{453} Népművészet

Hímzés

Szőrhímzések

A szőrhímzés a török hódoltságot követő évszázadban – néhol tovább is – hazánkban általánosan ismeretes volt. Birka szőréből készült fonalat használtak, amelyet növényi anyagokkal színeztek. Ezt a hímzési technikát vidékünkön párnákon alkalmazták. Csongrád megye mintegy félszáz szőrhímzéses párnája országosan is kiemelkedő csoportot alkot.

259. kép. Kristó Erzsébet mustrája

A makói hímzések valóságos remekmunkák. Az idegen nyelvű szakirodalomban a dél-alföldi szőrhímzést kizárólag makói tárgyak képviselik.15 A magyar népművészet című összefoglaló munka a tájegységről kizárólag a makói tulipános és a Kristó-féle mustrát közölte.16 A tulipános minta más kiadványokban is szerepelt.17 Ezek ellenére a köztudat a makói párnákat hódmezővásárhelyi szőrhímzés néven tartotta számon. Erre a tisztázatlan fogalomhasználatra jellemző, hogy a Magyar néprajzi lexikonban Fél Edit a hódmezővásárhelyi hímzés szócikkét három makói és egy vásárhelyi párnahímzéssel szemléltette.18

Az alföldi szőrhímzésnek eddig három csoportját tartották számon: kunhímzés néven a közép-Tisza-vidékit, vásárhelyit és orosházit. A szőrhímzésről az első szakszerű közleményt Kiss Lajos írta.19 A dél-alfölditazért nem szerencsés vásárhelyire szűkíteni, hiszen ezzel Makó és Szentes térségét kirekesztenénk belőle. Ugyanakkor a Vásárhelyen begyűjtött minták sem egységesek, az ottani mustrákat eleve stílusbeli sokféleség jellemezte. Kiss Lajosnak adatközlői úgy tudták, hogy sok hímzett párnavég más alföldi városból került Vásárhelyre; Szeremlei Sámuel úgy tudta, hogy a fekete (barna) szőrfonallal varrt darabokat idegenből hozták be.20

260. kép. A tulipános mustra

A vásárhelyi szőrhímzés elnevezést gyűjtőnévként használták és használják. Helyette a dél-alföldi csoport megnevezés látszik helyesebbnek; és ezen belül a vásárhelyi, makói, szentesi, sőt az Arad-vidéki csoportnév használata. A makói csoport elkülönítése arra is magyarázatot adhatna, hogy a Maros menti város csak közigazgatásilag része Csongrád megyének, ez is csak 1950-től; történetileg ettől elkülönülő csanádi táj mezővárosa volt. Évszázadokig a Bánság és Erdély felé volt nyitott. Kapcsolata Vásárhellyel jobbára Trianon után vált szorosabbá. A kutatás nem vette tudomásul, hogy Makó sajátos etnokulturális csoport. A szűkebb területi árnyaltság figyelmen kívül hagyása vezetett oda, hogy – Kiss Lajos korai tanulmánya és gyűjtése mellett – a legtöbbet publikált makói szőrhímzések járultak hozzá a vásárhelyi szőrhímzés népszerűsítéséhez.

261. kép. Gránátalmás minta

Tájegységünk szőrhímzéskutatója, T. Knotik Márta a dél-alföldi csoport meghatározását használta.21 Ezután a szőrhímzés országos kutatói módosították álláspontjukat: „Knotik Márta feldolgozásából kiderült, hogy e csoport hímzései nem köthetők kizárólag Vásárhelyhez, hiszen az általa nagy alapossággal összegyűjtött 48 emlékből kettő Makóról, másik kettő a makói tanyákról került a gyűjteménybe.”22 {456}

A vásárhelyi szőrhímzés hírneve az elmúlt fél évszázadban az ottani népi iparművészet virágzásával függött össze. 1953-ban alakult meg a Hódmezővásárhelyi Háziipari Szövetkezet önálló hímzőrészlege. Ügyes hímző asszonyok, lelkes szakköri tagok, iparművészeti vállalatok bedolgozói az ősi gyökereket kutatva a már kiveszett technikát újból elsajátították, és a 150–200 éves múzeumi tárgyak alapján a szőrhímzés újjászületett, és Vásárhely hírnevét öregbítette.

A szőrhímzésre első makói adatunk Molnár Andrásnak 1807. évi hagyatéki leltára: „1 Fejér, fekete szőrrel varrott párna”. Becsült értéke éppúgy egy forint volt, mint a kék festett tányértartó vagy az ócska szekrény.23

Tömörkény István makói diákként fölfigyelt városunk népéletére, a szegedi múzeum igazgatójaként szívesen jött ide gyűjteni. Neki köszönhető a szegedi múzeum néhány makói szőrhímzéses párnavége. 1907–8-ban hármat a városban, kettőt a tanyavilágban gyűjtött.  Belőlük egy rossz állapotú.

A makói tulipános mustrát szerkezeti rajza, az egész és a részek aránya, a színek harmóniája és visszafogottsága, eleganciája és bája népművészeti remekművé emeli. A hímzőfonal pasztellosan lágy tónusú, a minta rajzolata és színhatása jól meg van komponálva; a középső sáv dinamikáját a fönti és lenti sáv egyszerűsége és nyugodtsága zárja le. T. Knotik Márta szerint: „Az erőteljes, nagy tulipánok a vásznat teljesen betöltik. Középsávjának fogazott szélű sarlós levelei inkább a motívumokat hangsúlyozzák, nem alkotnak kifejezetten hullámindát. Elválasztó sora egyedülállóan széles, térkitöltői tömörek. Szélső sávjukban a tulipánok egymagukban ülnek. Rajzi gazdagságát fokozza a belső felületek erőteljes zeg-zug iránya.”24

A Kristó Erzsébet párnamintáját kendervásznon sárga, barna, kék lila színárnyalatú szőrfonállal, laposöltéssel varrta. A középső sávban a rózsákból kiágazó tulipánok centrális motívumai háromszor ismétlődnek, a szélső sávokban tulipánok és rózsák váltogatják egymást. Tömör és aprólékos megfogalmazása alapos rajzi és hímzésbeli tudást kívánt alkotójától, KRISToerSok-tól.

Tömörkény István a makói tanyákon gyűjtötte 1908-ban a gránátalmás, indás párnavéget. A középső sáv gránátalmáit sarlós levelekből alkotott hullámminták egészítik ki. A szélső sávokban tulipános-ágú rózsák ülnek.25

Fehérhímzés

Vidékünkön a fehérhímzés Apátfalván élt legtovább. A fehér vagy lyukhímzést hozhatták magukkal Palócföldről is, de a dél-alföldi hatás alól sem vonhatták ki magukat. A legrégibb lyukhímzéses textíliáikhoz gyolcsot használtak. Palóc területen a 20. század első felében is használtak házivásznat ingváll, férfiing, kézelő, kötény céljára. Apátfalván a polgáriasodás előrehaladtával elterjedt a széles, gyári fehér vászon, amelyet sokkal tetszetősebben lehetett erre a célra fölhasználni. {457}

A minták eredetileg szabadrajzúak voltak, ezt a régies módot fejből varrásnak nevezték. Azután megjelentek az íróasszonyok. Az első világháború után a kékfestőműhelyekben használt nyomófákat alkalmazták. (A Langó Istvánné tulajdonában lévőt a hódmezővásárhelyi Bokodi István hímzőmintaforma-készítő mester gyártotta.) A 20. század elejétől igényüket a makói kézimunka-előnyomdák elégítették ki. Mindez a helyi hagyományoktól való elszakadáshoz vezetett; fehérhímzésük egységesült a dél-alföldi stílussal.

262. kép. Ágyterítő

263. kép.  Párnahaj

Az apátfalviak erőn fölüli pompával rendezték be a tisztaszobát. A fölvetős ágyra a szegényebbek is négy-hat, a módosabbak tíz-tizenöt slingelt végű párnát is fölraktak. Az ágyterítőt, a sublótterítőt, sőt némelyek a dunnahuzatot is gondosan kihímezték. Legalább ilyen odafigyeléssel kellett elkészíteniük a jegykendőt vagy a vőlegényinget is. A lányok ünnepi viseletéhez hozzátartozott a kiskendő, amelyet templomban, bálban egyaránt kézben tartottak. Ennél nagyobb volt a hujjogatós kendő; ezt esküvői menetben mulatozó mozdulattal lebegtették a menyecskék. Az ingvállat, az alsószoknyát szintén gondosan hímezték.

A hímzés technikája nem tér el más tájegységekétől. A lyukforma körvonalát előöltéssel körülveszik, majd belső részét kivágva a peremét sűrűn körülöltögetik. A szakállas lyuknak az alját varrták ki hagyományosan, vagyis keskenyen, a többi részét hosszabban, cakkal szélesítették, ez volt a szakáll. A növények szárát száröltéssel készítették, a leveleket magashímzéssel, amelyet előbb nemcsak aláöltögetéssel, hanem hosszában szabályosan kivarrták, azután keresztben újra varrták. A cakkot huroköltéssel készítették.

264. kép.  Kombiné

265. kép.  Párnahaj

Az apátfalvi lányoknak maguknak kellett elkészíteniük fehérhímzéses stafírjukat. Kemencepadkán ülve, petróleumlámpa fényénél évekig dolgoztak rajta. A módosabbak a kiházasításhoz szükséges kellékeket hímzőasszonyokkal csináltatták meg. Egy párnavégért egy mázsa búzát kértek. A Langó-kápolnát építtető Langó Mátyásék 1922-ben egyetlen dunnahaj hosszú és két rövid oldalának kivarrásáért a makói hímző asszonynak három mázsa búzát fizettek.

A párnavégek elkészítése igényelte a legtöbb időt. Annál szebbnek tartották, minél több lyuk van rajtuk. Némelyiken alig fordult elő lapos vagy magas hímzés, csak sok-sok lyuk. A 19. század végén horgolt díszítés is készült, de a hímzett kivitelű volt az általános. Mielőtt fölhúzták volna a huzatot, kikeményítették, és fonákján vasalták ki. A cihába nem pehelytoll került, csak tyúktoll, hiszen ez csak tölteléknek számított. A slingelt véghez alátétet raktak, ezt a fényes anyagot atlasznak hívták. A piros vagy kék alátétet kedvelték, ezen messziről is jól mutatott a minta. Az előző színt jajvörösnek, az utóbbit hupikéknek hívták. A húsvét előtti nagytakarításkor minden évben kimosták a huzatokat, mert ekkorra ragyognia kellett mindennek.

Az apátfalvi párnavégekre a hegyes cakkozás volt jellemző. Mindegyik két hegyes cakkozású mintából állt, ezt a csúcsnál összevarrták, ritkán gyöngyház gombbal összegombolták.26 Előfordult, hogy a párnahuzatnak mindkét végét különböző mintával slingelték, és időnként megfordítva tették föl a fölvetős ágyra, ezzel azt akarták érzékeltetni, milyen sok párnahajjal dicsekedhetnek. A fölrakásnál a tollat jól lerázták a mintázat végére, hogy minél tömöttebb legyen a párna.

A hímzés hagyományának ápolására alakult szakköröket az 1960-as évek végétől a megyei módszertani intézet fogta össze. A működési engedéllyel fölruházott szakkörvezetők más tájegységek hímzőkultúráján nőttek föl, de Makón és Apátfalván a fehérhímzésre tértek át. Dr. Kovács Józsefné megyei szakbizottsági fölügyelő az apátfalvi Langó Istvánné27 és a makói Kovács Józsefné hímzőkörvezetők részvételével gyűjtött Kiszomboron, Apátfalván, Tápén és Makón.28 A fehérhímzés hagyományőrzése – szakköri tevékenységük révén – Apátfalván és Makón volt a legerősebb. A hímzésminták gyűjtésével értékmegőrző munkát végeztek. Az eredeti minták újratervezésében, a megváltozott életkörülményekhez való alkalmazásban is jeleskedtek.29 1983–87-ben a makói szakkör elkészítette az ópusztaszeri szabadtéri múzeum makói hagymásház és a József Attila Múzeum udvarában berendezett apátfalvi ház fehérhímzéses textíliáinak hiteles másolatait.30 Kovács Józsefné 2006-ban a makói múzeumnak ajándékozta gyűjteményét; mintegy ezer szúrt sablont, elkészült és félkész terítőt.31

Úrihímzés

A pompakedvelő magyarok többek között abroszaikat is tetszetős hímzésekkel díszítették. Közepére címer, címerállat vagy a névbetű került. Fölülete arányos beosztású virágbokrokkal, virágszálakkal volt elhintetve, de nem zsúfolt. Szélét indás növények szegélyezték. A főúri udvarházak nagyasszonyai hímezte abroszok szolgáltak {459} mintául a református templomok úrasztalterítőinek. A református egyházak textíliáin ez a hímzésfajta a 18. század folyamán, sőt a 19. században is élt. A magyar jellegű művészet iránti ragaszkodást fejezte ki.32 Anyaguk, alkalmazott mintakincsük, hímzési technikájuk nem különbözött a kor világi textíliáitól. Az úrasztalának díszítésére szánt textíliák csupán szimbólumaikban és fölirataikban különböztek.33

266. kép. Úrasztalterítő 1757-ből

Az úrihímzés Tiszántúlon – hívta föl rá P. Brestyánszky Ilona a figyelmet – a városi polgárság körében is elterjedt. Díszítményei növényi elemeket tartalmaztak: az olasz eredetű gránátalma gránátvirággá alakított motívumát, a török eredetű tulipánt, jácintot és miribótát. A kompozíciók egyszerűek, de jól átgondoltak, az indák vonalvezetése könnyed, lendületes.34 {460}

Szirbik Miklós 1836-ban számba vette az úrasztalához tartozó ruhákat, tizennégyet sorolt föl, néhányról leírást is adott.35

267. kép. Sarokhímzés

49. ábra. Szirbik Miklós a viseletről - 1835

A Csongrád megyei emlékanyagból a makói református egyház 1757-ből való úrasztalterítője a legrégibb. A fehér lenvásznú, fémszálas aranyhímzésű, vert aranycsipke-szegélyű úrasztalterítő közepének fölirata: TISZTELETES KULIN DEMETER, JÓ SÁMUEL ÉS TSISZÁR JÁNOS URAIMÉK A MAKÓI SZ. EKKLÉSIÁBAN A SZ. ISTEN DITSŐSÉGÉRE ÖRÖMMEL TSINÁLTATTÁK 1757. A kör közepén tulipánt és miribótát hajtó viráginda. Négy sarkában szakaszosan leöltött, laposöltéses technikájú, gránátvirágból kinövő, egymást metsző két száron két-két tulipánt hajtó tő, a terítő oldalainak közepén egy-egy tulipán.36

Lábjegyzet: