzolta mintákkal fiatal lányok varrták a paplanokat. Itt tanult meg paplant készíteni lány korában Bihari Andrásné Kardos Julianna (1896-1986). 1927-ben ipart vál­tott, és önálló műhelyt nyitott, előbb a Dessewffy téren,132 a központban, majd a Szegedi utcára költözött. Gombóékon és kívüle még a mesterségben ekkoriban Kádár Eszter dolgo­zott. Az 1939. évi iparlajstrom három paplanost tüntet föl a keresztény iparosok között, és egyet a zsidók között.133 Ez utóbbi volt Gombó Károly.

Kelemen Sándorné Bihari Franciska 1939 és 1941 között volt tanonc édesanyjának mű­helyében. Rajztehetsége és kézügyessége korán kiderült, így már tízéves korától szívesen segített anyjának a minta kirajzolásában és varrásában. 1945-ben tett mestervizsgát és ipar­engedélyt is váltott. 1952-ig egyedül dolgozott. Az ötvenes években nem volt munka, nehe­zen lehetett beszerezni a szükséges anyagokat, így kénytelen volt felhagyni a szakmával. Ekkor a helyi Szővő Háziipari Szövetkezetben helyezkedett el. Innen ment nyugdíjba.

A paplanosmesterség gyakorlásához egyszerű és kevés eszköz szükséges. A legfontosabb a ráma, amely két darab 180 cm-es és két darab 220 cm-es négyzetes keresztmetszetű farúd­ból áll. A két rövidebb rúd lábakon áll. Ezek összerakva téglalap alakú keretet alkotnak. A rudakon lyukak és kampók találhatók, amelyek a textil kifeszítéséhez szükségesek. Kelemen Sándorné rámáját asztalos készítette az 1940-es években. A paplankészítéshez szükség van még olyan kisebb eszközökre, mint olló, körző, vonalzó, hosszú vonalzó, centi, 3-as szabótű és duplagyűszű, azaz duplafalú gyűszű. A mintát fehér krétával rajzolták az anyagra. Színes cérnákkal varrták: 8-as lánccérnával, a szélén pedig gyöngyfonállal, színes hímzőfonállal.

A paplant borító anyag lehetett pamutból készült klott, fehér, kék, sárga, rózsaszín szí­nekben, vagy pedig szintén színes brokátselyem. Gyakran együtt alkalmazták a kettőt: a paplan alsó része klott, a felső brokát, amely szebb volt, de csúszós, így ez került felül, a látható részre. A klott jobban tapadt a huzathoz.

A paplan töltése lehetett vatta, gyapjú, toll vagy pehely. A pehely finomabb toll, melyből egy kiló is elég volt egy paplan elkészítéséhez. A tollnak és a pehelynek előbb selyem an­ginból tokot készítettek, abba töltötték, és egyenletesen osztották el benne. A gyapjút kár­tolva, vagy anélkül is föl lehetett használni. Ha kártolt volt, csak be kellett borítani vele az anyagot, a kártolatlant pedig lazára föltépve terítették föl, nagyon vékony vattaréteget húzva rá, ne csomósodjék össze.

A kisebb paplanos mesterek általában hozott anyagból dolgoztak. A vattát, gyapjút mé­teráruüzletben lehetett beszerezni, a tollat tollkereskedőnél, de a gazdálkodó családok maguk is neveltek libákat ilyen célra, különösen, ha több eladó lány volt a családban. Birkatartó családoktól a gyapjút is meg lehetett venni nyíráskor. Ki kellett mosni, és meg kellett kár­toltatni. Nagyobb műhelyekben – amilyen Gombó Károlyé volt – tartottak raktáron külön­böző töltelékanyagot.

A paplankészítéshez használt textilek szélessége 140 cm volt, ez határozta meg a paplan szélességét is, így a leggyakoribb, átlagos méret a 130×180 cm volt. A konfekciós ágyhu­zatok elterjedésével nőtt meg a paplan hossza 190 cm-re. A gyermekpaplanok mérete kis­ágyba 95×140 cm, babakocsiba 50×60 cm volt.

A paplankészítés első lépéseként a paplan alsó részének szánt anyagot ráfeszítették a rámára, a rajta 10 centiméterenként elhelyezett U alakú szögekre. Erre terítették föl a töltelé­ket, egyenletesen elosztva vagy az előzetesen tokba töltött tollat fektették rá. Végül a felső borítóanyagot feszítették ki. A paplan varrása arra szolgált, hogy a rétegeket összefogja. A felső anyagra körzővel, vonalzóval és krétával rárajzolták a mintát, majd előre öltéssel vé­gigvarrták. Varrás közben a bal kéz a munkadarab alatt volt, a jobb pedig felül, gyűszűvel {398} védve. Amikor leért a tű, mindjárt emelték is föl, hogy minél apróbb legyen az öltés alul. Ha a paplan két oldala különböző színű, akkor az alsó anyag színével egyező fonállal varrtak, mert fölül könnyebb volt ellenőrizni az öltés nagyságát, mint alul. A paplanok szélét ugyan­ilyen technikával készült csík díszíti, néha több is. Ezen belül van a díszesebb minta.

Ha a minta kivarrásával elkészültek, akkor a felső és alsó lapot behajtva, huroköltéssel szegték be a paplant. Egy paplan elkészítése 12 órát vett igénybe.

A paplanokat díszítő minták sokat változtak a 20. században, s ezt a paplanhuzatok vál­tozó divatja befolyásolta. A minta sűrűségét a töltelék is meghatározta. Nagyobb, ritkább minta került a tollpaplanokra, sűrűbb a gyapjúra vagy a vattára. Ugyanaz a minta fölnagyítva alkalmas tollpaplanra, kicsinyítve gyapjú- vagy vattapaplanra varrták.

A 20. század első felében a gombos paplanhuzatok voltak divatban. A hímzett vagy csip­kével díszített huzat ebben az esetben csupán a paplan szélét takarta, erre gombolták rá. Sokat megmutatott a szép mintákkal kivarrt selyempaplanból, jól érvényesült a paplanos munkája. Sajnos Bihari Andrásné mintakönyve, melyekből a megrendelő ezeket a mintákat kiválasztotta, már nincs meg. Ezeken virágok, levelek, csillagok díszítették a paplant.         

A gombos paplanok 1960 táján mentek ki a divatból. A tükrös paplanok váltották fel őket, ahol a huzat kevesebbet, csupán középen egy ovális vagy rombusz alakú részt mutat meg a selyempaplanból. Ezzel a díszes paplanvarrás elvesztette jelentőségét, az egyszerűbb minták kerültek előtérbe, amelyek Kelemen Sándorné saját rajzolású mintakönyvében talál­hatók. A 12 mintából álló gyűjtemény már jórészt kockákból és körökből kialakított minták változatait tartalmazza.    

Az utóbbi évtizedekben már a tükrös paplan huzatát is fölváltotta az eredetileg dunnahu­zatnak készült paplanhuzat, amely teljesen elfödi a paplant.

A gombos paplanokra kerülő gombok szintén kézi munkával készültek. Egy paplanra 24-26 gombot kellett varrni, sőt ha kétszínű volt a paplan, néha mindkét oldalára kértek a meg­rendelők, hogy a látható részen váltogathassák a paplan színét. A gombok színe megegyezett a paplan színével. Varrtak rá horgolt gombokat, volt, aki a paplan anyagával húzatta be, és voltak selyemfonállal bevont gombok. Ez utóbbiakat, a makartselyemmel befont gombokat Katona István kézimunka-előnyomó édesanyja készítette, kerek pléhlapocskákra csavargatva a selyemfonalat, s boltjukban lehetett megvásárolni.

A paplanosok üzletei a forgalmasabb helyeken, a főtéren vagy közelében voltak. Itt lehe­tett megrendelni a paplanokat. Piacon nem árultak. A megrendeléseken kívül, a 20. század első felében rőfös üzleteknek, divatáru-kereskedőknek is készítettek paplant.  Hetényi Sán­dor, Vermes Miksa, Kiss testvérek üzleteiben árusították őket.

Ebben az időben a megrendelők, vásárlók körét elsősorban a városi tisztviselők, értelmi­ségiek alkották, de módosabb gazdák is csináltattak paplant lányuk kelengyéjébe. Szegé­nyebb családok a paplant luxusnak tartották, számukra a maguk nevelte libák tollából egy­szerűbb és olcsóbb volt dunnát varrni.

Ma már paplant kézzel nem varr senki Makón. Egyetlen üzlet van, ahol gépi varrást vala­mint ágytolltisztítást és ágyneművarrást és értékesítést végeznek.

Kézimunka-előnyomó

A 19. század végén, a 20. század elején egyre több olyan foglalkozás bukkan föl, amely polgári eredetű, de a mezőváros polgárosodó parasztságának igényeit is képes volt kielégí­teni, sőt alkalmazkodott ezekhez az igényekhez. Ezek közé tartozik a kézimunka-előnyomó is. A fehérhímzéses ágyruhák és fehérneműk terjedésével vált szükségessé a rájuk hímzett minta előnyomása. Erre kezdetben fadúcokat használtak. Fából faragott alapra rézcsíkokból és szögekből alakították ki a mintát, melyet a fehér anyagra nyomtak. A dúcokat a készítésükre szakosodott mesterektől vették. Később terjedtek el a papírsablonok, melyek nagyobb darabok – abroszok, falvédők - készítéséhez alkalmasabbak, s kiszorították a fadúcokat. {399}

A környéken az 1880-as években terjedtek el az előnyomdák.134 Makón ilyen tevékenysé­get a 20. század elején Tomes Zoltán végzett. Üzletét 1918-ban nyitotta meg, s 1929-ben Makó monográfiája, mint kézimunka-kereskedőt említi.135 Kívüle még Seres Kálmánnét tüntették föl 1930-ban, mint hímző- és előnyomó-kisiparost.136 Tomes Zoltánnál töltötte inas éveit Katona István (1913-1997), majd 21 éves korában hasonló üzletet nyitott, és haláláig folytatta ezt a tevékenységet. Üzlete a főtéren (a Bérpalotában) könnyen elérhető volt a piaci napokon a környékbeli falvakból beutazó asszonyok számára is.  Kezdetben ő is nyomódú­cokat használt, melyeknek egy részét mesterétől örökölhette, mivel az ő neve olvasható rajta (Tomes Zoltán Makó Fő-tér 8.). Egy részüket valószínűleg maga csináltatta, s ezeken saját neve szerepel (Ifj Katona István Makó Széchenyi tér 8.), néhány pedig szegedi kézi­munkaházakból való.137 Ez is bizonyítja, hogy ezek a minták vándoroltak, nem köthetők egy helységhez. Katona István azonban fokozatosan hatalmas papírminta-gyűjteményt állított össze, melyeket részben másolt, részben pedig elmondás alapján rajzolt.

A 20. század elején a fehérhímzéses ágyneműkre és alsóneműkre még a nyomódúcok mintái kerültek. Ezekkel díszítették a párnahajakat, paplanhajakat, díszlepedőt, sublót- és kaszliterítőt, szekrény- és stelázsicsíkokat, jegykendőt, a női viselet vállasingeit, a hosszúin­get, kombinét, hálóréklit, hálóinget, alsó pruszlikot.

     A két világháború között már a színesebb, nagyobb, könnyebben elkészíthető lakástexti­lek divatoztak: a konyhagarnitúrák, falvédők, függönyök, kisebb-nagyobb terítők, abroszok. Ezek papírsablonnal könnyebben elkészíthetők. Katona István üzletében a mintákat papírra nyomva, felhasználásuk szerint csoportosítva és megszámozva rendezték mappákba, ame­lyekből a megrendelő kiválaszthatta a neki tetsző mintát, és sablonját száma alapján előke­resték. A papírsablonok kiszúrásához a műhelyben szúrógép szolgált. Ez eredetileg lábbal hajtós volt, csak az utóbbi években szerelték át elektromos meghajtásúvá. A hólyagpapírra felrajzolt mintát ezzel szúrják ki ma is. Drukkoláskor ezt helyezik rá az anyagra, nehezékkel rögzitik, hogy ne mozduljon el, majd dörgölő segítségével kék porfestéket dörzsölnek szét a papíron, amely a lyukakon keresztül hatolva, az anyagon kiadja a mintát. A dörgölő lapos, henger alakú, fölül nyéllel ellátott fadarab, melynek aljára kerek filcet ragasztottak, s ezzel kenték szét a porfestéket. Az anyagon kirajzolódó mintára porlasztóval denaturáltszeszt fújnak, amely a porban lévő gyantát oldja és így rögzíti a mintát. Sötét anyagra lenolajjal kevert fehér porfestékkel drukkolnak. A munkához szükséges egyéb eszközök a vonalzó, centi, olló.

     A hímeznivalót általában fehér vászonra drukkolták, amely különböző minőségű lehetett a durvább takácsvászontól a finom molinóig. Ma inkább a napszövetet kedvelik.

     Ezeket legtöbbször a megrendelők hozták, de lehetett az üzletben is kapni. Tartottak például takáccsal megszövetett dísztörülközőnek való anyagot, amelynek két vége ki volt rojtozva. A megrendelő csak a megfelelő mintát választotta ki, melyet rádrukkoltatott. A 20. század első felében, közepén az asszonyok a száröltéses technikával hímzett, színes kézi­munkákat kedvelték. Így készült a legtöbb abrosz, kisterítő, párna, falvédő függöny, hokedlitakaró, stelázsicsík, fésűtartó stb. Egy konyhagarnitúra egy abroszból és négy hokedlitakaróból állt. Igen népszerűek voltak a konyhai falvédők is, melyeken gyakran fel­irat olvasható. Ezekből még ma is elkel néhány darab. Az asztalterítők között megjelentek olyan polgári eredetű darabok is, mint például a miliőnek nevezett asztalközép, amely általá­ban 80x80 cm volt, vagy a különböző virágos, gyümölcsös vagy kávéscsészés motívumok­kal díszített zsúrterítők. A száröltéses minták közül a 20. század közepén igen népszerű volt {400} a milflőrös minta, amelynek központi motívuma kosárban elhelyezett színes virágokból állt. A két világháború között kedvelték a holland mintás, holland babás motívumokkal díszített, száröltéssel egyszínűre, többnyire kékre kivarrt konyhai textileket.

     A fehér madeirás hímzés nem csak a század első felében, de ma is divatos. Hasonlókép­pen szívesen varrják az utóbbi évtizedekben a makói asszonyok az apátfalvi fehérhímzést. A népi hímzések újravarrásának divatja már a két világháború között megkezdődött. Az elmúlt évtizedekben a kalocsait varrták legszívesebben, de a Katona-műhelyben megtalálhatók matyó, buzsáki és kalotaszegi minták is.

     A dohányzóasztalok elterjedésével ma az abroszok helyett a futók kelendők.

     Katona István állandóan gyarapította mintakincsét, így papírsablonjai között az 1970-es évek olyan népszerű báb- és rajzfilmfigurák is megtalálhatók, mint Mazsola, Manócska, Böbe baba, Foxi-Maxi stb.

     A mesterség céljára szolgáló helyiség üzlet és műhely egyszerre. Ma is itt veszik föl a megrendeléseket, és itt is drukkolnak. Amikor Katona István elkezdte a mesterséget, nem­csak az üzletben lehetett rendelni, hanem édesanyja a kidrukkolt anyagokat a piacon is árulta. Az üzletben a vevők megvásárolhatták a hímzéshez szükséges egyéb alapanyagokat: tűt, fonalakat és más rövidárut. Az 1940-es, ’50-es években varrónőknek is vállalták ruha­gallérok kihímzését.

     Katona István üzletét ma lánya, Benkő Józsefné Katona Margit (*1942) vezeti a Kálvin utcán, egy új építésű emeletes ház alján. Az üzlet berendezése még az eredeti, úgy maradt meg, ahogyan apja csináltatta a ’20-as években. Mindig is apja mellett dolgozott, de 1982 óta egyedül végzi ezt a munkát. Ma jóval kevesebben vannak a kézimunkázni szerető asszo­nyok, mint a 20. század első felében. A fiatalokat már nem tanítják hímzésekre sem otthon, sem az iskolában, így az igény is kisebb az előnyomott kézimunkákra. Idősebb asszonyok főként télen rendelnek vagy vásárolnak hímeznivalót. A bolt készletét ma is rövidáru egészíti ki.

Kötélgyártók

A felhasznált nyersanyag alapján szokás a kötélgyártókat is a textilipar keretén belül ismertetni, hiszen a takácsokhoz hasonlóan, hagyományosan ők is kenderből dolgoztak.

A mezőgazdaság 18. század végi föllendülése következtében a kötélgyártás házi tevé­kenységből egyre inkább mesterséggé, ipari tevékenységgé vált.138 Munkájukat elsősorban az állattartás és a közlekedés igényelte.

Mivel egy-egy helységben kevés kötelesmester dolgozott, önálló céhük ritka volt, általá­ban más mesterekkel együtt alkottak közös céhet. A budai főcéh 1697-ben alakult, a pesti pedig 1724-ben. Ez utóbbihoz tartoztak a szegedi kötelesek is 1743-ig, amikor a környező városok mestereivel önálló céhet alakítottak.139 Környékünkön tehát a mesterség legjelentő­sebb, nemzetközi tekintélyű központja Szeged volt. A szegedi kötélverő céhhez tartoztak a makói mesterek is. A vidékieket a szegediek landtmeister néven emlegették. A céh védő­szentje Szent Posthumus, amely mögött Szent Pachomius egyiptomi remete rejtőzött, aki eredetileg kötélverő és takács volt.140

A makói kötelesek tevékenységére a 18. század végétől találunk adatokat. Az 1780-ban számon tartott iparosok között szereplő Funifeg kötelest jelent. Az 1781-i tűzvész kárlajst­romában pedig a köteles munkáira találunk olyan példákat, mint a vontató kötél, kotsi kötő kötél, Pányva kötél szőrbül.141 {401}

A 19. század első felében három köteles dolgozott a városban.142 A második felében hatan voltak.143 A két világháború között négy kötelest említenek a források, köztük a legto­vább dolgozó és legjelentősebb Kiss Ernő (1896-1958). Mesterségét özvegyi jogon a fele­sége folytatta 1977 végéig. Tőle Felföldi László gyűjtött adatokat a mesterségről.144 Mivel ma már nem él köteles a városban, az ő gyűjtésére támaszkodva szerezhetünk a mesterségről ismereteket.

Kiss Ernő családjában apáról fiúra szállt a kötélverés tudománya: apja, Kiss István és nagyapja, Kiss Lajos is köteles volt. A család a Megyeház utcában lakott, és ott állt a műhely is. Kiss Ernő apjánál tanult, majd 1919-ben önállóan folytatta a mesterséget. Műhelyük jelentős hírnévre tett szert. Szállítója volt a mezőhegyesi ménesbirtoknak, később a környék­beli uradalmak és tanyai gazdák vásároltak tőlük, de még ekkor is Kiss Ernőnek volt a leg­nagyobb műhelye és raktára a városban.

A mesterség legfontosabb alapanyaga a kender, melyet félig feldolgozott állapotban szereztek be. A két világháború között Szegedről, Mezőhegyesről, Nagylakról vásárolták a kendert törve, tilolva. A fésülést már maguk végezték. Néhány tanyán és környékbeli falu­ban élő parasztcsalád ebben az időben maga is megtermelte a kendert, s ezt dolgoztatták föl a kötelessel. Az 1950-es években, a beszerzésben a Kisiparosok Országos Szövetsége ken­derkiutalással segítette a köteleseket, de a Kiss család nem élt ezzel a lehetőséggel, mert korábban jelentős mennyiségű anyagot halmozott föl, ebbe fektetve az értékét vesztő pénzt.

Az 1781-ben említett, szőrből készült kötél arra utal, hogy korábban alapanyagként nem csupán a kender jöhetett szóba. Más utalást erre vonatkozóan nem találtunk, de Frecskay János a kötélgyártó mesterség ismertetésében megemlíti: „A lószőrt éppen úgy gerebenezik, mint a kendert, […] kender módjára megfonták fonállá…”145

A köteles termékeit legnagyobb mértékben a parasztság használta a gazdaságban. Leg­fontosabbak a lóra való fölszerelés köteles részei, a marhakötelek, egyéb jószágokra való kötelek, nyűgök, gyeplőhajtószár, istrángok, pányvák a jószág kikötéséhez, disznódrótozó kötél. Több, különleges kötélféle mestereknek készült, például fűrészzsinórok a famunkák­kal foglalkozó mesterek számára, kőműveseknek csigakötél, csüngőzsinór, piktoroknak csapózsinór egyenes vonalak meghúzására. A falverők százával vitték a falverő istrángot, melyből 50-60 darabra is szükség volt egy ház felhúzásához. Ez utóbbiak a nagy igénybe­vételtől hamar tönkrementek; egy istráng 3-5 ház elkészítése alatt elhasználódott.146 Hajósok, tutajosok szintén vásároltak köteleket.

A háztartásokban használtak ruhaszárító kötelet, talicskanyaklót, csomaglekötő kötelet kerékpárra, talicskára. Egyházak rendelték a harangköteleket és temetéshez a sírba eresztő köteleket.

A második világháború után az állatállomány csökkenése a köteles termékei iránt is csökkentette a keresletet. Legtovább a tanyai, falusi állattartó gazdák igényelték a kötélverő munkáját.

Kiss Ernő a szerszámait apjától vette át, de nagyobb részük még a nagyapai műhelyből származott. (Ennek egy részét özvegye a ’60-as évek végén Nagy Péter (*1920) csanádpalotai kötélverőnek adta el.)

Mivel a kendert megtörve és tilolva vásárolták, ki kellett fésülni. Ennek eszköze a gere­ben volt. Ahogy a paraszti gazdaságokban, a mesterek is egy ritkább és egy sűrűbb fogú gerebent használtak; a kendert előbb a ritkával, majd a sűrűbbel fésülve ki. A tilolt kenderből {402} egy marékkal fogva csapkodták a gereben fogaihoz. A gerebenezés után visszamaradt kóc még fölhasználható volt. Egy keretbe foglalt dróthálón fölrázták, habosra verték, miközben a pozdorja, a csepű kihullott belőle. Ebből a kócból gyöngébb minőségű kötelet fontak, vagy eladták kárpitosnak bútorok kitömésére.

A kötélverés legfontosabb munkaeszköze a fonókerék. Ahogy nevében is szerepel, fő része a nagy kerék, melynek forgatásához a kötelesnek segítség kellett. Általában családtag, sokszor gyerek forgatta. A fonásra szánt kendert a  kerékfejen lévő horgokba akasztották. A fonást a zsinórozás követte, a kerékfej zsinórozó horgaira akasztották a kellő számú fonalat, másik végét a hengerstang nevű állványhoz erősítették. A zsinórozás segédeszköze egy fából esztergált csonkakúp, a ler, melynek oldalán a fonalak számára árkokat véstek. A zsinórozó hengernél a fonalakat a ler vájataiba illesztették, és a forgókerék felé haladva összesodorták, összezsinórozták.

A zsinórozást szálazás követte: ez a kötél zsinórok összeeresztését jelentette négy ágba. Ennek eszköze az ézli vagy szálazó nevű sodrószerkezet.147

Kiss Ernőnek akkora raktárkészlete volt, hogy a nagyobb tételben rendelő vevőket is – mint amilyenek az uradalmak voltak – ki tudta szolgálni. E mellett rendszeresen járt piacra, vásárba. A helyi piacra nyáron fél 6-kor ment ki. A portékát az inas húzta ki kiskocsin, és ő állította föl a sátrat is. A sátorban minden kötéltípusnak állandó helye volt. Hátul lógtak a hosszabb kötelek, kötőfékszárak, két oldalon a rövidebbek, borjúkötelek, marhakötelek. A sátor elé voltak kirakva egyik oldalra a pányvakötelek, másikra a kocsikötelek, nyolcas formára összekötve.

Ilyenkor főként tanyai és falusi gazdák vásároltak, alaposan megnézegetve az árut, szét­hajtogatva a közepét, hogy nem kócból fonta-e a köteles, elég tartós lesz-e. Ha megfelelőnek tartották, kemény alkudozásba kezdtek. Különösen nyáron voltak kelendők a kötelesmunkák. Ilyenkor sokszor stráfkocsival járta a mester a környék piacait, vásárait. Legtöbbet a környékbeli falvak vásárait látogatták, Zomboron, Apátfalván, Csanádpalotán, Földeákon. Ilyen alkalmakkor a lókereskedők vásárlásai jelentettek jó bevételt, mert ők nagy mennyiségben vették az új kötőféket.

Makón és környékén a kötélverők termékei iránti nagyfokú keresletet jelzi a 20. század elején és a két világháború között az is, hogy az orosházi kötelesek Makót az egyik legjobb vásárhelyüknek tartották.148 Ebben az időben Kiss Ernő is három segéddel dolgozott, míg az ’50-es években már csak egy-két inasa volt. Egészségének megromlásával hamarosan abba is hagyta a mesterséget. {403}

1
205. kép. Bugyi Pál bognármester

Ma a makói piacon 1982 óta a csanádpalotai köteles, Nagy Péter árul. Ő Palicska Mátyás makói mestertől ta­nulta a szakmát, 1934-ben került hozzá inasnak. Palicska uradalmi kötél­gyártó volt, dohányszárítás­hoz,  állattartás­hoz és használt köteleket készített. Nagy Péter csanád­palotai műhelyében szin­tén Péter nevű fia folytatja a szakmát. Saját termesztésű ken­dert dolgoz föl, jórészt gépesített műhelyben. Az itt készült munkák közül a makói piacon megtalálhatók a kötő­fékek, kötőfékszárak, istrán­gok, marhakötelek, zsákma­dzagok, kötöző­spárgák. Leg­többjük még kenderből ké­szült, de műanyagárut is látni itt. Az árukészletet kiegészítik kutyanyakörvek, láncok, zab­lák, karabinerek. Nagy Péter árukészletét fakordéban tartja, abból árul.

Famunkák

Bognárok

A 20. század elején a famunkákkal foglalkozó mes­te­rek közül számban is kiemelkedtek a bognárok vagy kerékgyártók. Érdekes és jellemző, hogy a 19. században nem famunkákkal foglalkozó más mesterekkel alkottak közös céhet, hanem a kovácsokkal; hiszen legfonto­sabb munkájukat, a kocsit, velük közösen készítették el. Céhük 1815-i alapítású.149

A kocsin kívül a bognárok munkái közé tartoztak a mezőgazdasági eszközök farészei, szerszámnyelek, és nem utolsósorban a Makón kiemelkedő jelentőségű talicska.

Az 1828-i összeírás 14 kerékgyártót jegyez föl, Szirbik Miklós idejében, 1835-ben 17-en voltak, s a század második felében sem nőtt túlságosan a számuk: 1856-ban 20, 1860-ban 17.150

A 20. század elején a munkájuk iránti nagyobb érdeklődést mutatja, hogy míg 1890-ben 19-en voltak, 1927-re számuk 36-ra nőtt.151 Ez jelzi, hogy a mesterség csúcspontja a Dél-Alföldön erre az időszakra esik; amikor a parasztság megnövekedett szükségleteinek megfeleően a legnagyobb volt a kocsi iránti kereslet.

A bognárok és famunkával foglalkozó más mesterek számára a faanyagot távolabbi vidé­kekről szállították Makóra. Ennek legalkalmasabb módja a Maros mint víziút kihasználása {404} volt. Ahogyan erre Szirbik is utal: „Szállíttatnak ezen ugyantsak Erdélyből, épületre való fenyő, és kemény, a határszéli és más közelebbi erdőkből tüzifák. Vagynak nevezetesen Makónak két fapiatzai, egyik a Városnak felső, másik alsó végén, mellyek tartják fával nem tsak a Várost, hanem a szomszéd helyeket is.”152

2
206. kép. Bugyi Ferenc bognármester

A bognárok tehát a munkájukhoz szükséges faanyagot az első világháborúig a Maroson, tutajon szállító románoktól vásárolták, utána helyi fatelepeken szerezték be.153 Számukra legjobb az a fa, melyet késő ősszel vagy télen, lombhullatás után vágnak ki, mert ilyenkor a fában a nedvkeringés megszűnik, szálai is sűrűbbek. Tartóssága és nagy teherbírása miatt leggyakrabban akácfából dolgoztak. Ez alkotta a kocsi farészeinek 80-90%-át, az oldalfa, a küllők, a fölhérc, a rúdszárnyak, a nyújtó, az ászok, a vánkos és a förgettyű.154 Másik fontos fafajta a kőrisfa, melyet kőrösnek mondtak. Az ebből készült alkatrészek nem deformálód­tak, görbültek, nem kapszultak, ezért szerették a bognárok. Különösen alkalmas keréktalp­nak. Szilfából főként kerékagyat, görbe saroglyaoldalt, lőcsöt és talpat faragtak. A diófát a féderes kocsik sármentőinek, tábláknak, deszkázás­nak (spiccbógni) használták. A gyertyánfa keménysége miatt főként nyeleknek alkalmas. Fenyővel deszkázták be a kocsi fenekét, ol­dalát. A könnyű, hajlékony nyírfa kocsirúdnak való. Ezek a makói adatok megegyeznek Juhász Antal Szegeden és Orosházán gyűjtött adataival.155 Némely esetben a megrendelő azt is kikötötte, melyik alkatrész milyen fából készüljön.

A bognárműhelyek gépesítése meglehetősen későn, csak a második világháború után kezdődött meg. Még a 20. század elején is azokat a szerszámokat használták, melyek föllel­hetők Kun Mátyás kerékgyártó 1801. évi inventáriumában: vonószék, esztergáló eszköz, köszörűkő vályúval, keréktalpaló szék, tengelyhúzó, czirkalom, rámás fűrész, kisebb fűrész, nagy kalapács, kis kalapács, faragó balta, faragó bárd, 4 ráspoly, 8 véső, 7 apró véső, füles véső, 2 kézvonó, 14 fúró (ebből egy hosszú, 3 nagy, 7 kicsi),3 gyaluvas, srófmetsző.156 {405}

Kiss István (*1931) 1986-ig dolgozó bognármester legfontosabb szerszámként és mű­helyberendezésként a következőket sorolta föl: gyalupad, faragótőke, körösztfűrész, kézifű­rész, faragóbalta, gyaluk, vésők, vonókések. A 20. század második felében jelentek meg a szalagfűrészek. Ezeket helybeli mesterek készítették, általában lakatos, a tulajdonos bog­nármesterrel együtt.

A parasztemberek a kocsit a bognártól rendelték meg. A bognárok mindig száraz fából dolgoztak. A farönköket hasítófűrésszel hosszában elfűrészelték. Az így kapott darabok neve palincs volt. A palincsokat évekig szárították levegős színben úgy, hogy közéjük spándlit, azaz léceket fektettek, hogy köztük is járjon a levegő.

A 19. században a makói bognárok legfontosabb munkáit a lőcsös parasztkocsik tették ki, amelyeket 5 sukkostól 11 sukkos hosszúságig készítettek. (1 sukk = 32 cm) Az 5-6 sukk hosszú kocsik könnyű, szaladgálós kocsik voltak, általában piacozásra használták. Az erő­sebb, 7-8 sukk hosszúakat igás kocsinak nevezték és teherszállítás céljára csináltatták. A 20. század elején a könnyű kocsikat a féderes kocsik szorították ki, az igáskocsikat pedig a sráfkocsik.

Más vidékekhez hasonlóan a bognármesterek a lőcsös kocsik  famunkáját tíz legfontosabb része alapján tíz egységre osztották: négy egység a négy kerék, két egység a két oldal, egy egység az eleje, egy a hátulja, egy a két saroglya és egy az egyéb kisebb részek (négy lőcs, két hámfa, két fölhérc, egy rúd).

Nem véletlenül hívták a bognárokat kerékgyártóknak, a kocsi legfontosabb részének a kereket tartották. Ezzel is kezdték a kocsi készítését. A hozzávaló faanyagokat gondosan válogatták ki, hiszen egy keréknek 25-30 évig ki kellett tartani.

A kerék három része: az agy, a küllők és a talp. Az agy szilfából készült, a küllők akác­ból, a talp kőrisből. A kerékagyhoz 7-8 coll (1 coll = 2,54 cm) átmérőjű szilfából 12 coll hosszú darabot vágtak le, és a kívánt vastagságúra esztergálták. Tizenkét részre osztották, majd kerékszékben fülesvésővel kinagyolták a tizenkét küllőcsap helyét.

A küllőket egyenes szálú, csomómentes akácfából faragták, a fát 20 collosra vágták, majd hosszában elhasogatták, később fűrészelték. A darabokat küllő formára faragták, kialakítva rajta a csapokat. Az agyba beütendő csapos rész fölső végét vonókéssel vékonyabbra húzták. A legtöbb alkatrészt utolsó munkafolyamatként mögcitlingölték és smirglizték, hogy sima legyen. A citlinget simítóvasnak vagy vakaróvasnak is nevezték.

A keréktalphoz 18-20 cm átmérőjű gömbölyű kőrisfát használtak, melyet 23-24 coll hosszúra vágtak. Ívét cirkalommal jelölték be. A talp magassága 2 coll. A makói kocsik hátsó kereke általában 40 coll magas, az első 36 coll, így gazdaságosan tudták felhasználni a faanyagot, mert a hátsó keréktalp belső íve megfelelt az első kerék külső ívének. A kivágott keréktalpakat felhasználásig stócba rakták száradni.

A következő művelet a kerék küllőzése, amelyet néha megelőzött az agy puhítása forró vízben. Így könnyebben beleilleszthetők a küllők, kihűlve pedig jobban szorulnak. A küllők száma kétszer annyi, mint ahány talprész van, általában hat talprész és tizenkét küllő alkot egy kereket. A kerék küllőzéséhez az agyat kerékszékbe fogták be. Először minden második lyukba beverték a küllőt, majd az üres lyukakba is. Ezt követte a kerék talpalása. A talpakat a beküllőzött kerékre rakták, bejegyezték a küllők helyét, és sorszámmal látták el, s a meg­jelölt helyeken bokafúróval kifúrták. Ahol két talp összeért, ott lyukat fúrtak csapnak. A talpakat fölverték a lebokázott küllőkre. A kereket előbb faragóbaltával, majd nagyoló és simítógyaluval elegyengették, a talp éles sarkait vonókéssel legömbölyítették, citlinggel és smirglivel elsimították. A kész kereket kerékszékbe téve, vonókéssel lehátalták, külső felü­letét végső formára alakították a körüljegyzett kerekségnek megfelelően.

Ráfhúzás után, amikor a kész kereket fölvasalták, fúrták ki a kerékagyat. Ezt a lyukat keréktoroknak nevezték. Ezt a nyílást bepuskázták: vasból készült hengeres tokot helyeztek el a belsejében, hogy a tengely ki ne koptassa a fát. {406}

A kocsioldal hosszát meghatározta, hogy milyen célra rendelték. Ezen jelölték ki, és vésték ki fülvésővel a zápok helyét.

A kocsi alján az elejének részei az első tengely vagy astok, két rúdszárny, iha (ziha) vagy juhafa, első vánkos, förgettyű, két stekli. A hátuljának részei a hátsó astokok, nyújtó, a két nyújtószárnnyal, hátsó vánkos, két stekli. Ezeken a darabokon az egyeneseket csak kifűré­szelték, a bonyolultabb formájúakat pedig sablon segítségével rajzolták ki.

Egy kocsihoz egy kisebb első és egy nagyobb hátsó saroglya készült. A makói kocsik saroglyája általában görbe, s ehhez a görbületnek megfelelő, hajlott fadarabokat választottak. Kisebb kocsikhoz görbébbeket és vékonyabbakat, a nagyobbakhoz valamivel egyeneseb­beket és vastagabbakat. Az első saroglya a kocsioldal magasságának feléig ért, a hátsó az oldal teljes magasságáig. Görbe fagyökérből vagy görbe faderékból nagyolták ki, majd mo­dell után kifűrészelték. Hasonlóképpen hajlott szálú fából készítették a kocsioldalt megtámasztó lőcsöket.

3
207. kép. Elek Lajos kerékgyártó és családja 1925-ben

Két lóra számítva két kis hámfát, azaz kettős hámfát használtak; egy ló számára egy nagy hámfát, melyet akácfából faragtak ki. Fölhércekből két darabot vágtak ki; az első hajlott volt, a hátsó egyenes. A kocsi rúdja három és fél méter hosszú, 8-10 cm vastag dorongfából készült; ehhez legalkalmasabb a könnyű és rugalmas nyírfa.

A tanyai gazdák kocsijánál valamivel kisebb és könnyebb volt a kertészkocsi. Hossza a hétsukkos gazdakocsival szemben hat és fél, hat és háromnegyed sukk; famunkái vékonyab­bak, vasalása könnyebb. Oldalára deszkabetét került, vagy körülkasos volt, azaz vesszővel fonták körbe, a kerék fölé pedig sárhányót tettek. Az egylovas kocsit a hagymakertészek a {407} 20. század elején kezdték használni, s a 30-as években negyedük, harmaduk ilyennel járt a hagymaföldre.157

Ugyancsak a 20. század elején terjedtek el paraszti használatban a piacozásra és személy­szállításra használt rugós, féderes kocsik. Ennek legelterjedtebb változata a nagyatádi kocsi, mely a középparaszti réteg körében Makón is igen népszerű volt. Mivel rugókra (féderökre) van szerelve, nem rázott, ezért alkalmas volt a piacra szánt áru kíméletes szállítására, de ünnepi alkalmakkor 4-6 személy szállítására is. Ilyenkor reprezentációs célokat szolgált, hiszen a festés, lakkozás, bőr üléshuzat elegáns megjelenést adott neki. Készítése finomabb munkát igényelt, mint a lőcsös kocsié. Már az anyag kiválogatását is nagy gonddal végezték a bognárok, száraz, csomó- és hasadásmentes kőrisfát, valamint diófát használtak fel. A részeket sablonok szerint vágták ki.

A nagyatádi kocsi alsó része négy kerékből, két tengelyből és négy féderből áll. A kerék­agy szilfából készült, a küllők kőrisből vagy akácból, a talp kőrisből. A hátsó kerék 100 cm magas, az első 75 cm. A kerekek rövidebb aggyal készültek, így a küllők is vékonyabbak, de hogy erősebben álljanak, két sorban vésték be őket.

A kocsi felső részét alkotja a kaszni két üléssel, a négy sármentő és az előtábla, a spiccbógni. A fenék fenyődeszkából készült.

Ezeket a kocsikat Makón a tanyai gazdák és a hagymakertészek rendelték a bognároktól a 20. század közepéig.

Télen a havas utakon a tanyai parasztság kocsi helyett szívesebben közlekedett lovas szánnal. Ezek azonban nem luxuscélra készültek, hanem teherhordásra. A szán a korábbi századokban is kedvelt közlekedési eszköz volt, Gyula István telkes jobbágy gazdaságában 1781-ben ökör után való szán és ló után való szán is szerepel.158

Ezek készítése is a bognárok feladata volt. Erre a célra olyan fát használtak, melynek gyökérrésze kihajlott, és nemcsak a szán talpát, de az orrát is kiadta. A két kivágott talpon kijelölték a lábak helyét és a csapnak lyukat véstek. A négy lábat keresztben két eplény rögzíti. A lábakba úgy vésték a lyukakat, hogy a talpak kissé kifelé dőljenek. A szán további részei a négy rakonca és az oldalak. Az oldalakat egyszerűbb esetben a kocsiról vették le, de csináltathattak hozzá bódét vagy kasznit is ülésekkel, amely a személyszállítást tette ké­nyelmesebbé. A rakoncák az oldalakat vagy a bódét tartották. Elöl a két talpat az óradzó kötötte össze, melyre a rudat és a hámfákat csatlakoztatták.

Makón kivételesen fontos szerepet töltött be a bognárok munkái között a talicska. A helyi szólás szerint Makón a pap is talicskával megy misézni.    

A közlekedés eszközein kívül a bognárok természetesen a gazdaságban használt számos más faeszközt is készítettek, főképpen szerszámnyeleket: ásó, kapa, lapát, gereblye, kasza és egyéb kisebb szerszámok nyelét, készítettek favillát, tarlógereblyét, hengert, útallót. Ez utóbbi kettőnek volt sajátosan hagymásoknak készült változata is. Ez a vetés után a talaj tömörítésére szolgáló henger kisebb a szántóföldi művelésben használt változatnál. Az útalló sorjelző volt az apróhagyma duggatáshoz. Keményfából készült hét foga húzta ki a soro­kat.159

A bognárok a műhelyben kapott megrendeléseken kívül, piacon, vásárokban értékesítet­ték termékeiket. Legtöbben a péter-páli és Erzsébet-napi vásárokon voltak. Péter-Pálkor már tudták a gazdák, mennyi búzára számíthatnak, így ekkor ők alkották a vevők zömét. Erzsé­betkor pedig a hagymatermesztők voltak hasonló helyzetben. A mesterek a forint bevezetése előtt sokszor nem is pénzért, hanem búzáért cserében adták munkáikat. A bognárok nem csak kisebb szerszámokat, szerszámnyeleket vittek ki a vásárba, hanem kész kocsikat is. A {408} kovács ezeket úgy vasalta föl, hogy famunkát kért érte. A makói kocsik erősebb vasalásúak voltak; értékük egyharmadát a bognár, kétharmadát a kovács állította elő, ezért a vásárra készült kocsik esetében a kovács egy kocsi fölvasalásáért két kocsi famunkáját kérte a bog­nártól.

A bognárok a környékbeli városok és falvak – Apátfalva, Csanádpalota, Szeged, Szentes – piacaira, vásáraiba is eljártak, a Majsay testvérek például talicskáikkal. Míg a tehetősebb gazdák saját bognárjuktól rendeltek, a szegényebbek inkább a piacon szerezték be a talicská­kat, szerszámnyeleket, mert ott olcsóbban kapták. A 20. században a bognárok szerszám­nyeleket vasüzleteknek is szállítottak.

A téeszek megalakulásától, az 1960-as évektől a parasztság már nem rendelt kocsit. A bognárok egy része Makón is a termelőszövetkezetekben dolgozott, az ott használt kocsik és szerszámok javítását végezték.

Kiss István 1986-ig dolgozott a szakmájában. 1984-ben készítette az utolsó féderes ko­csit. Az utolsó kocsik azonban már nem paraszti megrendelésre készültek. Volt, amit a helyi tanács rendelt, az utolsót pedig a szilvásváradi lovashajtó bajnokságra készítette, az ebben az időszakban egyre népszerűbb lovassport igényei szerint.

A 20. század közepén a kocsikészítők között meg kell még említeni Dojcsák Géza és Baranyi József kocsifényező mestereket. A Dojcsák család több nemzedékre visszamenően foglalkozott kocsikészítéssel. A dédapa, Dojcsák Mihály, 1858. évi vándorkönyve alapján kárpitos, kocsigyártó és fényező vándorlegény volt. 1864 és ’68 között Aradon, majd Magyarpécskán dolgozott. József fia a mesterséget folytatva Makón telepedett le. Munkáját az 1896-i milleneumi kiállításon és az 1901-i makói gazdasági kiállításon ezüstéremmel ismerték el. Géza fia kárpitosként dolgozott a városban.160

Ácsok

A házépítések famunkáit végző mesteremberek. 1780-ban három ácsmestert tartottak számon Makón, 1835-ben Szirbik Miklós kettőről tud.161 Céhüket 1815-ben alapították az asztalosokkal, lakatosokkal, kőművesekkel, bádogosokkal és üvegesekkel együtt.162

A 19. század folyamán számuk nem sokat nőtt, de ez nem a munkájuk iránti csekély érdeklődést jelzi, hanem azt, hogy feladatukat sokszor paraszti specialisták végezték el. Ezt jól tükrözi a Kereskedelmi és Iparkamara 1857. évi összeírása, amely ebben a szakmában 4 céhes mester mellett 16 kontárt tüntet föl.163 1871-ben 8, 1890-ben már 16 ácsot tartanak nyilván.164 Számuk azonban a 20. század elején nő meg jelentősen: 1900-ban 64 fő, 1910-ben 111 fő, 1927-ben pedig 55 fő.165

Építőanyagként fenyőfát használtak. Ezt Erdélyből tutajokat ácsolva ersztettek le a Maro­son. Az 1830-as években az épületfát a két helyi fapiacon szerezhették be a század második felében,  az ártérben, a révhez vezető út mentén árusították őket. Ekkortájt már fűrésztelepek is alakultak, ahol feldolgozva lehetett kapni faanyagot. Legkorábbi a Landesmann-féle telep, későbbiek a Teltsch, Pollák és Schwartz valamint a Grünstein-féle fűrésztelep. Ezeken kívül épületfa-kereskedések is működtek a városban. 166

A vert falú makói házakra nyeregtető került. Ehhez néha még az 1970-es években, a sátortetős házak divatja idején is ragaszkodtak a városban. A Makón használatos legjellem­zőbb tetőszerkezetek: az ollószáras, a fogópáros és a két állószékes. {409}

A 20. század folyamán vált elterjedtebbé a két állószékes tetőszerkezet. Mivel szélesebb tetőkön alkalmazták, a század elején inkább csak tehetősebb polgárok és nagygazdák házaira került.

A 20. század közepéig az ácsmesterek a tetőszerkezet mellett készítettek nagykapukat, kerítéseket is. Ezeket a megrendelő ízlése és anyagi lehetőségei szerint fűrészes díszítéssel láttak el.    

Siket József ácsmester (*1923) az utolsó kotárkát az 1970-es években készítette a Hosszú utcában. Tanyai gazdák gyakrabban rendeltek tőle kotárkát, de városi házak udvarán szintén láthatók ilyen építmények.

A makói ácsok is kivették részüket a hagymatermesztés eszközkészletének fejlesztéséből. Ők készítették a forgatós rostákat, majd a zsigaszelelőket. A forgatós rosta a dughagyma osztályozására szolgált. Az elsőt Baranyi János ácsmester készítette az 1890-es években. A zsigaszelelőt az apróbb dughagyma megtisztítására alakították ki. Közülük is a legnépsze­rűbbek a Tulipán utcában dolgozó Borka György munkái voltak.167

Az ácsoknak munkájuk jellegéből adódóan nem voltak olyan felszereltségű műhelyeik, mint a bognároknak vagy az asztalosoknak, hiszen a legtöbb munkát az építkezések helyén végezték. Néhányan ugyan télen, amikor kevesebb megrendelést kaptak, készítettek ajtókat, ablakokat, de ezek inkább az asztalosok feladatkörébe tartoztak. Így az ácsok még a nagyobb munkákhoz is főként kézi szerszámokat használtak egészen az 1960-as évekig. Erre jó példa a deszkametsző fűrész használata. A kb. 2 méteres fűrészt a nagygerendák hosszirányú fűré­szelésére alkalmazták. Előbb árkot ástak, melyre a gerendát hosszában ráfektették. Egy ács az árokban, egy pedig a gerendán állva húzta a fűrészt. A két világháború között tanyán még dolgoztak így építkezéseken.

Használtak az ácsok kisebb kézifűrészeket, pászítófűrészt, kanyarítófűrészt is. Fontos szerszámaik a szekerce, a faragóbárd, a fejsze és a kalapács. A deszka simítására nagyobb gyalut, eresztőgyalut, ropántot tartottak. A kisebb gyalukat a kések száma szerint nevezték szimpla- vagy duplagyalunak, a mintás széleket párkánygyalukkal alakították ki. Egyéb kisebb szerszámaik a kétnyelű, egyenes vonókés, vésők, reszelők, pucolóvas, fúrók, furdancs, és köszörű a szerszámok élesítéséhez. Méréshez használtak collstokot, vízimértéket, függő­ónt, vinklit, ácsceruzát. A szögeket szíjgyártó készítette szögestáskában tartották. Műhelyé­ben gyalupad állott, és itt tárolta a díszítésekhez szükséges sablonokat. Fölszerelésük az 1960-as évektől korszerűsödött: láncfűrészt, elektromos fúrókat és gyalukat szereztek be.

A ma élő idősebb ácsmesterek a két világháború között tanulták ki a mesterséget. Például Erdei Ferenc (*1923) 1938-ban ment inasnak Mágori Bálinthoz, 1941-ben szabadult, majd segédként Horváth Mihálynál dolgozott. 1960-ban tett mestervizsgát. Ez a nemzedék a mes­terség alakulását a 20. század közepétől tudja nyomon követni. Az 1950-es években kevés új ház épült. Az ácsmesterek javításokból éltek, főként tetőket, nagykapukat javítottak. Az 1960-as években föllendülés kezdődött, ekkor épült ki a Virág utca és környéke, majd Gerizdes városrész. A ’70-es évek nagy építkezési hulláma az 1970. évi nagy árvíz követ­kezménye volt. Egész városrészek épültek ujjá, s ez munkát adott az ácsmestereknek is.

 Asztalosok

Makó népművészetében kiemelkedő helyet foglaltak el a festett bútorok, így a helyi asz­talosság készítményei jól ismertek a népművészeti kiadványok lapjairól. Földolgozásukkal több kutató is foglalkozott (K. Csilléry Klára, Juhász Antal, Fejér Gábor). {410}

Makón asztalosokat az 1734. évi összeírásban említenek először. 1824-ben már 17 asz­talos dolgozott a városban.168 Alig több mint egy évtized múlva 29 mestert írtak össze. 169 Céhük közös volt az ácsokéval.

Munkájuk igen fontos volt a parasztság számára, s az erre irányuló igényt nem csupán viszonylag nagy számuk, de vagyoni helyzetük is jelzi. Ezt elemezve Fejér Gábor megálla­pította: „1824-ben Makón az asztalosmesterség volt az egyetlen szakma, melynek művelői kizárólag mesterségük gyakorlásával viszonylagos anyagi jólétre, bizonyos korlátozott ke­retek között társadalmi súlyra, s ezzel együttjáró megbecsülésre tudtak szert tenni.”170

1856-ban 16 mestert, 7 legényt és 12 inast tartottak számon a mesterségben, 1863-ban pedig 21 mestert, 17 legényt és 10 inast.170

Asztalosok még a 19. század végén és a 20. század első felében is szép számmal dol­goztak a városban. 1890-ben számuk 34, 1927-ben pedig 63.172 Bútorkészítésen kívül épület­asztalos tevékenységük is fontos volt.

A mesterség 20. századi alakulásáról Lucskai János (*1945) közlése alapján alkothatunk képet. Noha csak 1960-ban ment el inasnak, a század első feléből is vannak ismeretei, hiszen apja, id. Lucskai János, nagyapja, Lucskai Imre, sőt dédapja is asztalos volt. Műhelyük az 1920-as évektől ugyanazon a helyen (Sírkert u. 31.) áll, bár ma már átépített formában.

A 20. század első felének jelentősebb asztalosai és műhelyei közül említést érdemel az 1900-tól működő Vári Dezső; a Szántó- és Csala-műhely tulajdonosai, a később külön dol­gozó Szántó Mihály és Csala József; Wittenberg Béla, Tóth János és Nacsa János. Ez utób­binak volt egy évig tanulója Lucskai János. Nacsa Jánosnak azonos nevű apja is asztalos volt, mert Makó monográfiájában feljegyezték, hogy Nacsa János asztalosüzlete 1888 óta áll fönn.173

Valószínűleg a legnagyobb műhely a Kucses-cég Szegedi utcai műhelye lehetett, amely 40-50 fővel dolgozott, és így kisebb gyárnak tekinthető. Lucskai János bútorjavítás közben találkozott olyan darabbal, melyet e cég 1920-as cimkéjével láttak el. Azonos ez az üzem azzal a műhellyel, melyet Kucses Imre 1896-ban nyitott meg.174

1951-ben gyűjtötték össze az asztalos kisipari termelőszövetkezetbe a korszerűbb műhe­lyek gépeit. Lucskai János itt is volt tanuló 1961 és 63 között, majd 1968-ig alkalmazott. 1971-től saját műhelyében, önálló iparosként folytatta a mesterséget 2001-ig.

Emlékezése szerint a 20. század első felében, apja és nagyapja műhelyében még készül­tek megrendelésre hagyományos fenyődeszka parasztbútorok. Ezek azonban már nem azo­nosak a múzeumok raktáraiban őrzött festett bútorokkal, bár készítésük alapján az asztalosok ezeket is festett bútoroknak nevezték. Mondták menyasszonyi bútornak is, hiszen ezeket a szobabútorokat legtöbbször lányok kapták férjhezmenetelük alkalmából. A menyasszonyi bútornak nevezett garnitúra a következőkből állt: két szekrény vagy egy szekrény és egy kaszli, két ágy, egy asztal, négy szék. Később két éjjeliszekrény is készülhetett hozzá. A szekrényt az öregek sifonnak nevezték. A kaszli sublót nagyságú bútor, felül egy fiókkal, alul két ajtóval. A szekrények divatba jötte előtt háromfiókos sublótokat csináltattak az asz­talosokkal ruhatárolásra. Ezek a bútorok flóderos festésűek voltak, azaz felületüket a nemes fa erezetét utánzó, olajos festéssel vonták be. Ezt a munkafolyamatot ügyesebb asztalosok maguk is elvégezték, mások azonban a flóderozást szobafestőtől rendelték meg, közülük némelyek erre szakosodtak. {411}

Konyhabútorként kredencet készítettek, melyet szintén mondtak kaszlinak is. Némelyik felsőrész nélkül készült, s ezek a szobai kaszlihoz hasonlítottak, de általában két, egymás mellé helyezett fiókkal. A konyha berendezéséhez tartozott még az asztal, két hokedli és mosdóállvány is. Az asztalok általában szétnyithatók voltak, tetejét elfordítva és szétnyitva a 70×100 cm asztalból 140×100 cm lett. Lábuk sima vagy esztergált.

Az asztalosok vásári portékái között az egyik legfontosabb a mosóteknő volt.  Ennek készítéséhez görcsmentes, széles fenyődeszkát használtak. A fenekét az oldalához túróenyv­vel ragasztották össze, ehhez az asztalos oltott meszet dörzsölt össze sovány túróval. Ez az illesztés vízállóvá tette a teknőt, de természetesen szögelték is.

A 20. század első felében még a koporsót is az asztalostól rendelték. Fontosabb munkáik azonban az építkezésekhez kapcsolódtak. Néhány asztalos bútoros, mások épületasztalos munkákra szakosodtak, de általában minden mester mindkettőhöz értett. Később a szakoso­dás a műbútorasztalos szakmára is kiterjedt. Ez furnéros bútorok készítésével foglalkozott.

Az épületasztalos munka ajtók és ablakok készítéséből, hajópadlók, később parketták lerakásából állt. A polgár- és gazdaházak szárazkapuinak egy részét szintén asztalosok készítették. A munkájukhoz szükséges faanyagot helyi zsidó fakereskedőktől szerezték be. Ők a megbízható mestereknek szóbeli megegyezés alapján egész kocsival is adtak hitelbe. A mester vásár után rendezte tartozását.

A háború után nem lehetett faanyagot kapni, ezért a mesterek a régi bútorok, főként a divatból már kiment sublótok szétszedésével jutottak földolgozható faanyaghoz. Az 1951-ben megalakult szövetkezetben politúros hálószobabútorokat, kiegészítő bútorokat, íróasztalokat gyártottak. A 70-es évekig divatozó politúrozást itt, külön festőműhelyben végezték el erre specializálódott bútorfényezők. Bár ezt az eljárást akkoriban az asztalosoknak általában is meg kellett tanulni.

Lucskai János apjának műhelyében még nem volt villany, így a műhely felszerelése is csak a hagyományos kézi szerszámokra korlátozódott. A legfontosabb berendezési tárgya a gyalupad volt két szorítóval, melyet a mester a ’20-as években maga készített. A gyalupad a kézi munkánál nélkülözhetetlen, ma már a gépek miatt keveset használják. Ha több munkafelületre volt szükség,  bakokat állítottak föl.

Egy-egy szerszámtípusból többfélét használtak. Fűrészből például a darabolófűrész keresztirányú vágásra alkalmas, a nagyobb változat hosszirányú vágásra. A nagyobb fűrész neve klopcóg. A kisebb, abszesz (absetz) fűrész a pontosabb illesztések kivágásához kellett. A rókafarkú fűrész német neve fuksváf (Fuchsschwanz); a gerincfűrésszel ferde illesztéseket vágtak.

A kézigyaluk közül az asztalosok alapgyalunak tekintik a nagyoló gyalut, az egyes vasú simító gyalut és a kettes vasú simító gyalut. Az idomgyalukkal különböző formákat lehet gyalulni, ilyen például a nútgyalu, a párkánygyalu, a gittfalcgyalu és az egyéb, különböző profilok készítésére használt idomgyaluk. A gittfalcgyaluval az üveg helyét vágták az ajtóba, ablakba. A fogasgyaluval a furnér fölragasztása előtt tették a felületet durvábbá. Ahogyan famunkával foglalkozó más mesterek, az asztalosok is használtak eresztő gyalut vagy ropántot.

Az asztalosok kalapácsokból általában kisebbeket használtak, négy-öt méretben. A jellegzetes asztalos kalapács egyik vége lapos élben végződik. A legkisebb, az üvegező kalapács. Ugyancsak több, különböző vésőt használtak: laposvésőt, lyukvésőt, holkervésőt, amely domború élű; a ferde élű gérvésőt sarkok kivágásakor alkalmazták, a pántbevésőt pedig az ajtópántok behelyezésekor. A fa simítására durvább faráspolyokat és finomabb reszelőket egyaránt használtak. A szerszámos polcon sorakoztak a harapófogók, csípőfogók, laposfogók, a fiókokban a csigafúrók, a cigányfúrók, a központfúrók, melyeket furdancsba fogtak be. Az enyvezett darabokat szorítókkal fogták össze, a nagyobb lapokat pedig az enyvező bakon ragasztották. Deszkák ragasztással való összetoldásához a csavarszolgát {412} vették elő. A padszolgával hosszabb fákat támasztottak alá, például gyalulás közben. Sarkok kivágását gérláda segítségével végezték.

Mérésre, jelölésre szolgált a collstok, a körző (fém és fa), a párhuzamvonalzó, a vízimérték, a kisebb- nagyobb méretű vinkli, az állítható vinklivel, a sáskalábbal szöget lehetett beállítani. Bizonyos idomok elkészítéséhez vékony fából kivágott sablonokat használtak, például széklábakhoz, karfákhoz, teknőfülhöz.

Szükségük volt ecsetekre is az enyvezéshez, festéshez, flóderozáshoz. Ez utóbbihoz különleges erező és dísztítő ecseteket szereztek be. A régi festéket spaknival kaparták le. Az enyvet kétfalú enyvfőző edényben melegítették.

Lucskai János az 1960-as években kezdte el műhelyének gépesítését. A gépeket helybeli lakatossal készíttette el. 1967-ben fűrészgéppel gyarapodott a műhely, 1971-ben pedig kombinált gyalugéppel, amely a gyalulás mellett fúrást, marást is végez. A ’70-es évek szerzeménye a szalagcsiszoló, a faeszterga és a köszörű, mellyel szerszámait élesíti.

A 20. század első felében a makói asztalosok a megrendelések mellett vásárokban értékesítették munkáikat. A helyi vásárok mellett a 20 km-nél közelebb eső helységek vásárait látogatták. Ilyenkor parasztembereket fogadtak föl fuvarosnak. Vásárokra kisebb bútorokat: székeket, asztalokat, hokedlikat, sámlikat és főként mosóteknőt vittek.

A század második felében előbb az anyaghiány, majd a gyári bútorok megjelenése következtében a bútorkészítés háttérbe szorult. A ’70-es évek nagy építkezései sok épületasztalos munkát adtak a mestereknek. Az utóbbi években kevesebb új ház épült, és megjelentek a műanyag ajtók, ablakok, melyek szintén a mesterség termékei iránti kereslet csökkenésére hatnak. Lucskai János az utóbbi években már inkább csak régi bútorokat javított.

Főként az asztalosok tevékenységét egészítette ki az esztergályosok munkája. A 19. század végéig az iparosok nyilvántartásaiban nem találkozunk esztergályosokkal, bár az 1813-i vármegyei árszabás fölsorolta munkáikat: Egy közönséges ágyhoz való esztergályozott lábak, gombbal együtt, Bölcsőhöz való lábak, guzsaly, rokka, Kalamáris porzóval, Úti hosszú kalamáris, nagyobb Trantsírozó fa Tányér, közönséges hosszabb tsontból készített görbe pipaszár Tsotora.175

Valószínű, hogy mint önálló iparosok csak elvétve dolgozhattak a városban, a munkájukhoz szükséges esztergálást az asztalosok, bognárok többsége maga végezte. Erre jó példa a Börcsök Attila gyűjteményében található esztergált rokka, amely a helybeli Fodor István bognármester munkája.176

1890-ben egyetlen esztergályost írtak össze a mesterek között, 1927-ben pedig már ötöt.177 Ez összefügghet azzal, hogy a két világháború között a famunkával foglalkozók – ácsok, bognárok, asztalosok - száma jelentősen megnőtt, s általános tapasztalat, hogy ha egy mesterségben sokan dolgoznak, nagyobb az esély a szakosodásra.

Kádárok

Fényes Elek 1851-ben a makói nép gazdálkodásáról írva megjegyzi: „Szőlős kertjeikben sok bor terem, de nem állandó…”178 Ez a bortermés a 18. és a 19. század folyamán, sőt még a 20. század elején is néhány kádármester számára megélhetést nyújtott.

Ahogyan a szőlősgazdák, a kádárok is Szent Orbánt tartották védőszentjüknek, hiszen ha Orbán nem hozott fagyot, jó szőlőtermésre lehetett számítani, s ilyenkor több hordóra volt szükség.

Az 1780-as években már említenek egy kádárt a városban, és az 1781-i tűzvész kárlajstomában is találunk Körösi István telkes jobbágy ingóságai között fölsorolva Pintér {413} mesterséghez való szerszámot. Munkájuk iránt ekkoriban nagy lehetett az igény, mivel szinte valamennyi kárvallott háztartásában fordult elő hordó vagy valamilyen boros edény.179

Az 1828-i összeírásban két mester szerepel, Szirbik Miklós írásában 1835-ben három.180 Nem sokkal gyarapodott számuk később sem, 1886-ban négyen voltak, 1890-ben ketten, 1927-ben pedig megint hárman.181

Míg a korábbi források a pintér elnevezést alkalmazták rájuk, a 19. század végén, 20. század elején inkább kádároknak nevezték őket. Főképp hordókat készítettek, de más dongás edény is kikerült kezük közül.

Ma már nem találunk Makón kádármestert, borkészítés sem folyik a városban, így termékeikre sincs szükség. A városban az utolsó kádármester az 1910-ben született Nagy Mihály volt. 1941-ben tett mestervizsgát, segédéveit Szendrei Istvánnál töltötte. A Kossuth u. 4. alatt dolgozó Nagy Mihály 1980-as években már csak apróbb javításokat vállalt.182

A kádárok tölgy-, bükk-, fenyő- és eperfából dolgoztak, a háború után akácfából is. A fa részek tömítésére gyékényt használtak, melynek beszerzésével ősszel, vesszőgyűjtő embereket bíztak meg, vagy maguk keresték meg a puha liliomgyékényt a környék vízjárta helyein.

A hordók dongái általában tölgyfából készültek. A dongának kiszemelt farönköt megfelelő hosszúságúra elfűrészelték, majd hasítófejszével, kalapáccsal verve, cikkelyesen szálára hasították. A dongákat faragószekercével kinagyolták, kifaragták. Az így előkészített faanyagot fölhasználás előtt jól ki kellett szárítani. Erre a célra a dongafákat a műhely udvarán négyszögletes, szellős rakásokba halmozták föl. Ezeket a rakásokat kászlinak nevezték.

A dongát további szárítás után munkálták meg. A hátát stráfbakra helyezett stráfdeszkán gyalulták meg. A belső homorulat kialakításához faragószékbe szorították, és görbe vonókéssel munkálták meg. A faragószék, más néven jancsi vagy jancsibak, négy lábon álló, padszerű eszköz, melynek fejrészébe szorították be a dongát, és kétnyelű vonókéssel, a krumpájznival meghúzták. A donga görbületét módlival ellenőrizték. Stráfolás után a donga élét eresztő gyalun vagy taszító gyalun, ún. stoszpangon gyalulták le. A taszító gyalu másfél, két méter hosszú, három lábon álló gyalu, élével fölfelé állítva, s a megmunkálandó darabot „taszították” végig rajta.

A hordó összeállításakor a dongákat abroncsba állították, s még két abroncsot vertek rá. Faforgácsból tüzet raktak, majd az egyik végén összehúzott hordót a tűz fölé, a tüzelőkosárra állították. Miközben belül a tűz égett, kívül vízzel locsolták, hogy a gőztől a fa rugalmasabb legyen. A másik végét közben fokozatosan összehúzták dongaszorítóval. A tüzelést addig folytatták, amíg a másik vége össze nem ért, és a többi abroncsot is rá lehetett húzni. Ezután a dongák kinyúló végeit lefűrészelték, belső részét görbe vonókéssel megfaragták, íves gyaluval simára gyalulták. Belül, a donga végéhez közel, körben vájatot készítettek a fenék részére, amelyet csínnek neveztek, és csínvágó gyaluval, kinhóbellel mélyítették a hordóba.

Cirkli segítségével méretet vettek a fenékhez. A fenék deszkáit taszító gyalun meggyalulták, a deszkák közé gyékényt tettek. Régebben a deszkákat fa vagy vas tiplivel, újabban kéthegyű szöggel illesztették össze, majd fűrésszel kivágták kerekre. A hordóról az abroncsot leverve, először a hátsó feneket illesztették a helyére. A csínba és az oldalfúgok közé gyékény került. Az abroncsokat visszatéve, kalapáccsal a dongákat a fenékhez erősítették, betrájbolták. Az első fenékbe csaplyukat fúrtak, ebbe került az esztergált csap. Fölül, a szájdongába pedig beöntő lyukat vágtak. Az első fenék behelyezése után, a körbegyalult hordóra rátették a végleges abroncsokat. {414}

A kész hordót hitelesítették. (1 magyar akó = 54,3 liter.)183

A kádárok egyéb termékei is hasonlóképpen készültek, mint a hordó, de a kisebb edényeket nem kellett kiégetni.

A műhelyben használatos szerszámok egy részét a mesterek vásárolták, másokat maguk is el tudtak készíteni, mint például bizonyos gyalukat. Számos gyalufélét használtak a legnagyobb taszító gyalutól a kisebbekig, mint a duplagyalu, a csínvágó a fenékszélgyalu, pucoló gyalu. A fa vágására használt eszközök a hasító fejsze, hasító kalapács, hasító furkó, faragó szekerce, körösztfűrész, lukfűrész, hordóajtó kivágó fűrész. A megmunkálás egyéb eszközei a srtáfbak, a stráfdeszkával, a faragószék egyenes és görbe vonókéssel, fenéksimító. Összeállításhoz használták a dongaszorítót, a ráfhúzót, abroncshúzót vagy ráfciglit, a fenékhúzót, a karikahajtót az abroncs felhúzására, az üllőt pedig az abroncs készítésére. A mérés eszközei a vinkli, a vonómérték vagy strájmódli, a módli, a különféle körzők, cirklik. A 20. század közepén a műhely fölszerelései között megjelent a szalagfűrész és az abrikter is.

A kádármesterek munka közben kötényt hordtak; korábban bőrkötényt, később erős vászonkötényt.

A jelentős mennyiségben készített hordókon kívül már az 1781-i kárfölmérésben találunk példákat más dongás edényekre, melyeket kádárok készítettek, és a háztartásokban használatosak voltak. Ezek a dézsák, kádak, vékák, vedrek, csebrek. Az 1780-ban leégett serház berendezésében szintén számos kádármunka lett a tűz martaléka: véka, puttony, kármentő, malátáshordó, komlóshordó, seres hordó, és különféle kádak.184 Ezek mellett föltételezhetjük, hogy a makói kádárok más dongás edényeket is készítettek, mint például vajashordót, túrósdézsát, zsírosbödönt, csobolyót, melyben a mezőn dolgozók vitték a vizet magukkal.185

Hordókon kívül még a 20. században is rendeltek tőlük káposztáskádakat, hússózó dézsákat, itatóvödröket, kútvödröket, vajköpülőt. Ezek általában fenyőfából készültek. Az olcsó gyári zománcos edények elterjedésével  fokozatosan kiszorultak a használatból.

A műhelybeli megrendelések teljesítése mellett, más mesterekhez hasonlóan, a makói kádárok is piacokon, vásárokban értékesítették edényeiket. A makói vásárokba azonban más vidékről is hoztak ilyen portékákat. Az orosházi kádárok kedvelt vásározóhelye volt Makó.186 Faabroncsos edényeket pedig románok árultak a makói piacon, ezeket olájdézsának nevezték a helybeliek.

Szitások

A 19. századi összeírások különböző időpontokban (1828, 1858, 1886) csupán egy szitást vagy rostást említenek.187

Bár munkájukról keveset tudunk, fő feladatuk a háztartásokban használatos sziták, rosták készítése volt, melyekkel lisztet, darát, tarhonyát rostáltak. Bizonyos iparosoknak is szükségük volt szitákra, mint a molnároknak, pékeknek, mézeskalácsosoknak.

A hagymatermesztés a szitások számára is különleges igényeket támasztott. Az általuk készített és a piacon árult szedő vagy kéregrosta –  mondták riszálós rostának is – arra szolgált, hogy a fölszedett dughagyma közül a földet kirostálja. A nagyobb, erős rosta lyukmérete 7×7 cm, s egyszerre fél vödör dughagymát lehetett beleönteni. A kérgén lévő két lyuknál fogták meg. A dughagyma osztályozására előbb két, később három különböző lyukméretű rostát készítettek, mellyel az apróhagymát négyfelé válogatták.188 Szögletes ládarostát barkácsoló kertészek is készítettek maguknak. {415}

Föltehetően a hagymatermesztés igényei magyarázzák, hogy 1927-ben az iparengedéllyel dolgozó kisiparosok között három szitakötő-sodronyos található.189 Mivel a sziták belső részét drótból fonták, nem véletlen, hogy e két tevékenység együtt jelentkezik. Bizonyára a sziták iránti kereslet csökkenésével próbáltak a hajdani szitások a 20. században más megélhetést keresni a drótkerítés készítésével.

Kosárfonók

Makón a Maros-ártér füzesei szolgáltatták az alapanyagot a kosárfonó mesterséghez. Eredetileg az itt nőtt vadfűz vesszőit használták föl, melyet a kosárfonók a várostól árverésen vehettek meg. A 20. század második felében már erre szakosodott vállalatok termelték és hántolták a fűzvesszőt, tőlük vásárolták meg az előkészített alapanyagot, a kenderfűzt, az amerikai fűzt, az aranyfűzt. Ezeket hajlékonyságuk szerint használták különböző termékek készítésére.

A kosárfonók a két világháború között még a hullámtérben termett vesszőt dolgozták föl, amelyet ősszel szedtek, majd 8-10 órán keresztül főzték az erre a célra készített üstben. A kifőzött vesszőből kettéhajtott, erős dróttal hántolták le a hajat.

A vessző feldolgozásának egyszerűbb módjához ügyes kezű parasztemberek is értettek. Télen, amikor más dolguk nem volt, saját szükségletre fontak kasokat. Kaskötőnek nevezték azokat a paraszti specialistákat, akik másoknak is dolgoztak, de nem iparszerűen. A kaskötés náluk is téli tevékenység volt. A kosárfonók iparszerűen űzték a mesterséget, változatosabb és igényesebb munkákat készítettek, s nemcsak paraszti szükségletre. A 19. században nálunk is elterjedt német eredetű kisipar polgári igényeket éppúgy kielégített, mint a parasztságét.190

A kosárfonás nem tartozott a céhes iparok közé, ezért számuk alakulásáról sincsenek pontos adataink. Először Szirbik Miklós említi őket 1835-ben 25 kosárkötőt és 12 kaskötőt jegyez föl.191 A megkülönböztetés nyilván a finomabb és durvább munkára utal. A 19. század közepéről nincs adatunk, de Palugyay Imre kiemeli ekkortájt a helybeliek foglalkozásai között a kaskötést, „mellyel a Makóiaknak tetemes osztálya foglalkozik…”192 Az iparengedéllyel dolgozó kisiparosok között 1890-ben 8, 1927-ben pedig 18 kosárfonót említenek.193

A 20. században a készítők két kategóriába sorolták magukat. Kaskötőknek nevezték azokat, akik barnamunkát végeztek, azaz hajas vesszőből dolgoztak, s nem volt iparengedélyük. A kosárfonókra a fehérmunka volt jellemző, vagyis termékeik hántolt vesszőből készültek. Ezek iparengedélyt váltottak.

Olasz Imre (*1923) az 1940-es évek végén váltotta ki az ipart mint kosárfonó. Mesterségét ma fia, Olasz István (*1969) folytatja. Olasz Imre szerint a 30-as, 40-es években Makón 14 kosárfonó iparos és körülbelül 40, barnamunkát készítő kaskötő élt meg ebből a tevékenységből. Közülük is kiemelkedett a Dobai család. Az utolsó kosárfonó az 1904-ben született Dobai Sándor volt.

Olasz Imre családjában hajas kosarat vagyis barnamunkát mindenki csinált – apja, nagyapja is – de iparosként csak ő dolgozott. A fonott bútorok készítését Békésen tanulta meg. A 20. század közepén azonban még akkora volt a kereslet a hajas kosarak iránt, hogy csupán ezek készítéséből házat tudott venni. Ezeknek a hajas kosaraknak vagy gazdasági kosaraknak a neve Makón kaska. Készítőiket néha kaskásoknak is mondták. Ezekben a kétfülű, fölfelé bővülő kasokban hordták a jószágnak az ennivalót, cipelték a hagymát, krumplit, szalmát és egyéb terményeket. Három méretben készült: a nagykaska vagy kotárkás kaska {416} alkalmas volt szalmahordásra, de ezt használták kukoricahordásra is. 50-60 kiló kukorica fért bele. Kukoricáskaskának is hívták, mert kukoricatöréskor ebbe szedték föl a csöveket. Használták dughagyma szeleléséhez is, kiskaskából a nagykaskába szórva a hagymát.194  Ezt a nagyméretű kaskát kőművesek is csináltatták, meszet hordtak benne. A közepes méretűt vékás kaskának nevezték, és főként szemes termény hordására használták. A legkisebb a hagymás kaska vagy kiskaska. Három kaskányi hagymával lehetett egy zsákot megtölteni, amely így 50 kg lett. Sokoldalú felhasználását a hagymatermesztésben Tóth Ferenc írta le: „Alkalmazták a dughagyma szedéséhez, szeleléséhez, osztályozásához, a szárított hagyma rácsról való leszedéséhez, az étkezési hagymatermesztésben a dughagyma rakásakor, a hagyma szedésekor, a fokhagyma kaparásakor, fosztásakor, rakásakor stb.” Ismertette készítésének technikáját is: „Mivel nagy igénybevételnek volt kitéve, szoros, összetömörített kötést alkalmaztak, amelyet négyes kötésnek neveztek. Ez abból állt, hogy nem pusztán egymás fölé, hanem a kettőzött vesszőnek kívül és belül egymásba fonásával kötötték a kaska oldalát. Azzal is a kaska erősítését szolgálták, hogy a fölfelé álló vesszőket, a karókat bekötötték a kaska fenekébe, a két fül vezérágának vastagabb karókat alkalmaztak.”195 A hagymatermesztés mellett krumpliszedésre is használták, és ha már teherhordásra alkalmatlan lett is, kotlóültetésre még jó volt.

Hántolatlan vesszőből a kaskötők a kaskán kívül készítettek még tyúkborítót, párszárítót, oldalkast és körülkast, melyeket kocsikasnak is neveztek már a 18. században. A párszárító körülbelül egy méter átmérőjű, 10 cm magas kétfülű kas, melyet párélesztő, aszalt gyümölcs, tarhonya szárítására használtak, és a hagymamagot is rajta szárították. Parasztkocsikhoz készült az oldalkas és a körülkas, az előbbi a két oldal borítására és magasítására, az utóbbi egy darabban fogta körbe a kocsit. Ez került a könnyű vasalású makói kertészkocsikra is.196 Olasz Imre 1960-ban font utoljára körülkast. A fonott oldalú, betapasztott gabonáskasok vagy hombárok készítésének körülményeire már nem emlékeznek. Ezek a 18. századi jobbágytelkek tartozékai voltak; az írott források Élés kas, életes kas, kas hambár néven említik őket.197

Olasz Imre, mint önálló kosárfonó kisiparos, hántolt vesszőből készített fonott munkákat, többek között sok bútort: asztalokat, székeket, fotelokat, padokat. Amíg ezekre volt igény, szinte erre specializálódott. Az elmúlt években a családi műhelyben bútorok már nem készülnek, de sokféle, kiebb méretű termék megtalálható itt: többféle bevásárlókosár, kenyérkosár lábbal és anélkül, ágyneműtartók, szennyestartók, mózeskosár, gyermekülés biciklire, ajándékkosarak virágüzleteknek, de vállalják demizsonok (kosárüvegek) bekötését is.

A mai bevásárlókosarak elődje a parasztgaraboly; erős, nagyobb füleskosár. A 20. század elején a japángaraboly volt népszerű; ennek a füle merőleges a hossztengelyre. Ezt az ovális kosarat piacra járás mellett gyümölcsszedésre is használták.

A kosárfonók kevés szerszámmal dolgoztak; közülük speciális a fahasító, amely csupán 8-10 cm hosszú, hengeres fadarab, egyik végén három, másik végén négy bevágással. A vessző vastagabb végén késsel, egyenletes távolságra 3-4 bevágást ejtenek, beleillesztik a hasítófába, és végighúzva a vesszőn, 3 vagy 4 darabba hasítja. Utána a kézzel hajtott gyalugépen legyalulják a vesszőbélt. A megmaradt hasított vesszőt használják föl, legtöbbször díszítő fonáshoz.

Kisebb vesszőmunkához nem kellett nagy hely, de az iparengedélyes kosárfonók műhelyt rendeztek be maguknak. A szerszámok a panglinak nevezett asztalkán kaptak helyet. Tetején különböző méretű rekeszek találhatók a szögeknek, szerszámoknak. A fonást alacsonyabb {417} széken ülve, falapon végezték, amelyhez a munkadarab fenekét rögzítették. A panglin található kalapács, metszőolló, fogó, többféle kés. Ez utóbbiak közül a hasítókés a legfontosabb, melyet erre a célra késesmesterrel csináltattak. A verővas a fonás besűrítésére szolgált, a szúróvas pedig arra, hogy a már kész fonat közé újabb vesszőket helyezzenek el, így illesztették be a fület is. A kasok méreteit collban adták meg, collstokkal mérték. A ma készülő bevásárlókosarak oldalát gazdagabb fonott díszítéssel látják el. Régen kevesebb gondot fordítottak a díszítésre, hajas vessző esetén esetleg csak világosabb színű vesszővel csíkozták a kaska oldalát.

Tövis- vagy tüsökborona készítéséhez galagonya- vagy kökényvesszőt használtak. A  hagymaföldeken az 1960-as évekig dolgoztak vele.198

A 19. században a fonott termékek értékesítése jóval túlterjedt a város határain. Erre Palugyay utal a század közepére vonatkozó leírásában: „Maros és Tisza ár-térei elegendő fűzfa vesszőt és gyékényt állítanak elő, miért is az ezekből font mindennemű kasok, kosarak, garabolyok, szakajtók, gyékények sat. Nagy mennyiségben hordatnak a vidéki vásárokra.”199

Olaszék 1947-ben kezdtek piacra járni, a kaskötők és kosárfonók számára ez volt az értékesítés fő területe. Ekkoriban Makón egy-egy piaci napon még több mint harminc kosaras árult. A bútorokat általában megrendelésre készítették, ebből kevesebbet vittek ki, a garabolyok, kenyérkosarak, kaskák azonban mind ott találtak vevőre. Elsősorban a makói piacot látogatták és látogatják a mai napig, de korábban Csanádpalotára is átjártak.

Mind a tárgyi anyag, mind pedig Palugyay leírása utal arra, hogy nem csupán vesszőt használtak fonásra, hanem gyékényt és szalmát is. A szakajtónak nevezett gyékénykosarakat főként kenyérsütéskor használták, de kukoricamorzsoláskor és a dughagymával való munkálatokban is.

Agyag- és földfeldolgozó ipar

Fazekasok

Annak ellenére, hogy a makói fazekasság emlékanyagában a korai tárgyak száma nagyon kevés, írott forrásokból arra következtethetünk, hogy a lakosság igényeit már a 18. században helyi mesterek elégíthették ki. 1750-ben 4, 1780-ban bizonyos adatok szerint 8, máshol 5 fazekast tartottak számon.200

Az 1781-i makói tűzvészben a kárt szenvedett mesterek között megemlítik Szilágyi István fazekast. Kárlajstromában 300 korsó, 5 tál és 5 fazék található.201 Már ez a korai adat is jelzi, hogy a makói fazekasok egy része korsókésztítésre szakosodott.

Legkorábbi edényként itt is, mint Hódmezővásárhelyen, egy sárgamázas csalikancsót tartanak számon, mely vélhetően helyi munka, és a 18–19. század fordulóján készült. Az első évszámos edény egy 1839. évi, zöld alapon sárga mázas, karcolt díszítésű butella, melynek készítője ifjú Balogh György.202

Ahogyan a korai időszakban a környék más fazekasközpontjaiban, Makón is nagyobb számban készítettek és használtak fekete edényeket. Ezt a tárgyi emlékeken kívül az 1813-i vármegyei árszabás is megerősíti, mert a mázas edények mellett olyan fekete edények árait is föltüntették, mint a Közönséges fekete korsó, vagy kanna, Leg nagyobb mosogató fekete Tál, Tejes fekete kötsög, Tsikmák szedő fekete, Fekete tserép füles Veder. Itt soroltak föl néhány más edénytípust is, melynek fekete cserép jellegét nem jelzik, de besorolásuk mindenképpen {418} mázatlan edényre utal: Tsetses korsó gyermekeknek, Rostás öntöző kanna, fazékra való Fedő, vajas Kanta.

A fazekasok száma a 19. század első felében a következőképpen alakult: 1810-ben 6 fő, 1820-ban 3 fő, 1830-ban 7 fő, 1840-ben 5 fő.203

A számok nyújtotta képet Szirbik Miklós leírása pontosítja az 1830-as évek közepéről. Szerinte kétféle kerámiával foglalkozó mestert különböztettek meg: Mázas Fazekast, akiknek száma ekkoriban 6, és Korsóst, akik 12-en voltak.204 Föltehetően ez utóbbiak között találjuk meg a fekete edények készítőit is. Párhuzamként Szentest említhetjük meg, ott ez utóbbiakat nevezték korsósoknak.205

A fekete kerámia készítésének legszebb korai emléke a József Attila Múzeumban őrzött, kétfülű, ujjbenyomásos abroncsos díszítésű, nagyméretű kanta. Felirata szerint KIS JÁNOS Tsinálta 1837. (Ltsz: 82.216.)

Bár korsót mindvégig készítettek a makói fazekasok, a 19. század folyamán munkáikban túlsúlyba kerültek a mázas edényfélék. Az 1813-i árszabásban felsorolt mázas edényeket a század végéig készítették. Ilyenek voltak a Leg nagyobb paraszt mázos Tál, 12 személyre való, Vandling, mázos Tál közepes és kisebb méretben, mázos éjtszakai edény, Kívül, belül mázos tányér, Virág tartó Tserép, tsik szűrő, mázos Kanna, Mázos tejes Fazék, mázos Fedő, Mázos korsó víznek való, hat itszés, négy itszés, egy itszés tsetses, Mázos Butykos.

A fazekasok száma a 19. század második felében megnövekedett: 1863-ban még csak 4-en voltak, 1886-ban már 23-an, s ez a szám maradt a századfordulón is.206 A két világháború között csökkent számuk újra 5-6 főre, majd a 20. század második felében a mesterség hagyományos formájában meg is szűnt.

A makói fazekasok termékei mind formában, mind díszítésben hasonlók a vásárhelyiek munkáihoz. Vásárhely mint kiemelkedő fazekasközpont mind szűkebb, mind tágabb környezetében éreztette hatását. Ennek ellenére a makói fazekasmunkák apróbb jellegzetességeikről megkülönböztethetők a vásárhelyiektől.

A jellegzetes és nagyobb számban előforduló makói edénytípusok között elsősorban a korsókat, kantákat és a butellákat kell megemlíteni. A butellák, ahogy máshol, Makón is a kerámiagyűjtemények kiemelkedő jelentőségű és szépségű darabjai. A makói butellák nagyobbak, mint a vásárhelyiek; zöld mázuk sötétebb; a feliratos részt megvonalkázták, s a feliratok között gyakran előfordul a „sárbul készült” kifejezés. Díszítésük leggyakrabban metszett és karcolt virágornamentika, de előfordul rajtuk a magyar címer is. A 19. század utolsó évtizedeiben született butellákon gyakori a szomorúfűz, mely Kresz Mária szerint föltehetően elvándorlásra, kivándorlásra utal.207 Különlegesek azok a példányok, amelyek földműves-, kubikos- vagy ácsszerszámokat ábrázolnak.

Mind a korsós elnevezés, mind pedig Szilágyi István 1781-ben elpusztult 300 korsója arra utal, hogy a makói fazekasok nagy mennyiségben készítettek vizeskorsókat. Makót a szakirodalom a korsósközpontok között tartja számon.208 Ezt az edénytípust főként a mezőgazdasági munkát végzők, a hagymatermesztők használták. Az 5-7 literes korsókból egy-két darab minden családban előfordult. Többféle névvel illették ezeket: a benne lévő golyókról csörgőkorsónak, a fülén kialakított szopókáról csecses- vagy csöcsöskorsónak hívták.209 Használták rá a restáskorsó elnevezést is, a szájában elhelyezett szűrő miatt. A korsó száját és szopókáját zöld vagy barna mázba mártották. Díszítésük általában barna csíkokból, hullámvonalakból {419} állt. A mázatlan korsókat használat közben félig a földbe süllyesztve tárolták, így a víz hűvös maradt benne.

Szintén gyakori edénytípus volt a vizeskanta. Formájukkal és sárga, zöld mázazásukkal hasonlítanak a vásárhelyiekhez, mégis jól megkülönböztethetők. A makói vizeskanták száját csücskösre képezték ki, a sárga és zöld máz pedig nem foltokban, hanem inkább vízszintes vagy függőleges csíkokban borítja a kanta vállát. Egyszínűek esetében a máz az edény egész felületét befödi. A kanták között előfordul nagyobb méretű, kétfülű példány is, melyet savanyúság eltevésére használtak.

A makói fazekasok elsősorban a helybeli piacon árultak, de eljutottak a bihari vásárokba is.

A 20. század elején itt tevékenykedőkről ma már keveset tudhatunk meg. Szabó József (1882-1943) haláláig dolgozott; edényei könnyűek, vékonyak voltak. Többeket kitanított a mesterségre: Vári Józsefet, Vince Jánost, Csaba Pétert, Gazdag Jánost.

A makói fazekasok körében is jellemző volt, hogy a mesterséget egy családon belül többen űzték. Ilyen volt a 20. század első felében a görög katolikus Kállai család, amelynek tagjai a város jelesebb fazekasai közé tartoztak. Kállai János és Mihály testvérek voltak; mindketten nehezebb edényeket készítettek, de Mihályét szebbnek tartották a vásárlók. A nehezebb edényeket a szegényebbek vették szívesen, mert például a kútra hordott kantát a gyerekek nem olyan könnyen törték össze. János tűzálló agyagot is hozatott, így sütő-főző edényeket is égetett. Makón kívül Nagylakra és Nagyszentmiklósra vitték portékáikat eladni.

E család egyik tagja – föltehetően Kállai István – készítette azokat a korsókat, melyeknek felirata így szól: „Jóska hozzál vizet.” Később mások is utánozták. Valószínűleg azonos lehetett azzal a Kállai Istvánnal, akiről Szabó Géza nehezményezte, hogy művészkedés helyett „pórias igényeket kielégítő” munkákat készít. Felsorolásából kitűnik, melyek azok az edényfélék, melyek a 20. század közepén még kelendők voltak: vizeskanták, tejesköcsögök, korsók, éjjeliedények, virágcserepek, csirkeitatók.210

Gaudi Márton (*1942) az egyetlen fazekas ma a városban. Az általa ismert idősebb fazekasok a század közepén: Kabók Ferenc, Horváth József, Vári Lajos, Kiss Sándor, Kállai Mihály, Varga Imre, Kovács János és Patatics József. Közülük kerültek ki a Makói Háziipari Szövetkezet fazekasrészlegének alapítói. Köcsögöket, lekvárosszilkéket, csirkeitatókat, virágcserepeket, tányérokat, korsókat, kantákat, leveses- és dagasztótálakat, díszedényeket készítettek.

Gaudi Márton is itt dolgozott, majd a 80-as évek elején berendezte saját műhelyét. A kemencét maga építette, a korongot pedig bognármesterrel csináltatta. 2002-ig dolgozott benne, főként virágcserepeket, köcsögöket, csirkeitatókat hordott a makói piacra.

Hódmezővásárhelyen az ott élő művészek 1912-ben kísérletet tettek, hogy a helyi fazekasságot megújítsák, korszerű formában tovább éltessék a 20. században is. Létrehozták a Majolikatelepet, ahol magas művészi szinten folytatták ezt a tevékenységet. Makón is tettek ilyen kísérletet: „Három makói művész, Loós János, Nagy Gyula és Kamenyeczki István jutott először arra a gondolatra, hogy művészi tökéletességig emelve a népi edényformákat, összekapcsolják a pásztorfaragásos hagyományok által őrzött ornamentikával, és egy új stílusú majolikaipart indítsanak el.” Vállalkozásuknak nevük kezdőbetűiből a LONKA nevet adták, de kezdeményezésük Makó művészeti életében nem hagyott maradandó nyomot.211 {420}

Építőipar

Makó építészetében a 18. században vált általánossá a vert fal, amely a 20. század harmadik negyedéig meghatározta az építkezés módját. 1900-ban a házak 97,1%-a földből készült, de még 1970-ben is 81,7%  a vert falúak aránya.212

A vert falat nem mesteremberek, hanem faltömő specialisták készítették, ezért a 18. század végén, a 19. században igen kevés a nyilvántartott kőművesek száma. 1780-tól 1871-ig mindössze két-három főt említenek az összeírások, kivéve 1828-ban, amikor négyen voltak.213 1890-ben hét kőművest jegyeztek föl, 1927-ben azonban már 60 kőműves dolgozott a városban.214

A kőművesek az ácsokkal, asztalosokkal, lakatosokkal, üvegesekkel és bádogosokkal együtt alkottak közös céhet 1815-ben. Céhük így az építkezésekben legfontosabb mesterségeket egyesítette.

A tégla fontos szerepet játszott a középületek, módosabb polgárok házainak építésében, valamint olyan berendezésekben, mint például a berakott tűzhely, kémény, katlan vagy különleges változatban kút- és kemenceépítésben. A téglaverőket vagy téglamestereket Szirbik Miklós is megemlíti; 1835-ben hat főre teszi számukat, megjegyezve, hogy hárman közülük cserepeket is készítenek.215

A téglagyárak a 19. század közepén a város tulajdonában voltak. 1885-ben 5 téglavető, 3 cserépégető és 7 tégla- és cserépégető működött itt.216 A 20. század első felének téglagyárait Tóth Ferenc ismertette:

„1903-ban létesült Tóth András téglagyára, 1912-ben a Mészáros Testvérek téglagyára, 1917-ben Kiss Pál tégla- és cserépgyára, 1942-ben a Szilágyi-féle téglagyár. 1944-ben a téglagyárak száma négy. A Városi téglagyár (Járandó 113/8) 45-50 munkást foglalkoztatott.”217

Amikor az építkezésekben konjunktúra mutatkozott, olyankor égettek a város határában mezei téglát is. Ezt a vályogvetéshez hasonlóan készítették, gúlákba rakták és kiégették. Vigyázni kellett ilyenkor, hogy ne égjen össze.

Vályogvetők

Vályogvetéssel, ahogy a környéken máshol, Makón is főként cigányok foglalkoztak. 

Iparszerűen 1940 és 1972 között Maróti Antal űzte ezt a tevékenységet, családi hagyományt folytatva.

Az iparszerű vályogkészítők használták a fenekes vályogvető formát, a vályogvető asztalt, amelyhez bak és palincs csatlakozott, melyen talicskával tolták föl a sarat. A vályogvetők fontos szerszámai az ásó, az ásótisztító, a lehúzó, a polyváskas, a polyvásvilla és a vödör.218

A ház körüli kisebb tapasztást az asszonyok maguk végezték; új ház betapasztásához azonban erre specializálódott cigányokat fogadtak. Ők ezt a munkát ketten-hárman 8-10 nap alatt elvégezték.219

Összegzés

Azok az iparágak, melyek az alföldi mezővárosokban föllelhetők, Makón is megtalálhatók voltak, s a 18. század végén, 19. század elején mindegyiküknek volt képviselője a városban. {421} Némely kézműves tevékenység a nyersanyag megléte és a felvevőpiac miatt nagyobb jelentőségre tett szert. Ilyenek a bőripar bizonyos ágai és a malomipar. Ennek ellenére ezek is megmaradtak helyi iparnak, csupán a város és közvetlen környéke lakosságának igényeit elégítették ki. Az ipari vállalkozások közül kevés lépte át a kézműves kisműhely kereteit.

A kézműipar még a 20. század első évtizedeiben is virágzott, sőt néhány tevékenységben jelentős fellendülés is mutatkozott, melyet az erős, árutermelő paraszti lakosság igényei magyaráznak. A kovácsok, bognárok, asztalosok, papucsosok számának gyarapodása utal arra, hogy a gyáripar itt még nem hódított tért, s bizonyos hagyományos termékek iránt változatlanul nagy volt a kereslet. Más típusú iparágak virágzása pedig éppen arra utal, hogy a paraszti önellátás felbomlóban volt. Ezt mutatja a pékek, hentesek, mészárosok, számának gyarapodása. A korábban paraszti specialisták által végzett munkákat egyre inkább szakemberek, iparosok vették át, amint ezt a kőművesek, ácsok, szobafestők megnövekedett száma jelzett. A parasztság polgárosodásának jeleként pedig egyre több szabó, cipész, cukrász, órás, fodrász és fényképész dolgozott a városban.

Ez a kép a 20. század második felében változott meg, a nagyüzemi termeléssel, majd a termelőszövetkezetek megalakulásával, amely együtt járt a kisiparok elsorvadásával. Ez magyarázza azt is, hogy ma a városban alig lehet már olyan iparost találni, aki hagyományos módon, hagyományos eszközökkel paraszti igények kielégítésére dolgozott. Így az előbb megrajzolt kép a helyi kézműiparról sem készülhetett a teljesség igényével.

Köszönet illeti azokat az adatközlőket, akik időt szántak arra, hogy hasznos tájékoztatást nyújtsanak egy-egy témáról, s néhányan közülük utolsóként valljanak mesterségükről. Név szerint: Benkő Józsefné Katona Margit, Bíró Jánosné Nagy Gy. Etelka, Börcsök Ferencné Fodor Etelka, Erdei Ferenc, Gaudi Márton, Hegedűs Ferenc, Hortobágyi József, Kakuja János, Kelemen Sándorné Bihari Franciska, Kiss István, Konti Ferenc, Lenhardt Béla, Lenhardt János, Lucskai János, Majsai Gyula, Nagy Péter, Olasz Imre, Olasz István, Pap János, Rácz Mihály, Siket József, Szabó Ferenc, Széll Imre, B. Szűcs Antal, Zúber Magdolna.

A dolgozat elkészítéséhez nyújtott segítségükért köszönetet mondok Tóth Ferencnek, Markos Gyöngyinek, Börcsök Attilának és Nadobán Lászlónak. {422}

 

Lábjegyzetek:

1.   Palugyay Imre 1855. 111.

2.   Szirbik Miklós 1979. 21.

3.   Huszár Szabolcs 2002. 275–277. Részletesebben ír a malmok helyzetéről a 19. század második felében.

4.   Huszár Szabolcs 2002. 275.,  Palugyay Imre 1855. 112.

5.   Barna János (szerk.) 1929. 388.

6.   Szirbik Miklós 1979. 35., Huszár Szabolcs 2002. 274.

7.   Szirbik Miklós 1979. 21.

8.   Barna János (szerk.) 1929. 387. 

9.   Szirbik Miklós 1979. 35.  Huszár Szabolcs 2002. 274.

10. Szirbik Miklós 1979. 36.

11. Magyar Statisztikai Közlemények (Továbbiakban: Magy. Stat. Közl.) Új sorozat. A Magyar Korona országainak 1900. évi népszámlálása. 2. köt. Budapest, 1904. 681.  1910. évi népszámlálás. 48. köt. Budapest, 1913, 685.

12. Barna János (szerk.) 1929. 389.

13. Szirbik Miklós 1979. 35.,  Eperjessy Géza 1993. 544.,  Huszár Szabolcs 2002. 273.

14. JAM A. 1359-89.

15. Bálint Sándor 1976/77. 221.

16. Eperjessy Géza 1967. 213.

17. Eperjessy Géza 1967. 225.

18. Tóth Ferenc 1983. 14., Eperjessy Géza 1993. 545.,  Palugyay Imre 1855. 522.

19. Homoki Nagy Mária 1993. 427., Huszár Szabolcs 2002. 272.

20. Magy. Stat. Közl. Új sorozat. 2. köt. 1904. 681., 48. köt. 1913. 685. Marjanucz László 2004. 63.

21. Széll Imre 2003. 59.

22. Tóth Ferenc 1983. 33.

23. I. m. 10.

24. Széll Imre 2003. 59.

25. Tóth Ferenc 1998 a. 336.

26. I. m. 339.

27. I. m. 326.

28. Tóth Ferenc 1998 a. 336., Tóth Ferenc 1979 a. 192.

29. Tóth Ferenc 1998 a. 327.

30. I. m. 343.

31. I. m. 313, 315, 321.

32. Tóth Ferenc 1983. 12.

33. Tóth Ferenc 1983. 14.,  Homoki Nagy Mária 1993. 426.,  Szirbik Miklós 1979. 35.

34. Huszár Szabolcs 2002. 272.

35. Magy. Stat. Közl. Új sorozat. 2. köt. 1904. 681. 48. köt. 1913. 685.

36. Marjanucz László 2004. 63.

37. Tóth Ferenc 1998 a. 337–338.

38. I. m. 339.

39. I. m. 316–317.

40. I. m. 322.

41. I. m. 323.

42. Szirbik Miklós 1979. 35., Huszár Szabolcs 2002. 272.

43. Homoki Nagy Mária 1993. 427., Eperjessy Géza 1993. 545., Szirbik Miklós 1978. 35., Huszár Szabolcs 2002. 273.

44. Tóth Ferenc 1983. 18.

45. Homoki Nagy Mária 1993. 427., Szirbik Miklós 1978. 35.

46. Marjanucz László 2004. 63.

47. Szirbik Miklós 1979. 36., Eperjessy Géza 1993. 543. 1967. 225.

48. Eperjessy Géza 1993. 545., Szirbik Miklós 1979. 35.

49. Huszár Szabolcs 2002. 273, 274, 289.,  Marjanucz László 2004. 63.

50. Homoki Nagy Mária 1993. 426.

51. Huszár Szabolcs 2002. 290.

52. Flórián Mária (szerk.) 1999. 64.

53. I. m. 152.

54. Tóth Ferenc 1983. 45.

55. Szirbik Miklós 1979. 37.

56. Flórián Mária (szerk.) 1999. 152–153.

57. I. m. 199

58. Eperjessy Géza 1967.

59. Eperjessy Géza 1993. 545., Szirbik Miklós 1979. 35.

60. Szirbik Miklós 1979. 37.

61. Palugyay Imre 1855. 85–86.

62. Huszár Szabolcs 2002. 272, 278, 289.

63. Marjanucz László 2004. 63.

64. Tóth Ferenc 1983. 12.

65. Bálint Sándor 1957. 2. 173.

66. Flórián Mária (szerk.) 1999. 341–343.

67. JAM. NA. 120-90.

68. Marjanucz László 2004. 63.

69. Homoki Nagy Mária 1993. 426., Szirbik Miklós 1979. 35.

70. Huszár Szabolcs 2002. 278, 289.

71. Marjanucz László 2004. 63.

72. Tóth Ferenc 1983. 14., Eperjessy Géza 1993. 545., Huszár Szabolcs 2002. 294.

73. Eperjessy Géza 1967. 225.

74. Kresz Mária–Juhász Antal 1990. 259.

75. Tóth Ferenc 1983. 12, 28, 32.

76. Szirbik Miklós 1979. 36., Palugyay Imre 1855. 85.
Flórián Mária (szerk.) 1997. 147–149.

77. Huszár Szabolcs 2002. 272, 294.

79. Tóth Ferenc 1983. 39, 47.

80. Homoki Nagy Mária 1993. 427. 

81. Szirbik Miklós 1979. 35.

82. Huszár Szabolcs 2002 273, 290.

83. Huszár Szabolcs 202. 290.,  Marjanucz László 2004. 63.

84. Timaffy László 1991. 310–311.

85. I. m. 311

86. Lenhardt Béla 2003. 62.

87. I. m. 63.

88. Lenhardt Béla 2003. 64.

89. Marjanucz László 2004. 63.

90. Frecskay János 1912. 143.

91. Eperjessy Géza 1993. 546.

92. Marjanucz László 2004. 63.

93. JAM A. 45.

94. Flórián Mária 2001. 80.,  Domonkos Ottó 1979. 159.

95. Domonkos Ottó 1991. 92.

96. Eperjessy Géza 1967. 212.

97.   Eperjessy Géza 1967. 15.

98.   Nagy Vera 1994. 77–78.

99.   Tóth Ferenc 1983. 14.

100. Eperjessy Géza 1993. 543., Szirbik Miklós 1979. 35.

101. Huszár Szabolcs 2002. 272.

102. Huszár Szabolcs 2002. 289., Magy. Stat. Közl. Új sorozat. 2. köt. 1904. 681.

103. Marjanucz László 2004. 63.

104. Tóth Ferenc 1983. 35–40., Szirbik Miklós 1979. 36.

105. Fényes Elek 1851. 62.

106. Tóth Ferenc 1983. 4.

107. Tóth Ferenc 1983. 14. 27–49.

108. Tóth Ferenc 1998 a. 328.

109. I. m. 340,

110. Ébner Sándor 1931. 165–169.

111. Eperjessy Géza 1993. 542.

112. Tóth Ferenc 1983. 14., Eperjessy Géza 1993. 540–542.

113. Eperjessy Géza 1993. 545.

114. Szirbik Miklós 1979. 35.

115. Tóth Ferenc 1983. 24, 33, 44.

116. Flórián Mária (szerk.) 1998. 170–171.

117. Gáborján Alice 1991. 393.

118. Flórián Mária (szerk.) 1998. 232–233.

119. Szirbik Miklós 1979. 36.

120. ML. Az anyagot bemutatta Fejér Gábor a néprajzkutatók szakmai továbbképzésén Szegeden, 1994-ben.

121. Huszár Szabolcs 2002. 273–274.

122. Magy. Stat. Közl. Új sorozat. 2. köt. 1904. 681., 48. köt. 1913. 685., Huszár Szabolcs 2002. 298, 299.

123. Huszár Szabolcs 2002. 274, 279.

124. Szrbik Miklós 1979. 36.

125. Tóth Ferenc 1983. 28, 45, 47.

126. Kresz Mária 1990. 261.

127. Tóth Ferenc 1983. 12.

128. Flórián Mária (szerk.) 1995. 97.

129. I. m. 166.

130. Radvánszky Béla é. n. 35.

131. Tóth Ferenc 1983. 20, 21, 34, 38, 44, 47.

132. Ma Csanád vezér tér.

133. Marjanucz László 2004. 63, 72.

134. T. Knotik Márta 1990. 289.

135. Barna János (szerk.) 1929. 386.

136. Marjanucz László 2004. 63.

137. A dúcok jelenlegi tulajdonosa, Börcsök Attila közlése.

138. Domonkos Ottó 1991. 130.

139. I. m. 129.

140. Bálint Sándor 1977. 65.

141. Tóth Ferenc 1983. 14, 31, 37, 39.

142. Eperjessy Géza 1993. 545., Szirbik Miklós 1979. 35.

143. Huszár Szabolcs 2002. 273.

144. JAM A. 2336-2004.

145. Frecskay János 1912. 238.

146. Tóth Ferenc 1979. 180.

147. Bálint Sándor 1977. 69.

148. Juhász Antal 1965. 320.

149. Eperjessy Géza 1967. 225.

150. Eperjessy Géza 1993. 545., Szirbik Miklós 1979. 35., Huszár Szabolcs 2002. 274.

151. Huszár Szabolcs 2002. 289.

152. Szirbik Miklós 1979. 29.

153. Tóth Ferenc 1968. 129.

154. Bakai Anikó JAM A. 969-84. A mesterség leírásában forrásul használtuk Bakai Anikó dolgozatát.

155. Bakai Anikó JAM A. 969-84., Juhász Antal 1991. 459.

156. Tóth Ferenc 1983. 12.

157. Tóth Ferenc 1998 a. 320.

158. Tóth Ferenc 1983. 31.

159. Tóth Ferenc 1998 a. 334.

160. Siket István 1992. 19–22.

161. Tóth Ferenc 1983. 13, Szirbik Miklós 1979. 35.

162. Eperjessy Gáza 1967. 225.

163. Tóth Ferenc 1979 a. 204.

164. Huszár Szabolcs 2002. 272, 289.

165. Magy. Stat. Közl. Új sorozat. 2. köt. 1904. 681. 48. köt. 1913. 685, Tóth Ferenc 1979 a. 205.

166. Tóth Ferenc 1979 a. 205, 206.

167. Tóth Ferenc 1998 a. 329, 331, 332.

168. Fejér Gábor 1989. 185, 186.

169. Szirbik Miklós 1979. 35.

170. Fejér Gábor 1989. 188.

171. Juhász Antal 1982. 90.

172. Huszár Szabolcs 2002. 289.

173. Barna János (szerk.) 1929. 379.

174. I. m.  379.

175. Flórián Mária (szerk.) 1996. 169.

176. Börcsök Attila szíves közlése.

177. Huszár Szabolcs 2002. 289.

178. Fényes Elek 1851. 62.

179. Tóth Ferenc 1983 a.

180. Eperjessy Géza 1993. 545., Szirbik Miklós 1979. 35.

181. Huszár Szabolcs 2002. 278, 289.

182. 1986-ban Fejér Gábor gyűjtött adatokat Nagy Mihálytól a mesterségre vonatkozóan, melyet itt forrásul használunk. JAM NA 25-86.

183. Juhász Antal 1991. 457.

184. Tóth Ferenc 1983. 12, 21.

185. Juhász Antal 1991. 457.

186. Juhász Antal 1965. 326.

187. Eperjessy Géza 1993. 546., Huszár Szabolcs 2002. 273, 279.

188. Tóth Ferenc 1998 a. 328, 329.

189. Huszár Szabolcs 2002. 290.

190. Juhász Antal 1990. 503–504.

191. Szirbik Miklós 1979. 35.

192. Palugyay Imre 1855. 111.

193. Huszár Szabolcs 2002. 289.

194. Tóth Ferenc 1998 a. 328.

195. Uo. 335.

196. I. m. 320.

197. Tóth Ferenc 1983. 33, 38, 39.

198. I. m. 324.

199. Palugyay Imre 1855. 111–112.

200. Homoki Nagy Mária 1993. 426, Tóth Ferenc 1983. 14.

201. Tóth Ferenc 1983. 12.

202. Füvessy Anikó 2000. 161–162. (JAM. Ltsz.: 69.226.1.)

203. Homoki Nagy Mária 1993. 426.

204. Szirbik Miklós 1979. 35.

205. Kresz Mária 1991. 538.

206. Huszár Szabolcs 2002. 278., Magy. Stat. Közl. Új sorozat. 2. köt. 1904. 681.

207. Kresz Mária 1990. 378.

208. Kresz Mária 1991. 540.

209. Tóth Ferenc 1998 a. 320.

210. Szabó Géza 1947. 54–55.

211. I. m. 56.

212. Tóth Ferenc 1979. 177.

213. Homoki Nagy Mária 1993. 427., Huszár Szabolcs 2002. 545., Eperjessy Géza 1993. 545.

214. Huszár Szabolcs 2002. 289.

215. Szirbik Miklós 1979. 35.

216. Tóth Ferenc 1979. 205.

217. I. m. 205.

218. Tóth Ferenc 1979. 185–189.

219. I. m. 1979. 197.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet