Medgyesegyháza nagyközség társadalmi
és gazdasági rajza az első világháború előtti évekből 1

ZSILINSZKY KÁROLY

Elvben ma már nincs számbavehető ellenfele azon igazságnak, hogy bármely, az emberi társadalomban fennálló intézmény csak úgy tarthatja fenn magát, ha számol a társadalom természetével, fejlődési törvényeivel és alakjával, s hogy amely intézmény e vizsgálódást elmulasztja, az önnönmagának életerejét emészti, a maga létét juttatja holtpontra. Ez igazság átérzése vezet bennünket annak kijelentésére, hogy mint minden emberi, tehát a fejlődés örök természeti törvényei alatt álló intézménynek, alkotásnak, úgy az egyháznak, vagy mondjuk: magyarhoni ev. egyházunknak is csak úgy lehet igénye a létre, ha nem zárkózik el múlt szentesítette merev bástyái mögé, hanem nyílt és éber szemmel, sőt az ultramontanizmus 2 hatalmi túltengése miatt kettősen éber szemmel kíséri a ma történetének alakulásait, őszinte (nem pedig unatkozó nagyurak játékszerű kedvteléséből származó) érdeklődéssel, vagyis tudományos kriticizmussal és nemes emberi humanizmussal fordul életforrása, a nép felé s elfogulatlan szemmel vonja meg a maga részére is azon tanulságokat, melyekben oly gazdag korunk.

A szociológia 3 mezeje tanulmányaimnak egyik legkedvesebb tárgya. Iránta, mint nem merő kedves időtöltés, hanem mint pozitív, az életben gyümölcsöző tudományág iránt való érdeklődésemet és nagyrabecsülésemet csak megerősítette és fokozta nagybátyám, Zsilinszky Mihály dr. álláspontja, amidőn egyebek között úgy nyilatkozott előttem, hogy a magyarhoni protestantizmus hanyatlásának egyik legfőbb oka, vagy mondjuk tetszetősebben, hízelgőbben: diadalmaskodásának legfőbb akadálya azon körülményben rejlik, hogy azok, akiknek elsősorban hivatása volna: lelkészeink, túlnyomó többségükben, nem veszik észre a nép s az értelmiség életlátásának új, sokszor egyenesen romboló világfelfogások (szocializmus, materializmus, stb.) következtében való óriási megváltozását, - mely változás a jövőben még általánosabban s még nagyobb arányban várható (struccpolitika), a népre még mindig csak mint az egyház (megnyírandó) juhocskáira tekintenek, s a politikát legföljebb csak újságok vezércikkeibó'l (a hatalmasoknak a konc körül való marakodásaiból) ismerik.

Azonban ismételnem kell azt, amit elől mondottam: a szociológia fontosságát csak elvben ismerik el, a gyakorlat, az élet mezején, mindennapi gondjaik között - amelyek épen nem kicsinylendők - kevés hasznát látják tanulmányozásának, s így megesik a veszély: a könyv és az élet, az elmélet és a gyakorlat különválásának a veszélye. Nézetem szerint az elméleti tanulmányozásnak csak akkor van igaz értelme és értéke, ha azt kapcsolatba hozzuk a való élettel s arra használjuk föl, hogy tágabb szempontot nyerjünk belőle oly társadalmi jelenségek észrevevésére és megítélésére is, amelyek nélküle elkerülték volna figyelmünket vagy nem szerezték volna meg képzetkörünkben az őket megillető jelentőséget.

Ezeket bátorkodtam tájékozásul előre bocsájtani arra nézve, mi indított és jogosított ily tárgyú dolgozat megírására. Még csak azt jegyzem meg - munkám természetére vonatkozólag,- hogy a tárgyalás folyamán tisztán és kizárólag az ilynemű munkákban immár egyeduralomra jutott leíró, tárgyilagos módszert alkalmazom s nem bölcselkedem, se nem moralizálok: megállapítom a tényt, megadom annak okát, de arra a kérdésre már nem felelek részletesen, legföljebb csak utalok, jól van-e így s ha nem, hogyan kellene lennie. A munka végén azután néhány nagy vonásban rámutatok a lehetőleg minden oldalról megvilágított társadalmi rajzból folyó azon tanulságokra, amelyeknek az egyház szempontjából való részletes megvonását hallgatóimra (olvasóimra) bízom.

Az aradmegyei község külső viszonyainak és történetének vázlatával kezdem. Határa (6000 kat. hold) többé-kevésbbé homokos humusztartalma a művelés minősége szerint változik (70-80 cm). Kitűnően megterem benne a búza, árpa, rozs, s ha eső jár a nyáron, a kukorica is. Terem rajta jó szőlő (homoki borok), dohány, cukorrépa és görögdinnye is. Említenem se kell, hogy ezenkívül minden mezőgazdasági és kerti növény is szépen díszlik, a fák közül különösen tetszik a talaja az akácfának és a meggyfának. Csapadékmennyisége - legalább a legutóbbi 7-8 év alatt - nem kielégítő; nyáron sokszor oly nagy a szárazság, hogy minden zöld kiég s a por hatalmas rétegben borítja be az utakat. Mindamellett levegője egészséges, vize (csak talajvíz, mert hisz másmilyen vize nincs, hacsak nem vesszük tekintetbe a piactéren az őszi esőzések alatt tóvá dagadó pocsolyát) elég iható, bár sok benne az idegen anyag: só, mész, stb. s így a tőle elszokottnak, vagy az idegennek eleinte kellemetlen. E vidéken telepedett meg ezelőtt 20 évvel (1889. szept.) Békéscsabáról 96 tót evang. család. A földet a társaság a magas kincstártól vette meg 1887-ben, a tagozási 4 engedélyt Zsilinszky Mihály dr., akkor Békéscsaba nagyközség orsz. képviselője eszközölte ki elég kedvező fizetési feltételek mellett (50 év). A telepesek elnöke Zsilinszky Endre dr. volt, így a község mindenképpen a Zsilinszkyek jegyében született. A határból 1200 kat. hold egy birtokos kezére jutott, volt még két közép (200-300 holdas) birtok, a többi kisbirtokosok tulajdona lett. A törzstelepesek csakhamar fölépítették a falut, amelyet az utcák egyenessége s a házak tisztasága és csinos-sága jellemez. Csakhamar megalakították egyházukat, lelkészt választván maguknak (1890-ben Zsilinszky Endre személyében) s berendezkedvén az alma mater mintája szerint. Közigazgatásilag 1900-ig (dec. 31.) a szomszédos Med-gyesbodzás községgel voltak összeköttetésben, de attól fogva külön jegyzőjük van. Szebb köz- vagy magánépületei közül első helyen kell megemlítenünk az ev. templomot karcsú (42 m magas) tornyával (a régi r. kath. templom inkább csak kápolna), az újonnan épült áll. iskolákat, a községházát, a parókhiát és egynéhány üzletet. A parasztházak sajátos (csabai) stílus szerint építvék, rendesen az utca irányára derékszög alatt, az utca végére néző födélrész lecsapva. A lakóház beosztása kb. ez: bemegyünk a nyitott kéményű pitvarba, ebből nyílik az ajtó egyfelől a lakó- (háló, dolgozó) szobába (amelyben az egész család tartózkodik éjjel, nappal), másfelől a vendégszobába, falain cifra tányérok, festmények, padjain tulipántos díszítések, az ágyakon meg égig érő párnarakás; a szobában van elhelyezve a könyvtár is: biblia, énekeskönyv, esetleg néhány meséskönyv, a Méhner-féle kiadásból a naptár; ritka kivétel az a ház, ahol egy kis könyvgyűjteményre ne akadnánk. Beljebb az udvarban vannak a kamara, istálló és az ólak. Az udvar közepén a gémes kút, valamelyik sarkában a trágyadomb. Egy kis kert se igen hiányzik. Ilyen a ház a faluban. De kint a szántóföldek sem csupaszok ám: sajátsága már az a mi emberünknek, hogy ha csak öt hold földecskéje van is, már tanyát, ú.n. szállást épít reá s egész nyáron át, sőt sokszor télen is künn tartózkodik az egész család. A mondottam adatok leginkább a törzsbevándorlókra vonatkoznak. Mert időközben, különösen hogy a Zsilinszky dr.-féle birtok föltagolódott, sok, inkább szegényebb s legtöbbnyire r. kath. magyar lakos telepedett meg s egész „külvárost" („Rigófalu") épített föl. Így a falu népessége megnagyobbodott, amellett, hogy a természetes szaporodás is szépen jelentkezik. A betelepedés oka a jó földben, a vasútban (A. Cs. E. V. ) és azon körülményben van, hogy a község piaci középpontja a körülfekvő községeknek (vasárnaponként akkora piacai vannak, mint egy vásár). Szóval Medgyesegyháza amolyan kultúrhely a maga nemében. Lakóinak száma 1900-ban 2923 (köztük 1544 fi, 1379 nő), ebből ev. (és tót) 1902, r. kath. 781; ma kb. 4500 lakója van és pedig kb. 2/3 részben ev. (és tót), 1/3 részben r. kath. (és magyar), (e két hatá-rozmány nagyjából fedi egymást); van még bizonyos számú zsidó (kereskedő) és egynéhány német is. A községnek az említettem lelkészen, jegyzőn kívül van gyógyszerésze, orvosa, postamestere, főnöke, hét tanítója és még több más (változó számú) értelmiségije.

Térjünk most át e külső rajz után a belsőre azon megjegyzéssel, hogy amit itt mondunk az - amennyiben nincs különleges statisztikai adatokhoz kötve - áll nagyjából az alma mater-re (Békéscsabára), sőt nagyobb általánosságban az alföldi falukra mindre. Így bár megállapításaink első sorban Medgyesegyházára vonatkoznak, mégis kivetkőzhetnek helyi jellegükből s annál nagyobb érdeklődésre tarthatnak számot. Hogy bő tárgyunkba némi rendszert vigyünk, szólani fogunk először a földmívesek, aztán az iparos-kereskedők, végül az értelmiségiek társadalmi osztályáról, úgy aztán a mindvalamennyiüket közösen érintő társadalmi jelenségekről.

A tótság (vagyis a földmíves elem javarésze) szépen beigazolja a milieuelmélet 5 helyességét: a környező magyar nyelvtenger annyira átalakítólag hatott (még Békéscsabán) a népre, hogy fajának jóformán egy jellegzetes vonását sem tartotta meg. Hogy a legérdekesebbel kezdjük: nyelve felemás, a tót beszédbe minduntalan belezavar magyar, de tót végződéssel ellátott szavakat (sétálovaty, telekknyiha), sőt a nyelvszerkezet is egészen hamis, anélkül, hogy a nép ezt tudná és tehetne róla. Magyarul az öregebb nemzedék szintén csúnyán, tótosan beszél, persze a fiatalabbja, a környező falvak magyarságával, a hivatalos közegekkel stb. való érintkezés, legújabban pedig az áll. iskolák hatása folytán már szebben és helyesebben beszél magyarul. De ha becsületesen tótul beszélni nem tudnak, írni helyesen annál kevésbbé tudnak (c helyett cs-t, F helyett ly-t, y helyett i-t stb. írnak), erről fogalmuk nincs, de nincs sokkal több a magyar helyesírásról sem („Ez a Ház Eladó" - így írják). Szóval a medgyesegyházai tót nép nyelve korcsnyelv (ha szabad így neveznem) s ő maga sem érzi magát tótnak -persze magyarnak meg mégse nevezheti magát, ez idő szerint - s „csabai"-nak (ez nyelvet akar jelenteni) vallja magát.

Hogyha már a nyelv ily változáson (romláson) ment át, amely pedig a nép sajátos vonásainak egyik legkonzervatívebb elemét teszi („nyelvében él a nemzet"), képzelhetjük, mennyivel inkább változtak a népéletnek más, kevésbbé állandó formái. Így az öltözet. A férfiak ruházata általában nem különbözik a szomszédos magyar községek férfiaiétól: pörge kalap, gúnya, zsíros nadrág, csizma (nyáron persze mezítláb járnak), a szűr, télen a báránybőrbunda és bekecs, meg egy sajátos gyapotingfajta: az „undere". Csak éppen az öregebbje (az „apókák") hord még egy-két különös szabású gúnyát és fésüli hátra hosszúra hagyott haját, patriárkális 6 módon. Ami meg a nőket, különösen a leányokat illeti: ezek meg nemcsak hogy nem hordanak jellemző népviseletet, hanem, mondhatni, a változó divattal együtt változtatják toalettjeiket 7, melyek a jobbmódú gazdaleányoknál értékben, pompában akárhányszor felülmúlják az úri fehérnép ebbeli cikkeit, csak éppen hogy kalapot nem hordanak. Általában a ruházkodás terén a medgyesegyházai (és békéscsabai) leányok hihetetlen fényűzést fejtenek ki, még a legszegényebb napszámosnő is kitesz itt magáért tehetsége szerint, sőt - és ez a baj - tehetségén felül; csakúgy suhog a sok selyem, a hosszú szoknyával nyáron vasárnap valóságos porfelhőt korbácsolnak fel, hogy nyelni kell. Az asszonyok, itt is, különösen az idősebbje („mamókák"), már inkább hagyományosan öltözködnek s az ódivatú „csepec" (fejkötő) és pruszli is előkerül. De ezek is többet költenek ruhára, mint a hasonló korú férfiak.

Amily keveset törődnek az ételek jóságával és változatosságával, épp oly kevéssé gondolnak az egészséggel. A lakószobában a szinte kiállhatatlan fülledt levegő csaknem lehetetlenné teszi az ott tartózkodást. Hogyisne! Az egész család (néha összevissza egy tucat ember) ott alszik (télen dolgozik is, ekkor a boglyakemencét is erősen fűtik) s az ablaknak alig nevezhető lyukakat soha nem nyitják ki, hogy a drága jó meleg ki ne szökjék. Az udvaron a trágyadomb, pö-cegödör, a disznófürdő szinte ijesztő közel van a nyitottkávájú gémeskúthoz. E téren a hatósági ellenőrzés nagyon lanyha. S hogy az emberek mégis oly egészségesek, fejlettek és edzettek, amilyenek, ennek okát csakis abban kell keresnünk, hogy életük nagy részét (nyáron az éjt is) az emberek kint, a szabadban töltik.

S csakugyan a szántóföldön él a paraszt igazi életet. Még télen is akad ott némi dolga (trágyázás). A tavasztól késő őszig bőven akad munkája (szántás, vetés, ültetés, kapálás, aratás, takarás, kukoricatörés stb.). Foglalatosságot talál ott par excellence a férfi; de aztán a nő (jelesen leány) és a fiú is. Általában a külső munka tetemes hányada a férfiak dolga. A leányok a kukorica kapálásánál, az aratásnál mint marokvetők, a cséplésnél mint a pelyva stb. elhordói résztvesznek ugyan a mezei munkában; de már pl. az asszonyok kint egyáltalán nem dolgoznak, nekik egyetlen feladatuk a háztartás vezetése (főzés, mosás, varrás) és a gyermekek szoptatása, gondozása s ha meggondoljuk azt, micsoda egyszerű náluk a főzés és mosás stb. mestersége és a gyermekgondozás is, bizony e munka nagyon kevésnek bizonyul és sok idő marad az asszonyi traccsra. Még a tehenet is a férfi feji, aminthogy a férfiak csakugyan nagyon dolgosak is. Tehát nem csoda, hogy az asszonyok általában jól fejlettek és lusták; ellenben a vénasszonyok a sok szülés stb. folytán összetöpörödöttek. S ez áll úgy az önálló (gazdaságilag független), mint a másnak bérért dolgozó parasztságra. A bérmunkának megvannak a maga patriarkális alakjai. Ilyenek: a napszám (a munkaerőnek a folyó ár szerint egy napra való eladása); a kommenció, amikor egy (családos) férfi elszegődik egy gazda szolgálatába szokáilag meghatározott évi bérért (búza, árpa, készpénz, tehéntartás, só kukoricaföld, veteményes stb.8); a betyárság, amikor a férfi az aratási idő tartamára (2-3 hónapra) áll be valamely gazdához. Az aratásnál a bérmunka legszokottabb alakja a kepézés (most már 1/12-éből aratnak, ehhez jár még főzelék, kenyér, szalonna és pálinka, a megalkuvás szerint). A 10-16 éves fiú kanásznak szegődik el, a kisleány libapásztornak. A legény kocsisnak áll be, a leány szolgálónak, de ez esetek már ritkák, mert a mi népünk az uraknál nem szívesen szolgál, másrészt meg nincs is annyi alkalom ilyennek szegődni be.

Természetes, hogy az osztályok harca nálunk is megtalálható, sőt sajátos viszonyainknál fogva elég nagy mértékben. A szocialista mozgalomra gondolok, amely nálunk - csodálatos - megelőzte magának az alma mater-nek a szocializmusát. Az alföldi magyar helységekből (Hódmezővásárhely, Gyoma, Orosháza stb.) terjedett el s csakhamar meghódította a proletárság nagy részét, természetesen nem tudományosan megalapozott, hanem a legközönségesebb, útszéli alakjában (parasztszocializmus); az lehetett ezelőtt kb. 13 évvel, amikor - ismétlem - Békéscsabán híre-hamva sem volt a szocializmusnak. Minden igyekezetüknek legfőbb közvetlen célja - most - a munkabér emelése, a munkanap csonkítása, a munkaintenzitás csökkentése, szóval gazdasági jólétük emelése, tekintet nélkül arra, hogy a súlyos jelzálog- és adóteher alatt amúgy is roskadozó kisgazdát teszik tönkre, nem pedig a szomszéd uradalmak szerencsés birtokosait, akik ellen a mozgalom első sorban irányulna, de akik gépekkel, szakemberekkel stb. okszerűen művelik birtokaikat, s a nagy nyereségből könnyen fedezik a beállott béremelést. Ott ácsorognak azon a bizonyos utcasarkon, az ő hivatalos összejöveteli helyükön munka (talán kenyér) nélkül, de azért még se mennének 10 fillérrel olcsóbban dolgozni, s aki menne, jaj annak, mert azt mint sztrájktörőt valósággal bojkottálnák. A napszámosoknak állandó összetartással sikerült is a napibért felverni aratás idején 5-6 K-ra, kukoricatörés idejént 2-3 K-ra és élelmezésre. De ezzel a gazdasági céllal nincs kimerítve a „cucilista" program. Eszményként lebeg szemük előtt a föld (uradalmak) felosztása, az általános (természetesen a nőkre is kiterjedő) választójog, a vallásnak magánüggyé tétele, az egyházi adónak és a vallásoktatásnak mint fölös tehernek megszüntetése, a szabad szerelem és a többi jelszó, amelyeket Budapestről, a sajtó és utazók útján sokszor könnyelműen, szemérmetlenül közébük dobnak anélkül, hogy tekintettel lennének arra a romboló hatásra, amit az eddig teljesen csendes proletárság lelke, egész világnézete ezek miatt szenved. Szinte megdöbbentő látvány, amint azon az utcasarkon csak úgy nyelik a „Népszava" v. a „Világszabadság"9 sokszor talpra esett és igaz, de a vagyontalanok szenvedélyeinek fölkorbácsolását vadászó cikkeit. Nem csoda, ha a parasztban különben is meglevő és bizonyos mértékben jogos úrgyulölet a szenvedély legmagasabb fokára emelkedik és a manapság - legalább az Alföldön - általános vallási közömbösség és a vallásnak külsőséggé és öreg asszonyok dolgává való tétele feltétlen hitetlenséggé változik. Amikor Áchim L. András, a hírhedt békéscsabai népvezér nagy pát-hosszal mennydörögte a népgyűlésen, hogy neki ugyan egy pap se beszéljen földöntúli mennyországról, ő itt e földön akar üdvözülni, bizony általános tetszéssel fogadta e kijelentését a felséges nép. Ismerek több atheistát, aki gyűlölettel veszi szájába a „pap", „Isten", „vallás" stb. szavakat és akinek eszében sincs magát túlvilági kárpótlással hitegetni e világi nyomoráért. A hatóságot sokszor tisztán csak az úri osztályuralom védőjének és a szegény nép nyúzójának tekintik s a világért sem állnának be csendőrnek azért, mert ez a saját véreinek a lei-gázására való; a házasságot külső, idejét múlt formának tartják csak s az ágyrajárást egészen természetes és közönséges dolgnak tekintik. Szóval beigazolódik azon, elől mondott állításunk, hogy a szocializmus útszéli alakjában burjánzik minálunk. Szándékosan időzöm e kérdésnél, mert ez mélyen bevilágít az alföldi proletárság lelkének küzdelmes vajúdásába, de természetesen nem török felette pálcát. Aki az állami és egyéb adóterhet s ennek az utolsó fillérig menő kegyetlen végrehajtását, aki a hivatalos közegeknek, a szolgabírótól kezdve le egészen az utolsó vasúti altisztig, a basáskodását - akik sokszor az emberi méltóságot sértő módon mutatják ki az öntudatra ébredt néppel szemben hatalmukat -, aki a (különösen r. kath.) papoknak tapintatlan, néha erkölcstelen viselkedését, aki a proletárság vagyoni nyomorát és valójában jogtalan voltát elfogulatlanul szemléli: az be fogja látni azt, hogy az alföldi szocializmus sok tekintetben jogos és szükségszerű visszahatás azon nép részéről, amely a kultúrában annyira-men-nyire (legalább külsőleg) már emelkedett s amelynek igényei a drágasági viszonyok mellett is megnagyobbodtak, s a szocializmus nem pusztán budapesti zsidók izgató munkájának a következménye; s hogy ezzel erőszakkal elbánni nem lehet, az hiszem, senki sem fogja kétségbe vonni. Különben is a medgyesegyhá-zai szocializmusról adott ezen képünk mindenesetre sötét. Vezérük - aki arról híres, hogy képe benn volt a „Friss Újság"-ban, továbbá hogy az egyházi eske-tésnél ő a hivatalos násznagy (sztarejsí), végre, hogy a legutóbbi (1909) főherce-gi (József főhercegnél) vadászatok alkalmával őt Ferenc Ferdinánd trónörökös őfelsége 1/2 órai beszéddel tüntette ki, igen művelt, mosolygós arcú bácsi, aki a községi képviselőtestületben, mint ennek választott tagja, sokszor együttszavaz a helybeli ev. lelkésszel (a testületben nem ő az egyedüli szocialista, ez is mutatja erejüket). Különben ő mint munkavállalkozó is szerepel, a szomszédos uradalmak tisztviselői ővele tárgyalnak s talán őt kissé meg is kenik, de persze ezt ő nem vallja be. Ez az ember, valamint a többi értelmes szociálista, meg van erről győződve, hogy nekik és csakis nekik van igazuk mindenben, épp ezért a legnyugodtabban vitába is bocsátkoznak akárkivel igazukért. S tagadhatatlan, hogy a pártsajtó is hozzájárul a nép értelmi színvonalának emeléséhez. Így pl. a volt kertészünk, szintén szociálista - amikor neki tanulmányaimról beszéltem -, akként nyilatkozott előttem, hogy bizony munka az is, idegmunka, míg az övé izommunka. Ezt azért említem, mert a nadrágosokról a vulgáris felfogás az : „a-ki nem vet és nem arat, egyék az az asztal alatt", mert hisz az urak nem dolgoznak semmit, csak a szegényembert nyúzzák. És érdekes, hogy, habár nálunk előbb terjedt el és kapott lábra a szocializmus, mint Békéscsabán, mégis most ott sokkal züllöttebbek és elkeseredettebbek a viszonyok, mint nálunk. (A békéscsabai proletárság leikébe mély bepillantást enged a következő eset: Amikor a Such-féle téglagyár égett, valaki, talán épp a tulajdonos, lelkendezve szólott a közelben tétlenül bámészkodó csoport munkáshoz: „ az Istenért, emberek, mit álltok itt? segítsetek! A munkások egyike, cinikus rövidséggel, ezt kérdezte; „Cso dátye „napszám"?" (mit adtok napszámul?) Ez eset nem szorul bő kommentárra: az első pillanatra talán komikus, de később annál ijesztőbb képét nyújtja a gyűlölt tőkések ellen fanatizált tömegembernek. Mi természetesen nem a munkást okoljuk, aki ezt mondta, hanem a szerencsétlen viszonyokat, melyek eddig juttatták a dolgot.) Ennek több oka van, pl. az, hogy nálunk nem helyben folynak le a választások, amelyek Békéscsabán valóságos anarkiát létesítenek, hogy nálunk nincs oly hirhedt vezérük, mint Békéscsabán, hogy a proletár nyomora se akkora, mint ott, a városban, hogy aki nálunk dolgozni akar, az mindig kaphat munkát (a kisgazdáknál vagy az uradalmaknál). Volt egy szakszervezetük is („A földmíves munkások orsz. szövetkezetének medgyesegyházai csoportja"),10 de ezt (1907 novemberében) belügymin, rendelettel betiltották, mert tagjai a bánkúti főhercegi uradalomba sztrájk idején (1906) dologba menő munkásokat meglesték és elverték. Ezzel persze a szociális kérdés megoldva nincs, de - csodálatos - legalább egyidőre csend van s mintha a polgárság és a porleta-riátus között való ellentét kissé eltompult volna.

A proletárság után szólnunk kell a kisgazdákról. Nem nagyon gazdag emberek, csak egynek van 100-nál több kat. hold földje, a többinek 50-30-20-10-5-3 holdja van (törpebirtokos); a föld mindenütt jelzálogadóssággal11 terhelt. A nép földéhes, mint az Alföldön mindenütt. A föld művelése egyáltalán nem történik belterjesen (mint teszem a délvidéki sváboknál), hanem konzervatív hagyományos módon. Még az őszi szántást sem végzik mélyre, s ha úgy kérdőre vonom a béresünket, miért nem ereszti mélyebbre az eke vasát, azt feleli (pedig az ökör nem is az övé): nem József főherceg ő, nincsen „tehetsége", igaz, hogy a faekéket már jobbára felcserélték a régibb fajta Sack-ekékkel, de még a faeke is dívik, különösen a törpebirtokosoknál, akiknek kettőnél nincsen több lovuk.

Említést kell még tennünk a magyar parasztokról, akik - mint mondtuk -jobbára r. katholikusok; nagy részük a dohány termelésével foglalkozik („dohánykertész") az uradalmaknál, ezek az ú.n. gányók. Tanyai zsellérnép, emiatt iskolába se járathatja oly rendszeresen gyermekeit, mint a falubeli, így több közöttük az írni-olvasni nem tudó. De e nép sok rokonszenves vonást mutathat fel: sajátos, bár nem nagyon szép beszédmódja, különösen a foglalkozásával járó műszavai, népszokásai, gondolkodása, okoskodása módja érdekessé teszi a vele való érintkezést. Tót atyjafiaival nagyon jóban van, nyoma sincsen közöttük a nemzetiségi torzsalkodásnak (amint általában a különnyelvű nép maga mindig megfér egymás mellett, hisz közös a sorsuk, nyomoruk). A gányók gazdaságilag mind függők s ez meglátszik az úrinéppel szemben való viselkedésükben is (alázatosabbak mint a tótok). Ruházatuk, mulatozási módjuk nagyjából megegyezik a tótokéval.

A nyelv, a ruházat és a szociális mozgalom tárgyalása után könnyen megérthetjük azon jelenséget, hogy a tót nép szokásaiban se konzervatív. Lakodalmi szokásai, egy pár csökevényt nem tekintve, nincsenek, ily maradványoknak tekinthetők: a hivatalosokat a vőfények meghívják (de nem verssel), a násznagy az ebédnél tósztot vág ki, a dunnát hangos zeneszó mellett kocsin szállítják a vőlegény házához, a mennyasszony pártáját befonják; de e szokások legtöbbje is inkább a jobbmódúaknái él még, mint a szegény embereknél; és itt is ritkábbak mint Békéscsabán, talán az átköltözéssel járó más környezet is némi magyarázatát adja ennek. A tót leány, aki bizony egy cseppet se eszesebb, értelmesebb a nagyanyjánál, szégyennek tartaná azt, ha olyan furcsa, régimódi ruhát kellene magára öltenie, aminőt a nagyanyja hordott. Ugyanezt mondhatjuk a nép keresz-telési, halotti, disznótori szokásairól. A húsvéti locsolkodás szokása megmaradt ugyan, de korántsem kegyeleti okokból, hanem mert a nagy leányoknak sokszor kint a kútnál több vödör vízzel való leöntése kedves alkalmat ad a legényeknek a kötődésre; a gyerekeknél pedig a húsvéti locsolkodás (verseléssel) valódi kereseti forrást jelent. Ugyanezt mondhatni a karácsonyi és újévi köszöntőkről. A néplélek cseppet sem konzervatív jellemére nagyon jellemzőnek s egyszersmind a magyarosodási folyamat hatalmas jelének tartom azon sajátságos körülményt, hogy a medgyesegyházai (és békéscsabai) tót népnek nincsenek tót népdalai (a-mi kevés található, annak tartalma jobbára semmis vagy trágár, dallama gyenge); magyar nótákat dalolnak a kocsmában, lakodalmon, mezőn, rukkoláskor, minden alkalommal.

Ami a két nem érintkezését illeti, ez természetesen nagyon szabad és mint falusi embereké általában egészséges. Hogy a viszony a két nem között mennyire fesztelen, ezt a keresztelési anyakönyvben taláható törvénytelen szülöttek elég nagy száma is mutatja. A megesés különösen gyakori az alsóbb (béres,-cseléd-, tehát gazdaságilag függő) osztályok leányainál. Gyakori, hogy több törvénytelen gyermek után veszi el a leányasszonyt az illető legény. A fiatalok meghittebb érintkezésének szokásilag szentesített alakja (ebben már konzervatí-vek) az ú. n. vecsierka, vagyis szombat este a jelölt (esetleg többen) bekopogtat az eladó leány szobájába s bizalmasan elbeszélget vele; azután a fosztóka, amely a hosszú téli estéken mákos főtt kukorica mellett igen kedélyes társalgásra, mesélésre ad alkalmat; itt említendők még a táncmulatságok, a munkaközök és számos más alkalom. Házasság a két fél között rendesen előre megfontolt érdekből jön létre. A szülők elhatározzák azt, hogy asszony (segítség) kell a házhoz s a fiút (a katonaság után) „elindítják". Ha ez kosarat kap, fel se veszi, hanem másutt próbál szerencsét. A lakodalmak rendes ideje az ősz (amikor már értékesíthették a gabonát és van bor a pincében), no meg a farsang. Arra már ügyelnek, hogy a férfi hasonló rangú és vagyonos leányt kapjon, pl. a béres leányát a gazda fia nem veszi el; úgyszintén a legritkább eset az, hogy tót leány magyar férfihoz menjen feleségül és viszont. Ez a finom, szinte kasztszerű elkülönítés megvan, noha inkább gazdasági alapokon nyugszik és nem nyelvi, vagy éppen műveltségi vagy vallási különbözőségeken, amit azon tény is igazol, hogy a szegény (béres stb.) népnél különböző nyelvű (magyar és tót) vagy vallású (ev. és r. k.) egyének összeházasodása sokkal gyakoribb, mint a gazda gyermekeknél.

A mulatozás rendes helye a kocsma. Vasárnap délután összegyűlnek (van e célra három helyiség), táncolnak a rezes banda mellett, a jónevelésű leányok este 6-7-kor hazamennek; ellenben a férfi-népség ott marad és bizony nem ritka a hazárd-kártyázás, a lerészegedés, a kocsmai verekedés s más efféle dolog. Az orvosnak hétfőn reggel néha ugyancsak bő aratása van betörött fejekben. A tót atyafiak e tekintetben is nagy tanulékonysággal sajátították el a magyar legények virtuskodását és ugyan nagyot csalódnék az, aki a mi tótunkban valami jámbor atyafit vélne találni. A rendőri ellenőrzés bizony nem nagyon szelídíti az erkölcsöket, s a kocsmáknak vasárnap való bezárására a hon atyái vagy a magas kormányok nem is gondolnak. Kiváló alkalom az ivásra a sorozás vagy beruk-kolás ideje (már akár bevették az illetőt, akár nem), valami búbánat és főleg a tele erszény (aratás után). Mondanom sem kell, hogy a nótahuzatás, a banda előtt (boros üveggel) való őrült ugrálás stb. nálunk is járja. Hja, az ifjúi hévnek ki kell tombolnia magát! Az aratási mulatság, mint patriarchális szokás, nálunk elmaradt. Ellenben bálokat rendeznek (gazdabál, földmíves munkások bálja) és pedig igaz ugyan, hogy rendes épületben, a „vigadó"-ban és hatósági ellenőrzés mellett, de azért nem nagyobb elővigyázattal, mint az ököritóiak és biztosak lehetünk benne, hogy az ököritói haláltánc13 a medgyesegyházai legényt egy cseppet sem tette komolyabbá.

Medgyesegyháza nagyközség a környéknek ipari és kereskedelmi középpontja. Iparos osztálya tekintélyes (kb. 80 család) s mindenféle ipari ágat művel, persze a legtöbben vannak a csizmadiák, szabók, asztalosok. Külön saját osztályöntudatuk van (amit onnét is látni, hogy külön iparos bálokat rendeznek), sokkal többnek tartják magukat a parasztnál, azzal rokoni összeköttetésbe se lépnek. Igaz, hogy foglalkozásukon kívül még a származás, nyelv és vallás is elkülöníti őket a néptől: Békésgyuláról és más magyar helységből odatelepedett r. kath. magyarok a legnagyobb részük. Gyakran megesik, hogy tót parasztfiúk iparosokká nevekednek s - hűtlenekké lesznek származásukhoz: a többi iparossal mindenben egyenlőkké igyekeznek lenni, iparosleányt vesznek el (sokszor reverzálist14 is adnak) s elmagyarosodnak. Pedig éppen nem léptek felsőbb népfokozatba, mert bizony az iparosok - tisztelet a kivételnek - éppen nem ékeskedhetnek valami nemes lelki vagy egyéb tulajdonokkal. A legtöbbje máról holnapra él, amit hat napi keserves munkával szerez, azt vasárnap eldorbézolja, s a család nélkülözhet, az asszony szenvedhet szidást, verést a lerészegedett férfitől. Sőt a papramorgó munkaközben sem igen hiányzik. Hétfőn az iparosok még „ünnepelnek", azon megokolással, hogy vasárnap délelőtt a piacon vannak s valójában nem pihennek („kis vasárnap").

Általában az iparosoknál az erkölcsi viszonyok züllöttebbek és kevésbé egészségesek, mint a parasztságnál. Se anyagi, se erkölcsi tőkéjük. Nem is csoda, hogy az iparosnak a nyilvános életben nincs „böcsületi", ezt mutatja azon körülmény is, hogy a községi képviselőtestületben és a hitelszövetkezet igazgatóságában alig egy-két taggal vannak képviselve, akik kivételt alkotnak a maguk nemében és tekintélyesek is. Persze ezzel nem akarjuk tagadni vagy kisebbíteni az iparos osztály érdemeit: hogy a nép ipari cikkeit helyben szerezheti be, sőt hogy a környékbeli lakosok is a mi piacunkra jönnek, ez közgazdasági szempontból is nagy előny. Az iparosok cikkeikkel eljárnak a szomszédos falvak vásáraira is.

A kereskedők (a legtöbb zsidó) megint külön társadalmi rend. Két alfaja van: a gazdagabb és szegényebb kereskedők. A néppel nagyon ügyesen és udvariasan bánnak, vevőiknek bókolnak, nagy címeket adnak, s egy parasztmenyecskének több se kell!... Sőt kölcsönt is szívesen adnak a megszorult szegény embernek, jól tudják, hogy az a becsületes paraszt visszafizeti a pénzt (munkában, terményben) kamatostul. S a nép dicséri is őket. Nagyon jól bírják magukat, zsinagógát is építettek maguknak. A szegényebbek megmaradtak orthodoxoknak, a gazdagabbak emancipálódtak és modernizálódtak. Nem csak boltosok és kocs-márosok, vannak köztük terménykereskedők, iskolázott emberek, előkelő cégek megbízottai. E gazdag és művelt kereskedők dominálnak a helybeli „úri kaszinó"-ban is. Magyarul beszélnek és magyaroknak érzik (esetleg kozmopolitáknak vallják) magukat. A kiskereskedők között van egy-két (keresztyén) kisiparos is.

Az értelmiségi osztállyal külön bőven nem foglalkozunk, részint mert az egész Magyarországon igen egyformás - és így mindnyájan ismerjük, - részint mert csekély száma (három család, 9-10 nőtlen, férjetlen önálló értelmiségi, az írnokokat, aljegyzőt, kiadónőt stb. nem számítva) folytán a személyi jellemzést el nem kerülhetnők. Csak annyit jegyzünk meg, hogy nálunk is vannak köztük érdekcsoportok, klikkek, amelyeknek tagjai szorosabban együttéreznek, a többinek, ahol lehet, ártanak - persze csak titokban; de előfordul a magasabbrendű barátság is (lelkész és tanítók). Azonban az érdekcsoportokba való elkülönödés - és itt az értelmiségi kereskedők is szerepet játszanak - nem akkora, hogy a társadalmi bizalmas érintkezést meggátolná és ez jól is van így. A tanítókra, mint nagyon fontos tényezőre, még visszatérünk.

Ami már most a minden osztályt közösen érdeklő társadalmi jelenségeket és intézményeket illeti, itt azon elv alapján: „ecclesia undeque praecedit"15 szólunk először az egyházról. Mint azt eddig is láttuk: a nép, akár alsó, akár felső rétegét tekintjük is (összehasonlítva pl. a felvidéki tót evang. néppel), nem egy-házias gondolkodású és szellemű, különösen nem az a fiatalabbja. Még az idősebb nemzedéknél nem így áll a dolog, ez jobban érdeklődik az egyház iránt. Ne értsünk ezalatt valami magasztos lelkesedést a vallás dolgai iránt, hanem egyszerűen ennyit: eljár vasárnaponként (sőt a legidősebbje a köznapi reggeli imákra is) a templomba, ez már életszükséglete neki; a férfiak elmennek a közgyűlésekbe, sőt elvállalnak egyházi hivatalokat, bár a kurátorin kívül nem szívesen; beszélgetéseikbe, vágyaikba belekeverik az Isten nevét; szóval vallásosságuk inkább külsőségekben és általános erkölcsi nézeteikben nyilatkozik s szó sincs (nem is lehet) a protestantismus elveinek az átértéséről, a keresztyénség mélyebb felfogásáról. Az ifjú nemzedék meg éppen sok jelét mutatja korunk val-lástalanságának. Mint említettük, ebben oroszlánrésze van a szocializmusnak és az ennek nyomán terjedő, de csak felszínes felvilágosodásnak, de azután azon körülménynek is, hogy a gyermekek az áll. iskolákban alapos vallási nevelést nem kapnak. Hogy is kaphatnának, mikor a vallástanról maguk a tanítók is sokszor mint csak megtűrt és másodrendű tárgyról nyilatkoznak s mikor a legújabb, Apponyi-féle hatósági elrendelések (1908) értelmében a vallást is magyar nyelven tanítják a külön díjazott vallásoktatók (akik nem szükségképen az osztálytanítók, mert az áll. tanítók nem kötelesek a vallást is tanítani), már pedig a tapasztalati és elméleti igazság, hogy a vallás (elvont) dolgait közelebb lehet a gyermek szívéhez hozni anyanyelven s ilyennek a magyar nálunk ez idő szerint nem mondható. De ha tótul tanítanák is a hittant - aminthogy tanították is, sőt rendkívül (magán) órákon tanítják is, - akkor meg az a baj, hogy a vallásoktatók nagyobb része nem tud jól tótul. Mindennek következménye, hogy a gyermekek csak holt, meg nem értett anyagot vágnak be, de az életbe kevés erkölcsi tartalommal lépnek ki, s utóbb, a kamasz-korban elvadulnak.

A templomot vasár- és ünnepnapokon - mondhatni - nagyon szép számmal látogatja a fiatalság is, persze nem mindig tiszta okokból, lelki szükségletből, hanem részint szokásból, részint pedig - és ez a serdültekre áll - hogy láttassák magukat és ruháikat. Az áldozatkészség az egyház iránt nem nagy, az egyházi adót (az államinak 5 %-a és 4 K párbér) sem fizetik szívesen, különösen a szocialisták nem, nem egy esetben végrehajtás útján lehet azt csak megkapni. Szóval a vallás (és egyház) ügye nem valami rózsás színben van, bár mégis kedvezőbben áll, mint a magyar egyházközségekben (Orosháza, Gyoma stb.) A szekták közül a baptista ragadott el néhány hívőt (különösen nőt) az egyháztól, de ha kevesen vannak is, annál fanatikusabbak és folyton működnek, híveket toboroznak a nép körében. A róm. kath. nép egyházi életéről elég annyit megjegyeznünk, hogy külön papjuk nincs, az egyházi teendőket a szomszédos magyar falu (Med-gyesbodzás) papja és a helybeli kántor (egy áll. tanító) végzi, és hogy a r. katho-likusok buzgóbb vallásos életet élnek, mint a mieink; a gyermekek a kántortól gondos (anyanyelvű; magyar) vallásoktatásban részesülnek.

Az iskolákat a község, élén a lelkész mint iskolaszéki elnök, 1901-ben -anyagi hiány miatt - az államnak adta át (bizonyos kikötések mellett, amelyeket azonban nem tartottak meg). Az iskoláztatás ügye fejlődött, az általános tankötelezettséget - amennyire az falusi, sőt tanyai népnél lehetséges - végrehajtják. Az iskolai épületek nemcsak külsőleg díszesek, hanem berendezésük is a modern kor követelményeinek megfelelő (tágas, szellős, világos termek, Meidin-ger-kályha, szemléltető képek stb.). Az iskola könyvtárral is fel van szerelve. Az iskolai év szabályszerű időben kezdődik és végződik és az iskola látogatása nem maradhat el bárminemű csekély ok (kukoricatörés, libalegeltetés stb.) miatt. A tanítók száma 7 (a többség nő) de - tekintve a nagy gyermekanyagot - 8 is elkelne (s akarnak is szervezni még egy állást). A gondnokság elnöke sokáig (1907-ig) a volt iskolaszéki elnök volt, de ez később leköszönt s az iskolai ügy vezetésétől visszavonult. Tehát az iskolák a külső rend és néhol az elért eredmény tekintetében is felette áilanak felekezeti iskoláninknak, bár tagadhatatlan, hogy a népoktatás célját : az életre való előkészítést tekintve, kívánnivalót hagynak maguk után. T. i. a nyelvtanítás mellett háttérbe szorulnak a reális tárgyak (számtan, gazdaságtan, természettud, ismeretek, rajz stb.), amennyiben sok, a tankötelesek sorába lépő gyermek még nem tud magyarul s így a nyelvtanításra nagyon sok időt és erőt kell fordítani. Amit az elemi iskola elmulasztott, azt pótolja némileg a gazdasági ismétlő iskola, csak az a baj, hogy ezt meg nem látogatják oly rendszeresen, mint az elemi iskolát. A gyermekeket az iskolába előkészíti az áll. óvóhely, ahol nemcsak szórakoznak, hanem a tehetségesebb kis tót gyerekek megtanulnak annyira-mennyire magyarul is. Az általános (és majdnem ingyenes) tankötelezettségnek a jó hatása meglátszik abban is, hogy az ifjabb nemzedék között mind kevesebb és kevesebb az írni-olvasni nem tudó. 1900-ban az 2923 lakos közül írt és olvasott 1808; az arány azóta nem rosszabbodott, még ha azt is tekintetbe vesszük, hogy azóta sok írni-olvasni nem tudó bevándorló telepedett meg. Hogy a tanítók az állampénztárból kapják (havonként) immár jól „rendezett" fizetésüket, ennek az a sajnálatos következménye, hogy nem érzik magukat a nép tisztviselőinek, azzal legfeljebb csak a beírások és a be nem iratkozott tankötelesek összeírása alkalmával érintkeznek - hivatalból, a tudatlan, tanulatlan gondnoksági tagok iskolalátogatását nem sokba veszik, szóval úgy viselkednek, mint akiknek csak „onnét felülről" (tanfelügyelő) parancsolhatnak; mintha bizony a tek. urak és őnagyságák végső elemzésben nem a (földmíves) nép munkájából kapnák gázsijukat! A dolgok ilyetén állása folytán nem csoda, hogy a nép viszont nem törődik tanítóival, sőt gyermekeit akárhány szülő a tanítók iránt való tiszteletlenségre (egyszerűen csak a vezetéknevükön hívják őket a gyermekek előtt) és engedetlenségre biztatja; így a tanítók - bár vannak köztük jó erők - nem lesznek igazi néptanítókká, hanem csak gyerektanítókká.

Az iskoláktól menjünk a községháza tájékára. A közrend általában szép. Lopás, könnyebbfajta, előfordul ugyan, többnyire a vagyontalan proletárok részéről, akik nemcsakhogy nem bírják, de nem is akarják megkülönböztetni a másét az övéktől, úgy gondolkodván, hogy hiszen a másnak még úgy is marad, nekik pedig joguk van a máséhoz, minthogy szegények; de ha a hatóság tetten éri az illetőt, az méltó sőt néha kegyetlen büntetésben részesül: becsukják a községi karcerbe16 hatósági közegek (rend-, csendőrök) jól kipróbálják a bőrén a markuk erejét meg a kardlapjukat úgy, hogy a községi épületen kívül is hallani az áldozat jajgatását; ugyancsak ily kurtán-furcsán bánnak el a részegség, vere-. kedés miatt bekerült bűnösökkel. S ha ez eljárás humánus és szabadelvű érzelmeinknek nem is felel meg, az tagadhatatlan, hogy néha egyedül hatékony és eredményes eszköz az illető megjavítására. A községháza a nyilvános élet középpontja. Itt gyűl össze a kupaktanács (községi képviselőtestület), mindegyik tagja méltóságának teljes tudatában. Persze ezeken a gyűléseken - mint az már rendesen történni szokott - többnyire a falusi potentát17 a jegyző akarata érvényesül; pipogya bácsit választat meg bírónak s ennek elnöklete alatt sok mindenfélét keresztülvihet („apóka, podpístye!"). Az áll. és közs. adók elég súlyosak, ha nem is akkorák, mint Békéscsabán.18 Az új (koalíciós) adótörvény különösen a kisbirtokosokat sújtja szinte elviselhetetlen teherrel (a nagybirtoknak és a proletároknak kedvez). Sok pénz kellett az áll. iskolai épületek és a községháza felépítésére. A képviselőtestület a község szépítésére is tesz valamit: a piacteret ki akarják köveztetni és befásíttatni, a piac közepén lévő gödröt kitöltetni, vágóhidat építtetni stb.; persze ezek egyelőre csak „pia desideria",19 de már eddig is tettek valamit: a nagyközség szép, egyenes utcáit elnevezték (Rákóczi-, Széchenyi- utca stb. névvel) és csinos érctáblácskákkal jelezték (szebbek mint Pozsonyban), az állatvásárok számára a községen kívül külön állást készíttettek stb. Csak az utcai járóhelyeket nem bírták eddig nemhogy kiflaszterozni (ahogy akarták), hanem kitéglázni sem s télvíz idején megesik, hogy a piactéren levő pocsolya érvízzé dagadva, elviszi a pallót s lehetetlenné teszi a közlekedést. Ezek falusi mizériák, bár több igyekezettel lehetne rajtuk segíteni egy még oly szegény községnek is, nem egy Medgyesegyházának.

Szólnunk kellene a nemzetiségi viszonyokról is. Az eddigiekből is kiviláglik, hogy nálunk a tót népnél nemzetiségi öntudat és így nemzetiségi kérdés igazából nincs, egyenes ellentétben azon vázolt körülménnyel, hogy a társadalmi osztálytudat meg viszont nagyon erős a mi parasztunkban s büszkén vallja: Proletarius sum20. Érdekes pl., hogy a tót képzeletvilágában úr csakis magyar lehet (még ha a saját fia is). E gondolkozás természetes azon vidéken, ahol a paraszttal (lelkészén kívül) egy nadrágos sem beszél tótul. Hogy mennyire előrehaladt a magyarosodási folyamat, ezt igazolja az, hogy még az Apponyi-féle iskolai törvény21 végrehajtása sem okozott visszahatást, amelynek értelmében -mint láttuk az egyetlen anyanyelven tanított tárgyat, a vallást is magyar nyelven tanítják, holott pedig tudjuk azt, hogy az egyházi tér az, ahol mégis a legkonzer-vatívebben ragaszkodik a nép nálunk is, Békéscsabán is a régihez. Ugyan egykét módosabb gazda és ker. kereskedő járatja a Budapesten megjelenő ,,Slo-vensky Tyzdenník"-ot, de ez szórványos jelenség és nem érinti általános tételünk helyességét. Hogy a dolgok ily jól festenek, ebben mindenesetre jelentékeny érdeme van azon helyes, tapintatos eljárásnak, hogy nálunk a nemzetiségi ügyet nem kezelik szolgabírák szuronyokkal, hanem igenis a közigazgatási hatóság (a jegyző igaz ref. magyar ember) nem avatkozik a nyelvi kérdésbe és így nem mérgesíti azt el.

A képviselőválasztás képe nem mutathat fel különleges vonásokat. A választás napjának jóval előtte a kortesek (rendesen a kormánypárti jelöltéi) lefoglalják a vendéglőket, van potya-ivás, szavazatfogdosás, programbeszéd, közbe fel-felhangzik a Kossuth-nóta dallama (amelynél jobb kortesnótát nem ismerek). A választás napjának reggelén különvonat szállítja a szavazókat Új szentannára, ott bezárják őket valami vendéglőbe, mint egy akolba s úgy szállítják őket az urna elé, a gyengébbek kedvéért a kortesek még a szavazási terem küszöbén is fülébe sugják egyeseknek a jelölt furcsa sváb (tehát kótyagos főnek nehezen megtartható) nevét. A polgárok 1906-ig a szabadelvű jelöltre szavaztak, azonban ekkor lelkes 48-asok lettek s negyvennyolcas követet küldtek a Házba. A szocialista jelöltre igen kevesen szavaztak, természetes, hiszen a proletártömegek eddig kívül voltak az alkotmány sáncain. A román nemzetiségi jelöltre tőlünk nem szavaztak. A választási hangulat most (1910 május) nagyobbrészt a szociáldemokrata jelölt mellett, aztán a függetlenségi párt Justh-féle iránya, végül a nemzeti munkapárt mellett nyilatkozik.

A szövetkezeti ügy is gyökeret vert községünkben. 1899-ben (márc. 26.) alakult meg a „Medgyesegyházai Hitelszövetkezet mint az (1898. évi XXIII. t.-c. alapján alakult) Országos Központi Hitelszövetkezet tagja" s 1901-ban (április) létesítették a „Medgyesegyházának és vidékének fogyasztási és értékesítő szövetkezetét" (a „Hangya" kötelékében). Az utóbbi részvényesei a helybeli és vidéki kisgazdák, iparosok és munkások, célja: megtörni a zsidó kereskedők egyeduralmát. S eleinte úgy látszott, mintha a Szövetkezet szolid árúi és árai ártottak volna azoknak, de csak egyideig és csak látszólag, mert 1. a mi népünknek nincs meg az az összetartó ereje, ami pl. a zsidóknak vagy a németeknek, hogy első sorban is magáét pártolná, vesz, ahonnét megszokta és ahol olcsóbb (mégha rosszabb is) az árú; 2. a leggondosabb ellenőrzés sem képes kiküszöbölni azt a hátrányt, amelyben a Szövetkezet magános ember üzletével szemben van: hogy t. i. amíg a magános tulajdonos és felesége - mégha ez nagyságos asszonynak hivatja is magát - maguk néznek mindennek utána és maguk ülnek a pénztárnál; ellenben a Szövetkezet kénytelen fizetett üzletvezetőt alkalmazni, aki - hiába - sohasem viselheti a szívén a Szövetkezet felvirágoztatásának ügyét, hisz abból neki nincs különös haszna. További baj, hogy a Szövetkezetnek sok a behajthatatlan követelése a vevőknél. Amit a vas-, fűszer-, stb. kereskedés nem bírt megadni: a nyereséget, azt remélték elérni a tavaly felállított vendéglővel, de bizony ez sem veheti fel a harcot a csupa zsidó kocsmákkal. Tehát a Szövetkezet pang.

Sokkal örvendetesebben fejlődik a Hitelszövetkezet. Elnöke az ev. lelkész, igazgatói a parasztgazdák és egy-két iparos. Kölcsönt csakis részvényesek vehetnek fel, egy részvény ára 60 korona. Az üzlet a Központ közvetlen felügyelete alatt áll és így a zsarolás kétszeresen kizárva: egyrészt vezetőinek erkölcsi biztosítéka, másrészt a központ ellenőrzése folytán. Nagy előny más pénzintézetekkel szemben, hogy Szövetkezetünk a nevezett törvénycikk értelmében bélyegmentességet élvez. A szövetkezet elég jól áll és mily áldásos hatást fejt ki egy olyan faluban, mint a mienk, azt bizonyítani felesleges. A nép fölös filléreit gyümölcsözően elhelyezheti, így takarékossági szelleme erősbödik. Ha gazdaságában, háztartásában befektetést akar tenni és nincs készpénze -se kórtünet nemcsak Széchenyi „Hitel"-ének idejében volt általános - ingatlanára vagy kezesekre kap kölcsönt tisztességes feltételek mellett; holott, ha a kisember a csekély összeget a városban veszi fel, hát amire hazatér, tudvalevőleg az összeg felét levonják neki a bankban különféle címen. S a gazdasági fontossággal egy sorba tehető az erkölcsi nyereség, mit az egyesülés teremt. Szövetkezetünknek nem is igen árthat az a fiók-bank, amelyet egy klikk hozzánk Aradról becipelt. Egyéb fontosabb szövetkezeti mozgalom nincs. Az ,,Úri-kaszinó" misszióját nem szükséges méltányolnom (isznak, kártyáznak benne). A földmíves munkások szövetkezetét, mint említettem, bezárták. Gazdaszövetkezetnek csak a megalapításán fáradoznak, de a gazdák között nem oly erős az összetartás, mint a munkások között s eddig a gazdák egyesületét sem a lelkésznek, sem a jegyzőnek megteremteni sem sikerült, pedig a szervezett munkásokkal szemben egyedül ez vehetné fel sikeresen a harcot. A Népkönyvtár kulturális hatásáról szintén nem kell megemlékeznünk, mivel az legnagyobb részben régi regényeket tartalmaz és csak kevés ismeretterjesztő művet.

Előttünk egy alföldi községnek talán homályos, de mégis való (reális) rajza. Tárgyalásunk folyamán természetszerűleg a legtöbbet foglalkoztunk a néppel (parasztsággal), nemcsak mert ez számban, értékben a falu legfontosabb elemét képezi, hanem azért is, mert ez mutathat fel legtöbb speciális vonást. E nép társadalmi és gazdasági rajzában különösen két vonást domborítottunk ki, vagy legalább is szerettünk volna kidomborítani. Az egyik az, hogy ez a nép nem oly konzervatív és elmaradott, mint más, hogy a nép lelkében erős csaták dúlnak egyrészt az apák konzervativizmusa, másrészt a fiúk forrongó szelleme között. A régi eszményektől, hittől, nyelvtől stb. különösen a proletárság (a legnagyobb számú népelem) körében sokan kezdenek elfordulni, de azokat jobbal nem pótolják. Persze, ez a bomlasztó hatás a társadalmi rend és a hagyományok súlya alatt külsőleg, positive még nem igen érvényesül, de félős, hogy ez a nyugalom csalóka s pillanatnyi. Ez anarkizmus adja meg a nép egyik markáns vonását.

A másik jellemvonása e népnek, hogy szorgalmas, tehetséges, alkotásokra, fejlődésre képes. Ezt igazolja az, hogy a község mindig épül, nagyobbodik, szépül, az egyházi és a szövetkezeti élet terén is alkot, művelődik, szóval halad a népjólét felé. És így van ez az Alföld számos más helységében. És e tény egy nagy feladat elé állítja különösen a nép vezetőit. Azonban ennek vázolása előtt egy lélektani törvényre kell figyelnünk és ez az, hogy habár a néplélek minemű-ségét, fejlődését külső (gazdasági és történelmi) tényezők erősen meg is határozzák -se tényezők hatását sem megsemmisíteni, sem közvetlenül csökkenteni nem áll hatalmunkban - mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy a nép szellemét, közvetve a nép ideológiájára való ráhatás útján, tanítással, értelméhez mért felvilágosítással alakítani, irányítani igenis lehet. Tehát teljes erővel és határozottsággal bele kell nyúlnunk a nép forrongó leikébe s ezt a forrongást sem megakasztani, sem eltagadni nem lehet, vagyis minden melléktekintet nélkül, őszinte humanizmussal kell a nép kulturális és gazdasági (lelki és testi) haladását tőlünk telhetőleg előmozdítani, neki minden ügyében hű és bizalmas tanácsadója lenni, őt a józan erkölcsi világnézet útján megtartani, illetőleg arra rávezetni, és akkor a nép lelkében szunnyadó nagy átalakulási folyamat nemhogy veszedelemmel járna, hanem csak hasznot jelentene az egyházra nézve is. Vagy pedig - de erre nem szívesen gondolok - nem mozdulunk meg a tizenkettedik órában sem, megelégszünk a legszükségesebb hivatalos teendők gépies elvégzésével és ölbetett kézzel nézzük, mint pusztul a protestantizmus szabadelvű egyháza és népünk egyaránt. Tertium non datur22. Ha a protestánsok hűek akarnak lenni hagyományaikhoz, szellemükhöz, úgy csakis az előbbi utat választhatják.

És most, hogy munkámnak végére értem, engedjék meg nekem, hogy elhagyjam a tisztán tárgyilagos hangot, amelyet az utolsó előtti szakaszig kíméletlenül alkalmaztam, s még egy pár alanyi megjegyzést csatoljak fejtegetéseimhez. Magam érzem a legjobban dolgozatom gyengéit. A rajz, melyet nyújtani akartam, talán néhol homályos, másutt a kelleténél élesebb vonásokkal kidomborított és sötétebb. Minták nélkül, teljesen magamra maradtam, dolgoztam. A nép és élete iránt érzett őszinte érdeklődés adta kezembe a tollat, mert én szeretem, minden hibája mellett is szeretem a népet, amelyből való vagyok! s úgy tartom, hogy ez minden leendő néplelkésznek is legszebb kötelessége. Ha jelen dolgozatommal csak némileg is sikerült hallgatóimban (olvasóimban) felébreszteni, illetőleg fokozni az érdeklődést a nép dolgai iránt, úgy annak igényei bőségesen ki vannak elégítve.

(Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Szabó Ferenc)

Jegyzetek

1. Zsilinszky Károly evangélikus teológus; Medgyesegyháza első evangélikus lelkésze, Zsilinszky Endre fia. Teljes szövegében újra közreadóit, nagy forrásértékű dolgozatát az utókor már-már elfeledni látszott. A fiatalos lendülettel és magabiztossággal, nagy realitásérzettel és nyitottsággal készült községszociológia 1910-ben született, s az alábbi, hosszú című, szerkesztő megjelölése nélküli 568 oldalas kötetben jelent meg: SZÉKÁCS EMLÉKKÖNYV. Székács József születésének százéves, a Gyámintézetnek félszázados, a Theol. Akadémiának harmincéves emlékünnepe alkalmából közzéteszi a magyarhoni ágostai hitvallású evang. keresztyén egyetemes egyház theol. akadémiájának (Pozsony) Székács József-köre. Pozsony-Budapest, 1912. Homyánszky Viktor cs. és kir. udv. könyvnyomdája. A „Medgyesegyháza nagyközség társadalmi és gazdasági rajza" című tanulmány a 432-466. oldalon szerepel. A dolgozat újraközlésénél csak a legszükségesebb szómagyarázatokat adjuk, s az idegen szavak írásmódját változtattuk meg a mai gyakorlat szerint. A helyesírás egykorú sajátosságait változatlanul hagytuk. Zsilinszky Károly legfőbb forrásai a családban szerzett, zömmel nyilván szóbeli információk és a saját személyes megfigyelései, tapasztalatai voltak. Nagyon lényeglátóan, jól szerkesztve állította össze munkáját. Az olvasó a kiadvány más dolgozataival összevetve észreveheti, hogy Zsilinszky Károly a dátumok tekintetében egy vagy akár több évet is tévedett olykor-olykor, rosszul ítélte meg a szlovák nyelvű kultúra erejét és folyamatosságát. Ténybeli hibáit sem javítottuk, általánosabb vélekedései pedig korjellemzőek. Feltűnő a fiatal szerző differenciált társadalomszemlélete, az egyes rétegek és csoportok szociális jellemzőinek, életmódjának, életvitelének sokszínű visszaadása, a hatalmi és politikai szerkezet fő összetevőinek kiemelése és kritikai értékelése. Mély hivatástudatát dicséri, hogy a korszerű evangélikus egyház szerepét és felelősségét nagyon világosan látja a társadalom felemelésében.
2. Ultramontanizmus: szélsőséges római katolikus törekvések.
3. Szociológia: a társadalom és annak összetevői szervezetével, életével foglalkozó tudomány. Magyarországon a századfordulón erősödött föl iránta az érdeklődés az értelmiség körében, kifejezetten a polgári reformszándékok jegyében.
4. Tagozás: helyesebben a megvásárlásra kerülő kincstári föld parcellázásának (kisebb birtokrészekre osztásának) engedélye.
5. Millieu-elmélet: a környezet átformálja az élő szervezetet, alkalmazkodást hoz magával.
6. Patriárkális: hagyományos, régimódi.
7. Toalett: divatos női ruházat.
8. V.ö. Szeberényi Lajos Zsigmond: A parasztok helyzete Magyarországon. 37. o. (Zsilinszky jegyzete.)
9. A Népszava a szociáldemokrata pártnak elsősorban a városi munkásság és kispolgárság részére kiadott napilapja, a Világszabadság a szociáldemokraták földmunkás hetilapja. Medgyesegyházáról Moravszki Mátyás volt ismén szocialista vezető, akinek a Friss Újságban történt szerepeltetéséről Zsilinszky említést tesz.
10. A helyes megnevezés: a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége medgyesegyházi csoportja.
11. Jelzálogadósság: az ingatlanra „ráterhelt" adósság.
12. Szemárak: a szemesgabona árai.
13. Ököritői haláltánc: országos visszhangot keltett tűzeset, amikor mulatozó fiatalok tömegesen égtek meg egy kigyulladt pajtában, a súlyos gondatlanság következtében.
14. Írásbeli nyilatkozat vegyesházasságok kötésekor a születendő gyermekek vallásáról. Zsilinszky itt az ev. egyházhoz való hűtlenség bizonyítékaként említi.
15. Latin szólás: Az egyháznak mindig az élen kell lennie.
16. Karcer: fogda.
17. Potentát: hatalmasság, hatalommal bíró személy.
18. Az állami adó mértékét az állam, a községi adó mértékét a községi képviselőtestület szabta meg.. Lásd Szeberényi Lajos Zs. im. 41. oldalán a tanulságos statisztikát. (Zsilinszky)
19. Pia desideria: kegyes óhaj, kegyes kívánság.
20. Proletarius sum: Proletár (szegény ember) vagyok.
21. Az 1907. évi 26. és 27. törvénycikkek.
22. Tertium non datur: Harmadik lehetőség nincs. (Latin szólás.)