Előző fejezet Következő fejezet

 A város története

 

 

Szentes és környéke (XVII. sz.)

 

A város környékének kedvező természeti adottságai már az ősidőkben letelepedésre csábította az embert. A feltárt régészeti leletek bizonysága szerint a terület az újkőkortól kezdve (i.e. 5000-3000) folyamatosan lakott hely volt. A neolit kori leletek egyik legértékesebb darabja a szegvár-tűzkövesi határrészen talált ún. Sarlós Isten szobra, amely az újkőkorból szinte az egyedüli férfi alakban ábrázolt istenség. A népvándorlás évszázadaiban (I-VI. sz.) különböző népcsoportok váltották egymást, ezt a vidéken talált jazig, szarmata, gepida, hun és avar sírok százai tanúsítják. Egyes feltevések szerint Szentes térségében, a Tisza-Körös szögletében állott Attila (433-453) legendás sátorvárosa, tehát vélhetően a nagyhírű hun fejedelem sírja is ezen a vidéken keresendő. Árpád magyarjainak sírjai a város határának több pontján is előkerültek, így pl. Borbás-földön és a Derekegyházi-oldal nevű határrészen. A népvándorlás és a honfoglalás korából származó régészeti leleteket az 1897-es alapítású szentesi Koszta József Múzeum őrzi. Európai hírű régészeti anyaga időszaki kiállításokon megtekinthető.

Anonymus krónikája szerint a honfoglaláskor Ond vezér és fia Ete nemzetsége népesítette be a területet, magába olvasztva a szláv őslakosságot. A legkorábbi írásos emlék a Kurca nevét örökítette meg, amely I. Géza (1074-1077) 1075-ben kelt oklevelében fordul elő először Curicea alakban. Ebben a király a Kurca folyó itteni révjének vámját a garamszentbenedeki apátságnak adományozta. A helység ekkor az Ond törzséből származó Bor-Kalán nemzetség birtoka. A település első okleveles említésére egy birtokosztás kapcsán 1332-ben került sor Scenthus (Szentüs) alakban. A későbbiekben írták Zenmpthesnek, Zenthesnek is; a mai írásmód 1665-től vált általánossá. Az egykor jelentős kurcai átkelőhely helyét - mely szoros összeköttetésbe állt a tiszai Böldi révvel - 1986 óta emléktábla jelöli a régi vámház (bikaakol) falán (Hékéd 11.).

Szentes nevének eredetét a helyi legenda - amely az ún. Petrák-krónikában maradt fenn - Zendus János magyar hadvezérhez köti, aki a szájhagyomány szerint megalapítója, megmentője, egyszersmind első földesura volt Szentesnek. A történettudomány szerint azonban ilyen nevű magyar hadvezér nem létezett, alakja a későbbi idők meseszövőinek fantáziájában születhetett meg, így akarván fényesebbé tenni a város múltját. Egy másik elképzelés a „szent" (sanctus) szóból próbálta levezetni a település nevének eredetét, ezt azonban cáfolják a városnévoklevelekben előforduló írott alakjai. A szaktudósok megállapítása szerint Szentes neve bizonyosra vehetően a valódi első birtokosok, a Szente-Mágocs család nevét örökítette meg, mely família a XIII. század elejétől vált országosan is jelentőssé. A család a XV. század második felében kihalt, ettől kezdve igen gyakran váltogatták egymást Szentes birtokosai. E korai évszázadokról keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy egy 1332-ből származó oklevél templomos falunak nevezi Szentest, tehát folyamatosan lakott településnek számított.

Az 1526. évi mohácsi csatavesztés után Erdély és a Tiszántúl (benne Szentös falu) Szapolyai (Zápolya) János (1526-1540), majd fia, János Zsigmond (1540-1571) fennhatósága alá került, kiknek hatalmát a török szultán biztosította. Jogigényét I. Habsburg Ferdinánd (1526-1564) is fenntartotta, a gyulai várból felügyelve a térséget. Ebből következett, hogy a Tiszavidék települései három felé adóztak, aki tehette, elmenekült a területről. Ezt bizonyítja a gyulai vár tisztjei által készített 1553. évi adóösszeírás, amelyben csak négy Csongrád megyei község szerepel összesen 36 portával, ebből Szentesre 20 porta esett. A környező falvak elnéptelenedésével párhuzamosan Szentes gyarapodni látszik. Az 1560/61. évi török adóösszeírásban (defter) Szentesen - amely a szegedi szandzsákon belül a vásárhelyi náhijébe tartozott - 56 fejadófizető szerepel, tehát népessége folyamatosan növekedett. Fejlődését jelzi, hogy I. Ferdinánd 1564-ben kelt adománylevele már oppidumként (mezővárosként) említi a települést.

 

Honfoglalás kori lelet

 

A tiszántúli falvak a legnagyobb pusztítást az 1566. évi török hadjárat során élték át, amely jórészt az első ízben alkalmazott tatár segédcsapatok kegyetlenkedéseinek tudható be. A gyulai végvár elesett, ezzel a Tisza-Maros közén is kiteljesedett a hódoltsági élet. Petrák Ferenc szentesi kéziratos krónikája is megörökítette az eseményt, eszerint: „Az 1566-ik esztendőben ezen várost a török és tatár végképp elpusztította. A várost felgyújtotta, lakosai közül akit elfoghatott, Tatárországba rabul elhajtotta." Több környékbeli település ekkor tűnt el végleg a térképről, s nevük csak határnévként élt tovább (pl. Ecser).

Gyula várának török kézre kerülése után ismét békésebb évek következtek. Szentes viszonylag hamar kiheverte a pusztítást. Ezt igazolja az 1570. évi török adóösszeírás, amely 106 szentesi fejadófizetőt regisztrált. Ennél többet csak Vásárhelyen írtak össze. Nem tekinthető véletlennek az sem, hogy az érintett defter csupán Vásárhelyt és Szentest nevezte városnak. A „tizenötéves háború" idején (1593-1606) ismét lángba borult a vidék. 1599-ben a krimi tatárok újból felperzselték az Alföldet. Szentes lakói a környező nádasokba menekültek, de a város nem kerülhette el a kifosztását. Ekkor pusztult el szinte teljesen a szomszédos Hékéd, Tőke, Szentlászló, Királyság, Dónáttornya, Veresegyháza. E falvak lakóinak többsége Szentesen keresett menedéket. A népesség szaporodásával a város ismét igen gyorsan kiheverte a pusztítást. A váci püspökség 1628. évi dézsmajegyzéke Szentest már „jó városnak" mondja, ahol a református egyház históriája szerint - 115 ház található.

Alig 20 évvel később újabb hadmozdulatok történtek a térségben. A kiváltó ok az volt, hogy III. Ferdinánd (1637-1657) magyar király a linzi békekötés után (1645) magáénak tekintette a Tiszántúlt, s híveinek birtokokat adományozott a területen. A török szultán tiltakozott ez ellen; utóbb fegyveres döntésre került a sor. A királyi csapatok 1647-ben egészen Szentesig nyomultak előre, itt azonban a törökök útjukat állták. A Szentes alatti ütközetben a törökök szenvedtek ugyan vereséget, a királyi hadak mégis visszavonulásra kényszerültek, mert az időközben összevont török seregekkel szemben nem folytathatták volna a harcot sikeresen. A királyi csapatok gyors visszavonulását a törökök szabad rablása követte, amelynek ismét a környező települések estek áldozatul. Szentes is megsínylette a harcot, amelyet bizonyít, hogy ebben az évben csak egy porta után tudott adót fizetni.

Térségünkre újabb veszedelmet jelentett a Bécs alatt 1683-ban vereséget szenvedett török sereg visszavonulása. Kara Musztafa nagyvezér visszavonulásakor a Duna és a Tisza melletti török helyőrségekbe erősítésként ázsiai csapatokat vezényelt. így kerülhettek 1683 őszén a szegedi várba is ázsiai török csapatok, akik a korábbi kialakult szokásokat figyelmen kívül hagyva, maguk ellátását a környéken fegyveres erőszakkal biztosították. Bár adataink nincsenek rá, ittlétüket nyilván Szentes és környéke is megszenvedte.

A következő említést érdemlő esemény már a törökök elleni felszabadító harcokhoz kapcsolódik. Buda 1686. szeptember elején történt sikeres visszavétele után az egyesült keresztény hadak a Délvidék kulcsának tartott Szeged ostromához kezdtek. Miután a felmentéssel próbálkozó török csapatokat Veteráni tábornok Zenta mellett szétverte, Szeged megadta magát, s október 23-án a török őrség elhagyta a várat és a várost.

A fentiekkel ellentétben a helyi hagyomány szerint Veteráni tábornok Szentes határában verte szét a Szeged felmentésére igyekvő törököket, nem pedig Zentánál. A hagyomány alapjául őskrónikánk, a Petrák-krónika feljegyzése szolgált, amelyet Sima László 1914-ben megjelent várostörténeti monográfiájában megerősített. Az általa megfogalmazott változat él máig is a szentesiek tudatában, mint dicső hagyomány. Ennek lényege tömören. Buda sikeres visszavétele után az egyesült keresztény hadak megkezdték Szeged ostromát. A török hadvezetőség tisztában volt a vár stratégiai fontosságával, ezért felmentő hadakat indított az ostromlók ellen. Szarvas és Gyula felől mintegy 12-14 ezer főnyi hadtest vonult Szeged irányába a várvédők megsegítésére. A közeledő török sereg feltartóztatását Veteráni tábornok kapta feladatul. A törökök 1686. október 19-én Szentes alá érkeztek és a mai berki laposon, az alsó csordajárás szélén ütöttek tábort. Veteráni itt támadta meg őket október 20-án délben. Kemény ütközet bontakozott ki, amely Veteráni fényes győzelmével végződött. A törökök a hadfelszereléseiket és az ostromlottaknak szánt élelmet hátra hagyva megfutamodtak. A szentesi ütközet eldöntötte Szeged sorsát. A nagyvezír visszavonult hadaival, a magára hagyott szegedi török őrség pedig október 23-án letette a fegyvert.

Megjegyzendő, hogy noha Veteráni „szentesi ütközete" nyugodtan a legendák közé sorolható, akárcsak a Zendus monda, de bizonyosra vehető az is, hogy kellett lennie valamilyen kisebb összetűzésnek, törökfuttatásnak Szentes határában, amelyet utóbb a helyiek emlékezete némileg felnagyított.

 

 

Szeged visszavételével nem értek véget a térség és benne Szentes megpróbáltatásai. Gyula sikertelen ostroma után, 1693-ban a krimi tatárok ismét kifosztották és felperzselték a vidéket, élelmiszert gyűjtve a gyulai vár szorongatott védőinek. Szentes ezt a pusztítást is átvészelte. A török hódoltság megszűnése után felgyorsult az elmenekült családok visszavándorlása, új családok betelepülése. A szentesiek ezt „negyedik megülésnek" mondták, utalva arra, hogy az elmúlt időszak alatt negyedszer kellett visszafoglalniuk és újjáépíteniük városukat.

Az 1699-ben megkötött karlócai békeszerződéssel Erdély és a Bácska /. Lipót (1640-1705) uralma alá került; a Maros-Tisza köze és Temesvár a szultán fennhatósága alatt maradt. A magyar-török államhatár Csongrád megyei szakaszát a Tisza és a Maros folyók mentén jelölték ki. A bécsi udvar a visszakerült országrészt fegyverrel meghódított területnek tekintette, ezért a régi földbirtokosok csak jogaik okleveles igazolása és a fegyverváltság lefizetése után kaphatták vissza birtokaikat. A hagyományos vármegyei közigazgatást nem állították helyre, hanem katonai határőrvidékként a szegedi kamarai felügyelőség (prefektorátus) útján közvetlenül Bécsből igazgatták. Szeged vára német helyőrséget kapott; a térség adóztatása elviselhetetlen méreteket öltött; a régi birtokosok jószágait a szegedi kamara tetszése szerint áruba bocsátotta; a vallásszabadságot uralkodói rendeletre korlátozta.

Nem véletlen tehát, hogy Rákóczi Ferenc 1703 nyarán kibocsátott, a vármegyék nemességét mozgósító felhívása és a „Jobbágyságrul való pátens" amely a hadba vonult jobbágyokat és közvetlen családtagjaikat mentesítette a közterhek és a földesúri szolgáltatások alól ezen a vidéken is fogékony talajra talált. A kuruc felkelés terjedését gróf Schlick Lipót császári tábornok igyekezett megakadályozni, akiről tudni kell, hogy a karlócai békekötés körül szerzett érdemeiért sikerült megszereznie a nagy kiterjedésű csongrádi és vásárhelyi uradalmakat, s akit I. Lipót 1703 augusztusában kinevezett a magyarországi császári hadak főparancsnokává. Schlick arra törekedett, hogy a török határ védelmére rendelt rác katonaságot pénzzel és újabb engedmények ígéretével a kurucok ellen fordítsa. Megbízásából a szegedi várparancsnok, báró Globitz János Frigyes ezredes védelmi rendszert létesített a Tisza-vonal erősítésére. Őrállomások egész rendszerét építette ki Szeged-Arad és Szeged-Csongrád-Szolnok között. Pontosan működő kémszolgálatot szervezett. Portyázói sűrűn járták a Tisza mentét és a Körösök vidékét. Elárasztatta a folyó gázlóit és réveit, összeszedette a tutajokat, hajókat, csónakokat; túszokat szedetett a falvakból. Csongrádot, mint fontos tiszai átkelőhelyet és a Schlick birtokok központját 200 főnyi lovassággal őriztette. Őrállomást létesített „Szentes felé a Kurca réten", hogy „ott is szükség esetén készenlétben legyenek".

Az 1703. szeptember elején kibontakozott nagy kuruc offenzíva egyik célja volt a Duna-Tisza közének birtokba vétele. Globitz ezredes felismerte, hogy Csongrádot közvetlen veszély fenyegeti, ezért megerősítette őrzését. Elő-érzete nem csalt, hisz szeptember 10-én három kuruc ezred már Szolnoknál táborozott és megkezdte a vár ostromát. Néhány nappal később Deák Ferenc kuruc ezredes csapata megtámadta a csongrádi révet, s megpróbálta kierőszakolni a Tiszán való átkelést. Kemény ütközetre került sor Kyba ezredes 3000 rác katonájával, aki eredetileg Szolnok felmentésére igyekezett. A későbbi leírások szerint az ütközet a kurucok vereségével végződött, amennyiben a császáriak 140, a kurucok 600 embert vesztettek. Ha így is volt, a csongrádi csata mégis jelentősnek mondható, hisz Kyba ezredes meggyengíteti serege nem folytatta útját Szolnokra, hanem visszavonult Szegedre, a kuruc csapatok pedig szeptember 21-én sikeresen bevették Szolnok várát. A Duna-Tisza köze Rákóczi csapatainak az ellenőrzése alá került. Globitz ezredes tiszai védelmi vonala október végére összeomlott; a Tisza bal-parti helyiségei így Szentes is átpártoltak a kurucokhoz.

Konkrétan Szentesről kevés korabeli forrás szól. Csongrád közelsége miatt kezdetben a császáriak szoros ellenőrzése alatt állt, de bizonyosra vehető, hogy a szentesiek közül már ekkor is többen átszökdöstek a kuruc táborokba. A város 1703 októberében protekcionális levelet (védlevelet) nyert Rákóczi Ferenctől, amely azt bizonyítja, hogy a település felesküdött Rákóczi és az általa vezérelt szabadságharc hűségére. A szentesiek a fegyveres csatározásokból sem vonták ki magukat.

 

Védlevél (1703)

 

A csongrádi csatán kívül más jelentős ütközet nem volt a térségben, mégis mozgalmas éveket élt át vidékünk lakossága. Hol a kuruc, hol a császári hadak vonultak át a területen, mindannyiszor pusztítást hagyva maguk után. Rákóczi 1704 nyarán büntető hadjáratot vezetett a rácok ellen, Szeged várának sikertelen ostroma után azonban elhagyta a Duna-Tisza közét. Átmenetileg Károlyi Sándor és Bottyán János kurucai felügyelték a területet, de a császáriak többszöri átvonulását nem tudták megakadályozni. A krónikás szűkszavú feljegyzése szerint Szentesre három ízben zúdult veszedelem: egyszer a császári hadak fosztották ki, két alkalommal pedig a rácok. „A németségtől, vagy mint a magyarok nevezték, labancoktól egy ízben, a rácoktól két ízben kiraboltatván, fölégettetett a város, s a fölégetett lakosságnak más menedéke nem volt, mint a város mellett elnyúló nagy rétség" - olvasható Petrák Ferenc krónikájában.

A 1706-ban Rabutin császári tábornok szállta meg Szentest és Vásárhelyt, s hadainak élelmezése nem kis gondot okozott a két városnak. A következő évben Károlyi Sándor kurucai visszafoglalták Vásárhelyt és Szentest, s ettől kezdve ismét felügyelték a térséget. Szentesen Csajághy nevű kuruc parancsnok hajdúi teljesítettek őrszolgálatot, kiknek folyamatos ellátása idővel ugyancsak nyomasztóan hatott a lakosságra.

A hadak még el sem vonultak, amikor újabb veszedelem közeledett: a pestis. Az országos járvány Vásárhelyt már 1708 őszén elérte, Szentesen csak 1709-ben kezdte szedni az áldozatait. Volt olyan nap, hogy 80 haláleset is történt. A nyár végén némileg enyhült a járvány, de ősszel újból teljes erővel kitört, s dühöngött még az 1710. esztendőben is. A két évben Szentesen több mint 900-an estek áldozatul a félelmetes keleti nyavalyának. Csupán annyi vigasz akadt, hogy a különböző hadak jó időre elkerülték térségünk településeit.

A hadjárások és a pestis pusztítása után kialakult népességi viszonyokra az 1715. évi országos adóösszeírás adataiból következtethetünk. Csongrád vármegyében, amely továbbra is kamarai igazgatás alatt állt, mindössze nyolc lakott települést írtak össze. Szentesen összesen 230 családot vettek jegyzékbe, ebből 121 jobbágy, 58 házas zsellér és 51 hazátlan zsellér család volt. Ha családonként hat családtagot számítunk is, a település lakóinak száma nem volt több 1380 főnél. Erről az alapról indulva vált néhány évtized alatt ismét virágzó mezővárossá.

 

Báró Harruckern János György

 

A település fejlődésére meghatározó körülményként hatott, hogy az 1716-1718 között folyó délvidéki török hadjárat idején báró Harruckern János György (1664-1742) élelmezési főhadbiztos Szentest tette a császári hadak élelmezésének központjává. A lakosság anyagilag gyorsan gyarapodott, hisz szinte minden terményét könnyen értékesíthette. Utóbb Harruckern - érdemei elismeréseként és a kincstár tartozásai fejében - jelentős birtokokat kapott Békés és Csongrád vármegyék területén. 1720-ban tulajdonába került Szentes is. Az új földesúr legfőbb törekvése a vidék benépesítésére irányult. Ennek érdekében a visszaszállingózó, szökött vagy telepített jobbágyokat   jelentős   kedvezményekben   részesítette:   állami adójukat megelőlegezte, földesúri szolgálmányaikat az első két-három évre teljesen elengedte, az egyházi tizedet megváltotta és örök időkre jobbágyainak ajándékozta. Fontos kedvezmény volt a vallásszabadság biztosítása, amely a református lakosságú Szentes népességgyarapodását szintén nagymértékben elősegítette. A régi lakosok és az új telepesek szabadmenetelűek lettek, akik földesúri tartozásaikat szerződés alapján készpénzben, taksában rótták le. A fejlődésnek további távlatokat nyitott az a körülmény, hogy Harruckern János György 1730-ban három országos vásár tartására szóló privilégiumot eszközölt ki III. Károly (1711-1740) királytól. Harruckern városfejlesztő politikáját Ferenc nevű fia folytatta, aki számos katolikus iparos család betelepítésével gyarapította Szentes lakosságát.

A sokféle kedvezmény nyomán a lakosság létszáma folyamatosan növekedett. Az 1759. évi összeírás már 794 családfőt tüntetett fel (ebből 559 jobbágy, 199 zsellér, 36 iparos), vagyis a település népessége ekkorra megközelítette az 5000 főt. Az állattartás továbbra is vezető ágazat lehetett, amennyiben 1156 igás ökröt, 649 eladó ökröt, 3051 tehenet, 2479 borjút, 1296 igás lovat, 664 egyéb lovat, 720 csikót, 8257 juhot és 4060 sertést írtak össze. Emellett volt 17 malom, 15 borsajtó és 182 méhkas. A viszonylagos gazdagságot átmenetileg lerontotta az 1760. április 7-én kiütött hatalmas tűzvész, amelynek következtében a város kétharmad része megsemmisült. A középületek mellett (iskolák, az új református templom, magtárak, malmok) 211 lakóház égett hamuvá. Leégett a városháza is, benne a város régi irataival. A szorgalmukról ismert szentesiek néhány év alatt újjáépítették városukat. Visszanyerve vonzerejét, népessége tovább gyarapodott. 1773-ban már 7249 lakost írtak össze, akik közül 5283 fő a református, 1901 fő a római katolikus, 49 fő az evangélikus és 16 fő a görögkeleti egyházhoz tartozott. A hitfelekezetek száma az elkövetkező évtizedekben újabbakkal szaporodott, jelezve, hogy háttérbe szorultak a vallási alapon történő kirekesztő törekvések.

Harruckern Ferenc báró 1775-ben elhunyt. Fiú gyermeke nem született, így vele a család férfiágon kihalt. A közel 800 000 holdat kitevő Harruckern birodalom utóbb női ágon három főúri család között került felosztásra (Wenck-heim, Stockhammer, Károlyi családok). Harruckern Ferenc ifjabbik lányát, Jozefát, gróf Károlyi Antal vette nőül 1757-ben. Az 1798-ban bekövetkezett első birtokosztály alkalmával a Károlyi családra eső osztályrész közel 100 000 holdra becsülhető. Ez utóbbi osztályrészhez tartozott Szentes mezőváros, Szent László és Királyság pusztákkal. A gróf Károlyi nemzetség idején az önkormányzati és gazdálkodási lehetőségek egyre szigorodtak, ezért a szentesiek számára a Harruckemek időszaka jelentette azt a szabadabb állapotot, amelybe visszajutni óhajtottak.

A város ügyeit intéző főbíró és a 12 esküdtből álló tanács a hivatalos leveleket 1730-tól a város pálmafát ábrázoló pecsétjével hitelesítette, mely ábra utóbb a település címerképévé vált. A pálmafa szimbólum a református egyház közvetítésével került a város címerébe. A kortársak - a közelmúlt gyötrelmeire gondolva - az örökzöld pálmával a szentesi nép szívós élni akarását, a megpróbáltatásokkal szembeni dacos kiállását és örökös megújulását kívánták kifejezni. Ahogy a biblikus mondás tartja: Palma sub pondere crescit = Teher alatt nő a pálma.

 

A Károlyi család címere

 

A szentesi uradalom várományosa Harruckern Jozefa fia, gróf Károlyi József volt, aki már anyja életében átvette az uradalom kormányzását. Az új földesúr 1803-ban 35 éves korában váratlanul elhunyt, három fiú és három leánygyermeket hagyva maga után. Fiatal özvegye, gróf Waldstein Erzsébet hamarosan férjhez ment gróf Keglevich Ágostonhoz, aki mint a Károlyi uradalmak teljhatalmú kormányzója, ugyanazon rendet léptette életbe a szentesi uradalomban is, mint saját birtokain. Ezek pedig jóval szigorúbbak voltak a korábban megszokottnál. Tovább romlott a helyzet az 1810-es évektől, amikor a kiskorú grófok-István, Lajos és György - gyámja, gróf Waldstein Emánuel vette át a károlyi birtokok irányítását.

Az 1820-as évek végére Szentes társadalmi képe jelentősen megváltozott. A népesség számában, foglalkozás szerinti tagolódásában, felekezeti megoszlásában bekövetkezett változások jól nyomon követhetők az 1828. évi országos adóösszeírás és a megyei népösszeírás adatai alapján. Eszerint a város lakosainak száma 16 134 fő (férfi 8277, nő 7857); a családok száma 2979; a házak száma 2282. Foglalkozás szerinti megoszlás: honorácior (értelmiségi) 5, telkes gazda 625, zsellér 1491, házatlan zsellér 729, cseléd 253, cselédlány 70, iparos 320, segéd 93, kalmár 7, kereskedő 17. A férfiak felekezeti megoszlása: református 5298, római katolikus 2499, evangélikus 197, görögkeleti 178, zsidó 76.

Az 1830-as évek első felében a szolgáltatásokat (robot, kilenced, tized, kisebb haszonvételek stb.) sikerült ismét pénzben megváltani a földesuraktól, s ez a tény elősegítette a szabadabb gazdálkodást. A város lakói, elsősorban a föld- és állattulajdonos gazdák, szabadulni akartak az úrbéres nyűgöktől, még akkor is, ha az sokba kerülne. Az országos események kedveztek e törekvéseknek, s a földesurak részéről sem mutatkozott merev ellenállás. Az 1832-36. évi országgyűlésen a liberális nemesség reformprogramjának egyik sarokkövét épp a jobbágyfelszabadítás ügye képezte. A rendek első lépésként a jobbágytelkek haszonvételét akarták a jobbágy szabad rendelkezésére bocsátani, s ebből kiindulva megvalósítani a polgári átalakulás legalapvetőbb feltételét: a jobbágy „bírhatási jogának" kimondását és a jobbágyfelszabadítást önkéntes örökváltság útján. A szabad polgári tulajdon örökváltság útján való megteremtését Csongrád Vármegye Nemesi Közgyűlése is támogatta. A Károlyi grófok számoltak azzal, hogy az örökváltsági törvény rövid időn belül megszületik, s az várhatóan szabályozni fogja a megváltás módozatait, illetve a megváltási összeget is. Érdekükben állott tehát, hogy az örökváltság megkötésével megelőzzék a törvényt, amely vélhetően lehetetlenné tenné a tetszés szerinti feltételek megállapítását. A szentesiek előtt tehát felcsillant a reális és közeli lehetőség, hogy az örökös megváltás terheit vállalva, a „jobbágyközségből" polgárvárossá, módosabb lakói pedig alávetett jobbágyokból szabad birtokkal rendelkező parasztpolgárokká váljanak.

 

Gróf Károlyi Lajos

 

A váltság ügyében 1835 februárjában megkezdődtek a tárgyalások. A várost Boros Sámuel jegyző képviselte, aki már számos jogi ügyletben járt el eredményesen, bizonyítva rátermettségét. Féléves alkudozás után megérkezett gróf Károlyi Lajos értesítése, amelyben tudatta, hogy „a méltóságos grófi nemzetség ezen jobbágyközséget kifogás nélkül való, teljes kiváltságra kívánja bocsátani". A pénzbeli kérdések tisztázása után, 1836. január 10-én a földesurak megbízottai és Szentes birtokos lakói aláírták az örökváltsági és a legelőelkülönítési szerződést. Ennek értelmében a földesurak átadják a törvényhatóságot (közigazgatást és a jogszolgáltatást), a külső és a belső telkeket, az uradalom Szentesen lévő épületeit és mindezek jövedelmét, mindenféle haszonvételt és a birtoklással járó kötelezettségeket. Mindezért Szentes fizet 1000 császári aranyat azonnal, 1 357 072 forintot ezüstben, két részletben, legkésőbb 1837, január 1-ig. Ez a summa 25 évi földesúri szolgáltatás összege volt.

E rendkívül magas összeg vállalásával Szentes óriási terhet vett magára. Az adósságok halmozódtak, újabb kölcsönökből régieket törlesztett a város. Az örökváltság veszélybe került. Megmentése érdekében a szentesi birtokosok 1837. április 19-én pótszerződést kötöttek a grófokkal. Ez az örökváltság legtöbb pontját érintetlenül hagyta, de a törlesztés módjában gyökeres változást hozott. A váltságösszeget 20 év alatt kellett letörlesztení 5%-os kamattal. A tartozás zálogául Szentes 20 000 hold földet lekötött a grófok számára. A pótszerződés szerint, ha a váltság így sem sikerülne, a város visszaesik régi, úrbéres állapotába.

 

Vásártartási privilégium (1847)   

 

Az örökváltsági szerződés megkötése révén Szentes kiemelkedett az egyre súlyosabb válságba süllyedő hűbéri rendszerből. A város lakosságának gazdasági és társadalmi súlyra legjelentősebb telkes gazdákból álló rétege félig szabad paraszti birtokhoz jutott, s a közvetlen feudális szolgáltatások megszűnésével teljes gazdasági erejével birtokának fellendítéséhez láthatott. Nem kellett robotolnia sem személyesen, sem mást küldve maga helyett. A természetbeni szolgáltatások megszűnése kedvező helyzetet teremtett az árutermelő gazdálkodás fejlesztésére. E rendkívül nagy anyagi teher felvállalásával itt már 1836-ban megvalósulhatott az, ami országosan csak 1848-ban: a település jobbágyközségből polgárvárossá, módosabb lakói pedig alávetett jobbágyokból szabad birtokkal rendelkező parasztpolgárokká válhattak, s megnyílt az út a gyorsabb ütemű fejlődés előtt. Ezt erősítette az 1847-ben elnyert negyedik országos vásár tartására jogosító oklevél, amely segítette a termények és jószágok értékesítését.

1848 újabb mérföldkő, amennyiben Szentes nádori rendelettel elnyerte a rendezett tanácsú város jogállását, valamint az önálló országgyűlési képviselő választásának jogát. Lakóinak száma ekkor már megközelítette a 22 000 főt. A város nem esett a nagy hadjáratok útvonalába, mégis az első perctől kivette részét az ország önvédelmi küzdelméből. Megelőzve az országos és a megyei intézkedéseket, 1848 tavaszán megszervezte a nemzetőrséget, melynek létszáma néhány hónap alatt elérte a 2800 főt. Július közepétől a szentesi nemzetőrök részt vettek a délvidéki és a bánsági hadműveletekben. Kossuth Lajos alföldi toborzó útjának egyik állomása Szentes volt (1848. okt. 1-2.); hívó szavára 554 népfelkelő szállt táborba. Számuk a hónap közepére 2652 főre duzzadt. Részt vettek az aradi vár körülzárásában és ostromában. 1849 elején 443-an vonultak be honvédnak, nem számítva a különféle szabadcsapatokba jelentkezettek számát. Április közepén újabb 155 fő indult a harctérre. A szentesiek ott voltak szinte minden nevezetes csatában. Harcoltak Bem, Perczel, Guyon, Leningen, Kmetty, Damjanich, Görgei, Dembinszki, Nagy-Sándor, Klapka, Kazinczy és Vécsey seregében, valamint a szabadcsapatokban. A bukás után több mint 600 volt szentesi honvéd és mozgó nemzetőr került fel az összefogandók listájára, akik közül kb. 200 főt büntetésből besoroztak a császári seregekbe, A katonák kiállításán túl jelentős volt a város anyagi természetű áldozatvállalása. A kormánynak adott kölcsönök, a katonák ellátása és szállítása, a nemzetőrök és a fölkelt nép élelmezése és fuvarozása, a fegyverek és az egyenruhák, a menekültek és a hadifoglyok eltartása, a katonai kórház berendezése, a sebesültek és betegek ellátása, a különféle katonai és polgári biztosok fogadása tetemes összegbe kerültek. Mindezeknek legfőbb szervezője és felelőse Boros Sámuel polgármester volt, akit a bukás után teljes vagyonelkobzásra és kötél általi halálra ítéltek. A súlyos büntetést utóbb 4 évi várfogságra enyhítették, amelyet a josefstadti börtönben töltött le. Rajta kívül hasonló elbánásban részesült Horváth Ferenc országgyűlési képviselő és Hajdú Lajos református iskolaigazgató.

 

Boros Sámuel

 

A szabadságharc leverése után az 1848/49-ben kialakított közigazgatási rend felbomlott. A császári hatóságok a rendkívüli állapotra hivatkozva a népképviseleti alapon választott városi képviselőtestületet feloszlatták, a hivatalokat kinevezés útján töltötték be. 1861-ban több településhez hasonlóan a szentesiek is megtagadták a törvénytelen császári adók fizetését, ezért 500-600 fős császári katonaság szállta meg a várost. Két héten át folyt az erőszakos adóbehajtás, amelynek során a fosztogató katonák roppant károkat okoztak a lakosságnak. A felsőbb akarat megnyilvánulásaként 1865-ben Szentest megfosztották rendezett tanácsú jogállásától, s a városi szervezet helyébe visszaállították a szabadságharc előtti falusi „kupaktanács" rendszert.

Az 186. évi kiegyezés után Szentes visszanyerte a városi jogállást. Rendezett tanácsú hatóságát a községek rendezéséről szóló 1871: XVIII. tc-nek megfelelően alakította ki. 200 fős képviselőtestülete felerészben virilisekből (a legtöbb állami és helyi adót fizetőkből), felerészben választott képviselőkből állt. A polgármestert és a főbb tisztviselőket 6 évre a közgyűlés választotta. Ez 1929-ig változatlan maradt, ekkor - érvényben hagyva a virilista rendszert - 80 főre szállították le a képviselők számát, amely 1944-ig volt érvényben. (1950 után a tanácstagok létszáma meghaladta az 50 főt. 1990-től a városi képviselők száma 27 fő, 1994-től 23 fő. 1994 óta a polgármestert a lakosok ismét közvetlenül választhatják.)

Szentes kemény küzdelmek árán megőrizte városi jogállását, de valódi várossá válása csak a XIX. század végére valósult meg. A kezdetben lassú fejlődés az 1870/80-as években felgyorsult, a századfordulón újabb lendületet vett, ezt azonban az első világháború megakasztotta.

A városiasodást szolgáló első jelentősebb közalkotások még az abszolutizmus éveiben, Sréter Antal polgármestersége idején (1852-1860) valósultak meg. Lakossági közerővel elkészültek az első tiszai védőgátak, megóvva a várost a gyakori árvizek pusztításától. 1854-56 között létesültek az első külterületi iskolák, tanulási lehetőséget biztosítva a tanyán élő lakosok gyermekeinek. A református egyház 1859-ben nyitotta meg négyosztályos középtanodáját, a későbbi községi, majd állami gimnázium jogelődét. 1860-ben született döntés a Széchenyi-liget kialakításáról. A gyönyörű népkert (benne a faiskola) meg-valósulása már Oroszi Miklós polgármester (1861, 1867-68) és országgyűlési képviselő (1865-67), a kertbizottság elnökének nevéhez fűződik, aki számos egyéb fejlődést szolgáló létesítménynek volt az elindítója. 1862-ben kezdeményezte és folyamatosan szorgalmazta a városi vasút kiépítését; 1867-ben egyik alapító tagja és első elnöke a Polgári Olvasókörnek; 1871 tavaszán folyóiratot indított Szentesi Füzetek címen, mely a város első sajtótermékének számít.

A város fejlődése Kristó Nagy István polgármestersége idején (1872-1878) felgyorsult, Megnyílt a városi kórház (1873) és az első kisdedóvó (1876); felavatták a Zöldkoszorú Nagyvendéglő udvarán épült első állandó színkört (1874). Megkezdte működését a szentesi távírda, s megtörtént a távbeszélő készülék (telefon) kísérleti kipróbálása (1877); megkezdődött a városi út- és csatornahálózat kiépítése. 1874-ben az ő vezetésével kezdődött meg a küzdelem a megyeszékhely elnyeréséért, amely 1878-ban Szentes javára dőlt el.

Szentes fejlődésének új távlatokat nyitott az a fontos körülmény, hogy 1878-ban kijelölték Csongrád vármegye székhelyévé. A megnövekedett közigazgatási szerepkörnek köszönhetően élénkebb lendületet vett városiasodása. Ez egybeesett Balogh János polgármesterségével (1878-1884). Ciklusának első felében nagyarányú ármentesítési munkák kezdődtek, amelynek részeként megvalósult a Kurca vizének zsilipek közé szorítása. Sikerült elérnie, hogy Szentest bekapcsolják a gőzhajózási forgalomba. Az ifjúság örömére 1882-ben jégpálya épül, 1883 végén pedig felavatták az új megyeháza reprezentatív épületét. Polgármestersége idején kezdődött meg az utcák kikövezése, és a korszerű közvilágítás kialakítása. Többéves tárgyalások eredményeként sikerült elérnie, hogy a város kedvező szerződés alapján foghasson hozzá vasútjának kiépítéséhez.

 

Oroszi Miklós
Balogh János
Burián Lajos

 

1884-ben Sarkadi Nagy Mihály személyében méltó utód foglalta el a polgármesteri széket. Folytatva elődje városfejlesztési programját, működésének 7 éve alatt (1884-1891) rendkívül jelentős eredményeket könyvelhetett el. Többéves küzdelem és tetemes anyagi áldozat árán 1887 őszén felavatták a város első vasútvonalát Szentes-Kunszentmárton között, s nyomban kezdetét vette a szentes-hódmezővásárhelyi vasútvonal kiépítésének előkészítése. (Ennek átadására 1893-ban került sor.) A közegészségügy érdekeit szem előtt tartva, a főtéren elkészült a város első ártézi kútja (1886), amely egészséges ivóvízzel látta el a környező iskolákat, hivatalokat, valamint a ligeti fürdőt is. Jelentősen fejlődött a városi kórház; 1888-ban megnyílt a negyedik gyógyszertár, egy évvel később pedig felépült a hajléktalanok menháza. A gimnáziumi tanfolyammal egybekötött 6 osztályú polgári fiúiskola 8 osztályú nyilvános gimnáziummá alakult át, elnyerve a főgimnáziumi besorolást. Ezzel párhuzamosan 1888-ban felépült a gimnázium reprezentatív épülete. A nőképzés fejlesztése érdekében a korábbi 2 osztályú polgári leányiskola 4 osztályúvá alakult, s kibővült az iskola épülete is. 1888/89 folyamán megtörtént a főtér (Piac tér, 1892-től Kossuth tér)) régen tervezett kikövezése, valamint a vasúthoz vezető Fő utca (1892-től Kossuth utca) keramit téglával történő kirakása. A korábbi pallójárdákat téglajárdák váltották fel. Folytatódott a közvilágítás korszerűsítése: az érintett időszakban már 315 lámpa biztosította az éjjeli közlekedést.

 

Sarkadi Nagy Mihály

 

Burián Lajos polgármester működése idején (1893-96) felépült a díszes Kaszinó (ma zeneiskola) és az Ármente-sítő Társulat székháza. 1893-ban átadták a szentes-hódmezővásárhelyi vasútvonalat, 1896-ban pedig a felsőpárti városi kisdedóvodát és a ligeti ártézi uszodát. A polgármesteri székben őt követte dr. Lakos Imre (1897-1902), aki a városfejlesztés terén elődei nyomdokain haladt. Polgármestersége idején számos ártézi kutat fúrtak; folytatódott a belterületi műutak kiépítése; 1898-ban megtörtént a villanyvilágítás próbaüzeme és az első állandó telefonállomások beállítása. 1897-99 között felépült a Petőfi Szálló (benne a színházteremmel) és a Központi Takarékpénztár palotája, amelyben 1900-ban megnyílt a Központi Szálloda. Megkezdődött a Városi Villanytelep és a vármegyének átadott kórház új épületeinek építése.

A város fejlődése szempontjából korszakalkotó jelentőségűnek tekinthető Dr. Mátéffy Ferenc 1902-től 1918-ig terjedő polgármesteri időszaka. A közalkotások egész sora bizonyítja ezt. Működésének kezdetén átadták a forgalomnak a Szentes-Csongrád közötti tiszai vashidat, megkezdődött a felsőpárti munkáslakások építése (1903); felépült a Katolikus Kör Szent Anna utcai épülete (1904) és az új evangélikus templom (1905). 1906 folyamán megnyílt az Orosháza-Szentes és a Szentes-Csongrád közötti vasútvonal, megindult a motorvonat közlekedés, megkezdődött a belső terek és az országutak fásítása, az ártézi kutak tömeges fúratása; felavatták a Református Kör díszes székházát és az új izraelita iskolát; határozat született az utcák és terek elnevezéséről, valamint a házak újraszámozásáról. 1909-ben határozatot hoztak Szentes 22 legforgalmasabb utcájának aszfaltozásáról, melynek következtében a belterületi műutak hossza rövid időn belül 10 km-ről 20 km-re növekedett. Ez év folyamán megépült a Városi Jéggyár, kibővült a Vágóhíd, elkészült az állandó korcsolyapálya, a színház pedig felvette a város nagy szülöttének, Tóth Józsefnek a nevét. Az igazi nagy építkezések csak ezután kezdődtek. 1910 és 1912 között felépült az új városháza, a járásbíróság, a katolikus népiskola, a kenyérgyár, a mozi, a Szentes Vidéki Takarékpénztár Kossuth utcai palotája (ma Földhivatal), valamint 8 új külterületi népház. Megkezdődött a polgári leányiskola és a felsőpárti református templom építése, valamint az Erzsébet tér kialakítása. Az érintett időszakban munkásgimnázium létesült, megkezdte működését az újonnan szervezett Csongrád Megyei Tanfelügyelőség, valamint a MÁV Szentesi Osztálymérnöksége; átadták a forgalomnak a berekháti feltételes vasúti megállóhelyet, megindult az automobil-bérkocsi szolgálat, múzeumi célra átadták a Széchenyi-ligeti volt gimnázium, majd városháza épületét; elkészült a város átfogó rendezési terve, s nyomdába került Sima László: Szentes város története című munkája. A további látványos gyarapodást megakasztotta az első világháború kitörése.

 

Mátéffy Ferenc

 

A kiegyezés után - akárcsak országosan - Szentesen is megélénkült a politikai élet. A korabeli pártok (Deák-párt, Balközép-párt, 48-as párt) helyi szervezetei igen hamar megalakultak; működésük különösen az országgyűlési választások idején volt aktív. Szentesen legnagyobb táborral a Kossuth-kultuszt ápoló, kisparaszti tömegbázisú 48-as párt rendelkezett. Nem tekinthető véletlennek, hogy 1869-ben az emigrációban élő Kossuth Lajos lett Szentes közfelkiáltással megválasztott országgyűlési képviselője. Kossuth az ismert okok miatt nem fogadta el a mandátumot; a pótválasztáson azonban ismételten a 48-as jelölt győzedelmeskedett. Ettől kezdve a helyi politikai életben hosszú időn át a függetlenségi ellenzékiség vált meghatározóvá. Bizonyítja ezt, hogy Szentes 1869 és 1910 között kizárólag függetlenségi 48-as politikusokkal képviseltette magát a parlamentben. E tartós siker-a szentesi nép Kossuth imádata és a szabadságharc emléke iránti állhatatos ragaszkodása mellett - elsősorban annak volt köszönhető, hogy a helyi 48-as párt rátermett, tehetséges és felkészült vezetőkre talált.

A polgári pártok mellett szólni kell a munkásság korai szervezkedéseiről, mely vidékünkön különösen nagyjelentőséggel bírt. A századforduló éveiben a fokozódó munkanélküliség, a nyomasztóan alacsony munkabérek érzékenyen érintették az alföldi vármegyék, azok között is Békés, Szolnok, Csongrád és Csanád megyék lakosságát. Ez az alapvetően mezőgazdasági jellegű terület ekkor vált az ún. agrárszocialista mozgalmak bázisává, s „vívta" ki magának a Viharsarok elnevezést. A mozgalom legszervezettebb magját a jellegzetesen alföldi munkásréteg, a földmunkáskubikosság alkotta, amelynek kialakulása a XIX. század közepén megindult ármentesítési, út- és vasútépítési munkálatokkal volt összefüggésben. Számuk országosan Szentesen és környékén volt a legtöbb (kb. 3000 fő), ezért a várost később „kubikos fővárosként" is emlegették. Már 1891-ben kísérletet tettek egy Kubikos Szövetkezet megalakítására, amelynek legfőbb célja a kölcsönös segélyezés és munkaalkalom szerzés lett volna. A hatósági tilalmak miatt szakegyletüket csak 1896-ban sikerült létrehozniuk. A mozgalom szervezettségére utal, hogy 1899-ben Szentesen indították meg a Szabad Szó című szociáldemokrata újságot, amely 1902-től országos lappá vált. 1901-ben itt tartotta országos kongresszusát a Magyarországi Újjászervezett Szociáldemokrata Párt, 1906-ban pedig a Magyarországi Független Szocialista Szövetség. Ugyancsak Szentes adott helyet 1921-ben a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége kongresszusának. 1896-tól rendszeresen állítottak saját jelöltet az országgyűlési választásokon, bár nem sok eredménnyel, mivel a potenciális szavazóik többsége vagyon hiányában nem rendelkezett választójoggal.

A XX. század fordulójára sokat változott a város társadalmi szerkezete, foglalkozás szerinti tagolódása, felekezeti megoszlása, életkörülményei. Az 1900-ban felvett adatok szerint Szentes lakossága 31 308 fő (15 651 férfi, 15 657 nő). Felekezeti megoszlása: református 16 684, római katolikus 12 946, izraelita 945, evangélikus 446, görögkeleti 227, görög katolikus 51, unitárius 2, egyéb 7. A külterületi tanyákon élők aránya 32%. A népesség 68%-a tudott írni és olvasni. A lakóházak száma 6645. Ezek közül mindössze 98 készült kőből vagy téglából, 240 téglaalappal, 6300 vályogból, 7 pedig egyéb anyagból. A lakóházak tetőzetének anyaga szerint: 2306 cserép, 1092 zsindely, 3247 nád. A 31 308 fős népességből a keresők száma 13 503 fő (43%). A főbb foglalkozási ágak szerinti megoszlás (az eltartott családtagokkal együtt): mezőgazdaságból (őstermelésből) él 16 446 fő (53%); iparból él 5981 fő (19%); kereskedelemből él 1157 fő (3,5%); közlekedésből él 624 fő (2%); közszolgálatból és szabadfoglalkozásból él 1382 fő (4,5%); napszámos munkából él 3385 fő (10,5%); házi cseléd 1082 fő (3,5%); egyéb foglalkozású 1251 fő (4%). A mezőgazdasági foglalkozásúak közül az önálló birtokosok és bérlők száma 2347 fő, ebből 63 birtokosnak volt 100 kh-nál nagyobb, 1691 birtokosnak pedig 10-100 kh földterülete. A mezőgazdasági munkások és cselédek száma (eltartott családtagokkal együtt) 7923 fő (a mezőgazdasági népesség 48%-a). Az ipari népességből az önálló iparosok száma 1009 fő, a segédmunkásoké és tanoncoké 1421 fő. Az ipari vállalkozások száma 1153, ezek közül segéd nélkül működött 778, 1 segéddel 209, 2 segéddel 76, 3-5 segéddel 67, 6-10 segéddel 20, 11-20 segéddel 2, 20-nál több segéddel 1. Az önálló kereskedők száma 538 fő, többségük segéd nélkül dolgozott.

A dualista időszakban dinamikusnak mondható fejlődést az I. világháború megakasztotta. Az emberi veszteségek miatt a háború négy éve alatt folyamatossá váltak a bevonultatások. 1915 végére a szentesi hadbavonultak száma kb. 7 ezerre nőtt, ez a kereső népesség 53,5%-a. 1917 júniusáig 9200-an teljesítettek városunkból katonai szolgálatot. A szentesi besorozottak többsége a 101. békéscsabai, a 46. szegedi „közös" cs. kir. gyalogezredben, valamint a 7. szegedi utász-árkász zászlóaljban szolgált, megjárva a szerbiai, galíciai, bukovinai és olasz frontokat. Az eltűntek, elesettek, a fogságban szerzett betegség következtében elhaltak összlétszáma megközelítette az 1300 főt.

Az 1918 októberi polgári forradalom győzelme nyomán a helyi közigazgatás irányítását a Nemzeti Tanács, majd a helyébe lépő Néptanács vette át. A Tanácsköztársaság időszaka Szentesen 38 napra korlátozódott, ezalatt a hatalmat 3 tagú direktórium gyakorolta. A város 1919. április végén román megszállás alá került, amely 1920 márciusában szűnt meg. A békés polgári élet lassan, válságoktól kísérve, de újra megindult.

 

/. világháborús emlékmű (1926)   

 

A háborút követő forradalmak, majd a közel egy éves román megszállás következtében a meglévő létesítmények lepusztultak, a városi adminisztráció felbomlott, a település adóssága 5 millió aranykorona fölé emelkedett. E vészterhes időszakban került a város élére dr. Négyesi Imre, aki nemcsak megállította a város további hanyatlását, hanem a súlyos gazdasági és pénzügyi nehézségeket leküzdve, ismét elindította a fejlődés irányába. Tizenhét éves polgármesteri működése idején felépült az új Központi Református Népiskola, valamint a városháza stílusát követő Szentesi Takarékpénztár kétemeletes palotája (a mai gyermekkönyvtár épülete); a régi, elavult vasútállomás korszerű pályaudvarrá épült ki; végbement a vicinális vasút motorosítása, a motorgarázs létesítésével Szentes vasúti csomóponttá vált. Az 1930-as évek elején megtörtént a vármegyei közkórház és a Petőfi utcai posta- és távírda hivatal bővítése, korszerűsítése; a Széchenyi-ligetben elkészült a vidék egyik legszebb strandja. Sor került a városi villanytelep modernizálására, új külterületi és belterületi műutak kiépítésére, az utcák és járdák aszfaltozására. Megtörtént a várost övező munkástelepek belterülethez csatolása, közvilágítása, csatornázása. Négyesi különösen szívén viselte az iskolaügyet. Polgármestersége idején -felismerve Klebelsberg kultuszminiszter hason irányú elkötelezettségében rejlő lehetőségeket - 8 népiskola és számos népház épült a város külterületén. A kulturális alkotások terén nagy része volt az első világháborús hősi emlékmű (1926), valamint a Kossuth- és Horváth Mihály szobrok felállításában (1934). Dr. Kanász Nagy Sándor polgármestersége alatt (1936-1944) még megvalósult néhány közalkotás (pl. mezőgazdasági iskola, kubikos szobor), de a békés építkezést ismét felváltotta a háborúra való készülődés.

A két világháború közötti időszakban - az 1930. évi országos népszámlálás adatai szerint -Szentes város területe 68 695 katasztrális hold (39 531 hektár); lakossága 32 861 fő (15 929 férfi, 16 932 nő). A lakóházak száma: 7987. A népesség 34,5%-a (11 321 fő) külterületi tanyákon él. Felekezeti megoszlása: római katolikus 16 101; református 15 147; izraelita 666; evangélikus 617; görögkeleti 227; görög katolikus 75; egyéb 28. A lakosság 50%-a (16 293 fő) mezőgazdaságból, 23%-a (7625 fő) iparból, 5%-a (1767 fő) kereskedelemből él. A mezőgazdasági népesség 55%-a önálló gazda, 31%-a mezőgazdasági munkás, 14%-a gazdasági cseléd. Az ipari népesség 29%-a önálló vállalkozó, 60%-a munkás, 10%-a tanonc, 1%-a tisztviselő. A munkanélküliek száma 1500-1600 fő. A népesség 82%-a tud írni és olvasni.

Magyarország német megszállását követően, 1944 áprilisától az ország hadszíntérré vált, megkezdődött a főváros és a vidéki nagyvárosok bombázása. Ötödik éve folytak a katonai behívások, egyre gyakrabban jelentek meg az elesettekről, eltűntekről szóló hírek. Április végén, május elején Szentesen háború-, illetve rendszerellenes magatartásukról ismert, a helyi munkásmozgalomban aktív személyeket letartóztatták és internálták. Május 9-én a zsidó lakosságot a zsinagóga mögött, a Vecseri utca páros oldala, a Nagyvölgy sor és e két utca közötti Apponyi téri házak által határolt területen kialakított gettóba telepítették. Innen június 16-án vasúton Szegedre, a Cserzy Mihály utcai téglagyárban felállított gyűjtőtáborba, majd június 24-28. között, három csoportba osztva Auschwitzba, illetve a Bécshez közeli Strasshoffba szállították őket.

Július folyamán Szentes légterében is megjelentek az idegen repülőgépek. Az iskolákba katonai kórházak települtek. A front közeledtével, szeptember első napjaiban megtörtént a hadműveleti területek kijelölése és a kormánybiztosok kinevezése: Csongrád megye, - Hajdú, Békés, Csanád-Arad-Torontál, Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megyékkel együtt - a közép-tiszai hadműveleti területhez tartozott; kormánybiztosa előbb úr. Csitáry Emil Békés, majd szeptember 15-től úr. Molnár Imre Csongrád megyei főispán lett. A térség valamennyi helyi önkormányzatának működését beszüntették, a polgári közigazgatás, hivatalok, intézmények és gazdálkodó egységek felett a kormánybiztos rendelkezett.

A Vörös Hadsereg támadása 1944. október 6-án hajnalban indult meg, mintegy 800 km-es szakaszon. A délutáni órákban orosz repülők jelentek meg Szentes felett, néhány bombát le is dobtak. Október 7-én a bombázások megismétlődtek, ekkor érte találat a vasútállomáson a mozdonyok vízellátását biztosító víztornyot. A Vörös Hadsereg sikeres előretörésének következményeként a német katonai parancsnokság - 1944. szeptembere óta a 3. magyar hadsereg is a német Dél-hadseregcsoport alá tartozott - a Tisza vonalának megerősítése érdekében minden, a térségben tartózkodó katonai erőt bevetett, így az október elején a frontról Kiskunfélegyházára visszaérkezett szentesi huszárokat is.

Október 7-én délután indult el Szentesről az a vasúti szerelvény, amely utolsóként haladt át a Szentes-Csongrád közötti Tisza-hídon. A hídnál szolgálatot teljesítő vasutasokat a kora esti órákban katonák váltották fel, majd október 8-án a hidat a németek felrobbantották. A Vörös Hadsereg október 8-án városunkon átvonuló csapatai Szentes határában komoly harcokat vívtak a tiszai átkelőhelyekért.

 

II. világháborús emlékmű   

 

A front elvonulása után megkezdődött a polgári közigazgatás helyreállítása, az új élet megszervezése. A szovjet katonai parancsnokság úr. Négyesi Imre nyugalmazott polgármesterre bízta a város irányítását, aki tanácsadó és döntéshozó testületként 20 tagú Városi Tanácsot hozott létre. A tanács elnöke a polgármester volt, hivatalból tagjai lettek a vezető tisztviselők, és zömmel a korábbi képviselő-testület tagjai. A feladatok szaporodásával, a közélet szereplőinek a visszatérésével, illetve a pártszervezetek megalakulásával párhuzamosan a tanács létszáma kibővült: 1945 elején már 37 tagot számlált.

A koalíciós pártok részvételével 1944. december 26-án - az országban elsők között - megalakult a Szentesi Nemzeti Bizottság, amely néphatalmi szervként közreműködött az új demokratikus rend kiépítésében. A Vajúa Imre földmunkás, későbbi polgármester elnöklete alatt működő bizottság, a megalakulásától megszűnéséig a város hatalmipolitikai életének legfőbb irányítója volt, de sohasem vált kizárólagos hatalmi szervvé. Nem épült be sem az önkormányzati, sem a közigazgatási testületekbe, nem vette át sem a polgármester, sem a városi tanács, sem a képviselő-testület feladatait, de irányította működésüket. Szerepe 1949-re elsorvadt.

A tanácsrendszer bevezetésével egy időben (1950) Szentes elveszítette megyeszékhely státusát, a továbbiakban (1984-ig) járási központként, majd városkörnyéki székhelyként funkcionált. 1956. október 28-án a város irányítását a 11 tagú Ideiglenes Forradalmi Bizottság, majd két nappal később a 21 tagú Forradalmi Bizottság vette át. Elnöke Hering Béla gimnáziumi tanár, legtekintélyesebb tagjai Gujdár Sándor őrnagy, műszaki zászlóaljparancsnok, Kürti Szabó Sándor szabószövetkezeti főkönyvelő és Móczár Pál megyei szövetkezeti előadó voltak. Ugyanezekben a napokban a munkahelyeken megalakultak a munkástanácsok. A Forradalmi Bizottság megszervezte a főváros élelmezését. A lakosság, az üzemek és a szövetkezetek ajándékait - húst, lisztet, zöldséget, tejterméket stb. - teherautók szállították a budapesti üzemekbe, diákkollégiumokba, a Vöröskereszthez és a Corvin közi felkelőknek, vérplazmát a Rókus Kórháznak, Az élelmiszerszállítás egészen december közepéig tartott. Szentesen a forradalom napjaiban senkinek nem esett bántódása. Az állami és a szövetkezeti tulajdonban nem esett kár, nem készültek leszámolásra. Lelkes, tiszta és viszonylag csendes forradalom volt.

A termelés rövid időn belül zökkenőmentessé vált, helyreállt a közbiztonság és közrend. Az 1960-as évek ipartelepítési politikája a várost kedvezően érintette. Számos nagyüzem létesült - a Szegedi Ruhagyár Szentesi Üzeme, a Kontakta Alkatrészgyár Szentesi Gyára, a Csongrád Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat körzeti üzemeként működtetett Erőtakarmánygyár -, amelynek következtében megszűnt az ingázás és a tömeges elköltözés; megnőtt a település vonzereje, lakosságmegtartó képessége. Mindezek biztosították a város további folyamatos fejlődését.

Az új üzemek alakulása, illetve a korábbiak fejlődésének eredményeként a hatvanas évek közepétől napirendre került a város szerkezetének átalakítása, a városközpont, a lakónegyedek és az ipartelepek elkülönítése. A korábbi korszakból öröklött nagytelkes, zömmel földszintes lakóházakat összkomfortos, több emeletes bérházjellegű épületek váltották fel. Először a hatvanas évek elején a Marx tér (ma Apponyi tér) beépítése történt meg, majd a zsinagóga (ma Városi Könyvtár) melletti Koszta József és Kossuth utcai bérházak, ezt követően Ifjúsági Lakótelep néven a Csongrádi úton található kétszintes, négylakásos társasházak készültek el. A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig épült meg több lépcsőben a ma Kertvárosnak nevezett Hámán Kató-lakótelep. A hetvenes években megkezdődött a városközpont építészeti rekonstrukciója. A bontásokat követően épült a Kossuth tér mellett a hatemeletes ún. „Fehér ház", az ugyancsak hatszintes Luther téri - lakóházat és kereskedelmi egységeket is magába foglaló - tömb, valamint az ezek mögött található tíz- és ötemeletes bérházsor. Később a Horváth Mihály utca és az Apponyi tér közötti emeletes lakóházak, valamint a Kossuth utca déli oldalán található üzletek, szolgáltatóházak és lakóházak kerültek átadásra. A főutcán és környékén olyan középületek is felépültek, mint a jelenlegi OTP Kereskedelmi és Hitelbank, Posta és Autóbusz-állomás. A városközpont rekonstrukciójának utolsó ütemeként - már a nyolcvanas, kilencvenes években - épült a József Attila utca, Szabadság tér, Páva utca, Új utca, illetve Vásárhelyi út által határolt területen található lakónegyed. A lakosság nagy örömére 2002-től új, vonzóbb arculatot öltött a Kossuth tér, mintegy jelezve, hogy napjainkban is tovább tart a sok vihart megélt városunk dinamikus fejlődése.

 

Városközpont régen
 
Főtér a századfordulón
 
Megyeháza

 

  
Előző fejezet Következő fejezet