Penyige Kulturális élete II.

 

Penyige, a balladás falu

A citeraegyüttes

A népdalkör

A honismereti szakkör

A furulyaszakkör

Sportélet Penyigén

A Helytörténeti gyűjtemény

Elfelejtett ízek nyomában

Részletek a Penyigei szótár-ból

Kulturális életünk része

Penyige, a balladás falu

A penyigei Szenke ma egy nyugodt, csendes víz. Nyaranta nem veri már fel a csendjét a „firidő" gyermekek vidám zsivaja, a mosó asszonyok sulykoló fáinak egyenletes csattogása, a kenderáztatók vidám nevetése, a csónakból vízbe ugráló fiúk csobbanása. Csak a horgászok ülnek a két parton, mereven szemlélve a vizet. Ők pedig a csendet szeretik.

A 20. század elején még révjárat is működött a Szenkén. Kellett, mert a vasúti hídon nem mehettek át gyalogosok a túlparti mezőkre. Márpedig a Vályi birtokra naponta járt át a falu népe munkára. A Szenkén mentek csónakon. A rév tavasztól őszig üzemelt. A révész Farkas Jánosné volt. Reggel átvitte a munkásokat, este hazahozta. Mindig rendjén mentek a dolgok, egy kivételével, aminek múlhatatlan emlékű tragédia lett a következménye.

1905. május 5-ének napfényes hajnalán gyors egymásutánban fordult a csónak a Szenke két partja között, szállította a munkába igyekvő falu népét, Ö tóra körül már unta Farkasné a sok, parton ácsorgó utast, végül rájuk szólt: „nem fogok itt veletek délig hajókázni, szálljatok be mind." A búzát tisztítani igyekvő kislányok a szúrókázó munkaeszközükkel együtt beszálltak a révésszel és egy Erdei Gyuri nevű epilepsziás fiúval összesen 15-en a rozoga csónakba. Állva is alig fértek el. A túl- és rossz elosztással terhelt csónakba befolyt a víz. A túlsó part előtt pár méterrel az eleje lesüllyedt, a benne lévők mind a vízbe estek, a felfordult csónak rájuk borult. Hiába tudtak úszni a gyerekek, a váratlanul bekövetkezett esemény olyan riadalmat keltett, hogy egymást is akadályozták a menekülésben. A szörnyű tusában 9 kislány belefúlt az akkor még több méter mély vízbe, 4 kimenekült, a révész és Gyuri szintén kiúszott, de a penyigei egyház anyakönyvébe bejegyzett következő halott május 8-án Farkas Jánosné, a révész.

Ahol a 9 kislány tragédiája történt

A halott kislányokat halászok hálóval szedték ki a Szenkéből. A hivatalos eljárások után mindenki hazavitte a maga halottját. Iszonyatos lehetett a gyász, a bánat az akkori Penyigé n melynek hatása, emléke ma is él az idősebb emberek lelkében. Élő tanú mamár nincs, a tragédia óta 95 év telt el. Emléküket hagyományként őrzi Penyig e népe és a kilenc gondozott sír.

Még a kései krónikást is zavarba ejti a korabeli adminisztráció pontatlansága, az egyházi és körjegyzőségi anyakönyvek eltérő bejegyzése. Egészen biztosra vehető, hogy a tragédiát a hozzátartozók elsőnek helyben, az egyháznál jelentették be és csak azután, talán éppen a temetés után a szomszéd községben lévő körjegyzőségen. így az iratok a dátumokat és az életkorokat illetően eltéréseket mutatnak, de szerencsére éltek még hosszú időn át a hozzátartozók, testvérek, akik tudták az igazat, s ami egyezik a penyigei egyházi anyakönyvben lévő adatokkal. Mi ezen indulunk el.

Besenyei Ida 13 éves, ev. ref. vallású, állása, foglalkozása —
apja: Besenyei János éjjeliőr
anyja: Szilágyi Anna háztartásbeli

Székely Ida 13 éves, ev. ref. vallású, foglalkozása: segítő cs. t.
apja: Székely József földműves napszámos
anyja: néhai Sólyom Borbála háztartásbeli

Varga Borbála 15 éves, ev. ref. vallású, foglalkozása: segítő cs. t.
apja: Varga László földműves
anyja: Demeter Erzsébet háztartásbeli

Bodnár Mária 14 éves, ev. ref. vallású, fogl. segítő családtag
apja: Bodnár Ferenc földműves napszámos
anyja: Nagy Erzsébet háztartásbeli

Szabó Gizella 13 éves ev. ref. vallású, fogl. segítő családtag
apja: Szabó Lajos földműves napszámos
anyja: Szabó Eszter háztartásbeli

Juhász Zsuzsanna (Ziza) 17 éves, ev. ref. vallású, segítő cs. tag
apja: Juhász Dániel földműves napszámos
anyja: Juhász Lidia háztartásbeli

Nagy Róza 14 éves, ev. ref. vallású, foglalkozása —
apja: Nagy Péter földműves napszámos
anyja: Virág Eszter bába

Végh Eszter 17 éves, ev. ref. vallású, segítő családtag
apja: Végh János földműves napszámos
anyja: Szabó Terézia háztartásbeli

Kondor Antónia 14 éves ev. ref. vallású, segítő családtag
apja: Kondor Mihály földműves
anyja: Edelényi Antónia háztartásbeli

Mindannyiuknál a halál időpontja reggel 5 óra, a halál oka: baleset vízbefúlás.

A kilenc sírt 40 évig az iskola tanulói, a honismereti szakkör ápolta turisták más tájakról is felkeresik. Újságok írtak róla, televízió, rádió dokumentálta a tragikus eseményt. Mi kár, hogy a korabeli sajtó viszont elferdítve tette közzé, megmásítva a helyet, az időt, a neveket, még a tragédia motivációját is. Az 1960-as évektől azonban egységesnek tekinthető a dolgok megítélése.

Van azonban valami, ami napjainkban még magyarázatra vár, ami megváltozott kultúránkban nem egészen világos a ma embere előtt. Ha lehet, ne vigyük tovább e tévedést a következő évezredre. Zavaró, hogy a tragédia megtörténte óta eltet 95 év alatt a tragikus esemény előzményeként ismert búza tisztítás fogalma ismeretlen, főként a városi ember, de a falusi fiatal előtt is. Emiatt sok félreértés, sok félremagyarázás történik. Amikor Penyigén, Szatmáron kívüli ember hallja a történetet rádióban, tv-ben, előadásban olvassa, hogy „a kilenc kislány búzát tisztítani indult az uraság földjére", nyilván azt hiszi, hogy szemes búzát tisztítottak, terményt válogattak, mint Hófehérke galambjai. Ez tűnik ki több reagálásból. Pedig nem erről van szó. Kicsépelt búzaszemet nem szokás kézzel válogatni, ezt elvégezte már a cséplőgép otthon a szérüskertben, ahol régen csépelni szoktak. Annál inkább nem lehet ilyenről szó, mert a tragédia időpontja májusban volt, olyankor a búza még csak zöld vetés, térdig ha ér.

 

Simándy József látogatása a penyigei temetőben 1994-ben

Ennek a 30-40 cm-es búzának még kalásza sincs, nem szemje. Bizonyíték a tévedésre egyik nagyvárosi dolgozat­ írónk sora: „Bizony, ha a kilenc kislány a gabonával jól terheli meg a csónakot, ez a ballada sohasem született volna meg." Már t.i. amelyik ezt az eseményt megénekli. Se a mezőre ki, se onnan vissza, se ők, se más nem szállított semmilyen búzát akkor.

Mi hát ez a búza tisztítás? A jól kezelt penyigei búzaföldön nem csak a búza fejlődött szépen, hanem a gaznövények sokasága is. Ez szennyezetté, értéktelenné, lomossá tette a búzavetést. Akkoriban a vegyszeres gyomirtás még nem volt ismert hazánkban. A legtöbb mezei munkát is kézzel végezték. A gyomnövények között volt egy különösen kellemetlen fajta: az acat, a nép nyelvén szúróka. Tüskés leveleivel magasra nőtt a búzával együtt. Aratáskor, amit régen szintén kézzel végeztek: kaszával, sarlóval, a marokszedők, a kévekötők karját, arcát ez a megszáradt acat fájdalmasan összeszurkálta. Ezért ezt a növényt minél előbb el kellett távolítani a vetésből. Kézzel nem lehetett kihúzni, mert szúrós. Kapával kivágni szintén nem, mert a búza sűrű vetés, sok búzatő is áldozatul esett volna. A leleményes szatmári ember maga készített búzatisztító eszközt, acatvágót, szúrókázót, amihez - takarékos ember lévén - felhasználta a kasza, a sarló letört darabkáját, ezt hosszú nyél végébe erősítette, s a búzasorok között menve, elmetszette vele az acat tövét, ami a tűző napon hamarosan elszáradt. Tehát nem a búzaszemet tisztították volna a lányok, hanem a búzavetésből a gyomot, amit itt búzatisztításnak neveznek.

A 9 kislány sírjának fém tábláit 1995-ben fejfákra cseréltük

Még ennél is zavaróbb és gyakrabban fordul elő forrásértékű munkákban is, hogy a kilenc kislányt „aratólányoknak" nevezik. Még a 20. századvégi kiadványokban (Szabolcs-Szatmár Megyei Útikönyv 111. oldal) is ez olvas­ ható. De ugyanezt találjuk a jeles és kiváló Szendrey Zsigmondnál is (A szatmármegyei nép költészete 1939.474. oldal). A téves információk ellenőrzés nélküli elfogadása vezet ide. Pedig csupán arra kellene gondolni, májusban még sehol nem aratnak Magyarországon, mivel a búza még zöld. Ezek a kislányok napszámosok voltak, akik alkalmilag verődtek össze erre az idénymunkára. Hiszen többségük még az ismétlő iskolába járt.

Az pedig már egyenesen elkeserítő, hogy a korabeli sajtó úgy az eseményt, mint a szereplőket és a helyszínt elferdítve, megmásítva, szinte „ködösítve" adja közre. A Szatmáron nyomtatott Heti Szemle és a Szatmárnémeti Ipari Hitelszövetkezet Hivatalos Közlönye 1905. május lO-i száma pl. egészen más színezetet ad a balesetnek. Mintha az a rendetlenkedő, másutt fürödni induló (májusban!) gyerekek hibájából következett volna be.

Lehet, hogy a tragédia szempontjából kevéssé tűnik lényegesnek így 95 év távlatából, gondolván, hogy ugyan kit érdekel már ez a részletkérdés a század-, pláne az ezredfordulón? Akadhat, akit még érdekel a pontosság, a történeti hitelesség, hogy t. i. az ominózus, a halálthozó csónakba, ha mondhatnánk, a Charon ladikjába beszállt Erdei Gyuri, ez a 20-30 közötti, szintén búzát tisztítani igyekvő fiú, nem „egy kelekótya legény, afféle falu bolondja" (Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmi topográfiája II. Nyíregyháza 1996. 178. oldal) volt, hanem egy beteg, egy epilepsziás fiú, akinek emiatt rohamai szoktak lenni. Gondoljunk arra, hogy a 20. század eleji Penyigén mennyit tudhattak, különösen a fiatal lányok erről a betegségről? S a szegény Erdei Gyuri (aki 20 krajcáros napszámért ment búzát tisztítani), aligha tudta volna megvásárolni az akkor esetleg már kapható, de drága gyógyszert, inkább kénytelen volt elszenvedni a látványnak is ijesztő rosszulléteket. A lányok ezt nem ismervén, félősen elhúzódtak Gyuritól, aki pedig nem „kelekótya bolond" volt, hanem beteg. A baleset során Gyuri megmenekült, kiúszott, ijedtében elbujdosott, majd napok múlva került elő.

Erdei György 30 éves ev. ref. vallású, meghalt 1909. szeptember 2.
a halál oka: görcsök
apja: Erdei György mezőgazdasági cseléd, béres
anyja: Kis Eszter dada

Ha egy esemény, egy érzelem a nép lelkét megérinti, dalba foglalja. Így születnek a népdalok, népballadák. Ezek szájról szájra terjedve nagy területeket bejárnak, közben formálódnak és hagyományozódnak. S ha a történet hosszú évek után feledésbe is merül, a dal megőrzi mindaddig, amíg lesz ember, aki dalra nyitja ajkát. A dalok éltető közegei, a falusi közösségi alkalmak régóta gyérülnek. Az utóbbi száz évben még születtek népdalok, de vajon fognak-e élni ezek a következő évszázadban? Lesz-e ember, aki csak úgy, a maga gyönyörűségére énekelget?

A fent elmondott események következményeképpen lett Penyige „balladás falu". A balladánk szakmai leírója dr. Erdész Sándor, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legjelesebb kortárs néprajzkutatója, folkloristája. Az alábbiakban A penyigei históriás ballada c. dolgozatból idézünk. Megjelent az Ethnographia 1966. évi 2. számában Budapest 1966.

„A penyigei tragédia jelenleg, széles körű ismeretét mindenekelőtt azzal kell magyaráznunk, hogy az esetről korabeli históriás ének készült, mely elterjedt, s mint tudjuk: a rím és a dallam, különösen együtt, az emlékezésre pozitív hatást gyakorol. A penyigei históriás ballada után érdeklődve egyre több variánsról sikerült tudomást szereznünk. Az eddig ismert lelőhelyek térképre helyezésével megállapíthatjuk, hogy balladánk a Tisza-Kraszna-keleti országhatár által bezárt területén terjedt el. A ballada elterjedése több mint valószínűvé teszi előttünk, hogy keletkezésének helyét is ezen a területen kell keresnünk. Az adatközlők ugyancsak egyöntetűen állítják, hogy a históriás dalt 1905-ben tanulták, azóta éneklik különböző alkalmakkor. Keletkezésével kapcsolatban Jármy Gusztáv a következőket mondotta: „Még ebben az évben a sallós nagyvásáron ( június közepén tartják. A sarlós vásárokon, mint ahogy az elnevezés is elárulja, aratáshoz szükséges eszközöket nagy mennyiségben árusítanak.) Fehérgyarmaton történt, hogy a csengeri vak koldus énekelte a vásárban: Szatmár megye Penyige községbe Kilenc kislány belefúlt a vízbe.

A koldust a felesége vezetgette, oszt dalolgatta. Ebbe a vásárba láttam egy handlét (ószeres, használcikk-kereskedő), egy zsidó fiút. Az árulta a lapokat, amelyiken le vót nyomtatva ez a nóta. Vették is ezt a nótát. Akkor hallottam ezt a nótát először, azután már dalolgatták itt is, Penyigén. Ősz felé abban az évben volt itt bál, akkor a zenekar is játszotta. Lakodalomkor nem énekeltük, hanem lekvárfőzéskor, kukoricahántáskor, dörzsölőbe, fonóba és minden ilyen társas összejövetelen. Tudja ezt a nótát mindenki a faluban, de tudják más faluban is." Hogy ki volt a penyigei históriás ének szerzője, sajnos, nem sikerült ez ideig megállapítanunk. Bár a szerző személye tisztázatlan maradt, az egyéni szerzőséghez nem fér kétség.

...kéziratos verseskönyvet (Bodnár Endréné 70 éves penyigei lakos tulajdonában) alkalmunk volt közelebbről is megtekinteni.

A históriás éneket teljes terjedelemben közöljük.:

  1. Ezer kilencszázötödik évbe,
    Kilenc kislány belehalt a vízbe.
    Bele ültek a hajó orrába,
    Kiborultak a Szenke habjába.
  2. Szatmár megye Penyige községbe,
    Kilenc kislány belehalt a vízbe.
    Egy közülük felkiált az égre,
    Hogy kell bele halni a Szenkébe!
  3. Kilenc kislányt viszi a víz, viszi,
    Édes anyja Szenke partján nézi.
    Édes anyám ne hagyj bele halni,
    Gyenge testem a halnak megenni!
  4. Penyige községbe ez a hír van:
    Kilencz kislány egyszerre halva van!
    Elnyelte a Szenkének erős vize,
    Nem volt olyan, ki kimentene.
  5. Édes anyám, édes kedves anyám,
    Milyen halála lett jó lányodnak?
    Már nekem egyszerre kellett halni,
    Nem volt időm tőled elbúcsúzni!
  6. Édes anyám köszönök tőlete
    Emlékszem én anyám felőletek,
    Néha anyám gondolj lányodra,
    Borzasztó volt lányodnak halála.
  7. Ti testvérek el ne felejtsetek!
    A temető egy rózsát a fejfámra,
    Édesebben nyugszom a síromba.
  8. Gyászba van a penyigei utcza,
    Kilencz kislányt visznek rajta halva.
    Édesanyja jajszóval siratja:
    Áldás szálljon lányom hű porodra!
  9. Édes anyám nekem helyem lészen,
    A mély sírba engemet letesznek.
    Elköszönök tőlük utoljára.
    Most letesznek engemet a sírba.
  10. Penyigei temető szélébe,
    Kilencz kislány nyugszik ott egy szélbe.
    Isten veled, kilenc kislány hulla,
    Szépcsendesen nyugodjál a sírba!
  11. Szenke vize, Penyige községbe,
    Kilencz kislány belehalt a vízbe,
    Szenke vize száradj ki, apadj ki!
    De sok anya könnyét te csaltad ki!
  12. Kilencz kislányt viszi a víz viszi,
    Szeretője a partjáról nézi.
    Gyere babám, ne hagyj bele halni,
    Gyenge testem a halnak megenni.
  13. Utas nézz be a temető kertbe,
    Kilencz kislány nyugszik ott egy szélbe.
    Isten veled kilencz kislány hulla,
    Szép csendesen nyugodjál a sírba!

Feltűnő, hogy a terjengős históriás ének a reális tényekből csupán azt közli, hogy kilenc kislány a hajó orrába ült, a hajó felborult, a leányok a Szenkébe fulladtak. Ez a körülmény arról tanúskodik, hogy a históriás-szerző a penyigei esetről csupán „rövid hírt" halott, melyből kiindulva - egyéni formulák, a meglevő história-repertoár felhasználásával - egész történetet kerekített. A históriás balladákat ismert népdalok dallamára éneklik. Balladánk dallama nemcsak Szabolcs-Szatmár megyében, hanem országszerte is ismert, az alábbi szöveggel:

Túr a disznó, ha a gyepre hajtják,
Tartottam szeretőt szőkét, barnát...

(Területünk legismertebb lakodalmas dalai közé tartozik).

A penyigei balladát elsősorban azért láttuk el „históriás" jelzővel, hogy ezáltal is históriás énekből való eredetére utaljunk és ugyanakkor a hasonló stílusú balladáktól valamelyest megkülönböztessük. A históriás balladák a legkevésbé képeznek lezárt formát. A penyigei históriás ballada jelenleg is állandóan változik, a hangja azonban egyre drámaibbá, balladaibbá válik."

Eddig az idézet Erdész Sándor jó 30 évvel ezelőtti dolgozatából, mely alapdokumentumnak tekinthető a penyigei históriás ballada megítélésében. Kötelességünk megóvni, életben tartani a penyigei balladát, hogy ne vesszen a feledés homályába. A penyigei nép ismereteiből és a fent idézett históriás énekből merítve az alábbi öt versszakkal énekeljük, tartjuk életben napjainkban is a balladánkat. Ennyibe sűrítettük a legfontosabb tartalmi részt és balladái elemeket. így terjedt, vált ismertté a médiák közreműködésével.

Ezerkilencszázötödik évbe Kilenc kislány belehalt a vízbe Beleültek a hajó orrába Elmerültek a Szenke habjába.

Szatmár megye Penyige községe
Kilenc kislány belehalt a vízbe
Szenke vize száradj ki apadj ki
De sok anya könnyét csaltad ki.

Kilenc kislányt viszi a víz viszi
Édesanyja a partjáról nézi
Gyere anyám ne hagyj belehalni
Gyenge testem a halnak megenni.

Gyászba borult Penyige községe
Kilenc kislány halva fekszik benne
Kilenc kislány mint a letört rózsa
Édesanyja jajszóval siratja.

Utas nézz be a temetőkertbe
Kilenc kislány nyugszik egy szélébe
Isten veled kilenc letört rózsa
Szép csendesen nvugodjál a sírba.

 

A citeraegyüttes

A penyigei citeraegyüttes a népdalkörnél egy évvel korábban alakult. Ezalatt jól összehangolódtak, szépen játszottak. Megalakítója és lelkes vezetője Tóth Béla téglagyári dolgozó volt. Neki sem ment könnyen a szervezés. Akik igazán jól tudtak, a falu egykori nagy citerásai voltak, nehezen mozdultak a hívó szóra. Restelkedtek együttesben játszani, nem merték felvállalni, hogy színpadon, tömeg előtt citerázzanak. Volt még egy gond: régen a citera húrjainak lefogását a játék közben egy erre a céra faragott lapos fával, a nyomóval végezték. Az új módi szerint ezzel fel kellett hagyni és ujjal lenyomni a húrt. Ez új technikai tudást kívánt és az idős, fáradt kezek már nehezen álltak erre rá. Így a tagok cserélődtek, fiatalabbak léptek az együttesbe, akiket Tóth Béla tanított meg citerázni, így nem kellett egy régi módszerről egy újra átállni, hanem az új megtanulása lett a természetes.

Tóth Béla mellett alapító tag Szilágyi Zsigmond, aki kezdettől lelkes odaadással segítette az együttes munkáját úgy a citerázásban, mint a fiatalabbak nevelésében. Később ő lett a bőgős. Ez a házilag készült ritmus- hangszer remekül egészítette ki a hangzást. Zsiga bácsi pedig kiváló ritmusérzékkel és sok humorral varázsolta a brummogó hangokat az egyszál spárgán, amihez a rezonanciát egy cserépszilke biztosította.

Nagy tehetséggel játszott az együttesben a három Varga: Varga Gyula, az apa és fiai Gyula és Zoltán. Később csatlakozott hozzájuk a három Bodnár: a két testvér, István és László, valamint unokatestvérük Sándor. Végül Tóth Béla lánya, Anikó.

Saját citerája csak Tóth Bélának és Tóth Anikónak volt. Mindkettőt Béla készítette, szép faragvánnyal díszítette. Ők végig ezen játszottak. A többiek részére az akkori Községi Tanács megvásárolta a citerákat a Művelődési Ház tulajdonába.

Az 1977-ben alakult együttes még ebben az évben fellépett ünnepélyeken, és egymás munkáját gazdagítva, hamarosan együtt működött és lépett fel a népdalkörrel. így a két együttesben azonos számok is szerepeltek, kíséretükkel könnyen összehangolódott a népdalkör. Ebből következően sok próbát tartottunk együtt.

Úgy a citerásoknak, mint a népdalkörnek egyik kedves műsorszáma volt az ún. Tápai csokor. Ez Tápén gyűjtött népdalokból állt és ifj. Lele József tanár úr közvetítésével került hozzánk: Lekaszálták a tápai rét alját; Már minálunk learatták a búzát; Barna kislány a konyhában mosogat; Tisza partján elaludtam; A Tisza, a Duna náddal van kerítve. Ezt a csokrot többször megismételtette a közönség.

1978-ban Tóth Béla az utánptólásra gondolva, általános iskolai tanulókból megalakította a második citerazenekart. Ebben zömmel lányok voltak. Az állandó csapat itt is hamarosan kikristályosodott: Balku Ibolya, Kondor Erzsébet, Kovács Márta, Miklós Margit, Molnár Marianna, Nagy Judit.

Vezetőjük nagy türelemmel és szeretettel tanította őket a citera bűvöletére. Hallás után tanultak és játszottak. Ők is minden ünnepélyen, rendezvényen szerepeltek, sok oklevelet, emléklapot kaptak jutalmul. Sok kedves, örömteli percet okoztak a hallgatóságnak működésük közel négy éve alatt. Tanulmányi elfoglaltságuk miatt nem tudtak rendszeresen járni, így feloszlott az ifjúsági együttes. Közülük Nagy Judit átállt a felnőtt együttesbe.

A nagy gonddal, sok harccal építgetett együttes az őstehetségnek számító, lelkes, önfeláldozó Tóth Béla hirtelen jött, tartós betegsége miatt megszűnt. Tovább már nem tudta vezetni az együttest. Korábban hirtelen, fiatalon meghalt Varga Gyula, fiai és a Bodnár fiúk próbálták még összehozni az idősebb és fiatalabb volt citerásokat, de már semmi nem volt a régi. Az egykor nehezen összehozott, de sok energiával, türelemmel kitartó szorgalommal fenntartott együttesek megszűnésének az is szomorú következménye, hogy ha egyszer leteszik a daloskönyvet, szegre akasztják a citerát, nehezen veszik elő ismét. És ez a „hűtlenség" bizony, hátrányára van kultúránknak,, második anyanyelvünknek, a magyar népzenének. De remény mindig van. A jövendőt csak úgy lehet elképzelni, ha megtanulunk újjászületni, újrakezdeni.

1999 őszén Czalánné Török Irma, iskolánk igazgatója megbeszélte két egykori citerással: Irényiné Balku Ibolyával és Bücsné Nagy Judittal, hogy vállalják el a citeraoktatást a felsőtagozatosok körében. A sok jelentkező közül kilenc találtatott alkalmasnak, szorgalmasnak, akik hűségesen járnak, tanulnak és máris büszkék haladásukra. Buzgón készülnek egy májusban esedékes bemutatkozásra. A Művelődési Ház megbecsült citerái most újra szolgálatba állnak. Van közöttük 2 prim és 2 basszus citera is. Saját citerájs csak Boros Bélának van.

Akad azonban egy kis gond: a két lelkes asszonyka kevéssé ért felhangoláshoz. Márpedig csak tiszta hangú hangszer ad tiszta muzsikát. De kéznél a segítség: Varga Gyula minden alkalomra megfelelő állapotba hozza az öregedő hangszereket. Így minden péntek délután 4 és 5 óra között tisztán csendülnek fel a rég várt ismerős dallamok a próbaterem falai között. Reméljük, még nagyon sokáig.

 

A népdalkör

Az 1970-es években a televízió „Röpülj páva" c. vetélkedő műsorának hatására a közművelődésben új formaként jelentek meg országszerte a népdalkörök, pávakörök. Mintául szolgálhattak még a hajdani dalkörök, leány- és legényegyletek, valamint az 1931 és 1944 között működő Gyöngyös-bokréta mozgalom, mely utóbbinak kifejezett célja volt a magyar folklór megőrzése, életben tartása. A technikailag előrefutott korunkban szükségesnek látszott mozgalmat indítani a „tiszta források" mentésére felélesztésére, amikor a népdaléneklés már kezdett érdektelenné válni, amikor az általános iskolai tankönyvekben (ének) egyre kevesebb népdal fordult elő átadva helyét a mozgalmi daloknak. A kezdeményezések ott jártak igazán sikerrel, ahol a dalszeretetnek alapvető hagyományai, igényei voltak, amely faluközösség etnikailag zártabb egységet alkotott.

Éppen ezen szempontok hiánya miatt tűnhetett fontosnak, ugyanakkor éppen ezért látszott szinte lehetetlennek az, hogy Penyigén népdalkört lehessen létrehozni, fenntartani, működtetni.

1978. februárjában mégis az a bátor ötlete támadt Németi Jánosnak (földrajz-népművelés szakos tanár), a Művelődési Ház akkori igazgatójának hogy kellene egy népdalkör. Mi mégiscsak egy balladás falu vagyunk, poní nekünk ne legyen népdalkörünk? Meg a Házat is meg kell tölteni kulturális élettel.

A népdalkör

1978. február 14-én este 18 órakor Jánosnak sok utánjárása eredményeként a klubteremben együtt voltak a jelentkezők. Csupa jó hangú, énekelni szerető és tudó ember. Jelentkeztek és a próbaéneklésen részt vettek 23-an: Babus Lajosné, Balku Gyuláné, Balku Sándorné, Bokor Dezsőné, Erdélyi Andrásné, Ifju Endréné, Ficze Istvánné, Molnár Endréné, Szabó Istvánné, ifj. Szabó Istvánné, Varga Gyuláné, Balku Endre, Balku József, Balku Sándor, Bodnár István, Gulán Endre, Németi János, Balku János, Rácz István, Székely János, Tóth Albert, Tóth Gyula és Kormány Margit. Még a kezdeti időben kimaradt Balku Gyuláné, Balku Endre, Balku József, Balku Sándor, Balku János. Tóth Gyula hirtelen meghalt. Egy félév után kimaradt Ifju Endréné és Székely János.

Próbákat hetenként este 18 órától tartottunk a Művelődési Ház klubtermében másfél-kétóra hosszat. A csapat elég nehezen rázódott össze, nehezen szokták meg, hogy az együttes énekléshez fegyelemre is szükség van. Megkezdtük a népdalgyűjtést, feldolgozást, de felhasználtuk a megyei kiadású népdalgyűjteményeket is (Szól a figemadár; Gilicemadár). A nehéz indulás ellenére, de a szép hangjuk, jó hallásuk miatt aránylag rövid idő alatt értünk el szép eredményt.

Az április 4-i ünnepélyen már felléptünk Penyigén. Meglepte a közönséget a megjelenésünk. Nagy tapsot kaptunk. Május elsején a mándi majálison énekeltünk. Szeptember 8-án Fehérgyarmaton az Állami Gazdaságban almaszedő pesti egyetemistáknak énekeltünk igen nagy sikerrel. A műsor után alig akartak hazaengedni bennünket. Albumunkba a következő bejegyzést tették: „Köszönjük ezt a csodálatos élményt, amit ezen az estén nyújtottak nekünk. Megismerni sajnos nem tudtuk ennek a távoli tájnak a hagyományait, de ez a kis ízelítő nagy kedvet adott ahhoz, hogy tovább kutassuk az itt élő emberek szokásait, kultúráját. Őszintén köszönjük ezt a felejthetetlen élményt. Társaim nevében is a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói: Fekete Katalin és Butyka György."

Október 4-én ismét szerepeltünk az Állami Gazdaságban. November 6-án a kömörői ünnepélyen léptünk fel. 1979. január 26-án bensőséges hangulatú családi ünnepség szereplői lehettünk. Népdalkörünk egyik tagjának, Molnár Ebdrénének a szülei 60. házassági évfordulójukat ünnepelték. Szép ünnepély volt, sokat énekeltünk, együtt örültünk a népes családdal. Április 28-án nagy sikerrel mutatkoztunk be a Járási Kulturális Seregszemlén Fehérgyarmaton. Május elsején részt vettünk a Móricz Zsigmond 100. születésnapja alkalmából rendezett egész napos programban Tiszacsécsén. Szeptember 15-én Penyigén léptünk fel az Öregek Napján. Október 28-án Hermánszegen szerepeltünk a Falunapon. Ismét felléptünk november 7-én.

1980. február 24-én Sonkádon a Falunapon szerepelt a népdalkör. Március 8-án a Nőnapon. Március 15-én a Járási Kulturális Seregszemlén Fehérgyarmaton. Április 4-én Penyigén, 20-án Vámosorosziban, 27-én Botpaládon, május elsején Kömörőben.

Majd elkövetkezett 1980. május 25-e a Népdalkörök VI. Megyei Fesztiválja Nyírbélteken. Tanakodtunk, mit tegyünk. Nem akartunk mi összemérítkőzni „menő" népdalkörökkel. Igazán elégedettek lehettünk azzal a sok kedves felkéréssel, amit a két év alatt kaptunk. De azt mondták: kell a minősítés. Hát mi megkaptuk. Komolyan, lelkesen készültünk, mégis szomorúan jöttünk haza. A programunkat szépen, hibátlanul énekeltük végig. Ez ellen nem is volt kifogása a zsűrinek. De amit énekeltünk, az „nem volt népdal" - úgymond. Ez már nekünk egy kicsit sok volt, hiszen a programot előre leadtuk. Nagy felismerés és nagy csalódás volt nekünk Nyírbéltek, de nem a népdalkultúrában. Az együttes csalódott, örökre elment a kedve a szerepléstől. Pedig sok siker, emberi elismerés volt már mögöttünk és még több kitartó, szorgalmas munka, önfeláldozás. Az a 18 ember, aki együtt énekelt, egyre többet tett érte. A két év alatt sokat tanultunk, sokat szerepeltünk. Csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk azokról az egész napos munkában fáradó asszonyokról, férfiakról, akik hétfő estéken a napi robotból kimosakodva, szépen felöltözve jöttek a próbára. Ünnep volt számukra az az este, ott pihenték ki fáradalmaikat, ott frissült fel a leikük a szárnyaló dallamok hatására. Ezeket sokszor elmondták. A Szabó családból hárman jártak, Balku Sándorné fiastól és két Gulán testvér.

A népdalkör a nyírbélteki csalódást nem heverte ki. Az együttes elkeseredett és feloszlott. Már soha többé nem lehet összehozni. Így ért véget a penyigei népdalkör pályafutása, amely még az első fellépő ruhát is maga varrta magának: a sötétkék terliszter kötényruhát fehér blúzzal. Mi a népdalért, a kultúra segítéséért jöttünk össze. Énekeltünk a magunk és a mások örömére. Sokszor és sok embernek szereztünk kellemes perceket éneklésünkkel. És a fondorlatos politika vetett véget működésünknek. A penyigei népdalkör megalakulása óta 20 év telt el. Ezalatt sokan meghaltak közülünk. Már csak ritkán találkoztunk egy-egy múzeumi rendezvényünkön vagy a fehérgyarmati Nyugdíjas Klub baráti találkozóján. Öt éve, a kilenc kislány tragédiájának 90. évfordulóján a fiatalok emlékműsorában még felvillant egy hófehér fej: Balku Sándorné, a penyigeiek kedves, örök vidám Ida mamája, aki együtt énekelte velünk a műsorba illesztett 90. zsoltárt és a Penyigei balladát. Tavaly őt is eltemettük.

 

A honismereti szakkör

A Magyar Értelmező Kéziszótár (Akadémiai Kiadó Budapest, 1975.) az 1242. oldalon azt írja szakkör címszó alatt: „A szakkör valamely tudományág, művészeti foglalatosság iránti érdeklődés kielégítésére szervezett kör különösen iskolában, művelődési otthonokban." A penyigei honismereti szakkör ennek a meghatározásnak alaposan, gazdagon megfelelt a közel 20 éves működése alatt. Gyermekszakkört tekintve ez szép időszak. Ezalatt az idő alatt sok gyermek több évre megfordult e szakkörben, gazdagodott általa emberségben, és gazdagított egy nemes eszmét, egy haladó hagyományt, települése, szülőhelye történelmét, a magyar kultúrát. Mert bármily furcsának tűnik, a piciny gyermekkezek régi-régi tárgyakat gyűjtöttek, építményeket rajzoltak le, varrtak, történeteket írtak, tárgyakat, játékokat készítettek, gyűjteményt, múzeumot rendeztek be és gondoztak, miközben ismereteik, emberi kapcsolataik, bővültek s teremtettek falujuknak olyan maradandó értéket, amely mára vonzó pontja lett a Szatmári látogatóknak. De tekintsünk vissza a kezdetekre.

Érdemes felidézni, hogy a penyigei honismereti szakkör miből is nőtte ki magát, honnan hová jutott az idő folyamán.

1977. március 12-én természetbarát kör alakult a penyigei általános iskolában. Tagjai főként felsőtagozatos tanulók. Vezetője Kormány Margit. Feladatának tartotta a lakóhely és környékének alaposabb megismerését, a táj, a természet szépségeinek megfigyelését, az elhagyott sírok gondozását, az idős emberek történeteinek, dalainak, játékainak, életszokásainak lejegyzését, régi épületek és építmények lerajzolását. Gyűjteni kezdték a paraszti élet tárgyait, írásos emlékeit.

A szakkör tagjai átadják a gyűjtött tárgyakat

Ez a tevékenység már egyre jobban kezdett hasonlítani valamiféle tudatos, szándékos helytörténeti kutatásra. Ennek a szakkörnek gazdája nem volt, „privát" működött, de az iskola igazgatójának tudtával és beleegyezésével, mivel az iskolai munkát nem zavarta.

A Művelődési Ház akkori igazgatója, Németi János javasolta, alakítsuk át ezt a szakkört honismereti szakkörré, hiszen a tevékenysége szerint megfelel ennek a névnek. Így jött létre a Honismereti szakkör 1978. március 18-án.

Alapító tagok:

Balku Ibolya, Balogh Angéla, Bihari Enikő, Bokor Dezső, Cser Valéria, Juhász Gyula, Kékesi Ibolya, Kiss Katalin, Koi Gyula, Kondor András, Kondor Antal, Kondor Csaba, Kondor Erzséber, Kondor Valéria, Kovács Andrea, Kovács Márta, Molnár Marianna, Nagy Erzsébet, Nagy Judit, Schwarzkopf Annamária, Székely Katalin, Végh Tünde.

Ezentúl a Művelődési Ház égisze alatt működött végig a Honismereti szakkör. A szerződésben havi 200 Ft tiszteletdíjat rögziített heti 2 órás foglalkozásért. Évenként munkatervet készítettünk, melyben figyelembe vettük a gyerekek javaslatait is. A néprajz szerteágazó, szövevényes világában igyekeztünk megkeresni a számunkra is járható utakat. Választottunk állandó, folyamatos feladatokat és programszerű feladatblokkot egy-egy terület alaposabb körbejárására. Penyige sok jó adottsággal rendelkezik a hagyománygyűjtésben. A tárgyi gyűjtés, a múlt eseményeinek, a hagyományszokásoknak a lejegyzése mellett nagy súlyt fektettünk a jelen megfigyelésére, dokumentálására. Az eseményeket krónikás füzetben vezettük. Rajzoltunk, fényképeztünk, magnetofonnal gyűjtöttünk. Minél többre haladtunk, annál több feladat kínálkozott. Elindítottuk a Penyigei Szótár gyűjtését. A szakkörbe fokozatosan vettünk be alsós gyerekeket is. így a feladatokat differenciálni kellett az életkori sajátosságoknak megfelelően. Pártoló-tagságunk létszáma is gyarapodott a gyerekek szüleivel, pedagógusokkal és a falu vezetőivel. De nem hagyatkoztunk csak magunkra. Tanulni akartunk a nálunk bölcsebbektől. Levelező kapcsolatot alakítottunk ki más szakkörökkel, néprajzos szakemberekkel, kérve tapasztalataikat, tanácsaikat. Sokat köszönhetünk Papp Ágnes megyi előadónak, Jávor Ágnes megyei honismereti főelőadónak, Gyarmathy Zsigmond levéltárigazgatónak, Nagy Géza karcsai szakkörvezetőnek, Halász Péternek, a Honismeret c. folyóirat főszerkesztőjének. Szakmai tanácsaikkal, gyűjtőívekkel segítették munkánkat. Kirándulásokat tettünk a környező településekre, ahol pedagógusok, lelkészek segítették munkánkat, bemutatva a falujuk nevezetességeit. Többről többre haladtunk. Vetélkedőkön adtunk számot ismereteinkről, jeles évfordulókra albumokat készítettünk (Szent István, Mátyás király, Kölcsey Ferenc, stb.), irodalmi műsorral, emléktúrával emlékeztünk.

A gyermekek jutalmazására, kirándulásra többnyire magunk teremtettük elő a pénzt. Állandóan fejtettük a rejtvényeket, melyekkel könyveket nyertünk, tárgyakat készítettünk (babákat, tűpárnát, könyvjelzőket, hímestojást, fűzfasípot,) sütöttünk perecet, pogácsát, csőrögét, s mivel olcsón adtuk, néprajzi vásárainkon, ünnepi rendezvényeken minden elkelt.

A 80-as években már egy többszáz tárgyból álló gyűjteménnyel rendelkeztünk, amely a Művelődési Ház egyik szobájában nyert elhelyezést.

1979. október 31-e nevezetes nap a szakkör és a falu életében. Régi gondunk oldódott meg, amikor az akkori tanácselnökünk, Kőrösi Miklósné kezébe véve az ügyet, a termelőszövetkezet segítségével és az egyházzal egyetértésben a Szenkébe fúúlt 9 kislány sírját rendbe hozták, betonnal, lánccal, névtáblákkal ellátták, a szakkör beültette virággal, és közösen gyújthattuk meg az első halottak napi gyertyákat.

A szakkörben egyre intenzívebb gyűjtőmunka folyt. A gyerekek szívesen áldoztak fel szabadidejükből (hétvégék, nagyszünetek) a gyűjtőmunka céljaira. A közös program mellett egyéni feladattervet is készítettünk, így ki-ki maga választhatta ki a hozzá közelebb álló témát, területet.

Nagy élmény volt a szakkör számára a Szenke és a hozzá fűződő mondák megismerése mellett Penyige egyéb mondai helyeinek a megismerése: a Pünkösd-árok és a Süllyedés bejárása. Ebben kísérőnk Nagy Lajos tsz brigádvezető volt. A Süllyedésnek többszáz éves mondája van. Erről a XIX. század elején Tompa Mihály is hallott Szatmári mondákat gyűjtve, és egyik változatát fel is dolgozta egy elbeszélő költeményben. Van, aki vitatja, hogy Tompa témája Penyigéhez kötődne, mivel nem itt folyik a Szamos Penyigén. Most. De több száz, talán ezer évvel ezelőtt a Szamos Penyigén folyt keresztül, ennek maradványa a mély Szenke-meder. Ezt így mondták régi adatközlőink, és a mi tiszteljük a régiek hitét. Süllyedés nevű dülőrésze több falunak is lehet. Erre bizonyíték Kálnási Árpád: A fehérgyarmati járás és a csengeri járás földrajzi nevei c. munkája.

A hon ismeretének bővítésére és természetesen a jó munkát végző, hűséges szakkörösök jutalmazására a 80-as évek páros éveiben nyaranta l-l hetes kirándulást tettünk Miskolcra és környékére. Gyönyörű tájakat láttunk, gazdag és kellemes programot sikerült megvalósítani. A városnézésen kívül múzeumokat, barlangokat, kiállításokat néztünk meg, és a Bükk-hegység csodás tájait, Lillafüredet, Tapolcát, Szirmabesenyőt. Az utazásra és a kosztolás kiadásainak pótlására a Tanácstól 1500 Ft-ot kaptunk, de vittünk magunkkal nyersanyagot is a főzéshez. A szállásunk Tóth Sándorné pártoló tagunk lakásában volt, aki minden jóval ellátott bennünket.

Ugyancsak a 80-as években hoztunk létre több helyi kezdeményezést. A szakkörben tartott vetélkedőket kibővítettük, középiskolásokat, felnőtteket is bevontunk. Ezeket jeles eseményekhez, évfordulókhoz kötöttük. Ily módon is számot adtunk falunk és környékének nevezetességeiről. Kerek évfordulókra gyűjtő ill. dolgozatíró pályázatot hirdettünk. Pl. a tanácsok megalakulásának 30. évfordulójára. Dr. Legány András szervezésében hirdetett Természet- és környezetvédelmi megyei levelező vetélkedőn, mely több fordulóból állt. Elsők lettünk. Társasjátékot és könyvet, oklevelet nyertünk. A versenyeink során nyert oklevelek, emléklapok a Művelődési Házban találhatók bekeretezve. Penyige feltalálásának 800. évében (1181-1981) Penyige közlekedéséről tartottunk egésznapos szabadtéri vetélkedőt, mely szalonnasütéssel zárult. Ugyanezen okból kerestük a levelező kapcsolatot az ország Leőwey Klára nevét viselő középiskoláival, hogy ismereteinket bővítsük a Penyigéhez kötődő Leőwey családokról.

1982. tavaszán ajándékot készítettünk a X. Honismeretu Akadémia résztvevői számára: keresztszemes, Rákóczi-mintás terítőket, könyvjelzőket, piros filcből kettényithatós almát, mely belül emléklap. Erre a munkára Jávor Ágnes kért fel minket. Ugyanezév tavaszán részt vettünk a Hazafias Népfront által adományozott díszfák, díszcserjék elültetésében, gondozásában. Mivel minden évszakban tettünk sétát végig a falunkon (főként a kisebbek, az „újoncok" miatt), idén kezdtük el leírni és lerajzolni az előkerteket: a házak előtti virágos kiskertek felosztását, elrendezését, a benne található hagyományos és újszerű virágfajtákat. Megbeszéltük a régi, kipusztulóban lévő virágfajták visszatelepítését (Jézus szíve, rozmaring, rezeda, körömvirág, sarkantyuúka, stb).

Gondot fordítottunk arra, hogy megismerjük Szatmár előttünk járó néprajzosainak életét, munkásságát. Elsőnek Luby Margitot választottuk. Községünk könyvtárában felmértük a néprajzos témájú könyveket. Gyalog-túrát rendeztünk Nagyszekeresre határbejárással, a falu nevezetességeinek (Templom, Gőgő vize) megtekintésével.

1983. január 26-án a Művelődési Házban bemutató foglalkozást tartottunk a megye honismereti szakkörvezetői előtt. Témája: Életmód Penyigén a századfordulón. Májusban kerékpártúrát rendeztünk Túristvándiba a nevezetességek megtekintésére. Ismerkedtünk a Penyige népi kismesterségekkel.
Fokozatosan feldolgoztuk a naptári jeles napokat és a hozzájuk fűződő népi hagyományokat. „Kőrösi Csorna Sándor" emléktúrát rendeztünk gyalog Kömörőre, ahol megtekintettük az óvodát, az Idősek Klubját és a Túrzsilipet. November 7-én falunéző sétát tettünk. Meglátogattunk udvarokat, lakásbelsőket, gazdasági épületeket. Fényképeket is készítettünk. Ismerkedtünk Balku Andrásné szőnyegszövő munkájával.

1985-ben volt 80 éve a 9 kislány tragédiájának és a balladánk keletke- zésének. Az emlékünnepély mellett „Ki tud többet Penyigéről?" címmel vetélkedőt rendeztünk különböző korosztályok bevonásával. Autóbusszal Szatmárcsekére mentünk a Kölcsey emlékek megtekintésére (15 gyerek és 4 szülő). Ez év júius 25-én nagy megtiszteltetés érte falunkat, szakkörünket. Szatmári körútja során Penyigére is ellátogatott Belgium magyarországi nagykövete és felesége kíséretükkel és egy 50 tagú belga énekkarral. A temetőben a 9 kislány sírjánál tolmács segítségével ismertettük a tragédiát és elénekeltük a balladát. Egy hónap múlva ugyanitt a szegedi Tájak, Korok, múzeumok klub tagjait fogadtuk nagy szeretettel. Az őszi hónapokban iskolai emlékeket és tárgyakat gyűjtöttünk „Nagyszüleim iskolája" címmel. András-napi köszöntő műsort tanult be a szakkör. A bemutatásra szülőket is hívtunk és felköszöntöttük az András nevű családtagokat, akik süteménnyel honorálták a figyelmességet. Andrásnapi népszokásokat is felidéztünk: a szerelmi jósló ólomöntést és a gombócfőzést.

1986 januárjában a téli falunéző sétánkat a vöröskeresztes szakkörrel közösen végeztük a Szenke-zsilipig. A téli táj, a téli falu megfigyelése mellett megfigyeltük a helyes öltözködést. Ha hiányos öltözetű gyermeket láttunk a jégen, beküldtük felöltözni, hogy jobban védje egészségét. Egyúttal megbeszéltük, melyik házban lakik, mert sok gyerek még az osztálytársa lakóházát sem ismeri. Ez év nyarán „merész" vállalkozásba fogott a honismereti szakkör. Egyhetes természetbarát tábort szerveztünk itthon a faluban, teljesen „privát" alapon. Nyolc gyerek vett részt hétfőtől péntekig a programban reggel 7 órától 19 óráig az egyik iskola területén. A napi négyszeri étkezés a szakkörvezető konyhájában történt: reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna. Befizetni semmit sem kellett, mert volt a szakkörnek gyűjtött pénze a néprajzi vásárokból, ebből vásárolt be naponta a napos a boltban és segített a főzés előkészítésében. Egyik-másik anyuka gyümölcsöt és zöldséget küldött. Főztünk húslevest, töltöttkáposztát, gyümölcslevest, zöldbablevest, csirkepörköltet újkrumplival, uborkasalátával, sütöttünk diós és lekváros buktát. A gyerekek sátrat építettek az udvaron és játszósarkokat alakítottak ki, naplót írtak, minden nap sétáltak, kirándultak, versenyeket rendeztek. Egy nap Gacsályba mentek vonattal a kazettás templomot és Bartha Mór sírját megnézni. Volt egy gyerek, aki ekkor ült vonaton először.

1987-ben folytattuk a gyűjtőmunkát. Szólások, hasonlatok, szokás- mondások címmel sok érdekes kifejezést felírtunk. Csoportos gyűjtést folytattunk a március 15-e régi ünnepléséről. Majd a Szent György napi és a húsvéti népszokásokat írtuk össze. Tavaszi lakóhelyismereti sétánkon megnéztük és megbeszéltük a zsidótemetőt és a Jármy temetőt, kik voltak a zsidók, miért nincsenek mamár Penyigén, mi a magántemető. A termény- szárító és funkciója. A fóliasátor és a benne folyó munka. „Mi lenne, ha nekem kellene megtervezni Penyige címerét?" Rajzok, festmények készítése. Októberben őszi gyalogtúrát szerveztünk Mándra. Mikulási, karácsonyi és disznóölési szokásokat gyűjtöttünk.

1988 tavasza izgatott készülődéssel telt: 10 éves lett a honismereti szakkör. Ebből az alkalomból dolgozatíró pályázatot hirdettünk. Ezen egykori szakkörösök is részt vettek. A kiírásnak megfelelően születtek dolgozatok teafőzési szokások, szüleim gyermekkora, nagyszüleim élete, állatnevek, állatszólítók, boszorkánymesék, a gázcseretelep története témakörben. Április 23-án a Művelődési Házban tartott ünnepélyen a szakkörösök adtak műsort, amit néprajzi vásár és batyusbál egészített ki, valamint kiállítás a szakkör munkáiból. Júniusban honismereti táborban vettünk részt Tivadaron. Megemlékeztünk Szent István király halálának 950. évfordulójáról. Albumot készítettünk. Októberben szüreti felvonulást rendeztünk és bemutatót virág-, gyümölcs- és terméskompozíciókból. Lucanapi helyi szokásokat gyűjtöttünk, karácsonyfa díszeket és apró ajándékokat készítettünk.

1989-ben foglalkoztunk ismét a nemzeti jelképekkel, felmértük, hol vannak nemzeti zászlók. Kutattunk az 1. és 2. viláháború hősei és rokkantjai után. Idős embereket hívtunk meg a foglalkozásokra (Szabó András, Varga János), akik életükről, a falu múltjáról beszéltek. Ellátogattunk a katolikus imaházba, amelyet Balku Ferencné mutatott be nekünk. Meglátogattuk Kölcsében az Erdőháti Tájházat, megismerkedtünk Bihari Lajos bácsi értékes gyűjtő és alkotó munkásságával. Az ezévben elkészült szép, új központi iskolánk ebédlőjében kiállítást rendeztünk a századforduló penyigei ruhaviseletéből, melyeket babákra készítettünk el, valamint rajzokat korabeli hajviseletekről.

Az 1990-es év is bővelkedett teendőkben, évfordulókban. Mindre értékes programmal, gyűjtő feladatokkal készültünk. Mátyás király halálának 500. évfordulójára mondákat gyűjtöttünk ezeket dramatizáltuk és ünnepi foglalkozásokon bemutattuk. Áprilisi, anyák napi, húsvéti szokásokat gyűjtöttünk. Gyűjtöttük a 20 éve történt Tisza-Szamosközi árvíz eseményeinek emlékét. „Mátyás-Beatrix" emléktúra vetélkedővel egybekötve. Penyige kincsei: a szilva és a som. Feldolgozásuknak leírása. A kendertől a vászonkendőig címmel a kender megmunkálását, feldolgozását írtuk le.

1991-ben folytattuk a munkát. A gyűjtés mellett jelentősebb esemény volt az Őszköszöntő műsoros ünnepély és a szüreti felvonulás. Október 23-án ünnepélyes keretek között felavatták falunk lakói a II. világháború áldozatainak emlékére állított emlékművet. A műsorban mi is szerepeltünk. Meglátogattuk az Idősek Klubját. Sok érdekes dolgot jegyeztünk le az idősektől. Lucanapi vásárt rendeztünk az iskolában. A bevételt a szakköri tagok jutalmazására fordítottuk.

1992-ben is sok jó feladatunk volt. Ez az év különösen nagy eseményt hozott a szakkör életében. Ebben az évben volt száz éve Ölbey Irén szabolcsi író-költő-pedagógus születésének. Vers- és prózamondó versenyt, ünnepi foglalkozást és klubdélutánt rendeztünk irodalomszeretetünk jegyében, felnőttek bevonásával. Foglalkozást tartottunk a községházán, ahol Kőrösi Miklósné polgármester beszélt az önkormányzati formáról, a képviselőtestület munkájáról, eredményekről, a további tervekről a falu építésében, működésében. S a nagy öröm: megígérte, hogy még ebben az évben új gyűjteménytermet kapunk, mivel a régit kinőttük. Ez meg is történt. Május 27-én költöztünk át tárgyainkkal a Művelődési Házból a Kossuth u. 101 szám alatti megüresedett iskolánk egyik termébe.

Gyűjtőkörúton a szakkörösök

Október 22-én került sor az új terem ünnepélyes átadására. Ezentúl ebben a teremben tartottuk a szakköri foglalkozásokat. A szakkör gyűjtés alapján egy komplett névnap köszöntő műsort állított össze. Ezzel köszöntöttük a szülőket, pedagógusokat és a falu vezetőit. Ebben az évben szakkörünk részt vett egy országos pályázaton, amit a Város- és Faluvédők Szövetsége hirdetett meg Budapesten. Két témakörben két dolgozatunkkal két harmadik díjat nyertünk. Esztergom és Jászberény után.

1993-ban dolgozatot készítettünk: Hogyan ünnepeltünk (ünnepelték a családok), -karácsony, húsvét, pünkösd ünnepét? Ünnepi foglalkozással készültünk Gárdonyi Géza író-tanító születésének 130. évfordulójára. Folytattuk a báb- és játékkészítést, a ballada és népdalok éneklését. Felkészültünk egy ünnepi bemutató foglalkozásra, mert február 9-én vendégünk volt a Magyar Televízió Szegedi Stúdiójának SZIESZTA műsorstábja. Velük volt ifj. Lele József tanár úr néprajzkutató, aki részt vett foglalkozásunkon. Bekapcsolódtunk a faluszépítő, virágosító munkába. Folytattuk a tárgyi gyűjtést és régi ételek receptjeinek leírását.

1994. év folytatólagos gyűjtési területe a feliratos falvédők gyűjtése, a Házi Áldás. Hagyományos munkafolyamatok a háztartásban: disznóölés és feldolgozás, csigacsinálás, kotlóültetés. Farsangi népszokások. Régi farsangok Penyigén. Bemutatom lakóhelyemet c. vetélkedő. Népünk nyelvezete, nyelvi fordulatok a mindennapi életben. A szakkör kibővítette a gyűjteményt, az épület további termeit is berendezte, miután polgármesterünk felújítva a gyűjtemény rendelkezésére bocsátotta. November 11-én szakköröseink is szerepeltek a vezetékes gáz lánggyújtási ünnepélyén. A nagy eseményről dolgozatokban számoltak be. A Helytörténeti gyűjtemény folyosóján megnyitottuk az I. Szárazvirág Kötészeti Kiállítást.

1995 eseményekben gazdag év megint a szakkör életében. Téli természetvédelmi feladatok: a hajdani jégbegyűjtési szokások a jégvermekbe. A gyertyaszentelő és a balázsolás. Ebben az évben 90 éves a 9 kislány tragédiája és a ballada. Irodalmi műsorral és dolgozatíró pályázat meghirdetésével készültünk. Az önkormányzat és a szövetkezet hagyományos formájú fejfákat készített a vastáblák helyére. A tavaszi munkák leírása virágoskertben, konyhakertben, mezőn. „Madárijesztők", vetésvédő eszközök készítése.

A Szárazvirág Kötészeti Kiállítás nagy sikerén felbuzdulva, 1996-ban Kézimunka Kiállítást rendeztünk a Gyűjtemény kiállítóteremnek használt folyosóján. A kiállítást Kőrösi Miklósné polgármester nyitotta meg június 13-án. Ámi Lajos szatmári mesemondó születésének 110. évfordulójára nagysikerű meseírópályázatot hirdettünk gyermekek és felnőttek részvételével.

1997-ben kerítettünk sort a harmadik, és szintén sikeres kiállításra, amelynek az „Ügyes kezek" címet adtuk.

Összefoglalva: a penyigei honismereti szakkör a közel 20 év alatt sok gyereket foglalkoztatott, nevelt haza-, ember- és munkaszeretetre, az értékek megbecsülésére, a szülőhely értékeinek hagyományainak megőrzésére, a múlt, jelen és jövő láncszerű kapcsolódására, tiszteletére. Minden tárgyi és szokáshagyomány-gyűjtő munkája mellett egyik legnagyobb érdeme és eredménye a Helytörténeti Gyűjtemény létrehozása, annak gondozása, a kilenc kislány sírjának gondviselése, a ballada éltetése és terjesztése, aktív közreműködés Penyige kulturális életében. Egykori természetbarát mivoltukat a honismereti szakkörben is végig megőrizték, a kialakított jó szokásokkal együtt hagyományozták az utánuk jövőkre. Munkájukat újságok, a rádió, a televízió dokumentálta. Tevékenységük nem tanórai feladat volt, hanem szabadidejük tudatos felhasználása egy nemes cél érdekében. Csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk a szakkörben tevékenykedőkről, különösen azokról a gyerekekről, akik az általános iskola több évén át kitartottak a szakkör mellett, sőt a középiskolából is vissza-viszszajártak foglalkozásainkra.

 

A furulyaszakkör

„A főiskola elvégzése után Penyigén kezdtem el dolgozni. A tanulószobás csoport vezetése mellett azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy a felsőtagozatosokat az ének-zene szeretetére oktathattam, nevelhettem. Örömmel láttam, hogy itt igen sok a jóhangú gyerek. Úgy tapasztaltam, hogy elődöm munkálkodása az én tevékenységemet is megalapozta.

Kezdetben a furulyát csak órán, motivációként használtam, de az érdeklődő, tehetséges gyerekek láttán elterveztem, hogy a következő évtől indítok egy furulyaszakkört, ha igény és lehetőség lesz rá. Elképzelésemet támogatólag fogadta az iskola és a község vezetősége." - vallja munkájáról Juhász Gyuláné.

Mindannyiunk örömére az új tanévet új iskolaépületben kezdhettük. A furulyaszakkör is hamarosan megalakult.

Alapító tagok:

Filep Enikő, Kondor Péter, Mursa Erika, Nagy Zsuzsanna, Szilágyi Anita, Tóth Marianna, Tóth Viktória 6. osztályos tanulók, valamint Kondor Emese, Nagy Irén 7. osztályos tanulók.

Időközben a furulyákat is megkaptuk, amelyek a Művelődési Ház tulajdonát képezik. A szakkört is a Művelődési Ház működteti.

Félős izgalommal indultak az első próbák, próbálkozások a hangszer megszólaltatásával, de a határtalan lelkesedés, a jó adottság, igyekezet, az őszinte érdeklődés és szorgalmas gyakorlás hamarosan megadta az első sikerélményt, ez pedig szárnyakat adott a további zenéléshez.

Furulyaszakkörösök az idősek klubjában

A kitartás még abban az évben meghozta a gyümölcsét. A karácsonyi, a márc. 15,-i szereplések után az igazi „megmérettetésre" az 1989/90-es tanév zárásán, egyben a 8. osztályosok búcsúztatásakor került sor. Mindannyiunk számára csodálatos élményt jelentett a kitűnő akusztikájú épületben felcsendülő „Néked zeng..." kezdetű, „A nap nyugodni tér" és a „Már nyugosznak a völgyek..." című koráldallamok. Azokat a nyolcadikosokat köszöntötte, akik elindiították társaikat a zenei örömszerzés útján. Büszkék lehetnek arra, hogy ők voltak a szakkör alapítói, egy nemes hagyomány megteremtői, iskolánk jó hírének emelői.

A távozók utódai a következő tanévben 14-en voltak, negyedikes és ötödik osztályos tanulók. Ezt követően is minden tanévben indulhatott iskolánkban furulyaszakkör, tehetségesekben, jelentkezőkben soha nem volt hiány. Igaz, akadtak évközben kimaradók, akikben nem volt meg a kellő kitartás, türelem a gyakorlásra, amely a jó eredmény, a szép összhangzat alapja.

Furulyás csoportjainkkal az 1989/90-es tanévtől kezdődőően szerepeltünk szinte minden iskolai rendezvényen: évnyitó, zenei világnap, okt. 23., fenyőünnep, madarak és fák napja, nőnap, anyák napja, pedagógusnap, népdaléneklési és hangszeres verseny, Móricz-hét, gyermeknap, évzáró.

Később a községi rendezvényeken is bemutatkoztunk: névadón, az Önkormányzat megalakulásakor, az ünnepélyes gázlánggyújtáskor, házassági évfordulókon, nyugdíjas búcsúztatón, az Idősek Klubjában, a 9 kislány halálának évfordulóin és a házasságkötések alkalmából köszönthettük az ifjú párokat. Különösen boldogan tettük ezt Filep Enikő, egykori furulyásunk esküvőjén.

Eredményeinken, sikeres szerepléseinken felbuzdulva elindultunk a városkörzeti versenyeken. Már eddig is többször vettünk részt Fehérgyarmaton a Bárdos Lajos ének-zene tagozatos iskolában népdaléneklési versenyen, ahol sikerrel szerepeltünk. Évről évre jelen voltunk a Művelődési Központ által szervezett „Tavaszi szél" elnevezésű művészeti vetélkedőn. Kitartásunk meghozta eredményét. 1995. májusában furulyacsoportunk 3. helyezést ért el. 1998. áprilisában pedig ugyanilyen versenyen 1. és 2. helyen végeztek furulyásaink. Azért tudtunk két csoporttal is indulni, mert 1993 januárjától az alsótagozatosok is bekapcsolódtak a szakkör munkájába. Így ettől az évtől kezdődően rendszeresen két csoport művelte ezt a gyönyörű „mesterséget". Dicséret illeti a másodiktól a nyolcadik osztályig kitartó szakköröseinket.

Évek során a szakköri munkában egyre magabiztosabbá csiszolódott a „zenekar", Ömbizalmunk erősödött, a harmónikus együttjátszásra törekvés pedig belső harmóniájukat is fokozta. A zene erejével szárnyra keltek és mindig sikeresen szerepeltek a hallgatóság és nem utolsó sorban a maguk örömére.

Repertoárunk igen széleskörű, melyet mindig az alkalomhoz illően állítunk össze. Leggyakrabban magyar népdalokat adunk elő, de olykor más műfajjal is megpróbálkozunk. Énekeltünk Halász Judit előadásából ismert Micimackót, valamint a Happy Gaeng együttes Szent Karácsony kezdetű gyönyörű dalát is. Bátorkodtunk furulyán megszólaltatni J. S. Bach G-dúr menüettjét és

Parasztkantátáját. Énekünket és furulyajátékunkat többször színesítettük kísérő ritmushangszerekkel (xilofon, fémháromszög, dob, csengő, cintányér) megszólaltatásával. S hogy hogyan tovább?

Természetesen tovább folytatva ezt a tevékenységet, amíg egyre többen megérzik, felismerik a zene lélekemelő, embernemesítő, életünket megszépítő jótékony hatását, hogy a helyesen megválasztott zene megnyugtat, lelkileg gazdagít s az együtt muzsikálás erősít. A zene, mint személyiségformáló eszköz, hat az érzelmekre, a lélekre és így formálja egyéniségünket. Tapasztaltam, hogy sok tanítványom csak az énekórán, a furulyaórákon mert, tudott kibontakozni, s a dal, a zene pozitív hatására a virgoncok, a nehezebben kezelhetők magatartása is jobb lett. Közismert, hogy a fiúk gátlásosabbak a lányoknál, felsőtagozatban már nem szívesen énekelnek, furulyáznak. Ezért is emlékezetes egy fiútanítványunk esete, aki nem épp a mintagyerek hírében állt az iskolánkban, de az éneklés, a zenélés bűvöletében egészen más oldaláról mutatkozott be. Ha énekelhetett, új ember lett belőle. ("Ezért sokat dicsértem, buzdítottam. Szép hangja miatt egyik rendezvényünkön rábíztam a furulyások műsorszámában a szólóéneklést. Csodálatosan oldotta meg. Értékes embernek érezhette magát.")

A zene pozitív hatásának szele mindannyiunkat megérint, csak eltérő módon reagálunk rá. Érzelmeinket elrejtjük, pedig nem mindig az érzelmeink azok, amiket rejtegetni kellene. A kis alsósok között még akad, aki könnyel válaszol a furulyaszót vagy Vivaldi: A négyévszak c. művéből a Tavasz tételt hallgatva.

„Célom pályám során továbbra is a zene megszerettetése, az élményekből fakadó aktív éneklési kedv felkeltése, az éneklési kultúra kilalakítása. Szeretném, ha minden gyermek örömet és - iskolánkat elhagyva - hasznos útravalót lelne a zenében.

KIMUTATÁS a furulyaszakkör azon tagjairól, akik több éven át kitartóan részt vettek a szakkör munkájában:

2. osztálytól 8. osztályig: Ignácz Irén, Horváth Andrea, Kardos Renáta

3. osztálytól 8. osztályig: Bihari Emese, Borbély Angéla, Józsa Klára, Kardos Krisztina, Kondor Edit

4. osztálytól éveken át: Borbély Zsolt, Juhász Péter, Kiss Gábor

4. osztálytól 8. osztályig: Bihari Éva, Borbély Katalin, Boros Anita, Dobos Renáta, Fekete Henrietta, Ifju Enikő, Rácz Andrea, Talpas Szilvia, Ujhelyi Éva

Az 1995/96-os tanévtől Kiss Viktória 3. osztálytól

Az 1996/97-es tanévtől Bodnár Anita, Irényi Nóra, Seres Julia, Varga Éva 5- osztálytól

Az 1997/98-as tanévtől Balku Ágnes, Juhász Enikő, Kiss Anita, Szabó Adrienn, Tukacs Noémi 3. osztálytól

 

Sportélet Penyigén

Ma már nehéz lenne elképzelni Penyigét egy átlagos szombat vagy vasárnap délutánon focimeccs nélkül. Ezt nyugodtan kijelenthetem, hiszen a Meccs nálunk sokak számára nem pusztán időtöltés - intézmény lett. Tudom, mert egy mások által esetleg csak focibolondnak titulált apa mellett nőttem, aki hamar megfertőzött a labda szeretetével. Tudom, mert a meccsnap nem olyan nap, mint a többi. Arra készülni kell. Aznap nem szabad ebédelni, aznap vigyázni kell arra, hogy ugyanazt a melegítőt vegyük fel, amit a legutóbbi nyertes találkozón, aznap meccs után a győzelem mámorában kell lebegni avagy a vereség okozta letargiába zuhanni. És mindez nem túlzás, ez egy átlagos meccsnap.

De hogy is jutottunk el idáig? Milyen lehetett, amikor még nem volt focibajnokság? És egyáltalán, amikor még testnevelést sem oktattak az iskolában? Ötven-hatvan évet kell visszamennünk az időben, hogy mindez valóság legyen. Hosszú idő, sokak számára egy egész életet jelent, ám az emlékek sokakban még elevenen élnek.

Az 1930-as évek végén, a '40-es évek elején járunk, már elkezdődött a második világháború. Az iskolából kikerült fiúk kötelező jelleggel katonai előképzésben részesültek, ezt nevezték leventeoktatásnak. Nagyapám mesélte, hogy minden szerda délután a községháza udvarán gyülekeztek, hogy aztán Jármi Béla, a leventeoktató vezetésével a gyakorlótérre masírozzanak. Ez az ún. leventepálya a mai Petőfi utcán volt található. Mintha a falu megőrizte volna a leventeség emlékét, a sín melletti füves téren a fákon és egy-egy legelésző kecskén kívül ma sincs semmi. Az oktató, aki egyébként a katonaságtól leszerelt tiszt volt, alaki kiképzést tartott a fiúknak: jobbra-balra át, menetelés, díszlépés, fapuskával való gyakorlatozás - ezek szerepeltek a kötelező „tananyagban" . Legfőbb nemzeti ünnepünkön, március 15-én a leventék dalolva vonultak végig az utcán a megemlékezés részeként. Időnként tanfolyamokat is rendeztek, hogy ifjúsági vezetőket, raj- ill. szakaszparancsnokokat képezzenek ki közülük. A leventemozgalom komoly szervezettel rendelkezett: minden községben kötelezően működött, ezeket járási, majd megyei, s végül országos szinten fogták össze.

A leventeoktatáson kívül nemigen volt akkoriban más kötelező jelleegű mozgás a gyerekek számára. Ott fönt, állami szinten talán megfogalmazódott már egyes emberek fejében a testnevelés oktatásának gondolata, ám Penyigén valószínűleg meg is mosolyogták volna, ha valaki előáll ezzel az ötlettel.

A gyerekeknek néhány játék, mint a bige vagy a teke jelentette egyrészt a szórakozást, másrészt az aktív mozgást. Mindkettőhöz szükség volt bizonyos speciális eszközre. A bigéhez először is egy kb. 20 cm hosszúságú rúdra, amelynek mindkét végét kihegyezték. Ezt a földre fektették, majd a csoport egyik tagjának úgy kellett rácsapnia egy hosszú bottal a rúd hegyes végére, hogy az minél messzebb repüljön. A másik csapat tagjainak el kellett kapni a repülő és közben sebesen forgó „játékszert". Nos, nem volt veszélytelen, a hegyes rúd könnyen beleállhatott az illető kezébe, rosszabb esetben nem csak a kezébe - nem csoda, ha tiltották az iskolában.

A másik említett játék, a teke kevésbé volt veszélyes. Annyiban hasonlít a ma tekének nevezett játékhoz, hogy itt is volt egy golyó, mégpedig fából, ám nem voltak bábuk. A kis méretű fagolyót az egyik játékos elgurította, a másik pedig megpróbálta úgy elütni egy bottal, hogy a golyó egy földbe vájt lyukban landoljon. Ezekhez képest a gombozás már tényleg szolid játéknak tűnik. A gombokkal is egy lyukra kellett célozni, az nyert, aki többször beletalált. S hogy honnan volt annyi gombjuk a kisiskolásoknak? Egyszerű: levágták az apjuk kabátjáról.

Az „Adj király katonát!" nevű játék talán még ma is ismert az iskolások körében. Én mindenesetre még ismertem. Két csapat játszik, egymással szemben állnak fel, láncszerűen, megfogva egymás kezét. Az egyik csapat katonát kér a már említett mondattal, s ha a másik csapat nem ad, szakítanak. (Természetesen nem ad, különben nem lenne értelme a játéknak.) A szakítás abból áll, hogy együttesen nekiszaladnak a másik csoportnak, s ahol elszakad két egymásba kapcsolódó kéz, azok a játékosok átállnak a szakitókhoz. Mondani sem kell, a kezek gyakran túl könnyen, mondhatni maguktól szakadnak el, hogy a szaladók a nagy lendülettől lehetőleg nagyot essenek. Gyermeki rafinéria.

Foci természetesen már akkor is volt, csak épp nem bőrből, hanem rongyból vagy szőrből készült a kedvenc játékszer. A fiúk maguk csinálták, a toknak való anyagot a gombokhoz hasonlóan otthonról csenték el, majd rávarrták a keményre összepréselt töltőanyagra. „Mezítláb fociztunk. Csak mertük volna szétrúgni a cipőnket, adtak volna nekünk otthon!" - ez Végh Béla bácsi emléke a hajdani iskolás évekről. Az iskolások elsősorban a mai futballpálya területén fociztak, az akkor még egyházi tulajdonban álló legelő és kaszáló volt. A kicsit idősebb korosztály pedig egyrészt a leventepályán, másrészt a Pap patakja nevű területen rúgta a labdát (utóbbi helyen ma a mezőgazdasági szövetkezet gabonaszárítója áll).

Az '50-es évek elején Magyarország futballnagyhatalomnak számított, s ez nálunk is éreztette hatását. Míg '53-ban az Aranycsapat Puskás vezérletével legyőzte az angolokat, majd '54-ben világbajnoki ezüstérmet szerzett, már Penyigén is rendeztek futballmérkőzéseket. Eleinte nem voltak ezek hivatalos meccsek, nem volt még mezük sem a fiúknak, az egyik csapat félmeztelenül, a másik ingben játszott. De sapkás-sapka nélküli megkülönböztetés sem volt rossz (legfeljebb melegben). De már bíró irányította a játékot, ami mindenképpen előrelépés. Az ellenfelek természetesen a környékbeli falvakból kerültek ki: Kisarból, Nagyarból vagy Szekeresről jöttek. Ha idegenbe kellett menni, a játékosok szekérre vagy biciklire ültek.

A csapat megszervezésében két Szatmárnémetiből származó mesterembernek, a szabó és asztalos foglalkozású Vadnai-Gyulának és a cukrász Kondor Gyulának volt a legnagyobb szerepe. A háború előtt mindketten Szatmárnémeti NB II-es csapatában játszottak, s miután áttelepültek Penyigére, 1947-ben megalakították az első itteni futballcsapatot. A futballpálya már akkor is ott volt, ahol most találhatjuk: a vasútállomás, a Kubi nevű néha vizes, általában iszapos és nádas terület, valamint a templom által közrefogott földterületen. Kapu már volt, igaz, görbe, háló még nem. Fűzős bőrlabdával játszottak, ami igen nagyot tudott ütni. Az akkori tanácselnök, Kovács András sok segítséget nyújtott, pártfogolta a futballt. Felszerelést is vett a csapatnak, hosszú ujjú kék-fehér csíkos mezt, fekete klottgatyát és futballcipőt. 1950-ben neveztek be a járási bajnokságba, de csak egy évig játszottak, aztán kiszálltak a csapat gyenge szereplése miatt. A csapathoz hasonlóan itt mi is álljunk meg egy pillanatra! Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a második világháború után Magyarországon kialakult rendszerben a sportélet szorosan összekapcsolódott a politikával ill. a politikai irányítással. Már a '40-es évek végén próbáltak egyféle össznépi játékot sportversenyt rendezni, az ún. Kilián pontszerző versenyt, ahol a különböző sportágakban pontokat lehetett gyűjteni. Jelentősebb volt az MHK-mozgalom, amely a Munkára, Harcra Kész hangzatos név rövidítése volt. Egy-egy ilyen sprotverseny alkalmával a járási vagy megyei vezetéstől jött le valaki, hogy levezényelje a versenyszámokat. Itt már érmeket is kaptak a nyertesek.

Az '50-es évek elején létrejött a DISZ (Demokratikus Ifjúsági Szövetség), majd ebből a már sokkal jelentősebb KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség), ami helyi szinten tulajdonképpen összemosódott a sportegyesülettel. A lősport fejlődésében a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) játszott szerepet, amely a sorkötelesek felkészítése mellett lősportversenyeket is szervezett. Minden községben működött egy MHSZ-csoport, amely elsősorban épp az imént említett sorkötelesek miatt lőteret építtettett, többek közt Penyigén is. Az itt megrendezett versenyekre aztán bárki benevezhetett, akinek kedve volt e sportághoz.

A járási sportéletet a Járási Testnevelési Sportszövetség (JTS) fogta össze, ez a szervezet bonyolította le az akkoriban jelentős, ún. falusi spartakiádokat, amelyeken a versenyzők több sportágban is (futószámok, súlylökés, kislabdadobás, röplabda, futball, célba lövés, teke) összemérhették erejüket ill. tudásukat.

A JTS minden évben megjelentette éves sportnaptárát, ez alapján tudtak a sportkörök tájékozódni a kiírt versenyekről, s ez alapján lehetett benevezni az egyes eseményekre. A sportkörök gazdasági elszámolásai szintén a JTS-nél futottak össze, ezen kívül a játékosok igazolása-átigazolása is a hatáskörükbe tartozott.

Miután így kiismertük magunkat a sport szervezeti keretei között, térjünk vissza a gyakorlathoz, mert ott időközben jelentős, méghozzá pozitív fordulat állt be: 1955-ben újjáalakult a futballcsapat, s nagy hévvel fogtak hozzá, hogy valamilyen eredményt érjenek el. Nem csak a futballisták voltak lelkesek, hanem minden futballszerető falubeli. Akit már beállítottak labdaszedőnek, az csapattagnak érezte magát. Három éven keresztül Bűcs János volt a csapat edzője, '59-től pedig sportelnök is volt a faluban Bodnár Géza személyében.

Ekkor már az általános iskolában is volt testnevelés-oktatás. Természetesen nem a mai formában, az 1956-tól Penyigén tanító Gál Zoltán, majd Szentpéteri Ernő elsősorban a természet adta lehetőségeket igyekezett kihasználni. A gyerekek télen hógolyóztak, sikanyóztak, nyáron a már említett játékok mellett úsztak a Szenkében. Már a legkisebbek is biztonsággal lubickoltak, ismerték a víz és a part minden kis részletét.

A tornaszerek is elég kezdetlegesek voltak még, ami az előbbiek ismeretében nem csoda. A templom melletti iskola (amelyet 1971-ben lebontottak) udvarán állt egy nagy kétágú diófa, ehhez építettek hozzá egy nyújtót, ezen kívül volt még egy gyűrű is. Szegény ember vízzel főz - a gyűrű eredetileg egy vajköpülő vasalata volt, ezt tekerték be spárgával, hogy ne vágja a gyerekek kezét.

De térjünk vissza a futballcsapat történetéhez: 1962-ben Balku Bertalant nevezték ki a sportkör élére, aki akkoriban a termelőszövetkezet irodáján dolgozott. A sportkörnek 44 tagja volt ekkor, a tagok kötelező jelleggel tagdíjat fizettek. A csapat támogatásában jelentős részt vállaltak a TSZ vezetői, elsősorban Tukacs Sándor. A TSZ vette a szerelést és biztosította az idegenbeli meccsekhez a járművet: egy traktort, később teherautót. Bár az is megesett, hogy szabályosan el kellett lopni a traktort, hogy a játékosok eljussanak a meccsre. Mivel adott eszköz nagy hanggal működött, a csapat tagjai hangtalanul kitolták a faluból, hogy az illetékesek ne vegyék észre, s csak a határban merték elindítani. Akár bemelegítésnek sem rossz ötlet.

A járási bajnokság mellett megrendezték az ún. TSZ-bajnokságot is (mivel ő patronálta a futballt), ebben a járásban működő TSZ-ek csapatai vettek részt. A kettő természetesen a legtöbb esetben fedte egymást. A bajnokságban jól szereplő csapatok számára villámtornákat rendeztek, ezek egy napig tartó, akár 12-16 csapat részvételével is zajló fociünnepek voltak.

Az 50 éves penyigei sportegyesület megyei II. osztályú felnőtt
labdarúgó csapata 2000-ben Álló sor balról: Juhász Gyula edző, Kőrösi
Miklósné polgármester, Kovács Csaba, Zolcsák Norbert, Dobos
Zoltán, Varga László, Ifju Zsolt, Balla Bertalan, Borbély Ferenc, Gyújtó
Attila, Csontos Imre pályagondnok, Végh Endre az egyesület elnöke
Guggolnak: Szarka Barnabás, Tukacs Zoltán, Szabó Zsolt, Kalydi Tibor,
Fóti György, Tóth István, Gyüre Csaba

Penyigén mindössze egyet rendeztek, még a '60-as évek elején, a villámtornák helyszíne elsősorban Szatmárcseke, Sonkád és Kölcse volt.

1968-tól Rácz István, vagy ahogy mindannyian ismerjük, Rácz Pista bácsi vette át a sportelnöki szerepkört, emellett edző is volt. A feladatot már ekkor megosztották Tóth Istvánnal. 1971-72-ben Szilágyi Jánost és Molnár Györgyöt választották meg elnöknek. Az 1973-74-es bajnokságban a csapat egyik aktív játékosa, Varga László vette át az edzői feladatot, majd rövid idejű játékos- edzőség után, egy sérülés miatt a játéktól teljesen visszavonult, s 1975-ig edzőként tevékenykedett. A sportelnök, immár egyedül, Tóth István volt. A focicsapat éppen hullámvölgyben volt, ki is esett a járási első osztályból, ám egy év múlva visszaküzdötték magukat. A bajnokságban, csakúgy, mint ma, 14-16 csapat játszott. Bizonyos szempontból mintha megállt volna az idő. Igen, az anyagiakról van szó. A csapatnak egy garnitúra szerelése volt, egy kék színű, az idegenbeli meccsekre pedig most is a TSZ traktorával vagy teherautójával jártak. Már nem csak penyigeiek játszottak a csapatban, Fehérgyarmatról, Nagyarból és Kömörőből is érkeztek játékosok. Rendszeresen edzést tartottak, s a kemény munkának kezdett beérni a gyümölcse: a csapat megerősödött, és a tabellán egyre jobb helyen végzett. 1979-ben az első helyen várták a bajnokság utolsó fodulóját, egy ponttal vezettek Szamossályi előtt. Nagyszekeresen volt a meccs, nyerni kellett volna, ám vereség lett a vége, s elúszott a bajnokság.

A futball a férfiak játéka - sokan még ma is tartják e véleményt, ám a penyigei lányok-asszonyok már a '70-es években rácáfoltak e maradi felfogásra. A '70-es évek végén ugyanis volt női foci Penyigén. Igaz, nem rendeztek számukra bajnokságot, csak egy-két villámtornát nyáridőszakban, ám ezt talán ők sem bánták. Így néhanapján jól szórakoztak az általában egy korosztályhoz tartozó csapattagok, de többre nem is lett volna idejük.

Ekkorra már összállt, összekovácsolódott az a legendás csapat (természetesen férfiakról van szó), amely éveken keresztül nagyon jó eredménnyel szerepelt a bajnokságban: a '80-as években négyszer nyerték meg a járási bajnokságot. Négyszer jászottak osztályozót a megyei bajnokságba való kerülésért, Hodász (1984), Kótaj (1986), Gyulaháza (1988) és Kocsord (1990) csapatai ellen, de mindannyiszor elbuktak a lehetőség kapujában.

1975-ben Végh Endre vette át az edzői és a sportköri szerepkört, emellett '87-ig játékosa is volt a csapatnak. 1991-ben a vezetőség minden posztjáról lemondatta (igaz, 1996 óta újra ő a sportköri elnök), elnöknek Bodnár Istvánt, edzőnek Kiss Józsefet nevezték ki. 1992 nyarától egy éven keresztül Tóth István, majd 1993-tól 96-ig Szabó András látta el az elnöki teendőket. '92. július 30-a óta Juhász Gyula irányítja a csapat edzőmunkáját, egyre több sikerrel. 1994-ben még a járási bajnokság 11. helyén végzett a csapat, ám a következő évben már bajnokságot nyert, majd 1997-ben felkerült a Megyei Bajnokság II. osztályába. Új bajnokság, új kihívások, új célok - az egész falu izgalommal várta, hogy vajon mire lesz elég a penyigeiek ereje a kicsit nagyobb és erősebb csapatok versenyében. Sokan csalódásként élték meg az első két évben elért 10. és 11. helyezést, de a valóság az, hogy akkor örültünk, hogy bennmaradt a csapat. Inkább fogjuk fel úgy, hogy ez a két idény bemelegítés volt, s ezt már a mostani bajnokság eredményei is igazolják: az őszi fordulók után a tabella ötödik helyén végeztek, majd az egész megyére kiterjedő Joma Kupa küzdelmeiben is helytálltak: a Kisvárdán megrendezett selejtezőt megnyerték, bejutva ezzel a nyíregyházi döntőbe, ám az ottani, nagyobb játéktudást képviselő csapatok már túl nagy falatnak bizonyultak. Ez persze nem szégyen. És nem is ez a legfontosabb feladat, hanem a bajnokságban való szereplés. Még valamit meg kell említenem: a penyigei öregfiúk (e titulus fociberkekben a 35 éven felüli futballistákat illeti meg) évek óta nagy lelkesedéssel és sikerrel szerepelnek Fehérgyarmaton az Öreg Fiúk Tornán, az idén is csak a döntőben találtak legyőzőre, Nyírlugos „személyében".

Hogy a csapat hosszú távon is eredményes legyen, tehetséges és megfelelően felkészített utánpótlásra van szükség. A penyigei ificsapat közelmúltbeli szereplését az egyenletes jó teljesítmény, s ennek megfelelően a siker jellemezte. A fokozatosan javuló játékra a tavalyi bajnokság végén tették fel a koronát: a megyei másodosztály bajnokai lettek Borbély Sándor vezetésével. Jelenleg, túl az őszi idényen, a 2. helyen állnak, a csapat edzője 2000 januárjától Juhász József. A csapat gerincét 17-19 éves korú játékosok adják, ők azonban előbb-utóbb kiöregszenek ebből a korosztályból, vagyis szükség van a fiatalabbak bevonására is. A csapat két általános iskolás tagja már az új generációt képviseli.

Ezzel vissza is kanyarodtunk első témánkhoz, az iskolai sportoktatáshoz. A szüleim korosztályának a '70-es években Görög Demeter neve egyet jelentett a testneveléssel, szigorát tanítási stílusát és a gyerekéhez fűződő jó kapcsolatát még ma is többször emlegetik. S hogy nem csak az akkori gyerekek emlékeznek szívesen ezekre az időkre, azt Görög tanár bácsi meleg, szívből jövő szavai is bizonyítják, melyeket szeretnék szó szerint idézni.

„Sporttevékenységre alkalmas pályánk nem volt. A nagypályát használtuk, de az legtöbbször vizes volt, vagy foglalt, meg hát nem esett úgy kézre, mint a saját. Mi nem csak a focipályát hiányoltuk, hanem a tulajdonképpeni sportudvart, ami akkor kezdett divatba jönni. Nagyon jó lehetőségnek kínálkozott az új iskola telke. A TSZ felszántotta, majd mindaddig simítózta, míg megközelítőleg alkalmas lett a füvesítésre. Az utolsó simításokat a gyerekek végezték. Tenyérnyi területenként egyengettük, töltögettük, lapogattuk, mígnem vetésre alkalmas lett.

Futópályát is alakítottunk ki! Már csak az állvány hiányzott. Megvásároltuk a vasat, a TSZ pedig elkészítette, mi a gyerekekkel bebetonoztuk. Most már lehetett rudat és kötelet mászni. A gyerekeink sem szégyenkeztek, ha a városi iskolában láttak ilyet, tudták mire való. A folytatás itt sem maradt el. A kultúrház nagy termét tornateremmé alakítottuk... ez már színvonal volt! Előbb az előteret használtuk, de az nagyon veszélyes volt a sok üveg miatt.

Visszatérve a kispályára, mondhatom, nincs még pálya, melynek a gyepét annyian és annyiszor taposták volna. Szinte megállás nélkül folyt a foci és a kézi. Osztálybajnokságok minden vonalon, fiúk-lányok egyaránt. A döntők felértek egy-egy mundiállal. És most egy újabb esemény: hagyománnyá tettük a tornabemutatókat. A pálya egészét belepte a sok-sok tornázó gyerek, valamennyi egyszerre lendít, hajlít, dönt! Nagyon szépek voltatok, a lelkem még ma is gyönyörködik bennetek. Szeretném, ha ti is így éreznétek, mert cselekvő részesei lehettek a soha vissza nem térő kornak! Ismét csak csodálom az akkori gyerekeket. Mennyi idő kellett az akkori kertre, a pályára, a tornabemutatóra. Ezt ők mind győzték energiával, mindennek tetejében még tanultak is - sőt viselkedtek.

Télen igen kedvelt mulatság volt a Kubi vagy a Rózsi jegén csúszkálni, jégkorongozni. Naphosszat keresgélték a gyerekek az alkalmas botokat, amelyik hasonlított az ütőhöz. Magam is alig vártam, hogy mehessek. Micsoda csúszkálás volt a Rózsin nejlondarabon, összefogózva! Sajnos mindig hamar este lett.

Még van valami, amit ha nem mondanék el, talán nem lenne íze ennek a történetnek. A sakk! Már magam sem tudom, hogyan kezdőtött, de folyt, az biztos! Ha az idő alkalmatlan volt a korongozásra vagy a csúszkálásra, a meleg tanteremben sakkoztunk. Sokan először csak nézték, hogyan sakkozunk Ildivel. Majd egyre többen próbálkoztak az első lépésekkel, mondhatom sikerrel. Néhány hónap múlva (szenzációszámba ment) a kibicekből komoly ellenfelek lettek. Micsoda öröm volt, amikor a gyerek legyőzte a tanárát! Akkor sakkban megyei versenyzőnk is volt. Mennyire izgultunk, vajon hol a helye egy falusi gyereknek ennyi városi között? Nem szégyenkeztünk, továbbjutott! Továbbjutott, mint valamennyi gyerek. Mind előreléptetek, s most már ti figyelitek, hogyan lépkednek azok, akikért a ti szívetek dobban." Aki anyukáméknak Görög Demeter volt, az nekem Kiss József, a penyigei általános iskola jelenlegi testnevelő tanára. Egyszerre kerültünk az új iskolába, 1989-ben. Ekkorra készült el az új épület, ekkor volt először tornaterme a penyigei gyerekeknek. Számunkra óriási élmény volt a hatalmas terem, a fűzöld műanyag borítás, a bordásfalak, a bemelegítő lámpák duruzsolása. És a rengeteg labda! Életemben ekkor fogtam először röplabdát a kezembe, persze Kiss József irányításával. Kitalálta, hogy ő akkor most lány röplabdacsapatot fog csinálni. Hitték is neki, meg nem is, bár a röplabdázásnak már volt némi múltja Penyigén. A '70-es évek elején volt egy női röplabdacsapat, amely a járási bajnokságban szerepelt, de aztán ez a próbálkozás elhalt.

Emlékszem, az első edzésen még annyi volt az érdeklődő, hogy nem jutott mindenkinek labda, többek közt én is pöttyös gumilabdával gyakoroltam az alsó és kosárérintést. Aztán sokakban csökkent a lelkesedés, végül kilenc-tízen maradtunk stabil csapattagok, mindannyian a kilenc-tizenegy éves korosztályból. A nyolcadikos „nagy lányok" csak nevettek rajtunk: „Biztos ezekből lesz röplabdás!" De mi szorgalmasan jártunk edzésre, hetente két délutánon, s a testnevelés órák zöme is a gyakorlással telt.

Tisztán emlékszem az első meccsünkre. Tiszakóród ellen játszottunk, hazai pályán. Őrült nagy lámpalázunk volt, ráadásul kivonult az egész napközi, hogy szurkoljon nekünk. Mezként fekete pólót kaptunk, hozzá fehér térdzoknit. Több mint tíz éve történt, ám még most is a fülemben cseng egy mondat: „Úgy nézünk ki, mintha a saját temetésünkre jöttünk volna..." A kóródiak tőlünk három-négy évvel idősebb, nagyobb és erősebb lányok voltak, „technikájuk" a labda azonnali visszalapátolására korlátozódott. Ez akkor még hatásos volt ellenünk, kikaptunk. Nagy csalódás volt, ám később ezt sokszorosan visszaadtuk. A szorgalmas és rendszeres gyakorlás meghozta az eredményt, egyre jobban ment a játék és akkor már jöttek az eredmények is. A „ping-pong-röplabdát" játszó kóródiakat már szinte lemostuk a pályáról, és másokat például Szatmárcsekét, Rozsályt, Milotát vagy Fehérgyarmatot is legyőztük, s városkörzeti bajnokok lettünk. Egy-egy meccsünk nagy esemény volt a faluban, jöttek a szülők, az iskolatársak, s mindez segítséget, erőt adott. 1993-ban a Megyei Diákolimpián 3. helyen, a Megyei Serdülő Bajnokságban 2. helyen végeztünk. A két következő évben két bajnoki bronzot szereztünk, majd '96-ban egy diákolimpiai 3. helyet. Ekkor mi már két röplabdás barátnőmmel együtt a fehérgyarmati gimnáziumba jártunk, s talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a mi generációnk kiöregedésével leáldozott a penyigei röplabdázás „csillaga". Vannak persze más tényezők is, például az anyagiak, ami már a mi időnkben is sok nehézséget okozott. A penyigei röplabdacsapat azonban ekkor még nem tűnt el nyomtalanul, hiszen a következő két évben még két penyigei került a gimnáziumba, ahol három gyarmati lánnyal kiegészülve megyei középiskolás bajnokságot nyertünk.Ez volt az általános iskola sportélet „női" oldala, most nézzük a fiúkat! Természetesen foci, másról Penyigén szó sem lehet. Az igazán nagy eredményeket még a mi röplabdás éránk előtti korosztály érte el, többek között városkörzeti bajnokságot nyertek 1989-ben. Azok a fiúk voltak a csapattagok, akik közül ma Varga Szabolcs az NB II.-ban játszó rakamazi csapatban, Tóth István pedig az őszi bajnokság végéig a megyei elsőosztályban szereplő Tarpán játszott, most újra Penyigét erősíti.

A sportegyesület ifjúsági csapata 2000-ben
Álló sor balról: Végh Endre egyesületi elnök, Kőrösi Miklósné
polgármester, Kiss Gábor, Váradi Márk, Kondor Csaba, Somogyi László,
Borbély Zsolt, Székely Zsolt, Hadi Tamás, Szilágyi István, Juhász Gábor,
Juhász József edző
Guggolnak: Tóth Gyula, Idrányi Zoltán, Szarka Elemér, Boros Béla, Tóth
Attila, Végh László, Varga Lajos, Szabó Tibor

A többieknek sem kell szégyenkezniük, ma ők (Borbély Ferenc, Dobos Zoltán, Kovács Csaba, Ifjú Zsolt) alkotják a penyigei csapat védelmét. A már említett mostani ificsapat játékosai szintén kiemelkedően szerepeltek a városközi bajnokságban a '93-95-ös években, a jelenlegi iskolások pedig 1997-98-ban értek el jó eredményeket. Kölcsében megnyerték az ún. Jubileumi Tornát, a Nagydoboson rendezett versenyen szintén első helyen végezték.

1998 áprilisában több helyszínen egyszerre zajlottak a Szamos Kupa selejtezői, a penyigei iskolások Szatmárcseke és Kömörő futballistapalántáit fogadták, majd egy győzelmet és egy döntetlent elérve a csoport első helyén végeztek, bejutva így a 16 csapatos döntőbe. Ezena naponnem csaka fociról volt szó. Illetve mit is beszélek? Nagyon is a futballról volt szó, ám nem a mostani, eredmény nélküli, kilátástalan küzdelmekről, hanem a magyar futball dicső korszakáról, az Aranycsapatról. Mintha egy álom elevenedett volna meg az iskola bitumenpályáján: felcsendült a Radeczky induló, s Puskás Ferenc, egy ország Öcsi bácsija a régi idők diadalát idéző peckes, fiatalos járással lépkedett elő polgármesterünk karján. Mögötte a nagy csapat másik három tagja, Buzánszky Jenő, Grosics Gyula és Hidegkuti Nándor tűnt fel. Ennyien maradtak a nagy csapatból, mindössze négyen. De az öröm, amit a penyigeieknek e látogatással okoztak, nem mérhető, s nem feledhető, örök emlék marad.

S ha nem is várhatunk hozzájuk mérhető eredményeket a jelen kor futballistáitól, minden lehetőséget meg kell adni a gyerekeknek. Az iskola felszereltsége a testnevelés szempontjából ma már jó, a tornaterem mellett a gyerekek az udvaron is kiadhatják felesleges energiájukat: bitumenes kézi- és röplabdapálya, mászóállvány és távolugrógödör áll a rendelkezésükre. Tehetséges, fejlődésre képes gyerekek is akadnak mindig, a testnevelő tanár feladata tehát adott: felfedezni és képezni a jövő generációját, akik között talán ott vannak a jövő bajnokai.

Az „Aranycsapat" tagjai dr. Zilahi József országgyűlési képviselőjelölttel
Penyigén 1998. április 16-án

 

A Helytörténeti gyűjtemény

Penyige Helytörténeti Gyűjteménye a Kossuth u. 101. szám alatt található. Helye egy 1960-ban épült iskolaépület 2 tanteremmel, folyosóval, tanári szobával. Ez az épület 1989-ig funkcionált iskolaként, amíg megépült a központi iskola. A Művelődési Ház 4x4 méteres kis helyiségéből a gyermekek és a falu népe által összegyűjtött többszáz régi tárgy ebben az épületben nyert méltó elhelyezést. Az épületet Kőrösi Miklósné polgármester bocsátotta a gyűjtemény céljára és adta át a falu lakosságának és az érdeklődőknek látogathatóság céljára.

Az épület jó állapotban, csak kisebb hibákkal maradt üresen. Ezeket az önkormányzat karbantartói és néhány szakiparos ki tudta javítani. Elképzelésünknek megfelelő tároló állványokat, üvegfedeles tárlókat készítettek.

Az egykori tanári szobában iratokat, vászonneműeket helyeztük el. A második teremben fából, gyékényből, csíktökből készült házi és gazdálkodási eszközöket rendeztünk, valamint régi bútorokat. Itt kapott helyet egy iskolapad századeleji iskolaszerekkel. Az első teremben kapott helyet a cserépedény gyűjtemény, a háztartási aprótárgyak és főzőeszközök sokasága. Itt láthatók a hajdani világítóeszközök, a hímestojás és mézeskalácsgyűjtemény, s külön tárlón a gyermekek játékai. A hosszú, L alakú folyosón vegyes anyagú és rendeltetésű tárgyak kaptak helyet: kenderkötő, tehénjárom, tolókapa, gereben, juhnyíróolló, madáríjesztő, néprádió és Penyige első, kurblis telefonja. Mindegyik helyiségben sok kép látható a falon Penyigéről. A gyűjtemény látogatható igény szerint bármikor, csoportok és egyéni látogatók számára. A tárlatvezetés időtartama az érdeklődéstől függően 1-1 és fél óra, a gyűjteménynek, a falu történetének és a penyigei balladának ismertetésével. Belépődíj nincs, de lehet vásárolni könyvet, képeslapot és apró ajándéktárgyakat.

A gyűjtőmunka, a gyűjtemény gyarapodása folyamatos. Látogatottsága időszakos. Főként tavasztól őszig látogatják a kirándulók. Felkeresik a helybeli és környékbeli iskolások, de Záhonytól Sopronig az ország minden tájáról volt már látogatója és reméljük, lesz ezután is. Megfordultak benne amerikai, luxemburgi és franciaországi látogatók is. Hangulatukról, véleményükről a vendégkönyv lapjai tanúskodnak.

A gyűjtemény kiállításának megnyitója 1992. október 22-én volt. Részlet a megnyitóból:

„Tisztelt vendégek!

Munkálni egyforma gonddal múltat és jövőt." Ratkó József költő gondolatát írtuk meghívónkra s jelmondatként a bejárat fölé. Ráillik arra a munkára, mely azt a törekvésünket tükrözi, hogy a múltunk alaposabb megismerésével munkálkodjunk a jövő építésén. „Egyforma gonddal", mert a költő szerint is, szerintünk is mind a kettő egyformán fontos. A múltba azért kell visszatekinteni, hogy erőt, útmutatást, bölcsességet merítsünk, tanuljunk az elődök példájából. Aki a saját és a nemzete múltját elfelejteni igyekszik, mert olykor kellemetlen, talán keserves is volt, az olyan, mint aki szüleit tagadná meg, akik bár szigorúan megregulázták olykor, mégis a legtöbbet nyújtották az embernek, mindnyájunknak. Amikor gyűjteni kezdtük a régi tárgyakat, tudat alatt lelki szemeink előtt talán már ezt a termet láttuk vagy valami ehhez hasonlót, ahol a gyermekeknek múltkutató tanműhely, a felnőtteknek emlékmúzeum állítható saját egykori tárgyaikból. Múltunkat nem csak ezek a tárgyak kell, jelentsék, hanem a múlttudatunk. Jövőtudatunk olyan lenne múlttudatunk nélkül, mint a ház alap nélkül, mint a fa gyökér nélkül. S ha a történelem útvesztőiben elakadunk, elbizonytalanodunk, jó ha akkor fordulhatunk a legmegbízhatóbb bizonyítékokhoz: ezekhez a tárgyakhoz, amelyek nem hazudnak, mindig az igazat mondják: a becsületes, dolgos, magyar paraszt igazát. A jelenkor embere előtt ismeretlen korokat, embereket, eseményeket idéznek a maguk igaz és megbecsülésre méltó valóságában. Beszélnek ezek a tárgyak a dolgoskezű, a leleményes, szorgalmas emberek nehéz életéről, akik eszközeiket házilag, a két kezükkel állították elő, mert kevés pénzük volt arra, hogy vásároljanak. Az egydarabból kifaragott kaszakőtartó, a facsapokkal működő forgószerkezet, a csalafintazáras, de biztonságos borotva tartó, a vászon és a belőle készült sok-sok használati tárgy mind-mind a szorgalmas, ügyes, egyszerű ember magafeltalálását bizonyítja. Érdemes végiggondolni a kender útját a hímzett abroszig, a kútásás életveszélyes, nehéz műveletét, a föld alázatos szeretetét, a mindennapi kenyerünk áldozatos előteremtését és megbecsülését; a firól fira átörökített szokásokat, a hagyományok tiszteletét a bölcsőtől a koporsóig.

A szegény ember kezében az eltört, elszakadt tárgy nem volt kidobnivaló kacat. A repedt szilkét megdrótozták, a hasadt teknőt megpántolták, a szakadt ruhát megfoltozták. Az eltört sarlóból búzatisztítót, az eltört villából „vasmacskát" csináltak, hogy legyen mivel kivenni a kútból a beleesett vedret.

A helytörténeti gyűjtemény egy részlete

A szükség leleményessé, takarékossá tette elődeinket. A kismesterségek, a hajdani foglalkozások, cseréppipakészítő, csikász, rákász, bordakészítő, drótos, meszes, piócaárus; eltűnik a falusi ezermester, a bognár, a kovács, a fafaragó, a csizmadia, a mézeskalácsos. Ezért is kell ilyen gyűjtemény feállítása. S hogy létrejött és tovább fejlődhet, bővülhet, ez mindnyájunk ügye. Boldogok lehetünk, hogy tehettünk ezért valamit. Reméljük és hassunk oda, hogy az utánunk jövők megismerjék, megbecsüljék, szeressék. Ezt a gyűjteményházat a szakkörben alkotó gyermekek és az idelátogatók töltik meg élettel, s bízzunk abban, hogy mások is szívesen látogatják majd. A köz hasznára készült, mint a penyigei ember kultúrájának egy darabja. Köszönet illeti mindazokat, akik ennek létrehozásában segítettek."

A gyűjteményben az állandó kiállítás mellett eddig három időszakos kiállítást rendeztünk: szárított és termesztett száraz virágokból, termésekből, kéregből, falevélből alkotott kopozíciókból; az id. Kiss Zoltánné és Csáthy Miklósné által elkezdett nemes hagyományt folytatva, különböző korok kézimunkáiból; majd „Ügyes kezek" címmel a háztartás, a mindennapi élet házi készítésű tárgyaiból rendeztünk látványos, ízléses kiállítást. Ezt a hagyományt folytatni kívánjuk.

Gyűjteményünkben többször készített filmet a SZAMOS Televízió, egy-egy alkalommal a Magyar Televízió Ameddig a harang szól c. sorozatában és a Magyarországról jövök kamerával c. sorozatában, valamint a Szegedi Stúdió SZIESZTA műsorában. A jószándékú érdeklődőket mindig szívesen fogadjuk gyűjteményünkben.

 

Elfelejtett ízek nyomában

A szatmári tájegység szívében található lakóhelyünk Penyige, amely évszázadok óta mindig meg-megújuló arccal mutatja meg és bizonyítja élni akarását.

Lakói nyílt szívű, dolgos emberek voltak, s azok ma is. A földből éltek s amit megtermeltek, az adta életük alapját. Magyarország e távoli csücskének ma is egyedi arculata van. Ez az erdőkkel, mezőkkel borított vidék, folyók és vadvizek által szabdalt síkság jól elkülönül más tájegységektől. Árvizek, esőzések, sáros és járhatatlan utak, téli havazások folytán vált elzárttá és érintetlenné. Nem csoda hát, hogy az itt letelepedő és lakó nép évszázadokon keresztük kereste és találta meg táplálékát az áthatolhatatlan erdőségekben, folyókban, csendesen folydogáló patakokban, vizekben.

A később meginduló erdőirtások következtében megváltozott a növénytakaró képe. Túlsúlyba kerültek a legelők és szántóföldek, s ennek követ- keztében a földművelő és állattartó életmód. Az így termesztett búza, kukorica, árpa, burgonya, köles és főzelékfélék, a sertés, szarvasmarha, juh, kecske tartása és fogyasztása nagy mértékben megváltoztatta az itt élők táplálkozását rangra, módra, anyagi helyzetre való tekintet nélkül. Egy család anyagi helyzetén túl, az életvitelt meghatározta a háziasszony ügyessége, rátermettsége, jártassága a főzési tudományokban. „Az ötletek, a leleményesség, az ésszerűséggel párosult fantázia segítségével számtalanszor varázsolt illatos, ízletes, tápláló ételt a család asztalára a napi gondokkal küzdő asszony." (Kormány Margit: Hagyományok Penyigén 18. oldal). Az ételek minősége attól is függött, mit dolgozott a család. Mást fogyasztottak közösen végzett munkák, mást egyházi ünnepek, mást családi események alkalmával. A lehetőségeket figyelembevéve a morzsákat is megbecsülve, anyáink szokásait követve állították elő nem kis gondossággal mindennapi eledelüket.

„Az ételek receptjeit nem írták le, minden gazdasszony a fejében hordozta. Ha esetleg elfelejtett valamit, megkérdezte a nála tapasztaltabbtól. Nem bíbelődtek sokféle fogással, szinte mindig ugyanazokat az ételféleségeket váltották hétről-hétre. De bármit főztek ízletes, kívánatos volt." (i.m. 19. oldal), hiszen miért is ne lehetne finom, ami hagyományos, tápláló és nem utolsó sorban olcsó is.

Nagy időt megélt penyigei emberek gyakran kezdik úgy mondanivalójukat: „Olyan világ volt az, hogy...".

Ezután pedig sorjáznak a véget nem érő történetek egykori életükről Azokról az időkről, amikor még minden házban volt kemence és a gazdasszony szent kötelessége volt megsütni a család számára nélkülözhetetlen kenyeret. Amikor a lekvárt háznál főzték több nappalon és éjszakán keresztül, s az esti kavaró volt a fiatalok társasági életének egyik szintere. A disznóölés valóságos ünnepnek számított, amelyre hivatalos volt a szűkebb rokonság apraja-nagyja, s a napi munka végén közös vacsorával, - sokszor zenével, nótaszóval - fejezték be a napot. Nem szaladtak savanyított káposztáért, aszalt gyümölcsért zöldségeshez, reggelente tejtermékért a boltba, mert mindig kéznél volt a maguk szükségletére elkészített mennyiség, amiből sokszor még eladásra is jutott.

Az önellátásra berendezkedett háztartásokban megtermeltek mindent. Élték mindennapjaikat gazdasági, vagyoni helyzetüktől függően. Életük minden mozzanatát átszőtték a kialakult életmód szokásai, az elzártság konzerválta gondolatvilágukat, ételkészítési hagyományaikat is. Ez az önellátó életmód a hatvanas évek környékén kezdett megbomlani.

Mai világunkban azonban örvendetes ténynek számít, hogy kiveszőfélben lévő hagyományaink kezdenek újra éledni. Nem a régi életmódot próbáljuk feltámasztani, hiszen nem élhetünk úgy, mint dédapáink, dédanyáink. Az élelmiszer árak magas volta, a megtermelt gabonafélék, gyümölcs, zöldség, tej eladhatatlansága mellett, a szükség is késztet bennünket arra, hogy újra épüljenek kemencék, aszalók, leporoljuk lekvárfőző rézüstjeinket, megtisztítsuk káposztáshordóinkat, tejescsuprainkat.

Kezd újra becsülete lenni a szatmári szilvalekvárnak, szívesen nyúlunk a magunk készítette savanyúságok, aszalt gyümölcsök után, a házi készítésű kenyér finomsága pedig nem a nélkülözésekkel teli „olyan világot" juttatják eszünkbe, hanem igazi csemegeként fogyaszthatók hajdani főzési fogásokhoz is.

Kiss József, a „Szerelmi babonák" című könyv szerzője
és a „Népi gyógyászat Szatmárban" című könyv társszerzője
lelkes őrzője a régi szatmári ízeknek

Mára nagyon sok régi szokás, ünnep feledésbe merült, a régi recepteket már csak a nagymamák ismerik. A receptek felkutatásában, leírásában a penyigei sütő-főző asszonyok és férfiak konyhaművészetéből, főzési ismereteiből merítettünk anyagot. Merítsünk együtt hagyományainkból, hogy újra asztalainkra kerüljenek a régi ízek, ételek.

Ezáltal bizonyítva, hogy teremtői, őrzői vagyunk e becses hagyománykincsnek, nem hagyjuk a feledés homályába merülni.

Kondor Jánosné: Tormamártás

A főtt húshoz finom tormamártást készítettem. Ehhez a tormát megtisztítottam, lereszeltem, forró vízzel leöntöttem, állni hagytam, hogy az ereje menjen el. Utána gyengén kifacsartam és kevés zsírban megdinszteltem. Ugyanabban a lében főztem fel, majd tejfelből készült habarást öntöttem rá.

Málékásás (kukoricakásás) töltöttkáposzta

Ma is sokan készítenek úgy töltöttkáposztát, hogy a hagyományt keverik a legújabb főzési szokásokkal. Ez az étel hagyományos abban, hogy savanyú káposztába töltik málékásával és füstölt sonkadarabokkal.

Új az, hogy rizskásával, friss hússal is keverik. A káposztaleveleket előkészítem. A kásához apróra vágott sonkadarabokat keverek. Mivel ettől még nem lesz zsíros, kicsi hagymás-paprikás zsírral meglocsolom. Sózom is. Egy kis paradicsomlevet öntök rá, megszórom borssal, kevés reszelt fokhagymát is adok hozzá. Mindezeket összekeverem. A fazék aljára apróra vágott káposztát rakok, s a megtöltötteket erre helyezem. Vízzel felöntöm, hogy jól ellepje, kevés paradicsomlevet öntök rá, lesúlyozom és lassú tűzön főzöm.

Kondor Árpádné: Aszalványleves

Aszalt almából, szilvából, körtéből, somból főztem. A padlásról lehozva megmostam, s odatettem mindegyikből egy marékkal főni. Cukorral ízesítettem, fahéjat is tettem hozzá. Amikor megfőtt behabartam.

B. Kondor Jánosné: Kalács

A jó kalács nálunk sem húsvétkor, sem karácsonykor nem hiányozhat... Egy tepsi diós- vagy mákos kalácshoz kell négy összemarik liszt, egy jó fél marék cukor, két púpozott evőkanálnyi zsír, egy csészényi tej, öt deka élesztő, egy tojás és egy csipet só.

Ezeket középkeménységűre összedagasztom. Meglisztezem, kendővel letakarom és kelni hagyom. Ha megkelt, kettéosztom, ujjnyi vastagságúra elnyújtom, rákenem a tejjel felfőzőtt, vaníliás cukrozott tölteléket diót, vagy mákot. Felcsavarom, zsírozott tepsibe teszem. Tojássárgájával megkenem és kisütöm. Sütés után azon forrón cukros vízzel lekenem, hogy puhuljon. Kendőbe göngyölöm, míg ki nem hűl.

Özv. Kondor Imréné: Sódarhús leves

Az elkészítését, ízesítését édesanyámtól tanultam. Nálunk nyáron is friss a sonka, mert mindig egy háziszőttes vászonzsákban kötöttem fel a kokasülőre és ez olyan jó melegben tartotta, hogy puha maradt, mintha akkor kanyarították voln ki a disznóból. Levágtam a sódarból egy kilónyit, de csak a parázsrészét. Ezt megmostam és forró vízben kétszer kifőztem. Csak két-három percig hagytam benne, nehogy kifőjőn az íze. Ezután a húst felszeleteltem annyi darabra, ahány személyre főztem a levest, odatettem, lassú tűzön főztem. Ez eltartott két-három óráig is. Ha a hús félpuha volt, beletettem a zöldségeket: sárgarépát, petrezselyemgyökeret, karalábét, darált paprikát, hagymát. Fűszereztem sóval, szemesborssal és egy késhegynyi pirospaprikával, ha készre főtt leszűrtem. A tésztát külön főzöm hozzá és úgy tálalom.

Porlós tészta

Mondhatjuk azt, hogy a tészták közül ezen a vidéken a porlós tészta a legismertebb ma is. A tésztáját zsírból, négy tojás sárgájából, két deciliter tejfelből, régen szalakáliból, ma sütőporból és lisztből készítem. Egy kis tejet is adok hozzá. Ezeket jól összegyúrom, majd félreteszem állni, hogy a tészta hadd keljen, hadd finomodjon. Egy óra után ujjnyi vastagságuúra kinyuújtom. A tepsit előzsírozom, s a nyújtófára feltekert tésztát belefektetem. Megkenem szilvalekvárral, amit előzőleg feltörtem és megcukroztam. Tejjel felmelegített darált dióval lekenem, megint fektetek rá egy réteg tésztát, aminek a tetejét tojásfehérjével kenem le és villával megszurkálom. Tetejét cukros dióreszelékkel meghintem, aztán kisütöm.

Rézüstben fő a finom penyigei szilvalekvár

Molnár Endréné: Főtt fánk

Ezt az igen finom fánkot lakodalmak, ünnepi összejövetelek alkalmával csináltam meg. Készítem azóta is. Egy liter vízben finoman, óvatosan beleszórva felfőzők egy kiló lisztet. Amikor kihűl, 12 tojással finoman kimunkálom. Ezután evőkanállal diónyi nagyságúakat kiszaggatok belőle, amiket forró zsírban kisütök. Sütés közben olyan szépen kinyílik, mint egy rózsa. Kiszedés után cukros reszelt dióban meghömbörgetem.

Csőröge

Fél kiló lisztbe beleütök hat tojás sárgáját. Teszek még bele négy evőkanál porcukrot, tejfelt és kevés élesztőt. Összegyúrás után kendő alatt pihentetem. Ezután fél ujjnyi vastagra elnyújtom, a közepét behasítom és ezen keresztül a tészta egyik végét átfordítom. Forró zsírban vagy olajban kisütöm. A tálban vaníliás cukorral hintem és egy kendővel letakarom.

Erdélyi Andrásné: Bobájka

A kenyértésztát ujjnyi vastagra sodorták. Tepsiben egymás mellé helyezték. Kemencében kisütötték. Egy-két centiméteres darabokra szelték, amikor pirosra sült. Forró vízzel leöntötték, hogy megpuhuljon. Megsózták, tejfeles zsírral meglocsolták, házi túróval bőven megszórták, mákkal és dióval is fogyasztották.

Fötyögős bélés

A fötyögős bélest szintén kenyérsütéskor készítették kenyértésztából. A kemencébe való nagyméretű tepsit kizsírozták. Helyeztek bele egy ujjnyi vastagra nyújtott, téglalap alakú tésztát. Ennek felére cukros, tojásos, tejfeles túrót tettek, a másik felét ráhajtották. Annyi ilyen nagy bélest raktak a tepsire, amennyi fért az aljára. Jó sok tejfellel leöntötték, abban sült meg a fötyögős béles.

Simon Zsigmondné: Bagolytüdő

Az aszalt gyümölcsöt egy nagy fazékban odatették főni. Felfőzték, megcukrozták, s ha megpuhult már ehettük is.

Lapótya

Fél liter tejbe bele reszelek 3 nagy főtt krumplit. Ehhez adok élesztőt, kis cukrot. Jól elkeverem. Két tojássárgáját is kavarok hozzá, hagyom hadd keljen. Majd elnyújtom tenyérnyi lapos darabokra. Még finomabb, ha egy kis szilvalekvárt teszek bele. Zsírozott palacsintasütőben kisütöm. Ha kisült, a tetejét meghintem porcukorral.

Újhelyiné Juhász Katalin: Gulászta

A megellett tehén második fejés tejét használom fel, amit csak lassú tűznél és állandó kavargatás mellett készítek. Kavargatás közben öntök hozzá - a mennyiségtől függően - édes tejet a nem frissen fejt tehénéből. Főzés közben az egész összáll. Megcukrozva, tányérba szedve fogyasztjuk. Régen a falusi ember annyira szerette, hogy a rokonok, ismerősök, szomszédok szívesen vittek egymásnak belőle kóstolót.

Lekváros pirított laska

A meggyúrt tésztát elnyújtom, laskára vágom és sós vízben kifőzöm. Miután leszűröm, forró zsírral összekeverem. A felét letakarom egy kizsírozott falú lábasba. Erre a megtört, felhigított szilvalekvárt rákenem, a laska másik felével leborítom. Blóderben (sütőben) pirosra megpirotom. Aztán kiveszem, egy fedőre kiborítom és fordítva visszteszem a lábasba, vissza a blóderbe. Ismét pirítom, kivétel után cukorral megszórom.

Balku Bertalan: Gömböc

Egyike a legfinomabb dolgoknak, amit disznóöléskor készítenek. Ma már nem nagyon foglalkoznak vele. A húsok darabolásakor a véres, sallangos, szalonnás darabokat összegyűjtöttük és megfőztük. Kiszedve a vízből apró darabokra vagdostuk. Utána megfonnyasztott rizskásával összekevertük. Kevertünk még bele a disznó véréből is, hogy szaporítsuk. Sóval, borssal, összetört kevés kaporlevéllel ízesítsük. A megtisztított gyomorba beletöltöttük, aminek a végét bevarrtuk. Spárgával jól összekötöztük és kifőztük. Fogyasztás előtt sütőben 3-4 ujjnyi vastag zsírban szép pirosra sütöttük.

Kardos Mihályné: Málénudli

A finom málélisztet (kukoricalisztet) összegyúrtuk forró vízzel, sóval és kevés búzaliszttel, hogy összefogja. Kinyújtottuk, elvágtuk sallangokra és gyúrótáblán kihömbörgettük két tenyérrel. Azonos darabokra elvagdostuk. Sós vízben kifőztük. Közben egy lábasban savanyú káposztát dinszteltunk rá és szalonnatepertőt is sütöttünk hozzá. Egy tálban összekevertük és málénudlit és a káposztát. Tepertővel, zsírjával meg is locsoltuk.

Tóth Endréné: Kaszáslé

A füstölt, húsos sonkából egy darabot szeletekre vágtam és odatettem főni. Sózni kevésbé kell, mert a sonka eléggé sózott. Mikor foszlósra főtt, behabartam. Ecettel ízesítettem. A kaszáló, arató emeberek is nagyon szerették.

Tökleves habarva füstölthússal

Megtisztítottam a főzni való tököt. Lereszeltem vékonyra. Megsóztam, megforgattam és állni hagytam. Annyi vizet tettem oda a fazékba, hogy másnap reggelre is maradjon a levesből. Beletettem főni a kiáztatott, csontos sódardarabokat. Amikor a hús megpuhult, berántottam és beletettem egy kevés összekötözött friss kaprot. Felfőztem. Ezután kinyomkodtam a tököt a sótól és behabartam. Megint főztem és egy csészényi liszttel elkevert tejfellel behabartam. Továbbfőztem, ecettel ízesítettem.

Id. Varga Lászlóné: Nyúlsavanyó

A vadnyúl vastagjából pörköltet vagy fasirtot, a vékonyából nyúlsavanyót csináltam. Nyúzás előtt a nyulat legalább három napig felakasztva állni hagytam, mert így puhább, omlósabb lett a húsa. Miután feldaraboltam, a vékonyait megabárolom, babérleveles, fokhagymás, sós és ecetes forrásban lévő vízben. Tíz perc után a húsokat kiszedem, a levet pedig félreteszem megszállni. Ezután kevés zsírban apróra vágott hagymát piritok, kevés vizzel felöntöm, s mikor forr, szórok rá egy kávéskanálnyi pirospaprikát. Belerakom a húsokat. Főzés közben az elpárolgó vizet a megszállt léből pótolom. Levétel előtt néhány perccel egy doboz tejfelt öntök rá, felkavarom, felrottyantom. A spór tetején kenyérszeleteket pirítok, amit tálalás előtt a levesbe csipkedek.

Se szeri, se száma az ízletes szatmári, penyigei ételeknek, a gazdasszonyok jobbnál jobb ötleteinek, a természet asztalán termett lehetőségeknek. A jó ízek, az egészséges ételek tudói szerencsére még köztünk vannak. Merítsünk bátran parádés ötleteik gazdag tárházából. Keressük az alkalmat a társas, az ünnepi együttlétekre a gőzölgő, illatozó tálak mellett. Mert az egyszerű étel is finomabb, ha békés hangulattal, elégedett szívvel ülik körbe a családi, a baráti asztalt. Ahogy nagy költőnk, Arany János mondja: „Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek".

 

Részletek a Penyigei szótár-ból

(szavak, ételnevek, szólások, közmondások)

Ha a néphagyományaink, hagyományszokásaink látványos elfogyását, feledésbe merülését kell tapasztalnunk, a „tegnap még volt, ma már nincs, holnap már azt sem fogják tudni, hogy volt" szomorú megállapítást kell tennünk, jóérzéssel, becsületből és kötelességből kapaszkodtunk az utolsó szálba is, ami még megmentésért kiált. A „tizenkettedik órában vagyunk" szokták mondani az aggódók, kik szép, tiszta, magyar beszédért, emlékért, szokásért, életvitelünk egyszerű, praktikus hagyományaiért aggódna, legyenek bár múltkutatók vagy egyszerű hazafiak.

A médiákból áradó, sokszor homályos, nyakatekert, ízléstelen, magyartalan kifejezések sokaságát hallva - és akkor az utca nyelvét nem is említettem - szívesen idézzük hagyománytisztelő őseink ízes, fordulatos, egyszerű, de találó elnevezésit, hasonlatait, szólásait. Ezek helyben keletkeznek és hagyományozódnak, élnek, amíg van, aki éltesse őket.

Ha nem is kimondottan tájszólás, nyelvjárás, ahogyan itt beszélnek, de van sajátos íze, hangulata, humora a penyigei nép tiszta, szép magyar beszédének.

Felidézve elgondolkozunk, hogy egyiket-másikat nem ártana újra haszná­ latba venni, hogy ne csak a szótár, a gyűjtemény őrizze, hanem az élő beszéd is. Oda tartozik. A többszáz kifejezésből néhányat közreadunk.

A szótárban használt rövidítések:

i.= ige

fn. = főnév

mn. = melléknév

szn. = számnév

hsz. = határozószó

sz. = szólás

k. =közmondás

ABLAKTŐC, -tőcik; fn., a tőc, tőke szóból, az ablakpárkány régi neve, fából készült szegély, párkányzat, „az ablaktőcön van a pipám"

AGGYVÉGYEZIK, L, szópár összevonása: adj! - végy! -ezik; vitatkozik, osztozik, osztozkodik, érvel, nem enged

AKI FIZET AZ PETYEGTET; km., aki előzetesen tett valamit a dologért, az formálhat jogot hozzá, azé az elsőbbség

AKKORA, MINT EGY FEDŐ FÜLE; sz., arra mondják, aki v. ami még nagyon kicsi

AKKORA, MINT EGY KUTYA ÜLVE; sz., az előbbihez hasonló, alacsony, kicsi, kisgyerek

ALMAÉTEL; fn., a habart almaleves neve, itt a gyümölcsből készült leveseket ételnek nevezik

AMILYEN A MADÁR, OLYAN A SZÓLÁSA; km., amilyen ember, úgy is beszél, ahogyan beszél, olyan ember, nem lehet tőle mást várni

AMI MEGBŐVÜL, MEGSZŰKÜL; km., aminek most bővében vagyunk, ha nem vigyázunk, könnyen szűkölködni fogunk, takarékosságra intés

ANICA, ANICÁN, ANICÁRA; fn., földrajzi helynév, a Szenkében a középső, széles, tószerű szakaszon parttól partig húzódó mély, agyagos rész neve, eredete ismeretlen, „megyek az Anicára firidni"

A PERCEN; hsz., azonnal, rögtön, rögvest, ebben a percben, „megyek a percen", máris megyek

APJA FIA GYURKA!; sz., rá hasonlít, úgy viselkedik, követi, utánozza, ugyanúgy cselekszik; nem épp dicsérő hasonlítás

ATUZSERES; -kredenc, mn., a francia etega= etázs, emelet szóból, atuzseres v. etuzséros: háttámlás, egy v. kétpolcos fali tartozéka a kredencnek (konyhaszekrénynek)

AZ IS A MI KUTYÁNK KÖLYKE; sz., ő is közülünk való, kapjon ő is, részesüljön az adományból, hiszen közénk tartozik

BÁBOLÓDIK; i., sokáig foglalkozik, bajlódik valamivel, sok időt fordít rá, lassan halad vele, mint a hernyó a bebábozódással

BÁRKA; fn., akác-v. tölgyfából készült nagyméretű „láda", amelybe a koporsót teszik a halottal a sírba, hogy ne érje föld, talajvíz, lásd: bárkás temetés

BEBÜRÖDZIK; i., bebőrödzik, bőrszerű réteg vonja be a tetejét, a kihűlő ételnek, a szilvalekvárnak

BOBÁJKA; fn., „bubácska, babácska", élesztős sült majd formázott, mézzel, dióval, mákkal, túróval ízesített tésztaétel

BOLYGÓ; fn., imbolygó, aszályos nyáridőben a föld repedésein kiszökő, öngyuladt, metános gáz lángja, lidércfény

BUGLYOS; mn., kócos, fésületlen haj, de dús, göndör, szétálló, borzas hajra is mondják

BUGGYIG; hsz., nagyon tele van, már majdnem kibuggyan, aki sokat ivott, az buggyig van

CANCÉKOL; i., hangulatfestő szó, ki-be járkál, csavarog, tekereg, lófrál, lóg, lopja a napot

CINKEPULISZKA; fn., ételnév, tört krumpli liszttel összefőzve, hagymás zsírral leöntve

COMPOLYGAT; i., hangulatfestő, féligmeddig eldugva, rejtegetve visz, lógat, csünget valamit a kezében, mintha „sompolyogna"

CSÁROGÓS; mn., hangutánzó szó, beszédes, fecsegős, hangulatos, eleven, be nem áll a szája, nőkre mondják

CSEPÜ; fn., jövevényszó, a kender feldolgozásánának egyik terméke, a gerebenből (szöszfésű) kiszedett kócos szösz

CSIRÁSHALUSKA; fn., ételnév, nyersen reszelt krumpliból, lisztből kifőzött galuska túróval

CSÚFSÁGOLÓDIK; i., csúfol, csúfolódik, sérteget, kigúnyol, utánoz, bántogat

DÉLEL; i., ember, állat délidőben pihen, árnyékba húzódik, alszik, az aratók ebéd után megdélelnek

DUSZI; fn., ételnév, a tört krumpli neve Penyigén, saját levében törik meg.

DÜRÜCKÖLŐ; fn., fából készült, nyeles, alul lapos, hengerformájú ütögető tárgy, káposztasavanyításkor ezzel egyengetik, nyomkodják, dürückölik a hordóba a gyalult káposztát

ELKAPÓDTAM; i., véletlenül, akaratom ellenére elszunyókáltan, elalud-tam, „elkapott" az álom

ELMONDJA DERESNEK, FAKÓNAK; sz., mindennek elmondja, csak jónak nem, szidja, ócsárolja, rossz színben tünteti fel

FARA; fn., a kenyérnek az utolja, a sarka, a vége

FITÉSZ; i., figyeli, lesi, firtatja, kitudakolja, nyomozza, kideríti

FITOG; i., szóösszevonás: fityeg+inog rövidült alakja, inog, lötyög, mozog, kiáll, kilóg, nem stabil

FOKTOMRA; hsz., végpontra, a legutolsó percben érkezik valahová

FÖTYÖGŐSBÉLES; fn., ételnév, sok tejföllel meglocsolt, abban (rotyogva) sülő túrósbéles

FŐZIK A KAPCÁJÁT; sz., nem bír megülni, nyugtalan, mehetnékje van

GACSI; fn., a kacsa neve Penyigén, „kikőtt a kisgacsi", „vasárnap gacsilevest főzünk"

HAJÓKÁZIK; i., hajlong, hajladozik, hajolva (kétrét) dolgozik

HÁLÓRÉKLI; fn., régi női ruhadarab, elölgombos hálókabát

HÁMÁNKODIK; i., rosszalkodik, rakoncátlankodik, rendetlenkedik

HÁZHIJA, HIJ, HIJU; fn., űr, üresség, a háznak a födém és a tető közötti része, a padlás penyigei neve, „menj fel a híjba tengeriért!"

HOZZÁD ILLIK EZ? sz., a jóindulatú, szelíd feddés kérdése, ha a gyerek rosszat tesz, helytelenül viselkedik, pirongatás, a viselt dolgok feletti gondolkodásra késztetés

ÍGY VÓT A SZOKÁS; sz., régi dolgok, hagyományok emlegetésének záró mondata, akkoriban, régen így volt szokásban

JÉGVEREM; fn., elavult, régen a jég tárolására szolgáló építmény, ma már csak a hasonlat él: „olyan hideg van itt, mint a jégveremben"

KAJÁCS; mn., a kajlá-ból ered, ferde, görbe egyenetlen, torz, szabálytalan, félresikerült

KALAMOL; i., hangutánzó, kotorász, keresgél, kutakodik, zajjal turkál valamiben

KASITA; fn., jövevényszó származéka, kiskosár, kosárka, kas, kaska/'hozz be egy kasita fát!"

KECC, KECCES; fn., karám, ritkás kerítéssel elkerített kisebb terület udvaron, ólban, ól mellett, elkülönített háziállatok számára

KEZEM SZÁRA; fn., alkar, a kar csukló és könyök közötti szakasza, mint pl. a „lábam szára"

KIÜTI A TÜZET; sz., nagy lármát, patáliát, veszekedést csap, egyet nem értése jeléül

KOCÁKOL, KOCÁTOL; i., szakszerűtlenül, kontár módra, de jó szándékkal készít el valamit

KUTYATARISZNYA,-val; fn. élelem, ellátás nélkül, üres tarisznyával enged útjára

KÜLDÖZGETI FÜHÖ, FÁHO; sz., elhárítja, elutasítja, nem a megfelelő helyre küldi

LEGJOBB SZOMSZÉD A KERÍTÉS; km., a vitás ügyek elkerülése végett jobb, ha a porta körül van kerítve

LETENTÉL; i., lefekszik, lepihen, elalszik, a „tente, tente" csitító, altató szóból

MÁLÉKÁSÁS TŐTÖTTKÁPOSZTA; fn., ételnév, egyik legkedveltebb szatmári étel, rizs helyett kukoricadarával (málékása) töltött káposzta

MÁNGÓ,-s, -zás, -zik; fn., mánia, nagyzol, nagyzolás, divatolás, urhatnámság, kivagyiság, „azok csak a mángózásból állnak ki"

MÉLÁS; mn., régi penyigei szó, tréfás, tréfálkozó, humoros, vicces, kedélyes ember

MINDÉTIG; hsz., mindig, állandóan, gyakran, szüntelenül, örökké (..."mondom neki")

MOCSKOSHALUSKA; fn., ételnév, a sósvízben kifőzött laskatésztát szilvalekvárral összekeverik, „bemocskolják"

MORTYOG; i., szóösszevonás: morog-motyog, halkan, magában morgolódik, zsörtölődik, elégedetlenkedik

NEM EGY A SZŐR A SELYEMMEL; km., nem való hozzá, nem illenek össze, különböző a társadalmi, a vagyoni helyzetük, származásuk, rangjuk, nem járhatnak egy úton

NEM ÉLEK VELE; sz., elhárító válasz, ha olyannal kínálják, amit nem akar elfogadni, „köszönöm, nem élek vele".

OLYAN, MINT EGY KEVERÍTETT KÁD; sz., hasonlat, kerek, (kerekített) gömbölyű, kövér ember

OLYAT A REKESZBŐL IS LEHET TÖRNI; sz., (rekesz=sövény v. kórókerítés), nem nagy valaki, nem sokra tartják, nem különb senkinél, bárhol található olyan ember

ÓTÁS; fn., (oltás), hajtás, szaporításra alakalmas növényi ág, „adhatnál egy mályvaótást"

PADHÁGÓ; fn., régi, lépcsős vagy létrás padfeljárat

PAP DOLGA A MIATYÁNK, KÁNTORÉ AZ ÉNEK; km., ki-ki a maga feladatát végezze, ne üsse orrát a másik dolgába

PETERÁK; fn., ételnév, tojáshéjba töltött és abban kifőzött rizses fűszeres töltelék

PÉP; fn., ételnév, lisztből, vízből gyúrt, sós vízben sűrűre főzött reszelt tészta, tetején zsír v. sült szalonna

PUTINA; jövevényszó, tartó, tároló edény, lehet fából, de erre a célra termelt csíktökből is

RŐKÖNY; fn., penész, nedvesség, párásság hatására keletkező szürke gombaképződmény ruhán, falon, ajtón, ablakon, ahol csak a pára lecsapódik, „rőkönyös lesz"

SUSKA; fn., a kukoricacső érett, sárga héja, burkolata, amit másutt csuhának hívnak, régen használati tárgyakat fontak belőle

SZÁZ TŰ HOSSZA; szn., régi penyigei mértékegység hosszúság megnevezésére, „én még megugrom a száz tű hosszát" (dicsekvés)

SZIVORNYA; fn., régi penyigei szó, dudor, ütés nyomán keletkező duzzanat, „elestem a jégen és egy szivornya nőtt a homlokomra"

TIL-TUL; hsz., felületesen, alig-alig, nagyjából

TISZI-TÖSZI; mn., lomha, lassú, ügyetlen, bamba, tehetetlen

TOTA; mn., Penyigén gyermekre v. hibás beszédű emberre mondják, aki selypít, nem tud tisztán beszélni

TŐGYMELEG; mn., régi, a frissen kifejt tej, mely még tartja a tehén testének, tőgyének melegét

UNTIG-FÁRADTIG; hsz., vég nélkül, az unalomig, szünet nélkül, szakadatlanul, a kifáradásig

ÜSSE MEG A SZÁJÁT; sz., annak mondják, aki valótlant mondott, rosszat kívánt a másikra, amit nem lett volna szabad

VAKLYUK; fn., falba épített vakablak, (üveg nélküli ablakmélyedés), házon belül v. kívül, vminek a tárolására

VÁJÁS; fn., penyigei szó, minden kanálisnak, mezei csatornának a neve.

ZOKON VETTE; sz., rossznéven vette, rosszul esett neki, lelkében megsértette

ZOKSZÓ NÉLKÜL; sz., panasz nélkül, szótlanul tűri, elviseli, nem szól ellene

ZŐDRE FEKETÉT; sz., gúnyos, elmarasztaló, arra, aki nem tud vagy nem akar rendesen kapálni, nem vágja ki a zöld gazt, csak ráhúz egy kapa földet

ZSOBÁLÓDIK v. ZSORVÁLÓDIK; i., perlekedik, elégedetlenkedik, morgolódik, méltatlankodik

 

Kulturális életünk része

 

Penyigéről több újság írt már tudósítást, hírt, beszámolót, könyvekben is szó esett nevezetességeinkről: a híres penyigei szilváról, a Szenkéről, a balladáról, de Penyigén aligha született helyi kiadású kötet az előző időkben. Ezt a hiányt is pótolta Penyige Önkormányzat Képviselőtestülete, amikor 1996-ban kiadatta Kormány Margit: Hagyományok Penyigén című könyvét. A könyvet bevezetővel Kőrösi Miklósné polgármester látta el. A 110 oldalon Penyige hagyományszokásairól, mindennapi életéről olvashatunk egyszerű, közérthető történeteket. A könyvet 36 fénykép díszíti, a szerző helyi felvételeiből. A világoszöld borítón a Szenkében mosó asszony fotója látható. A könyv anyaga nyolc fejezetre tagolt. Ezt szójegyzék, az adatközlők névsora, és Bahor József újságírónak a szerzőről készült rövid portréja egészíti ki. A könyvet az Önkormányzat megbízásából a Rím Könyvkiadó és Nyomda készítette (Madár János vezetésével) 1000 példányban.

Ugyanebben az évben jelent meg Penyige Önkormányzat lapja, a SZENKE, mely időszakosan jelenik meg 12 oldalon. Eddig tíz szám jelent meg: 1996-ban 2,1997-ben 3,1998-ban 2,1999-ben 3. Megjelenése kapcsolódik egyrészt a falu kulturális napjához, május 5-éhez, másrészt a karácsonyhoz, ill. szeptember 1-hez, auguszutus 20-hoz. Az újságnak állandó szerkesztőbizottsága nincs. Az egyes cikkek megírását önkéntes és felkért munkatársak végzik honorárium nélkül. Az aktuális hírek mellett állandó rovatok a Döntés után, amely Szabó József körjegyző tájékoztatója a testület munkájáról és a jogszabályokról, rendeletekről. A Bemutatunk egy tárgyat sorozatban Kormány Margit mutatja be a Helytörténeti Gyűjtemény egy-egy jellegzetes darabját fotójával együtt. Végh Zsuzsa riportjai jeles, többnyire sporteseményekről szólnak. Beszámolnak a lapban pedagógusok az óvoda, az iskola életéről eseményeiről, kirándulásokról. Helyt kap a lapban a képviselők bemutatása, az ár- és belvízzel folyó küzdelem, a jótékonysági bálok hangulata, a meseírópályázatok meséi, a focitabella Juhász Gyula edző közzétételében. Az újságot, amely 250 példányban jelenik meg, fényképek, grafikák díszítik és versek egészítik ki. Felelős kiadója Körösi Miklósné polgármester, gondozója a Rím Nyomda Nyíregyházán.

Az 1996-ban kiadott könyv és a Szenke 1. számának dedikálása

Tisztelettel kell megemlítenünk a lap kapcsán ifj. Lele József néprajzkutatót, a szegedi Móra Ferenc Múzeum munkatársát, aki lapunk megindulása óta küldi írásait az általa is tisztelt penyigei olvasók számára. Figyelemmel kíséri lapunk működését, tanácsival segíti munkánk színvonalasabbá tételét. Ezúton is köszönjük Lele tanár úr közreműködését.

Ugyancsak 1996-ban gazdagodott kultúránk egy értékkel, a szintén hiányt pótló képeslappal. A szabványméretű, postai forgalmazásra is alkalmas lap világosdrapp alapon hat kis képet foglal magába. Felül az iskola 1989-ben épült oszlopos főépülete áll, alatta penyigei utcarészlet, jobbra fent látkép a Szenke nádas partjával. Ez alatt látható a kilenc kislány sírja, amelyet egyre többen keresnek fel az érdeklődők.
Középen ovális mezőben a megújult, frissen tatarozott református templom, amely azon a helyen áll, ahol a 15. században is templom állt. Végül egy kis részlet a Helvtörténeti cserépedény anyagából.

A hátoldalon Penyige 1996 Szabolcs-Szatmár-Bereg megye felirat, és a ballada első versszaka áll. Penyigének már volt képeslapja a század elején. Egyszínű, világosbarna nyomatú. A templomot ábrázolta utcarészlettel.

A jelenlegi képeslapot az Ópályiban élő Erdélyi Fivérek kiadója készítette Erdélyi Ferenc fotómunkái alapján.

 

Szüreti felvonulás az '50-es években

Kultúránk és hagyományőrző munkánk részeként érdemel említést az a két nemzetközi verseny, amelyen községünk lelkesen, eredményesen szerepel. Az egyik a Nemzetközi Cinkepuliszkafőző Verseny, a másik a Nemzetközi Szilvalekvárfőző Verseny. Mindkettő 1999-ben indult útjára a Falusi Turizmus Szövetsége szervezésében. Mindkettő Szatmárcsekén zajlott. 18-20 csapat vett részt a főzőversenyeken Szatmárból és Kárpátokaljáról is. A feladatul kiírt ételfélék mellett a szatmári táj hagyományos finom sült és főtt ételeit is elkészítik a versenyzők a bemutatókra, a vendégsereg nagy örömére.

A II. Nemzetközi Cinkepuliszka-főző verseny győztes csapata - 2000

A résztvevő csapatok településük jellegzetes tárgyaival, terméseivel díszítik, rendezik be „ stand"-jukat, főzősátrukat. Nevezetes és közkedvelt ételek a sültszalonnás, savanyúkáposztás cinkepuliszka mellett a málékásás töltöttkáposzta, az aszalt gyümölcsökből készült leves, a lekváros gombóc és derelye, az öntött pászka, a szilvalekvárral készült sütemények sora. Az aszalt gyümölcsök (meggy, szilva, alma, körte, som), a finom somlekvár, a nevezetes penyigei szilvalekvár nemzetközileg elismert nemes csemegének számít. A penyigeiek nagy öröme, hogy lelkes munkájukat a zsűri mind a lekvárfőző, mind a cinkepuliszkafőző versenyen I. díjjal jutalmazta. Versenyző csapataink tagjai: Bodnár Gyuláné, Balku Gyuláné, Nagy Lajosné, Végh Endréné, Kiss Gáborné, Boros Béláné, Csapó Zoltánné, Szabó Istvánné, Tóth Viktória, Kiss Hajnalka, Juhász Józsefné. Mindkét évben a csapatok munkáját szervezte, a hangulatos lebonyolítást vezette Kőrösi Miklósné polgármester.

Lekvárfőző verseny 1999