Előző fejezet Következő fejezet

Várostörténet


Németh Péter

Nyíregyháza a középkorban — Két megközelítés —

 

A középkori Nyíregyháza határa nem azonos a maival. Pontos rajzát az az 1471. évi határjárás adja, amelyet az oklevél teljes latin szövegével és részbeni magyar fordításával az 1987-ben megjelent városmonográfiában adtunk közre. Eszerint az akkor már mezővárosnak is titulált település északon Királytelekkel, Keresztúttal (Kótajjal), keleten Pazonnyal, Orossal, Nagykálióval, nyugaton Simával, Bűddel és Lökkel volt határos. Azaz a mai Nyírestelek, Borbánya még nem volt a településünk része, Rozstelek a Bátoriak és a Kállaiak között vita tárgyát képezte, egyedül Mandtelke (a mai Manda őse) volt az elismert határon belül. Ez a kép öröklődik át 1753-ra, a helység betelepítésének az évére is, amely eléggé furán néz ki: a kb. 36 000 magyar holdnyi határ keleti végének közepén helyezkedik el Nyíregyháza, míg tőle É-ra, DNy-ra és Ny-ra irdatlan nagyságú területek vannak, látszólag népesség nélkül. A mezőváros és határának ez a torz képe magyarázatra szorul, s ma már meg is tudjuk mondani, miért e fura alakzat?

Szatmár megye középkori települési hálózatának írásakor egy kiegészítő adattal láttam el minden máig fennálló falut: az 1892. évi Helységnévtárban található kataszteri holdban megadott határnagysággal. Erre az időre ugyanis még nem történt meg a faluhatárok átszabdalása, egyes földdarabok ide-oda helyezése. A jobbára középkori falusűrűségét megőrző Szatmárban a legkisebb középkori falunagyság 500 kataszteri holdra, az átlagos 1500 holdra tehető. Ez volt az a faluméret, amelynek határát egy közepes népességű, vagy annál kisebb lélekszámú faluközösség meg tudta művelni. Ha ennél nagyobb, vagy többszörös nagyságú faluhatárral van dolgunk, biztosak lehetünk abban, hogy ez esetben a falu újkori határát egy-egy elpusztult, vagy lakóitól elhagyott középkori település gyarapította. Ha ezt a nyíregyházi méretek nyelvére fordítjuk, akkor a kb. 27000 kat. holdnyi határban kb. 18 átlagos méretű falu helyezhető el! Nos, ennyi falu, vagy településképződmény okleveles forrásokkal nem igazolható, de ha a régészet eredményeit is figyelembe vesszük, már közelítünk az egykori valósághoz. Természetesen az sem elhanyagolható, hogy a város Keresztúttal érintkező része ekkor még sűrű őserdő volt, s nem ismerjük a Bűddel, Lökkel érintkező, ma Nagycserkeszt alkotó határrészlet egykori földrajzi viszonyait.

Ha É-ról K felé haladunk, az alábbi Árpád-kori falvak létezését ismerjük. Az 1987-es monográfia utóéletéhez tartozik az a tény (s erről a Levéltár Margócsy Józsefnek dedikált Évkönyvében adtam számot), hogy sikerült a Szentemágócs nembeli Szabolcsi család nyíregyházi birtoklásának a kezdeteit felderítenem. Eszerint az oklevelekben említett, az 124l-es tatárjáráskor elpusztult Ekölcs falu a város mai repülőterén volt Szarvas-sziget helyén állt, amelynek emlékét a repülőtér és az erdő között az Érpataki (VIII. sz.) főfolyás kanyarulatában fekvő Sziget utca őrizte meg. Ebből következik, hogy Nyír falu is hasonló sorsra jutott 1241-ben, s ennek emléke a nevéhez tapadt -egyháza utótag, amely kéttagú névvel 1326-ban vonul be a történelembe városunk elődje. Ekölcsöt -miután abban az időben még nem volt kötelezően előírt előzetes régészeti kutatás- a repülőtér építése semmisítette meg, itt már alig lesz mód bármit is fellelni. Annál inkább ettől keletebbre, a mai Igrice környékén. A szintén 1241 táján puszta település nevét egy 1325. évi oklevél tartotta fenn, ám hogy az Árpád-kori királyi mulattatok faluja pontosan hol is feküdt, azt majd az új városmonográfiához szükséges régészeti terepbejárás fogja eldönteni. Ettől DK-re, Igrice és Nyíregyháza között feküdt egy 1420-as oklevél szerint Oros határán belül Kistelek, amelyet a pazonyi nemesek használtak jogcím nélkül. (Nem azonos a mai Kisteleki szőlővel, mert az egy 1427. évi oklevél szerint már a vásároskállói határon belül állt.) Pontosabb helyét a II. József-féle I. katonai felmérés rögzítette. Még pontosabb fekvését a TESCO helyén folyt régészeti kutatás állapította meg, amikor ott egy Árpád-kori falura bukkantunk. Ez is a tatárjáráskor pusztult el, a falu eredeti neve a XV. század elejére már elhomályosult, az emberi emlékezet csak annyit őrzött meg, hogy az valamikor lakott hely volt, s ezért kapta a Kistelek semmitmondó nevet.

A mai Nyírjes, a középkori Nyíresteieke az 1427. évi oklevél szerint már Vásároskálló (azaz a mai Nagykálló) területét alkotta. Ettől délebbre, a településünk K-i határvonalán Ros rétje a XV. sz. második harmadától -mint említettem- vita tárgyát képezte a Bátori és a Kállai családok között. A Kállay-levéltárban fennmaradt nagyszámú oklevél szerint ennek kezdete 1421-re vezethető vissza, arra az évre, amikor Zsigmond király Kállai Lőkös fia: Miklós fia Jánost és rokonait új adomány címén összes birtokaikban megerősítette. Ezzel pedig együtt járt a birtokba iktatás is, amelynek az összes szomszéd ellentmondott. Köztük természetesen a Bátoriak, akik a Vásároskálló és Nyíregyháza között fekvő prédiumok egynémelyikét magukénak tudták, de a Kállaiak felvetették az új adományok közé. Tiltakozásukat 1433-ban is megismételték, amikor a határ Bűdtől (azaz a mai Tiszavasváritól) visszafelé számított Recskeztelekét, Szilastelekét és Mandát érintő vonala miatt emeltek szót. Valamiféle megállapodás ekkor biztosan létrejött, mert 1463-ig okleveleink hallgatnak. Ez évben viszont a Bátoriak panasza szerint Nyíregyháza és Mand, Szilas puszták szántóföldjeit, amelyek be voltak vetve, a Kállaiak újból felszántották, bevetették és erőszakkal maguknak foglalták el. A panasz jogosságát a tanúk elismerték, ám csak 1470-ben kötelezik a Bátoriakar arra, hogy ötvened magukkal esküdjenek meg a fenti ügyben. Közben -1466-ban- ismételten a Kállaiakat iktatják Rozs, Szilas és Mand birtokába. Erre a Bátoriak erőszakkal vágtak vissza: a Kállaiak Lök birtokából a Boziás nevű szántóföldet Nyíregyházához csatolták, a szénájukat elvették, és a többi... Nyilvánvaló volt tehát, hogy a két családnak, amely ráadásul rokonságban is volt egymással, meg kell egyeznie. Erre 1471-ben került sor, amikor május 5.-én a szentjobbi (Bihar m.) konvent előtt egyezséget kötöttek Nyíregyháza, Oros, Nagykálló, Rozstelek, Mandteleke, Szilasteleke, Sima és Kerékkovácsteleke birtokok és puszták határvonalára, azt előzőleg bejárva. A határjárásból kitűnik, hogy a Bátoriaké lett Nyíregyháza mellett Mandtelek, Szilastelek és Kerékkovács, míg a Kállaiaké Nagykálló mellett Rozstelek és Sima. Érdekes, hogy a határvonalon fekvő Bányatelke (a mai Borbánya őse) ekkor nem kerül említésre. Ezzel egy 44 éves vita zárult le, Nyíregyháza határa Orostól Mandáig, egészen az újkorig a fenti formában rögzült.

A bizonytalanság a város D-i határvonalának a folytatása körül van. Sajnos, még nem állt módomban a Kállay-oklevéltárban két példányban is fennmaradt 1471. évi határjárást eredetben látnom, mert ez talán közelebb vinne néhány helynév biztos olvasásában. Ilyen pl. az 1433-ban először leírt Rechkezteleke, amely az 147l-es oklevél átiratában Kisrekeske alakban fordul elő. Minek olvasható? Rekettyének ? Rekesznek ? Hasonló a már említett Boziás, amelyet Bodzásszernek, Boziásszérűnek is olvastak, olvasnak. Fontos volna rögzíteni Szunyortelekének a helyét (temploma is volt az Árpád-korban!), amely a középkori Nyíregyházával érintkezett, s amely földterületet a megtelepítés, azaz 1753 után a nyíregyháziak vettek bérbe, mint legelőt.

Ami biztos: 1471-ben Nyíregyháza Ny-i határán belül még nem létezett Cserkeszpuszta. De a mai Tiszavasvári részét képező Szentmihály sem, amelyről tudjuk, hogy éppen a Kállaiakkal történt megegyezés után telepítették a Bátoriak Bűd földjére. Összefoglalva: ma már igazolni tudjuk, hogy a XV. Században feltűnő puszták, mint Rozs, Mand, Szilas és a többi, az Árpádkorban önálló falutelepülések voltak. A tatárjáráskori pusztulásuk után részben Nyíregyháza, részben Nagykálló határába olvadtak, majd -véleményem szerint-a XV. Század elejétől ismét benépesültek. Pontosabban: lakott helyek lettek, egy-két jobbágycsaláddal, erre lehet bizonyság az a tény, hogy területükön földművelés folyt. S ez a folyamatosság megmaradt a kora újkoron át, mert különben az 1753-ban s a következő években érkező betelepülők nem vehették s hagyományozhatták volna át e puszták ősi neveit. S hol van a többi elpusztult falu? A feltételezett 18-ből legalább még 3-4? Szerintem azok is megvannak, csak e névtelen helyeket még a régész nem kutatta fel. Nyíregyháza új monográfiájának 2006-ra tervezett megjelentetése jó alkalmat teremt ez adósság törlesztésére is.

* * *

Lehet azonban egy másik, földrajzi aspektusú megközelítése a várostörténetnek. Ennek alapján szeretném megvilágítani a mai városterületen volt települések - köztük Nyíregyháza - kialakulását.

Köztudott a város földrajzával foglalkozók körében, hogy Nyíregyháza területén három, É-D-i homokvonulat, másképp buckasor volt még a múlt század elején is érzékelhető. Az egyik, a Ny-i mentén Császárszállástól É-felé egy összefüggő mocsaras tavakból álló vízfelület volt látható, amelyet az Éralja, az Eletó, a Kettős-tó és Szarvas-sziget alkotott. Ezt a mélyedést használták ki a nyírvíz-szabályozáskor, amikor az Érfolyónak nevezett mesterséges főcsatornát kialakították. Megtelepedésre különösen a Szarvassziget környéke volt alkalmas, s nem véletlen, hogy a szabolcsi vár egyik várjobbágy faluja itt alakult ki Ekölcs néven. A tatárjáráskor (1241-ben) elpusztult település azonban a XIII. század végére ismét lakottá vált, mégpedig Nyíregyháza néven települt újjá, a Szentemágócs nembeli Olaszi vagy Szabolcsi család jóvoltából. Majd azok kihalása után a nőági rokonok kezén tűnik fel, s jut a Perényiek birtokába a XIV-XV. sz. fordulóján, hogy azután végleg beleolvadjon a tulajdonképpeni Nyíregyházába, a Bátoriak birtokába.

A másik buckasor a mai Nyíregyháza belvárosán át húzódott. Ennek mentét is tavak szegélyezték, amelyeket a XIX.-XX. sz. városrendezése számolt fel. A két legnagyobb vizes hely a Szénapiacnál, a mai Benczúr- és Bessenyei terek helyén volt, összefüggően, s az Orosi és a Pazonyi utak közötti részen, a mai Bujtos területén. De a belterületen máshol is voltak tavak, pl. a mai Csipke és a Virág utcák Kígyó utcáig terjedő, 1754-ben Tabánnak nevezett területén, ez utóbbit az 1770-es összeírásban a Kis Tó néven említik. 1849-ben csapolták le a Bujtost, 1851-ben vezették le a Kert utcai mocsár vizét a Bujtosba az Inczédy soron ásott árokkal. 1853-ban történt meg az Eralja szabályozása és felosztása. 1899-ben a régi Salétromszérü helyén kialakították a 600 m. hosszú és 60 m. széles Károlyi és Dessewffy-tereket, míg a Selyem utcának a Zöldség piac (ma: Szabadság tér) felé kiszélesedő öblét -ahol szintén tó állt- csak a 70-es évek végén, a Váci Mihály Művelődési Központ építésekor számolták fel. Nos, ebből nyilvánvaló, hogy a tulajdonképpeni középkori Nyíregyháza eléggé szűk térre korlátozódott: ha a település középkori templomától, a mai ref. esperesi hivatal épületétől indulunk ki, akkor É- felé az Egyház utca vége, a mai Október 23.-a tér volt a faluvég (itt kerültek elő az Irodaház építésekor a XVIII. század eleji, kuruckori pestises temető sírjai, tehát a faluszélen), D-felé a mai Szarvas u. és a Benczúr tér közötti magaslaton települhettek meg, egy XVI. századi jobbágyház szemeskályhái a Nyírvíz-palota építésekor láttak napvilágot. Hogy erre az É-D-i tengelyben húzódó utcasorra volt-e merőleges utcasor, ez a forrásokból nem derül ki. (A Betlen-utca posta előtti szakasza, illetve az Iskola utca már az újkori városrendezésnek köszönheti a létét.) Az pedig, hogy a mai Városháza őse lett volna a Bátoriak uradalmi központja, teljesen légből kapott. Az igaz, hogy Nyíregyházán is officiálisok felügyelték a jobbágy munkáját, s bizonyos, hogy itt tartózkodásuk alkalmával valahol lakniuk is kellett, de a falu a bátori, a XVI. századtól az ecsedi uradalom részét alkotta. Bizonyára önálló majorsággá (de nem uradalommá!) a földesúri gazdálkodás átalakulásával lett, ám akkor is csak egy majorházat a csűröskerttel és a hozzávaló akiokkal írnak össze (1638), amelyhez 1 tiszttartó, 1 pallér, 1 majorgazda, 2 béres, 1 csordapásztor és 3 szegény koldus tartozik. Az 1752-es összeírás szerint a település „Délrül való végin méltóságos őexcellenciája Major Háza, kívül az árkon" (Pro memória. Nyíregyházi összeírások (1752-1850). Szerk..: Kujbusné Mecsei Éva. Nyíregyháza, 2003. 30). Bizonyos, hogy ott volt az korábban is, az árkon, azaz a település belterületének határán túl. Már ekkor megjegyzik, „ezen faluban annyi puszták vadnak, ha száz vagy két annyi jobbágy származnék is e faluban, mind elég helyet, ahoz való elegendő földet és kaszáló füvet is adhatnának nekiek, mivel bőséges helyű, mezejű falu ez" (Károlyi IV, 328). Ugyancsak itt kell eloszlatnom azt a legendát, amely szerint a mai Honvéd utca elődjében, a Serház utcában állt volna a az 1421-ben említett serfőzde. Egyetlen korai, már az újjátelepítés utáni időkben készült összeírás sem említi ezt az utcát, mint ezt Nagy Elek véli.

Visszatérve eredeti gondolatmenetünkhöz: a várostól É-ra, a mai Korányi Frigyes (egykor: Kemecsei út) mentén húzódó homokbucka-sor K-i felén volt, s van még ma is a legnagyobb lápterület, az Igrice. Bár 1884-ben lecsapolták, ez az egykori medermaradvány a város egyik legmélyebb pontja, ide fut össze a térség összes talajvize. A középkorban az egykori patak K-i oldalán az ember is megtelepedett, mégpedig a városhoz közel, a mai TESCO területén állt Nagyteleken -melynek tulajdonjogát a pazonyi nemesek maguknak követelték a XV. század elején-, s tőle északabbra, Igrice faluban, ahol a tatárjárás előtt a szabolcsi várhoz tartozó mulattatok, az ú.n. igricek éltek. A buckasor Ny-i oldalán is tavat találunk, a város életében oly nevezetes Sóstói, de ezt a középkorban erdő vette körül.

A város DK-i részén három tavat említenek a forrásaink, közülük kettő napjainkra tűnt el: az Örökitó- vagy Csárda-tó az egyik, a Sápa-rét a másik, és az időnként víz alatt álló Nyírjes-tavak a harmadik. Az első és a harmadik vízállás a középkori forrásokban is szerepel: ha nem önálló faluként, de olyan helyként, ahol földművelés folyik, s emberek laknak, azaz szállások voltak. E tó vonulatnak a folytatása a rozsréti és császárszállási rétek, vizenyős helyek, amelyek eredetileg tavak voltak, s csak később mocsarasodtak el, majd váltak rétekké. A város DNy-i részén nagy kiterjedésű löszös, fekete homokkal váltakozó agyagos fenekekkel, úgynevezett deflációs mélyedésekkel találkozunk, ahol a homokbuckák már elsimulnak. Nem véletlen, hogy a középkori Nyíregyháza itt fekvő szomszédját is Simának nevezték - írja dr. Nagy Jenő, Nyíregyháza természeti viszonyainak első összefoglalója 1924-ben, bár ezért a nyelvészek őt nyíltan megfeddenék, mert a településnév szerintük a Sima személynévből keletkezett. Az ezekhez tartozó két nagy tómedence a Nagyszík vagy Nagyszék, a másik a Nagylapos.

Már tavaszi előadásomban utaltam rá, hogy Kurucz Katalin kollégám a Nyíregyháza-Rozsrétszőlő 25. sz. lelőhelyen, az M3-as autópálya előzetes régészeti kutatásakor, a közelmúltban pedig az Ipari park területén olyan Árpádkori telepmaradványokat tárt fel, amely alapján valószínűsíthette, hogy ezek a tatárjáráskor (1241) elpusztult Rozs falu helyét jelölik (Kurucz Katalin: Árpád-kori településnyomok Nyíregyháza határában. Studia Archaeologica IX. 353-9). Bár e falura vonatkozó korabeli oklevelet nem ismerünk, a XV. században feltűnő Rozstelek mégis ennek a nevét őrizte meg. Ha ez a feltevésünk helyes, akkor a többi, e korabeli telek mögött -így Mánd és Szilas- is elpusztult Árpádkori falvakat kell látnunk, amelyek felkutatása a régészetre vár.

A nyíregyházi határról -leszámítva az 1471-es, de csak a K-i, DK-i és D-i határrészletet bemutató határjárást- a már említett 1638-as uradalmi összeírás ad pontos képet. Eszerint „határok egy felöl a királytelekiekkel, lökiekkel, nánásiakkal, más felől Simaj pusztával, Kallóval vagy Borbély telekével, harangi pusztával, orosiakkal, pazoniakkal és keresztutiakkal vicináltatik; minden felől való határok bizonyos jegyekkel és hantokkal lévén meghatároztatván." Nos, ez eddig is ismert volt a kutatók előtt, amihez persze azt is tudni kell, hogy a nánási határba olvadt Szunyor falu alkotta ott a szomszédságot, a Borbélytelek alatt pedig a szerintem szintén Árpád-kori eredetű Bor falu húzódik meg, a mai Borbánya. Míg É-ról elindulva, Ekölcstől Igricén, Nagyteleken, Boron, Nyírjesen, Rozson, Mandán, Szilason át Simáig, Szunyorig, azaz a D-i határig bezárólag elpusztult Áprád-kori falvak szegélyezik a középkori Nyíregyháza határát, feltűnő lehet, hogy Ny-on, ÉNy-on ilyenekkel nem találkozunk. De tavakkal, vízfolyásokkal sem! Ha rápillantunk Frisnyák Sándor 1975-ben, Borsy Zoltán kutatásai nyomán szerkesztett térképére (Frisnyák Sándor: Nyíregyháza, a homokra épült város. Szabolcs-szatmár megyei földrajzi olvasókönyv. Nyíregyháza, 1975. 119), akkor a településhiány oka egyből kiderül: itt található a város területén a futóhomok egyik legnagyobb tömbje, amely a vízhiánnyal együtt megakadályozta, hogy az ember a középkor folyamán birtokba vegye.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet