Előző fejezet

Természeti értékek Üllés környékén

KÖRMÖCZI LÁSZLÓ - GASKÓ BÉLA

 

A térség jellegéről

A Kárpát medence egyik kiemelkedő természeti értékű része a Nagyalföld. A jelentősebb térszíni különbségektől mentes síkságból csak enyhén emelkedik ki a Duna-Tisza közi hátság homokleple, mely adottságai folytán alapvetően meghatározta a térség élőhelyeinek és tájhasználatának alakulását. A hátság keleti peremén terül el Üllés község határa, beleilleszkedve a Dél-Duna-Tisza köze sajátos, kettős arculatú tájképébe.

Az Alföldön a klimatikus viszonyok erdőssztyepp növényzet kialakulásának megfelelőek, tekintettel a nagy hőmérsékletingadozással, valamint a kevés és egyenetlen eloszlású csapadékkal jellemezhető kontinentális éghajlatra. A domborzati és talajviszonyok következtében azonban többhelyütt, elsősorban a mélyebb területeken egyéb sajátos élőhelyek jöttek létre. A természetes növénytakaró az emberi tevékenység következtében természetesen jelentősen megváltozott, a művelésre alkalmas területekről az eredeti élőhelyeket felszámolták, másutt a közösségek jelentős átalakulásait tapasztalhatjuk. Az erdőssztyepp erdőfoltjai rendre eltűntek, a pusztagyepeket felszántották vagy intenzíven legeltették, később erdősítették. Számos térségben fedezhetünk fel azonban még most is olyan növényzetet, amely természetes állapota következtében jelentős értéket képvisel, számos értékes növény- és állatfajnak nyújtva menedéket, és alakítva sajátos tájképi arculatot.

A Dél-Alföldön azok a területek maradhattak fenn viszonylag eredeti állapotban, amelyeket gazdaságosan nem lehetett bevonni semmiféle intenzívebb hasznosításba. Nem meglepő tehát, hogy a hullámterek kivételével a természetes és természetközeli élőhelyek feldarabolódtak és többé-kevésbé elszigetelődtek egymástól.

Üllés határainak jelentős részén folyik ma mezőgazdálkodás, ami madártávlatból a táj elemeinek többé-kevésbé szabályos, mértani tagolódásában is megnyilvánul. Ezt a szabályosságot bontják meg azok a szabálytalan alakú foltok, amelyek az ősi gyepfoltok maradványai. A Duna-Tisza köze délkeleti részének felszíni tagolódására oly jellemző északnyugat-délkeleti irányú, az uralkodó széliránynak megfelelő buckabarázda rendszer a táj arculatán általában felismerhető. A mezőgazdasági területek parcelláinak kialakulása is többnyire ezt követi. A fennmaradt gyepfoltok pedig élesen kirajzolják e felszíni tagolódást.

A mélyebb térszínek hajdan vízállásos vonulatai a hidrológiai viszonyoktól függően mocsári-lápi élőhelyeket őriztek, másutt a sós altalajvíz hatására szikesek is kialakultak. E foltokkal voltak kapcsolatosak a magasabb részeken a sztyepprétek. Hajdan gazdálkodásba nem vont térségek inkább csak a nedves, vízállásos mélyedések voltak, napjainkra jobbára csak ezek maradtak fenn. A Duna-Tisza köze talajvíz szintjének süllyedése következtében megváltozott hidrográfiai viszonyok a lápok visszaszorulásához, a szikes és sztyepprét foltok térnyeréséhez vezettek. Napjainkban e tájelemekkel találkozunk.

 

Jellemző élőhely típusok

Üllés környékén feltalálható természetközeli élőhelyfoltok területi elrendeződésére jellemző, hogy főleg a községtől északra maradtak fenn, délre többnyire mezőgazdasági területeket találunk, kisebb természetes gyepfoltokkal, amelyek a környező települések felé folytatódnak (Madarász 2000, Margóczi, Urbán és Madarász 1998, Margóczi 2001). E gyepes területek jobbára mélyedésekben, semlyékekben maradtak meg, melyek — vizenyős területek lévén — a mezőgazdasági művelésből az évszázadok során kimaradtak, így az ősi vegetáció fajgazdagságáról is árulkodnak. Az összefüggő természetközeli gyepfoltok e régióban viszonylag kicsinyek, 10-20 ha nagyságúak — 50 hektárt meghaladó folt mindössze kettő van —, de így is többféle közösséget rejtenek. Gyakori a sztyepprétek, láprétek, mocsárrétek, szikes rétek, szikfokok mozaikja, melyeket főleg kaszálóként hasznosítanak, rendszeres évenkénti kaszálással.
A fás területek mindenütt erdőgazdasági ültetvények, melyek egy részét nem honos fafajokból — akác, nemesnyárak — hozták létre. Ezen erdőfoltoknak — ültetvényeknek — botanikai szempontból csekély értékük van, de a táj állatvilága jelentős részének menedékhelyet, fészkelőhelyet, táplálkozóhelyet biztosítanak. A szürkenyár és feketefenyő ültetvények főleg idősebb korukban egyre közelebb kerülnek a természetes állapotokhoz, betelepülő növény- és állatviláguk számos értékes elemmel is gazdagodik. Feltártságuk meglehetősen hiányos, az öregebb állományok minden bizonnyal több érdekességgel szolgálhatnak. Kiterjedésük többségben viszonylag kicsiny, tájképi jelentőségük a táj színesítésével, egyhangúságának megtörésével, fontos élőhelyek biztosításával azonban igen fontos. Sajnos e fafajok gyors vágásfordulója nagymértékben behatárolja a helyi fauna életlehetőségeit.

Természetes vagy természetközeli fás vegetációt elvétve találunk. Ide sorolhatók a csatornák környékén, láprétek mélyebb részein kialakult fűzligetek és fűzlápok, melyeknek kicsiny kiterjedése miatt kiegyénült faunája és lágyszárú flórája alig van.

A tájegység semlyékeinek növényközösségeit jellemzően a kiszáradó láprétek, ebbe beékelődve pedig kisebb foltokban homoki sztyepprétek alkotják. Az altalajvíz sótartalma némileg érezteti hatását, ezt főként a fajkészlet egyes elemei jelzik, jelentősebb szikes közösségek azonban nem formálódtak.

A szikesseg jeleit a talajok fizikai-kémiai tulajdonságai alapján is ki lehet mutatni. A környék talajképző alapkőzete durva homok, melyből az érintett gyepek alatt a felső mintegy 20 cm-es rétegében kötöttebb, magas szervesanyag tartalmú talajféleségek jöttek létre. A humusztartalom a sztyepprétek alatt 4-7% közötti, de 50 cm mélységben is eléri az 1 %-ot, míg a láprétek esetében ez az érték 2-3%-ot jelent. Mind a láprétek, mind a sztyepprétek talaja lúgos kémhatású, és a lúgosság a mélységgel növekszik, ami annak köszönhető, hogy a talaj szelvényekben a szikesség mértékét el nem érő, de mérhető mennyiségű sziksó található. A sziksó nagyobb felhalmozódása mélyebb talajrétegekben tapasztalható, aminek következtében ún. mélyben sós talajváltozatok alakultak ki.

A mezőgazdasági tájak — így Üllés határainak is — jellegzetes élőhely típusai azok a kis kiterjedésű, de környéküktől erősebben eltérő sávok, foltok, melyek különleges élőhelyet, sokszor fontos menedéket nyújtanak többféle élőlénynek, szalagszerű kialakulásuk folytán pedig összeköthetnek elszigetelt élőhelyfoltokat is, mintegy ökológiai folyosót képezve.

Az üllési tájban fellelhető szalagszerű élőhelyek a mezsgyék, utak menti gyepsávok és a szélesebb keskenyebb fasorok. Ugyancsak különleges élőhelyek a tanyák körüli fás térségek, melyek vagy gyümölcsösök, vagy a tanyát védő fák. Főleg utóbbiak jelentős fészkelőhelyek. A vízi élőhelyeket napjainkban szinte kizárólag mesterséges víznyerő gödrök — kopolyák — jelentik, melyek nagysága néhány tíz négyzetmétertől egy-két hektárig terjed, számos vízhez kötött növénynek és állatnak viszont kizárólagos menedéke. A környék csatornái sokszor olyan kevés vizet tartalmaznak, hogy vizes élőhelynek aligha nevezhetők.

 

Üllés növényvilágáról

Lápok, láprétek

A lápok, láprétek a Dél-Alföld azon értékes élőhelyeinek a képviselői, melyek még a múlt század elején is jelentős területeket borítottak, és noha nem alkottak összefüggő, kiterjedt állományt a térségben — ennek domborzati és hidrográfiai okai vannak — megjelenésük több helyen jelentős nagyságú volt.

Napjainkra igen megfogyatkozott az alföldi lápoknak a kiterjedése, állományaikat rendre lecsapolták, és a felszabadult földeket szántóföldi művelésbe fogták. Sokhelyütt csak a kisebb állományok maradhattak fenn, mert rendszeres és jelentős vízutánpótlásuk volt, vagy mert méretüknél, elhelyezkedésüknél fogva nem volt kifizetődő művelésbe fogásuk. E maradványok a hajdanvolt vegetáció hírnökeiként értékelendők (Madarász 2000, Margóczi, Urbán és Madarász 1998, Margóczi 2001), sokszor utolsó menedékei számos növény- és állatfajnak. Ezek a menedékhelyek egyrészt kicsinységük miatt igen sérülékenyek, másrészt a környékben újra alakuló vizes élőhelyeknek legfontosabb visszatelepülési forrásai lehetnek. Emiatt a vizes élőhelyek — azok a szárazföldi élőhelyek, melyek vízhatásra alakulnak ki, jelentős víztöbblettel rendelkeznek, a felszíni és felszín alatti vízmozgástól erősen függenek — hazánkban és világszerte is törvényi védettséget élveznek, fontosságukat nem lehet eléggé hangsúlyozni.

A lápos területek növényzete igen változatos és változékony. A mélyebb, állandóan vizes foltokban zsombéksásosok figyelhetők meg, de ezekből mára már alig maradt a jelentős vízhiány következtében. Itt-ott még találunk zsombéksásost, állományuk azonban többnyire láprétté alakult, vagy benádasodott. A láprétek helyenként jelentősebb kiterjedésűek, a vízvesztés azonban erősödően érezteti hatását a növényzeten: a magasabb térszíneken a sztyeppesedés egyre erőteljesebb, és a sztyepprétek fokozatosan elhódítják a teret. Mind a láprétekben, mind a sztyeppesedő szárazabb vegetációban rendre megjelennek sótűrő növényfajok is, jelezvén a kezdődő szikesedés nyomait.

1. kép. Az üllési határ jellemző természetközeli élőhelyei a láprétek, melyeket fűzlápok szegélyeznek.
 E rétek gyakran ültetett erdőkkel határosak.
(FOTO: Körmöczi).
 
2. kép. A láprétek egyik legszebb és ritka védett növénye a szibériai nőszirom (Iris sibirica).
Az orchidea félék közül leggyakrabban a mocsári kosborral (Orchis palustris) találkozunk.
(FOTO: Körmöczi).
 
3. kép. Ugyancsak a lápréteket színesíti a csörgő kakascímer (Rhinanthus grandiflorus)
 és a festő rekettye (Genista tinctoria).
 (FOTO: Körmöczi).
 

A láprétek {Succiso-Molinietum hungaricae) bejárása során a következő növényfajok kerültek elő: a növényzet fő tömegét a fűfélék és sásfélék alkotják, gyakoribbak a kékperje (Molinia hungarica), mocsári sás (Carex acutiformis), muharsás (Carex panicea), deres sás (Carex flaccá), réti csenkesz (Festuca pratensis), sédbúza (Deschampsia caespitosa), szürkekáka (Holoschoenus vulgáris), keskeny-levelű perje (Poa angustifolia), sovány perje (Poa triviális), csomós ebír (Dactylis glomerata), nád (Phragmites communis), tavi káka (Schoenoplectus lacustris), keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia), kanáriköles (Phalaris arundiancea) egy helyen tömeges.

A fűfélék tömött zöld szőnyegét színesítik, helyenként nagyobb állományt is alkotva a közönséges cickafark (Achillea millefolium), mocsári gólyahír (Caltha palustris), magyar imola (Centaurea pannonica), réti imola (Centaurea jacea), kis ezerjófű (Centaurium minus), szürke aszat {Cirsium canum), fényes kutyatej (Euphorbia lucidá), mocsári kutyatej (Euphorbia palustris), sárga nőszirom (Iris pseudacorus), szibériai nőszirom (Iris sibirica), mocsári kosbor (Orchis palustris), sziki kerep (Lotus tenuis), festő rekettye (Genista tinctoria), réti füzény (Lythrum salicaria), vízi menta (Mentha aquatica), paszternák (Pastinaca sativa), lándzsás útifű (Plantago lanceolata), sziki útifű (Plantago maritima), réti útifű (Plantago média), réti boglárka (Ranunculus acris), őszi vérfű (Sanguisorba officinalis), tisztes-fű (Stachys palustris), festő zsoltina (Serratula tinctoria), csörgő kakascímer (Rhinanthus grandiflorus), sárga borkóró (Thalictrum flavum), kaszanyűg bükköny (Vicia craccá), tejoltó galaj (Galium verum), mocsári galaj (Galium palustre), közönséges lizinka (Lysimachia vulgáris), felfutó sövényszulák (Calystegia sepium), erdei angyalgyökér (Angelica silvestris), orvosi macskagyökér (Valeriána officinalis), sédkender (Eupatorium cannabinum), tövises iglice (Ononis spinosá), kisfészkű aszat (Cirsium brachicephalum), mezei zsurló (Equisetum palustre).

4. kép. A lápréteket kettészelő csatornák többnyire a vizet távolítják el a lápokból, így azok kiszáradását elősegítik, olykor azonban környékük fűzligetek képződésének helye.
(FOTO: Körmöczi).
 

 

Sztyepprétek

A mezőgazdasági művelés alól megmenekült, illetve a szárazodás nyomán képződött, nem sós talajú száraz gyepeket sztyeppréteknek (Astragalo austriacae-Festucetum sulcatae) nevezzük. A láprétekkel együtt kaszálóként hasznosított gyepek botanikailag is igen jelentősek, mint a láprétekben, itt is számos védett növényfajt találunk (Urbán 1999). E közösségeknek pázsitfű félék a domináns fajai, melyet a nyári szárazság kivételével egész évben tarka virágszőnyeg színesít.

A sztyepprétek uralkodó fűfajai: éles mosófű (Chrysopogon gryllus), szürkekáka (Holoschoenus vulgaris), barázdált csenkesz (Festuca rupicola), fényperje (Koeleria eristata), kisebb foltokban sovány csenkesz (Festuca pseudovina), kevés fényes sás (Carex liparicarpos), szálas perje (Poa angustifolia), elevenszülő perje (Poa bulbosa).

5. kép. A sztyeppréteken gyakori növények az epergyöngyike (Muscari botryoides)
és a poloskaszagú kosbor (Orchis coriophora).
(FOTO: Körmöczi).
 

A gyep tarkító kétszikűi: mezei zsálya (Salvia pratensis), tövises iglice (Ononis spinosá), tarka koronafürt (Coronilla varia), madárhúr (Cerastium semidecandrum), sárkerep lucerna (Medicago falcata), mezei cickafark (Achillea collina), sziki cickafark (Achillea asplenifolia), kakukk homokhúr (Arenaria serpylUfolia), magyar imola (Centaurea pannonica), magyar szegfű (Dianthus pontederae), tatár szemvidító (Euphrasia tatarica), koloncos legyezőfű (Filipendula vulgáris), tejoltó galaj (Galium verum), évelő len (Linum perenne), szarvas kerep (Lotus corniculatus), komlós lucerna (Medicago lupulina), pasztinák (Pastinaca sativá), hasznos földitömjén (Pimpinella saxifraga), lándzsás útifű (Plantago lanceolata), sziki útifű (Plantago maritima), pacsirtafű (Polygala comosa), kis kakascímer (Rhinanthus minor), bak-szakáll (Tragopogonfloccosus).

A sztyepprétek értékét növeli számos tavaszi hagymás-gumós növény, orchideaféle is: vitézvirág (Anacamptis pyramidalis), poloskaszagú kosbor (Orchis coriophora), ernyős sárma (Ornithogalum umbellatum), eper gyöngyike (Muscari botryoides), fürtös gyöngyike (Muscari comosum) (Margóczi 2001).

 

Üllés állatvilágáról

Gyepek, sásrétek, nádasok

Üllés környékén a gyepek, sásrétek és nádasok zöme abban a semlyékes vonulatban találhatók, amelyben a Dorozsma-Halasi (II. sz.) csatorna húzódik.

Bogarak (Coleoptera) Védett fajok

A védett bogárfajok populációinak erősségét Üllés térségében az alábbi táblázat érzékelteti:

 

 

a fajok nevei populációméret
  erős közepes gyenge
aranypettyes bábrabló (Calosoma auropunctatum)     +
kékfutrinka (Carabus violaceus rakosiensis)   +  
ragyás futrinka (Carabus cancellatus) +    
mezei futrinka (Carabus granulatus granulatus)     +
holdszarvú ganéjtúró (Copris lunaris)     +
hengeres szalmacincér (Theophilea cylindricollis) +    
szalmacincér (Calamobius filum) +    

Természetvédelmi szempontból lényegesnek tartjuk, hogy a szóban forgó részeken a kék futrinka kiskunsági alfaja (Carabus violaceus rakosiensis) él, amely kárpátmedencei, azon belül pedig alföldi endemizmus.

Faunisztikai érdekességek

Nem védettek, de faunisztikai ritkaságnak számítanak a semlyékesek futrinkái (Carabidae) közül a Licinus cassideus és a Licinus depressus. Többnyire a különféle gyeptársulások állatai, de a Licinus cassideus előkerült fás élőhelyekről is. A felmérések rendszeresebbé válásával kiderült, hogy ezek a fajok jóval gyakoribbak, mint azt korábban feltételezték.

A kékperjés láprétek és sásrétek jellegzetes lemezescsápú bogara a mozgószarvú ganéjtúró (Odonteus armiger). Lárvái valószínűleg gombaszövedékkel táplálkoznak. A ritkaságnak tekintett fajt (Endrődi 1956) a homokhát Csongrád megyei területén, továbbá Bács-Kiskun megye délkeleti felében sok helyen gyűjtöttük (Gaskó 2001).

Madarak (Aves)

A semlyékesek madárfaunája 4 nagyobb csoportból áll, melyek:
- a gyepek és nádasok fészkelői,
- a környező természetes (fűzláp és fűzliget foltok) és másodlagos fás vegetációban költő, de a nyílt területeken táplálkozó fajok,
- a máshol fészkelő, de itt táplálkozó madarak,
- továbbá az időszakosan megjelenő (vonuló, telelő és ritka) példányok.
Az összesített fajszám 53.

Kétéltűek és hüllők (Herpetofauna)

Mivel a kétéltűek többsége, és a hüllők egy része a nedvesebb élőhelyekhez kö-tődik, csatoljuk az általunk 1974 és 2002 között megfigyelt fajok jegyzékét. A lista feltehetően hiányos, mert Üllés térségében nem folytattunk rendszeres felméréseket.

Osztály- és fajnév Lelőhely Megjegyzés
Kétéltűek (Amphibia)    
dunaigőte (Triturus dobrogicus) viznyerők nem ritka
vöröshasú unka (Bombina variegat) Arpád-dűlőitó , víznyerők gyakori
barna ásóbéka (Pelobates fuscus) gyepek szórványos
zöld varangy (Bufo virídis) nedvesebb erdő szélek, gyepek ritka
tavi béka (Rana ridibund á ) Arpád-dűlői tó gyakori
kecskebéka (Rana esculenta) Arpád-dűlői tó , víznyerők gyakori
tavi- és kecskebéka átmeneti formák (Rana esculenta R. ridibund á komplex) Arpád-dűlői tó , víznyerők nem ritka
levelibéka (Hyla arnorea) erdőszélek, magas aljnövényzetű helyek gyakori

 

 

 

Hüllők (Reptilia)    
mocsári teknős (Emys orbicularis) erdőszélek, magas aljnövényzetű helyek nem ritka
Vízi sikló (Natrix natrix) erdőszélek, magas aljnövényzetű helyek szórványos
fürge gyík {Lacerta agilis) gyakorlatilag minden gyep kifejezetten gyakori
zöld gyík (Lacerta viridis) kiritkult erdők, erdőszegélyek, gyepek gyakori
homoki gyík (Lacerta taurica) gyepek ritka

A községtől nem messze, az Árpád-dűlőn (más térképeken Üllés rét) mesterséges víztározót létesítettek, mely a kétéltűfauna (Amphibia) számára alapfontosságú élőhely. Rendszerezett herpetológiai felmérése a következő évek feladatai közé tartozik.

 

Fás vegetáció állatvilága

Fűzlápok (Calamagrosti-Salicetum cinereae), fűzligetek (Salicetum albae-fragilis)

Ezek a társulások apróbb foltokban lelhetők fel a Dorozsma-Halasi II. sz. csatorna mentén. Állatviláguk csekély kiterjedésük folytán nem túlzottan karakterisztikus. A tápnövényként behozott famintákból mindössze egyetlen "fűzspecialista" cin-cérfajt sikerült kinevelnünk, a vörösnyakú fűzcincért (Óberea oculata). Az erdész szakirodalomban (Amann 1957, Escherich 1923, Győrfi 1957, Tóth 1999) kártevőként tárgyalt bogár dél-alföldi populációja annyira lecsökkent, hogy ma már inkább kíméletet érdemelne.

Homoki szürkenyarasok

A kiskunsági homokhát természetes fás vegetációjához a telepített szürkenyár állományok állnak legközelebb. Faunájuk számos sajátságos, kizárólag nyarasokhoz kötődő elemet őriz.

Rovarvilág (Insecta)

A fában fejlődő (xylofág) cincérek közül a legszebb a díszes nyárfacincér (Saperda perforata). Csongrád megyében a zöldes árnyalatú törzsalak nem fordul elő. Valamennyi itt gyűjtött példány, a szürkés alapszínű változatnak (Saperda perforata ab. albella) bizonyult. A lárvák az élő és a holt fatest határához közel, a kéreg alatt rágnak. A felülettel párhuzamos elhelyezkedésű bábbölcsőjük csekély mélységű.

A sokáig faunisztikai ritkaságnak tartott nyárfa hengercincér (Obrium cantharinum) ágakban és vékony, elszáradt törzsekben él. Megyénkben mind a homokvidéken, mind a hullámtereken székében elterjedt, de sehol sem gyakori. Fényre jól repül.

Fiatal telepítésekben esetenként károkat okoz a kis nyárfacincér (Compsidia — Saperda —populnea). Élő fák hajtásaiban fejlődik, ahol jellegzetes duzzanat mutatja a lárvák jelenlétét.

Az elhalt szürkenyarak lebontásában 3 védett bogárfaj is részt vesz. A száradékokban elsőnek a diófacincér (Megopis scabricornis) lárvák jelennek meg, majd a kis szarvasbogár (Dorcus parallelepipedus) következik. A sort a virágbogarak zárják, közöttük a pompás virágbogár (Cetonischema aeruginosa). Legtermetesebb hazai virágbogarunkat csillogó zöldes-bronzos színe miatt gyakorta összetévesztik a szentjánosbogárral.

A tarvágásra alapozott erdőgazdálkodás velejárója, hogy a tönköket (a gyökerekkel együtt) kitolják a letermelt tábla szélére. Ezek néhány év alatt a lóhangyák (Camponotus sp.) tenyészhelyeivé válnak. A talaj-előkészítés után növényzetmentes "sívó homok" alakul ki, ahol megtelepszik a közönséges (Euroleon nostras) és a homoki hangyaleső (Myrmeleon formicarius). Tavasszal és koranyáron a száraz, elsőként felmelegedő homokfelületen szép számban röpdös a rendkívül fürge öves homokfutrinka (Cicindela hybridd).

A Bonn-erdőben rendszeresen látható hazánk egyik legfurcsább habitusú lepkéje, a nyárfaszender (Laothoe populi).

Madarak (Aves)

A szürkenyarasok madárvilága a kiterjedt szegélycönózisoknak (bozótos erdőszélek) köszönhetően meglehetősen gazdag. Az eddig megfigyelt fajok (fészkelők, vonulók, telelők és ritka madarak) összesített száma 73.

Ahol az idősebb erdők jelentősebb nagyságú gyepekkel érintkeznek, ott rendszerint feltűnik a fokozottan védett szalakóta (Coracias g. garrulus). Tartós megtelepedését fészekodúk kihelyezésével segíthetjük elő. Ugyanez mondható el a búbos bankáról (Upupa e. epops) is.

Az apróbb énekesmadarak közül elég gyakran találkozhatunk a széncinegével (Parus m. major), a kék cinegével (Parus c. coeruleus), a fülemülével (Luscinia m. megarhynchos), a vörösbeggyel (Erithacus r. rubecula), a zöldikével (Carduelis c. chloris), a tengelicével (Carduelis c. carduelis), a cigánycsukkal (Saxicola torquata rubicola) és az erdei pinttyel (Fringilla c. coelebs).

Rendszeresen fészkel itt a feketerigó (Turdus m. merüld), a tövisszúró gébics (Lanius c. collurio), a zöld küllő (Picus v. viridis), a nagy fakopáncs (Dendrocopus m. major), a szajkó (Garrulus g. glandarius), a szarka (Pica p. pica), a gerle (Streptopelia t. turtur) és a sárgarigó (Oriolus o. oriolus). Csekély példányszámban ugyan, de az egerészölyv (Buteo b. buteo), a karvaly (Accipiter n. nissus), a vörösvércse (Falco t. tinnunculus), és a kabasólyom (Falco s. subbuteo) szintén állandó lakónak számít. A Bonn-erdőben esetenként költ a nyaktekercs (Jynx t. torquilla), valamint a fekete harkály (Dryocopus m. martius).

Vadászható állatok

A népes fácánsereg (Phasianus c. colchicus), a hatékony vadgazdálkodásnak köszönhető. Egyéb, állandóan itt élő, vadászatilag jelentős fajok:
- őz {Capreolus c. capreolus)
- mezei nyúl (Lepus e. europaeus)
- róka (Vulpes vulpes crucigera)
Bár a borz (Meles m. meles) lekerült a védett fajok listájáról, állománya stabilnak tűnik. Az Ásotthalmon egyre gyakoribb vaddisznó (Sus ser. serofá), továbbá a Kőrös-ér mentén meghonosodott gímszarvas (Cervus elaphus hippelaphus) Üllésen egyelőre váltóvadnak számít.

A fürj (Coturnix c. coturnix) vadászata a faj védettségével és a madarak szórványossá válásával valószínűleg véglegesen megszűnt. Ma már az is eseménynek számít, ha néhány egyedet sikerül megfigyelni. Amennyiben élőhelyei az eddigi mértékben semmisülnek meg, elképzelhető, hogy néhány éven belül ugyanez a sors vár a fogolyra (Perdix p. perdix) is.

Telepített fenyvesek

Szeged tágabb körzetében (a korabeli városhatárokon belül) Kiss Ferenc (1860-1952) az 1890-es években kezdte meg a homoki fenyvesek tervszerű (tehát tudományosan megalapozott) telepítését (Kiss 1927, 1939). Az 1900-as évek elején az erdei-(Pinus sylvestris) és a feketefenyő (Pinus nigra) a kiskunsági homokkötő fásítások „divatfájává" vált. Azóta sok év telt el, de e fafajok népszerűsége alig csökkent. Bár természetvédelmi szempontból kedvezőbbek lennének a természetközeli erdők (ami az adott termőhelyen a szürke- és fehérnyarasokat jelenti), gazdasági megfontolásokból a telepített fenyvesek részaránya változatlanul magas.

Bogarak (Coleoptera)

A tűlevelű erdők ökológiai paramétereikben minden korábbi fás társulástól eltérnek, ami kihat az állatvilágra. Alig több mint 100 esztendő alatt számos, addig „hegyvidékinek" tartott faj jelent meg az Alföld közepén. A szétterjedés mechanizmusát a fában fejlődő (xylofág) bogarak köréből vett példák segítségével érzékeltetjük.
Kuthy Dezső (1897) a Duna-Tisza közéről mindössze 6, tűlevelű fákban fejlődő cincérfajt említ, melyek a következők:

1. ácscincér (Ergates faber)
Lelőhely: Kalocsa
Egyértelműen tűzifával behurcolt példány, a cincér nem tudott meghonosodni az Alföldön.

2. erdei félcincér (Spondylis buprestoides)
Lelőhely: Kalocsa

3. gödrösnyakú cincér (Arhopalus— Criocephalus— rusticus)
Lelőhelye Isaszeg, mely település az Alföldbe ékelődő Gödöllői-dombvidéken található.

4. árva ecsetcincér (Pityphilus — Pogonochaerus—fasciculatus)
Lelőhelyek: Budapest, Kalocsa, Dabas

5. pettyes végű ecsetcincér {Pogonochaerus ovatus)
Lelőhely: Budapest

6. házicincér (Hylotrupes bajulus)
Az elhalt faanyagban fejlődő állatot a szerző (Kuthy 1897) a történelmi Magyarországon mindenütt közönségesnek (communis) tartotta.
A korabeli Csongrád megyei fajlista (Csiki 1906, Vánky-Vellay 1894), amely mindössze 3 fajra korlátozódik, jóval szerényebb az előzőnél.

A fajok:

1. romboló fenyőcincér (Tetropium castanem)
Lelőhely Szeged (Újszeged, Marostorok)
A kérdéses példányokat (kódja szerint többet) Vellay Imre (Vellay 1896) gyűjtötte a hullámtéren. Úgy véljük, hogy tutajfával behurcolt egyedekről lehetett szó, amelyek nem tudtak meghonosodni. E fajt a hullámtér cincérei között — átvett adatként — Erdős József (1935) is említi doktori értekezésében.

2. házicincér {Hylotrupes bajulus)
Lelőhelyek: Csongrád, Hódmezővásárhely, Szeged

3. árva ecsetcincér (Pityphilus— Pogonochaerus—fasciculatus)
Lelőhely: Szeged

 

A közölt helységek többsége (Szeged, Csongrád, Kalocsa és Budapest) nagyobb település, ahol a kérdéses időszakban már bizonyosan léteztek tűlevelű fákkal beültetett kiterjedtebb parkok. Itt a tűzi- és épületfával behurcolt példányok utódai tartósan meg tudtak telepedni. A létrejött izolált populációk — a fenyvesítési programot követően — több gócból kiindulva népesítették be a korlátlan lehetőségekkel kecsegtető új élőhelyeket. A fenti okfejtés azonban csak a fatörzsben (vagy az abban is) kifejlődő fajok térnyerésére ad magyarázatot, a vékonyabb ágacskákban élőkére nem. Ehhez egy közvetlen terjedést biztosító „ökológiai hálózat" szükséges.

Hasonló mechanizmust feltételezve, mint amit a gócoknál vázoltunk, a Kárpátokban honos, szélesebb tűrőképességű fajok elvileg le tudtak szivárogni az Alföldre. Perdöntő bizonyítéknak tekintjük, hogy Pest megyében az 1930-as évek végéig minden olyan fenyőspecialista cincérfaj előkerült (Hegyessy-Kovács-Muskovits-Szalóki 2000), amely napjainkban Csongrád megyében honos.

Az észak-déli irányú terjeszkedést hatékonyabbá tette, hogy a kiskunsági tanyák lakói előszeretettel telepítettek az épületek mellé fenyőket.

Ahol semmilyen közvetlen góc nem létezett, ott 1920 körül kezdetek feltűnni az első fenyő tápnövényű cincérek.
Czógler Kálmán (1920) rovarkatalógusában például, a gödrösnyakú cincér (Arhoplaus — Criocephalus — rusticus) címszó alatt az alábbiak olvashatók:

„1918. május 15. levágott feketefenyő törzsben járatok, lárvák. (Kiss főerdőtanácsos) "

Egyéb bejegyzés nincs, de a lelőhelycédula tanúsága szerint a fatörzs a mai Ásotthalom környékéről (Királyhalom) származott.

Az adat értékét növeli, hogy a korábbi összegzésekből (Csiki 1906, Vánky-Vellay 1894) e faj még hiányzik.

1974 és 2002 között Üllés és Rúzsa közigazgatási határán belül az alábbi fenyő (Pinus sp.) tápnövényű cincéreket sikerült kimutatnunk:

Faj nevek Tápnövény gyakoriság gyűjtési módszer
fenyves-tövisescincér (Rhagium inquisitor)
erdeifenyő (Pinus sylvestris), feketefenyő (Pinus nigra)
tömeges
Tápnövényből történt kinevelés és gyűjtés.
gödrösnyakú cincér (Arhopalus rusticus)
erdeifenyő (Pinus sylvestris), feketefenyő (Pinus nigra)
tömeges
Tápnövényből történt kinevelés és gyűjtés.
komor fenyőcincér (Asemum striatum)
erdeifenyő (Pinus sylvestris)
nem ritka
Tápnövényből történt kinevelés és gyűjtés.
erdei félcincér (Spondylis buprestoides)
erdeifenyő (Pinus sylvestris), feketefenyő (Pinus nigra)
gyakori
Tápnövényből történt kinevelés és gyűjtés.
kis légycincér (Molorchus minor)
szűrősluc (Picea pungens glauca)
ahol ilyen díszfa van, előfordul.
Tápnövényböl történt kinevelés.
házicincér (Hylotrupes bajulus)
feketefenyő (Pinus nigra)
nem ritka
Tápnövényből történt kinevelés és gyűjtés.
kék korongcincér (Callidium violaceum)
erdeifenyő (Pinus sylvestris)
viszonylag ritka
Tápnövényből történt kinevelés.
foltos fenyvescincér (Monochamus galloprovincialis pistof)
erdeifenyő (Pinus sylvestris) feketefenyő (Pinus nigra)
gyakori
Tápnövényből történt kinevelés és gyűjtés.
árva ecsetcincér (Pityphilus Pogonochaerus decoratus)
erdeifenyő (Pinus sylvestris)
nem ritka
Tápnövényből történt kinevelés.
pettyesvégű ecsetcincér (Pityphilus Pogonochaerus fasciculatus)
erdeifenyő (Pinus sylvestris), feketefenyő (Pinus nigra)
nem ritka
Tápnövényből történt kinevelés.
árva ecsetcincér (Pogonochaerus ovatus)
erdeifenyő (Pinus sylvestris)
ritka
Tápnövényből történt kinevelés.
szürke daliáscincér (Acanthocinus griseus)
erdeifenyő (Pinus sylvestris), feketefenyő (Pinus nigra)
tömeges
Tápnövényből történt kinevelés és gyűjtés.
daliáscincér (Acanthocinus aedilis)
erdeifenyő (Pinus sylvestris)
tömeges
Tápnövényböl történt kinevelés.

Megjegyzés: A magyar elnevezéseknél Kaszab Zoltán (1971) és Medvegy Mihály (1987) munkáit tekintettük mérvadónak.

 

A fenyő tápnövényű díszbogarak közül a foltosfejű díszbogarat (Buprestis haemorrhoidalis), a tüzeshasú díszbogarat (Chrysobothris igniventris) és a kék fürgedíszbogarat (Phaenops cyanea) sikerült kimutatni. Annak ellenére, hogy Mórahalomtól nyugatra egyik sem számít ritkaságnak, a díszbogár monográfia (Muskovits-Hegyessy 2002) az első két fajt nem említi a Csongrád megyei homokvidékről.
A Bonn-erdőben nem ritka hazánk legnagyobb és legszebb katicabogár faja, a szemfoltos katica (Anatis ocellata). Legalább ennyire elterjedt a nem sokkal kisebb sávos katica (Neomysia oblongoguttatá). Mindkettő elsősorban a fenyvesekhez kötődik (Harde-Severa 1988).

Lepkék (Lepidoptera)

A környék valamennyi tűlevelű állományában megtalálható a fenyőszender (Hyloicus pinastri) és a fenyőpohók (Dendrolimus pini). Egyedszámuk bizonyos esztendőkben alaposan felszaporodhat, de Csongrád megyei kártételükről nincs tudomásunk.

Madarak (Aves) és emlősök (Mammalia)

Az Üllés és a Ruzsa környéki fenyvesek madárvilága koránt sem annyira szegényes, mint azt első látásra hinnénk. Eddig 69 fajt figyeltek meg, ami megfelel egy átlagos Csongrád megyei kultúrerdőnek.

Mivel a karvaly (Accipiter n. nissus) és a héja (Accipiter g. gentilis) előszeretettel fészkel tűlevelű fákon, a fiókák kirepüléséig a költőhelyek fokozottabb oltalmat érdemeinek.

A fák alatt elég gyakran bukkanunk mókusok (Sciurus vulgáris fuscoater) által megrágott fenyőtobozokra, maga az állat ritkábban kerül a szemünk elé.

 

Különleges tájelemek

Út menti gyepsávok, mezsgyék

Üllésen, csakúgy, mint a környező településeken, az út menti gyepsávok, továbbá az erdei utak egy része megőrizte a természetes gyep vegetációt, noha faj szegényebb és gyomosabb formában. Az itteni sztyepprét sávokban rendszeresen előfordul a kétpettyes virágcincér (Vadonia (Leptura) unipunctata). Mindenütt találunk többkevesebb vakond (Talpa e. europaea) túrást. Kifejezetten gyakori a fürge gyík (Lacerta agilis), de nem ritka a dekoratív megjelenésű zöld gyík (Lacerta viridis) sem.

Tanyák, dűlőutak, facsoportok

A tanyák „zöld szigeteinek" sajátos, semmi máshoz nem hasonlatos madárfaunájára Herman Ottó már az 1800-as évek végén felfigyelt. Mivel sok volt belőlük, védelmükre sem fordítottak különösebb figyelmet. Jelentőségük érzékeltetésére elegendő megemlíteni, hogy Csongrád megyében még 1980-ban is 23.923 lakott és 1.500 romos tanyát tartottak számon (Csizmazia 1981).

Az idillinek tűnő állapot az egész országban drámai gyorsasággal ért véget. A mezőgazdaság kollektivizálása után a — többnyire monokultúrás — gazdálkodás alaposan meggyérítette a mezsgyéket és megkezdődött a tanyák elnéptelenedése. A jó érdekérvényesítő képességű nagyüzemi lobbi nem kímélte sem az apróbb utakat, sem a fasorokat, sem az elhagyott tanyákat. A helyzet tarthatatlanságára Csizmazia György (1981) hívta fel a figyelmet. Segélykérő felvetése süket fülekre talált. Mire az illetékesek felocsúdtak, már nem sok tennivaló maradt. A korábbi gazdálkodási módokhoz kötődő élőhelyek megmentése az 1980-as évek egyik kiemelt természetvédelmi feladata lehetett volna.

Szerencsére a Tiszántúllal összevetve a kiskunsági homokháton (így Üllésen is) az átlagosnál több tanya vészelte át a nehéz időket. Ma ezek jelentik a táj egyik legfőbb vonzerejét, melyre a falusi turizmus alapozhat.

6. kép. A tájat tanyákat övező facsoportok, útszéli fasorok, magányos fák teszik változatossá.
(FOTO: Körmöczi)

Az elhagyott épületek padlásain és a környező odvas fákban költ a macskaba goly (Strix a. aluco), a gyöngybagoly (Tyto alba guttata) és a kuvik (Athene n. noctua). Érdemes lenne egyszer a denevérfaunát (Chiroptera) is felmérni. A tövisszú-ró gébics jelenlétét sokszor csak az útszéli keskenylevelű ezüstfa {Elaeagnu. angustifolia) bozótra gondosan feltűzdelt rovarok mutatják.

Régebben valamirevaló Szeged környéki tanya elképzelhetetlen volt a fehér gólya (Ciconia c. ciconiá) és a füsti fecske (Hirundo r. rustica) fészkei nélkül.

A dűlőutakat járva találkozhatunk a balkáni gerlével {Streptopelia d. decaocto) a gerlével {Streptopelia t. turtur), a seregéllyel (Sturnus v. vulgaris), a balkáni fakopánccsal (Dendrocopos s. syriacus), a széncinegével (Parus m. major), a kékcinegévei (Parus c. caeruleus), az erdei pinttyel (Fringilia c. coelebs) és a zöldikével (Carduelis c. chloris).

Az udvarokon néhány veréb mindig ott lábatlankodik a baromfinak kiszórt ele-del körül. Legtöbb madarászt érdekli, hogy a mindenütt közönséges házi véréb (Passer d. domesticus), vagy az emberi településekhez kevésbé ragaszkodó mezei veréb (Passer m. montanus) a hívatlan látogató.

Az apróbb fás foltokban a kakukk (Cuculus c. canorus) gyakran hallatja a hangját. A messze hangzó kakukkszó számából a babonás ember megtudhatja, hány évet fog még élni. (Rendszerint jó sokat, mert ha a madár egyszer rákezd, nehezen hagyja abba.)

Az emlősök közül a görény (Mustela p. putorius) és a nyest {Martesf. foina) viseli el leginkább az ember közelségét. A tanyák környékén szürkületkor portyázik a keleti sün {Erinaceus europaeus romanicus). Sajnos ugyanezt teszi az aszfaltozott utak mentén is, ezért a közlekedés évről-évre alaposan megtizedeli az állományt.

Idős, főleg agyagból emelt épületekben él a halottbűzű bogár (Blaps mortisaga) és a közönséges bűzbogár {Blaps lethifera). Veszélyt érezve mindkét faj jellegzetesen merev tartást vesz fel. Bár a szabad természetben is előfordulnak, számuk az utóbbi években megcsappant (Gaskó 2002).

A Dél-Alföldön valamennyi gyakoribb rőzsecincér kifejlődik egy, vagy több gyümölcsfában. Széles körű elterjedésüket az erdősítéseken kívül az elhagyott, kezeletlen gyümölcsösöknek köszönhetik.

Üllés környékén begyűjtött famintákból eddig 17 cincérfajt sikerült kinevelnünk. Akad közöttük olyan 4-5 cm hosszú óriás is, mint a főként alma (Malus domestica) és a cseresznye (Cerasus avium) törzsében fejlődő diófacincér (Megopis scabricornis), de az igazán tetszetős fajok lényegesen kisebbek. Az említett fákban (is) fejlődik a tarka cincér (Acanthoderes clavipes), valamint a szemfoltos cincér (Mesosa curculionides).

A szőlőcincérek (Phymatodes fasciatus) lárvái az elszáradt szőlővesszők kérge alatt rágnak. A fajnak a Kárpát-medencében a szőlőkön (Vitis sp.) kívül nincs más tápnövénye. Hazánk legnagyobb lepkéje a nagy pávaszem (Saturnia pyri), melynek lombrágó hernyói az irodalom (Csóka 1995) szerint számos gyümölcsfán táplálkozhatnak. A Dél-Alföldön a diófa {Juglans regia) a legfontosabb tápnövénye. Sajnos a lepke Csongrád megyei populációja az elmúlt 20 esztendőben töredékére apadt (Gaskó 2002).

Kopolyák (víznyerő gödrök)

A Csongrád megyei víznyerő gödrök élővilágáról meglehetősen keveset tudunk. Az egyedüli tanulmány, amely ezzel a témával foglalkozik Csizmazia György (1991) tollából jelent meg. Ebben a szerző a Mórahalom környéki víznyerő gödrök gerinces faunáját (halak, kétéltűek, hüllők, madarak és emlősök) összegezte. Lényeges megállapítása volt, hogy

„Tavasszal fontos szerepet játszanak a békapeték lerakásánál e izolátumok!"

Az újabb adatok alapján állíthatjuk (Gaskó 2002), hogy Ásotthalom, Mórahalom, Ruzsa, Üllés és Pusztamérges térségében a mocsári teknős (Emys orbicularis), valamint a vöröhasú unka (Bombina bombina) állomány nem csekély hányada a víznyerőkben vészeli át a számára kedvezőtlen száraz nyarakat.

Az élőhely-típus talán legértékesebb kétéltűje a Pannon-Dacikus elterjedési! dunai gőte (Triturus dobrogicus). Mivel nagyon hasonlít a tarajos gőtéhez (Triturus cristatus), a két fajt gyakran összetévesztik. Valószínűleg előfordul az Árpáddűlőben kialakított horgásztóban is (ami lényegében egy kiterjedt kopolyának tekinthető).

7. kép. Az Árpád-dűlő fiatal horgásztava kedvelt pihenőhely, a szegélyén kialakuló természetközeli növényzet idővel jelentősebb értéket is képviselhet. (FOTO: Körmöczi).
 
8. kép. A kisméretű kopolyák természeti értéke jobbára a vízhez kötött állatok menekítésében
van.(FOTO: Körmöczi).
 

 

IRODALOM


AMANN, G.
1959 Kerfe des Waldes.- München.

CZÓGLER, K.
1920 Rovarkatalógus L-H.- Kézirat. Szeged.

CSÍKI, E.
1906 Csongrád vármegye bogárfaunája.- A magyar orvosok és természetvizsgálók
1905. évi 33. vándorgyűlésének munkálatai.- Különk. Budapest.

CSIZMAZIA, GY.
1981 A dél-alföldi tanyák szerepe a környezet- és a természetvédelemben.- Natura Környezet- és Természetvédelemi Évkönyv 4. 151-165. 1991 Egy új élőhely izolátum (a Kopolyák) vizsgálatáról a Dél Alföldön. MKCSM 163-167.

CSÓKA, GY.
1995 Lepkehernyók. - Budapest.

ENRŐDI, S.
1956 Lemezescsápú bogarak Lamellicornia.-Faun. Hung. 12. Budapest.

ERDŐS, J.
1935 Maros torkolatának árvízi és ártéri bogárvilága biológiai szempontból.- Dokt. ért. Szeged.

ESCHERICH, K.
1923 Die Forstinsecten Mitteleuropas.- Berlin.

GASKÓ, B.
2001 Ruzsának és tágabb környékének természeti értékei.- in: Marjanucz, L. -szerk.- Ruzsa története és népélete. Szeged 7-34.
2002 Csongrád megye állatvilágáról, -in.: Rakonczai, J. -szerk.- Napfényország. Szeged. 52-73.

GYŐRFI, J.
1957 Erdészeti rovartan.- Budapest.

HARDE, K. H. - SEVERA, F.
1988 Der Kosmos Kaferführer Die mitteleuropaischen Kafer. - Ostfildern.

HEGYESSY. G. -KOVÁCS, T. -MUSKOVITS, J. -SZALÓKI, D.
2000 Adatok Budapest és Pest megye cincérfaunájához (Coleoptera: Cerambycidae). - Fol. Hist. Nat. Musei Matr. 24. 221-282.

KASZAB, Z.
1971 Cincérek (Cerambycidae).-Faun. Hung. 10. Budapest. Kiss, F.
1927 Szeged erdészete.-in.: Kiss,F.,Tonelli,S.,Szigethy,V. Szeged. Magy. vár. mon. Budapest. 185-192.
1939 Szeged erdészete.-Erd. Lap. in. sep. 1-76.

KUTHY, D.
1897 Coleoptera -in.: Paszlavszky.L. -szerk.- (1918): Fauna Regni Hungáriae. 1-241. Budapest.

MADARÁSZ, B.
2000 Dél-kiskunsági kiszáradó láprét-foltok talaj- és társulástani összehasonlító vizsgálata. — Szakdolgozat, Szeged.

MARGÓCZI, K.
2001 A vegetációtan természetvédelmi alkalmazása. — PhD értekezés, Szeged.

MARGÓCZI, K., URBÁN, M. és MADARÁSZ, B.
1998 Csodarétek a Dél-Kiskunságban. — Kitaibelia 3, 275-278.

MEDVEGY, M.
1987 A Bakony cincérei.- A Bakony természettudományi kutatásainak eredményei 19. Zirc. Tóth, J. (1999): Erdészeti rovartan. -Budapest.

MUSKOVITS, J. -HEGYESSY, G.
2002 Magyarország díszbogarai (Jewel beetles of Hungary). Nagykovácsi.

URBÁN, M.
1999 Sztyepprét maradványok vegetációja a Dél-Kiskunságban. — Diplomamunka, Szeged.

VÁNKY, J. -VELLAY, I.
1894 Adatok Szeged vidékének állatvilágához. Különk. Szeged. VELLAY, I.
1896 Rovarkatalógus.- Kézirat. Szeged.

 

   
Előző fejezet