Előző fejezet Következő fejezet

Ruzsa természeti földrajza

KISS TÍMEA

 

A község természetföldrajzilag a Kiskunsághoz tartozik, s ezen belül is a Dorozsma-Majsai homokhát kistájának része. Lévén Ruzsa mindkét tájegységnek csaknem a középvonalában található, tengerszint feletti magassága dél-alföldi viszonylatban nagy, hiszen a község területén a legmagasabb pont 121 méternél is magasabban fekszik. Míg ez a pont a község észeknyugati részén, a Mérgesi-erdő területén van, addig a legalacsonyabban fekvő hely a falu határának ellenkező oldalán, az Öreg Csorva-járás területén található, 104 m tengerszint feletti magasságban.

Ha valaki figyelmesen járja a határt, megfigyelheti, milyen kétarcú. A tájat Ény-DK-i csapású, a Tisza-völgy irányába futó hosszanti mélyedések szabdalják, amelyekben mésziszapos és szikes laposok foltjai bújnak meg. A mélyedések közötti magasabb részeken nagy összevisszaságban homokbuckák fordulnak elő. Ezeket a magasabb fekvésű homokdombokat hatalmas kiterjedésű erdők borítják, s mellettük a Kiskunságra oly jellemző szőlő és gyümölcskultúra is nagy területeket foglal el (1. ábra), Vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki ez a látszólag kétarcú táj, milyen felszíni formák és milyen egyéb természetföldrajzi adottságok jellemzik!

1. ábra. Ruzsa külterülete és legfontosabb topográfiai nevei

 

Felszínfejlődés

A miocén időszak elején Magyarország nagy része szárazulat volt, szubtrópusi éghajlat uralkodott. Később intenzív tektonikai mozgások kezdődtek: az Alföld elkezdett süllyedni, s a Földközi-tenger irányából tenger öntötte el a területet, s így a szárazföld kiterjedése egyre kisebb lett. Később a környező hegykoszorú (Alpok, Kárpátok, Dinaridák) kiemelkedése miatt ez az u.n. Pannon-tenger elveszítette összeköttetését a Földközi-tenger ősével, így tóvá alakult, amelyet Pannon-tónak nevezünk. Mivel ekkor még erőteljesebben süllyedt hazánk területe, a Pannon-tó hatalmas területeket öntött el: víz alatt volt az egész Alföld, s a Dunántúlon is csak a Dunántúli-középhegység magasabb csúcsai álltak ki a tó vízéből. Minden tó előbb vagy utóbb feltöltődik. Így történt ez a Pannon-tóval is, azonban ez nagyon hosszú ideig tartott, mert az Alföld folyamatosan süllyedt. Különösen erőteljes volt ez a süllyedés itt, a Dél-Alföldön, így az egyre szűkülő tó itt maradt fent legtovább (2. ábra), s ezért itt vannak a legvastagabb üledékek is. Ezek a rétegek zárják magukba a falu és a környező települések (Bordány, Öttömös, Zsana és Kiskunmajsa stb.) gazdag földgáz- és kőolaj telepeit is. Ruzsa környékén ezeknek, a tengeri és tavi üledékeknek a vastagsága eléri a 1000-2000 métert is. Ezeket az üledékeket nagyrészt a tóba torkolló folyók szállították.

2. ábra. A miocén időszakban az Alföld nagy részét a Pannon-tó foglalta el

A Duna-Tisza-közi szénhidrogén telepek a pliocén időszakban keletkeztek. Ott képződtek ezek a telepek, ahol a tenger planktonban (mikroszkópikus tengeri állatok és növények tömege) nagyon gazdag volt. Ahol folyó ömlött a tengerbe, ott a víz kiédesült, és így a planktonok számára kedvezőtlen élettérré vált, elpusztultak. Akkor is elpusztulhattak, ha egy tengeröbölben a víz egyre jobban bepárlódott, sósabbá vált. Az ilyen „plankton-temetők”-et befedte az iszap, így maradványaik oxigéntől elzártan – bonyolult kémiai folyamatok során – kőolajjá és földgázzá alakultak. Ezekre a rétegekre egyre vastagabb üledék rakódott, így rájuk egyre nagyobb nyomás nehezedett. Ezért a kőolaj és a földgáz mindaddig felfelé vándorolt, míg egy tömör záró-réteg útját nem állta. Ez alatt felhalmozódtak, s ma ezekből a lencsékből folyik kitermelésük (1. fotó).

1. fotó. A föld mélye gazdag kőolaj és földgáz mezőket rejt

A Pannon-tó feltöltése után a folyók tovább folytatták feltöltő tevékenységüket, s a hegyekből kilépve az Alföldet is tovább töltögették. A jelenlegi földrajzi képből kiindulva nehezen érthető, hogy hogyan lehet az, hogy a község területén a Duna üledékeit találták meg a szakemberek, noha most alig 30 km-re fekszik a Tiszától!

A kutatások szerint ugyanis 2,4 millió éve a Duna nem a mai irányban folyt, hanem a Dunakanyarból kilépve Csongrád felé vette az útját, itt egyesült a Tiszával, s együtt indultak dél felé, Szeged–Makó irányába (3. ábra). (Ekkor tehát Ruzsa területe topográfiai értelemben a „Dunán-túl”-on volt!) Miközben a Duna keresztülfolyt a Duna-Tisza közén, hatalmas mennyiségű hordalékot – főleg homokot – rakott le legyezőszerűen, úgynevezett hordalékkúpot épített. Ez a hordalékkúp szépen kirajzolódik a térképeken is (lévén a Duna és a Tisza síkja sötétebb zöld színnel jelzett, mint a sárgásbarna Kiskunság), de tavasszal, a csapadékosabb években a hordalékkúp homlokát övszerűen kijelölik a belvizes területek is. A Duna nagyon hosszú időn keresztül megőrizte ezt a folyásirányt, s először a würm jégkorszakban (amely 100 ezer éve kezdődött) változott meg a folyók futásiránya jelentősen.

3. ábra. A pleisztocén során a Duna keresztülfolyt a Kiskunságon, s Szeged környékén egyesült a Tiszával

 

4. ábra. Az utolsó jégkorszak során a Duna és a mellékfolyók fokozatosan elfoglalták mai helyüket

A würm időszak elején ugyanis Szeged környéke erőteljesebben kezdett süllyedni. Ezért a Duna elhagyta korábbi Alpár–Kecskemét–Dabas folyásirányát, s fokozatosan délre csúszott, egyenesen Szegednek véve útját. A würm jégkorszak közepe táján egy másik terület (Kalocsa és Baja környéke) süllyedt meg erősen, ezért a Duna – ahelyett, hogy délkelet felé átfolyt volna a már feltöltött Kiskunságon – dél felé fordult, s elfoglalta mai helyét (4. ábra). (Szeged környékén a Duna által lerakott üledék vastagsága 500-600 m.) Ettől az időponttól fogva a Kiskunságban, illetve a Dorozsma-Majsai homokháton megszűnt a folyóvizek felszínformáló tevékenysége. Mivel ebben az időszakban hideg, száraz éghajlat uralkodott a Kárpát-medencében, a tartósan fújó erős ÉNy-i szelek megbontották a homokból felépített hordalékkúp felszínét, s megindult rajta a futóhomokmozgás és löszképződés.

Mivel az egykori futóhomokmozgás alapvetően meghatározza a mai táj arculatát a Dorozsma-Majsai homokhát ruzsai részén is, erről bővebben kell szólnunk. A Duna először tehát fokozatosan nyugatabbra tolódott, mígnem elfoglalta mai É–D irányú futásvonalát. Miután felvette ezt az irányt, egyre mélyebbre ágyazódott be, s egy u.n. eróziós síkot dolgozott ki a mai Duna-menti síkság (Pesti-síkság, Csepeli sík stb.) területén. Bevágódása miatt egy idő múltán már áradásai alkalmával sem tudott vizet juttatni a Kiskunság területén lévő elhagyott medrekbe. Így a területen a folyóvízi tevékenység megszűnt, s ezzel a fejlődéstörténetben új szakasz következett be, amelyre alapvetően a szél felszínformáló tevékenysége volt jellemző. A jégkorszak utolsó nagyobb hideg időszakában (felső pleniglaciális: 56-13 ezer év) az éghajlat a mainál sokkal hidegebbre és szárazabbra fordult. (Az évi középhőmérséklet egyes kutatók szerint a mainál 13 ° C fokkal alacsonyabb, 3° C volt, a csapadék pedig csupán 180-250 mm.) A homokfelszínt gyér, homokpuszta jellegű vegetáció fedte, s erős ÉNy-i szelek fújtak, amelyek elég erősek voltak ahhoz, hogy a felszínt megtámadják, ki fújva belőle a futóhomokot. A homokmozgásnak ez az intenzív szakasza 25-26 ezer évvel ezelőtt kezdődött, s közel 5000 éven át tartott. Utána egy ideig csökkent a homokmozgás mértéke, s a buckákon vékony, löszös köpeny képződött, amely a korábbi formákat konzerválta. Később egyes helyeken újraindult a homokmozgás, a korábbi formákat átdolgozva, a felszínt „kaotikussá” téve – így ma a formák felismerése meglehetősen nehéz munka.

A jégkorszakot követő holocén időszakban (amely 10 ezer éve kezdődött) a klíma fokozatosan csapadékosabbá és melegebbé vált. Így a homokbuckákon is egyre sűrűbb növényzet telepedett meg, majd megindult beerdősödésük. A legfiatalabb homokmozgások már a társadalom természetátalakító tevékenységéhez kapcsolódnak. A török időkben és a 18-19. században a helytelen mezőgazdasági tevékenység és az erdőírtások miatt többfelé ismét mozgásba lendült a homok.

A fentiekből kitűnik, hogy a tektonikai mozgások, a süllyedékek milyen fontos szerepet játszottak a folyók futásvonalának meghatározásában, s így a felszín formálódásában. Az azonban téves elképzelés lenne, ha azt feltételeznénk, hogy ezek a folyamatok napjainkra befejeződtek. A Dél-Alföld még ma is az ország egyik legintenzívebben süllyedő része, azonban Ruzsa területe kissé távolabb van ennek a süllyedéknek a központjától, ezért itt a mérések szerint a süllyedés mértéke „csupán” 2,5 mm évente. Emellett a szél is tovább alakítja a tájat, hiszen egy-egy száraz tél után a frissen szántott mezőgazdasági táblákról még ma is több tonnányi homokot képes elfújni az erős tavaszi szél. Természetesen ma már az ember a legfontosabb „környezet-átalakító tényező”. A kertek, szőlők területén már alig vehetők ki az egykori formák, hiszen amióta az ember megfosztotta ezeket a buckákat a növényzettől, azóta a szél, a csapadék pusztítja felszínüket, a magaslatokat alacsonyabbá, a mélyedéseket sekélyebbé téve.

Antropogén hatásra meginduló homokmozgásnak mi is szemtanúi lehetünk majd az elkövetkező néhány évben a Pálfi-erdő területén. Itt ugyanis 2000. nyarán leégett 200 hektárnyi erdő. Az új telepítések még jó pár évig nem nyújtanak megfelelő védelmet a széllel szemben, így várható, hogy egy-egy szárazabb időszak után az erős szelek újra megbonthatják a homokfelszínt, s újabb formákat hoznak létre.

Felszínformák

A felszínfejlődés történetének ismerete egy adott területen jó alapot szolgáltat arra, hogy az ott előforduló felszínformák között eligazodjunk. Ruzsa környékén számtalan jól kivehető forma fordul elő, bár helyenként tüzetes szemlélődés után is kaotikus összevisszaság látszatát keltik.

A falu határa magán hordozza a Kiskunság csaknem minden morfológiai jellemzőjét és formáját. Mint már arra a fejezet bevezetőjében is utaltunk, a Dorozsma-Majsai homokhát a környezete fölé magasodó terület, hiszen nagy része 110-140 m között fekszik. Lévén ez a terület magasabb fekvésű, mint a tőle keletre lévő terület, s anyaga is aprószemű homok, nyilvánvaló, hogy a szárazabb időszakokban szél formálhatta a felszínt, jellegzetes forma-együttest hozva létre. Azonban magán a homokháton – csakúgy, mint a Duna-Tisza közének más futóhomok területein –, ezen a kistájon belül is igen kicsi a legalacsonyabb és legmagasabb pontok közötti szintkülönbség (relatív relief), illetve sok a majdnem teljesen lapos felszín. Két hatalmas kiterjedésű, zárt „elgátolt kismedence” nyúlik be északnyugat felől a falu területére, amelyek felszíne csaknem sík. Közöttük futóhomokkal borított, felszínformák tucatjait magukon hordozó homokszigetek fordulnak elő. E két egység jól elkülönül egymástól – csakúgy, mint a Kiskunság egyéb részein –, s nemcsak formáik, de talajaik, vízviszonyaik és növényviláguk is némileg eltérő.

Sajnos a homokterületek igen érzékenyen reagálnak az őket ért emberi hatásokra: a növényzet kiirtása után azonnal megindul a homok mozgása, s az eredeti formák átalakulnak, kivehetetlenné válnak. A fenti kedvezőtlen feltételek mellett is néhány helyen a formák megőrződtek, s a laikus szem számára is jól kivehetőek.

Ha összehasonlítjuk ezt a tájat például a Bugac vagy Fülöpháza melletti buckás vidékkel, nyomban szembetűnik, mennyivel kisebbek itt a homokbuckák, noha ugyanazon típusok fordulnak elő mindhárom helyen. Ennek oka abban rejlik, hogy ezeknek a formáknak a méretét, jellegét a szél erőssége és a növényzet sűrűsége határozta meg, amely tényezők helyről helyre váltakoztak a Duna-Tisza köze hatalmas területén. Az, hogy végül milyen lett az alakjuk és méretük elsősorban a munkaképes szelek irányától, erősségétől, a felszín növényzettel való fedettségétől és a homokmozgás időtartamától függött. Ha ehhez még figyelembe vesszük azt is, hogy a formák képződését a domborzati és talajvíz-viszonyok is befolyásolták, természetesnek kell tartanunk, hogy a szélbarázdák, garmadák, maradékgerincek és parabolabuckák nagy változatosságban jelennek meg a Kiskunság területén (5. ábra).

A szélbarázdákat ma ott találhatjuk meg, ahol a homokmozgások idején (26-22 ezer éve) a homokfelszínt nem védte zárt növénytakaró, s a homokot kezdte elhordani a szél. Idővel egy kisebb-nagyobb mélyedés jött létre, amely az esetek többségében fokozatosan elnyúlt a szél irányába.

 

5. ábra. A szélbarázdák, maradékgerincek és garmadák jellegzetes forma-együttesei a tájnak

A falu nyugati és délkeleti határában találhatunk több tucat ilyen szélbarázdát, amelyek hosszan elnyúlnak ÉNy-DK-i irányba, jelezve, hogy formálódásukkor ÉNy-i szelek uralkodtak ezen a tájon. Így például az Öttömösre vezető út jobb oldalán (2. fotó), mielőtt elérnénk az erdő, majd 800 m hosszan húzódik egy keskeny, 100-150 m széles szélbarázda, amely nedvesebb években vízzel kitöltött is lehet. Hasonló, de jóval hosszabb szélbarázdát találhatunk a Honvéd-sor tanyáitól keletre (3. fotó), amelynek a vizét a Honvédsori-csatorna vezeti le. Jóval szélesebb (250 m), kerekdedebb mocsaras mélyedést láthatunk a Szegedre vezető út baloldalán, a 22-21-es kilométerkövek között.

2. fotó. Kisebb méretű szélbarázdát láthatunk az Öttömösre vezető út mentén

 

3. fotó. A Kisjárás nagyobb méretű deflációs laposa

E két különböző méretű szélbarázda két különböző típusba tartozik. Ott, ahol a növényzet sűrűbb volt, jobban védte a homokfelszínt, a szél csak egy keskeny sávban kezdhette meg erodáló munkáját. A növényzettől jobban védett felszínen a barázda oldalirányban is csak nehezen szélesedik, mert az oldallejtők sűrű növényzete jelentősen lecsökkenti a szélerőt. Ezért lehetnek az öttömösi út melletti szélbarázdák olyan keskenyek és hosszúak.

Ott, ahol a növényzet kevésbé védte a felszínt, és a szél oldalirányban is erodálhatott, ovális alaprajzú szélbarázda képződött, amelyre kiváló példa a szegedi út melletti szélbarázda.

A szélbarázdák mélyülése addig tartott, amíg a kifújt mélyedés talpa el nem érte a talajvíz szintjét. Miután a szél elérte a talajvízszintet, megállt eolikus továbbformálódásuk, és a szélbarázdákban megtelepedhettek a magasabb talajvízszintet kedvelő növények. Ezek elpusztult szervesanyaga az idők során felhalmozódott a mélyedésben, lassan feltöltve azt.

A már említett, Honvédsor melletti szélbarázdában nemrégiben egy hatalmas tavat létesítettek. Ennek a tónak az oldalfalában szépen látszódnak az egyes üledékrétegek (4. fotó).

1. A legfelül sötét színű, 20-40 cm vastagságú, szervesanyagban gazdag üledék halmozódott fel. Ez a réteg már a szélbarázda formálódását követően rakódott le, s anyaga a mélyedésben élő élőlények maradványaiból, illetve a szél által időnként behordott homokból származik.

2. E réteg alatt pedig ott találjuk a Duna-Tisza közére oly jellemző, szürkés-fehér színű mésziszapot (tavi kréta vagy réti mészkő, népies nevén pecsmeg), amely arra utal, hogy itt egykor sós vizű tó létezett. Ugyanis a szikes tavakban az intenzív nyári párolgás és a növényzet széndioxid elvonó hatására nagy sókoncentrációjú, erősen lúgos kémhatású víz jön létre. Ehhez a tóvízhez az őszi esők nagy mennyiségű édesvizet juttatnak, ami sajátos kémiai folyamatokat indít el. E folyamat eredményeképpen először magnézium tartalmú kalcit válik ki a vízből, amely később dolomittá alakul. A mélyedések alján felgyülemlett mésziszap és löszös iszap nem ereszti át a vizet, vízzáró rétegként viselkedik. Mivel ez az impermeábilis réteg a felszín közelében van és a laposok lefolyástalanok, emiatt tél végén és tavasszal az olvadékvíz és az esővíz összegyűlik bennük, s így az ÉNy-DK irányú mélyedésekben kicsiny tavak egész sorozata jön létre.

4. fotó. A Honvédsori-csatorna mentén az újonnan kialakított tó partján jól látszódnaka laposok jellegzetes rétegei

 

3. A mésziszapos réteg alatt vörös foltos, narancssárga színű homokot találunk. Ez a réteg jelezheti a szélbarázdák alját.

A fenti formáknál nagyobbak a deflációs mélyedések és laposok, amelyek minden oldalról zárt mélyedések. Alakjuk nagyon változatos, átmérőjük több kilométer is lehet. Ilyen nagy méretű deflációs mélyedést keresztezünk, ha Öttömös felé megyünk (Honvéd-sor, Átokháza), vagy Üllés irányában ilyenek vannak a Lapos-dűlőben és a Lapos-járáson, illetve a falu délkeleti határában az Öreg Csorva-járáson. Ezeknek a mélyedéseknek az alja is közel fekszik a talajvízhez, ezért még ma is legelőként illetve kaszálóként hasznosítják ezeket a nedvesebb években vízzel borított mélyedéseket.

Ezeket a mélyedéseket gyakran igen nehéz megkülönböztetni a Duna egykori elhagyott medreitől, hiszen azokat napjainkra feltöltötte a szél homokkal, illetve elzárták a rájuk telepedő homokbuckák. Ezek az elgátolt medencék több kilométer szélesek és hosszúak, s ilyen mélyedés az egész Lapos-dűlő és -járás, illetve a az Öreg Csorva-járás is.

Ahol a szél szélbarázdákat mélyített a felszínbe, közöttük megmaradhat az eredeti felszín maradványa szélesebb-keskenyebb gerincek formájában, amelyeket maradékgerinceknek nevezünk. Ahol hosszan elnyúló, keskeny szélbarázdák jellemzőek, ott a maradékgerincek vasúti töltésszerűen, egymással párhuzamosan futnak a barázdák között, azonos magasságú hátak formájában. A laposabb, ovális szélbarázdák közötti gerincek körülhatárolása már sokkal nehézkesebb. A maradékgerincek – szélbarázdák sorozatát főleg tavasszal lehet jól látni, amikor a szélbarázdák nedvesebbek, vizesebbek, mint a maradékgerincek, illetve szántás után, mert a maradékgerincek sárgás homokcsíkoknak látszanak, míg a szélbarázdák sötét színűek a bennük felhalmozódott humuszosabb anyagtól (5. fotó).

5. fotó. Fiatal széleróziós tevékenységre utal az a hullámos felszín, amit a Domaszéki-főcsatorna mellett láthatunk

A szélbarázda anyagát a szél különböző vastagságban másutt felhalmozhatta. Vékony homoklepel formájában is szétteríthette a homokanyagot, néhány deciméteres lepellel betakarva a laposokat.

A homokterület legmagasabb, leglátványosabb pozitív formái a garmadák. Ezek anyaga a szélbarázdákból kifújt homokból származik: a szélbarázdából kifújt homok a barázda délkeleti végén mindjárt le is rakódik, hiszen a növényzet megköti a homokot. A garmada tehát eredetileg mint egy patkó alakú, éles gerincű homokdűne kapcsolódott a szélbarázdához, s szélbarázda felőli oldalai lankásabbak (6-8° ), míg a túloldala legfeljebb 10-12° -os szögben ereszkedett dél felé. Magasságuk eredetileg 2-8 m között változott. Azért van mindez csak múltidőben, mert a homokmozgások óta az eső és a nagyobb szelek ezeket a homokdombokat alacsonyítják, erodálják.

Ezek a garmadák csak ritkán állnak magányosan, legtöbbjüket egymás hegyére-hátára torlaszolta a szél. Így ezek garmadamezőkbe tömörültek. Ilyen garmada mezőt láthatunk a Pálfi-erdő leégett fái között (6. fotó), a Ruki-erdőben vagy a Mérgesi-erdőben. Mivel az ilyen területek elég dimbes-dombosak, alkalmatlanok a szántóföldi növénytermesztésre, ezért leginkább erdővel borítottak.

A kifúvott homok gyakran nagy távolságokra is eljutott, s a garmadák így elszakadtak szélbarázdájuktól. Az így létrejött formát nevezzük parabolabuckának. Az előrehaladó parabola fejét gyorsan „hajtotta” maga előtt a szél, ráadásul a homokutánpótlás is szegényes lehetett, ezért csúcsi része alig emelkedik ki a környező felszínből. A parabola szárai csaknem párhuzamosak egymással, ami egyrészt arra utal, hogy a feji rész gyorsan mozgott (mintegy csóvaként hagyva maga mögött a szárat), másrészt arra, hogy a növényzet gyorsan megtelepedett rajta, megkötötte a szárakat, így azok alig mozoghattak tovább. Így hajtűszerű parabolák alakultak ki, amelyek a Duna-Tisza-köze ritkán előforduló, de jellegzetes formái.

6. fotó. A Pálfi-erdő leégett fái egy összetorlódott garmadákból álló területet borítanak

Mégis, Ruzsa határában két hajtűszerű parabolabucka jól kivehető az Üllésre vezető út északnyugati oldalán, a Papok-földjén. Amikor az út élesen jobbra fordul, alig 500 méter után kell a bal oldali földútra kanyarodnunk. Ezen az úton haladva 1 kilométert egy kisebb emelkedőre érünk, ez a parabola feje. Érdemes megállnunk ott, ahol a földút keresztezi a Domaszéki-főcsatornát. Itt pontosan a parabola szárai között állunk: 150-200 méterre keletre és nyugatra sáncként húzódik a parabola szára, miközben a köztük lévő terület csaknem sík (7. fotó). Ugyanilyen parabola van a műút túloldalán, illetve a falu északi határában a Lapos-dűlőben, bár ezek már kevésbé jól kivehetőek (6. ábra).

A fenti, természetes eredetű formák mellett számos, emberkéz alkotta, u.n. antropogén formával is találkozhatunk. A semlyékek mésziszapja illetve a szikes vályog hagyományos nyersanyaga a vályogvetésnek és a téglagyártásnak. A vályogvető gödrök ma mint hegek éktelenítik el a tájat. Ezek mind balesetmegelőzési, mind tájrendezési és esztétikai szempontból is figyelmet érdemelnének. Fontos antropogén formáknak számítanak a belvízelvezető csatornahálózat csapadék és talajvíz elvezető csatornái. Ezek a csatornák kötik össze az eredetileg lefolyástalan buckaközi semlyékeket, s szállítják vizüket a Fehér-tóba illetve a Gyálai Holt-Tiszába.

7. fotó. A Papok-földjén levő északabbi parabolabucka szárai között mélyedés és a háttérben a parabola kissé magasabb szára látható

 

6. ábra. A Papok-földjén található két parabola elhelyezkedése

 

Éghajlat

A község a mérsékelten forró nyarú, száraz kontinentális éghajlati területhez tartozik. Évi középhőmérséklete az országos átlag feletti 10,5-11,3° C. A meleg éghajlat időnként forró nyárral párosul, hiszen országosan magas – 32 – a hőségnapok száma (30° C meghaladó középhőmérsékletű nap). Míg korábban az évi legalacsonyabb hőmérsékletek között 16–18 ° C-os extrém hidegek is voltak, addig napjainkra ez 11 ° C-ra csökkent, de átlagosban is csupán 1–5 ° C között mozog (különösen enyhe télnek számított0 a 2000/2001. évi is). Tehát szemben a hőségnapok nagy számával a téli fagyos és zord napok száma az országos átlaghoz képest kevés.

Az ország egyik napfényben leggazdagabb vidéke, hiszen 2150 óra feletti az évi átlagos napfénytartam. Felhőzet évi átlagban 50-55%-ban borítja az égboltot, a borult napok száma évente 80-100 között van. Korán köszönt be a tavasz, hamarabb virágzanak a mezőgazdasági növények, ami 7-10 nap előnyt jelent Észak-Magyarország mezőgazdasági termelésével szemben. Többek között ez a magas napfénytartam teszi alkalmassá a falu határát a gyümölcstermesztésre.

Ruzsa környékén az évi csapadék mennyisége az országos átlag alatti: 540-580 mm. Szélsőségesen csapadékos évnek számított 1999, amikor több, mint 820 mm csapadék hullott (korábban, 1981-ben, extrémen csapadékosnak számított már 618 mm csapadék is). A rákövetkező, 2000. év pedig rendkívül száraz volt, a csapadék mennyisége csupán 203 mm volt (a sivatagi klíma egyik kritériuma a 200 mm alatti csapadék!!), aminek döntő többsége tavasszal és decemberben hullott. A korábbi „rendkívül” aszályos években a csapadék jóval e feletti volt: 1983-ban 347 mm, 1986-ban pedig 395 mm (még mindig kétszerese a 2000. évinek!).

Az év során lehullott csapadék mennyisége alatta marad a meleg nyár okozta intenzív párologtatóképességnek, s „hiányzik” kb. 150 mm csapadék, azaz még ennyi legalább el tudna párologni. Ez az erősen aszályra hajló klíma fejezi ki azt, hogy az éghajlati típus száraz. A leginkább aggodalomra okot adó az, ha a csapadékmennyiség változását az elmúlt száz évre visszamenően elemezzük. A csapadék mennyisége ugyanis átlagosan évi 1 mm-t csökkent. A rövidtávú (20 éves) meteorológiai modellek szerint a régió éghajlata a mediterrán jelleg felé fog eltolódni: a jelenlegi nyár eleji csapadékmaximumok mellett nagyobb őszi és téli csapadékok fognak megjelenni, s a tél is melegebb lesz. A területen leggyakoribb az ÉNy-i szél, de az É-i és a D-i szél is jellemző.

A falu határában sajátos mikroklíma alakulhat ki. A, magasabban fekvő buckás részekről a hideg levegő a mélyebben fekvő részek felé áramlik, így a buckaközi laposok, szélbarázdák környékét a nyári estéken gyakran hidegebb levegő üli meg. Ez a mikroklimatikus adottság igen fontos a növényzet szempontjából, mert így a mélyebb részek nyáron sem melegednek fel nagyon, lehetővé téve olyan növényfajok fennmaradását is, amelyek a jégkorszakban voltak elterjedtek.

Felszíni és felszín alatti vizek

Ruzsa területe természetes felszíni vízfolyásokban szegény. Ez azzal magyarázható, hogy a homokhátra hulló csapadék a homok nagy vízáteresztő képessége miatt azonnal beszivárog. Így a lehullott csapadék nem felszíni erek, patakok formájában szállítódik a Tisza felé, hanem a felszín alatt áramlik.

Azonban tüzetes szemlélődés után ÉNy-DK-irányú völgyecskéket fedezhetünk fel a határban. Ezek egyes kutatók szerint a Duna egykori oldalágai, mások szerint ezeket a jégkorszak erős szelei hozták létre, persze arra is van példa, hogy az egykori Duna mederbe homokot fújt a szél, illetve azt átalakította. Mindenesetre ezekben az apró völgyekben időszakos tavak, semlyékek, turjánok sorozata alakult ki. Ezeket – természetes körülmények között – csak igen csapadékos években kötötték össze vízfolyások, amelyek a vadvizeket a Fehér-tóba és a Gyálai Holt-Tiszába vezették. Azonban napjainkra csaknem mindegyik völgyet a belvízrendezések kapcsán csatornázták, a lefolyástalan semlyékeket csatornákkal kötötték össze, s vizeiket a elvezetik. Legfontosabb, a falu területén átvezető csatornák a Domaszéki-főcsatorna és a Széksós-tói-főcsatorna, illetve az ezekbe torkolló egyéb csatornák, így például a Balotai- vagy a Honvédsori-csatorna.

A felszínalatti vizek közül a felszínhez legközelebb találhatjuk a talajvizet. A homokvidék talajvize részben az elmúlt évtizedek szárazabb időjárása, részben a területhasznosítási változások és vízrendezések hatására drasztikusan csökkent. A talajvíz korábban kb. 2 m mélyen helyezkedett el, mára ez 2-4 méterrel csökkent. Az utóbbi csapadékos évek csak megállítani tudták ezt a csökkenést. A falu talajvizének oldott sótartalma nem magas, mintegy 1000-1500 mg/l. Legfontosabb oldott sója a hidrogénkarbonát (HCO3) de viszonylag sok SO42- és Mg2+-iont is tartalmaz.

Mivel ez a terület mindig is a Kárpát-medence egyik legerőteljesebben süllyedő része volt, több ezer méter vastag üledéket keletkezett itt a korábban ezen a helyen lézető tengerben és tóban, illetve hatalmas mennyiségű hordalékot halmoztak itt fel a folyók is. Ezek között vannak homokos üledékek, amelyek hatalmas mennyiségű vizet raktározhatnak, és vannak iszapos-agyagos rétegek, amelyek jó vízzárók. Két vízzáró réteg között találhatjuk a rétegvizeket. A Ruzsa alatti rétegvizeket tároló üledékek jó vízvezető képességűek, s fekümélységük 300 m körüli. Ezeknek a rétegvizeknek a legjellemzőbb ionjai Ca2+, Mg2+/HCO3.

A hévizeket tároló rétegek mélyebben, 1000 m mélyen fekszenek (de nem olyan mélyen, mint a Tisza-menti régióban, ahol 1500-2000 m a fekümélységük), ezért csupán 40-60 ° C-os hőmérsékletű vizet tárolnak. Ezért ezek a rétegek hévízszerzésre csaknem alkalmatlanok.

Talajok

A magasabban fekvő buckás területeket különböző típusú homoktalajok borítják, míg a mélyebben fekvő zárt medencékben és semlyékekben réti talajok változatait találjunk.

A magasabban fekvő homokháti részeken futóhomokot és humuszos homoktalajokat találunk. Ezekre jellemző, hogy gyenge termőképességűek, hiszen csupán felső – 20-40 cm-es – szintjük tartalmaz kis mennyiségű humuszt (1-2%). Mivel a homoktalajok általában gyors víznyelésűek és gyors vízvezető képességűek, miközben vízraktározó képességük rossz, rajtuk a földművelés a vízhiány miatt az aszályos években kockázatos. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a falu egy aszályra hajlamos vidéken fekszik, ahol a csapadék mennyisége évről évre csökken (100 év alatt 20%-al), akkor érthetővé válik a mezőgazdasági termelés kockázata. Ezen egy részt öntözéssel lehet segíteni, azonban a faluban elterjedt fúrt kutak közepesen magas sótartalmú vizet adnak, ezért a talajok előbb-utóbb elsósodnak, s alkalmatlanná válnak egyes növénykultúrák termesztésére. Másik megoldás a semlyékekben a vízvisszatartás lehet: a tavasszal vízzel megtelő mélyedésekből, laposokból nem kellene levezetni a vizet a csatornákon keresztül, így azok a környező területek talajvízszintjét nyár derekáig magasabban tarthatnák. Így a kiszáradás később következne be, s a művelt területeken a vízhiány némileg mérséklődne.

A falu déli és keleti felében a zárt medencék területén réti talajok fordulnak elő. Ezek ott alakultak ki, ahol az időszakos felület vízborítás vagy a felszínhez közeli talajvíz miatt a talaj időnként túlnedvesedett. A vízhatás miatt a talaj levegőtlen, s emiatt a szervesanyag képződése speciális körülmények között megy végbe, az ásványi részek pedig redukálódnak. Ezeknek a talajoknak a felső szintje mindig fekete, amelynek oka, hogy a szerves anyag vashoz kötődik. Ezért a fekete szín megtévesztő, hiszen jobb termőképességű talaj meglétét sugallja, noha nem sokban különbözik a környező területektől.

A réti talajok egyik változata, a szolonyeces réti talaj a falu déli határában fordul elő. Ez is hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint a réti talajok, de kismértékű szikesedés is jellemzi. Ennek a talajtípusnak a vízgazdálkodása kedvezőtlen, ezért egy-egy szárazabb időszakban mind a természetes, mind az ültetett növényzet károsodhat.

A szikesedés legfőbb okozója a felfelé irányuló vízmozgás. A buckák tetejéről és a homokhát magasabban lévő részeiről ugyanis a talajvíz a mélyebben lévő semlyékek felé áramlik. Elérve a semlyékeket itt megreked – s mivel természetes állapotban a semlyék lefolyástalanok – a víz elkezd párologni. E vidék talajvize magas sótartalmú, különösen Na, Ca és Mg sók magas koncentrációja jellemző (néha 1%-nál is több vízben oldható sót tartalmaznak az időszakos tavak). A sóutánpótlást biztosítja a folyamatosan ideérkező talajvíz, miközben a szintén folyamatos bepárlódás miatt ezek a sók feldúsulnak.

A természeti környezet megőrzése

Amint azt a fenti fejezetekben láttuk, Ruzsa területén számos olyan nemkívánatos földrajzi és ökológiai folyamat létezik, amely ellen tenni lehet és a falu sorsát szívén viselőknek tenni is kell. Ezeket a sokszor káros tevékenységeket egyszerű odafigyeléssel is meg lehet oldani, bár sokuk az egész falu összefogását kívánja meg.

A határ erdősültségének növelése

Nagyon fontos lenne a homokháti területen az erdősítés, hiszen így lényegesen visszaszorítható lenne a megye talajait jelentősen károsító defláció (szélerózió). Ez a fenti hasznán túl sokat javítana az elszegényesedett táj arculatán is.

A lakosok összefogásával a település környéki utak, belvíz levezető csatornák mentén fasorok telepítése is szükséges lenne. Az ilyen jellegű fásítás növeli a táj sokszínűségét, változatosságát, emellett jelentős szél és porvédő funkciója is lehetne.

2. Homokhátsági területek vízhiányának megszüntetése

Amint arra korábban utaltunk, a csapadék mennyisége folyamatosan csökken az utóbbi száz évben, miközben a talajvízszint is egyre mélyebbre kerül. Ezért a homoki területeken egyre inkább jelentős gond a vízhiány. A talajvízszint süllyedés mérsékelhető lenne a talajvízfelhasználás csökkentésével és a vízvisszatartás növelése. Ez utóbbit a vízvisszatartást célzó művelési ágak elterjesztésével (pl. gyepgazdálkodás, vizes élőhelyek), víztakarékos öntözési technológiák kialakításával, a vízszétosztó hálózat korszerűsítésével és a tisztított szennyvizek visszaforgatásával lehetne megoldani.

3. Termőterületek defláció elleni védelme

A falu nagy részén a termőterület jelentős hányadát homoktalajok képviselik. Ezeken a részeken a kora tavaszi, növényborítottság nélküli időszakban hatalmas mennyiségű talajt képes elszállítani a szél, elhordva a humuszban gazdagabb felső szintet. Ez ellen erdősávok telepítésével és a kora tavaszi időszakban a talajfelszín takarásával lehet védekezni a veszélyeztetett területeken.

4. Élőhelyek védelme

Ahhoz, hogy a jövő generációi számára megőrizzük természeti környezetünket, nem elég csupán magára hagyni a növények és állatok még viszonylag háborítatlan élőhelyeit, de aktív szerepet is vállalnunk kell a természetvédelemben. Ehhez az alábbi, sokszor nem nagy beruházást igénylő teendőink vannak:

Meg kell akadályozni, hogy illegális szemétlerakókká váljanak az út menti árkok, egykori bányagödrök. Ezekből tovább fújja a szél a szemetet, s hatalmas terület válik így szennyezetté. Az iskolások „örökbe fogadhatnának” egy-egy területet, vállalva annak gondozását.

A jelentős vizes élőhelyeket találunk és a buckaközi mélyedésekben, amelyek a természetes szárazodás illetve a lecsapolások miatt nem kapnak megfelelő mennyiségű és minőségű vízutánpótlást, ezért társulásaik átalakulnak, degradálódnak. A vizes élőhelyek vízutánpótlásának megfelelő minőségű vízzel történő biztosításával enyhíteni lehetne a megművelt területek szárazodását is.

A füves élőhelyek fokozott védelmet érdemelnek, gondoskodni kell természetszerű állapotban történő megőrzésükről. A természetközeli kaszáló típusú gyepeken a kaszálás legkorábbi időpontját (pl. július 1.) is szabályozni kell. A lekaszált széna eltávolításáról gondoskodni kell, hiszen az ha ottmarad, gyomok elszaporodásához vezethet.

5. Behurcolt, tájidegen fajok visszaszorítása

A tájidegen, agresszíven terjedő fajok egyre nagyobb területeket foglalnak el, kiszorítva őshonos fajokat, elfoglalva élőhelyüket. Sokuk kizsigereli a talajt, leárnyékolja az őshonos fajokat, lehetetlenné téve azok terjedését, későbbi visszatelepülését. Számos közülük allergiát okozó gyom, amelyek megismertetése a lakossággal egyre égetőbb lenne. Terjedésük visszaszorítása mindannyiunk feladata. A lakosságnak az önkormányzattal és az iskolával közösen a következő tennivalói lehetnének:

A legveszélyesebb gyomokat meg kell ismernie mindenkinek: parlagfű, selyemkóró, bálványfa stb.

Az allergiát okozó gyomok irtásának megszervezése.

A magánterületeken terjedő gyomok irtására kötelező helyi szabályozás megalkotása, szankcionálás.

 

Irodalom

Borsy Z.

1977 A Duna-Tisza közi hátság homokformái és a homokmozgás szakaszai. Alföldi Tanulmányok Vol.I. pp. 43-58.

Borsy Z.

1989 Az Alföld hordalékkúpjainak negyedidőszaki fejlődéstörténete. Földrajzi Értesítő, Vol 38. pp. 211-224.

Borsy Z.

1990 Evolution of the alluvial fans of the Alföld. in. Rachocki A.H. – Church M. (szerk): Alluvial Fans. John Wiley and Sons. pp. 229-246.

Láng S.

1960 A Délkelet-Alföld felszíne. Földrajzi Közlemények Vol.84. pp. 31-43.

Marosi S. – Somogyi S.

1990 Magyarország kistájainak katasztere I. Budapest MTA FKI p. 475.

Mezősi G.

1999 A megye természeti környezete. in: Jóni G. – Kormos T. (szerk): Csongrád megye – helyzetkép az ezredfordulón. pp. 57-65.

Molnár B.

1980 Hiperszalin tavi dolomitképződés a Duna-Tisza közén. Földtani Közlöny Vol 110. pp. 45-64.

Pécsi M. (szerk)

1989 Magyarország nemzeti atlasza p. 395.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet