Redő Ferenc

ZALALÖVŐ TÖRTÉNETE AZ ÓKORBAN

Bevezetés

A római kori Salla városa a Zala folyó felső, K-NY irányú szakaszán, a mai Zalalövő község központja alatt helyezkedik el. 1 A rómaiak nem az első lakói voltak ennek a vidéknek, utánuk viszont vannak olyan történeti periódusok, amelyekben nem mutathatók ki folyamatos település jelei a mai Zalalövő határában. No­ha az emberi életminőség, és szervezettség vonatkozásában nagyon eltérő időszakok váltogatták egymást e vidék - legszűkebben véve is - kétezer éves történetében, a helyhez kapcsolódó legfontosabb emberi tapasztalatok és ismeretek mégsem kallódtak el. Ezt érzékelhetjük, ha a Zala völgyét D felől követő dombok pereméről, a legszélső dedesi házak kertjei alól átnézünk a völgy túlsó lejtőjére, ahol a József Attila utca felső szakasza szinte pontosan követi az ókori Salla főutcájának Savaria felé kivezető részét, vagy ha a mai Zalahidon áthaladva ugyanazon a ponton keresztezzük a folyót, mint ahol római kori, középkori elődeink is tették.

Az emberi tapasztalatok e továbbélésében a leginkább kézzelfogható elem éppen ez az átkelőpont, amely birodalmi méretekben is fontos útvonal részét képezte.

A Mediterraneum, majd a Római Birodalom központi területeit Észak-Európával összekötő kereskedelmi útvonalak természetes akadálya, az Alpok arra kényszerítette az embereket, hogy a hegységet megkerülve alakítsák ki az északi tengerpartokhoz vezető közlekedést. Ennek megfelelően használták már a bronzkorban is azt az útvonalat, amit mai elnevezéssel Borostyánkő útnak nevezünk.

Az útvonal az Alpok nyugati lábainak megkerülésével halad ÉK, majd É felé, és főbb római kori állomásai rendre a hegységből leszaladó folyók völgyeibe te­lepültek, így van ez Emona (Ljubjana), Poetovio (Ptuj), Salla (Zalalövő) és Carnuntum (Deutsch-Altenburg) esetében, ahol az út a Szávát, a Drávát, a Zalát ill. a Dunát metszi, de nagyon valószínű, hogy a Mura mentén kell keresnünk a talán még hiányzó láncszemet, Halicanumot, és a rábai átkelőpont közelében is volt római erőd, Arrabone (Katafa).

A település neve (Salla, Sala, Salle 2) is arra utal, hogy a település a folyóval, az azon való alkalmas átkelőhellyel kapcsolatban volt fontos.

Előzményeinek, létrejöttének, virágzó és hanyatló periódusainaknak megértéséhez legtöbbször a rajta átvezető főútvonal adja meg a kulcsot. Ezért történetének megírásához a közvetlen környezet földtörténetének utolsó időszakaira, a természeti adottságokra 3 is kell egy rövid pillantást vetnünk.

A TERMÉSZETI KÖRNYEZET

Domborzati viszonyok

Területünket a földtörténeti középkorban tenger borította, melynek agyagos, homokos üledéke a Zala-völgyben már néhány méterrel a felszín alatt megtalál­ható. A korszak végén indult meg az alpi hegységképződés, melynek eredménye­képpen a tenger D-i, DK-i irányba lassan visszaszorult, beltengerré, majd édesvizű tóvá vált. A vidékünktől NY-ra, ÉNY-ra kialakuló hegységből gyors folyóvizek indultak, amelyek a gyengén lejtő tengermellék-szerű területen lerakták terhüket, márgás, homokos, kavicsos hordalékkúpokat alakítva ki az egykori tengerfenék üledékén. Az ilymódon megemelkelkedő szint tovább szorította a szabad vízfelületet, és a negyedidőszak elejére szárazföld lett az egykori pannon tenger­ből. A folyók többször is változtatták a helyüket, át meg átvágva az általuk szétterített kavicsos hordalékot. Eközben a terület lassan tovább emelkedett, és ez az emelkedés fokozatosan lassította, majd leállította a folyóvizek építő-romboló tevékenységét.

Az ősfolyók által épített hordalékkúpok alkotják az anyagát a göcseji, őrségi domboknak. Mai formájukban nem emelkednek 300 m-es tengerszint feletti magasság fölé. Anyaguk a felszíni barna föld alatt homok és márga, amelyen a víz akadálytalanul hatol keresztül a dombtalpakig. Nyomokban limonitos agyaggal összecementált kavicsrétegeket is találunk bennük, melyek szintén a felsőpliocén-alsópleisztocén vízfolyások maradványai, de a dombokon sehol nem képeznek nagyobb összefüggő réteget. Ez a gyepvasnak is nevezett érdekes anyag az egyetlen kőnek nevezhető képződmény a szűkebb környezetben.

A hordalékkúpok anyaga rétegződik rá az egykori tengerfenék üledékére, me­lyet a dombok alján gyakran már a humusz alatt néhány deciméterrel is megfigyelhetünk. A barna talaj alatt a többszáz méter vastag un. „pannoniai összlet" homokrétege következik, amelyet csak vékony sárgás agyagréteg fed, ill. lejjebb kékesszürke agyagszalagok tagolnak. Ezek teszik vízzáróvá a talajt az egykori tengerpartok szintjén.

Vízrajz

Az említett talajszerkezeti adottságok okozzák, hogy bár országos összehasonlí­tásban rengeteg csapadék hull (800-1200 mm), a dombtetők alkalmatlanok a megtelepedésre, hiszen legfeljebb a csapadékvizet lehet felfogni rajtuk (tókák). Csak a homokos, márgás, kavicsos rétegek alatti első vízzáró agyagrétegek fölött bukkannak elő források, a domblejtők alsó harmadában. Ezek azonban állandóak, bővízűek. Zalalövő határában is több forrás van. A lelőhelyhez legközelebb, a római kori beépített terület É-i peremén, 193,8 m tengerszint feletti magasságban (az átkelőponthoz képest 10 m-rel magasabban) ered a Linka forrás, amely ivó­vízzel láthatta el az itt megtelepedőket.

A dombokat alkotó, és ebben a magasságban már elvékonyodó rétegek alatt a völgyekben viszonylag sekélyen találkoznak a vízfolyások az említett pannon összlet vízzáró kékesszürke agyagszalagjaival, amit nem tudnak keresztülvágni, mert sem a forrás-, sem a csapadékvizeknek nincs a lankás területen akkora energiája, ami ezt lehetővé tenné. így az időről időre nagymennyiségű csapadékvíz te­rülő jellegű patak- ill. folyómedreket, ártereket alakított ki, amelyek nem mélységükkel, inkább szélességükkel képezhettek akadályt a völgyön átkelni szándéko­zók számára. Érdekes morfológiai jellemzője e folyóvölgyeknek, és köztük a Zalának is, hogy jobbparti (D-i) lejtőjük meredekebb és keskenyebb a balpartinál.

Mivel a dombok viszonylag alacsonyak, és a vízgyűjtő terület helyi jellegű, a hóolvadás nem jellemző forrása az árvizeknek. Inkább a tavaszi-nyáreleji, és őszi esők okozhatnak évente öt-hat alkalommal egy-három napos árvizeket.

Ezt a történelmi vízrajzi helyzetet módosította a Zala 1960-as években lezárult szabályozása, melynek során a vízzáró agyagréteget helyenként átvágták. Ezektől a szintektől kezdve a folyó kimélyíthette eredeti medrét, egészen a kö­vetkező vízzáró rétegig. Egyenesebb, az időközben felszámolt malmoktól sem fékezett folyása hamarabb átengedi a gyűjtőterület vízhozamát, mint korábban. A folyó NY-K-i szakasza, amely vizsgálódásunk körébe esik, jelen formájában tehát nem mondható különösebben jelentős közlekedési, védelmi vagy településtörténeti tényezőnek. Mindettől függetlenül az 1973-ban megkezdődött ásatások óta is többször előfordult (pl. 1973-ban vagy 1984-ben), hogy a Zala folyó elárasztotta a vasúti töltéstől D-re eső területeket valamint a zalalövői állomást, és helyenként többszáz méter szélesen töltötte ki a völgyet.

A lassú vízfolyások természetesen töltik is a völgyeket. A zalalövői híd cölöpökön nyugvó elődjének maradványainál az eredeti terraszkavics fölött több mint 2 m vastag ártéri üledéket mértek, amely nagyrészt már a történeti időkben alakult ki. Az üledék alsó rétegeiben római és Árpád-kori cserepek voltak.

Élővilág

A növényzet a fentebb vázolt talajtani, vízrajzi, időjárási tényezők függvényeképpen alakult, ezért nem meglepő, hogy a növényföldrajzi terminológiában is a subalpin jellegre utaló szakkifejezéssel (Praenoricum) illetik. A folyóvölgyekben ligetek, láperdők, a domboldalakon gyertyános-tölgyesek, a magasabb laposokon lombelegyes erdei fenyvesek, majd tiszta fenyveserdők jellemzik. Nagyon valószínű, hogy a mai fenyveserdők helyén nagyobb területen volt tölgy az intenzívebb szántóföldi kultúrák térhódítása előtt, ezek kiirtásával ugyanis értékesebb termőtalajhoz lehetett jutni. Ha viszont felhagytak a földek művelésével, akkor a fenyvesek hódították vissza az erdőségnek a parlagon hagyott területet.

Az állatvilág a kiterjedt erdőségekre, ill. a lapos, szélesen terülő vizekre volt jellemző.

A természeti adottságok az állattartásnak jobban kedveztek, mint a növény­termesztésnek.

Összefoglalás

Mindezek a tapasztalatok arra engednek következtetni, hogy a hagyományosan használt utak vonalának kialakulásában, és a települések létrejöttében itt is nagy a jelentősége a földtörténeti előzményeknek, a földrajzi helyzetnek. A Zala K-NY-i szakaszán Zalalövő olyan pont, ahol a völgy kissé összeszűkül, a két oldalát al­kotó dombok közelebb kerülnek egymáshoz, és a folyó balparti lejtője a környe­zetnél meredekebben emelkedik ki a partvonaltól.

Ez a földrajzi-morfológiai helyzet alkalmassá tette a helyet arra, hogy az E-D irányú forgalom átkelőpontja legyen, és emberi település alakulhasson ki a balparti dombvonulat lábánál nyíló szélesebb, de az árvízvédelem szempontjából biztonságosan magas sávon.

TÖRTÉNETI KÖRNYEZET ÉS AZ ELŐZMÉNYEK

Őslakosság

A később városi önkormányzattal rendelkező települések sok esetben alapozódnak olyan, már a római kori előtti törzsi települési kezdeményre, amely a kelta vagy illyr őslakosság belső szerveződésén alapul. Ezeket mint civitas peregrinákat tagolják be később a római provinciális közigazgatásba.

Területünkön az Kr. e. I. század első évtizedeiben a leghatalmasabb, legfontosabb törzs a kelta boioké volt. Miután azonban 60 körül a dákokkal való ösz-szecsapásban alulmaradtak, jelentőségüket fokozatosan elvesztették és valamivel É-abbra is szorultak, a Kisalföld vidékére.

A pannoniai őslakos törzsekből szervezett civitasokra vonatkozólag Augustus korára visszanyúló forrásunk van, amely tágabb környékünkre vonatkozóan az Arabiates, Belgites, és Serretes törzsneveket használja. 4 Közülük a Serretes a Dráva felső folyása mentén éltek, a Poetovio territóriumán élő Serapilli szomszédaiként. Ezért merült fel velük kapcsolatban, hogy Halicanum esetleg erre a civitasta épült. A Belgites civitasa még ennél is bizonytalanabbul azonosítható. A Balatontól ÉNY-ra, Mogetiana muniápium territoriumára helyezik azzal a meggondolással, hogy itt még van üres hely egy kelta civitas peregrina számára. Az Arabiates valószínűleg a Rába felső folyása mentén keresendő, hiszen a torkolathoz közelebb jól ismerjük a folyó menti ávitasokat. E név néhány más pannoniai civitas nevével együtt abba a csoportba tartozik, amely helynévből képzett latinos szerkesztésű forma — esetünkben annyit jelent, hogy az Arrabo mentén lakók — és nem tarthatjuk eredeti kelta népnévnek.

A fenti nevek a Serapilli-vel és Catari-val kiegészítve abba a csoportba tartoznak, amelyeket az augustus kori feljegyzésekre támaszkodó Plinius munkája tartalmazott, de a II. század középső harmadában alkotó Ptolemaios leírása nem. Azt is megfigyelhetjük, hogy ezek a civitasok valamennyien DNY-NY-Pannonia területére esnek. Mindez együtt valószínűleg azt jelenti, hogy a legkorábban urbanizálódott területeken (Emona - Catari, Poetovio - Serapilli) hamar kiveszett az önkormányzat előtti ávitas törzsnévből alkotott neve, ill., hogy azt a területet, amely korábban a boiok fennhatósága alatt állt, ezek visszavonulása után jelen­téktelenül kicsi, vagy éppen névtelen kelta népelemekkel jellemezhetjük csak. Ez megfelel a zalalövői ásatások tapasztalatainak is, amennyiben kétségtelen, hogy közvetlenül a római foglalás előtt is éltek emberek a folyónak ennél az átkelőpontjánál, de az itt talált településnyomok semmi esetre sem tarthatók jelentősebb kelta előzménynek, az őslakosság olyan belsőleg szerveződött közösségének, amelyre egy civitas peregrinát lehetett volna alapozni.

Territorium

A „territorium" a római tartományi közigazgatás szakkifejezése, és természetesen csak attól az időponttól érvényes, amikor Salla municipium rangot kapott. A szomszédos területek meghatározásához azonban már most is szükségünk van rá.

A város territoriumának körülhatárolásához ismernünk kellene a körülötte lévő római kori települések jogállását, és territoriumaik határait, de ez nem minden esetben bizonyos. E témakör kifejtéséhez először is regisztrálnunk kell, hogy vidékünk az ókorban ugyanúgy határhelyzetben volt, mint jelenleg. Salla territoriumának NY-i szélét a Pannonia és Noricum közötti határvonal adta. Észak felől bizonyosan Savariaéval volt közös territorium-határa. Keleten valószínűleg két territorium-hatát is húzódott, az egyik egy, a Balatontól É-ra lévő municipium határa volt, a másik a tótól D-re húzódó város területe. Délen talán csak egy territoriummal volt közös határa, hogy melyikkel, az még szintén kérdéses.

Vegyük sorba mindegyik helyszínt.

1. A NY-i határvonal a Noricum és Pannonia közötti határral azonos. 5 Ez a határ a település életének legkorábbi szakaszában, a időszámítás körüli években a Regnum Noricum K-i sávján belül volt, hiszen attól K-re még nem volt római fennhatóság. A Regnum Noricum Kr. e. 10 körül tagolódott be stratégiailag a Római Birodalomba, ami nem jelentett azonnal provincia-státust. Katonailag viszont biztos hátteret képezett az EK felé való terjeszkedéshez. így azt mondhatjuk, hogy az úttal együtt a sallai átkelőhely is a Noricumi Királyság keleti határvidéke volt.

A Pannonia római foglalásával kapcsolatban körvonalazódott vélemények egyetértenek abban, hogy az eredetileg kereskedelmi jelentőségű, és már az őskorban is használt Borostyánkő út a római terjeszkedés kapcsán katonai jelentőségűvé vált egy időre. Ennek nyilvánvaló jele, hogy — az eredetileg szintén noricumi — Carnuntumba légiót vezényelnek. Ez a lépés nem Noricum annektálásának utolsó momentuma, hanem Pannonia romanizációjának egyik első feje­zete. A légiónak a Borostyánkő út dunai átkelőpontjához való telepítése egyér­telművé teszi, hogy az Aquileia-Carnuntum útszakasz ebben az időben katonai útvonal, pia militaris, és az újonnan célbavett területhez tartozik, amit Illyricum Inferiusnak hívnak. A tartományrész alig több az útvonal szélesebben vett sávjá-nál, de már nem Noricum része. 6

Salla és szélesebb környéke tehát ebben az időben már a későbbi Pannoniához tartozik, és nyugat felől Noricummal határos. Hogy ez a határ pontosan hol húzódott, azt nem tudjuk. A noricumi oldalon nyilván Solva territoriumának keleti széle alkotta, amely egy hosszabb szakaszon azonos a Lafnitz folyó vonalával, és valahol a mai Burgenland-Stájerország határán lehetett. 7

2.  A legkönnyebb dolgunk az É-i határral van. Itt Savaria territoriumával határos Salláé, és ez a határvonal a Rába. 8 Ennek a claudiusi alapítású coloniának az epigráfiai forrásanyaga olyan gazdag, hogy annak alapján is elég jól kitűzhetők territóriumának határai, de ezen felül a vidék centuriatiojának, földmérési rendszerének nyomai a mai térképeken, útvonalainak vizsgálata egyértelműen erre az eredményre vezetnek.

3. A D-i oldalon nehezebb a helyzet. Itt az Itinerarium Antonini (a továbbiakban ItAnt) Salla és Poetovio között jelez egy Halicanum nevű települést, amelyet Soproni Sándor városi rangú településnek tartott egy aquincumi felirat tanúsága alapján. 9 Az utóbbi időben azonban kritika érte a feliratnak a név azonosítására vonatkozó értelmezését. Ha helyt adunk e kritikának, akkor az egyedül e feliratról igazolható municipiurm i rang sem köthető az ItAnt által jelzett településhez. Mindez nem teheti kétségessé, hogy Poetovio és Salla között még egy település volt a Borostyánkő úton, csak esedeg azt, hogy annak municipiumi rangja volt-e, így mindenesetre kétséges, hogy Salla territóriumának D-i határain túl melyik város körzetének határai következnek, Halicanumé-e, vagy Poetovioé.

A probléma másik része, hogy hol volt pontosan Halicanum. Már a múlt szá­zadban római kori lelőhelyként ismerték Lendvát, ill. a vele összefüggő Hosszú­falut. Faragott sírkő, kincslelet, és egy út nyomai Hosszúfalutól É-ra, valamint a rédicsi erdőben 60 halomsír tanúskodott arról, hogy jelentékeny római kori lelőhelyről van szó. Dervarics Kálmán ezért ide helyezte Halicanumot Alsólendvá-nak a múlt század végén írott történetében.

Az újabb kutatás az 1950-es és 60-as években nem igazolta ezt a tételt. Lendva messzebb van Poetoviotól, mint az ItAnt-ban jelzett 31 mp. (római mérföld, kb. 1480 m), és a település jellege sem igazolta a feltevést. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a római kori útszakasz Hosszúfalu (Dolga Vas) É-i határában megfelel a Borostyánkő út addigi irányának. A szlovén régészet felvetette a lehetőségét a Verzej - Doklezovje átkelőpontnak (J. Sasel), és kissé DK-ebbre a Sveti Martin na Muri - Kot átkelőpontnak (M. Fulir). Jelenleg ez utóbbi tűnik a legvalószínűbb lehetőségnek. Sveti Martin na Muri-ban 1977-ben kőépületet, Jupiter oltárt, olyan gazdag leletanyagot találtak, amely valószínűvé teszi, hogy itt jelentékeny római település volt a Mura D-i oldalán, I. Savel pedig 1980-81-ben végigjárta, és több helyen átmetszette azt a római utat, amely Hosszúfalut Kóttal, a Sveti Martinnal a Murán átellenben lévő településsel összeköti. 10

Mai ismereteink szerint, melyeket legutóbb B. Kerman foglalt össze 1994-ben, 11 tehát Halicanum Sveti Martin na Muri alatt van a Mura bal partján. A Borostyánkő út itt átszeli a folyót, és nyugati, majd északi oldaláról megkerülve a lendvai dombokat Hosszúfalunál lép át a mai Magyarország területére. Az itteni - szintén nem jelentéktelen - római lelőhelyhez 60 halomsírból álló temető tartozott.

Kérdés még ezekután, hogy mekkorák voltak a territoriumo k . Ha Halicanummal nem számolnánk mint municipiummal , akkor a földrajzi adottságok leginkább a Murát határozhatnák meg, mint a Poetovio és Salla közötti választó vonalat. Ha azonban autonóm város volt, akkor territóriumának a Salláéval azonos határát É-abbra, a Lendva, esetleg a Kerka vonalára kellene tennünk.

4. Salla territoriumának K-i határai valószínűleg két másik város területével érintkeztek. Az egyik a Balatontól É-ra feküdt, a másik D-re. A kutatás az É-inak a nevét régóta ismeri: ez Mogetiana, amelyet a Bakonytól ÉNY-ra lokalizálunk általában, pontosabban meg nem határozva a helyet. 12 A D-i re vonatkozólag Volgumot valószínűsítette Tóth Endre. 13

A két territóriumot egymástól elválasztó természetes vonal a Kisbalaton, amely a római korban a Balatonnal összefüggő nyílt vízfelület volt. Ez egyben nyilvánvalóvá teszi, hogy itt két szomszédos territorium mal kell számolnunk. Az É-i, Mogetianahoz tartozó territorium valószínű határa Salla felé a Zala folyó É-D-i irányban folyó szakasza. A D-i, Volgumhoz tartozó territorium Salláéval közös határát még feltételezés szerűen sem tudjuk meghatározni. Valahol a mai Zala és Somogy határvidékén lehetett.

Úthálózat

A kulturális és kereskedelmi hatások közvetítő lehetőségei az útvonalak. A megye területén átfutó római utak valószínűleg sokkal régebbiek, mint ahogyan az a római források alapján feltehető. Az útvonalak nagyon tradicionális elemei egy terület településföldrajzának. Inkább csak az függhet nagyobb mértékben a különböző történeti korszakoktól, hogy milyen sűrű a forgalom rajtuk, milyen mértékben használnak egy-egy útvonalat az adott időszakban.

Zala megyében szélesebb összefüggésben jelentősége volt a Borostyánkő útnak, amely az Adriai tengert kötötte össze a Baltikummal, és a Poetovio - Savaria közötti szakaszon szelte át a megye NY-i részét. 14 Bár használata a római foglalás előtti időkbe nyúlik vissza, és jelenleg is nemzetközi főútvonalként használják, jelentősége a római korban nem mindig volt azonos mértékű.

Az ItAnt-ban kétszer írják le:

ItAnt 262, 3-7
Poetovione mp XXXI (45,81 km) — Halicano mp XXX (44,34 km) — Salle mp XXXI (45,81 km) - Savaria mp XXXIIII (50,25 km) Scarbantia, ül.:

ItAnt. 216, 6-11
Poetovione mp XXXI (45,81 km) — Alicano mp XL (59,12 km) — Armbone mp XX (29,56 km) - Savaria mp XXXIIII (50,25 km) Scarbantia.

A Tabula Peutingeriana-ban a következőképpen szerepel:
Poetovione mp XX (29,56 km) — Ad Vicesimum mp XLIII (63,55 km) — Arrabone mp XX (29,56 km) — Savaria mp XXXIII (48,77 km) Scarbantia.

Az i. sz. III. század vége felé összeállított ItAnt és a Tabula adatainak több tanulsága is van:
Az ItAnt adataiból kitűnik, hogy Salla szerepe, közigazgatási jelentősége nem volt egyértelmű az itinerárium összeállítói számára (később látni fogjuk majd, hogy joggal), de az is, hogy mind a két variáció ugyanazt az útvonalat írja le, hiszen a távolságadatok szinte pontosan ugyanakkorák a kettőben. Az ItAnt 216-ban említett Arrabo a rábai átkelőponton (Körmend - Katafa) létesült úti állomás neve. 15

A Tabula adatai viszont egy 12 km-rel rövidebb adatot adnak a Poetovio - Savaria útvonalra úgy, hogy közben nem említik sem Halicanumot, sem Sallát. Ezért fölmerült a kutatásban egy olyan út lehetősége is, amely a jelentékenyebb folyók átkelőpontjainál, a Dráva (Ad Vicesimum-Curta? Ormoz) és a Rába (Arrabo-Katafa) között egy az előzőtől NY-abbra futó, valamivel rövidebb vonalon halad. A megtakarítás elég kicsi ugyan, de kétségtelen, hogy a megye területén is vannak a Borostyánkő út vonalától NY-ra eső római kori lelőhelyek, sőt római útra utaló nyomok is (Nemesnép, Márokföld). 16

A szlovéniai Prekmurje területén pedig a római lelőhelyek zöme a Borostyánkő út Sveti Martin na Muri - Kot - Dolga Vas - Rédics útvonaltól 17 ÉNY-ra van. 18 I. Savel mellékútnak minősülő római útnyomokat rögzített több településen, és emlékeztetnék J. Sasel felvetésére is, aki a Borostyánkő út átkelőpontját Doklezovjénél feltételezte. 19 Valószínű, hogy a prekmurjei, római utakra vonatkozó topográfiai adatok között több olyan van, ami más irányú utakat valószínűsít (pl. egy, a Mura bal partján futó mellékutat), de olyanok is vannak (Doklezovje, ül. Izakovci, mint murai átkelőpontok, valamint Gancani vagy Gomilica, amelyek a feltételezett átkelőpontoktól ÉK-i irányba, a prekmurjei római kori lelőhelykoncentráció felé mutatnak), amelyek esetleg a Borostyánkő útnak ehhez a rövidebb változatához tartoznak.

Semmi esetre sem keü nagy új útépítésekre gondolni egy-egy ilyen variáció esetén, legfeljebb arra, hogy a korábban is létező, és később sem teljesen elfelejtett utak közül az eseménytörténet aktualitásai egyszer az egyik, máskor a másik útvonal használatának kedveznek.

Hasonlóan fontos útvonal volt, amely Sirmiumot kötötte össze Treveri-vel. Ennek az útnak Sopianae - Savaria közötti része valószínűleg a Zala E-D irányú szakaszának völgyében, a folyóval párhuzamosan futott, és így a megye K-i sávját szelte át a Borostyánkő úttal többé-kevésbé párhuzamosan. 20 A IV. században vált igazán fontossá, de korábban is használták.

Az ItAnt 232,1- szerint az út állomásai:

Sopianae mp XXII (32,5 km) - Umusa mp XVI (vagy XXVI) 23 (vagy 37) km - Silicenis mp XXIIII (XXIII vagy XXVIII) 35,5 (34 vagy 41,4) km - Valco mp XXX (44,34 km) - Mogetiana mp XXXVI (XXVI vagy XXXIII) 53,2 (38,5 vagy 48,8) km. — Savaria

Az útvonalnak csak a két végpontja ismert minden tekintetben. Valcumról Tóth Endre meggyőzően bizonyította, hogy nem lehet azonos Fenékpusztával, 21 hanem attól D-ebbre, a rekonstruált Kisbalaton szabad vízfelülete, ül. a Nagyberek mocsaras vidékének D-i határa közelében (Zalakomár tágabb környéke) volt. Ebből az is következik, hogy a tőle É-ra található következő állomásnak Mogetiananak is annyival D-ebbre kell lennie, amennyivel a korábban Valcumnak azonosított Fenékpuszta van ettől a területtől. Az út vonalát a feliratos kövek egy kis csoportja (Zalavár, Zalaapáti, Zalakoppány, Zalaszentgrót) nagyon szépen rajzolják ki a Zala É-D irányú szakaszának völgyébe. 22 Valcum új helyzete topográfiailag természetesen nem pontos még, de az adott földrajzi evidenciák nagyon kétségessé teszik Mogetiana Somlóvásárhellyel vagy Tüskevárral való azonosítását. Azoknak sokkal jobban megfelel Zalaszentgrót, ami rajta van az útvonalon, és mind Valcumtól, mind Savariatól az ItAnt adatainak megfelelő távolságban van.

A település évtizedek óta ismert római lelőhely, és nemcsak feliratos kövek, hanem egyéb leletek is származnak innen. Hagyományosan Maestrianaval azonosítják. 23 Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy a ItAnt-nak a Savaria- Aquincum útvonalon a Savaria-Mogetiana közötti távolságra vonatkozó adatával ez a konstrukció nehezen egyeztethette össze, de ez az ellentmondás az eddigi feltételezésekre is érvényes volt. Feltételezésem tehát nem rontott ezen a helyzeten, a másik oldalon viszont javíthatja az újabb adatoknak megfelelően az eddig kialakult településtörténeti képet.

Egy harmadik útvonal a Borostyánkő útból ágazott el Poetoviónál és ÉK-i irányban tartott Aquincum felé. Az újabb kutatás Via Postumiának nevezi, és ez­zel beköti abba a birodalmi jelentőségű útba, amely K-NY-i irányban szeli át É- Itáliát, érinti Aquileiát és Veronát, végül Genuába fut be. 24 Ennek az útiránynak a Balaton mindkét oldalán megfelelhetett egy-egy út. A terület földrajzi adottságai azonban azt valószínűsítik, hogy akadálytalanabb lehetett az, amelyik a tótól D-re, a jelenlegi partvonaltól is délebbre futott. Ezen az oldalon ugyanis az ókorban kiterjedt mocsarak szegélyezték az északinál jóval laposabb déli partot. Az É-i part a mainál tagoltabb volt, és a Bakony erdőségei kiterjedtebbek. Így a távolsági közlekedés itteni útvonalai a hegységtől É-ra valószínűsíthetők.

Ennek az DNY-ÉK-i útnak a megyén áthaladó szakaszát a kutatás részint a Zalai Dombság D-i peremén, részint ezzel párhuzamosan É-abbra, a dombok között nyíló völgyben képzeli el. 25 Magam ez utóbbit nem tartom valószínűnek, mert ez a terep mai szemmel sem problémátlan egy út technikai kivitelezése szempontjából, a feltételezett út mentén felsorakoztatható római emlékek száma kicsi, helyük esetleges, és nem feltétlenül utalnak ilyen útvonalra. Fölösleges is lenne használni, hiszen néhány mérfödnyire délebbre egy vele párhuzamos út is van. Márpedig az a kőemlékek alapján is követhető (Letenye, Becsehely, Nagykanizsa-Inkey kápolna), de más római kori lelőhelyekkel (Sormás, Somogyzsitfa) is alátámasztható.

Mindez nem jelenti a Bakony É-i peremén Aquincum felé haladó római kori út tagadását, csak azt, hogy a Poetovióból arra haladó utasnak rendelkezésre állt az Ormoz-Letenye-Becsehely-Sormás-Nagykanizsa-Somogyzsitfa útvonal kb. Zalakomárig, ahol rátérhetett a Sopianae-Savaria közötti útvonal Hídvégpuszta-Zalavár-Zalaapáti szakaszára, és itt ismét ÉK felé fordulva érhette el a Balatonfelvidék villagazdaságait.

Végül egy kisebb jelentőségű útvonalat is kitapinthatunk a Zala völgyének NY-K-i szakaszán. 26 Ez az út nem volt olyan fontos a távolsági kereskedelem szempontjából, mint az előbb említettek, de összekötötte e vidéket a provincia keleti részeivel. Müller Róbert terepbejárási adatai a Zalakönyökig bizonyítják ennek az útnak a létét. Ezen a ponton az út vagy egyszerűen bekötött a Savaria- Sopianae útvonalba, vagy keresztezte azt, azaz a Savaria-Aquincum út részévé vált.

Nem bizonyított még, hogy Sallán túl NY felé milyen jelentősége volt, de a korai időkben (i. sz. I. század első fele) nem zárhatjuk ki használatát a noricumi Solva felé. 27 Ez leginkább a későbbi Pannonia provincia teljes kialakulása előtti időre vonatkozhatna, amikor Noricum a Pannonia elfoglalására igénybevett felvonulási terület volt. A későbbiek során a Noricummal való közúti kapcsolat nyilván egyre jobban lazult, hiszen a katonai, vagy kereskedelmi szempontok egyaránt más irányokat helyeztek előtérbe. így a jóval későbbi itineráriumok ezt az utat már nem jegyzik.

Összefoglalás

Zalalövő tágabb környékéről az eredeti boi őslakosság már a rómaiak érkezése előtt, egy - a dákoktól elszenvedett - vereség után visszavonult. A töredék kelta népelemeket, akiket a rómaiak itt találtak, már nem is saját nyelvükön szóló név­vel emlegetik, hanem latinul, „rába-mentieknek" (Arabiates). Salla tehát csak na­gyon gyér kelta előzményekre támaszkodik.

A későbbi municipium közigazgatási fennhatósága alá tartozó terület NY és E felé valamivel a mai megyehatárokon túl terjedt, és valószínűleg a Lafnitz és a Rába folyók vonaláig tartott. DK felé körülbelül a mai megyehatárnál volt, K- ÉK felé viszont a jelenlegi megyehatárokon belül található.

Salla territoriumon É-D-i irányban keresztül haladt egy birodalmi jelentőségű útvonal, a Borostyánkő út, amely magát a várost is érintette. Lehetséges, hogy ennek volt egy rövidebb változata is, amelyik az előbbitől kissé nyugatabbra haladt D-DNY - É-ÉK irányban, és a drávai ill. rábai átkelőpontokat kötötte össze. Két másik birodalmi útvonal a territorium K-i ill. DK-i határvidékén futott. Egy lokálisabb jelentőségű út K-NY irányban szelte át a territoriumot, és szintén érintette Salla városát.

E két útvonal kereszteződésében, a Zalavölgy egy kedvező átkelőpontján jött létre Salla városa, amely 400 éves fennálásának bizonyos szakaszában egy mai megyének megfelelő nagyságú vidék közigazgatási központja volt.

SALLA FELTÁRÁSÁNAK EDDIGI EREDMÉNYEI

Bevezetés

A zalalövői ásatások 28 eddigi feltárt anyagát sajnos még csak részben dolgozhat­tuk fel. Ez azt jelenti, hogy egyes anyagcsoportok tanulságait jól ismerjük, üyenek a pénzek, egyes kerámiafajták, mint pl. a terra szigüláták, az amphorák, a pecsételt díszű edények, a mécsesek, egyes fémtárgyak (mint pl. a ruhakapcsoló tűk, a fibulák), épületelemek, és természetesen a telepjelenségek: házak, utcák, közművek. 29

Más fontos tárgycsoportokról, mint amilyen elsősorban a hatalmas kerámiaanyag, állatcsontanyag, üvegek, csonteszközök, még csak alig tudunk valamit. Ezek feldolgozása komoly restaurátorkapacitást igényel, és ezért a rá fordítható anyagiak hiánya miatt sajnos késik.

Zalalövői ásatások: Salla úthálozata és a feltárt kőépületek

Az alábbiakban tehát, alkalmazkodva e kötet jellegéhez is, történeti áttekintést adunk, amelyet a feltárt telepjelenségek illusztrálnak. Ezek a már eddig feldolgozott leletanyag segítségével kielégítően értelmezhetők. Ha mégis lesznek kérdéses helyei, nyitvahagyott problémái ennek a leírásnak, az részben a feltárások kény­szerű megszakadásával, részben a feldolgozás szegénységünk okozta vontatottságával magyarázható.

Kelta településnyomok

Az első boronavázas épületnyomok az F, a K, ill az S munkahelyen kerültek elő a legalsó rétegben. Ezekre az a jelemző, hogy nem illeszkednek a település út- ill. utcahálózatának fő irányaihoz, bizonyságául annak, hogy még azelőtt jöttek létre, hogy a rómaiak az utat kiépítették volna.

Ezek tehát az őslakos kelták folyóparti településének elszórt nyomai, akik a boi elvándorlás ellenére maradtak itt. Anyagi kultúrájuk elemei a római házi kerámiában tovább élnek, ezért nem mindig választhatjuk szét, hogy mi az, ami örökség, és mi az, ami eredeti kelta a korai kerámiaanyagban.

Ez a kelta település nem folyamatos. Főként az F munkahelyen elég nagy fe­lületet tártunk fel ahhoz, hogy egymáshoz közelebb álló, vagy esetleg szerkezeti egységet is mutató kelta falu vagy tanya házainak, műhelyeinek, tároló- vagy hulladékgödreinek, tűzhelyeinek képe kirajzolódhasson belőle. Egyelőre azonban nem találtunk ilyeneket, ezért a meglévő szórványos nyomokból csak nagyon gyér, esetleg nem is állandó kelta jelenlétre következtethetünk.

A következő rétegeket már a rómaiak rakták le. Az ő objektumaikra általánosan jellemző az EK-DNY-i, ill. erre merőleges irány, amely eltér minden korábbi és minden későbbi településnyom tájolásától. Ennek az eltérésnek az a magyarázata, hogy nem a terület természet-földrajzi adottságai indokolják (elsősorban a folyó és völgye lejtőinek iránya), hanem a rajta keresztül vezető birodalmi jelentőségű út vonala. Szenteljünk tehát megkülönböztetett figyelmet a Borostyánkő út Sallán át vezető szakaszára, az azt keresztező útra és a hozzájuk csatlakozó utcahálózatra.

A Borostyánkő út, és Salla úthálózata

A települést két fontos út kapcsolta a pannoniai úthálózat rendszeréhez: a Borostyánkő út, 30 és a Zala völgyében futó út. 31

Az előbbi birodalmi jelentőségű, Pannonia e területén döntően É-D irányú út, amely Sallát ÉK-DNY irányban szeli át. Ezt az irányt Salla környékén az indokolja, hogy az e helyen viszonylag széles Zalavölgyben maga a folyómeder is széles, mocsaras, bár helyenként igen sekély volt. Így nagy jelentősége volt az ismert gázlóknak, vagy azoknak a helyeknek, ahol a szilárd partszakaszok a két oldalon legközelebb estek egymáshoz. Ilyen pont a jelenlegi Zalahíd helye is, ahol a múlt század első felében már kőhíd épült, és az is egy korábbi facölöpös híd által meghatározott helyen létesült. Valószínű tehát, hogy az átkelőpont hagyományo­san ismert volt évszázadok, sőt évezredek óta - a település nagy múltja is ezt igazolja - és a római utat is ez az átkelőpont térítette el általános irányától a Zala völgyében.

A Rimány és Zalalövő közötti szakaszon az út É-D-i irányban fut a Zalától É-ra elterülő fennsíkon, a jelenlegi 86-os út alatt. Zalalövő határában, az un. Sö­tétmajor előtt ez a mai útvonal NY felé elkanyarodik, és a folyóra merőlegesen közelíti meg az átkelőpontot. Az ókori út nem tette meg ezt a kanyart, hanem egyenesen folytatódott a fennsík pereméig. Irányát egy földút jelenleg is őrzi. Ez a földút vezet a római kori település ENY-i szélén lévő, von Sacken által felmért temetőhöz (a József Attila utca végén). 32 Itt még valószínűleg alig tért el az eredeti, É-D-i iránytól. Ettől kezdve kanyarodik folyamatosan NY felé az ókorban használt útvonal.

A folyóvölgyben a víz felé leereszkedve, ismerjük egy É-D-i irányú metszetét a Somogyi Béla utcából. Az itt már érezhetően NY felé forduló útnak három egymásra rakott bogárhátú sóderrétege közül az első kettő azonos szélességű, és a völgy felé eső szélén részleges megújítások nyomát viseli. 33 Nyilván itt hamarabb lehordódott, lepusztult az útfelszín, mint a domb felé eső oldalon. A legfelső, harmadik szint is enyhén domború, de az előbbieknél valamivel szélesebb. Az út pontos szélességét itt nem tudjuk megadni, mivel a kutatóárok nem merőleges a római kori út irányára. A metszet sóderrétege mintegy 9 m széles.

A következő szakasz a rendszeres ásatási munka során a T munkahely D-i peremén került elő, a mai Egészségház Kossuth Lajos utcai bejárata előtt. Ezen a ponton sem tárhattuk fel teljes szélességében, mert nagyobb része a jelenlegi főút (Kossuth Lajos utca) alá esik, ÉNY-i árka, pereme azonban előkerült a T mun­kahely D/I. szelvényében. 34 Az 1,8-2 m széles, 80-90 cm mély ároktól D-re négyszeres sóderréteget figyelhettünk meg, amelyet 12-15 cm vastag, olykor az 1/4 m 2 felületet is elérő bazaltlapok fedtek. E burkolt felületet az árok széle felé függőlegesen beásott bazaldapokkal szegélyezték, megakadályozva ezzel a szélső lapok árokba csúszását. A bazalt-burkolaton kívül itt találkozunk először mellék­utcával, amely az utat szegélyező házak között merőlegesen köt be a főútba. 35

A település e pontját az I. század végétől a IV. század első feléig lakták. Az első, itt észlelt építési periódus agyagpadlós boronaházakat jelent, amelyek között azonban kaviccsal burkolt, mintegy 3 m széles, ÉNY-DK-i irányú út köt be ÉNY felől a főútvonalba. Az utat az I-II. század fordulóján kezdték el használni, tehát abban az időszakban, amelyikben Salla a városiasodás felé vezető prosperáló időszakában volt.

A III-IV. századi kőépületek között hasonló irányú, de kissé ÉK-ebbre eső sikátor figyelhető meg, ez azonban nem volt kiépítve, nem jellemzi kavicsréteg, még kevésbé kő. A két kőépület közti metszetben csak sekély árok figyelhető meg, ami nyilván a vizet vezette el a falak alól.

A K munkahely K/3 kutatóárok É-i végében szintén találkoztunk a főúttal, de ez esetben annak DK-i szélét, pontosabban az itt futó árkot figyelhettük meg. Szélessége nem volt pontosan mérhető, mélysége 70-90 cm. Az utat teljes szélességében kutató feltárásra az itt álló épületek miatt nem kerülhetett sor. 36

A következő ásatási helyszín, ahol hosszabb szakaszt ismerhettünk meg az útból, az F munkahely volt. Itt a IV. századi villa DK-i fala mentén halad az átkelőpont felé. 37

Szélessége kb. 7 m. Ahol sértetlen, ott egymáshoz pontosan illesztett bazaltlapok burkolják. 38 A bazaltlapok felszíne sima, helyenként az úttal párhuzamos, kerék okozta kopásnyomok találhatók rajtuk. Az út ENY-i széle a villa falához csatlakozik, DK-i oldalát azonban 60-70 cm mély és 1,5 m széles árok szegélyezi. Az árok felé az útfelszín bogárhátú, az épület felé kissé megemelkedik. Az út kövein és az azokat fedő földrétegben, valamint az árokban sok pénzérmét talál­tunk. E pénzeket az i. sz. IV. század közepétől a 80-as évek végéig verték. Az egyik bazaltlap alatt olyan érmet találtunk, amely a IV. század 50-as éveiben készült. Ez az érem valószínűleg az építés közben került oda, mert az útkövezet és az alapját képező kavicsréteg között volt. Mindez arra utal, hogy ez az útfelszín nem épülhetett a 50-as évek előtt, csak akkor, vagy valamivel később. Az úton talált pénzek tanúságát is felhasználva megállapíthatjuk, hogy az utat feltehetően a IV. század második felében építhették, használata pedig a század végéig kimutatható.

A villa publica mellett több ponton is teljes derékszögű metszetet tudtunk vágni a főútba, és ez lehetővé teszi a korábbi útszintek vizsgálatát is. 39

Az egyes útrétegeket 25-30 cm vastag, keményre döngölt kavicsrétegek jelzik, melyeken itt ott kisebb töredékbazaltok vannak. Az út felújítása ugyanis a következőképpen történt: a megfelelő nagyságú, még el nem kopott bazaldapokat le­szedték az útfelszínről, és a korábbi alapozásra újabb kavicsréteget húztak. Erre rakták vissza a még ép bazaltlapokat. így az egyes útfelújítások mint vastagabb tiszta, és vékonyabb, szemetes kavicsrétegek váltakozásai figyelhetők meg a metszetben. A szemetes, törmelékes csíkban és a hozzá csatlakozó útmenti árokban találjuk meg azokat a leleteket, amelyek az egyes útrétegek korát meghatározhatják.

A legfelső útszint alatti első kavicsréteg pár méterrel DK-ebbre van, mint a felötte levő. Nem csadakozik közvedenül az épület falához, és elfed egy korábbi útárkot, amely alatt kőfalak romjai vannak. E korábbi útárok törmelékkel töltődött fel a II. század második felétől kezdve több, mint száz éven keresztül. A fölötte lévő útszint tehát csak ez után keletkezhetett, egyszerre a mellette álló épület első periódusával, tehát a IV. század elején.

Egy emelettel lejjebb, a következő kavicsréteg még messzebb került DK felé, mint az előbbi, és mellette falak emelkednek. Egy útmenti csatorna, és a mellette álló épület falai. A csatorna építésének és használatának feltehető ideje a II. század első fele. Ezt a hordalékában talált keltező leletek valószínűsítik. A csatorna méretei, és építésének színvonala sejtetik, hogy ez már városi méretű és rangú település közműve. Az útréteg, amely a csatorna figyelembevételével épült, nyilván egykorú vele.

A legalsó kavicsos útszinthez árok csadakozott, melynek kezdetét az út ÉNY-i peremén figyelhetjük meg. Ebbe az árokba építették bele a csatornát a II. század első felében. Az eljárás statikai kifogásolhatóságát az ásatás más pontjain megsüllyedt csatornaszakaszok jelzik. Az árkot, ill. a hozzá kacsolódó útszintet az I. század utolsó évtizedeiben használhatták, kb. a századfordulóig.

A kavicsos rétegek alatt egy szürke, agyagos réteg van a sárga szűztalaj fölött. Ez a réteg szintén a rómaiak által használt, szemetes szint volt. Valószínűleg ez is útszint: a később kiépített út még földút korában, a hozzá csadakozó „V" ke­resztmetszetű árok pedig egy I. századi katonai tábor védvonalához tartozhat. A tábor legkorábbi leletei az i. sz. I. század első évtizedeiből valók, és Claudius uralkodásától kezdve fordulnak elő nagyobb számban. Mindez arra utal, hogy a 40-es évektől kezdve föltétienül használták az utat, de feltehetően már korábban is.

Az F munkahely területén DK felől is, ÉNY felől is csadakoznak mellékutcák a főúthoz. Ezek hasonlóak a T munkahelynél már ismertetett utcához, általában 2,5-3 m szélesek és kavicsos borításuak. Hasonló utat találtunk az S munkahelyen is. Ennek az útnak külön jelentőséget ad, hogy ÉK-i oldalát árok szegélyezi, és a III. század elején építetkeztek rá. Házfalak, ill. falalapozások vannak rajta ebből az időszakból, ami azt jelenti, hogy fellazult az építkezések szabályos rendje a településen. Az árkok is ezidő alatt töltődtek fel, vélhetően nem gondozták tehát a közműveket sem. A IV. század építkezései azonban már ezen a munkahelyen is követik a korábbi úthálózat rendszerét.

Az F munkahely DNY-i sarkán a villa publica épületétől D-re a szokottnál valamivel szélesebb 3,3-3,5 m szélességű út csatlakozik NY felől a főútba. Ezen a ponton az út kavicsrétegének vastagsága 30-40 cm. Az útirány NY felé meghoszszabbítva megfelel annak a másik útszakasznak, amit a templom mögötti U/2 kutatóárokban tártunk fel, és ahol az út menti gödörbe lecsúszva több bazalda- pot is találtunk. Ugyanezen az irányon NY felé továbbhaladva találjuk a Petőfi S. u. 12 sz. ház udvarán azt a helyet, ahol a zalalövői ásatások első éveiben Tóth Endre tárt fel egy hasonló szerkezetű és méretű, K-NY-i útszakaszt.

A fentiekhez hasonló adataink vannak a főúttól K felé is, a D munkahely-ről, ahol ugyancsak 30 cm körüli vastagságú kavicsréteg jelzi a minimálisan 3,5 m szélességű utat. 40 Mellette kőépület maradványait tártuk fel. Az útfelszínen egy nagyobb bazaltlapot is találtunk. Fontos megjegyeznünk, hogy ennek az útnak mindenhol csak egy kavicsrétege volt, még ott is, ahol a mellette lévő épületnek két építési periódusát lehetett megfigyelni. Ezzel párhuzamos jelenségnek tartom, hogy csak elvétve találtunk rajta bazaltlapokat, ami azt mutatja, hogy építésekor ellátták bazaltburkolattal, később azonban feltehetően lehordták róla a kö­veket, és valószínűleg a település középső részén, a főútvonal rekonstrukciójára használták. A D munkahely jelenségeinek leírásánál Mócsy András a két periódusú kőépület későbbi korszakát a Severusok uralkodásának idejére tette, a korábbit pedig a II. század közepére, esetleg Hadrianus korára. Megfigyeléseit a későbbi kutatások is igazolják, mert a Hadrianus kor mindenhol a legrendezettebb, leginkább városias megjelenésű; a század végére és a III. század elejére tehető építkezések viszont sokkal szervezedenebbek.

Ezek az adatok a települést K-NY-i irányban átszelő másik fontos útvonalról, a Zala völgyében a folyóval párhuzamosan futó útról tanúskodnak.

A 169-171 közötti markomann támadások az utakon is nyomot hagytak. A városszerkezet, amelyet a mellékutcák nagy mértékben meghatároznak, teljesen széthullik. Több olyan példa is van (az S munkahelyen és az F munkahely DK-i sarkában, ahol a Severus-kori, kőből épült, de rendkívül rossz minőségű falakat közvetlenül az úttestre húznak fel), ami a városlakó-öntudat eróziójára utal részint azzal, hogy a falak alapozásának megtakarítása kedvéért ilyen színvonaltalan megoldást is eltűrhetőnek tartottak, részint azzal, hogy nem tekintették az úttestet közműnek, ill. nem volt már szükség a korábbi évtizedekben kialakult utcahálózatra.

A másik fontos dolog viszont, hogy a főútvonal, a Borostyánkő út városon átkelő szakasza azért folyamatos használatban volt. Bár az ENY-i oldalon kőből épített csatornája eltömődött, és a DK-i oldalon futó árkát feltöltötte a szemét és hordalék, a keltező leletanyag, különösképpen a pénzek az út folyamatos használatáról tanúskodnak négy évszázadon keresztül.

Összefoglalóan megállapíthatjuk tehát, hogy Sallát, amely a folyó bal partján, a folyóvölgy E-i lejtőjének alján fekszik, két fontosabb útvonal kötötte össze a világgal: az egyik a Borostyánkő út, amely ÉK-DNY irányban szeli át a telepü­lést, a másik a Zalavölgyben K-NY-i irányban futó út.

A Borostyánkő utat az I. század elején építik ki kavics-alapozással, bazaltbur­kolattal, 7 m szélességben, legkésőbb Claudius korában, és később is folyamatosan gondozzák, többször is átépítik a római uralom négy évszázada alatt. A zalamenti utat valószínűleg csak a II. század elején építik meg, hasonló minőség­ben, de csak fél szélességben, és a későbbi századokban nem javítják fel egyszer sem.

Az utaknak nagy jelentőségük van a település szerkezetének, belső utcahálózatának kialakulásában, mert éppen ezeknek megfelelően, és az álatlános földrajzi fekvésnek némiképp ellentmondóan az utcák nem É-D, K-NY-iak mint pl. napjainkban, hanem ÉNY-DK, ÉK-DNY irányúak.

A két út kereszteződése közvedenül az átkelőhely É-i oldalán van. E ponttól a Zalamenti út mindkét irányban kissé eltávolodik a parttól, tehát enyhén NY-ÉNY, ill. K-ÉK irányba fordul, amíg el nem éri a biztonságos távolságot a folyótól. A Borostyánkő út egy ÉK-i kanyarral éri el azt a dombhátat, amely kive­zeti a Zalától É-ra elterülő fennsíkra.

A folyó túloldalán eddig még nem folyt ásatás, 41 de az út vonalát jól megfigyelhettük a növényzet viselkedésén a hídtól közvedenül D-re elterülő kukoricásban. Itt az út valószínűleg egyenesen D-i irányban fut, és a lövői temető NY-i oldalán haladva éri el a folyóvölgy D-i peremét, ahol elhagyja Zalalövő területét.

A katonai tábor

A legkorábbi szórványos háznyomok fölötti rétegben sokkal nagyobb épületek, vastagabb gerendanyomok, mélyebb cölöplyukak vannak. Az építmények iránya pedig az úthoz alkalmazkodik. Az ásatás már megjelent feldolgozásaiban több objektumot is ehhez a réteghez kapcsoltunk: így, az F munkahelyen az út „V" keresztmetszetű, ÉNY-i árkát, amely mintegy 4 m széles, és 1,5 m mély, és az ároktól ÉNY-ra levő gerendaalapozású épületet, amely minimálisan 26 m hosszú és 10 m széles. A 20-35 cm széles gerendák egy részében ritmikus távközökben beásott cölöplyukak vannak. A hosszában kettéosztott, a közepén folyosós épület ÉNY-i felében osztófalakat is találtunk, amelyekkel 2-2,5 m széles helyisége­ket alakítottak ki. Az épületet - analógiái alapján - katonai barakknak minősítettük. 42

Az B/XVI-C/XVI-D/XV-XVI-E/XV szelvényben e barakkal azonosan tájolt, cölöplyuksorral megerősített, párhuzamos gerendanyomok kerültek elő. Ez ugyancsak azt a megfontolást erősíti, hogy azonos szerkezeti rendben épült léte­sítmények vannak itt nagyobb területen, melyek mérete meghaladja az akár előt­te, akár utána e helyen feltárt többi boronavázas építményét.

Gondot okoz viszont, hogy az árok iránya nem felel meg a barakk irányának, sőt az is, hogy a barakk DK-i sarka olyan közel van az árokhoz, ami valószínűt­lenné teszi egy időben való használatukat. Az árok, mint védmű mellett ugyanis szükséges utat hagyni, sőt, az árokból kitermelt föld alkotja azt a sáncot, amely a tábor felé eső oldalon a védmű másik fontos eleme.

A későbbi ásatások azonban az úttól DK-re eső területen is tártak fel az előzőekkel egyidős objektumokat. Ezek szintén gerendanyomok, ill. cölöplyukak, az árokkal párhuzamosak, és a kis felületen lehetséges megfigyelések alapján nem épülethez tartoztak. Fontos említenünk azt is, hogy az ároktól DK-re eső sáv, a későbbi út vonala az árokkal egy időben még nem kavicsozott, sőt, nem is tartalmaz semmiféle leletanyagot vagy objektumot; szinte teljesen tiszta. Nagyon valószínű, hogy annak a sáncnak a talpa ez, amelyet később, az út kiépítése során elhordtak innen.

Mindez azt jelenti, hogy két olyan nagyobb csoportja van a jelenségeknek, amelyek tájolása a csoporton belül azonos, egymástól azonban különbözik. Ezt a különbözőséget alátámasztják a rétegtani megfigyelések is, amelyek több pon-ton rögzítettek a tárgyalt rétegen belül egymást fedő telepjelenségeket anélkül, hogy ezekhez külön járószint tartozott volna. A barakképület D-i sarkának és az árok­nak az egymáshoz való közelsége egyértelművé teszi, hogy a kettő közül az árok a későbbi.

A teljes területről 31 olyan érem került elő, amelynek helye pontosan megha­tározható, és amelyek a település éremforgalmának kezdeteitől az Kr. u. I század közepéig keltezhetőek, valamint 26 olyan, amelyik 50 és 85 közötti.

Az eddig leírt objektumoktól valamivel messzebb, az S munkahelyen szintén találunk a fentebbiekkel egykorú településnyomokat. Itt is van egy árok. 43 Ez ÉNY-DK irányban fut, de kisebb, mint az előbb említett: szélessége 2-2,1 m, mélysége a munkahely A/IV szelvényében az 1 m-t is meghaladja, lejjebb viszont, az E/II-F/I szelvényekben alig 60-70 cm. DNY-i oldalán 5-5,5 m széles út fut, amelyet DNY-ról épületfalak kísérnek.

A rétegtani helyzete alapján legidősebbnek minősíthető falat az ároktól 6 m választja el, mérhető hossza meghaladja a 25 m-t, és támpilléres szerkezete horre-umra, magtárra utal. 44 Ez a magtár vélhetően szintén katonai építmény. Az a tény, hogy az utat és az út árkát figyelembe vették, amikor épült, arra utal, hogy azokkal egykorú.

Az út alatti legalsó rétegben már csak rendezetlen gerendanyomok, kisebb- nagyobb gödrök, valamint egy tűzhely van. Ezekben épületre utaló szerkezeti elem nincsen. A gerenda- és lécnyomok közül viszont több olyan is van, amelyeket az árok vág, ezek tehát a legidősebbek.

Az ÉNY-DK irányú és azonos korú árok, út, valamint horreumfal tájolása gyakorlatilag megegyezik az F munkahely barakképületének, és az attól É-abbra húzódó boronavázas objektumoknak a tájolásával. A barakk D-i - tehát az S munkahelytől legtávolabb eső - sarka a horreumtóí mintegy 120 m-re van.

Mivel a két munkahely között közvetlen összeköttetést az ásatáson nem tud­tunk teremteni, különös jelentősége van annak, hogy a feltárt településrészeknek nemcsak relatív rétegtani helyzetük, de részben keltezésük is azonos. Az itt talált 6 veret a Kr. u. I. század első feléből azonos sűrűséget jelent az előkerült pénzek vonatkozásában, mint amit az F munkahelyen tapasztaltunk. E keltezési párhuzamosságnak különös jelentőséget ad az a tény, hogy a faluban sehol máshol nem találtunk erre a korai időszakra keltezhető objektumokat. Az 50-től 85-ig terjedő időszakból viszont nincsen egyeden érem sem.

Bár a szigillátaanyag feldolgozottsága még nincs azon a szinten, hogy az ér­mekéhez hasonló összehasonlító statisztikai vizsgálatokat lehetne végezni, annyit mindenesetre tudunk, hogy mindkét területen kiemelkedően sok itáliai, Claudius, sőt Tiberius korára keltezhető szigilláta van. A táborperiódus rétegét fedő következő járószint Domitianus több veretével keltezhető, ezért annak végét a 85 körüli évekre tesszük.

Összefoglalva megfigyeléseinket, elmondhatjuk, hogy az F és az S munkahelyen koncentráltan találtuk az előzménynek tekinthető szórványos településnyo­mok után a katonai jellegű objektumokat. Ezek két csoportra oszlanak tájolásuknak megfelelően, és valószínűleg a barakk, illetve az S munkahelyen lévő horreum tartoznak a korábbi, az árok és a tőle DK-re lévő gerendanyomok a későbbi fázisba. Az éremforgalom intenzitása és a szigilláták tömege egyértelműen arra mutat, hogy a Kr. utáni második évtizedben hirtelen nagy számú romanizált közösség szállta meg a szóban forgó területet. 45

Hogyan illeszthetők ezek a megfigyelések a provincia korai hadtörténetébe?

A keltező leletekkel meghatározott időszak kezdete az, amelyben a rómaiak felvonulnak Noricum K-i határa mentén, hogy biztosítsák Pannonia teljes birtokba vételét. A katonai úttá minősült hagyományos kereskedelmi útvonalon, a Borostyánkő úton a Dunáig sorakoznak fel a légiók és segédcsapatok. Poetovio-ban ekkor állomásozik a legio VIII Augusta, és Carnuntumban, a dunai átkelő­ponton is valószínű egy legio jelenléte. 46 A kettő között segédcsapatok táborai­nak láncolatát feltételezték már korábban is. Konkrét adat van egy, a Borostyánkő út vonalán Peresznye környékéről való auxiliáris katonára, 47 de több olyan segédcsapat is van ebben az időben, amelynek állomáshelyét nem, vagy csak hoz­závetőlegesen tudja a kutatás meghatározni. A Peresznyén talált sírkövek olyan katonákról szólnak, akiknek egysége Tiberius uralkodása alatt jött Pannoniába (ala Pannoniorum). Olyan segédcsapatról is tudunk, amelyet közelebbi helymeg­jelölés nélkül Nyugat-Pannoniába lokalizál a kutatás az adott időszakban (Cohors I. Hispanorum), márpedig Nyugat-Pannonia ebben az időben nagy valószínűséggel a Borostyánkő út mentét jelenti. Egy másik hispán cohors (Cohors II. Hispanorum scutata Cyrenaica equitata) szinte pontosan akkor érkezik Pannoniába, amikor a mi táborperiódusunk elkezdődik. Ennek a katonai egységnek még közelítő lokalizálása sincs. Korai megjelenése azonban szintén ny-pannoniai állomáshelyét valószínűsíti. 48

Érdemes még megvizsgálnunk azt a megfigyelést is, amely szerint a táborperiódusnak két fázisa van, amelyek szerkezetileg térnek el egymástól, és a kettő közötti váltás Claudius uralkodásának idejére esik.

Augustus és Tiberius katonai akciói után Claudius szervező tehetsége konszolidálta a helyzetet az újonnan szerzett területeken. 49 Vidékünk tágabb környezetében provinciává szervezte Noricumot, a legio XV. Apollinaris veteránjainak letelepítésével colomévá emelte Savariát. A segédcsapatok állomáshelyeinek változásában is több mozgás kapcsolható az ő uralkodásához. Így, a peresznyei kövekről ismert ala Claudius alatt ment addig ismeretlen állomáshelyéről Arrabonába. Ugyanakkor olyanok is voltak, amelyek ekkor érkeztek eddig még meghatározatlan pannoniai állomáshelyeikre. 50

Mindez azért fontos, mert értelmet ad az I. század közepén érzékelt váltásnak lelőhelyünkön. Egy csapat távozása, és újabb érkezése megfelelő ok lehetett arra, hogy a tábort teljesen átépítsék.

Természetesen rengeteg nyitott kérdés van még e kétfázisú táborperiódussal kapcsolatban. A legfontosabb, hogy e táborfázisoknak csak egyes objektumait ismerjük, határait nem, vagy csak kis részben. Ezért nem tudjuk alakjukat, kiterjedésüket meghatározni. Az, hogy ezek nem szükségszerűen esnek egybe, sőt, hogy formájuk szabálytalan, ebben az időszakban eléggé általános. A korábbi fázis nagyságára kikövetkeztetett egyik minimális méret (120 m) megfelel az analógiák által megengedett alsó határnak.

A zalalövői ásatások „T" munkahelye: IV. század

A zalalövői ásatások „T" munkahelye: II. század

A polgári fejlődés kezdetei

A több mint 60 éven át üzemelő tábor körül falusias település, vicus alakult ki, valószínűleg már a tábor második fázisa idején. Elsősorban a tábortól K-re, az út DK-i oldalán tapasztaltunk olyan jeleket a D és a K munkahelyen, amelyek erre utalnak.

A katonaság elköltözésével felszabadult a tábor által fedett rész, sőt a telepü­lés kiterjedt az úttól ÉNY-ra fekvő T munkahely területére is. Ekkor kavicsozzák le először az utakat, és kialakul a házak között a 2-2,5 m széles, kavicsos mellékutcák rendszere is. Az útárkokat karban tartják, a tábor egykori területét iparos negyed foglalja el. Több jel utal fémfeldolgozásra, számos ponton találtunk nagy kormos felületeket. A D munkahelyen fazekaskemence került elő. 51 A lakóházak a táborperiódusban megszokottnál kisebb, és vékonyabban alapozott, boronavázas épületek, amelyekben téglaplatnival ellátott kis tűzhelyek állnak (T munkahely)52

Töreden fejlődés vezet egy emberöltő múltán Hadrianus trónralépéséig, aki számos más pannoniai településsel együtt Sallát is municipiummá, városi rangú településsé emeli.

A municipiumi rang

Aquae lasae-ból, a mai Varazdinske Toplice-ból ismerjük azt a feliratot, amely egy Minerva-szobor talapzatába van bevésve. A szobrot Moderatus nevű tisztelője állította az istennőnek a fürdőhely egy szakrális rendeltetésű épületében: 53

Minervám / Aug(ustam) / L(ucius) Cl(audius) Ti(berii) f(ilius) Quirina (tribus) / Moderatus / dec(urio) c(olonia) C(laudia) Savaria / (dec)urio municipi(i) / Ae(lii) Sallae sacerdot(alis) / arae Aug(mti) e q(uinque) decur(iis) / posuit

Lucius Claudius Moderatus, Tiberius fia, a Quirina kerületből, aki a claudiusi colonia Savaria és az aeliusi municipium Salla képviselőtestületének tagja, az Augustus-oltár papja, valamint teljes jogkörű bíró állította fel a Felséges Minerva szobrát.

Moderatus lovagi rangú ember, befolyásos személyiség lehetett, mert nemcsak Sallának, de Savariának is önkormányzati képviselője volt. 54 A feliratból meg-tudjuk, hogy a várost Hadrianus alapította. A municipium „Aelium" jelzője utal erre. Az is kitűnik a szövegből, hogy maga Moderatus nem idevalósi, hiszen Savaria a Claudia tribusba., Salla a Sergia tribusba. tartozott. Valószínűleg afrikai városból, Cirtából származott. A városi rangra emelés idejének olyan időpontot kell keresnünk, amikor Hadrianus látogatást tett Pannoniában. Erre vonatkozóan hagyományosan 118 és 124 is felmerült. Az utóbbi időben azonban a kutatás kétségbe vonta a 124-es látogatás realitását, ezért azt mondhatjuk, hogy a Salla várossá nyilvánításának az időpontja valószínűleg 118 Kr. után. 55

A fent idézett varázsdteplici szobortalpazat mellett az ásatások is szolgáltak epigráfiai adattal Salla jogállásáról. Az U munkahelyen került elő 1984-ben egy oltár töredéke, amelyet Jupiternek állítottak.

Az oltár anyaga sárgás homokkő. Méretei: magassága 44 cm, szélessége 39 cm, vastagsága 21 cm, a betűk magassága 38-45 mm között váltakozik. Elején van a felirat, két oldalán reliefek láthatók. A fent jelzett szélesség a talapzatra érvényes, a feliratos mező csak 32 cm széles. A felirat:

[I(oui) 0(píimo) M(aximo)] / [—] / [—] / TAurus [..] / Xv (ir) m(umcipii) Sal(lae) I ? I v(otum) s(olvit) [l(ibens) m(erito)]

A felirat töredékes, és megmaradt részein is eléggé kopott. 56 A megmaradt rész első sorában az Aurus név olvasható. Ez a cognomen eddig egyedül Panno­niából ismert egyetlen feliratról, amelynek lelőhelye ismereden, de a pécsi Janus Pannonius Múzeumban őrzik. 57 A első két betű ligaturája megegyezik a két feliraton. A név után még van hely egy vagy két betű számára.

A második sorban a X-hez, mintegy indexszerűen kapcsolódik egy kis v betű, majd az M és a SAL rövidítések, melyekre a fenti feloldást javasoljuk. A sor utolsó betűje lehet esedeg egy másik L, Salla nevében ugyanis kettő is elképzelhető, de ez nem szükségszerű. Túl messze van az előzőtől.

Az utolsó sor gyengén olvasható betűinek létezésére a betűk gyenge nyomain kívül egy vízszintes szerkesztő vonal is utal. Valószínűleg a szokott formula v(otum) s(olvit) l(ibens) m(erito) volt itt is, bár a második két betűnek semmi jele azon kívül, hogy nélkülük aszimmetrikus lenne a sor. Az oltár feliratos mezőjének magasságát az oldalán lévő attribútumok alapján 37 cm-re tehetjük, amelynek a meglévő felirat csak a 63 %-át fedi. Így az olvasható sorok fölött még két sort valószínűsíthetünk, az első sorban az istenség megjelölésével.

Az oltárt Jupiternek állították, mert két oldalán az ő attribútumai láthatók. A jobb oldalon sasmadár. Csak nyakrésze és feje hiányzik, szárnyait enyhén leengedi, de nem zárja testéhez. Jobb oldali szárnya kidolgozottabb, jobban látható. Testének tollazata pikkelyszerű, combjait is vastag tollgatya fedi. Kis emelvényen áll.

Az oltár bal oldalán villámköteg. Toboz alakú középső részét ferde spirális vonalak díszítik, két oldalt pedig szigony formájú hegyes villámok láthatók. A középső elemnél pontosan megállapítható az ábrázolás szimmetriatengelye. Ennek alapján becsültük meg az oltár törzsének, (a feliratos mezőnek) a magasságát is.

A szöveg fordítása: A Legjobb és Leghatalmasabb Jupiternek ... T. Aurus ... Salla municipium decemvirje beváltotta fogadalmát szívesen és méltán.

Az oltár másodlagos helyzetben került elő az ásatási szelvény falából a lelő­helynek egy olyan részén, ahol a rétegek a II. század második felétől a IV. század közepéig tartanak. Jó párhuzamai vannak Pannonia déli részéről, a Kulpa völgyéből és Sisciából. 58 Igen fontos párhuzam lehetne az a kő is, amely Zalaváron került elő, de csak régi rajzos dokumentációja van. Egy a miénkhez hasonló villámköteggel díszített Jupiter-oltár felső részének töredéke van rajta. 59 Lelőhelyével jól mutatja az útvonalat, amelyen az ilyen típusú oltárok területünkre kerülhettek.

Feliratunk minden kérdésessége ellenére alapvetően fontos adat, mert lelőhelyen előkerült bizonyítéka annak, hogy Salla municipium rangú település volt.

A municipium

Nem tudjuk eldönteni bizonyosan, hogy a városlét növelte-e meg annyira a település méretét, emelte-e meg közműveinek, épületeinek színvonalát, vagy azok már korábbi fejlődés eredményei, amelynek jutalma volt a rang. Ehhez sokkal finomabb kronológiával kellene rendelkeznünk.

Voltak már kőépületek Hadrianus kora előtt is, és most nem kizárólag az S munkahelyen talált horreumra gondolunk. Mégis biztosabbnak látszik, hogy Hadrianus municipalizáló kezdeményezése nem mérlegelt túl sokat a kiemelendő te­lepülések addigi teljesítményén, hiszen nehezen gondolhatjuk, hogy az általa alapított 6-7 új város (Aquincum, Carnuntum, Bassiana, Halicanum, Mogetiana, Aquae Balisae és Salla) azonos szinten álltak volna fejlődésükben. Sokkal súlyosabban eshetett latba a közigazgatás fejlesztésének szempontja. Az, hogy a provincia minél nagyobb területe szerveződjön egy-egy városi rangú központ köré, és a városi territoriumok kitöltsék a tartomány lehetőség szerint teljes területét.

Kétségtelen viszont, hogy Salla civil fejlődésének utolsó 30-35 éve nagy reményekre jogosított, és a municipium státusz új lendületet adott a településnek.

A korszak emlékeivel minden munkahelyen találkozunk. Ekkor volt a város a legnagyobb kiterjedésű. Jelenlegi ismereteink szerint K-NY-i irányban a régi óvodától (József A. utca és Somogyi B. utca közötti terület) a Petőfi S. utca első telkeiig terjedt, É-D irányban pedig a Linka forrás környékétől a folyópartig. A kivezető utak mentén természetesen mind a négy irányban találhatunk római emlékeket. Így elsősorban az egykori temetőket, amelyek a település lakott ré­szétől kissé távolabb (É-on a József A. utca végén, a dombsor peremén, D-en a futballpálya ENY-i sarkán, részben már az erdőben) voltak. De éppen a legutóbbi leletmentések tártak fel egy épületet a leendő új állomás területén is. Ez a hely többszáz méterrel van NY-abbra az eddig ismert legutolsó római kori objektumoktól, és a közveden környéke üres, mégsem állíthatjuk egy, a várostól látóhalló-távolságra lévő kis villagazdaságról, hogy attól teljesen függeden. 60

Mint a városlét egyik legfontosabb jelét, ki kell emelnünk a közműveket. Az útról már fentebb összefoglalóan beszéltünk. E helyen a csatornázásról teszünk említést.

A táborhoz tartozó ároknak az A/IV-A/V-B/VI szelvényekbe eső részén, ahol a későbbi (IV. századi) épületbe betagolták a korábbi közművet, megmaradt a municipium gyűjtőcsatornájának egy kb. 15 m-es szakasza. A csatornát az árokba építették bele. Alapjától a járószintté planírozott tetejéig 215 cm magas. Belső magassága 145 cm, szélessége 90 cm, teteje boltozott, sőt kőből épült padlója is van. Az F munkahely területén még többször találkozunk vele, a IV. századi útfelszín alatt, de ezeken a helyeken már csak töredékesen figyelhető meg. Még egy érdekes pontja van a J/XII szelvénynél, ahol több kisebb csatorna torkollik bele, amelyek egyenként is komoly közműnek számítanak, mert kőből épültek, padlójuk általában másodlagosan felhasznált tetőfedő tégla. Valószínű, hogy az eddig feltárt helyeken kívül is több szakaszon megvan még a faluban. A törökök elől való menekülő-alagútnak még a közelmúltban is élő hagyománya ezekre a római közművekre vonatkozik.

Az úthálózathoz és a csatornarendszerhez egyaránt kapcsolódik az a másodlagos helyzetben, töredékesen fennmaradt csatornafedlap, amelyet az ásatás egyik kőfaragó mester támogatója állított össze kérésünkre. 61 A négyzetes alakú mészkő-kváder közepén lencse alakú bemélyedésben hatszirmú rozetta alakban van áttörve az anyag, hogy a csapadékvizet az útról a csatornába vezesse.

Nem találtunk eddig nyomokat a vízvezetékre, pedig bizonyosan volt, mert egyes épületek fürdői olyan méretűek, amelyeket másként vízzel ellátni nem lehetett. A negatív adat nem meglepő, hiszen a római vízvezetékek gravitációs elven alapultak, és ezért nyilván olyan magasságban hálózhatták be a települést, ami azóta lepusztult. A Linka forrás közveden környékén azonban - szintén a helyi hagyományból tudjuk - nagy, faragott kváderkövek voltak, amelyek a for­rásfoglalás részeit képezhették.

A kavicsozott utak mentén immár világos insula -szerkezetben házak álltak. 62 A házak egy része gerendaalapozású, cölöpös vázú, falait vesszőfonatból készítették, és agyaggal tapasztották ki. A padlók döngölt agyagpadlók, a lakásokban tűzhely, a konyhai műveletekhez téglaplatni állt rendelkezésre. Ilyen házakat találtunk többek között az F munkahely DK-i részén.

Egy másik háztípus ennél gazdagabb volt. Kőből rakott alapozása a talajszint fölé emelkedett, hogy a falak átnedvesedését lehetőleg elkerüljék. Ezen az alapon ugyanis égetetlen vályogtéglából emelték a felmenő falakat. A tetőt cseréppel fedték. Ezek lapos, peremes, téglalap alakú cserepek, tegulák. voltak, amelyeket a kúpos imbrexek hidaltak át. A padlók rendszerint itt is döngölt agyagpadlók. Ez a háztípus a K munkahely K3 kutatóárkában került elő.

A legelegánsabb házaknak a felmenő falai is kőből épültek, és padlóik terrazzóval voltak burkolva. Ez az anyag mész és téglaszemcsék keveréke. Olyan kemény és vízhatlan felületet ad, amelyet fürdők, padlófűtések építésénél is használni lehet. (F munkahely DNY-i része, DK-i része, T munkahely: TI NY-i fele, T3)

A padlófűtés olyan technika, amelyet a D-ről származó rómaiak terjesztettek el a kissé hidegebb vidéken. A házon kívül helyezték el a praefurniumot, a kazánt, amellyel nem vizet, hanem a levegőt forrósították fel (F munkahely G/XV). Ez a levegő cirkulált az oszlopokra épített padló alatt, míg a falakra belülről tapasztott üreges fűtőtéglákon keresztül el nem távozott. A vastag padlókat természetesen nehezen fűtötte át ez a technika, de az is kétségtelen, hogy azután nehezebben is hűltek ki a helyiségek. Nem fűtötték föltétlenül az egész padlót, hanem gyakran csak egy sávját, középen, vagy a fal mentén, attól függően, hogy mi volt a helyi­ség rendeltetése (T munkahely T3).

A fürdőkben volt szükség a legnagyobb melegre. Ezeket úgy szervezték meg, hogy a fűtőtértől egyre távolabb eső helyiségek szolgáltak a különböző hőfokú medencék kialakítására. 63 A hideg medence alá nem tettek fűtést. Ezért az jóval alacsonyabbra került, mint a fűtött terek, amelyeket lépcsőn lehetett megközelíteni (F munkahely H/XVI, I/XIII).

A fűtött padlót oszlopok tartották, melyek magassága 40-70 cm között moz­gott. Ezek téglából épültek (T munkahely), vagy kiégetett hengeres cserépcsövekből, amelyeket függőlegesen fölállítottak egy téglára, és megtöltötték agyaggal (F munkahely H/XIV-XV, I/XV, J/XV). A medencék vizét ólomcsövek, vagy terrazzós vakolással kikent téglából épített csatornák vitték a lefolyó-rendszerbe (H/XV, I/XIII).

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a gazdagabb épületek elsősorban a főút ÉNY-i oldalán sorakoztak, szinte a folyóparttól kezdve az F, T munkahely­en. Az út DK-i oldalán több a szerényebb kivitelezésű építmény (F munkahely DK-i része, a K munkahely.). A zalavölgyi út mentén is vannak kőházak (D munkahely, U munkahely), és a főbb utaktól kissé távolabb is (S munkahely).

A zalalövői ásatások „S" munkahelye

zalalövői ásatások „D" munkahelye

Az iparos tevékenység is tovább virágzik a városban. A bronz ruhakapcsoló tűk feldolgozása során olyan darabra akadtunk, ami félkész terméknek minősül, ezért valószínűnek tarthatjuk, hogy fibulagyártó kisiparos is dolgozhatott a településen. 64 Egy másik szakma képviselőjét név szerint is ismerjük. Quintus Ennius Hermes téglavető mester rengeteg tetőfedő cserépen örökítette meg magát nevének rövidítését tartalmazó pecséttel. Tegulái a környékbe is eljutottak. Zalabaksáról került egy darab a Savaria Múzeumba. 65

A városias megjelenés egyértelmű tényezői közül egy dolog hiányzik, és ez a városi közélet szintere, a forum, a középületek. Ezt sajnos egyelőre nem sikerült megtalálnunk, pedig e nélkül egyetlen városi rangú település sem létezhetett.

A hely topográfiai jellemzői azt valószínűsítik, hogy a mai település központja alatt kell lennie. A főutak ugyanis itt keresztezik egymást, a jelenlegi hídfőtől ÉK-re. Itt vannak a leggazdagabb épületek. A jelenlegi múzeum romterületének ÉNY-i részén az A/XVII szelvényben a II. századi rétegekből csak egészen ke­veset lehetett feltárni, de több hatalmas, 1/4 m3 -es homokkő kvádert találtunk itt egymás mellett, amelyek teljesen eltérnek a többi építkezésben használt kövektől. Ezeket a nyomokat nem tudtuk értelmezni, mert a szomszédos telek alá nyúlnak, és ott nem volt módunk követni azokat. Annyit mindenképpen valószínűsíthetünk, hogy nem tartoztak magánházhoz, hisz a leggazdagabbak sem építkeztek ekkora kövekből. Az sem szükségszerű, hogy épület részét képezzék - lehetnek valamilyen pódium részei is. Mindenesetre ez az eddigi egyeden nyom, ami közösségi célú objektumra utal a településen.

A polgári fejlődés megtorpanása

A II. század első évtizedeinek lendületét nem sokkal a város kiépülése után egy több oldalról érzékelhető megtorpanás követte. A telepjelenségek vizsgálatakor ezt hosszú ideig egy áradásnak tulajdonítottuk, amely vastag sárga agyagréteggel lepte be a Hadrianus-kori szinteket a folyóhoz közelebbi területeken, elsősorban az F munkahely DK-i részén. így az Antoninus-kori szintek jóval magasabban vannak a Hadrianus-koriaknál, ez azonban ennek ellenére sem korszakot váltó esemény. Ennél fontosabb jel, hogy az éremforgalom csökken le nagyon jelentősen a század középső harmadától kezdve. Pedig ez az időszak a provincia törté­netében a békés fejlődés korszaka volt.

118-tól a markomann háborúkig nincsenek nagyobb csapatmozgások a provinciában. Domitianus és Traianus háborúi stabilizálták a birodalom határait, a Dunántúl fokozatos romanizációja megtörtént, a katonai táborok láncolata végig követi a dunai limest, fejlődésnek indultak a legkeletibb pannoniai települések is. Ez provinciaszerte a nyugodt gyarapodás időszaka.

Salla fejlődésében ezzel ellentétes folyamatot tapasztalunk. Alig jutott cl a városi rang elnyeréséig, szinte ugyanabban a pillanatban lassú hanyadásnak indult, ami Hadrianus uralkodásának vége felé, a II. század középső harmadában már érzékelhető az éremforgalom alakulásában. Ennek a hanyadásnak azonban a pro­vincián belüli okai vannak.

Pannónia maradéktalan birtokbavétele felértékelte a dunai limesnek az Alfölddel, a szarmata barbaricummal határos szakaszát. Fontos katonai táborok láncolata települt a Duna mentén. Ez a fejlődés abban a közigazgatási változásban öltött testet, hogy Pannoniát 106-ban ketté osztották, és K-i sávja Pannonia Inferior néven jelentős új provinciává szerveződött, Aquincum helytartói székhely lett. 66

Mindez nagy hatással volt a provincia úthálózatára. Az utak szerepe átértékelődött. Megnőtt a jelentősége a Borostyánkő útból Poetovionál kiágazó Via Postumiának, amely a legrövidebb úton, sugárirányban köti össze Itáliát Aquin-cummal. 67 A Borostyánkő útnak a murai átkeltőponttól É felé haladó szakasza tehát mellékúttá vált ahhoz képest. Hasonló átértékelődés valószínű a Boros­tyánkő út és a K-NY-i Dunaszakasz mentén futó Limes-út vonatkozásában is. Míg a foglalás időszakában a Borostyánkő út a katonai felvonulás, ill. utánpódás fő ere volt, a limes viszont egy még csak alakuló, katonalüag megszervezeden földrajzi határ, a provincia kettéosztása után a helyzet gyökeresen megváltozott: a Borostyánkő út menti területek a provincia védett belső területeivé váltak, a limesút viszont a határvédelem legfontosabb objektuma lett, amely a táborokat és őrhelyeket egymással összekötötte.

Összegzésképpen azt mondhatjuk, hogy a II. század első évtizedeinek végére a Borostyánkő útnak a Mura és a Duna közti szakasza — amelyre Salla territoriuma is esik - átértékelődött, és a két fontosabb új útvonal közötti összeköttetésre korlátozódott.

A II. század második felében azonban még hat a század eleji felhajtóerő a város életében. Ebből az időből való a már elemzett Jupiter-oltár töredék, mely a municipiummá. emelkedés egyik - a lelőhelyen előkerült - epigráfiai bizonyítéka. Ide kell sorolnunk azokat az emlékeket is, amelyek a főútvonal árkainak betöltődéséből, ül. az útból kerültek elő, másodlagos helyzetben, mint pl. sírépítményhez tartozó Ikarus-szobor, 68 és az egyeden nagyszobrászati eredetű töredék, egy kolosszálszobor kezének ujj-töredéke.

A markomann-kvád betörés

Az É-ról jövő markomann-kvád betörés rendíti meg a település addigi békés életét 169-ben. A barbár támadók lerohannak a Borostyánkő úton Aquileiáig, és útjukban mindent felégetnek, elpusztítanak. Marcus Aurelius seregei csak két évvel később, 171-ben tudják kiűzni az ellenséget a tartományból, és méltó módon válaszolni csak a 172-175-ös offenzíva során lehetett, amikor már a határokon túl folytatták a hadjáratot. 177-ben azonban kiújultak a harcok, igaz ekkor már inkább a szarmata fronton. A császár és fia Sirmiumból irányítja a hadművelete­ket. Csak 180-ban, Marcus halála után zárta le Commodus a több mint 11 évig húzódó háborút a végső győzelemmel. 69

Mindez a védtelen belsőpannoniai Salla számára először is kegyetlen szembe­sülést jelentett a hirtelen rátört barbár ellenséggel, utána évtizedes bizonytalansá­got a helyzet megszilárdulásáig, majd mellőzöttséget. Hiszen mióta nem állomá­sozik itt segédcsapat, nem vezet rajta keresztül hadi felvonulási út, Salla nem té­nyező semmiféle katonai konfliktus megoldásában, ezért az azzal kapcsolatos jutalomban sem részesül. Bár lakói visszatérnek a markomann támadás után, a város nem tud a II. század eleji szinten regenerálódni.

Érdekes és néha megindító részletek érzékeltetik az évtizedes trauma következményeit. Az F munkahely ENY-i részén egy téglával szabályosan kirakott udvarszint fölött 12-15 cm vastag kormos-hamus réteget találtunk, mint sok más pontján is a II. századi szintnek, és benne egy, a háborúk során elvesztett Marcus-pénzt. Az égett réteg fölött megpróbálták helyreállítani az udvar téglaborítá­sát, de ép téglák híján csak mozaikszerűen összeillesztett töredék téglákból.

Más területeken a városi önkormányzat felszámolódásának jelei mutatkoznak. A S munkahelyen ENY-DK irányban futó útra, valamint az F munkahely DK-i sarkán egy mellékutca kavicsozására is házat emelnek a III. század elején, jeléül annak, hogy nem figyel senki az úthálózat közkincs voltára, mindenki ott épít szükséglakást, ahol eszébe jut.

A hanyatlásnak azonban nemcsak a terület abszolút értékvesztése az oka, hanem sokkal inkább az relatív hátrány, amely a limesmenti területekkel összehasonlítva sújtja. A háborús konfliktusban, amely Itáliáig is elhatott - a markomannok kifosztották Aquileiát is - nyilvánvalóvá vált a birodalom pannoniai határ­szakaszának fontossága. Innen az Alpok megkerülésével viszonylag gyorsan juthat az ellenség Róma közelébe, és a tartomány - területéhez képest - nagyon hosszú határszakasszal rendelkezik. A győzelemmel végződött háború, a harcokban kitűnt seregek presztízse, a jogos óvatosságból felfejlesztett táborok, és bőkezűen jutalmazott katonák egyszerre tették a limes menti területeket politikailag jelentőssé, és gazdaságilag gyümölcsözővé. Ez jelentette az igazi konkurrenciát a belsőpannoniai városok számára. Ez szívta el a levegőt, de legalábbis a fiatalabb nemzedéket a határmenti virágzó városokba.

Az érem és szigillátaforgalom alakulásán jól érzékelhető, hogy a markomann háborúk után egy emberöltőt bírt ki még a település számottevő beszűküléssel, területi összhúzódással. A III. század második harmadára pedig gyakorlatilag elnéptelenedik.

Az éremforgalom folyamatossága nem szakad meg, csak jóval a provinciái átlagszint alá süllyed. Ennek oka pedig az, hogy a Borostyánkő utat azért folyamatosan használják. Annak árkai ezidő alatt töltődnek fel szeméttel, de egyszersmind azzal a leletanyaggal is, amit gondos kezek nem takarítanak el az úton járók után.

Itt vége is szakadhatna Salla történetének, de a IV. század első évtizedeiben újabb nagyarányú építési periódus nyomai találhatók a településen. Ezek azok az épületek, amelyek az egykori város ma is látható legszembetűnőbb objektumai.

Salla IV. századi története

Korábban az e periódusba tartozó településnyomokat egyeden nagy épületkomplexum részeinek tartottuk, és úgy értelmeztük, mint útállomást, az állam által megépített és fenntartott hivatalos célú középületet, melyben az úton lévő magasabb rangú hivatalos személyek is megszállhattak, de a postaszolgálat, vagy civil felhasználók részére is rendelkezésre állt. Antik kifejezéssel villa publicának minősítettük tehát a két, egymást keresztező főútvonal találkozásánál a folyó partján lévő épületet.

Az ásatás utolsó éveinek eredményei azonban azt mutatják, hogy sokkal nagyobb területen, több IV. századra keltezhető épülettel kell számolnunk, mint ahogy korábban gondoltuk, és ezeket már nem lehet a villa publica részeinek tekintenünk (S, T, U munkahely). Sokkal helyesebb a település egészének bizonyos fokú megújulásáról beszélni, ami Pannonia IV. századi történetének alakulásával függ össze.

Az új változások eredete most is a katonaság, a határőrizet reformjában kere­sendő. A határon állomásozó, statikus katonai egységek helyét részben a hatá­roktól hátrébb vont, mozgó lovas és gyalogos csapatok foglalják el. Ez a tenden­cia mutatkozik abban is, hogy a korábbi határmenti tartományi székhelyek elvesztik kiemelt közigazgatási szerepüket a IV. századra. Valeria provinciában Aquincum - mint tartományi székhely - átadja helyét a limestől messzebb fekvő, biztonságosabb Sopianaénak, Pannonia Primában pedig Carnuntum, az ugyancsak belsőpannoniai Savarianak. Salla városára nézve mindez azt jelenti, hogy a vele határos városi territórium egy tartományi székhely territoriuma lesz, azaz 311-től kezdve mindössze egy napi járóföld választja el a provincia fővárosától.

Maga ez a geopolitikai helyzet is elég annak magyarázatához, hogy mi éleszti fel Sallát a IV. századi elején. Emellett azonban utalni szeretnék arra is, hogy az új közigazgatási szerkezet, amely új tartományi székhelyeket jelölt ki, újra átszabta a birodalmi úthálózat súlypontjait, súlyvonalait is. A területünk szempontjából leglényegesebb változás a két, hozzánk legközelebb eső praefectura- székhelyet, Augusta Treverorumot (Trier) és Sirmiumot (Srmska Mitrovica) összekötő útvonal jelentőségének megnövekedése, amely ENY-DK irányban szelte át a pannoniai provinciákat, miközben Savarián és Sopianaen is keresztülhaladt. 71

A harmadik tetrarchia belső csatározásaiból győztesen kiemelkedő Constanti­nus és utódai alatt újabb felvirágzás jellemzi Pannoniát. Ebből Salla minden bi­zonnyal kivehette részét, hiszen a császárok gyakran fordultak meg a közelben. Annál viszont messzebb volt a határoktól, hogy a korszakot végig jellemző szarmata, quad, gót betörések nyomot hagyjanak rajta.

Salla IV. századi telepjelenségéinek időrendi csoportosítását a villa publica periódusainak meghatározása szolgáltatta. Ennek kapcsán kiderült, hogy az épületet a 315-320 közötti években emelték, majd 360 körül alaposan megújították. Ebben a formájában érte meg a település fölhagyását. Ez a kronológiai vázlat igaz­nak bizonyult a többi IV. századi objektumra is (T, S, U munkahely), abban a formában, hogy az említett területeken a IV. századi épületeket csak a század kö­zepéig lakják. A 60-as évektől kezdve kiürülnek. Egyedül a T munkahely éremforgalmi görbéje mutat forgalmat ebben az időszakban is, de ennek oka valószínűleg az, hogy itt megy el a főút, és annak ÉNY-i árka, amelyet nyilván folyamatosan használnak.

Úgy tűnik tehát, mintha a IV. század második felére mindenki beköltözött volna a villa publicába, ami így valószínűleg nem igaz. Abban a formában azon­ban igaz lehet, hogy a megélhetés egyedüli lehetősége ebben az időben az a szol­gálat volt, amit a villában adhattak az itt lakók.

A villa publica 72

Ez az objektum valószínűleg rátelepült a korábbi városközpont egy részére. Szerkezetéről annyit állapíthatunk meg, hogy D-i sarkával áll a folyó felé, DK-i oldalával a főút felé. Téglalap alakú objektum, amelynek nagyobb kiterjedése ÉK-DNY irányú, a rövidebb erre merőleges. A téglalap alakú komplexum DNY-i része különböző funkciójú helyiségekkel van beépítve, az ÉK-i rész döntően udvar, amelynek ÉNY-i oldalán egy helyiségsort sejthetünk. A beépített rész mintegy 3000 m 2 alapterületű. Eddig a felét sikerült kiásni.

Főfalait az eredeti padlószinttől 270 cm mélyen alapozták, az alapozások szélessége 120, a felmenő falak szélessége 90 cm. Eddig tizennyolc helyiségét ismerjük többé-kevésbé. A DK-i oldalon hosszú folyosószerű helyiség található (X.), amelynek az út felé eső alapozása sokkal sekélyebb a főfalakénál. Ezért gondolhatunk arra, hogy egy oszlopos tornác, porticus fenestrata díszíthette. Teljes oszlopsorra nem gyanakodhatunk, mert annál magasabban maradt meg helyen­ként a felmenő fal. Az épület udvarában a legfelső kevert rétegben több olyan homokkőoszlop töredéket találtunk, amely innen származhatott. A belső helyiségek közül kiemelkedik egy 12x24 m területű, oszlopokkal három hajóra osztott reprezentatív helyiség (I.). Padlója terrazzoból volt, de fűtés nincs alatta. E helyiség szélessége megfelel a vele azonos helyzetű XV. helyiségének az épület ÉNY-i oldalán. Utóbbinak a hosszát sajnos nem ismerjük.

A XVII. és XVIII. helyiség téglaburkolatú, és különös jelentőségre azzal tett szert, hogy padlóján rengeteg edénytöredéket találtunk. Ez azért különösen fontos, mert a villa más részei igen szegények voltak a kerámiaanyagban. A XVI. helyiség a legépebben megmaradt, legszebb praefurniumot szolgáltatta.

Leírásunk a villa publica II. periódusának képét adta. Az I. periódus padlói 90 cm-rel alacsonyabban voltak. Ez a differencia a padlófűtések magasságából következik. Mindez azt jelenti, hogy az épület I. periódusában nem volt padlófűtés, és az átalakítás elsősorban ezt a célt szolgálta. Ezzel együtt kellett természetesen megépíteni a helyiségeken áthúzódó csatornát is, de az éppen ezért megy a legtöbbször a küszöbök alatt. A X-sel jelölt porticust is ebben az időben építették hozzá a palotához, és ekkor készült el a legfelső útréteg is. Az addig az utat az ÉNY-i oldalon kísérő csatornát megszüntették, hiszen arra már nem volt szükség, és a bazalt burkolatot az épület fala mellé húzták. Ez a kissé erőszakos be­avatkozás látszik is az út vonalvezetésén, és meg is bosszulta magát, mert a kövezet megsüllyedt a tönkretett csatorna fölött.

Mindez azonban egyértelműen bizonyítja, hogy Salla, amely a IV. század első felében még egy területében összezsugorodott, de mégis városias formájú település volt, a század második felére egyetlen hatalmas épületkomplexummá vált, ahol nyilván csak szolgálatot teljesítő személyzet lakott.

A IV. század utolsó évtizedeiben a hunok megjelenésével hal el az élet térségünkben, egyszerre Savariaval és Carnuntummal, a tőlünk É-abbra fekvő jelentékeny közigazgatási központokkal. Zala megyében legutóbb Kilimánban került elő olyan temető, amelybe a hunok által szorongatott gót és alán néptöredékek tartoztak, és akiket a rómaiak szövetségeseikként a birodalom határvidékére beeresztettek. 75 Ezek a IV. század utolsó harmadában, és az V. század elején temetkeztek ide. Fosztogató életmódjuk valószínűleg nyugtalanította a még itt maradt rómaiakat. Az sem közömbös, hogy a villa publica egy jól karbantartott út mentén feküdt , és ezt az utat nyilván a népvándorlás népei is szívesen használták.

Sallát szervezett körülmények között hagyták el a rómaiak a század vége előtt. Az álló falak közül minden mozdíthatót magukkal vittek. Akik nem húzódtak vissza Itáliába, azok feltehetően a legközelebbi erődített településre, a Keszthely- Fenékpusztai erődbe menekültek, és átadták a terepet a népvándorlás népeinek.

A zalalövői ásatások „F" munkahelye, a villa publica

Epilógus

A népvándorlás népeit temetőiből ismerjük általában, hiszen nagyon nehéz a folyton mozgó hordák átmeneti településeit megtalálni. Zalalövő környékén eddig nem került elő ilyen temető. Egyetlen sírt találtunk csak a villa publica X. helyiségének ÉNY-i falához tapasztva, a padlóba ásva. 76 Mintegy 10-12 éves gyerek melléklet nélküli csontváza volt. Nem valószínű, hogy a rómaiak maguk temették volna ide, vagy ha igen, mindenképpen csak a villa felhagyása után.

pannoniai és a sallai éremforgalom százalékos összehasonlítása

A grafikon a Salla ásatásain előkerült, a településről származó vereteknek az időre vetített gyakoriságát tartalmazza. Az idősort az évekkel, és a császárok uralkodási periódusaival is érzékeltetjük. Ezt a gyakorisági görbét hasonlítottuk össze a Pannonia településeire jellemző másikkal. Pannónia éremforgalmát Emo-na, Celeia, Poetovio, Salla, Savaria, Scarbantia, Carnuntum, Vindobona, Arrabona, Brigetio, Aquincum, Intercisa, Gorsium, Sopianae és Mursella publikált anyagai adják. (Bár Celeia nem tartozott Pannoniához, mint egy, a Borostyánkő út mentén fekvő településnek, helye van a grafikonon.)

A két görbe összevetése érzékelteti, hogy mely időszakokban volt a sallai éremforgalom a pannoniai átlag felett, mely időszakokban volt alatta, és mely időszakokban felelt meg a pannoniai átlagnak. Lemérhetjük tehát a város virágzó, pangó, vagy átlagos történeti korszakainak csúcsait és határait.

SALLA PERIÓDUSAI

JEGYZETEK

1 A korábbi irodalomról: Mócsy A. és mások: Römische Forschungen in Zalalövő 1973. (a továbbiakban RFiZ 1973.) Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae (Acta- ArchHung) 27. (1975) 163. p.

2 Az orthográfia alapjai, a római utikönyvek és a feliratos források nem következetesek az írásmódban. A név eredetéről Kiss L.: Pannonia helyneveinek kontinuitása. In: Honfoglalás és nyelvészet. (Szerk. Kovács L. - Veszprémy L.) Bp., 1997. 190. p.

3 A fejezetet Miholics ].: Völgyfejlődés vizsgálata az Őrségben és a Vendvidéken. In: Földrajzi Értesítő XVII/1. 1968. 47-59. p.; Müller K: Régészeti terepbejárások a göcseji „Szegek" vidékén és településtörténeti tanulságaik. Zalaegerszeg, 1971. 10-12. p. (a továbbiakban Müller 1971.); JuhászA.: Évmilliók emlékei. Magyarország földtörténete és ásványkincsei. Bp., 1983. 287-290. p.; Cseke F.: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai. In: Nagykanizsa. Városi monográfia I. kötet, Nagykanizsa, 1994. 13-17. p., (a továbbiakban: Nagykanizsa 1994.), valamint Gyulai F.: Dél-Zala növényvilága. In: Nagykanizsa 1994. 43-57. p.) munkái alapján írtam.

4 Pannonia régészeti kézikönyve. (Szerk. Mócsy A., Fitz J.) Bp., 1990. 59-61. p. (a továbbiakban PRK 1990.)

5 G. Álföldy: Noricum. London-Boston, 1974. 98. p. fig. 11.

6 Tótb E.: Pannónia és Noricum közös határának kialakulása. In: Antik Tanulmányok 24/2. 1977. 192-200. p.

7 Hudeczek, E.: Flavia Solva. In: Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt. (Hrsg. H. Temporini) II/6. Berlin-New York, 1977. 416. p. Abb. 1.

8 L. Barkóczi, A.. Mócsy: Die Römischen Inschriften Ungarns 2. Lieferung Salla, Mogentiana, Mursella, Brigetio. Bp., 1976. 13. p. (a továbbiakban RIU 2 1976.)

9 S. Soproni: Municipium Halicanum. In: Folia Archaeologica (FoLArch) 30. (1979) 91. p. Már Mócsy A. is kételkedett benne: Mócsy A.: Der Decurio von Salla. In: Savaria 16. (1982) 311. p. 1. j. (A továbbiakban Mócsy 1982.), Fitz J. pedig a Németh M. kandidátusi értekezésének nyilvános vitáján elhangzott opponensi véleményében kételkedett az olvasat helyességében. Ez a kő viszont az egyeden, ami Halicanumot municipiumként említené.

10 1. Savel: Sondiranje rimske ceste od Kota do Dolge Vasi. In: Arheoloski Vestnik 36. 1986. 163-177. p. (A továbbiakban .W/1986.)

11 B. Kerman: Halicanum-Lindolverschirichun ali Lendava? (Halicanum-Lindolverschiri-chun vagy Lendva?) In: Studie o zgodovini Lendave 1192-1992 (1994) (Tanulmányok Lendva történelméből) Lendavski zvezki (Lendvai füzetek) 12-17. és 54-57. p.

12 RIU 2 1976. 13. p.

13 E. Tóth: Zur Urbanisierung Pannoniens. Municipium Volgum. In: FolArch 37. (1986) 163-181. (A továbbiakban Tóth 1986.)

14 V. Cserményi — E. Tóth: Der Abschnitt der Bernsteinstrasse in Ungarn. In: Savaria 16. (1982) 283-290. p.

15 Toth E.: Körmend vidéke római kori történetéhez. In: Vasi Szemle 1978. 344-345. p.; V. Cserményi — E. Tóth: Eine Römische Strassenstation und die Strassenstrecke zwischen Salla und Arrabona. In: Savaria 13-14. 1979-1980. 171-201. p. (A továbbiakban Cserményi - Tóth, 1980.)

16 Az MTA Régészeti Intézetének és a Göcseji Múzeumnak terepbejárásai a szerző részvé­telével 1996-1998 között.

17 I.Savell986. 163-177. p.

18 7. Savel: Topografsko prodrocje XX. (Prekmurje) In: Arheoloska Topografija Slovenije. Ljubjana, 1991. 19. p.

19 J. Sasét Doneski k zgodovini Prekmurja v starem veku. In: Krónika 3/1. (Ljubjana) 48-49. P-

20 Tóth 1986. 166. p.

21 Totó 1986. 176. p.

22 Ch. Ertel, S. Palásyi, F. Redő: Corpus Signorum Imperii Romani III. Komitat Veszprém und Zala. s. a.

23 Müller R.: Római kori leletek Zalaszentgrótról. In: Zalai Gyűjtemény (ZGy) 6. Zalaegerszeg, 1976. 33-66. p. (A továbbiakban Müller 1976.)

24 Póczy K: A „Via Postumia" meghosszabbítása az Aquileia-Aquincum szakasszal. In: Budapest Régiségei 31. (1997) 289-293. p.

25 Mócsy A.: Római sírkő Magyarszerdahelyről. In: FolArch 9. (1957) 87. p. (A továbbiakban Mócsy 1957.); Büket L: A Camus kereskedőcsalád Pannóniában. In: ZGy 16. (1980-81) 10. p.; Horváth L.: Római kor, Úthálózat. In: Nagykanizsa 1994. 115-117. p.

26 Müller 1976. 65-66. p.

27 Ilyesmit érzékeltet E. Pochmarsky: Római sírkövek Salla, Poetovio és Flavia Solva municipiumokból. Összehasonlítás c. előadása rezüméjében. S. a.

28 A zalalövői ásatást Mócsy András kezdeményezte az ELTE Régészeti Tanszékének tanásatásaként, és ő vezette 1973-1975 között. E sorok írója az első idénytől kezdve közre­működője volt a feltárásoknak, és 1976-tól 1989-ig vezette azokat. Itt szeretnék köszönetet mondani minden közreműködőnek. Név szerint is Antoni Juditnak, Barkóczi Lászlónak, Berecz Katalinnak, Bezeczky Tamásnak, Bilkei Irénnek, Bíró Máriának, S. A. Boutaminnak, Cserményi Vajknak, R. Facsády Annamáriának, Fekete Máriának, Fülöp Gyulának, Gabler Dénesnek, Katona-Győr Zsuzsának, Lőrincz Barnabásnak, Lányi Verának, Maróti Évának, Matolcsi Jánosnak, Mócsy Andrásnak, Nagy Mihálynak, Nagy Árpád Miklósnak, Nádor Gézának, Nádorfí Gabriellának, Péterfi Zsuzsának, A. Philippidunak, Pongrácz Zsuzsának, B. Sey Katalinnak, Solti Juditnak, L. Szabó Klárának, Szabolcsi Zsuzsának, Szilágyi Máriának, Tóth Endrének, Vándor Lászlónak, Vékony Gábornak, Zsákovics Rozáliának, akik az ásatások folyamán munkatársaim voltak, ill. az anyag feldolgozásában részt vettek, és akiknek munkáját névtelenül (csak a RFiZ megfelelő számára hivatkozva) felhasználtam. Köszönöm a közreműködését az ELTE Régészeti Tanszéke név szerint nem említett egykori hallgatóinak is. Köszönet illeti az ásatás támogatóit a Zala megyei Múzeumok Igazgatósága és Zalalövő részéről, így Németh József ny. megyei múzeumigazgatót, Frankovics Tibor, egykori ta­nácstitkárt, és Agg Gábor valamint Novak Józsefné iskolaigazgatókat.

29 Az eddigi irodalom csak a szorosan vett zalalövői ásatásról, ill. az onnan előkerült leletanyagról szóló közleményeket tartalmazza: A. Mócsy - K. B. Sey - B. Lőrincz- M. Fekete - J. Matolcsi - D. Gabler - V. Cserményi - A. R. Facsády - K. L. Sspbó - A. Philippidu - L. Barkóczi: Römische Forschungen in Zalalövő (1973). In: ActaArchHung 27. (1975) 163- 203. p.;M. Fekete-A. Mócsy-K B. Sey- D. Gabler—L Barkócsg - B. Lőrincz- K L Szabó - Gy. Fülöp - A. Philippidu - I. Bilkei - ]. Solti - V. Cserményi - J. Matolcsi: Römische Forschungen in Zalalövő (1974). In: ActaArchHung 28. (1976) 147-196. p.; F. Redő - A. Mócsy — V. Cserményi - E. Tóth - V. Lányi - D. Gabler - B. Lőrincz - K. L Szabó - Gy. Fülöp: Römische Forschungen in Zalalövő 1975. In: ActaArchHung 29. (1977) 209-279. p.; F. Redő - V. Lányi - D. Gabler - K. Lőrincz - Gy. Fülöp - É. Maróti - Á. M. Nagy: Römische Forschungen in Zalalövő 1976. In: ActaArchHung 30. (1978) 349-430. p.; F. Redő - V. Lányi - D. Gabler - Zs. Katona-Győr - G. Nádorfi - Zs. Szabolcsi: Römische Forschungen in Zalalövő 1977. In: ActaArchHung 31. (1979) 357-390. p.; F. Redő- D. Gabler — Zs. Péterfi — R. Zsákovics — K. Szabó — Zs. Katona-Győr — G. Nádor: Römische Forschungen in Zalalövő 1978-1979. In: Acta-ArchHung 33. (1981) 273-345. p.; F. Redő-G. Nádor - S. A. Boutamin - M. Nagy - D. Gabler: Römische Forschungen in Zalalövő 1980-1981. In: ActaArchHung 34. (1982) 323-362. p.; F. Redő: Römische Forschungen in Zalalövő 1982-1983. In: ActaArchHung 41. (1989) 405-433. p. (a továbbiakban RFiZ 1973., 1974., 1975., 1976., 1977., 1978-1979., 1980-1981., 1982-1983.); Mócsy A: Osztrigahéj Zalalövőről. In: Archaeologiai Értesítő (ArchÉrt) 107. (1980) 79-80. p. ; T. Bezeczky: Román Amphorae from Zalalövő. In: Mitteilungen des Archaeologischen Instituts (MittArchlnst) 12/13., 1982/1983. (1984) 153-166., 371-382. p.; Maróti É.: Pecsételt római kerámia Zalalövőről. In: ZGy 26. (1987) 21-36. p.; D. Gabler: Die Sigillaten von Salla (Zalalövő) (Grabungen 1982-1983). In: ActaArchHung 41. (1989) 435-475. p.; K Berecz: Römerzeitliche Fibeln aus Zalalövő. In: ActaArchHung 42. (1990) 77-96. p.., É. Maróti: Pannonische Glanztonware mit Stempelverzierung von Zalalövő. In: ActaArchHung 42. (1990) 97-110. p.; Zs. Pongrácz Lampen aus Zalalövő. In: ActaArchHung 42. (1990) 110- 145. p.) és két ismeretterjesztő munka: Redő F.: Zalalövő. Zalaegerszeg, 1984. 8 p.; Redő F.: Zalalövő - Municipium Aelium Salla. In: Pannonia Hungarica Antiqua (Szerk. Hajnóczi Gy. - Mezős T. - Nagy M. - Visy Zs.) Bp., 1995. 14-15. p. (Olaszul 1995-ben és angolul 1998-ban.)

30 V. Cserményi- Tóth 1980. 179. p. 7. kép. Az út szerintem nem a Városvég úton érkezik be a faluba, hanem a József Attila utca végén, ezért nem olyan erősen törik, mint az az ábrán látható.

31 Müller 1976. 65-66. p.

32 Müller R.: A zalalövői császárkori tumulusok. In: ArchÉrt 98. (1971) 3. p. (A továbbiakban Müller 1971.)

33 RFiZ 1977. 371. p.

34 RFiZ 1982-1983. 416. p.

35 RFiZ 1982-1983. 423. p.

36 RFiZ 1976. 383-384. p., 58-59. kép.

37 RFiZ 1980-1981. 324-325. p. 1-3 kép.

38 RFiZ 1976. 326. p. 20-21. kép.

39 RFiZ 1975. 217-219. p. RFiZ 1978-1979. 286. p. 2. kép.

40 RFiZ 1974. 154. p., 9. kép, 157. p., 12. kép. Ugyanennek az útnak a Ny-i folytatásáról a G munkahelyen, 159. p. és 14. kép.

41 Természetesen a település lakott részeinek ásatására gondolunk. Temetőásatás folyt a mai futballpálya DNY-i sarkában, ahol Salla másik halomsíros temetőjéből tárt fel 19 sírt Müller Róbert. Lásd: Müller 1971.

42 RFiZ 1978-1979. 285. p. 18-19. kép.

43 RFiZ 1982-1983. 407-414. 2. és 11. kép.

44 RFiZ 1982-1983. 415. p. 5. jegyzet, és 427. p. 14. jegyzet.

45 A speciálisan katonai leltanyag kiválogatása csak a teljes feldolgozástól várható. E helyen csak megemlítjük, hogy egy sarkantyú (RFiZ 1978-1979. 331. p. 43/40. kép), és egy sisak tarkóvédő lemeze (RFiZ 1975. 278. p. 78-79. kép) utal a fentieken kívül katonaság jelenlétére. Mócsy András egy osztrigahéj kapcsán beszél romanizált, gazdag vásárlókról (talán a katonai tábor tisztjei): Mócsy A.: Osztrigahéj Zalalövőről. In: ArchÉrt 107. (1980) 80. p., Pongrácz Zs. a korai mécseseket említi, mint olyan anyagrészt, amely szintén romanizált vásárlóréteghez, azaz a katonasághoz köthető: Zs. Pongrácz: Lampen aus Zalalövő. In: ActaArchHung 42. (1990) 136. p. A RFiZ 1980-1981. 341-343. oldalon közlünk egy katonai leszerelő okmányt, bronzba vésett katonai diplomát is. Ez azonban a III. század el­ső harmadából való, tehát semmi esetre sem köthető a táborperiódusokhoz.

46 PRK 1990. 71. p.

47 RIU Nr. 215-217.

48 PRK 1990. 79. p.

49 Tóth 1977. 199. p.

50 PRK 1990. 72-82. p.

51 RFiZ 1974. 154. p. 9. kép, 157-158. p. és a 13. kép

52 RFiZ 1982-1983. 423. p. 21. kép.

53 Mócsy 1982. 309-312. p.

54 Tóth E. észrevétele, hogy a kettős önkormányzati tisztség esetleg a tartományi főpapi rang elnyerésének feltétele volt. Az e quinque decur(iis) a bírói tevékenység öt fokozatára utal, amelyek közül Moderatus valamennyiben eljárhatott. Vö. T. Nagy: Pannonier in den Richterdekurien. In: Römische Geschichte, Altertumskunde und Epigraphik. Festschrift für Arthur Betz zur Vollendung seines 80. Lebensjahres. Wien, 1985. 417-444. p.

55 PRK1990. 36. p.

56 Az olvasathoz nyújtott segítséget Fitz Jenőnek köszönöm, aki a felirat publikálását és epigráfiai értékelését elvállalta.

57 RIU 980.

58 V. Hoffilier - B. Saria: Antiké Inschriften aus Jugoslavien. In: Noricum und Pannonia Superior. (1970) Nr. 501., 534., 537.

59 Bilkei I.: Római kövek Zalavárról. In: ZGy 8. (1978) 27. p. 4., 5. kép.

60 A leendő új vasútállomás helyén, az 1997-98-ban lefolytatott leletmentő ásatás egyik eredménye. Az ásatást Horváth László András és H. Simon Katalin vezették.

61 Itt szeretném megköszönni Tóth Lászlónak önzetlen segítségét.

62 RFiZ 1978-1979. 283. p. 16. kép.

63 Ugyanezt figyelhettük meg az alsórajki római villában is: Redő F.: Az alsórajki római villa főépülete és mozaikjai. In: Communicationes Archaeologicae Hungáriáé (1966). 95. p. 3. kép, és 98. p.

64 K. Berecz Römische Fibeln aus Zalalövő. In: ActaArchHung 42. (1990) 93. p.

65 Lőrincz B.: Római kori bélyeges téglák Zala megyében. In: ZGy 12. (1979) 26. p.

66 PRK 1990. 36. és 54. p.

67 Lásd a 20. jegyzetet.

68 RFiZ 1975. 369-371. p. 70-71. kép.

69 PRK 1990. 37-41. p.

70 PRK 1990. 55. p.

71 Tóth 1976. 166. és 174. p. 4. kép.

72 Ennek a kiemelkedő objektumnak az azonosítására vonatkozólag lásd RFiZ 1980-1981. 333. p. és a témához tartozó jegyzetek 8-16.

73 RFiZ 1978-1979. 277. p. 7. kép.

74 RFiZ 1978-1979. 274-275. p. 1. kép.

75 Szöke B. M.: A népvándorláskor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén. In: Nagykanizsa 1994. 145-153. p.

76 RFiZ 1977. 362-363. p. 10-12. kép. A D munkahelyen olyan falba fúrt cölöplyukakat találtunk, melyeknek korát nem tudjuk megadni, de bizonyosan a római megtelepülés utániak: RFiZ 1974. 155. p.