Előző fejezet Következő fejezet

Az esztendő jeles napjaihoz és az élet fordulóihoz fűződő hagyományok

BÁRKÁNYI ILDIKÓ

 

Rúzsa község és tanyavilágának népe – Bálint Sándor szavával élve – a szegedi nemzet része. Szokásai a szegedi, Szeged vidéki hagyományokban gyökereznek, rokonok a környező, egykor az anyavárosból sarjadó települések szokásrendjével.1 A község történetét, a tanyavilág kialakulásának folyamatát feltáró fejezetek nyomán ennek oka a mai olvasó számára is egyértelmű. A hagyományok erejét bizonyítja, hogy a 19-20. század fordulóján virágzó szokások egy részét az 1960-as évekig, azok egyes elemeit napjainkig gyakorolják. Igaz ugyan, hogy az idősek, sőt a középkorúak és a ma felnövő generáció tradicionális tudása között korábban nem tapasztalt mértékű különbség feszül. A szokáshagyományokra vonatkozó emlékanyagot 2001 január-márciusában gyűjtöttem, elsősorban a ‘20-as, ‘30-as években született generáció tagjai között.2 A fejezetben található leírások kizárólag e visszaemlékezések adatain alapulnak.

A karácsonyi ünnepkör

A karácsonyi készülődés a kisböjttel vette kezdetét. A karácsonyt megelőző böjt, vagyis az adventi időszak november 30-án, András napján kezdődött. „András bezárja a farsangot” – mondták. Az újbortól András napjáig tartott ezt megelőzően a kisfarsang, a bálok, lakodalmak őszi időszaka. „Akkó’ Katalin mög András zárta a farsangot”. A kisböjt tilalmait a két háború között élő idősek még szigorúan betartották, zsíros ételt, húst nem fogyasztottak. „A régi időben, még a mi időnk előtt, akkó’ még az edényöket is kicserélték. Amelyik zsíros edénybe’ főztek azelőtt, a bőjti időbe’ abba’ nem főztek. Még a mosogatót së használták.” – mondják az 1920-30-as években születettek. „Azt mondta az apám, hogy az ő édösanyja még azt az edényt is elmosta, elsúrolta, elrakta, amibe’ azelőtt főztek, és elővötte a bőjti ételhön a másik edényt. És möntek a templomba mindön hajnalba, neki köllött elöl mönni, vinni a széllámpát. A szomszédasszonyokkal möntek a hajnali misére. De nem szabad vót még hátranézni së, hanem előre nézni és úgy mönni…Legtöbbször hó is vót mán akkor….messze vót még a templom is…Lengyelkápolnának hívták akkó’, ott vót templom.” A böjt ideje alatt tartott hajnali mise 5 órakor kezdődött és végét a reggeli harangszó jelezte. A kisböjt ilyen szigorú betartása már a mai idősebb nemzedék körében sem volt jellemző, ugyanakkor a karácsonyt megelőző időszak ma is a templomi ájtatosság jeles ideje: december 15-23. között az asszonyok ma is összegyűlnek a sekrestyében a Szent Család kilencedének megtartására.

A téli, adventi időszak a rokonlátogatások, szomszédolások ideje is volt. Mivel a földeken már nem volt munka, csak az állatokról kellett gondoskodni. Tanyahelyen, mikor elvégezködtek, este átmentek a szomszédba, beszélgetni, kártyázni, farsangolni.3 Ilyenkor a gyerekeket nem vitték magukkal, csak a gazda és a felesége mentek. Általában 3-4 házaspár jött össze. Közkedvelt kártyajáték volt a négyes filkó és a hatvanhat. Olykor az asszonyok is beálltak a kártyajátékba. Télidőben nem is jártak messzebbre a tanyából: legfeljebb a boltba vásárolni, a tanyai iskolákban havonta, kéthetente tartott istentiszteletre, vagy az ásotthalmi, lengyelkápolnai templomba. A tanyai iskolákban ebben az időszakban, októbertől márciusig tartottak műkedvelő színelőadásokat is, melyek szereplői a környékbeli vállalkozó kedvű fiatalok voltak. Szívesen emlékeznek a Honvéd erdei, a Dobai és a Bokor iskolában látott előadásokra. A Bokor-iskolában a tanító felesége kézimunkázni, kötni is tanította a fiatal lányokat, oda is eljártak. Az ilyen alkalmakra a fűtőanyagot, az aprított fát garabolyban vitték magukkal, 20-30-an is összejöttek.

A karácsonyt megelőző időszakban került sor a disznóvágásra is. Ez a közelmúltig jeles esemény volt a határban, melyről a környékbeliek, közeli rokonok időben értesültek. A vágásnál csak a legközelebbi szomszédok és a testvérek segítettek, este viszont nagy vacsorát tartottak, amelyre már többeket is hívogattak. A sűrűn lakott tanyasorokon a disznóvágás kisebb mulatsággal ért véget. Ilyenkor mindig került valaki, aki muzsikált: tamburán (citerán) szinte mindenki tudott játszani a határban. „Minálunk is vót olyan disznóvágás, hogy két zenész vót. Azt benn vótunk a kis lakásba’, tudja fene hányan, azt’ még táncótunk is!” „A disznóvágás mög vót ünnepölve, nem úgy mint most.” A disznóvágások jellegzetes, váratlan vendégei voltak a szűrösök. A közeli ismerősök öltöztek fel maskarába és igyekeztek este meglepni a háziakat egy kis tréfával, mókázással. „Vót egy fiatal pár szomszéd. Aztán mögvacsoráztunk, én valamiér’ kimöntem, úgy mögijedtem! Apukáék vótak csak ottan, nem vót más. Kimöntek, hát ott állt rossz ruhába fölőtözve az asszony. Az embörön rossz nadrág vót, sárgarépa kilógott belüle, mög hosszú mit tudom én mi… nem ismertem mög. Mögijedtem úgy!” Másutt cselédnek öltöztek. A zörgésre kisiető háziak behívták a szűrösöket, s megvacsoráztatták őket, hiszen többnyire amúgy is hivatalosak lettek volna a disznótorba. Nők, férfiak egyaránt felöltözhettek szűrösnek. “Rissz-rossz ruhába fölőtöztünk, azt’ szalmakötéllel kötöttük át a derekunkat. Az ’48, ’49-be löhetött.” – mesélte emlékeit egy idősebb asszony. Az 1950-es évek elején még szokás volt a szűrösök látogatása.4

A fiatalok számára ősztől tavaszig a házaknál tartott csutri jelentette a szórakozás lehetőségét. Csutrit, ellentétben a hivatalos, kocsmai bálokkal, kisböjtben is tartottak. Ilyenkor egy-egy tanyában gyűlt össze a fiatalság. A tanya gazdája adta a helyet és általában a saját borát mérte a résztvevőknek: „kiárulta a petróleumra valót”. Volt, amelyik gazdának a helyért tojással fizettek. A mulatság sötétedéskor kezdődött, s a legények számára éjfélig, vagy azután is eltartott. A csutriba 16-17 éves koruktól jártak a fiatalok, míg a bálokat csak a 18. évüket betöltöttek látogathatták. A hatóság tiltotta a tanyában tartott táncmulatságokat, de ha nem torkollt verekedésbe a dolog, szemet hunytak fölötte. A csutriban főként citerán, tamburán, olykor cimbalmon játszottak. A zenészeket a legények fizették. A csutriba főként az ismerős lányok és legények mentek el, elsősorban a tánc, mulatás kedvéért. A háború után a tanyaiaknak ez a sokat emlegetett szórakozási alkalma megszűnt.5


[1] A szegedi és Szeged vidéki szokáshagyományok nagyszabású összegzését végezte el Bálint Sándor 1980-ban. 1970-ben Juhász Antal közölt értékes szokásleírásokat Ásotthalomról, valamint az egykori (alsó)tanyai társas élet hagyományait örökítette meg 1973-ban.  A szomszédos Mórahalom hagyományait ifj. Lele József  összegezte 1992-ben, az öttömösi, életfordulókhoz kötődő szokásokról Szabó Magdolna írt 1998-ban. Kiváló lehetőséget adnak az összehasonlításra a részben szegedi kirajzású Csólyospálos naptári ünnepeiről (ifj. Lele József), lakodalmairól (Korkes Zsuzsa) és a halállal kapcsolatos hagyományairól (Szabó Magdolna) írott dolgozatok (1995).

[2] Köszönettel tartozom Makra Ágnesnek, az Öregek Napközi Otthona vezetőjének és munkatársainak, valamint Bóka Zoltán falugondnoknak azért a segítségért, amelyet az anyaggyűjtés során nyújtottak.

[3] A kifejezés magyarázatáról és a szokás leírásáról ld. Juhász A. 1973. 79.

[4] Lásd Juhász A. 1973. 79.

[5] A csutri különösen jó leírását és irodalmi vonatkozásait közli  Juhász A. 1973. 80-81.

 

A kisböjt jeles dátuma december 6., Szent Miklós napja. Az 1920-30-as években már előfordult tanyahelyen is, hogy a kipucolt cipőket a gyerekek kitették az ablakba, de ez a szokás inkább csak a háború utáni évtizedekben vált általánossá. „Kitöttük a cipőnket az ablakba. Nagyon szögényök vótak a szüleink, de azér’ mégis egy kis diót, vagy valamit csak töttek bele.” A korábbi időszakban sok kisgyermeknek cipője sem igen akadt: télen szalmával bélelt, nyárfából vájt fapapucsot viseltek. Számukra az ajándék is legfeljebb a városból hozott kifli, fehér kenyér volt. Az ablakba tett cipőkbe olykor vöröshagyma, fokhagymafej került, vagy a nagyobb testvérek tréfájából csupán egy széndarab. Az 1950-es évektől szaloncukrot és virgácsot is tettek a cipőbe. Emlékezet szerint régen is szokás volt, hogy egy családtag subába öltözött, úgy jelent meg a várakozó gyermekek előtt. A közelmúltban az asszonyok is felöltöztek Mikulásnak: „Még én is őtöztem föl, elmöntem az unokámhoz. Félt tűlem, aszongya: – Látom, mama, te vagy az, de félök azér’! A cipőmrül mögismert. Én jó néhányszor elmöntem a faluba is.” Az iskolákban már az 1960-as évektől osztottak Mikulás-csomagot a tanulóknak.

Luca napjához (december 13.) számos szokás kapcsolódott ezen a tájon. Ezek egy része jósló hagyomány, melyekkel az időjárást, a termés minőségét, a házasságot, a szerencsét próbálták megjövendölni, másik része a rontás elhárítását segítette. A következő év hónapjainak szárazságára a 12 fél dióhéjba csepegtetett víz párolgásából következtettek: úgy tartották, amelyik karácsonyig kiszáradt, a sorban neki megfelelő hónapban is aszály várható. A lucakalendáriumban a karácsonyig eltelt 12 nap időjárását jegyezték fel, minden nap a sorban megfelelő hónapot jelképezte. Ültettek lucabúzát, amelynek karácsonyig kellett kihajtani. A 12 lucacédulára az eladó lányok 12 férfinevet írtak, összehajtogatták, gyufásskatulyába rejtették. Minden nap olvasatlanul téptek el egyet belőle, s amelyik utoljára maradt, olyan nevű lett a jövendőbelijük. A lucapogácsába egy- és kétfilléreseket rejtettek. Nagy tállal sütöttek, úgy kínálták. Aki a pénzt megtalálta, szerencsés lett a következő évben és különösen a gyerekek igyekeztek minél többet találni közte. Ma már ez a szokás is a múlté, legfeljebb egy-egy idős asszony eleveníti fel az unokák szórakoztatására. „Disznóvágásra sütöttem, azt’ a gyerökök nem tudták. Egyször csak öszik, hát rátanált a pézre. - Mama, ebbe’ péz is van! Mondom: -Van ott a többibe’ is’ Huj, de nagyon ötték!” A lucaszéke készítéséhez fűződő hiedelmek nem kerültek napvilágra, maga a hagyomány azonban ismert volt. „Csinálták a lucaszékit. Vót a Luca napja, azt’ onnantú’ kezdve karácsonyig köllött mögcsinálni. Mindön nap csináltak rajta egy keveset, hogy karácsony bűjtjire kész lögyön.” Az elkészült lucaszéket karácsony után használatba vették. Számos tilalom is kapcsolódik a Luca naphoz. Ezen a napon nem volt szabad varrni, mert akkor bevarrták volna a tyúkok fenekét, azaz nem tojtak volna. Nem volt szabad „nyírni, vágni, paprikát fejteni” sem, pedig a magnak való paprikát akkortájt hasították. Nem adtak ki a házból semmit, de kölcsönkérni sem mentek a szomszédba. Ha mégis idegen érkezett a tanyába, azt le kellett ültetni. Tilos volt mosni, mert úgy tartották, hogy a száradó ruhát „elviszi a Luca-puca szele”. A megfelelő tojáshaszon biztosítása érdekében az asszonyok kört rajzoltak a baromfiól elé, abból etették a tyúkokat. „Ott, ahol szógáltam, a gazdasszony azt csinálta, hogy röggel rajzolt egy vesszővel egy nagy kört, aztán odahítta a tíúkokat. Möntek a tyúkok, mer’ másképp nem kaptak vóna önni. – Pi-pi-pi-pi! Tojjatok, kőccsetök! Egy nagy vesszővel mög szúrkált közibük.” Szokás volt az is, hogy ezen a napon a gyerekeket elküldték a szomszédba szénát, szalmát csenni. „Egyször anyuka engömet is elkűdött, hogy mönjek el a szomszédokba, azt’ hozzak szalmát, szénát! Mán este vót, azt’ féltem a kutyától, de azér’ hoztam.” Karácsony böjtjén (december 24-én) azután ezt a lopott szénát-szalmát tették a karácsonyi asztal alá helyezett kosárba, szakajtóba.

December 15-től tartották a Szent Család kilencedet, ez a templomi hagyomány ma is él.

Az adventi időszakban jártak a betlehemezők a tanyák között. Főként gyerekek jártak, a jelenetet emlékezet szerint az iskolában tanulták. Jellegzetes kellékük volt a keménypapírból készült templom formájú betlehem, amelynek belsejében a szent család volt látható. „Vótak gyerökök betlehemözni. Este szépen összeszödték a cókmókjukat, aztán möntek házrul-házra. Vót olyan kis kápolna, vastag papírbul, mög vékony kis lécökbül összecsinálva, benne a kis Jézuska... Egy pár forintot kaptak.” A betlehemezők este jártak. Bezörgettek, megkérdezték: – Be szabad-e jönni? Ha kinyitották az ajtót, rögtön begurult rajta a fő-fő (valószínűleg az öreg pásztor), azután bevitték a betlehemet is, majd előadták a szöveget. „Betanulták a versöt, amit mondani köllött, azt’ akkó’ möntek heten is, nyócan is. Vótak pásztorok, különböző ruhákba’ , görbe bottal. Vót a fő-fő, annak mög nagy sapka vót a fejin, mög bottal mönt, nagy suba vót ráterítve...Szép vót nagyon.” A betlehemeseket nem látták mindenhol szívesen. Az 1960-as években már nem is jártak a határban.

Az év ünnepei közül talán a legtöbb hagyomány karácsony böjtjéhez, azaz december 24-hez fűződik. Ezen a napon szigorúan megtartották a böjti előírásokat: napközben legfeljebb egy-két falat ennivalót ettek. Hagyománytisztelő gazdák ezen a napon nem is dohányoztak. Az egész nap várakozással telt el, s számos tilalom is fűződött hozzá. Tilos volt például az összesöpört szemetet a házból kivinni, az asztal alá készített szakajtóba, kosárba kellett önteni. Tilos volt teregetni is, azt tartották, ahány darab ruhát kiterítenek ezen a napon, annyi jószág hullik el a következő évben. Karácsony böjtjén az asztal alá kosárba, szakajtóba szénát, szalmát készítettek, amit általában a gyerekekkel hozattak be. A szénát, szalmát a kis Jézus számára hozatták, aki jászolban, szalmán született. A bekészített szalmára különféle terményeket és szerszámokat helyeztek, melyeknek az ünnep elmúltával gyógyító erőt tulajdonítottak. Így kerülhetett a szalmára csöves kukorica, fokhagyma, dió, nyereg, patkó, lószerszám, törülköző, kalap, ostor, imakönyv, olvasó (rózsafűzér), balta, de mosogatórongy is. „Az asztal alatt vót egy kis kosár, abba’ egy-két cső kukorica, széna, szalma, pár szárlevél, amit újév napján a jószágoknak kiadtunk, rájuk osztottuk. Mög benne törülköző, nagykés, balta, akkó’ édösapámnak egy, amit jóformán arra használt, egy kalap, azt valamilyen gyógyszernek ttartották.” A karácsonyi vacsora maradéka, a karácsonyi morzsa is ebbe került. A szakajtót, kiskast letakarták és újév napjáig az asztal alatt tartották. Sok, idősek által lakott tanyában napjainkban is bekészítik a Jézuska ágyát, magára az elnevezésre azonban nem emlékeznek.

Estefelé került asztalra a karácsonyi vacsora, melynek minden egyes fogása és elfogyasztásának módja is évszázados hagyományokat őrzött. Az asztalt csak erre az alkalomra használt fehér abrosszal terítették le, s a vacsora összes ételét előre odakészítették. A vacsora alatt ugyanis tilos volt az asztal mellől felállni. „Mög nem szabad vót főkelniaz asztaltul, mer’ akkó’ otthagyja a kotlós a tojást.” Rákönyökölni sem volt szabad, mert akkor „elgörcsösödnek a csirkék lábai”. „Mikó’vacsorázni akartunk, akkó’ az apám kivitt egy nagy parazsat, aztán rátötte a fejsze fokára, a másikkal mög ráütött, azt’ nagyot durrant. Avval jelözték, hogy most kezdődik a vacsora.”

A karácsonyi vacsora fogásai a következők voltak: dió, esetleg mogyoró, méz, fokhagyma, olajjal főzött bableves, csíkmáktészta (mákos tészta), valamint az aszalt gyümölcsökből (alma, szilva, meggy) készített bagolytüdő. „Karácsony bűjtjin akkó’ oda vót az asztalra készítve dió, szőlő, méz, mogyoró, fokhagyma mög olajos bableves. Elsőbb öttek a dióbul, belemártogatták a mézbe, egy-egy falatot, aztán jöhet a bableves, aztán a mákos tészta.” Az első fogás általában a mézbe mártott fokhagyma volt, majd a dió, alma. A diót egymás után törögette fel a család, s épségéből a jövő évi egészségre következtettek: „Szödtük a diót: – A tied milyen? – Az enyim jó. – A tied nem jó. No, akkó’ te beteg lösző’ ebbe’ az évbe’. Azt ami mögmaradt, a vacsora után szétgurították a fődön, aztán huj, szödtük ám összefelé! Hogy ki szöd össze többet...” Az almát a családfő vágta fel, de vigyáznia kellett, mert ha a magját is kettévágta, akkor a hagyomány szerint a következő évben szétvált a család. A vacsora minden fogásából félretettek egy keveset. „Édösanyámnak olyan szokása vót, hogy mikó’ elkezdtünk önni, az angyalkáknak mindönbül egy kis kanálhöggyel rakott ki, valami kis tányérkára. Mikó’ elpakoltunk karácsony röggelin, éjfélkor még akinek köllött, az övött, addig beszélgettünk, valahogy elütöttük az időt, oszt akkó’ öttünk, azt’ utána lefeküdtünk. Mikó’ el akartunk pakolni, azt egy kis stanicliba összepakoltuk, azt odatöttük az asztal alá. Azt használták jószágbetegségre. A karácsonyi vacsora alkalmával egész kenyeret szegtek meg, hogy egész kenyerük legyen a következő évben is. A vacsora maradékát aznap éjjelre az asztalon hagyták, ez volt a karácsonyi morzsa. „Az önnivalót mög letakarták szépen lepedővel, hogy majd gyünnek az angyalkák, ottan éjszakáznak. Majd éccak ösznek belüle.” A karácsonyi morzsát a szakajtóba tették, s ennek szintén gyógyító ereje volt. „A tehénnek, mikó’ mögellött, azt’ annyira kitőgyelt, annak is azt a kenyérmorzsát, fokhagyma, dió, mindön...beletöttük egy fazékba, alátöttük. A tehén szabályosan ráült arra a meleg fazékra.” „Minálunk is vót olyan, hogy a tehénnek a tőgye írtó’ mögdagadt. Úgyhogy az orvos is azt mondta, hogy olyan szentölt valami van-e nálunk, amit füstőni köll? ...beletöttük egy fazékba, azt möggyújtottuk, a tehénnek a tőgye alá töttük. Azt’ a tehén teljesen ráült, azt a melegöt annyira bírta. Azt’ avval teljesen möggyógyult, nem csinált vele az orvos semmit se.” A karácsonyi morzsával füstölték meg a felfúvódott bárányt is, de füstjének viharűző hatást is tulajdonítottak. Egyes helyeken rontás ellen az istállót füstölték vele, vagy a jászolba szórtak egy-egy marékkal, hogy a jószág egészséges legyen. A karácsonyi morzsát soha nem dobták ki. A megmaradt morzsát évről-évre zacskóban őrizték, s ha szükség volt rá, használtak belőle.

A karácsonyi asztal alá készített terményeknek, tárgyaknak szintén gyógyító, bajelhárító hatása volt. Újévkor a szakajtóba tett szénát, szalmát, terményt a jószágnak adták, a diót, almát elfogyasztották. Szerencsés volt a kotlóst a karácsonyi szalmára ültetni. A fokhagymát a jászolba dugták, hogy a boszorkány ne férjen odabent. A patkót az istálló küszöbe alá rejtették, hogy a tehén és a ló azon járjon keresztül. A kisbaltát akkor vették elő, ha égzengés, zivatar közeledett. Ilyenkor élével felfelé állítva a küszöbre tették, hogy elűzze a vihart. Gyógyító hatása volt a kalapnak és a törülközőnek is. „Mikó’ tavasszal a birkákat legeltettük, a ződtül fölpukkadt, fölfúvódott, akkó’ a karácsonyi kalappal mög vót verve a hasa, aztán zavarásztuk, azt’ möggyógyult. Rá vót fogva, hogy attúl.”„Énneköm is a karácsonyi türülközővel húzgálták mög a torkom, mikó’ nagyon fájt. Egybe vót dagadva a torkom, mer’ mind a két ódalrúl mandulagyulladásom vót, azt’ alátötték a karácsonyi türülközőt, csak úgy ordítottam, úgy emelgettek vele.”

Karácsony böjtjén éjfélkor a kútba egy almát dobtak, amit szintén újévkor vettek ki. „Karácsony bűjtjin éjfélkor köllött beledobni az almát a kútba. Azt is újévkor vöttük ki, aztán elosztottuk annyi felé, ahányan vótunk, azt’ mögöttük. A héjábul mög a jószágnak is adtunk.” Az eladó lányok ezen az éjszakán „nadrágot raktak a fejük alá, azt’ akivel álmodtak, az lett a férjük”.

Az éjféli misére azok jártak el, akik közelebb laktak a templomhoz. A miséig kártyáztak, malmoztak (azaz malomjátékot játszottak kukorica és bab bábukkal, papírra rajzolt táblán), törték a ricát (napraforgómagot) a petróleumlámpa, illetve a háború alatt a zsírmécses fényénél. „Itten az iskolánál vót mise, oda möntünk, vagy ha itt nem vót, akkó’ Mérgesbe möntünk karácsony napján misére, ottan vót ilyen imaház, oda jártunk el.” Az éjféli miséről hazatérőket egyes helyeken frissen sült kaláccsal várta az otthon maradt gazdasszony. A község temploma napjainkban is megtelik karácsonykor, az éjféli mise idején.

Karácsonyfát állítottak a két háború között is. Általánossá valószínűleg a ‘40-es, ‘50-es évektől válhatott. Fenyőfa volt, dióval, almával, házilag készített cukorkával, becsomagolt kockacukorral, később szaloncukorral díszítették. “Sütött anyám ilyen perecöket, azt raktunk rá.” Pattogatott kukoricából is készült dísz. A ‘40-es évektõl került rá színes papírlánc, gyertya, boltban vett arany és ezüst sújtás, angyalhaj is. A fát az asztalra állították, alá pogácsát, bort és poharakat készítettek. Régebben a karácsonyfát a mennyezetre kötötték fel. Az 1960-as évektől a karácsonyfa állítása elmaradhatatlan része lett az ünnepnek. „Még a lányok kicsik vótak, addig mindég az vót, hogy lefekszenek karácsony büjtjin este, akkó a fát földíszíteni, mikó’ röggel főkeltek, akkó’ kész vót a karácsonyfa. Hozta a Jézuska. Nézték, nézték... azt’ úgy örűtek neki, hogy csuda.” Egy 1923-ban született asszony visszaemlékezése szerint gyermekkorában a karospadra ültek (öten voltak testvérek), úgy várták a Jézuskát. Apjuk kifordított subában, sapkában hozta be a letakart fát. Közben a Mennyből az angyal-t énekelték. A fa alól vehettek egy-egy cukrot, azután el kellett imádkozniuk az Úrangyalát. A karácsonyfát gyertya, csillagszóró, színes papírlánc, arany és ezüst sújtás díszítette. Szentestére kalácsot sütött az édesanyjuk. Ma talán csak a legidősebbek és az egyedül élők nem állítanak fát karácsonyra. A fa helye a falusi otthonokban a sarokban van, míg a tanyán inkább az asztalra kerül. A karácsonyi ajándékok nagy jelentőséget kaptak napjainkra. Különösen a gyermekek számára fontos ez az ünnep, hiszen ha a szülők tehetik, valamennyi áhított játékot, technikai eszközt (Hi-fi tornyot, számítógépet) és ruházati cikket (parfümöt, műköröm-készletet, stb.) megvásárolják ez alkalomból számukra. Két-három éve szokás a faluban a házak fenyőágakkal, színes villanyégőkkel való feldíszítése, a kertben álló fenyő kivilágítása is.

1. A templomi betlehem 2000-ben. Bárkányi Ildikó felvétele.

Karácsony napja (december 25.) a rokonlátogatások napja volt. „Akkó’ még jobban mönt a farsangolás, mint most.” Mivel a disznóvágásra általában az ünnep előtt kerül sor, így az ebéd hagyományosan húsleves és töltött káposzta napjainkban is.

Két karácsony között, azaz a karácsonytól újévig eltelt idő alatt nem volt szabad söprögetni. Nem engedték az istállót sem kiganézni, a tiltás jelentése azonban már elhomályosult. Ebben az időszakban jártak a háromkirályok, kiugratható csillaggal, benne égő gyertyával. Akárcsak a betlehemezők, ők is iskolás gyermekek voltak. A szokás részletes leírására az emlékezet kopása miatt már nem kerülhet sor.

Újév napján templomba mentek. „Újév napján el szoktunk mönni a templomba. Mire hazaértünk, vagy előtte valami vót csinálva, vagy ha édösanyám itthon vót, akkó’ az mögfőzött. Baromfit nem főztek ezen a napon, mivel az hátrakaparja a szerencsét. Lehetőleg halétel sem került ezen a napon asztalra, inkább disznóhúst készítettek. „Mög valami kis kásalevest főzni egy-egy kis tányérkával, hogy az hozza a forintot össze, az a kis apró szömű kis kása.” Egyes helyeken ezen napon krumplis galuskát ettek, hogy a malacok kövérek legyenek. Sok tilalom nem kapcsolódik ehhez a naphoz. „Karácsony napján, újév napján, húsvét napján minálunk nem vót szabad senkinek se lefeküdni. Édösapám nagyhitű embör vót, de az le nem feküdt.” A tanyák között a gyerekek jártak újévet köszönteni.

2. Tanyai tisztaszobában felállított karácsonyfa. 2000. Bárkányi Ildikó felvétele.

Vízkeresztkor, január 6-án szentelt vizet hoztak a templomból. „Ott szentölik mög egy edénybe, azt akkó vittünk kis üvegöt, azt mindönki vitt haza. Vitték a jószághoz, mög nagybeteghöz is.” A nagyházban is ott állt a szenteltvíztartó. Manapság kis üvegekben maguk a hívek viszik a vizet szenteltetni. A szentelt vizet különféle betegségek gyógyítására használták – „az olyan orvosság vót a háznál” – és valamikor azzal hintették meg a ravatalt is. Ezen a napon bontották le a karácsonyfát. Vízkereszt környékén járt és jár ma is a plébános házat szentelni. Ahol megfordul, ott a G+M+B betűjeleket és az évszámot krétával felírja az ajtótokra. A nagy kiterjedésű határban legalább hat hétbe telik, mire felkeres minden tanyát, ahol igényt tartanak a házszentelésre. Vízkereszt napjával veszi kezdetét a farsang, a bálok, lakodalmak hagyományos időszaka.

Vince napján, január 22-én a szőlősgazdák figyelték az időjárást. Régi regula szerint „ha mögcsordul Vince, mögtelik a pince”, azaz jó szőlőtermés várható, ha ezen a napon enyhül az idő.

Február 2-án, Gyertyaszentelő napján a hívek gyertyát szenteltetnek. A szentelt gyertyával világítottak a ravatal mellett, vagy rontás ellen azt égettek az istállóban, de ezt tették a mindenszentek napján az ablakba és az úrnapi oltárokra is.

A farsang, nagyfarsang hamvazószerdáig tartott. Ekkor a tanyai családok körbejárták a rokonságot, hol itt, hol ott vendégeskedtek. A szomszéd- és rokonlátogatás tréfás hangzású farsangolás elnevezése is innen ered. „Akkó’ vótak a lakodalmak, februárba’. Most meg mán nem számít, hogy mi van, nagypéntökön is csináltak mán lakodalmat.” A lakodalmak mellett a bált, csutrit is tartottak a farsangban. Bált minden második vasárnap rendeztek, a közeli falusi kocsmákban. 18 éven aluliak nem látogathatták ezeket az alkalmakat, erre a rendőrök vigyáztak. Az öttömösi Bús Pál kocsmájának nagy bálterme volt, saját zenekara muzsikált. A zenekar 5 tagból állt, játszott benne prímás, kontrás, klarinét, cimbalom és nagybőgő. A zenészek helybeliek voltak. A bálteremben általában a lányok az egyik, a fiúk a másik oldalon álltak. Mikor elkezdtek muzsikálni, a legények meghívták a lányokat táncolni. Akit egész bál alatt nem kértek fel, az petrezselymet árult. Volt, hogy a legények a kocsmában a terem közepére verődtek össze, onnan nézték a lányokat, válogattak: ez volt a szamársziget. A kedvelt tánc a csárdás volt, a foxot inkább a falusiak járták. A tánclépésekre a tanító tanította meg a gyerekeket esténként az iskolában, vagy a csutriban gyakorolták. A fiatalok a szórakozás kedvéért jártak a bálokba, általában már korábban ismerték egymást. A legények az ismerős lányokat esetleg kámforos cukorral kínálták, vagy később málnaszörpöt, netán császárkörte likőrt fizettek nekik az ivóban. A bál vége felé került sor a hölgyválaszra. „Akkó’ a fiúk elhúzódtak vissza, a lányok mögén’ helyükön, aztán aki első táncosa vót a lánnak, azt köllött elhívni…Akkó’ nem vót az a nagy udvarlás, a mi időnkbe’ nem vót. Akkó’ azér’ möntünk el a bálba, hogy jót táncoljunk. Az vót a lényeg… elkezdtek muzsikálni a bálba, hogy ki lösz az első táncos?” A válogatós lányokat a legények kimuzsikáltatták, az ajtóig kísérték, így annak szégyenszemre haza kellett mennie. A bál általában éjfélig tartott, eddig szólt az engedély. Ha szépen mulattak a legények, nem volt verekedés, még egy-két órát engedte táncolni a fiatalokat a kocsmáros, azután húzták el a marsot. Az 1950-es évek elejéig szerveztek bálokat. A háború után közvetlenül tojással, sonkával fizettek, végül 2 forint 50 fillér lett a belépő ára. „El is köllött mönni mindön vasárnap a templomba, úgy möhessünk el a bálba este, hogy elmöntünk a misére. Itt van az öregrúzsai iskola, ide jártunk ki a templomba. A Ruki II-be’ laktunk, jó négy kilóméterre.” A késő éjszakába nyúló táncmulatság után másnap úgy kellett helyt állni a munkában, hogy szó ne érhesse a fiatalokat.6

Az iskolai farsangi jelmezes bálokat az 1960-as évek óta szervezik.


[6] A bálokról ld. Juhász A. 1973. 82-83.

 

A húsvét–pünkösdi ünnepkör

Március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja van. „Az én apám azon a napon ótotta a szőlőt.” Ekkor kell szömezni a fát, meg ültetni is. “Azt mondták, hogy amelyik fát utána ültettek,annak már nincs olyan ereje, az mán bizonytalan, az az ültetés.” A rúzsai gazdák között volt, aki még az eperfát is nemesítette.

A farsangi mulatságok végét a nagyböjt kezdete jelentette. A farsang végi lovas tuskóhúzás az idős rúzsaiak szerint a dorozsmaiak szokása volt, Üllés, Forráskút környékén látták, ahol az utóbbi években ezt a hagyományt újra felelevenítették. Mivel a húsvét mozgó ünnep, a farsang végét jelentő húshagyó, illetve a hamvazószerda is minden évben más naptári napra esett. „Farsang hétfőjin vót az embörbál. Embörök, asszonyok möntek össze. Kati Tóniéknál vót valamikó’ az embörbál.” Húshagyó kedden nem dolgoztak a rúzsai határban. Ezen a napon még ehettek zsíros ételt, melynek maradékát eltették. Általában tyúkot sütöttek tepsziben, egészben. „Sült csirke vót. Baromfit sütöttek farsang keddjire, mer’ az vót a vége. Ittak-öttek, vót valaki, aki tamburált, mög danótak.” Hamvazószerdán már nem ettek zsírosat, de az azt követő zabálócsütörtökön, kövércsütörtökön elfogyaszthatták a húshagyói maradékot. “Minálunk az vót a divat, hogy egy kis húst, valamit, kolbászt, tojást sütöttünk kövércsütörtökön vacsorára.” „Zabálócsütörtök. Akkó’ nagyon övött mindönki, mer’ utána már nem löhetött. Töpörtő vót a vacsora, mög hajas krumpli, ódalas.”

Hamvazószerdával kezdetét vette a hét hétig tartó böjt. A háború után már csak kedden és pénteken nem ettek zsíros ételt, húst a nagyböjtben.

Régebben a nagybőjtbe’ összemönt a fiatalság, azt’ kimöntünk, mink sömlyéknek hívtuk, a sömlyékbe, aztán Hátulsó pár, előre fuss! – csigáztunk. Ez vót a szórakozás.” A játékot kisebbek, nagyobbak egyaránt kedvelték. Általában a fiúk lányokkal álltak párba, egy játékos pedig a fogó volt. A felhívásra a hátsó pár elengedte egymás kezét, a fogó pedig igyekezett valamelyikük helyére állni. „Igöncsak úgy vót, hogy a fiú a lánnak a kezit fogta, szaladtak, oszt ha fiú vót a fogó, csak a lány után szaladt.”

A böjt utolsó előtti hete a virághét, melynek vasárnapja a virágvasárnap. Ekkor van a barkaszentelés és ekkor kell a virágmagokat elvetni. A szentelt barka a vihar elűzésére szolgált, a ház és az istálló eresze alá dugták. Aki nem talált barkát a határban, az rügyező ágat szenteltetett.

A húsvétot megelőző hét a nagyhét, melynek egyes napjaihoz több szokás is fűződik. A nagyhéten általános takarítással készültek az ünnepre. „Meszeltek. A falat bemeszelni, a fal alját elhúzni, szépen fölsöpreni, a padlót fölmázolni, kerítést röndbe hozni” – sorolják az idősek a nagyheti munkákat. Nagycsütörtökön gyümölcslevest, törött babot főztek, gubát sütöttek, annyit, hogy szombatig kitartson. Ha nem volt elég, kis lekvárral pótolták. „Jó tál törött babot főztünk, az kiadós vót.” A guba elmaradhatatlan étele volt a nagyhétnek. Nagycsütörtökön elnémultak, Rómába mentek a harangok és csak a nagyszombati feltámadási mise glóriájakor csendültek meg újra. „Anyukám a tükröt is mindig mögfordította a hátával kifelé. Még föllocsolni se vót szabad a fődet, mer’ azt mondták, hogy sok lösz a bolha.” Nagypénteken az előző napon főzött ételt ették, hiszen aznap nem gyújtottak tüzet. „Édösapám...a nagyhét bűjtjin az nem gyújtott rá. Nagypéntökön délelőtt még csak tüzet se vót szabad gyújtani. Majd mikó’ mán a déli harangszó elmúlt, aztán rágyújtott, utána szabad vót tüzet gyújtani, de délelőtt egyáltalán nem vót szabad.” A háború előtt méh élt a féregűzés hagyománya. „Nem is nagyon gyújtottak tüzet. Kimöntek hajnalba’, mögnézték, hogy mőre füstöl a kémény. Kivitték a szemetet, azt’ arra elhajították, hogy a bolhák oda mönnyenek.” „Nagypéntök hajnalba’ köllött a bolhákat elkűdeni. Szalanni körbe a házon, azt’ az ablakon beszólni, hogy: – Itthon vannak-e még a kis feketék? Kiszóltak: – Nincsenek, elmöntek mán Czékusékhon! Szaladt mögén körbe, mögén beszólt az ablakon: - Itthon vannak-e még a kis feketék? Kiszóltak, hogy nincsenek, elmöntek ide mög oda. Háromszor köllött körülszalanni a házat.” „Kolompot vertünk össze, azt’ a házat köllött kerűni, azt’ azt köllött mondani, hogy: – Kigyók, békák szaladjatok, mögszólaltak a harangok!” Vigyázni kellet, ne cseppentsék le a vizet, mert sok bolha lesz abban az évben. Nagypénteken nem volt szabad az udvart fölgereblyézni. Úgy tartották, aki ezen a napon tükörbe néz, sárgaságba esik. Amelyik asszony ezen a napon megfésülködött, hamar özvegy maradt.

Nagyszombaton kalácsot sütöttek, főzték a sonkát, de addig nem ettek belőle, míg a föltámadásról haza nem értek. „Elmöntünk este a föltámadási misére, azt’ mikó’ hazaértünk, akkó’ szabad vót önni.” A szigorú böjtöt tartó családokban csak gubát, törött babot ettek ezen a napon is. „Szombaton, amöddig öttünk, ezök möntek, mer’ zsírosat nem vót szabad. Sonka majd csak húsvét napján, mikó’ odaért a röggeli idő, akkó’ édösanyám ...kipakótunk szépen az asztalra, aztán ha vót szentölt víz, akkó’ avval, ha szentölt víz nem vót, akkó’ kis tiszta vízzel szépen mögszentölte, elmondta a kis imádságját hozzá, aztán hozzá löhetött fogni.” „A régi időbe’ még vótak azok az imádságos asszonyok. Azt’ itt vót az iskola... a gyerökök olyankó’ nem möntek, akkó’ szombaton délután iparkodtunk elvégezni ami olyast, aztán elmöntünk ide föltámadásra. Itt ugye imádkoztunk, a köröszttel, lobogókkal kis kört csináltunk, körmönet vót...mer’ Mérgesbe messzire vót elmönni.”

A második világháborút közvetlenül megelőző években már nem volt jellemző húsvétkor a templomi ételszentelés. Csak anekdoták maradtak fenn az egykori szokásról: valaki rossz cipőt tett a kosárba, azt vitte a templomba, de sonkával teli másikat vitt haza helyette. „Mer’ azt mondták, hogy valamikó’ elvitték a templomba, azt’ lerakták sorba.”

Húsvét napján templomba mentek, s mennek ma is. Főzni ezen a napon nem kellett, hiszen akkorra megfőtt a sonka, tojás. Erre a napra rétest, kalácsot is sütöttek. Este bált tartottak.

Húsvét másnapján, azaz hétfőn várták a locsolkodókat. Hajnalban már „kelni köllött főfelé, nehogy az ágyba’ érjenek a gyerökök.” Délig általában a gyerekek jártak kettesével-hármasával locsolkodni, délfelé kezdték a legények, szomszéd embörök. Más szerint a fiatalok délelőtt, a házasok délután jártak. A gyerekek rózsavízzel, kölnivel, illatos szappanból készített szagos vízzel locsoltak, amit színes krepp papírral kicsit meg is festettek, ez azonban a ruhán foltot hagyott. Az üveg száját kis ronggyal, cérnával kötötték le. A locsolkodás előtt verset is mondtak:

“Én kis kertészlegény vagyok

Rúzsavízzel locsolkodok.

Azt álmodtam az éccaka, itt is van egy rúzsafa.

Szabad-e locsolni?”

A legények, házas férfiak először kancsóból, pohárból öntött vízzel locsolkodtak, azután vették elő a kölnit. Az idősebb asszonyoknak csak a kézfejét locsolták meg tiszta vízzel, a nagyobb lányoknak bizony a nyakába is jutott víz a kancsóból, pohárból. Az is előfordult, „ahol mög vót engedve”, hogy a nagylányt a kúthoz is kihúzták a legények, s ruhát is kellett váltania. Szigorúbb szülők jelenlétében ez nem történhetett meg. A legények kettesével-hármasával, de akár heten-nyolcan is jártak, nótaszóval. A kabátjukra három színű szalagból kötöttek bokrétát. Ahová a legény egyedül ment locsolkodni, ott már lakodalom készült. A kerékpár elterjedése után is dalra fakadtak útközben, de mióta autóval járják az ismerős tanyákat, az énekszó végleg elmaradt. Valamikor a tanyavilágban estig is hallatszott hol az egyik, hol a másik irányból a nóta. A locsolkodásért a kisebb gyereknek pénzt (2 fillért), gyümölcsöt, a legényeknek virágot adtak: jácintot tűztek a kabátjuk gomblyukába. Napjainkban a locsolkodás szokása is lassan a múlté lesz, inkább csak a rokonság körébe korlátozódik.

A húsvéttól pünkösdig tartó időszak a zöldfarsang.

Szent György napján, április 24-én hajtották ki a jószágot. „Vót itten egy nagy legelő a temetőn túl, a járás. Vót gazda, aki a járásnak a gazdája vót, öreggazda, úgy hítták. Akkó’ ki köllött váltani a jószágot a községnél,, aztán úgy löhetött kihajtani a járásba. Szent György napkó’ vót a kiállítás. Főztek pörkőtet, ottan ittak, öttek a gazdák, akik hozzátartoztak ehön a járáshon.” „Vót, hogy Mórahalmára vitték a jószágot, vót, hogy Öttömösre, ki hova tartozott.” Ezen a napon nem volt szabad virágot bevinni a házba, mert akkor nem keltek ki a kiscsirkék. Ezen a napon tették ki először a tollat a kerítésre szellőztetni. „Azt mondták a régi idősek, hogy ha Szent György napja előtt kirakják a dunnát, párnát, akkó’ mindönt elver abba’ az évbe’ a jég.”

3. Kocsis felvonulás május 1-én, az 1980-as évek elején.

 

4. Május elsejei felvonulás az 1980-as években

Április 25-én, Szent Márk napján tartották a búzaszentelést. „Valamikor kimöntek, egy tábla ki vót szömelve, oda kimöntek egy mise alkalmával, azt’ azt a táblát mögszentölte a pap. Azt’ mindönki vitt magának néhány szálat a búzából. Mostan mán nincsen olyan, odaviszik a templomba a búzát, ott szentölik.” A hazavitt búzaszálakat megszárították, betegségek gyógyítására használták. A búzaszentelés egyházi szokása ma is él.

Május elseje új keletű ünnep volt Rúzsán, így jellegzetes, tartós hagyománya nem is alakult ki. Az idősebbek, fiatalabbak is szívesen emlékeznek azonban a ‘80-as évek közepén szervezett kocsis felvonulásokra, melyek lelke, mozgatórugója Szanka József állatorvos volt. A faluból feldíszített kocsikon vonultak ki a közeli erdőbe, ahol ünnepi műsor és pörköltfőzés szórakoztatta a falusiakat. Ezek a majálisok ma is kedves emlékei a rúzsaiaknak.

Pünkösd napjára a ház elejét zöld ágakkal díszítették, amelyet a nád vagy cserép alá dugdostak. Az 1960-as évek elejéig a tíz-tizenkét éves kislányok pünkösdölni jártak. Kettesével mentek, fejükön fehér fátyollal, bodzakoszorúval, kezükben rózsaszín vadszegfűt tartottak. A pünkösdölésért pénzt kaptak, s igyekeztek minél több házat felkeresni. A pünkösdölő énekre szinte minden idősebb, sőt középkorú asszony jól emlékszik.7

A pünkösdnek jelös napja

Szentlélek Isten küldötte

Erősíjje mi szívünket

Az apostoloknak.

Melyet Krisztus ígér vala

Akkó’ méne mennyországba,

Mindenek láttára.

Tüzes nyelveknek szólása,

Úgy mint szeleknek zúgása

Leszállván az ő fejükre

Nagy hirtelenségbe.

Bor, búza és gyümölcs

Förgetegbe lészen

Az Úr Messiásnak kibimbózott ága,

Király koronája, királyné pálcája,

Szálljon erre a házra az Isten áldása

Mint régente szállott szent apostolokra.

(“Mikó’ ezt mondták, mögfogták egymás kezit, aztán forogtak.”)

Mi, mi, mi, mi van ma

Piros pünkösd napja

Holnap lesz, holnap lesz

A második napja.

András, bokrétás

felesége jó táncos

Jól meghúzd, jól meghúzd

a lovad kantárját

ne tipedje, ne tapodja

a pünkösdi rózsát.

A pünkösdi rózsa

kihajlott az útra

Arra ment egy kisasszony

kösse koszorúba.

Hej cinkus, cinkus

fehér tulipántos

Hintsetek virágot a Jézus markába

Mi is hintettünk már

szüleink markába.

(Ekkor lengették a kezükben tartott virágot.)

Dicsértessék a Jézus!

Ugyanennek az éneknek további két versszaka is ismert:

Elfáradt Szent János

Meglátott egy várost

Két kis tubarózsa

belül kis kápolna

abba fekszik Jézus

gyászos koporsóba.

Én gyönge vesszőcske vagyok, mindenfelé hajlok

Nem anyámtól lettem, rózsafán termettem

Piros pünkösd napján hajnalban születtem.

A pünkösdi búcsút Szentkúton (ma Petőfiszállás) tartották, ahová még az 1950-es évek elején is gyalog mentek a kereszt alatt a hívek.

A pünkösdöt követő vasárnap a Szentháromság vasárnapja. Ezen a napon bérmálkoztak a rúzsaiak. Lovaskocsival mentek Lengyelkápolnára.

Évközi ünnepek

Az úrnapi búcsúra Mórahalomba jártak.8 Napjainkban a községben ünnepelnek. Négy oltárt állítanak, a négy égtáj felé. Az oltárokat virágokkal díszítik. Régebben a körmenet után egy-két szál virágot vittek magukkal, otthon megszárították, eltették. Mikor nyáron égzengéssel vihar készülődött, akkor összeült a család, imádkoztak, szentelt gyertyát gyújtottak, s az úrnapi virágból is égettek.

Június 26-án, János és Pál napján „szentölték a gyertyákat vihar ellen. Még a mai napig is.”

Péter és Pál tájékán kezdték meg a búza aratását. Régen az őszi rozsot már korábban megkezdték aratni, Szent Antalkor, mikor az üllési búcsúba mentek, már álltak a határban a körösztök. Az aratás befejezését szintén megünnepelték. A nagyobb gazdák ebédet adtak a rokonságnak és az aratóknak. Ilyenkor birkapörkölt, kalács került az asztalra. Ekkor kapta meg a bér mellé adott ajándékot az aratópár: piros ruhát vagy kötényt és sarlót az asszony, új kaszát az ember.

Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én Lengyelkápolnára mentek búcsúba.

Szent Mihály napja, szeptember 29. a tápéi búcsú napja. Ezen a napon hajtották be a jószágot is. Akkó’ mán határ nem vót, möhetött mindönfelé a jószág.” Ekkortól nyílt több alkalom a jószágpásztoroknak a közös játékra.

Emlékezet szerint mindönszentök (november 1.) után hajtották, csapták össze a jószágot. Ezután a gyermekek, fiatalok nyugodtan csigáztak, tekéztek, csülköztek. Az egyik legnépszerűbb játék a tekézés volt. A teke kerekre faragott fadarab volt. Rajzoltak egy nagy kört, amelynek a szélére eggyel kevesebb lyukat ástak, mint ahány játékos volt, s a közepére is egyet. Minden játékosnak volt egy botja, amelynek a végét a kör szélén, a lyukban tartotta. A játék kezdetén kiszámolták, ki legyen a kanász. A kanász feladata az volt, hogy botjával a középső lyukba terelje a tekét, amit persze a többi játékos igyekezett elütni előle. Ha viszont valamelyik játékos lyukát sikerült elfoglalnia a kanásznak a botjával, akkor helyet kellett cserélniük. A lyuk elfoglalását „Csűr a lyukam!” felkiáltással is meg lehetett akadályozni.

Mindenszentek estéjén az ablakban szentelt gyertyát égettek, minden halott tiszteletére egyet. Újabban misét és ünnepséget tartanak a temetőben. Előtte már mindenki igyekszik rendbe tenni a sírokat: az elszáradt virágok helyére frisset tesznek, lesöprik, letakarítják a sírkövet. Mikor még Lengyelkápolnán volt a temető, ott is tartottak mindenszentek napján misét. „Vót ott egy kripta, azt halottak napján nyitották ki.”

A kisfarsang az újbortól kezdődött. „Mán mikó’ kezdött a bor mögforrni, mögkezdődött a nótaszó. A fiatalok mán nagyon danótak. Möntek vagy bálba, vagy valamőre, két-három legény akkó’ mán azok szépen danótak. Azt’ az olyan szép vót.” A kisfarsangban, zöldfarsangban jó idő esetén a tanya szélén, udvaron tartották a csutrikat. A szabadban rendezett táncmulatság neve gyöprugi bál volt. A kisfarsangi, kocsmai bálok sorát a Katalin napi bál zárta.


[7] Lásd még Juhász A. 1970. 74-76.

[8] Ld. ifj. Lele József 1992. 484-486.

Születés, keresztelő

A rúzsai családokban az I. világháború előtt, de még az 1920-as években is nagy volt a gyermekáldás. Általános volt a hat-nyolc gyermek vállalása, egyes helyeken még tíz-tizenkét utódot is világra hozott az asszony. Általános vélekedés szerint inkább a szegényebb családokban nőtt fel több gyermek, a módosabbak már inkább csak 1-2-3 gyerök (azaz fiúgyermek), vagy kislány felnevelésére vállalkoztak.

A fiatalasszonyok a terhesség felfedezése után is folytatták megszokott életmódjukat, továbbra is részt vettek a munkában. Nem kímélték őket, úgy tartották, arra nincsen szükség. Több tilalom is védte azonban a megszületendő gyermek egészségét. Ha valamilyen ételt, gyümölcsöt megkívánt a várandós anya, akkor azzal feltétlenül megkínálták. Úgy tartották, ha a terhes asszonyt valamilyen baleset, sérülés éri, annak a nyoma meglátszik majd a gyermeken. Se szeri, se száma azoknak a történeteknek, amelyek e hiedelemmel kapcsolatos, személyes élményen alapulnak: „Én mikó’ Jóskát hordtam, akkó’ (történt)… vót szép nagy darázsfészök (a kertben) …gyüttek a darazsak, azt’ egy megcsípte a nyakamat. Azt’ én odakaptam gyorsan, menekültem is, létrán köllött legyünni. A gyeröknek a nyakán olyan sokáig möglátszott! Még a lába nyoma is ott vót! Mög löhetött olvasni, hogy hány lába vót a darázsnak.” … paprikást öttem, oszt kidűlt, a szömömbe csapódott, mikó’ terhes vótam. Azt’ harmadnapra, vagy mikó’ a kórházba’ nyílt ki a szöme, nem nyitotta addig ki (a fia).Ha a várandós páros, vagy összenőtt gyümölcsöt evett, ikreket hozott a világra.

Az üllési szülőotthon felépülése előtt, az 1950-es évekig otthon, háznál szültek az asszonyok. A szülést tanult bába vezette le. „Ahol a templom van, ott vót a Pintérné nevű bábaasszony.” Pintérné a század közepén működött bábaként a határban, több generációt segített a világra. Rajta kívül Sinkánéra és az üllési Gyuris Istvánnéra emlékeznek. A tanyavilágban szükség esetén a tanult bábákon kívül tapasztalt nőrokon is segíthette a szülést. „Vót olyan ám abba’ az időbe’, nálunk is a szomszédasszony aki vót a tanyánál, ahol apukáék laktak, az annyira értött hozzá! Csamangóné, Csonka Ilona. Mög az én apukámnak az öccsinek a felesége, a Maris ángyó, az én lányomat az segítötte a világra. Mer’ én otthon szültem mind a két gyerököt, ’46-ba, mög ’47-beli… az annyira értött hozzá, de kár vót neki, hogy bírt nem kitanulni!” Többen emlékeznek olyan esetre is, amikor az asszony egyedül hozta világra gyermekét. Ilyenkor az anya maga vágta el a köldökzsinórt, és az újszülöttet is ő látta el. Ez különösen nagy dologidőben, aratáskor történhetett, akkor a családban minden kézre szükség volt. „Mamámtul hallottam én, hogy mönni akartak aratni az anyósomhoz. Elkezdött fájni a hasa, legugyult az ablak alatt, azt’ mán mög is vót… Apuka azér’ kimönt, azt’ egyször délután mög bemönt, hogy: - Hogy állsz? Ki bírsz-e mán gyünni?” „Arattak. Szödte az Örzse néni a markot, aztán möglött… én nem tudom mibe, a kötőjibe tötte, oszt’ félretötte, szödte a markot tovább. És nem olyan borzasztó régön halt mög.”

Mikor elkezdődtek a fájások, elküldtek a bábáért. Befogtak a kocsiba vagy kerékpárral, esetleg gyalog „elmöntek érte, azt’ elhozták. Háromszor is kijött.” Érkezése előtt már előkészítették a szülőágyat: azon nem volt még derékalj, szalmazsák sem. A csupasz szalmát csak rossz rongypokróccal takarták le, amit a szülés után eldobhattak. Az ágyat szentelt vízzel is meghintették. A Boldogasszony ágya elnevezést az I. világháború után születettek már csak hallomásból ismerik, jelentése pedig teljesen elhomályosult. A férfiakat távol tartották a szüléstől. A bábán kívül csak az anyós vagy az asszony édesanyja volt jelen, esetleg más, közeli nőrokon. Télen, amikor csak egy helyiségét fűtötték a tanyának, a gyerekek is benn maradhattak a szobában, ilyenkor párnákkal eltakarták előlük a vajúdót.

A bába először az újszülöttet látta el: megfürösztötte, felöltöztette. Mások szerint a csecsemőt gyorsan ruhába bugyolálták és letették az ágyra, míg az anyát “rendbe tette” a bábaasszony, és csak azután fürösztötték meg, kis, nyárfából vájt teknőben. A magzat után világra hozott méhlepényt olyan helyen ásták el, ahol nem járt senki. Az újszülöttet bepólyálták, bölcsőjébe fokhagymát dugtak, hogy meg ne verjék szemmel. Ezt a szokást már inkább csak a századforduló táján születettek gyakorolták, az első világháború után született nemzedékek körében jelentősége, sőt jelentése is elhalványult. „Apuka az Irmának tött oda (a bölcsőbe) egy rongyba’ fokhagymát. Én nem tudom, azt miért csinálta?” – mesélte egy 1924-beli asszony. Az újszülöttet betegség esetén szintén a bába gyógyította, mint ahogyan a gyermekágyas asszonyok bajait is. A szülés után még kétszer-háromszor elment a tanyába.

A szülés után az asszonyok két hétig feküdték a gyerökágyat. Ez idő alatt az „emböröknek pissz vót”, azaz a házasélettől meg kellett tartóztatniuk magukat. „Azt mondták régön, hogy amíg a gyeröknek nincs foga, addig nem szabad az apját az anyja mellé engedni.” Az ügyes fiatalasszonyok, ha az időt nem győzték kivárni, krumpliból csináltak fogat a kicsinek, hogy az őrködő családot megtévesszék. Tanyahelyen ugyanis több generáció és népes család élt együtt. „A nagymamáéknál vót három nagybácsi mög két nagynéni, még nem vótak kiházasítva, anyukám testvérei.”

A gyermekágyas asszonyt az első egy-két hétben kímélték, csak az újszülött gondozásával kellett törődnie. „Az édösanya addig nem hagyhatta ott az ágyat, amíg a gyerök mög nem vót körösztölve.” Annyiszor szoptatta meg a kicsit, ahányszor csak sírt, „az vót a békítője”. Az ételt: levest, baromfit, süteményt a rokonok, szomszédok, jó ismerősök vitték neki.

Általában a szülés után egy héttel megkeresztelték a csecsemőt. A keresztszülőket a legközelebbi barátok, cimborák vagy a rokonok köréből választották, már a szülés előtt, jó előre. A keresztanya vásárolta a korozsmát, azaz a keresztelési ajándékot. Ez legtöbbször a szertartás alkalmával is viselt kising, ruha volt. „Igencsak azt szokta mögvönni, amibe’ körösztőték a kicsit.” Valamikóaz vót, hogy a kiskori (keresztanya) az vötte az esküvőre az ingöt, a vőlegényingöt. A mönyasszonnak mög a kombinét, a ruhát, mög a papucsot.” A korozsmát akkor is megvették, ha a kicsi korán halt meg. A templomi szertartásra a keresztanya vitte karján a csecsemőt, mivel az anyja az avatásig nem hagyta el az otthonát. Amikor Üllésen működött a szülőotthon, hazamenet mindjárt a templomba vitték kereszteltetni a csecsemőt, csak azután indultak haza a tanyába.

5. Keresztelő a kápolnánál, 1970 körül

A keresztelő után hat hétre történt az avatás, melyre az édesanya vitte már a gyermeket. „A hittan is írja, a negyven nap után, a Mária tisztulása után mönt el a templomba… akkó’ elmönt az édösanya is, beavatták a többi szentök közé. Akkó’ nem úgy vót, mint most, hogy hun egyik karján van, hun a másikén, akkó’ az édösanya karján vót a gyerök az avatáson. Körösztöléskor mög a körösztanya karján.” Mikor még az iskolában volt a mise, oda vitték a csecsemőket avatóra.

Ma már az avatót és a keresztelőt sokszor egyszerre tartják.

Lakodalom a 20. század közepén

A tanyavilágban lakó fiatalok gyermekkoruktól kezdve ismerték egymást. Egy iskolába jártak, együtt őrizhették a jószágot, együtt játszottak mindenszentek után, ismerték egymás családját is. A nagyobbacska lányok, legények 15-16 éves koruktól a csutriba vagy gyöprugi bálba, 18 éves koruktól pedig bálokba is jártak. Az ismerkedésre azonban főként a hétköznapok adtak alkalmat, a táncos mulatságok inkább a szórakozást szolgálták. A párválasztásban Rúzsán sem csak a vonzalom számított. Nem mindig a fiatalok döntöttek saját sorsukat illetően, sokszor a szülői akaratnak kellett engedelmeskedniük. „A szülők összetanálkoztak valahol, összebeszéltek, aztán akkó’ össze köllött házasonni nekik.” A szülők választásában a vagyoni helyzet volt az egyik legfontosabb szempont, különösen a lányokat igyekeztek minél előnyösebb házasságra rábeszélni. A legények viszont ódzkodtak gazdagabb lányt elvenni, mivel a módosabb családban egész életükön át sok megaláztatásban volt részük. Az ilyen férjnek nem vót böcsülete, mindig dolgoztatták. A nem tiszta vonzalomból született, szülők által kikényszerített házasságokról, a különös lakodalmakról számos anekdota, vándortörténet szól. Így például annak a menyasszonynak az esete, aki félt az Isten színe előtt hamisan esküdni arra, hogy szereti a szülők által választott vőlegényét. Egy idősebb asszony tanácsára perecet rejtett a ruhája alá, és mikor a pap azt kérdezte, szereti-e (mármint a vőlegényt), akkor a kezét szívére (a fölé rejtett perecre) téve nyugodtan mondhatott igent, nem követett el bűnt. A szomszédos faluban az is megesett, hogy a templomból, az oltár elől szökött meg a menyasszony, mivel nem szerette a jövendőbelijének kiszemelt legényt. A vőlegény pedig ott mindjárt elvette helyette az első koszorúslányt, s azzal folytatódott a esküvő. Egy másik történetben már a lakodalom során került sor a kenyértörésre: „Olyan is előfordult, hogy nem mönt a menyasszon. Állt a lakodalom, mindön, mönt érte ja vőlegény, azt nem mönt. Azt mondta, nem köllött, de nem is köll (a vőlegény)! Azt’ elmöntek haza a vőlegényös házhon, aztán akkó’ mulattak reggelig. Ilyen is vót. Hogy ne mönjön tönkre jaz a sok ennivaló.” Fontos szempont volt a jövendőbeli kiválasztásánál az életkor is. Azt tartották, az a szerencsés házasság, amelyben a társak közel egykorúak. A hasonló életkor ugyanis azonos életkedvet, munkabírást jelentett, s nem kellett a korai özvegységtől sem tartaniuk. Általános szabály szerint amelyik családban több eladó lány is volt, ott igyekeztek, „hogy inkábba szalma keljön el hamarabb, mint a széna”, azaz az idősebb lány előbb menjen férjhez a húgánál. A legények katonaidejük letöltése után nősültek, a lányok pedig 20 éves koruk táján mentek férjhez a két háború között.

A komolyra vált udvarlást a lánykérés követte: a legény elment a lányt megkérni a szüleitől. Ha szívesen látták, akkor a lány piros nyargalókendőt adott neki ajándékba. Ennek az elfogadása még nem jelentett végleges elkötelezettséget, ha a legény megbánta a lánykérést, a nyargalókendőt visszaadhatta.

A lánykérés után azonban többnyire az eljegyzés következett, amelyet a lányos háznál tartottak. Az eljegyzésen a lány és a legény szülei vettek részt. Ekkor kapta el a legény a fehér jegykendőt, amelyet az esküvőig magánál tartott, s az esküvő napján a szíve fölé tűzött. A lakodalomban ezt a kendőt kötötték azután az új asszony fejére. Ekkor váltottak gyűrűt is, ez időtől az esküvőig a bal kezükön viselték a jegygyűrűt. Az eljegyzés után feliratkoztak a kihirdetésre. A lakodalom előtt háromszor hirdették ki a jegyespárt a templomban. Ma már nem általános a kihirdetés.

Esküvőt, lakodalmat farsangban és kisfarsang idején tartottak leginkább. Napjainkban május és október-november hónap az esküvők időszaka, igaz, számuk egyre csökken. (2000-ben mindössze négy esküvőt tartottak Rúzsán.) A templomi szertartást a polgári esküvő előzte meg. Ez nem számított különösebben ünnepi eseménynek, előfordult, hogy egyszerre három új pár is esküdött, s egymásnak voltak tanúi az anyakönyvvezető előtt. A polgári esküvőt akár három hétre követte a templomi szertartás. Ma is előfordul, hogy egy hét telik el a két esemény között, s két lakodalmat is tartanak.

A jegyesség ideje alatt már megkezdődtek az előkészületek a lakodalomra, megfogadták a vőfélyt, násznagyokat, nagyobb lakodalomba a zenekart. Módos helyen a lakodalom előtt a gazda az arra vállalkozó asszonyokkal rétest süttetett, amelyből azután a vacsorakor mindenki ehetett. A vőfély, akárcsak a zenekar, az ismerősök közül került ki. Ha a helyieket már mind megfogadták, Majsára, Szegedre, Mórahalomra is elmentek vőfélyért, akinek az ügyességén sok múlott a lakodalomban. A násznagyságot a bérmakeresztapa, keresztanya vállalta, aki lánykori, legénykori cimbora lehetett. A násznagyok voltak a tanúk az esküvőn, ők vezették fel a párt a templomban. Napjainkban nagyobb nászajándékot is adnak a fiataloknak: gáztűzhelyet, hűtőszekrényt, mosógépet. Előre megbeszélték a kocsisokkal is a lakodalmi menetet, a kocsik sorrendjét, s megkérték a koszorúslányokat, koszorúslegényeket is. Általában 2-6 koszorúslány és legény kísérte az ifjú párt az esküvőre. Míg a koszorúslányoknak bizonyos feladatai voltak a lakodalomban, a vőlegény cimborái közül választott koszorúslegények csak a menetben vettek részt, s legfontosabb feladatuk a koszorúslányok táncoltatása volt.

A lakodalom előtt egy héttel, vasárnap kezdődött a hívogatás. „Előtte egy héttel, vagy két héttel hívogattak, vőféllyel, kocsival. Föl vót díszítve a kocsi, a vőlegény, a vőfély, mög a kocsis möntek hárman. Vót náluk demizson bor, vót kulacs, aztán mondta a vőfély a hívogató versöt. Akkó’ mögkínálta a háziakat a kulacsból. Akkó’ a lakodalom csak hétfői napokon vót, vagy szerdán. A szalag a vőlegénynek, hogyha a lányos házhon hívogattak, akkó’ rózsaszín vót, ha a vőlegényes házhon, akkó’ világoskék.” Föl vót díszítve a kocsi szalaggal, virággal.”„A vőlegény, mög a kocsis, mög a vőfély möntek, föl vót írva a névsor, hogy hova köll elmönni.” Vót náluk egy demizson bor, danoltak.” A vőfély rozmaringgal díszített kulacsot is vitt magával. „Mondta a vőfély a hívogató versöt, akkó’ mögkínálta a házi népet a kulacsból. Olyan jó rozmaringízű vót!” A vőfély kalapjára rozmaringágat, kabátjára virágot tűztek. Ma már csak a menyasszonyos házhoz megy a vőfély hívogatni, a vendégeknek postán küldik el a nyomtatott meghívót.

A hívogatás utáni csütörtökön a legényes háztól elmentek a menyasszony ágyáért, azaz a stafírungért. Toll meg a bútor volt a stafírung: általában két dunna, hat párna, két kispárna, két ágy, két szekrény, meg egy tükörállvány. Szegényebb helyen az is előfordult, hogy mindenből csak egy jutott. Ahány kocsit rendeltek a menyasszonyos háznál, annyi lőcsös kocsival mentek a stafírungért. A vőlegényes háztól a vőfélyen, kocsisokon kívül egy asszony is ment érte, az vitte a tollat. Az ágyvitel számos tréfára, bolondozásra adott lehetőséget, amelyek az egész lakodalmat jellemezték. A lányos házhoz azzal állítottak be: úgy hallották, hogy itt dunnák, párnák vannak eladók. Mikor az asszony a tollat kötötte össze, belelökték, belekötözték. Szokás volt, hogy valamit el kellett lopni ez alkalommal a lányos házból. Már előtte való nap a háziak igyekeztek eltenni szem elől minden apróságot, nehogy valamit elvigyenek az ágyvivők. Ha mégis sikerült, akkor a lakodalmi vacsorakor azt kitették az ifjú pár elé. A tréfálkozás, ugratás kölcsönös volt: ha a kint várakozó kocsisok nem figyeltek, rossz kaszrojt (öntöttvas lábast), kályhacsövet dugtak a háziak az ülés alá, meg a saroglyába. ”Mikó’ pakoltak lefelé, akkó’ találták mög.”

A lakodalom napja az 1950-es évekig a hétfő, vagy a szerda volt. Egyházi rendelkezés szerint szombaton nem tarthattak lakodalmat, mert akkor vasárnap a násznép nem ment volna el a misére. Napjainkban szinte kivétel nélkül a erre a napra esik a választás, a kötött heti munkarend miatt.

6. Esküvő 1970 körül, két koszorúslánnyal

 

7. Esküvőre induló menet 1980 körül

 

A lakodalmat a templomi esküvő napján tartották. A háború előtt egy ideig Mórahalomra mentek esküvőre, akkor már kora hajnalban el kellett indulni kocsival. Helyben 1947 óta folyik anyakönyvezés, azóta a közel lakó párok gyalog is elmentek a kápolnába.

A templomi szertartás után a menyasszonyos és a vőlegényes házhoz hívott násznép külön-külön ment haza, otthon megebédeltek, majd a vőlegény a vőféllyel és a vendégek egy részével elindult a kikérőbe. „Mikó’ a lakodalom vót, elmöntek délelőtt mögesküdni a templomba, akkó’ oszt mindönki elmönt haza, és azután délután möntek a menyasszonyér’. Abba’ az időbe’ még magyar zászló is vót az első kocsin. A vőfély, mög a vendégsereg. Mönt két-három kocsi, vagy tíz is, mikó’ mennyi vendég vót.” „Akkó’ möntek a menyasszonyér’, akkó’ kikérték. Töttek föl kérdésöket a vőfélynek.” A menyasszony kikérésére indított kocsik sorrendje rangot is jelentett. Az első kocsis lehetőleg közeli rokon volt, de szomszéd is lehetett. A ő kocsiján ült a vőlegény, a vőfély és egy nemzeti színű lobogót tartó kisfiú, a zászlótartó. A zászlótartó ugyanolyan bokrétás kalapvirágot kapott, mint a vőfély, ez volt a „fizetsége”. A kocsik sorrendjében a rokonsági fok, a vagyon és a barátság is szerepet játszott, és nem volt ritka a virtuskodás, az elsőbbségért való vetélkedés sem. Különösen, ha a menetben nemcsak lőcsös kocsik, hanem féderes nagyatádi kocsi, netán szandlaufer is haladt. „Mög vót az, hogy kit illet az a hely. Hogy én vagyok az első kocsis, én vagyok a mönyasszonyos, én viszöm a koszorúslányokat, ez viszi a vendégöket. Ez mán előre mög vót beszélve.” Útközben daloltak, a zenészek ugyanis a vőlegényes háznál várakoztak a menet visszatérésére.

A menyasszonyos háznál nyitott nagykapu várta a menetet, át volt kötve krepp papírral. Azon át kellett menni, de a lovak féltek tőle – ez volt az első próba. Mikor bementek, a násznép az udvaron maradt, várakozott, a vőfély pedig bement a házba és elmondta a kikérőt a násznagy és a szülők színe előtt. Próbaképpen a násznagy kérdéseket tett fel neki, amelyekre meg kellett felelnie, csak akkor vihették a menyasszonyt. Ha nem tudott megfelelni, kimehetett megkérdezni a többieket. Ha azok sem tudták a választ, akkor a vőfélynek kellett viszonzásul olyat kérdezni a násznagytól, hogy az se tudja megválaszolni. Ha ez sikerült, akkor nem kérdezősködtek tovább. Ilyen kérdés volt: – Milyen fa virágzik leghamarabb? Válasz: – A mogyorófa. Vagy: – Milyen szőrű lovon jöttek a menyasszonyért? – Högyös szőrűn. A kérdések között beugrató is szerepelt. Vittek egy nagy kaszrojt, a násznagynak benne volt a lába, és azt kérdezte: – Miben áll a násznagyság? A vőfély nem tudta a helyes választ, hogy vasfazékban, hiszen a násznagy-szerep mibenlétére gondolt. Újabban vaskosabb tréfák, pajzán célozgatások is megfogalmazódnak a kérdésekben. Mesélték, az is előfordult, hogy nagyon nehezen adták a menyasszonyt, így a fölmérgesedett vőfély sarkon fordult, és elindult a násznép kifelé. „Úgy szaladtak utánuk, hogy gyűjjenek vissza, ne hagyják ott!” Előbukkan az emlékezetből a menyasszony elbújtatása is. “El szokták a mönyasszonyt bújtatni, hogy ne vigyék el. Hogy keressék mög! De előre mög vót az beszélve, hogy hun keressék.” Az alkudozás közben a kocsiknál várakozó férfiaknak figyelniük kellett, hogy a házbeliek el ne vágják vagy meg ne fordítsák az istrángot, a hámfát le ne vegyék. Ezalatt a koszorúslányok föltűzték a násznagynak és a vendégeknek a mejjvirágot, a mirtuszt az örömapának és az örömanyának, fölszalagozták a kocsikat. A koszorúslányok rózsaszínű, hosszú ruhát, hajukban rózsaszín koszorút viseltek.

A kikérő után a vőfély elbúcsúztatta a menyasszonyt a szüleitől, testvéreitől, lánypajtásaitól és a menet visszaindult a vőlegényes házhoz. A két násznép külön mulatott tovább. „A lakodalom eccörre vót, de nem együtt.” A külön tartott lakodalom szokása már csak az idősebbek emlékezetében él, a fiatalok nem tudják elképzelni a mulatságot a menyasszony jelenléte nélkül.

A vőlegényes háznál már nyitott kapuval várták a menyasszonyt. „Vót nagy kerítés, azt’ amikó’ hazaértek a menyasszonnyal, akkó’ nyitva a kapu, azt’ möntek ám karikára a kocsik, danótak is.” A menyasszony elé, mikor leszállt a kocsiról, régebben teli vödör vizet tettek, melynek rontáselhárító szerepére csak halványan emlékeznek, vagy söprögettek előtte. „Mikó’ visszaértek a mönyasszonnyal, akkó’ egy asszony kimönt, azt söprötte a homokot előtte. ...mikó’ űelőtte (ismerős menyasszony) is söpörték, akkó’ kivötte a kezibül, azt’ eldobta: (káromkodott) - Mit söprögetsz énelőttem?” A söprögetés eredeti jelentése szintén a rontás megelőzése volt. Mielőtt az új pár átlépte a küszöböt, egy perecet kellett kettétörniük. „... perecet adtak a kezükbe, azt az egyik a küszöbön kívül vót, a másik belül, azt hozták a perecet. (Kettétörték) Azt’ amelyiknek a nagyobb darab jutott, az élt tovább.” A szokás a mai lakodalmakban is fellelhető. Most is „vösznek egy fonott kalácsot, mikó’ hazaérnek ez esküvőről, akkó’ az rá van téve egy üvegre, aztán akkó’ mög köll fogni mind a kettőnek. Azt amék nagyobbat tör belüle, az lösz a gazda”, az viseli a kalapot. Az üveg a vőfély kezében van. Ha nem háznál van a lakodalom, a kalácstörésre akkor kerül sor, amikor az esküvőről a kultúrházhoz érnek, ahol a ‘60-as évek óta a lakodalmakat tartják.

A vőlegényes háznál ezután kezdetét vette a vacsora, majd a mulatás. Az ajándékok átadására a vacsora előtt került sor. Régen csak egy fehér tányért, kancsót, alumínium fazekat vittek az ifjú párnak. A menyasszony a közeli rokonoktól 3-4 fejkendőt is kapott, amelyeket a felkontyolás után sorban fel kellett kötnie, és megmutatni a vendégseregnek. Ma már értékes fogyasztási cikkeket adnak nászajándékba, melyekről fentebb szóltam.

A lakodalomban a két háború között csak a rokonság, esetleg a szomszédok vettek részt, ritka volt a 100 vendégnél többet fogadó lakodalmas ház. Az 1920-30-as években a tanyai szobában tartották a lagzit, kirakták a bútorokat és ott is elfért a násznép. Később az udvaron sátrat állítottak, ott folyt a mulatozás.

A lakodalmi eseményeket a vőfély irányította és irányítja ma is. “Aztán (a hívogatás után) a vőfély már csak a lakodalomban áll helyt. Köszönti a vendégöket befelé, mög az ajándékot, utána szépen sorjában a vacsorát: a levest, a pörkőtet, a sültet, a süteményt. ...Vége a vacsorának, gyün a mönyecsketánc, akkó’ mög köszönti az új párt.” A hagyományos lakodalmi vacsora a következő fogásokból állt: baromfileves, pörkölt főtt krumplival, savanyúság és a sütemények. A lakodalomban mindenki a maga által vitt süteményt, tortát fogyasztotta. Az I. világháború előtt kerek tepsziben sütött, túróval töltött kelett rétest vittek a lakodalomba. Inni bort és szódavizet szolgáltak fel. A téesz után változott a lakodalom rendje, a vacsora is kiegészült a pörkölt után feltálalt sült baromfihússal. Az italok között a sör és az üdítők, szörpök is megjelentek. Az étkeket máig is a vőfély köszönti be sorban.

A talpalávalót módos helyen rezesbanda húzta. Az 5-8 tagú zenekarban nagybőgő, kontra, prímás, klarinét, cimbalom kapott helyet. A gazdák igyekeztek ismerős zenekart megfogadni. Szegényebb helyeken csak tambura, azaz citera vagy cimbalom, később tangóharmonika szólt. Az 1920-as évek végén még dudások is játszottak a lakodalomban: Csóti Gyapjas Antal mellett ismert dudás volt az „öreg Savanya” és az „öreg Bezsenyi”. Régebben szokás volt, hogy a lányok az első táncosuk kalapjára virágot tűztek, amit azután a legényeknek viselniük kellett. Csak mikor a mejjvirág divatja elterjedt, akkor tehették le a kalapjukat a férfiak a lakodalomban.

8. Csóti Gyapjas Antal dudás 1968-ban. Juhász Antal felvétele.

A vacsora után, miután elrakodtak, elmosogattak, a szakácsok bevonultak a mulatók közé és tréfás jelenetet adtak elő. A szakácsok bevonulása régi gyökerű ezen a tájon: „itten csak a szakácsok őtöztek föl. Beköszöntötték űket, a vőfély.” Régebben tepsivel doboltak a vendégek között, viccelődtek. Az üllésiektől vették át a szakácsok az adománygyűjtés szokását. Felkötötték a karjukat, bekötözték a kezüket, arra panaszkodtak, hogy főzés közben megégették magukat. „Köll neki a gyógyszerre a pénz, mer mögégette a kezit!” – mondta a násznépnek az álbeteg.

A vacsora után, éjfél előtt került sor a násznagy irányításával a menyasszonytáncra, vagy menyecsketáncra. „...főszabadították a mönyasszont, mönyecskének őtözött, vót egy kis mönyecsketánc.” Az „Eladó az új asszony!” felhívásra pénzért táncoltatta a násznép az új asszonyt. A pénzt szitába, tányérba gyűjtötték, s a násznagy a menyecske kötényébe öntötte. Előtte azonban régi szokás szerint alkudni kellett: „elvitte az új embör az új asszont mán, aztán utána visszahozta őket a vőfély. Aztán a pénzér’ alkudtak, hoztak diót, almát, kis süteményt, kismik milyen encsömbencsömöket, aztán azér’ adták oda a pézt. Akkó’ mikó’ elvitték a pézt, utána egy-egy tányér süteménnyel sorba kínálják a vendégöket mind a ketten. Valamikó’ mög vót olyan divat is, hogy mikó’ ez möglött, akkó’ az új embör az új asszonnal bemönt, azt’ ugye le vót húzódva a nép, akkó’ körbejárt az új embör, bemutatta a feleségit, aki olyan ösmeretlenebb vót. Lekezeltek, gratuláltak neki...nem úgy, mint most, hogy kigyünnek a templombú’, aztán mingyár’ összecsókolják őket.”

Mikó’ a fátylat levötték a menyasszony fejirül, akkó’ még a menyasszony ruhába’ mönt be... és a fehér jegykendővel vót bekötve a feje. Akkó’ mondták, hogy bekötötték a fejit.” A kendő alá fityulát, azaz papírral merevített főkötőt kötöttek. A fityula felkötésénél a menyasszony keresztanyja segédkezett. A fityula használata az asszonyok számára még az 1940-es évek elején is kötelező volt. Körülbelül eddig volt szokásban az is, hogy a menyasszony a közeli rokonoktól ajándékba kapott valamennyi selyem fejkendőt sorban felkötötte és bemutatta a násznépnek. Aki tehette, valamennyi kendőhöz másik ruhát is öltött.

9. „Eladó az új asszony!” 1990-es évek

A menyecskeruhát az anyós vásárolta, a hozzávaló papucsot pedig Szegeden vette a vőlegény. A fehér köténnyel viselt piros menyecskeruha, a fehér pettyes piros menyecskekendő divatja a háború után terjedt el. Hozzá az új ember is piros inget öltött. Mára ez a viselet már elvesztette jelentőségét. A háború előtt a menyasszonyi fátyolból legtöbbször a bölcsőre terített szúnyogháló lett. A menyasszonyruhát sokáig megőrizték a fiatalasszonyok. Az első gyermek megszületéséig minden jelesebb alkalomra ezt vették fel, ezért olyanra is készült, hogy sokáig viselni lehessen. Az anyaga a ‘30-as években fehér krepdesin volt, s féllábszárig ért. „Ha elmöntek misére, vagy búcsúra, akkó’ fehér ruha, fehér kendőbe’ mönt az új asszony. Most aztán mán nem löhet möglátni az új asszonyt.”

A menyecsketánc után érkeztek a kárlátók. A lányos ház vendégei közül néhányan felkerekedtek, s elmentek a vőlegényes házhoz. Úgy kellett a vendégsereg közé belopózniuk, hogy ne vegyék a háziak észre. „Mikó’ vége lött a mönyecsketáncnak. Mikó’ vége lött, akkó’ öt-hat személy, vagy tíz, mikó’ hogy,elmöntek kállátóba.” Egyesek szerint miután bekötötték az új asszony fejét, az új pár kocsira ült és ők mentek kárlátóba a lányos házhoz. A ott mulatóknak beköszöntek, keveset időztek és visszaindultak a násznéphez.

Az 1950-es évekig éjfélkor nem szolgáltak fel ennivalót, csak hajnalban tálaltak kocsonyát. Az újasszony hordta reggel a perecet, ez szikkadt sós perec volt. A vendégek megvárták a reggelit, 9 óráig nem is nagyon ment senki haza. Volt, ahol még másnap délben is muzsikáltak. Ilyen helyen ebédet is adtak a vendégeknek.

Reggel a féktelen kedvű legények virtusból felmásztak a szalmakazalra, előhozták az ekét, vetőgépet, az udvaron szántottak-vetettek. Arra kérték a gazdasszonyt, hogy hozzon tiszta búzát, mert éhesek a tyúkok, s a kapott gabonát a sátorban elvetették. Az efféle tréfa általános volt a szegedi földön.

Valószínűleg a közelség, a vegyes házasságkötések, a szomszédos Üllés, Bordány vőfélyeinek megfogadása révén terjedt el a háború után néhány olyan szokás, amely az idős rúzsaiak szerint korábban csak a dorozsmai földön volt jellemző. Ilyen az álmenyasszony, álvőlegény szereplése éjfél után. Mikor a menyecsketáncnak vége lett, az új pár kivonult az összeszedett pénzzel, akkor egy másik pár felöltözött menyasszonynak-vőlegénynek. Muzsikáltak nekik, ugyanúgy táncoltatták őket, mint a valódi párt. Az álmenyasszony és az álvőlegény addig szórakoztatta a vendégeket, míg az új pár távol volt. Sokszor két nő öltözött fel maskarába. A vendégek is tréfálkoztak velük, felhajtották az álmenyasszony szoknyáját, kíváncsiskodtak, ki lehet a jelmez alatt? Az arcukat bekenték, kendőt kötöttek, hogy ne lehessen rájuk ismerni. Máskor két férfi jelent meg a vendégek között: az egyik állapotos asszonynak öltözött, bokros szoknyába, fejkendőbe, míg a másik férfi voltát hangsúlyozta, a nadrágján kidugott sárgarépával, vagy valamilyen felpumpálható eszközzel. Párbeszédük a szülés körül forgott, számos tréfára adva módot. Ugyancsak az üllésiektől látták a magát halottnak tettető legény siratását is a lakodalom másnapjának reggelén. „A dorozsmai fődön, ott sokkal tréfásabbak vótak” – fogalmazták meg e szokások idegenségét az idősek. 9


[9] A lakodalom szokáselemeinek keveredésére ld. még Korkes Zs. 1995.

Az 1980-as évekig tartott a másnapig húzódó, felszabadult mulatás szokása, ma már van, aki a menyecsketáncot sem várja meg, éjfél után gyorsan búcsúzik a násznép

A lakodalom után egy héttel a tartották az újasszony poharát. Ezen azonban már csak a szűkebb rokonság vett részt. „A lakodalom után egy hétre tartották a menyasszony poharát. A legényös háznál tartották. A lánynak a szülei möntek oda vendégségbe, mög a násznagyok. Ott is öttek, ittak.” Régi szabály szerint „addig nem szabad vót összetörni a menyasszonnak a poharát.” (Azaz: „Nem szabad vót egymás mellé fekünni.”) Az íratlan törvényt betartó menyasszony nem is engedte magához a férjét, mert félt, hogy befeketedik a szeme: meglátják rajta, hogy nem tartotta be a szabályt.

Temetés, halál

A községi temető, illetve a benne álló ravatalozó megépültéig háztól temettek. Az öregek nem maradtak magukra életük alkonyán, valamelyik gyermekük vállalta a gondozásukat. Együtt lakott két-három generáció, az öregek tulajdonában lévő tanyaépületet pedig általában a velük egy fedél alatt lakó utód örökölte. Az idősek tisztelete, az öregség elfogadása a mindennapi életben is megnyilvánult: a rúzsai határban nevelkedett emberek még javakorukban sem mondtak ellent a szülői tekintélynek.

A halál közeledtét a kuvik hangja vagy a kutyák vonyítása jelezte. „...a bagoly, ha mögszólalaz ablakba’. Azér’ hívták halálmadárnak, aki éccaka beszél. Ó, de féltem tőle, édes Jóistenem! Mamáéknál sok fa vót, ott mindig vót bagoly. Annyira féltem este kimönni, mindig ijögettek...” Este, sötétedés után ha a kutyák különös hangon vonyítottak, hallgatóztak, figyelték, merről jön a hang, mert abban az irányban haláleset lesz, úgy tartották. A halál közeledtét sokszor maga a haldokló közölte a hozzátartozókkal. „Nekünk mög a nagymamám mögmondta. Mer’ pont aratáskó’ halt mög, Pétör-Pál napjára. Azt mondta anyukáméknak, hogy lányom, mög fiam nagyon siessetök aratni, mer’ nagyon nagy nap vár rátok! Akkó’ rákérdözött anyuka, úgy emlékszök: - Miér’ vári szülém annyira, hogy arassunk? - Tudod te, lányom, hogy énrám nagyon nagy nap vár!” A mi anyukánk ’78-ba, mindönszentök után kerűt hozzánk, aztán ’90 június elsején halt mög. Oszt ez vasárnap röggel vót, ezök (a testvérei) mind odavótak szombaton az Országházba’, möntek a téesszel kirándulni. …Azt mondja neköm csütörtökön röggel, hogy: – Szóljál mindnyájinak, hogy gyűjjenek el, mer’ én mostmán möghalok, péntökön temetés lösz. Mondom, nem mén az olyan gyorsan, maga mindig ezt mondja! Azt mondja: - Látom te nem hiszöd el, de majd mögtudod! 10 óráig mindnyáji vót ott! Úgy intézte a dógát, hogy az összes mindnyájival tanálkozott. Az Eta vót ott, mondom neki, hogy kérdözd mög tűle, hogy lögyön-e tor? Te kérdözd mög – mondom –, hogy ne múljon énrajtam, hogy valaki vádoljon…. Hát azt mondja, mikó’ az Eta mögkérdözi, hogy: – Én nem is tudom. Különben mög van énneköm arra pénzöm! Mer’ a félévi nyugdíja már ott vót. Na, evvel el vót intézva, akkó’ tudtam, mi az ábra. De nem vót az rosszabbul azután se! Akkó mondtam neki, hogy elmöntek ám, anyuka, a lányok az Országházat nézni! Még nevette is. Na, majd szombaton estefelé mán mondja hogy nem tudja, mikó’ érnek ezök haza… Én korán főkeltem, mer’ éjszaka is, a zseblámpa mindig ott vót neki - mer’ az ágyon feküdt, mer’ a sezlon alacsony vót neki – mondom, verje mög a végit, ne kiabáljon, mer’ szól a rádió, azt úgysehallom mög. A zseblámpával azt a deszkát mögkopogtatta, áthallott, mer’ csak egy fal vót köztünk. Röggel már korán főkeltem, hogy mögfőzök. A gyógyszerit kiraktam az asztalra, mög tisztába raktam, mög mindön. Mondom: – Anyuka, majd mingyár’ szólok az Irmának! De azt mondja a gyógyszert is kéne már beszödni, röggelizni is kéne! Mondom, majd mingyár! Úgyis tudja, hogy biztos éjfélre értek haza, nem kel föl olyan korán. De én már mindönt elkészítöttem, ott vót a gyógyszere, benn vót a leves is az asztalon, ott vót a kis pohár bor is. Bekészítöttem egy székre oda a vizet, egy fóliát terítöttem a szőnyegre, azt átmöntem az Irmához. Jött is azonnal. De akkó’ még mögitta a pohár bort, de annak egyharmada víz vót, egy röndös borospohárral. De a gyógyszer mög ott maradt, mög a leves is ott maradt. Mondom neki, majd mingyár’ fölűtetjük, odatöttem a vizet is az ágy mellé. Az Irma emerrül állt. Fölűt, az Irma odahajolt, mögfogta. Azt mondja: - Jó Isten! Tán möghalt! Möghalt a kezibe…. Akkó’ halt mög, mikó’ szokott mönni a templomba a misére. Mer’ előtte már nem vót sokáig.”

Ha a betegen, haldoklón látták a halál előjeleit, papot hívtak hozzá, aki meggyóntatta, s áldozhatott is. Az utolsó óráikat élőknek egyúttal feladták az utolsó kenetet is. Mivel a tanyákról gyakran nem jutottak el időben a paphoz, az a szentségeket a halál beállta után is feladhatta. Újabban Sulik János plébános húsvét és karácsony előtt végigjárja a tanyavilágot, s ahol beteg, idős ember van, azoknak felajánlja a gyónás, áldozás lehetőségét.

A halál beállta után rögtön szóltak az orvosnak, s megkezdték a temetés előkészületeit. A halálesetet harangszó adta tudtul a környékbelieknek.

A halott szemét lefogták, megmosdatták, s általában fekete ruhába felöltöztették. A gyászruhát sokszor otthon, még aznap a katlanban festették feketére. Emlékezet szerint az idősebb asszonyokat a két világháború között fehér ruhában temették. A asszonyok fejéről nem hiányzott a fehér fejkendő.

A halottat a szobában ravatalozták fel. A ravatal egyszerű volt: félrehúzták az asztalt, két deszkát fektettek a padra és a székekre, majd fehér lepedővel letakarták. „A ravatalozónál is vót a szentöltvíztartó, benne, ha más nem, egy rozmaringág, és a halottra mindig vetöttük a körösztöt, a lábánál imádkoztunk, a ravatalnál. Régön mög otthon vót a háznál, a nagyszobában, az ablakkal szömben állt a ravatal, lábbal az ajtó felé. A ravatal csakkét szál deszka volt, arra tötték a koporsót.” A koporsó alá már fekete leplet terítettek. “...én mikó’ láttam életömbe legelsőbb… még nem jártam iskolába. A Borbás Antal bácsinak az anyja halt mög, az otthon. Én még olyan szépet Isten bizony nem láttam! Fekete szemfedele vót neki, az csupa fekete gyöngy vót, azt’ este a gyertyafénybe’ csillogott. Soha el nem felejtöm.” A halottas háznál a tükröt fekete lepellel letakarták, ugyancsak a falon függő feszületet is. Ahonnan a halálkocsi vitte a halottat utolsó útjára, azaz a módosabb családok körében, az ajtó két oldalára és az ablakokra is fekete leplet tettek. A ravatal mellett egész nap és este is égett a szentelt gyertya, úgy virrasztott a család, rokonság. A ravatal mellett mindig ott állt a szenteltvíztartó, benne a rozmaringág. „A halottra mindig vetöttük körösztöt, mikó’ a lábánál imádkoztunk a ravatalnál.” „Mikó’ a koporsót möghozták, akkó’ szépen belehelyözték (a halottat). Este möntek vérasztani, möghát napközbe’ is vót, aki elmönt, möglátogatta űket: – Hogy vagytok? Mi van? Széjjelnéztek, egy kicsit elbeszélgettek, azt’ elmöntek. Este mög szinte tele vót a lakás, annyian möntek vérasztani. Vót egy olyan asszony, ugyan nem is egy, mer’ vót több is, kismik melyiket tisztölte mög, hogy: – Gyék kend mán el! Az ott énekőt, imádkozott legalább éjfélig, vagy tovább, hogy’ mönt szét a nép.” A virrasztásért kevés pénzt, valamit adtak. Ahol halott volt a háznál, ott „este, mikó’ mán lámpagyújtás vót, akkó’ mindig az ablakot be köllött csinálni belülrül, hogy akárki gyün, ne nézzön be”. A ravatal egy-két napig állt a házban, egy éjszakai virrasztás után igyekeztek eltemetni a halottat. A koporsót lengyelkápolnai koporsós készítette. Eljött a házhoz, segített a halottat beletenni, a koporsófedelet is ő szegezte rá.

A helyi temető alapítása előtt, 1948-ig Lengyelkápolnára (Zákányszék), vagy Mórahalomra temettek. A koporsót lőcsös kocsin vitték, először a templom elé. Bent elhangzott a halottat búcsúztató mise, azután indultak a temetőbe. A temetésre a rokonság, szomszédság is kocsival érkezett. A halottas menet első kocsiján a koporsó mellett csak az elhunyt legközelebbi hozzátartozója ülhetett, ezt követték a többiek. A halottas menetben csak a közeli rokonok, szomszédok vettek részt. Módosabb családban a lengyelkápolnai koporsókészítőtől, vagy Mérgesről rendeltek halálkocsit, gyászkocsit. A halálkocsi elé kötött lovak fejdísze idős halott temetésekor fekete volt, fiatal temetésekor fehér és kék.

10. Temetés a községi temetőben, az 1990-es évek végén

A tort régebben a temetés előtt már megülték, s számon is tartották a közeli ismerősök, rokonok. „Mit öszünk a torján?" – kérdezték. Ha az időjárás megengedte, az udvaron terítettek asztalt a torra, s mellette állva ettek a vendégek, utána indultak a temetésre. A torban az 1930-as évekig csak erős túrúval, a rozstermő vidéken különleges alkalmakra vásárolt, vagy sütött fehér kenyérrel kínálták a vendégeket. Később, egyesek szerint a közeli dorozsmai földeken divatos szokás hatására, már birkát is vágtak, így a pörkölt és a bor is az asztalra került. „Mán nagyon régön, abba’ a harmincegybe’ akkó’ mán mögkezdődött... a jobb helyekbe’ vót mán egy kis pörkőt is , bor.” Olykor az is előfordult, hogy a temetés előtt elfogyasztott bortól egyik-másik vendég lerészegedett, s a szertartáson már nem is vett részt, ezért később csak a temetés után engedték a tort megülni. A kétféle szokásrend még az 1970-es években is keveredett. „Akkó’ halt mög édösapám, december 21-én, akkó’ össze lött kavarodva mindön. Karácsony bűtjin lött eltemetve, akkó’ azon ödöngöttünk itten, hogy most mit csináljunk? Ha csinálunk tort, vagy öszik a nép, vagy nem. Akkó’ itt marad a nyakunkra. Ha nem csinálunk, akkó’ mög aszongyák, ejnye, de fösvény nép! Azt mondta a fiam, hogy csináljunk: aki öszik, öszik. Aki mög nem, az magára vessön. Hozott Szögedről ilyen erős túrút, mer’ valamikó’ az vót a divat, még a pörkőtek nem vótak. Erős túrú, fehér kenyér. Aszongya, ha éppen nem ösznek pörkőtet, akkó’ öszik túrút, aki akar. Kevesebben gyüttek össze, mint ha nem az lött vóna... de azér’ aki elgyütt, az mindönki övött. Csak egyedül a nagynéném, az nem...az nagyon szigorú bűttartó vót.”

A temetés után hat hétre mondtak misét a halott lelki üdvéért, azután minden évben a halála napjához legközelebb eső vasárnapon emlékmisét is tartottak a tiszteletére. Ez a szabály napjainkban is érvényes.

A gyászt egy évig tartották. A legközelebbi hozzátartozók a temetéskor és a gyász ideje alatt fekete, vagy legalábbis sötét ruhát viseltek. „De az én nagyanyám azt mondta: Gyerökök, ne gyászoljatok, mönjetök el ám azér’ a bálba!”.

Ma a temetést a helyi “Kegyelet” nevű temetkezési vállalat szervezi, a halál beálltának pillanatától, és többen halnak meg az otthonuktól távol, kórházban.

Akinek nem régi halottja van, minden hétvégén meglátogatja a temetőt. Mindenszentek előtt való szombaton rendbe teszik a sírokat. Két-három éve ilyenkor estefelé busszal kiviszik az időseket is a temetőbe, ahol kis ünnepséget rendeznek. Mindenkinek gyertyát adnak, amit egymáséról gyújtanak meg és énekelnek, imádkoznak. Az eseményt a polgármesteri hivatal szervezi. Előtte egy-két nappal már igyekeznek letakarítani, szépíteni a sírokat.

11. A temetőrészlet a ravatalozónál, haranglábbal. 2001. január. Bárkányi Ildikó felvétele

 

12. Művirágokkal díszített sírhantok 2001 januárjában. Bárkányi Ildikó felvétele

 

13. Karácsonyfa a sír mellett. 2001. január. Bárkányi Ildikó felvétele

Szomorú tény, hogy a községben minden évben akad, aki önszántából vet véget életének. 1972-ben 10 személy, 2000-ben öt követett el öngyilkosságot. Az öngyilkosok az akasztást választják, vagy mérget (különösen permetezőszereket) isznak. Az egyház nem tagadja meg az öngyilkosoktól a végtisztességet.

A sírra halmozott koszorúk divatja emlékezet szerint a háború után kezdődött. Újabban az elhervadt koszorúkból a színes művirágokat kiveszik, és azokkal sűrűn teletűzdelik a hantot. Terjed az a szokás is, hogy karácsonykor kilátogatnak a temetőbe és karácsonyi díszekkel, gyertyával ékesített fenyőágat vagy koszorút helyeznek a sírra, sőt még cserépbe ültetett kis karácsonyfát is állítanak az elhunytnak.

 

Irodalom

Bálint Sándor

1980 A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1978/79-2.

1989 Karácsony, húsvét, pünkösd. 3. kiadás. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest

Bitó Józsefné Gera Eszter

2000 Régi paraszti életünkre emlékezem. Néprajzi szöveggyűjtemény. Szerk. Illin Klára. Balástya.

Juhász Antal

Rúzsa (Tanyaközség a volt szegedi határban). Tiszatáj, XXIII. 512-529.

1970 Szokáshagyományok. In: Átokházától Ásotthalomig. Fejezetek a község történetéből és népéletéből. Szerk. Juhász Antal és Szécsy György. Kiadja Ásotthalom Község Tanácsa. 69-77.

1973 Társasélet a szegedi tanyákon. Tiszatáj, XXVII. 8. 77-83.

Korkes Zsuzsa

1995 Lakodalmi szokások. In: Csólyospálos. Tanulmányok Csólyospálos történetéről és népéletéről. Szerk Fodor Ferenc. Csólyospálos. 221-246.

Ifj. Lele József

1992 Szokások és vallásos népélet. In: Mórahalom. A település földje és népe. Szerk. Juhász Antal. Mórahalom. 477-515.

1995 Egyházi ünnepek, jeles napok. In: Csólyospálos. Tanulmányok Csólyospálos történetéről és népéletéről. Szerk. Fodor Ferenc. Csólyospálos. 183-209.

Rakonczai János

1969 Rúzsai dudás – rúzsai duda. Kézirat. Móra Ferenc Múzeum Néprajzi Adattára 260-71.

Szabó Magdolna

1995 Temetkezési szokások, a temető története Csólyospáloson. In: Csólyospálos. Tanulmányok Csólyospálos történetéről és népéletéről. Szerk. Fodor Ferenc. Csólyospálos. 159-182.

1998 Az embersors fordulóinak hagyományai és hiedelemvilága. In: Öttömös. A település földje és népe. Szerk. Juhász Antal. Öttömös. 271-294.

Vass Erika

2000 Az emberélet fordulói. In: Tiszasziget története. Szerk. Gárgyánné Lampert Magdolna. Tiszasziget. 276-295.

Verebélyi Kincső

1998 Ünnepi szokások az esztendő rendjében. In: Homokmégy. Tanulmányok Homok-mégy történetéből és néprajzából. Szerk. Romsics Imre. Homokmégy. 503-562.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet