Következő fejezet

Dominkovits Péter

ZALALÖVŐ TÖRTÉNETE 1690-1790

 

KANIZSA VISSZAFOGALALÁSÁTÓL A RÁKÓCZI-KOR VÉGÉIG

Kanizsa 1690. évi visszafoglalása egy új korszakot nyitott meg a Kanizsa ellen vetett végvárrá lett település Zalalövő, és a környező falvak életében. Az 1690. évi az adó alá vonható népesség helyzetét felmérő összeírás teljességgel a végvári helyzetet rögzítette; Lövő mezővárost (oppidum) Csépi, Hásságy, Salomvár (Harka, Csikar hegyekkel), és Mindszent falvak meghatározó uradalmi központjaként adta meg. Az összeírás Lövő mezővárosban eltérő úrbéres népességgel rendelkező öt jobbágyos földesurat regisztrált. Szecsődy István egy 1/4 telkes (Balogh), Babolcsay Ferenc két 1/4 telkes (Ispány, Tóth), Vukovics Mihály egy 1/2 telkes (Kiss), szalapatakai Nagy avagy Gábor György egy 1/4 telkes (Tófey), Csapody István pedig két 1/4 telkes (Bicsak, Ispány) jobbágy család földesura volt. A döntően osztopáni Perneszy családba beházasodás révén birtokot nyert nemesek (pl.: Babolcsay, Csapody) mellett az összeírók Ján István személyében egy 1/4 jobbágytelken élő nemest is regisztráltak. Ekkor a településen két zsellér család (Lakatos, Rezy) élt. Az összeírás készítői 4 elhagyott (deserta) telket jegyeztek fel.

A szomszédos Mindszenten kilenc 1/4 telkes jobbágyot (Benczik, Beőszen, Gödörházy, Tóth, Nagy családok tagjait), négy zsellért és két puszta telket írtak össze.

E forrás a vidék településhálózatának nagymérvű pusztulását is rögzítette. Lövő környékén, a Zala folyón túl, Csütörtökhely, Keresztúr, Györkefa, Bödörfa, Pacsa, Jánosfa, Szentpéter, Irsa (Gyerssa), Tompa, Gyertyánág, Apáti, Keményfa, Ákosfa, Mártonfa műveledenül hagyott (inculti) falvakká lettek, melyeknek nagyobbrészt Vizy Mihály és Ferenc, szalapatakai Nagy avagy Gábor György és László János voltak a zálogbirtokosai. (Ok jelentették Lövő és Salomvár kör nyéke meghatározó birtokosait a XVII/XVIII. század fordulóján.) A település hálózat pusztulását az a jegyzék is megerősíti, mely szerint Egerszeg és Lövő erősségektől (praesidii) D-Ny-ra, a Mura irányába 16 pusztult falut lehetett találni. Közülük a vizsgálatunk szempontjából fontos Fernekágat ekkor a lövői erősség lakói (praesidiarios) birtokolták. 1

A Lövő erősséggel ÉK-re szomszédos Zalapataka (Szalapataka) — ahogy a forrás írja — vizektől védve, hegyen fekszik. A nemesek lakta település legnagyobb birtokosa a már lövői possessorként is ismert Gábor György, Zala megye egyik szolgabírája volt. Az egy egész kuriát bíró Gábor család két generációval korábban még csak Zalapataka legtehetősebb taxalistája, ekkorra már a környék egyik meghatározó birtokosa lett. A Zala folyón álló kétkerekes malom tulajdonjogát és jövedelmét is ő élvezte. A kisnemesi község lakossága telkiföldjei Mindszent és Lövő jobbágysága legalacsonyabb teleknagyságával egyeztek meg, illetve két esetben azoknál is kisebbek voltak. Míg a Miszory és a Tóth família - famíliánként két-két családfőre osztva - 1/8-1/8 telkeket bírt, négy család (Fias, Horváth, Kiss, Tornyos) 1/4-1/4 telkekkel rendelkezett. Az összeírás szerint ekkor a településen még 3 zsellér család élt. 2 A nemesi község lakosairól leginkább a kisebb hatalmaskodásokkal kapcsolatosan szerezhetünk információkat; pl. 1698-ban Szabó György egy napszámosával és egy szolgájával Gábor József fő szolgabíró és János testvére „telek alatt való rét"-jét az „alsó telekben" elfoglalta. 3

A Paul Witsmer készítette 1697. évi összeírás szerint Zalalövőn (Luvő seu Leö) négy 1/4 telkes jobbágy család (Banczko, Beke, Béres, Géczy) lakott. A település valójában egy palánkkal körbevett mezőváros volt, melyben egy kastély (Schloß) állott. Jelentős részben még ekkor is huszárok és hajdúk lakták (mit HuBare[n] und Heydtukken bewohnt). A szomszédos Zalamindszent (Szallay Mind Szent) sokkal inkább mutatta a polgári település képét. Ott három 12 telkes (Tóth, Bencze, Németh) és egy 1/4 telkes (Götérházi ?) jobbágy családot írtak össze. A conscriptor jobbágytelkeket jó állapotúaknak tartotta. A Kanizsától 10 német mérföldre fekvő, semmiféle privilégiummal sem bíró település nem tartozott a kamarai javak közé, lakói között katolikust és luteránust egyaránt találtak. 4

Az 1690-1697. évi összeírások névanyagának vizsgálata mindkét településen jelentős eltéréseket mutat. Mindszenten csak nehezen azonosítható Tóth (Totth), illetve a Gödörházi név mutatja az adózó lakosság folyamatosságát, míg Lövőn az adott névanyag a gyakori változásokra, a lakosság jelentős migrációjára utal.

Mind a XVIII. század legelején kettős névvel, erősség vagy mezővárosként (praesidium seu oppidum) illetett Lövőn, 5 mind a szomszédos Zalapatakán és Zalamindszenten több vízimalom állott. Sárkány Gábor 1702. évi tanúkihallgatá sa szerint Salomvárott Dél János volt osztopáni Perneszy Julianna molnára - ő mint a Vas megyéből jövő belső migráció egyik képviselője, korábban a szom szédos törvényhatóságban, a Gyöngyös vizén molnárkodott. Zalalövőn a Szeli (Szili ?) Gergely a Csapody család, Zalapatakán pedig Molnár Márton, Gábor György alispán molnára volt. A fenti malmokon kívül Zalapatakán Szabó János telke végében egy korábbi malomra utaló malomhely volt található, amit bizonyosan jelzett a megmaradt zsilip, a levert cövekek és a parton a malomkövek. 6

A térség Rákóczi kori had- és politikatörténetéről jelenleg még roppant szerény ismeretekkel rendelkezünk. Nem csoda; hisz maga a dunántúli hadtörténet, a dunántúli rendiség viszonya Rákóczi államához, törekvéseihez is alapvetően feldolgozatlan. A részismeretek, iratpublikációk jelenlegi szintje a további alapkutatások előtt nem engedi meg semmilyen irányú prekoncepció alkalmazását. A birtokos nemesség viszonyulásához puszta adatolás szintjén lehet csak hozzá szólni. 1708 márciusában a Rákóczi mellett személyesen hadrakelt salomvári birtokos, László János, gr. Esterházy Antal generálistól, a dunántúli kuruc hadak fővezérétől, residentiájára beszállásolás, előfogat adás, közmunka végzés alól mentességet nyert. 7

Az egymást váltó császári és kuruc hadmozgások során valószínű 1707-1708 táján Lövő felprédálására is sor került. Erre egy közel két generációval későbbi tanúkihallgatáson emlékeztek, amikor is a Pogány család tagjainak kérésére, a szalapatakai Nagy család tulajdonába került csébi, salomvári jobbágyhelyek, a harkályhegyi (Salomvár) hegyvám, továbbá a bencei, erdeifalusi, gyertyánági, györkefai, ákosfai részjószágok eredetét, a birtokszerzés módját vizsgálták Zala megye hivatalviselői. Akkor a kb. 75 éves salomvári Horváth Katalin úgy mondta; a Türjén lakó Pogány Ádám azért jött Salomvárra apjához, hogy néki a fenti birtokokból többet (a Salomvárott fekvő, illetve erdeifalusi, tompai részjószágokat) 100 ft-ért zálogon átadjon. De Horváth Mihály megvenni nem tudta, maga helyett az ennél több pénzt is megadó szalapatakai Nagy avagy Gábor György alispánt javasolta. így mindketten Zalapatakára indultak, „de éppen akkor rabolta Szalapatakát, és Lévőtt (sic!) a' németség, és visza kellett néki térni. " „...le csendesedvén az háboru világ" Pogány Ádám ismét feljött és a zálogolást Gábor György alispánnal megtette. 8

A dunántúli kuruc küzdelmek bevégeztével, 1711 január elején, Jakasics András szolgabíró kimutatása szerint Zalalövőre 3 1/4, Mindszentre és Zalapatakára pedig 3-3 adóegységet lehetett kiróni. 9

 

AZ ÚJJÁÉPÍTÉS KORSZAKA (1711-1790)

A XVIII. század elejének jeles evangélikus tudósa, Bél Mátyás monumentális vállalkozásában, a korabeli Magyarország államismeretét rögzítő kézirata Zala megyei részében Lövő földrajzi fekvését, történetét röviden leírta; „...igen kellemes helyen terül el; észak felé erdők, délre pedig a Zala folyásán túl összefüggő szőlőhegyek és gyümölcsösök jellemzik a környéket..." A jó természet- és közlekedés földrajzi helyzetű település mind a római korban, mind pedig a XVII. századi végvári küzdelmek során a régió történetében jelentősebb szerepet töltött be, de ekkora „az idők viszontagsága alaposan megtépázta ezt a várost. Már mint végvár is elvesztette jelentőségét, s la kossága alapján közepes nagyságú falunak tekinthető; egyetlen aminek örülni lehet, hogy Magyarország talaján magyar polgárok lakják, akik az uradalom alattvalói... " 10

Bél plasztikus, rövid leírása több szempontból is roppant találó. Kitűnően jel zi Lövő helyét Zala megye, illetve a nyugat-magyarországi térség településhálózatában. Lövőt az 1690-1710-es évek eleji források megerősített végvári szerepére utalva erősség avagy mezőváros (praesidium seu oppidum) avagy csak mezőváros (oppidum, Markt) névvel illetik. A XVIII. század derekáig általános a mezőváros (oppidum) névhasználata. Az 1760-as évek végétől a mezőváros elnevezés mellett egyre gyakoribbá válik a falu (possessio) alkalmazása, ami kiül mind a vármegye, mind pedig az egyházkormányzati szervek névhasználatára. Ez nem véletlen jogállás tévesztés, hanem meghatározott ügyekben eljáró megyei és egyházmegyei hivatalviselők, és olykor lakosok bizonytalansága.

Zalalövő mezővárosi privilégiuma nem ismert, a XVIII. századi források an nak létét sem említik. Ugyanakkor a település ebben az évszázadban vásártartási joggal sem rendelkezett. 11 E szomorú tényeket azért is hangsúlyozni kell, mert a XVIII. századi településfejlődés, mezővárosiasodás egyik jelentős tényezője a helyi és regionális árucserébe történő bekapcsolódás volt. A század elején Zala megyében 56, a század középső harmadában 75 település rendelkezett jelentősebb, jelentéktelenebb piachelyi funkcióval. Sajnos ezek közül hiányzott Lövő. A település földrajzi közelsége miatt egyrészt Zalaegerszeg, másrészt a század elején még jelentéktelen, de a század végére már országos viszonylatban is jelentős Körmend vegyes piackörzetébe tartozott. 12

A kitűnő tudós megállapítása roppant találó; a XVIII. századi Lövő inkább egy nagyobb Dunántúli falu képét nyújtotta, semmint mezővárosét. Lakosságát nem lehet a hagyományos értelemben vett mezővárosi polgárok közé sorolni, a Mária Terézia kori úrbérrendezés kitűnően rámutat arra, hogy az itt lakó birtokosokon és kisnemeseken kívül a településen úrbéres, illetve a háztartásokban, majorságokon dolgozó szegődményes, béres lakosság élt.

 

Közlekedésföldrajzi helyzet

Zalalövő közlekedés földrajzi helyzete joggal kedvezőnek mondható. A település a Borostyánkő út egy máig is nagy forgalmú szakasza mellett helyezkedik el. 13 E helyzetben alapvetően adta magát egy, a XVIII. században államilag egyre szer vezettebben kiépített központi hivatal, a postaállomás létrehozása. A másik oldalról a földbirtokos famíliák törekvése; a belső áruforgalmat és közvetítő távol sági kereskedelmet egyaránt „megcsapoló", abból hasznot remélő vám felállítása.

A posta

Zala megye XVIII. század végi főútvonalai; a posta és kereskedő utak, a II. József kori katonai leírás szerint jónak, vagy a közepesnél nem rosszabbnak mond hatók. E főutak egyike ment el Zalalövő mellett; mely a dunai monarchia központját, Bécset a tengerparttal kötötte össze. Ez a birodalomrészeket, eltérő gazdasági övezeteket összekötő posta és kereskedelmi út Vas megyéből érkezett Zalába, Zalalövő-Zalabaksa-Alsólendva-Csáktornya postaállomásokat érintette. 14 A minden bizonnyal jól jövedelmező, de kellő tőkét is megkívánó főposta-mesteri, postamesteri állást 1715. XXII. tc. szerint magyar, birtokkal rendelkező nemesek nyerhették el. 15 Lövőn a XVII. század végétől a vizsgált időszakon ke resztül, a Ján család tagjai szerezték meg a postamesteri hivatalt. Ahogy csébi Pogány Katalin immáron Hertelendy Ferenc özvegyeként tett felvallásából is ki tűnik, első férje, Ján István az anyagi áldozatokat sem sajnálta a hivatal megszerzéséért. Az állami hivatal „rendi intézménnyé tétele", s egy-egy család által generációkon keresztül történő megszerzése cseppet sem lehetett egyedi eset, bár a zalaegerszegi Stern avagy Csillag többgenerációs postás család esetében joggal feltételezhető, hogy a pozíció, annak tekintélye, és az annak segítségével szerzett birtokok révén váltak kétes nemesekből igazolt, Zala megye nemessége által el fogadott, hivatalviselői karba is bekerült nemesekké. 16

A vám

A zalalövői vám már a XVI. századi forrásokban is nyomon követhető. 1561-ben a lövői (in Leveü) vám jövedelmeit csébi Pogány Sára, a néhai polienai Brodarics Mátyás özvegye, Perneszy Farkas babolcsai kapitány, és Perneszy András között felosztották. A vagyonosztással a jövedelem is az osztopáni Perneszy családé lett. A vámot még a fiági kihalás után is e család birtokaként tartották számon. A jogviszonyt illetően fölöttébb beszédes az a tény, hogy az említett vagyonosztást a szalapatakai Nagy család kérésére 1771-ben iratták át a vasvári társaskáptalanban. 17 A XVIII. század során a Zala folyón Lövőnél, Egerszegnél, Henyén, Istvándon, Béren, Szentgróton, Kesziben, Zalaapátiban, Pölöskén volt vám. 18

Sidi Pál szolgabíró, Nagy Mihály esküdt 1727 augusztusában Zalaegerszeg mezővárosban a Perneszy család, illetve a Perneszy örökösök zalalövői vám jogos birtoklásáról folytattak le tanúkihallgatást. A négy tanú egybehangzóan meg erősítette a Perneszyek és örököseik jogos vámbirtoklását. A pálfiszegi kisnemes, Pálffi Mihály tudomása szerint ember emlékezettől a Perneszy család bírta a lövői vámot, „és még Canisában török volt azon háboruban Lövön lakván" 'a tanú jól tud ja, hogy minden ellentét nélkül „vámot szedtek a megírt família részére". E család ak kor is ezen jogosultságát gyakorolta. Marton István tófeji jobbágy minthogy „az elött való háboru[s] időkbfen] közel harminc esztendőkig Lövön lakván " a helyi gyakorla tot jól ismerte, bizonyította a Perneszy család vámhoz fűződő jogait, a zavartalan gyakorlatot. A tanúvallatás legfőbb célja a Perneszy örökös Tallián Ádám jogosultságainak bizonyítása volt. 19

Miután Zala vármegye a lövői vámot a megye elfogadott vámhelyei közé felvette, a Perneszy örökösök jogait elismerte, 1752-ben kidolgozott megyei vámtarifákat a lövőieknek is kiadta. 20

Az 1773. évi megyei vámprivilégiumok összesítése Zalalövőt nem tartalmazta. 21

A vámhoz fűződő jogok olyannyira egybefonódtak az osztopáni Perneszy családdal, hogy a regálé birtokosait még 1781-ben is e família örököseiként nevezték. Ekkor a Zalalövőn lakó boldogfai Farkas András, Bajáki Boldizsár felesége, Csapody Borbála, Ján József, Bakó Rozália - aki Thassy László özvegye, az adatfelvételkor Piller Antal hitvese volt -, illetve a Zalapatakán resideáló Orosz Pál és Vad Ferenc osztozott meg a fölöttébb szerény vámjövedelmeken. Magáról a vámról, az azzal kapcsolatos kiadásokról, haszonvételekről az 1770-es, 1780-as évek vámvizsgálataiból kapunk képet. A vámhíd 76 öl (orgia) hosszú volt. Döntő részét (61 ölet) a földesurak tartották karban. A fennmaradó kisebb részt pedig Zalalövő, Mindszent, Zalapataka adózó lakossága ingyenes munkában, vám mentesség fejében javította. 22 1780-1783 között a vámot évi 50 ft-ért, majd 1784- 1785 során új, emelt árú bérleti szerződéssel évi 75 ft-ért árendálták. Ugyanakkor a fenti időszakban 141,5 nap marhás, 185 nap gyalogrobotot fordítottak a vám híd karbantartására, megújítására. A 78 ft-ot kitevő munkadíj mellett a fizikai állapot megőrzésében a nyersanyag, a szükséges építőanyag költsége jelentette a legnagyobb kiadást; 216 ft-ot. A bevallás szerint e súlyos ráfordítás miatt az 1780-1785 közötti időszakban a vám évi átlag 9 ft 20 d tiszta jövedelmet jelen tett. Körülbelül ezzel egyező nagyságrendű volt gr. Széchenyi Ferenc hidvégi, vagy a zalavári apátság zalaapáti vámjövedelme. 23

 

Népesség

Zalalövő és környéke XVIII. századi népességéről az első — ha nem is teljességre törekvő de biztos - adatokat Padányi Bíró Márton 1748. évi egyházlátogatási jegyzőkönyve adja. A veszprémi egyházmegye más esperesi kerületeihez képest az egerszegi kerületben viszonylag későn került sor vizitációra és vele együtt a hívek összeírására. (Ennek oka tán a katolikus lakosság túlnyomó többségében kereshető.) Ugyanakkor az 1748-as visitatiókor elkészített lélekösszeírás részletes képet rajzol a filiák gyónási kort elért katolikusairól (családonként megadja a családfő és az együttélő családtagok, szolgák, szolgálólányok nevét, életkorát), míg a szórványnak sem igazán nevezhető kis számú reformátust csak összesítve említi. 24 E forrás szerint Zalalövőn 77 családban 209, 8-9 éves vagy annál idősebb, Zalapatakán 76 családban 243, 8-9 éves vagy annál idősebb, míg Mind szenten 45 családban 130, 8-9 éves vagy annál idősebb katolikust, illetve 3 reformátust jegyeztek fel. 25 A családok döntő többsége mindhárom településen egyszerű, két generációt magában foglaló, nukleáris család volt. Ugyanakkor Zalalövőn 8 nemesi és jobbágy családnál (szalapatakai Nagy, jáhomi Ján, Beké, Dicsák, Molnár, Pesti, Takács), Zalapatakán 7 nemesi és jobbágy család esetében (szalapatakai Nagy, Baki, Milley, Szabó, Szili), míg Mindszenten 4 jobbágy csa ládnál (Bencsik, Gödörházi, Nagy, Vörös) a háztartást segítő szolgálólányok, illetve a ház körüli, gazdasági munkákat végző szolgák is nagy családot alkotva a nemeseknél, tehetős jobbágyoknál éltek. A gazdasági szerep mellett presztízs szempontú tekintélynövelésre is alkalmas kiterjedt szolgálói kar Zalalövőn szalapatakai Nagy Mihály és felesége, Rosty Katalin, Ján István, Zalapatakán szalapatakai Nagy György és Péter háztartásait jellemezte. A gyermektelen, „egyedül álló" háztartások (külön háztartásban élő özvegyasszonyok, özvegyemberek, nőtlen férfiak) száma 24,4 - 19,5 - 14,5 z közötti. A legmagasabb az arány Mind szenten (11 fő), a legkedvezőbb Zalapatakán (ugyancsak 11 fő), míg Zalalövőn (15 fő) egy középérték figyelhető meg. Megítélésem szerint nem csak a véletlen eredménye, vagy az összeírók esetleges hibája az a tény, hogy Zalalövőn 23, Mindszenten 12 özvegyasszony élt, míg Zalapatakán ekkor egyet sem írtak össze, hanem emögött a nemesi község lakosságának eltérő házassági szokásai is meg húzódhattak.

Szily János-féle hasonlóképpen roppant alapos 1778. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv a salomvári plébánia filiáiként Zalalövő lakosságát 481, Zalamind szentét 426, Zalapatakáét 435, Pusztaszentpéterét 98 főben adta meg. A katoli kus többség mellett a puszta lakosságának 27,5 z-a református felekezetű volt. 26 (Az utóbbi adat egyrészt felhívja a figyelmet a felekezetileg türelmesebb időszak- kitelepü lést is jelez.)

Az 1780-as évek elejéről származó két népességösszeírás döntően katolikus lakosságot regisztrált. Az 1781. évi lélekösszeírás Lövőn 671 fős lakosságot adott meg. A lakosok 6,55 %-a (44 fő) a nem katolikus (református), 13 %-a (87 fő) az izraelita hitfelekezetű. Zalamindszentet ekkor 334 fős tiszta római katolikus, Zalapatakát 483 fős hasonlóképpen tiszta katolikus lakosságú faluként adta meg a forrás. Az 1783. évi conscriptio bár alapvetően ugyan ezeket az arányokat hozta, mégis érdemes a zsidóság rövid időn belüli, a két évvel korábbi adathoz képest 19,5 %-os gyarapodását és ezzel részarány növekedését jelezni. Zalalövő összlakosságát 686 főben adták meg - 78 %-a római katolikus, 15,2 %-a zsidó (104 fő), 6,8 %-a akatolikus, adott esetben becsvölgyi lelkészséghez tartozó református volt. 27

A II. József kori országos népszámlálás alkalmával egységes szempontok szerint felvett lakossági adatok Lövőről és a környező településekről az alábbi képet mutatják: 28

1. táblázat
Zalalövő és környéke népesedési és lakásviszonyai az első magyarországi népszámlálás idején

Település (jogállása) Ház db Család db Lakos db Nemes db Átlagos lakószám
Irsa (puszta) 5 4 31 2 1,25 cs/1
Lövő (falu) 141 87 381 18 1,62 cs/1
Mindszent (falu) 65 57 380 - 1,14 cs/1
Pácsod (puszta) 7 9 38 10 1,28 cs/1
Pusztaszentpéter (falu) 13 15 79 10 0,86 cs/1
Zalapataka (falu) 95 98 510 77 0,97 cs/1

A mechanikus statisztika szerint a legjobb lakásviszonyok (család/lakás) a fal vakban; Lövőn, illetve Mindszenten voltak. Zalapataka kuriáüs község lakásviszonyait jelentősebb mértékben jellemezte a házak megosztása, közös udvarok kialakítása.

 

Földesurak és kisnemesek

A Werbőczy szerint egy és ugyanazon jogokkal rendelkező nemesség hangzatos deklarációja mögött egy vagyonilag szélsőségesen differenciált társadalom állott, mely az adózók társadalmától elhatároló jogielvek mögött szinte teljességében leképezte a korabeli magyar társadalmat. A XVIII. századi Zala megyei nemesi társadalom vagyoni differenciálódását az eddig közzéadott források, adattárak is jól érzékeltetik. A vagyoni differenciálódást leképező jogi kategóriák szerint, az 1754-1755. évi országos nemesi összeírás alapján Zala megyében 220 birtokos nemes és a megyei nemesség 89 %-át kitevő 1811 armalista élt. 29 A vagyoni rétegződést — a forrásfeltártság jelen szintjén - legjobban a Mária Terézia kori úr bérrendezés eredményei, illetve annak egy szegmense, az úrbéres birtokállomány alapján lehet megmondani. 30 Zala megye 379 világi magánbirtokosa, a világi ma gánbirtokosok 81,33 %-a, 100 hold alatti birtokaival mindössze az úrbéres bir tokállomány 4,51 %-ával rendelkezett. A megyében erőteljes súlyú, 100-1000 hold úrbéres telkiállományt bíró középbirtokos nemességbe 76 birtokos, a világi magánbirtokosok 21,8 %-a tartozott. Ok az úrbéres birtokállomány 21,97 %-ával rendelkeztek. A kitűnő adattár egy e rétegen belüli differenciálás szükségére is figyelmeztet. Ez az 501-1000 holdas, e vagyoni kategória felső részét adó, ún. jó módú középbirtokos (bene possessionatus) nemesek „köre". Ide 15 világi birtokos, azaz egy számszerűen is erős csoport tartozott (pl. Deák Gábor, Forintos János, Lengyel család, Oszterhuber család). 31 1000 holdon felül 11 világi nagy birtokos, a világi magánbirtokok úrbéres népességének 67,55 %-át, az úrbéres birtokállomány 75,7 %-át tartotta kezében (pl. gr. Althann, gr. Batthyány, gr. Csáky, hg. Esterházy családok.) 32 A világi birtokosoknak ez az a köre, amelyben Zalalövő, Zalamindszent, Zalapataka földesurait, kisnemességét el kell helyeznünk.

A nemesi összeírások tanulságai

A XVIII. század elejétől, az ország gazdasági újjászerveződése keretében, a meg erősödő központi kormányzat - a nem nemes népesség adóösszeírásaival párhuzamosan - folyamatosan vizsgálat alá vétette a vármegyei nemességet. Ez a XVIII. század derekáig tartó folyamat két, egymással összefüggő adminisztratív síkon következett be. Az egyik a XVI-XVII. századi törvényi, gyakorlati előzményekre visszatekintve az armalista, kurialista nemesek megadóztatása (taxálása), illetve e célból az összeírások elkészítése volt. A másikat az állami adó növelése, a kiváltságolt nemesi társadalom létszámának csökkentése, a kétes családok nem nemes adózók közé szorítása érdekében a sorozatos nemességvizsgálatok gyakorlata jelentette.

A fejlett bürokráciára támaszkodó központi kormányzat az ekkorra már szakhivatali apparátust is jelentő rendi vármegyék hivatalviselői karán keresztül sorra készíttette el a „valódi" megyei nemesség regisztrációját, szükség esetén különböző típusú adó alá vonását rögzítő összeírásokat, egyéb forrástípusokat. A fenti források elkészítésében, az adatfelvétel okaiban jelentős eltérések voltak, így pl. az 1715., 1728., 1738. évi nemesi összeírások már címükben is jelzik az elkészítés okát: az armalista, kurialista nemesek megadóztatását, taxáitatását. Ezáltal e forrásokba alapvetően nem kerülhettek be a birtokos nemesek (posses- sionati), világi, egyházi főméltóságok. Az 1747. évtől megváltozott az összeírások célja és szerkezete. Ekkortól valójában a vármegye nemessége egészét feltüntető megyei nemesi katalógusok, kataszterek készültek, de ugyanakkor e forrástípus is élesen elkülönítette egymástól az egyházi és világi főnemesség, a jómódú birto kos nemesség, a vármegyei hivatalviselők körét az úgynevezett kisbirtokos, kurialista, armalista nemesek tömegétől. Míg az előző csoportokat az összeírások első felében, csak nevek sorrendjében adták meg, az összefoglalóan „nobiles"-eknek nevezett „kisnemességet" települések, azokon belül residentiák alapján írták össze. Ez már önmagában is azt jelenti, hogy e forrás alapján a kutató nem kaphat képet egy-egy település legjelentősebb birtokos családjairól, azokról a személyekről, akik mind a vármegye, mind pedig a nagyobb térség elitjébe tartoztak. Ez alól valójában csak egy, az 1786. évi jelent kivételt, amelyben településenként feltüntették a „praenobiles"-eket is. Így a vizsgált településeknél megjelent a szalapatakai Nagy, Thassy, boldogfai Farkas család, miképpen az összeírás egyik következedenségeként már 1760-tól szerepel a Dunántúl egy igen elterjedt, történeti famíliája, a vindornylaki és hertelendi Hertelendy család egy tagja. 33

Mindezek figyelembevételével Zalalövő és környéke nemesi családainak 1703-1786 közötti számszerű alakulása a nemesi összeírások alapján az alábbi táblázatban foglalható össze.

2. táblázat
Zalalövő és környéke nemessége az 1703-1786 közötti nemesi összeírások alapján

Év Település
Zalalövő Zalamindszent Zalapataka Budafa Fernekág Pacsa Szentpéter
1703 2 - 15 - - - -
1713 2 - 15 - - - -
1717 2 - 11 - - 1 -
1718 3 - 4(?) 1 - - -
1728 4 - 10 4 - - -
1738 5 - 16 1 - - -
1747 3 - 15 1 1 - -
1752 6 - 13 1 - - -
1754 6 - 21 2 - 3 -
1760 7 - 28 5 1 4 -
1770 3 - 23 6 - 2 -
1781 9 - 29 8 - 2 2
1786 14 - 32 - - 4 3

Minden adatfelvételi pontatlanság, illetve a nem egynemű adatfelvétel okozta torzítások ellenére is jól látható egy, a történetkutatók által „nemesi inflációként" leírt általános tendencia. A XVIII. század második felétől folyamatosan nő a környék nemesi családainak száma. Ennek oka egyrészt a természetes szaporodás (pl. Zalapataka), másrészt a belső migráció, illetve beházasodás (pl. Zala lövő). Hasonlóképpen tanulságos a nemesség név szerinti vizsgálata.

3. táblázat
Nemesi családok Zalalövőn 1703-1786

Összeírás éve Az összeírt családok nevei
1703 Ján, Pogány
1713 Ján, Pogány
1717 Ján, Pogány
1718 Ján, Pogány, Tóth 34
1728 Ján, Dobos avagy Tóth, Némethy, Vass
1738 Ján, Némethy, Tóth, Vass
1747 Ján, Némethy, Tóth
1752 Ján, Némethy, Tóth
1754 Ján, Némethy, Tóth
1760 Hertelendy, Ján, Némethy, Tóth
1770 Domján, Hertelendy, Ján
1781 Milei (recte: Milley), Némethy, Tóth
1786 Bajáki, Domján, boldogfai Farkas, Ján, Milley, Némethy, Thassy, Tóth, Zsupponits

Zalalövő egyik tradicionális, a XVII. század összeírásokban is megtalálható, és a rákövetkező században Zalalövőn, illetve átbirtoklások, leányági házasságkötések révén a környék falvaiban, pusztáin is megtalálható családja a Ján. A Ján família biztosította folyamatosság mellett a fenti táblázatból jól leolvasható a családok változásának trendje.

4.sz. táblázat
Nemesi családok Zalapatakán 1703-1786

Összeírás éve Összeírt nemesi családok nevei
1703 Benkő avagy Kis, Dobos, Fias, For[g]ács ?, Horváth, Kelemen, Miszory (Miszury), Molnár, Szabó, Takács, Tornyos
1713 Benkő avagy Kiss, Dobos, Fias, Horváth, Kelemen, Kovács, Miszory, Molnár, Szabó, Tóth, Tornyos
1717 Dobos, Ferkencs, Gábor, Horváth, Kovács, Környe, Miszory, Németh, Tóth
1718 Szabó avagy Kiss, Miley (!)
1728 Kiss, Milley, Miszory, Szabó, Tóth
1738 Kiss, Milley, Miszory, Szabó, Tornyos, Tóth
1747 Ferencz[y], Miszory, Szabó, Tornyos, Tóth
1752 Kiss, Miszory, Tornyos, Tóth, Vissy (recte: Vizy !)
1754 Ferenczy, Kiss, Miszory, Tornyos, Tóth, Szála, Vizy
1760 Kiss, Miszory, Tornyos, Tóth
1770 Kiss, Miszory, Némethi, Pecsics, Szabó, Tornyos, Tóth
1781 Ferenczy, Ján, Kiss, Miszory, Némethfy?], Szabó, Szekér, Tenturics, Tornyos
1786 Ferenczy, Ján, pallini Inkey, Kiss, Miszory, szalapatakai Nagy, Némethy, Szabó, Szekér, Tenturics, Tornyos, Tóth

Zalapataka esetében a nominális vizsgálat két olyan családot jelez, amely 1703-1786 között folyamatosan a településen élt; a Miszoryt és a Szabót. Tornyos család 1713 után eltűnt az összeírásokból, de 1738-1786 között újra rend szeresen regisztrálásra került. 35 E tény azt jelzi: e család csak időlegesen - a forrásfeltárás jelen szintjén sajnos nem tudni miért - esett ki a nemesi község meghatározó, „törzsökös" famíliái közül, s hogyha a környező települések nemesi összeírásait is megvizsgáljuk, a birtoklási, residentionális súlypont áttevődésével . Ugyanis a Tornyos család 1718-tól rendszeressé váló nemesi famíliája lett a szomszédos Budafának. Hasonló jelenség figyelhető meg a Miley (Milley) család esetében is. Őket 1718-1738 között az összes nemesi összeírás Zalapatakán feltüntette. Ezidőtől jelenlétüket már e források nem jelezték. Az 1747., 1760. évi conscriptiók Fernekág puszta egyetlen ott lakó nemeseként tüntették fel. De ők — szemben a Tornyosokkal — a vizsgált időszakban már nem kerültek vissza Zalapatakára.

Ugyanakkor, ha a fenti névállományt a XVII. század első harmadára vissza vetítjük, a nominális vizsgálatok alapján kitűnik a Fias, Kiss, Miszory, Tóth családok generációkon keresztüli folytonossága. Az 1630. évi forrás szalapatakai Nagy Mihályt a nemesi község legvagyonosabb taxalistája között jelzi. Joggal kell e tényt kiemelni, hisz' két generációval később, a felszabadító háborúk után készült urbáriumok e famíliát már e kistérség meghatározó birtokosai között mutatják. 36

Egy 1725. évi tanúkihallgatás alkalmával az akkor kb. 42 éves ifj. Miszory János a kollektív emlékezetet is tanúul hívva így idézte Zalapataka legjelentősebb birtokosait, midőn a patakai szőlő alatti földek tulajdonjogáról tett tanúvallomást; "légyen jussok tigy mint Nagy, Fiass, Tornyos, és Tóth famíliáknak ... ugy a' régiektül is mindenkoron hallotta; hogy régenten kevés ember lakván Szalapatakán azokis pediglen a' megirtfamiliáktul valok valok. ' 37

Nem kevésbé tanulságos a szomszédos pusztákon lakó nemesség regisztrálása sem. Mint említésre került, Budafán 1718-1752 között csak a Tornyos család tagjai kerültek a különböző típusú összeírásokba. 1754-ben mellettük megjelent a Ferenczy, míg 1770-ben a Kozári és a Bencze. Ez a sor 1781-ben a párhuzamosan ugyanekkor Zalapatakán is regisztrált Szekér család tagjaival gyarapodott. Fernekágon — ahogy az fentebb elhangzott - a Miley (Milley) család, míg Pácsodon 1754-1786 között mindvégig a Nemes család tagjait mint helyben resideálókat írták össze. Ez utóbbi család 1760-tól a Szentpéter nevénél is fel tüntetésre került. Ekkor a Gyenesse családdal közösen jegyezték fel őket. Az 1781., 1786. évi conscriptiók a helyi kisbirtokos családok kutatását egy új - családtörténeti - szemponttal is gazdagítják. Ekkor és itt a Nemes családot Nemes avagy Fölnagy néven jegyezték be a nemesi katalógusokba.

A fenti források egyes családok folyamatos birtoklása mellett (pl. Zalalövő: Ján, Zalapataka: Miszory) a kisbirtokos családok változásaira is rámutatnak. A forrás érzékelteti az 1770-es évektől regisztrálható, s az országosan a XIX. század első felében is megfigyelhető újabb „nemesi infláció" megjelenését, valamint a kisnemesség szintjén egyes erősebb famíliák több településre kiterjedő szórt birtokállományát.

A nemesség vagyoni rétegződése

Zalalövő és környéke nemesi családjainak számbeli, nominális vizsgálatát kövesse a vidék nemességének egészére vonatkozó vagyoni vizsgálat, mely egyrészt bemutatja a szélsőséges vagyoni rétegződést, másrészt konkrét adatokkal is szolgál a vizsgált terület birtokstruktúrájához. Erre a XVIII. század első feléből a legmegfelelőbb forrás a nemesi birtokok és jövedelmek 1736. évi conscriptiója. Az önálló elemzést megkívánó részletes forrásból jelenleg csak egy adatolásra kerülhet sor; melyben a jövedelem egy, de meghatározó részét adó fekvőbirtokokat vettem vizsgálat alá. A földrajzi kiterjedést Zalalövő, Zalapataka, Zalamindszent településekre, illetve a legfrekventáltabb pusztákra, Pacsára, Fernekágra, Buda fára kellett szorítanom. Az ettől eltérően regisztrált birtoklási helyek adatolását lábjegyzetben tettem meg. 38

A szélsőséges vagyoni differenciálódás mellett a táblázat egy birtokszerkezeti jelenségre is rámutat. Ez a környék meghatározó birtokos családjainak (pl. szalapatakai Nagy, vizeki Tallián) több települést érintő, kiterjedt, területileg szórt birtokállománya. E forrás még több társadalomtörténeti problémára is felhívja a figyelmet, amit a további kutatások reményében itt csak jelezni szeretnék. Ez a Zalapatakán összeírt mintegy 20, helyben és Fernekágon törpebirtokokkal rendelkező szabados (libertinus) család esete. A jelenség egyrészt a XVIII. század első felének feudális földesúr-jobbágy viszony alól kiemelt, e településen élő szabad elemeire mutat rá. Másrészt a név szerinti azonosítások, tanúkihallgatási jegyzőkönyvekkel történő egybevetések a szabadosok speciális csoportjára utal; az anyjuk, feleségük révén nemesi ingatlanokkal, jogokkal is rendelkező agiliseket a vármegyei tisztségviselők gyakran nevezték libertinusoknak is. Az a későbbi kutatások feladata, hogy tisztázza; a zalapatakai libertinusok milyen arányban tartoztak a „nőági" nemes agilisek közé.

5. táblázat
Zalalövő és környéke nemességének vagyoni rétegződése az úrbéres lakosság és a fekvőbirtokok alapján, 1736.

A valódi földesurak

A XVII. században Lövő földesuraságát a Dunántúlon és Alsó-Magyarországon jelentős birtokokkal rendelkező osztopáni Perneszy család szerezte meg. E birtokviszony a korabeli köztudatban oly meghatározó volt, hogy még a XVIII. század végén is a település földesurait gyakran csak „Perneszy örökösök"-ként nevezték. A birtokos család „értékállósága", sőt felértékelődése mögött egyaránt meghúzódott a família tényleges nagyságának emléke és az a szempont is, hogy az egykor egy kézben összpontosult birtok, Zalalövő és környéke, a XVIII. század során végig, az időszak végére pedig még erősebben szétaprózódott birtok viszonyaival kellett olykor keserűen szembenézni.

Az osztopáni Perneszy család a XVII. század második felében fiágon kihalt, így vizeki Tallián Gergely osztopáni Perneszy Juliannával, Csapody István, Zsófiával, Vukovics Mihály Jusztinával való házassága révén mind Lövőre és kör nyékére, mind pedig a hatalmas osztopáni Perneszy vagyonra új családok jelentkeztek. Közülük az 1626-ban armálist nyert Csapody még nemesi előnevét is Zalalövőről kölcsönözte. Csapody I. István fia, II. István 1670 körül vehette el Perneszy IX. István Zsófia nevű leányát. A Ják (Vas vm.), Zalalövő residentiákkal rendelkező nemes 1697-1702 között határozottan fellépett Perneszy Zsigmond Somogy megyei birtokeladásai ellen, megosztozott felesége testvéreivel a lövői vámon. A Perneszy vagyon felosztása okozta nagy kúriai perekből mind ő, mind özvegye és fia, II. Ferenc, szerencsésen került ki. II. Istvánnak négy gyermeke született. Jó házassági stratégiával Csapody Kata a vidék egyik meghatározó birtokos famíliájával, a Gábor avagy [szalapatakai] Nagy család egyik tagjával, Györggyel lépett frigyre. Ez a kapcsolat egyben szoros családi szálat is jelentett Zala megye vezető hivatali köreihez, ugyanis ekkor a XVII. század során taxásokból birtokos nemessé vált famíliából a vő, Gábor György töltötte be Zala és Somogy megye alispáni hivatalát. Nagyobbik fiát, II. Ferencet 1734-ben a Dunán Inneni Kerületi Tábla bírájává nevezték ki. Ezzel székhelyét Nagyszombatba tette át. A földrajzi távolság ellenére mindig odafigyelt a déldunántúli Perneszy örökségből származó Csapody javak sorsára, gyakori utazásai a személyes jelenlét fontosságát is alátámasztották. Lövőn az általa megbízott is pán — pl. 1752-ben a kisnemes Szili György — vitte a gazdaságot.

Csapody Ferenc nagy gondot fordított a Somogy, Vas, Veszprém, Bars, Hont, Nyitra megyei Perneszy javak minél alaposabb felkutatására, s a lehetőség szerinti jogbiztosításra. 45 Csapody II. Ferenc fivére, III. István már 1701-ben utód nélkül elhalt. Húga, Mária Rosty László feleségeként a Dunántúl nagymúltú történeti családjába házasodott be. 46 Az 1762-ben elhúnyt Csapody II. Ferenc 10 gyermeke közül Caietana és Angela a pozsonyi klarisszák, míg Katalin (szerzetesi nevén Aloyzia) és Zsófia (Stanislaa) a pozsonyi orsolyiták közé lépett. László és József a jezsuita szerzetes lett. 47 A családi birtokok jelentős része valószínűsít hetően a legidősebb fiú, Csapody József kezébe került. A család többi tagjához hasonlóan jó képzésben részesült ifjú ígéretes pályáját korai, 1765. évi halála szakasztotta meg. Míg örökösei; hitvese a jómódú középbirtokos Tolna megyei családból származó jobaházi Dőry Anna Mária és gyermekei, Borbála, Gábor és Ferenc a dunántúli birtokokat, a nagybácsi; Csapody II. Ferenc legkisebb fia, Sándor a nagyszombati házat és az alsó-magyarországi „jószágokat" kapta meg.

Osztopáni Perneszy Julianna első férje a soproni harmincados vizeki Tallián Gergely volt. Házasságukból született Ádám, a későbbi örökös. A második férj, Babócsay Ferenc veszprémi kapitány számára hasonlóképpen második házasság volt e frigy. Veszprémi, enyingi (Veszprém vm.), keszthelyi (Zala vm.) gátai, gálosi (Moson vm), szemerei (Győr vm.) birtokait, vagyoni felemelkedését első hitvesének, Rumy Katának köszönhette. Házasságuk gyermektelen maradt, így Tallián Ádám sikeresen érvényesítette az osztopáni Perneszy örökséghez fűződő jogait. A család e házassági kapcsolat, az örökölt vagyon segítségével a XVIII. századi a Nyugat- és Dél-Dunántúl egyik meghatározó famíliájává vált. 48 Vizeki Tallián Ádám özvegye, örményesi Fiáth Borbála gyermekei között, illetve unokái javára 1747 augusztusában megosztotta Zala, Somogy megyei javait négy fia, József, Gábor, Ignác, János, két lánya, Borbála és Mária, illetve az ekkor már elhalálozott Rozália lánya kiskorú gyermekeinek gyámja, a megözvegyült férj, Márffy József között. Zalalövő, miként a Zala megyében fekvő „rész jószág égessen, a' Muraközi szőlővel edjütt jutott minden ... fizetis nélkül" Thassy Ferenc hitvesének, Tallián Borbálának. Ezt - az osztálylevél szerint - a vagyonosztályban érdekeltek elfogadták. A Mohács előtti nemességre visszatekintő Thassy család e házasság révén került Zalalövő birtokosai sorába. 49

Ahogy arról a Csapody családnál is említés történt, a XVII. század végét, XVIII. század első felét végigkísérte a Perneszy örösök és oldalágak egymásközti pereskedése a javak minél nagyobb részének megszerzéséért, illetve az abból történő részsedésért. Ez a több szakaszból álló perfolyamat valójában egy önálló jog- és birtoktörténeti feldolgozást kíván, amelyből itt csak illusztrációként emlí tek fel egy-egy jelentősebb csomópontot. 1694-ben kezdődött el a néhai Per neszy István leányai, Julianna, Zsófia, Jusztina és az ő férjeik jogaikat helyreállító visszahelyezési pere. 1718-ban Perneszy Zsófia örökösei megosztoztak Perneszy Julianna örököseivel. Ezzel az egykori leányági örökösökre hivatkozva újabb, a megszerzett Perneszy javak segítségével a térségben is legjelentősebbekk közé tartozó két birtokoscsalád, a vizeki Tallián és a zalalövői Csapody között kezdődtek el a pereskedések. Bár 1719-ben Csapody István és Tallián Ádám között a Vas, Zala, Somogy megyékben fekvő javak megosztásáról rész megegyezés született, a vagyonosztás végrehajtásáról 1723-ban elkészült jelentés további birtokkonfliktusokat jelzett. 1727-ben, majd 1732-ben a javakra már korábban is szemet vetett oldalág egyik képviselője, Perneszy Zsigmond, Zsófia és Jusztina örökösei ellen örökségi osztálypert indított, amelybe a vizeki Tallián család is belebocsátkozott. 50 Csapody Ferenc Perneszy Jusztina egyik örököse, Baranyay Pálhoz írott levelében magát az örökösök általános jogvédőjeként tüntette fel („...elejéiül fogva meg mondám, soha Kegyetek dolgának elő mosatásában magam privatumomnak kereséséért avagy is Kegyetek jószágira való vágyódozásomért, egy lépést nem tettem, s tovább sem testek..."), ugyanakkor jelezte; fáradozásai kisebb birtokelidegeníté sekben történő honorálását szívesen látja. 51

Igyekezete cseppet sem volt hiábavaló. 1736 őszén osztopáni Perneszy Jusztina leánya, Vukovics Éva, Baranyay Pál özvegyeként Lövőn, Mindszenten, Hás- ságyon, Salomvárott, Felső- és Középsőbagodban, Hagyároson, Bessenyőben, Pölöske Szentmihályon, Récsén (Zala vm.) fekvő ingadanait, mindazokat melyeket ténylegesen is birtokolt, s azokat is melyekre jogigényt formált, 2000 Rft-ért Csapody Ferencnek inscriptiós jogon átadta (alapvetően zálogolta) oly feltétel alatt, hogy a megvásárló Csapody azokat élete végéig birtokolhatja, de halála után mind az özvegy, mind pedig utódai a fenti összegért visszaválthatják. Jó rokonhoz illően rögzítette: a későbbiekben esetleg visszaszerzett javakat, miképpen a birtokokra szánt befektetéseket is, a visszaváltóknak meg kell téríteniük. E zá logjószágokon kívül Vukovics Éva Csapodynak örök jogon felvallotta magyarodi, istvándi pusztákon (Zala vm.), Jakon (Vas vm.) fekvő részjószágait. 52

A fenti pereskedésekhez, birtokszerzéshez képest már csak visszafogott jogigény biztosításokként lehet Csapody II. Ferenc esztergomi főkáptalan előtti ellentmondásait illetni. 1743-ban saját öröksége és Perneszy Jusztina örökösei nevében Zala megye nagy birtokszerzője, Festetics Kristóf zalamindszenti birtok szerzésével szegült szembe, majd 1749-ben — ugyancsak Festeticcsel szemben — szalapatakai Nagy Györggyel összefogva Irsa, Pusztaszentpéter, Fernekág, Györkefalva (Györkeág) pusztákon a Perneszy leányágak örököseinek jogait védte.

Az már a Perneszy örökséghez jutás újabb, sikertelen persorozata volt, midőn a vizeki Tallián leányágakba beházasodott nemesi családok közül pl. a Sopron megyei törzsbirtokai mellett Vas és Zala megyékben is birtokos petőházi Zeke család túlméretezett birtokigényei miatt a Dunántúli Kerületi Táblán örökösödési pert indított. Bár a Zekék jogigényei között Zalalövő is szerepelt, a leányág ott nem nyert birtokot, a Thassyakat nem sikerült birtokmegosztásra kényszeríteni- ük. 53

Lövő jómódú középbirtokos nemes urai bár a szomszédos Mindszenten is úrbéres és allodiális fekvőségekkel rendelkeztek, de a község legtekintélyesebb ura a gr. Nádasdy család volt. Nádasdy IV. Ferenc a katonai pályát választva a hadseregben írt le karriert. A császárhű főúr kitüntette magát a Rákóczi kori dunántúli kuruc ellenes küzdelmekben. Harcolt a Rajna mellett a Habsburg örökösödési háborúban. 1714-ben lovassági tábornoki rangot nyert. A katonáskodás mellett gazdaságával is törődött; ő hozta létre a felsőlendvai (Zala vm.), lepsényi (Fejér vm.) majorátusokat. Zalamindszenti birtokát, ahogy a felsőlendvai uradalmat is, elsőszülött fia, Lipót örökölte. Lipót 1730-ban a Helytartótanács tanácsosa, 1739-1746 között tárnokmester, majd haláláig, 1758-ig udvari kancellári hivatalt is elnyerte. E tisztséggel párhuzamosan királyi főlovászmester udvari főméltóságot viselte. 1751-ben szerezte meg családjának a Komárom megye örökös főispáni hivatalát. 1758. évi halála után özvegye, gr. Trautmannsdorf Mária Jozefa hosszú ideig igazgatta a birtokokat. Tizenkét gyereke, 6 leány és 6 fiú közül csak Mihály élte őt túl. 54

A Nádasdyakat valójában egy világ választotta el Lövő birtokos nemeseitől. A Mária Terézia-féle úrbérrendezéskor gr. Nádasdy Lipótné Mindszenten kívül 54, döntően a Tótságban fekvő Vas megyei település birtokosa, részbirtokosa volt. 581 4/32 jobbágytelekkel, 16.386 hold úrbéres birtokállománnyal rendelkezett, 953 telkes jobbágya, 12 házas, 1 hazátlan zsellére volt. 55 Hozzá képes roppant szerény fekvőbirtokkal, úrbéres lakossággal bírtak a birtokos, jómódú birtokos lövői nemesek. A vagyoni különbséget csak érzékeltetheti az egykorú úrbéres ingatlanok összesítése alapján készített táblázat: 56

6. táblázat.
Zalalövő és környéke birtokos nemessége a Mária Terézia-féle úrbérrendezés idején.
Birtokos Úrbéres birtokállomány Település
Farkas Ferenc 583 hold
Boldogfa, Lövő, Muraszerdahely, Nagy páli, Pusztamagyaród, Pusztaszentpéter, Salomvár, Taskand, Zalapataka
Inkey Boldizsár 693 hold
Alsóorosztony, Ballahida, Bocska, Eszte-regnye, Kávás, Kerecseny, Kis- és Nagy-récse, Salomvár, Szentbalázs, Zalamind szent, Zalapataka
Birtokos Jagasics 271 hold
Csébi, Kávás, Lovászi, Lövő, Puszta szentpéter, Zalamindszent
András Nagy Péterné 209 hold
Ballahida, Cséb, Dobri, Lövő, Puszta szentpéter, Zalamindszent, Zalapataka
Neupauer József 23 hold
szentpéter, Zalamindszent, Zalapataka Hodász (Vas vm.) Salomvár, Zalamindszent
Orosz Pál 83 hold
Héraháza (Vas vm.) Salomvár, Szent-mihály, Zalapataka
Thassy Lászlóné 69 hold
Alsóbagod, Hásságy, Lövő

A kis kitérőt követően visszatérek Lövőn és a szomszédos településeken élő birtokos nemesek egyik legjelentősebbikére, a szalapatakai Nagy avagy Gábor családra. Szalapatakai Nagy avagy Gábor György két fia, György és János között 1708-ban történt meg a vagyonosztás. Nagy György és felesége, Lada Zsófia három fia közül a Rosty Katalinnal házasságot kötött Mihály utód nélkül halt meg, György fiának csak két lánya, Julianna és Magdolna maradt életben. E családi ágat fiágon a harmadik fiú, Péter egyetlen fiú utóda, Ignác vitte tovább. 57

1776-ban szalapatakai Nagy Péter és felesége, Keresztúri Krisztina fekvőbir tokain négy utóda, Ignác az egyetlen fiú és a leányok, Julianna, Krisztina, Borbála (Bariska) osztoztak. A szülői vagyon törzse Zalalövőn, Mindszenten, Zalapata kán és a környező pusztákon feküdt. Szalapatakai Nagy Péter Lövőn két nemesi kúriát bírt, a hozzájuk csatolt alig több mint 7 holdnyi kertekkel, kenderfölddel (canabeto). Az ún. „Fölső Ház", a residentionalis épület, három (minden bizonynyal kívül fűtős) kályhás szobából, egy vasajtóval, ablakkal ellátott „Kű Boltbul", egy konyhából, továbbá a konyha mellett egy cselédszobából, s kamrából állt, mely alatt „fábul pince" volt. Közvetlenül a kuria mellett kezdődött a gazdasági épületek sora; egy szín és az ólak. Az udvar távolabbi részén volt „egy Kastol alatta lévő életes Kamarával". Az alsó kuria ennél jóval kisebb volt, valójában ekkor cselédházként funkcionált. A kályhás szoba, konyha, benyílóval ellátott kamra be osztású épülethez „marhaállás" csatlakozott. Az udvarban gazdasági épületek sokaságát jegyezték fel az összeírok: öt istálló, szekér szín, pajta két pajtafiával és az ahhoz tartozó „asztagos udvar" került feljegyzésre. Míg a residentiához kukoricás kert, az „alsó" kuriához a kiskert mellett lóheres és kenderes kertek, illetve egy, gyakran az árvíz által is megjárt rét tartozott.

A kuriákhoz tartozó földeken kívül szalapatakai Nagy Péter Lövőn csekély fekvőbirtokot bírt. A „Száz" nevű dűlőben gyenge minőségű 4 2/8 holddal, továbbá a juhászházához tartozó, jó minőségű 4 6/8 hold földdel rendelkezett. Zalapatakán 16 tagban 33 2/8 hold szántót, két tagban 7 szekér (currus) szénát adó rétet, Keresztúron 26 1/16 hold szántót, 37 szekér rétet, Csében, a „Bencéé" telkében csak 4 szekér szénát adó rétet, Györkefán 8 7/8 hold szántót, Zalamindszenten 22 szekér szénát adó rétet, Pacsa pusztán (praedium) három tagban 25 7/8 hold, Fernekágon 5 4/8 hold, Irsán öt tagban 21 1/8 hold szántót birtokolt. Az utóbbi praediumban a „Zimbos" dűlőben és az Irsa forrás fölött 9 szekér szénát adó réttel is rendelkezett. Mindszent faluban, a Zala folyón egy kétkerekű malmot is bírt, melyhez nagyon jó minőségű rét tartozott; ami 10 szekér szénát, 12 szekér sarjút is adott. A gyakran gengébb, 2-3. osztályba sorolt, de talajjavítás céljából gondosan trágyázott kövecses szántóföldek jelentős része rozzsal, árpával volt bevetve. 58

A fiú utód, szalapatakai Nagy Ignác intézkedett anyja 1770-1771 során keletkezett rendezetlen adósságai kifizetéséről, illetve temetési költségekről. A forrás még ha egy roppant szűk időmetszetben is, de kitűnő adatokat nyújt a család vá sárlási szokásaira. Keresztúri Krisztina gyakran járt a stájerországi Radkersburgba, ott egy Kroppai nevű kalmárnál 131 ft-os adóssága - a teljes fizetési ösz- szeg 18 z-a - volt. Továbbá készpénzben és terményben fizetve a radkersburgi asztalosoktól szerezte be egyik leánya diófa ágyát, a krainai (Vas vm.) birtokra 12 db vörös bőrszéket, miképpen a ruha- és szövet vásárlások (pl.: főkötő, damasztvászon), ruhavarratások egy része is itt történt. A gazdasági kapcsolatok másik meghatározó pontja a térség egyik piaci centruma, Körmend mezőváros volt. A körmendi kereskedők közül egy Márkl(i) nevű zsidónál jelentősebb tartozásai maradtak fenn. A körmendi takácsokkal szövetett vásznat, Julianna, Bor bála leányai kartonruhái is itt készültek. Nagy Ignác körmendi gombkötőkkel készíttette el a gyászruhákra a zsinórozást, gombozást. A jelzett rövid időintervallumban Keresztúri Krisztina Zalalövőn csak a Ballaskó nevű szabónak fizetett terményben (gabona) és készpénzben ruha varratásért, több kis tételű — 1 ft-ot megközelítő, vagy az alatti — tartozása élelmiszer vásárlásból származott. 59

Keresztúri Krisztina után nemcsak adósságok maradtak, hanem a család jó anyagi helyzetét, az asszony megfontolt gazdálkodását mutató, a passzívumot meghaladó, jelentős mennyiségű aktívum is; a még behajtatlan kölcsönök. 1776 áprilisában egy 25 tételes, 8110 ft-os tőkepénzű, 1748-1772 közötti időszakból fennmaradt hosszú és rövidtávú hitelkihelyezés követeléseit írták össze. Valójá ban ez csak a biztosan ismert pénzkihelyezés volt, hisz gr. Szapáry István köl csönfelvételeinél az örökösök megjegyezték; ő az általa felvett pénzösszeg tőképénzének egy részét már visszafizette, de ezügybeni hátraléka ismereden, s az majd per útján derül ki, mennyi is tartozása. A kamatok — elsősorban a közvetlen rokonságnak, speciális esetben másoknak, 5 %-os kamattal, de a hitelezők jelentős részénél, pl. a vármegye jómódú középbirtokos nemességhez tartozó hivatalviselője, Deák Gábor esetében 6 %-os tőkekihelyezéssel történtek meg. Az aktív tartozások jegyzéke egy fontos kereskedelemtörténeti tényt is bizonyít: a szalapatakai Nagyok szoros kapcsolata a radkersburgi kereskedőcsaládokkal nem csak az 1770-es évekből és rövidtávon álltak fenn. A stájer határváros egyik ke reskedője özvegyénél, Kathrin Remblernél, nem tudni mi okból, még 1757-ből maradt 5 %-os kamatra átadott 300 ft. 60

A Thassy család a vizeki Tallián leányágakba történt beházasodással szerzett Lövőn birtokot. Fennmaradt kis könyvtárából ítélve Thassy László tanult, jog végzett, vagy joggyakorlatban jártas ember lehetett. Javairól a halála után, 1776-ban felvett vagyonleltár tájékoztat. Zalalövőn szoba-(ebédlőnek használt) szobaszoba-szoba-cselédszoba-konyha-éléskamra tagolódású, egy szintes, padlással ellátott, alápincézett kúriája állt. Fekvő birtokai alapján a megye jómódú birtokos nemességébe tartozott. Csütörtökhelyen 100 hold allodiális szántót, 39 szekér szénát adó majorsági rétet bírt. Úrbéres fekvőbirtokai Lövőn és még 5 közeli településen feküdtek. A residentiális településen két 1/2 és két 1/4 telkes jobbágya (összesen 7 hold szántóval, 8 szekér szénát adó réttel), Salomváron egy 1/2 tel kes jobbágya (5 hold szántóval, 4 szekér szénát adó réttel), Hásságyon egy egész, egy 1/2, egy 1/4 telkes jobbágya (összesen 32 hold szántóval, 12,5 szekér szénát adó réttel), Alsóbagodban két 1/2 telkes jobbágya (19 hold szántóval, 12 szekér szénát adó réttel), Csében egy 1/2 telkes jobbágya (8 hold szántóval, 3 szekér szénát adó réttel), a csütörtökhelyi hegyben két 1/2 telkes jobbágya (összesen 4 hold szántóval, 4,5 szekér szénát adó réttel), és 3 zsellére volt.

Az úrbéres lakosság szolgáltatásai településenként jelentős eltéréseket mutattak, így Csütörtökhelyen, Csében a terménybeni szolgáltatások, míg Hásságyon, Bagódon a pénzbeni megváltás volt a meghatározóbb. Ugyanakkor a földesúri robot minden településen nagy jelentőséggel bírt. Az úrbéres lakosság elsősorban gyalogrobottal segített a földesúr munkaerő gondjain. Thassy László földesúri bevételei közül ki kell emelni a Zala folyón lévő malmokból származó jövedelmét. A salomvári 3 kerekű malom jövedelmének 1/3-a, 62,5 ft, továbbá a csütörtökhelyi két kerekű malom után járó 100 ft illette meg.

A megyei birtokos (possessionatus) nemesség birtokszerkezetében jelentős hely illette meg a szőlőbirtokokat is. Thassy Fernekágon, Csütörtökhelyen allodiális, Hásságyon, Csütörtökhelyen pedig bortized alá vetett szőlőket birtokolt. Befolyó borjövedelmeinek döntő többsége, az előzőekből származó összesen 26 akó közel duplája, 50 akó, a muraközi allodiális szőlőbirtokokból származott. 61

Házassági stratégiájával ebbe a birtokos nemesi körbe kívánt bekerülni a lövői Ján István, amikor 1743-ban csébi Pogány László, Katalin leányát vette feleségül Minden ingó és ingatlan javait Pogány Katalinnak móringolta, s a helyzetet megerősítő fordulattal utód nélküli halála esetén azokat néki testálta. De ez egyrészt a móring jogi természetéből adódóan - mely szerint a felvallott összeg, ingó és in gatlan javak zálogjogon terhelik a túlélő házastárs javára az elhalt vagyonát —, de méginkább az egyoldalú móringban 100 ft-os kötés alatt tett kijelentés szerint azok mindaddig özvegye kezén lehettek, amíg a rokonság azokat fel nem be csültetve a becsérték szerint ki nem váltja. így az asszony első férje magtalan halála révén Zalalövőn, Mindszenten, Pacsán, továbbá a Takó és jáhoni pusztákban szerzett zálogbirtokokat. Kétévi özvegység után második házasságát 1759-ben a jelentős történeti névvel rendelkező, Dunántúl számos megyéjében elterjedt család egyik sarjával, Hertelendy Ferenccel kötötte. 62

Majorságépítő birtokos nemesek

Thassy László inventáriuma hangsúlyozottan rámutat a nemesi birtokszerkezetben a majorsági (allodiális) birtokok súlyára. A XVIII. század első és második harmada a helyi birtokos nemesség számára is a majorság kiépítésének, az allodiális földek növelésének időszaka volt. Ez utóbbi birtokgyarapító tevékenység során eszközeikben cseppet sem válogattak.

1736-ban Skerlecz Sándor nagyséi (Vas vm.) birtokos - a vármegyei, illetve kúriai döntés miatt - precedens értékű perbe kezdett. Birtokai gyarapítására per be fogta a közösség nemesi telkeket birtokló nem nemes lakóit. A bírósági döntések Skerlecz követeléseit jogerőre emelve - jogilag cseppet sem egyértelműen - kimondták a nem nemesek ilyen irányú birtokképtelenségét, az incapacitas-t. Két év múlva, 1738 tavaszán már Zala megyében is megindultak az incapacitas perek. Ez elsősorban a jómódú középbirtokos (bene possessionatus) nemesség, gyakran magasabb hivatalviselők birtokgyarapításának egyik módja lett, mely segítségével az allodiumaikat bővítették. A gazdasági ok mellett e perek is segítették a nemes és nem nemes jogállású népesség merevebb elhatárolódását. 1740-1757 között Zalában mintegy 25 nem nemesek elleni incapacitas perre került sor. 63 Ezek közé tartozott a szalapatakai Nagyok esete is.

1748-ban szalapatakai Nagy Mihály Szentpéter puszta legjelentősebb birtoko saként perelte Tóth Ferenc, Bálint és Pál kerkakutasi jobbágyokat. A három Vas megyei jobbágy elleni vádpont a nemesi javak jogtalan bírása volt, miszerint ők arra jogállásuknál fogva alkalmadanok („bonorum nobilitarium tentionis incapaces"). A jobbágyok birtoklásának eredete cseppet sem volt új keletű, s mindezidáig nem is okozott „zavart". Egy generációval korábban, még 1717-ben, a Győr megyei Csikvándon lakó Csik Gergely és Szabó György a fölöttébb nagy távolság és az ingatlan szerény kiterjedése miatt a szentpéteri 1,5 hely rájuk eső részét 40 Rajnai Forintért (Rft) a Nagykutason lakó Tóth Kozma Istvánnak zálogba adták. Az üzlet elnyerhette a többi résztulajdonos tetszését is, mert a rákövetkező év kora tavaszán a fenti személyek mellett immáron az ugyancsak Csikvándon lakó Csik Kata, továbbá a Pázmándon élő Csik Péter, Csik Örzse és Szabó István összességgel 105 Rft-ért 10 évre zálogolta szentpéteri javait. A zálog kiváltására, az idő leteltével új szerződés készítésére természetesen nem került sor. A Tóth Kozma család négy férfi tagja, illetve utódai 1748-ban is a harminc évvel korábban rögzített összeg fejében bírták az ingatlant. Zala vármegye rendjei szalapatakai Nagy Mihály perindítványára végzésben mondták ki a nem nemes személy nemesi birtok megszerzésére, megtartására irányuló birtokképtelenségét (incapacitas). így szalapatakai Nagy a 105 Rft-os zálogösszeg lefizetése ellenében szentpéteri javait e fekvőségekkel is gyarapította. 64

Az ilyen irányú birtokszerzés nem volt egyedi a családban, 1748-1749 során szalapatakai Nagy József Zala vármegye táblabírája, Pacsod puszta (praedium) örököseként perelt több pankaszi és kisrákosi (Vas vm, Őrség) jobbágyot a fenti puszta illetéktelen, a nemesi birtoklással ellenkező, használata miatt. 65

Pogány Katalin és férje, Hertelendy Ferenc a „késői" birtokgyarapítók közé tartoztak. Egy 1767. évi tanúkihallgatás szerint az asszony a Pogány família nevét viselő erdő-birtokrészben a 18-20 évvel korábbi irtásokat vásárolta vissza. Férj ura, lövői földje végében, egy ún. „Gyöp" nevű helyen, a „Homok" dűlőben pár évvel korábban egy kis területet irtatott. 66 Külön problémát jelentett az atyai zá logok visszaszerzése. Ugyanis a néhai Pogány Ferenc Tallián Ádám kocsmájából oly gyakran hordta a „feles bort", hogy tartozása kiegyenlítésére pl. egy három hol das szántóját is zálogba kellett adnia, ami készpénzfizetés híján az örökösre, Thassy Lászlóra szállt. 67

Az irtásföldek nemesi birtokszerkezetben betöltött jelentősége különösen nagy a nemes asszonyok, özvegyek birtokállományában, miként ezt a Rosty Katalin után maradt ún. „ősi földek" összeírása is bizonyítja. Zalalövőn, Egerágban, Zalapatakán, Fernekágon, Keresztúron 84,5 hold irtásföldet bírt - melynek 81,7 %-a ún. új irtás volt. Ugyanitt 25,5 kaszás irtás eredetű rétet is birtokolt 51 %-a tartozott az újabb irtások közé. Ez az adat a XVIII. század középső harmadára egyben jelzi az irtásterületek növekedését, illetve azok felhasználásában a szántó földi művelés előretörését is. 68

A szántóterületek, a földesúri kezelésbe vett irtások megművelése kapcsán jelezni kell; azt megfelelő pénzügyi fedezet hiányában elsősorban a robotszolgáltatással tartozó jobbágy családok végezték el. A robotos munkaerő nagy szükségét mutatja boldogfai Farkas Ferenc assessor és hitvese kérésére 1761-ben fel vett tanúkihallgatás is. A Csahunek Ferenc úrbéres jobbágy jogállását vizsgáló megyei személyek kiderítették, ő, miként apja is, szalapatakai Nagy Mihályt, majd özvegyét, Rosty Katalint szolgálta. A tekintélyes özvegyasszony halála után szalapatakai Nagy Péter a Rosty örökösöket a jobbágyi munka bírásából kiszorí totta, pedig az említett jobbágy család robotja korábban is fele részben Rosty Lászlót, fele részben szalapatakai [Nagy avagy] Gábor Györgyöt és hitvesét, Csapody Katalint illette. 69

Kurialisták, armalisták, agilisek

Zala vármegye 1720. évi, a települések jogállásáról, az adómentes nemesi birtokokról lefolytatott tanúkihallgatásai valójában a kurialista, armalista, kisbirtokos nemesség települési viszonyairól adnak képet. A megkérdezett nemes és szaba dos (libertinus) tanúk Zalapatakát mindenkor kuriális községnek, azaz kisneme- sek lakta nemesi falunak jelölték meg. Szerintük az ottani nemesség e jogállásáról adománylevéllel (donatio)rendelkezett. Ok soha senkinek dézsmát nem adtak.

Tornyos Ferenc és Tornyos György szerint családjuk nádori adományként kapta Budafát, amelyet, ahogy mondták, mindenkor kuriális helyként tartottak számon és attól soha senkinek dézsmát nem adtak. A lövői Ján Benedek és a mindszenti Nagy János egybehangzó vallomása szerint Mindszenten 3 donatióval nyert, dézsmamentes kuriális házhely volt, ahogy hasonlóképpen dézsma- mentes a szomszédos Pacsa puszta is. A Ján família Lövőn is dézsmamentes nemesi kuriát birtokolt. Továbbá több más hasonló jogállású nemesi kuria is fe küdt Lövőn — miképpen Sobján János a mezőváros bírája más lövőiekkel együtt felvallotta —, így Gábor (avagy szalapatakai Nagy) János és Gábor Györgyné l-l kúriáját amit Pesti Mihály illetve Német (?) György és Tóth Mátyás bírtak, miképpen a Horváth família egy kuriáját is árendálták. 70

A XVIII. századi nemesi összeírások bemutatásából is kitűnt; az abban tele pülési rendben szereplő családok — az 1786. évi conscriptiót kivéve — döntően a kurialista, armalista nemesek sorába tartoztak. Ugyanakkor Zala megye XVIII. századi gyakorlata a kisnemesség adó alá vonásánál a vagyonnagyság szerinti taxa kivetést mutatja. Ez a gyakorlat lehetőséget ad arra, hogy az egyik legteljesebb, az 1738. évi taxalista jegyzék alapján a nemesség e számos, de vagyonilag erőtlen tömege belső differenciálódását is megvizsgáljuk.

7. táblázat
A taxalista nemesség vagyoni rétegződése, 1738.

Taxa összege Zalalövő Zalapataka Budafa
     
  (családfőkben megadva)
6ft
-
-
1
5ft
-
-
-
4ft
-
1
-
3 ft 30 d
-
1
-
3ft
-
2
-
2ft 30d
-
2
-
2ft
1
5
-
1 ft 30d
1
1
-
1 ft
1
1
-
- 30 d
1
-
-

Az összeírás 18 taxalista nemesi családról ad információt. Közülük - e forrás szerint — 1738-ban a legjelentősebb vagyonnal a budafai Tornyos család rendelkezhetett (6 ft-os taxa), míg legtöbbjük, 33 z-uk, a viszonylag alacsony 2 ft-os taxát fizette. Ezen adóösszegtől felfelé egy kicsit sűrűbb, lefelé csekélyebb volt a szóródás. Ezek az adatok roppant sérülékeny nemesi kisbirtokokra utalnak. Ezt a sérülékenységet mutatják a nemesi investigatiók is; amikor egyes családok vagyonvesztett, más településeken boldogulást kereső tagjait hosszabb-rövidebb ideig az adózók sorában adó alá vetették. 71

A Tornyos családot a XVIII. század legelső, 1703. évi nemesi összeírása is Zalapataka kurialista község kiváltságolt lakói között jegyezte, 1738-ban még a legmagasabb taxát ők fizették. Ugyanakkor egy, 1767 kora tavaszán, Sidi Pál al- szolgabíró, Domján József esküdt által lefolytatott tanúkihallgatás nagyon sokat árul el a család hanyatlásáról, anyagi erejük csökkenéséről, a térség nemesi társa dalmában elfoglalt, immáron fölöttébb alacsony hierarchikus pozíciójáról. Kovács György patakai jobbágy már csak azért is jól ismerte a Tornyos famíliát, mert anyja Tornyos József és György anyai ágú vértestvére volt. Mindőjük közös apja; Tornyos Márton halála után szegényedett el a család. Ő jószágai java részét - valószínűsíthetően adósságok miatt - zálogba adta. József fia boldogulását a család ősi fészkén kívül, uradalmi szegődményesnek állva kereste: Vahonyán juhász lett. A másik testvér, György mindig is itt élt. Ő a szalapatakai Nagy család béresei közé állt. Szorgosan dolgozva, jól gazdálkodva a szolgálatból kilépett, s az atyai zalapatakai, budafai jószágokat visszaváltotta. Míg György mindig is ügyelt nemesi jogállására, a távolbaszakadt fivért - az atyafiak figyelmeztetése el lenére - ez kevéssé érdekelte. Pedig Tornyos József nevét még az 1733. évi investigatioban is feltüntették. A nemti (lenti) uradalom Vahonya településén megtelepedett, ott juhászságot vállalt férfi a falu határában földet, rétet, szőlőt szerzett. Atyai örökségét, s minden bizonnyal identitását is vesztve „maga örökségére nem igyekezett és így (...) árváit" nagy kárban hagyta. Az új szerepkörben meg gyökerezett nemes e helyzetre több kijelentésével is utalt: „job nékem itt az térés beiben laknom, mint sem atyámfiaival szomszédságban élnem." így nemtörődömsége miatt István, György és Márton fiát Vahonyán adó alá vették. 72

A Zsuppanits család esete a sok egyezés ellenére is e szegény nemesség egy teljességgel más típusát illusztrálja. Zsuppanits András boldogulását keresve egy kor a Vas megyei Nádasdról szakadt [Őri] Mogyorósdra, majd Szentjakabra. On nan került apjával, a néhai Zsuppanits Pállal Zalalövőre. A vagyontalan nemes a szomszédos Zalamindszenten, gr. Nádasdy Mihály egyik jobbágyához, Nagy Mihályhoz szegődött béresnek. Ő is, miképpen Tornyos is, Mindszenten és később Andráshidán is juhászkodott. A család a környék és a vasi hegyhát ekkor már törzsökös kisnemesi famíliáinak egyike volt. Fivére, Zsuppanits György 1772-ben Vaspörben lakott, miképpen Pál fivére is. Az ő egybehangzó vallomásukból kitűnik; Zsuppanits András „mivel mindenkor juhász es szegén legén lévén, félvén a sulyos kölcségtül", származása ellenére sem került az összeírt Vas megyei nemesek közé. Minthogy a família armálisát 1757-ben Vas vármegye, s a rákövetkező esztendőben Zala vármegye is elfogadta, kihirdette, atyja szegénysége ellenére fiát, Zsupponits Farkast Zala vármegye az adó alól felmentette. 73

A fenti példák a kisnemesi migráció mindkét irányára; az eltávozásra, illetve a beköltözésre, beházasodásra is rámutattak. A Zsuppanitsokkal ez utóbbi folya mat egyik meghatározó kibocsátó területe is megnevezésre került. Ez a szomszédos Vas megye egy viszonylag elmaradottabb térsége, a vasi hegyhát peremvidékének kisnemessége. E tendencia jelentőségét csak érzékelteti a Salomvárott lakó nemes Bencze György esete. Valódi nemességéről szóló tanúbizonyítás során a budafai iparűző, Németh István kijelentette: a vizsgálatot kérő személy, Bencze Gergely testvére, Bencze János akkor is Budafán élt, másik testvére, András a Vas megyei Halastón, míg a negyedik fivér, István a Zala megyei Kerecsenyben juhászkodott. Mindőjük apja az a Bencze György, aki emlékezete szerint két éve halt meg a Vas megyei Sálban (Hegyhátsál). Az apa biztos nemesi jogállása köz tudott volt, s miképpen a második tanú, Németh Ferenc zalapatakai jobbágy eskü alatt kijelentette; az említett fiúk annak Vas megyei részjószágait akkor is [helyettük] jogilag bírták. 74 A helyi nemesség házasodási köre még kevéssé is mert. E migrációt, szerencsés esetben mobilizációt is eredményező kapcsolat rendszerből egyrészt az esetleges adatolás szintjén kirajzolódik a Lövő, Zala- pataka és a környező puszták kisnemességének házassági kapcsolata, 75 másrészt a fent jelzett migráció bizonyítására az említett Vas megyei térséggel kiépült házas sági kötődések sora.

A korábban jelzett birtokos nemesi residentiával szemben a kurialista, armalista nemes parasztokkal egyező lakáskörülményeit a lövői birtokos család kevés bé szerencsés tagja, a vagyonbukott Ján Sándor esete példázza. Ingó és ingatlan javait az 1763. évi végrehajtáskor 1438 ft 96 d-ra becsülték. Lövői háza egy kályhás szobára, egy „benyilló" konyhára, egy istállóra oszlott, melyet a többi gazdasági épület követett: disznóól, egy építés alatt álló szín, ami „mag vagyon ragadva lécölvő, de fódvö nincsen". Az udvaron még egy romladozott pajta és mellette egy kamra állt. A kisnemes a femekági „Öreg hegyben" 2, a „Másik" hegyben egy kicsi szőlőt birtokolt. A salomvári határban is kis szőlővel rendelkezett. Lövőn és Fernekágon 11 tagban 19,875 hold szántója, a jáhomi pusztában egy 100 ft-ot érő rétje volt. 76 A kisnemesi birtokok szélsőséges szétdarabolódását a budafai Tornyos Ferenc halála utáni vagyonosztás érzékelteti. Varasdi Zsuzsannával, majd Herczegh Katalinnal kötött két házasságából 9 gyermek született. Az így sem egyszerű öröklési rendet csak bonyolította a tény: második felesége első házasságából egy fiút hozott magával. 77

A nemesi közösségek társadalmának egyik jellegzetes eleme az agilisek cso portja. Ok a nemesi családokba beházasodott nem nemesek, illetve az ő leszármazottaik. Az agilisek feleségük, illetve másodgenerációsként anyjuk révén adó mentes nemesi birtokokkal is rendelkeztek, míg örökségük, szerzeményeik után adóköteles ingatlanuk is volt. A kettős jogállású agilisek legnagyobb számban a zalai kisnemesi települések négy tömbjében, Vas megye szomszédságában, a nyugati határszélen, a Göcsej szeges településein, Egerszegtől Délre, illetve a balatonfelvidéki Káli-medence falvaiban laktak. Az első csoportba tartozó kutatott térségben elsősorban Zalapataka kuriális községben éltek. A XVIII. század első felében keletkezett tanúkihallgatási jegyzőkönyvek gyakran szabados (liber-tinus) kategóriával is illették a zalapatakán, budafán részbirtokos agiliseket. A jó val tágabb jelentésű szabados fogalom egyértelmű szinonimakénti használata a forrásfeltárás jelen szakaszában nem jelenthető ki, ugyanakkor annak alkalmazását több példa igazolja.

Zalapatakán 1751-ben 7 családfőt (a Barbarics, Horváth, Kocsis, Könye, Molnár, Németh, Sámár családokból) tartottak agiliseknek. Ekkor Kocsis Mihály agilisként a nemesi község bírája is volt, ami az adott esetben a községi önkor mányzat, pénz- és adókezelés területén a kisnemesekkel egyező jogképességet bizonyítja. 78

A Zalalövő, Zalapataka és a környék kurialista, armalista nemessége, agiliséi fekvőbirtokaikat a birtokosokhoz hasonlóan, csak jóval szerényebb mértékben, saját maguk, családjuk erejével irtott földekkel gyarapították.

A lövői, zalapatakai és a környező pusztákon lakó kisnemesek írástudásáról, illetve analfabétizmusáról - már olykor eddig is jelezve - csak elszórt ismeretekkel rendelkezünk. Ezek számszerű kimutatásra ilyen kis közösségeknél csak a ge nealógiák elkészítése, s ezekhez az aláírások, kézjegyek megfeleltetése után lenne megtehető. így itt csak tendencia szerű jelzés tehető; míg a települések birtokosai iskolázott, írástudó, gyakran vármegyei, vagy annál magasabb közhivatalokat vi selő személyek voltak, az armalisták, kurialisták, agilisek többségét a szóbeli kul túra és az analfabetizmus (valamilyen szintje) jellemezte. 79 Ennek ellenére a jog biztosító iratoknak, az írott szónak előttük is nagy tisztelete volt. E felfogást még megmosolyogtató valójukban is igazolják a Tallián Ádám alispán meghagyásából 1719-ben Zalapatakán, a Tóth família birtokjogával kapcsolatosan végbevitt tanúkihallgatások. Az egyik tanú, a kb. 75 éves Miszory (Miszeri) János tanúként volt jelen akkor, amikor Németh András a néhai Kis Jánostól 9 ft-ért örökáron a vitatott telekrészt megvette. Az adásvételről az ott szintén jelen lévő néhai Gábor György, akkori szolgabíró „levelet" készített, amelyen az ő keresztvonása is ott állt. Nem tudja miként, de sajnos a bizonyságlevél elveszett. Az agilis Molnár György avagy Papi, Tóth családot igazoló vallomásában teljességgel a szóbeli ha- gyományozódás rendjét követte. Nemcsak ő, a 66 éves öreg emlékezett a család mindenkori békés birtoklására, de ezt hallotta a megelőző generáció jeles képvi selőjétől, a néhai Gábor János vármegyei esküdttől is, miként több más öregtől. Vele ellentétben, Miszoryval megegyezően Vetéssy István a vitatott birtok tulajdonjogát érintve ismételten a tanúkihallgatás idején már nem létező örökvalló levelet említette fel, elmesélve annak regényes eltűnését is. Szerinte Németh Andrástól a birtokrészt már korábban is perelték, de azt a többször említett örökvalló levél miatt tőle senki nem tudta megszerezni. Sajnos Németh „a' melly levelet az advas cser fáb[a] tévén az elmúlt háború időb[en] (: amely fát jól tud[om] az hegyháton Fernekági határban:) valamelly idegen ember el lopta, a'fia hegedűje is bent volt ezen fá[ban] de azt ott hatták ". 80

Adatok a helyi nemesi társadalom öröklési gyakorlatához

A birtokos nemesség vagyonnagyságának, a szétszórt birtokállomány szerkezeté nek bemutatása után joggal felmerülhet a kérdés; a gyakorlatban miképpen történt a javak megosztása ? A szokásjogot összegző, így az öröklés rendjét is sza bályozó kézikönyv, Werbőczy Hármaskönyve részletesen szól erről.

A magánjogot leíró I. rész 17. cím 1. §-a szerint „... örökösök alatt csupán csak a' törvényes fiák értetnek, kikre az atyai örök jogok szoktak szállani. "Bár a 2. § látszólag a leányági öröklés javára megengedést tartalmaz, a 4-5. § a fenti esetet konkretizálva nyomatékosabban hangsúlyozza a fiági öröklést, ahogy ezt teszi az I. rész 19. címe is. A leánynegyeden kívül csak a pénzen szerzett javak illetik mindkét ágat, bármi módon nyert minden más birtok joga csak a fiágat illeti — kivéve ez alól a fiusított leányági örököst, miképpen ez utóbbit a 7-8. § leírja. Ugyanakkor a családi birtokok idegen kézre kerülésének megakadályozására az I. rész 88. cím 1. §-a az atyai örökjószágból kiadott leánynegyed fiág általi visszaválthatóságát is kimondja, miképpen e jogelvet a rákövetkező 89. cím megerősíti. A vagyonosztály módját az I. rész 40. cím, 1-6. §-a részletesen szabályozza. Itt nyilvánítja ki Wer bőczy a legifjabb fiú jogát az atyai házhoz, s ezt a jogelvet oly módon is aláhúzza, hogy kiköti; amennyiben a legifjabb gyermek leány lenne, úgy az életkorban őt megelőző fiú legyen az atyai residentia örököse. Természetesen a legifjabb fiúnak e kivételes jogosultság után pénzben ki kell fizetnie testvéreit, mely egyaránt ma gába foglalja a residentiális ház becsült értéket, és az ahhoz tartózó ingatlanokat is. Az öröklés, vagyonosztás ezen szigorú szabályozása csak az ingadanokra terjedt ki. A fent említett I. rész 19. címe szerint az ingóságokon egyenlő arányban osztoznak mind a fiági, mind pedig a leányági örökösök. Ezt támasztja alá az I. rész 99. címe is, mely az ingóságok megosztásánál a fiúörökösök mellett mind a még ki nem házasított leányok, mind pedig a túlélő házastárs, az özvegy számára egyenlő jogokat biztosít. 81 Ugyanakkor a gyakorlat eltérő öröklési rendszerek párhuzamos együttélésére, nem egyszer az utódok nemi megoszlása szerint gene rációs megváltoztatására mutat. 82

1698-ban Kelcz Mihály, Zala és Somogy vármegyék alispánja Gábor [avagy szalapatakai Nagy] György és Gábor János megkeresésére tanúkihallgatásra küldte ki Zalapatakára Sárkány Gábor szolgabírót és Vizy István esküdtet. A vizsgálat a néhai Gábor János és felesége, Vizy Balázs, Dorica lánya, közös gyermeke, a rangon alul házasodott Kata asszony atyai örökségből történő részesedését derítette ki. Gábor János becsülettel kiházasította lányát. Szentgyörgyvölgyi Szabó János, a szegény vő apósához költözött, és a család telkén egy szerény házban húzta meg magát. A beházasodott vagyontalan kisnemesnek nem sok szava és semmi tekintélye sem lehetett a birtokos nemesi famíliában. Egyszer -ahogy azt a salomvári nemes Tótth Mihály fültanúként vallotta -, a néhai Gábor György „csintalanságáért" megneheztelt a fenti vizsgálatot kért Gábor Jánosra, és kijelentette; „ebekkel a' gyermekekkel nem lakhatik egy üt, hanem vagy a' pajta háta mögöt csináltot magánok egy háspt, vag[y] hogy a' melly hájban Szabó János lakik oda megyen, Szabó János mennyen ki, mert elég volt a jó akarat a! menyire lakot bene". Bár már a forrás eme részlete a kisnemesi község egy jellegzetességére, a belsőtelkek megosz tására, a közös udvarok kialakulására mutat, vizsgálatunk szempontjából mégsem ez a legfontosabb. Míg a 9 tanú egyöntetűen állította; Gábor Katát - a család utolsó leányát — a família tisztességgel kiházasította, az após és az anyós Vizy Dorica hozománya révén egzisztenciát biztosított a beházasodott vagyontalan vőnek, ugyanakkor e házassággal a Gábor család jószágaiból szentgyörgyvölgyi Szabó nem örökölhetett. A negyedik tanú, a zalapatakai nemes Horváth János elmondása szerint még az öreg Gábor Györgytől hallotta; ,,a' leányomat senki azért ell ne vegye, hogjj] jószágombul részt adjak néki mert nem is illet leány ágot". A fenti kije lentés általános érvényűségét, a leányág kizárását a Gábor család ősi és szerze- ményi javainak megosztásából az ugyancsak e nemesi községben lakó Tornyos György is megerősítette; „soha sem hallotta, hogy valamely kánnak adtak volna osztált a' meg vettjószágbul Gábor uraimék. ' 83

A XVIII. század derekán a család már nem alkalmazta a fenti öröklési elvet. Szalapatakai Nagy György három fia közül egy, Mihály ága magtalanság miatt ki halt, s az egyikben, ifjabb Györgyében csak két leány utód maradt, míg Péter ága biztosította Ignác személyében a fiú utódlást. Nagy György javainak szükségszerű leányági felosztását követően a vegyesági öröklés gyakorlata Nagy Mihály örökségének megosztásakor immáron egy más dimenzióban, az oldalági javak öröklése, örökítése kapcsán került elő. Abból egyaránt részesült szalapatakai Nagy Péter és Nagy György két leánya, az apai, anyai javakat is öröklő Julianna, pallini Inkey Boldizsár felesége és Magdolna, lovászi Jakasics András hitvese. 84

A jómódú középbirtokos nemesek, a „praenobilis"-ek között a fent jelzett gyakorlattal már a század második harmada elején ellentéteset, a leányágak öröklését mutatta a Csapody Mária kezével az osztopáni Perneszy örökségbe beházasodott Rosty László és utódainak esete. A két fiú és két leánygyermek az 1739. évi vagyonosztás során egyaránt részesült az ingaúanokból. A fiatalabb fiú, Rosty Ferenc, a jáki kastély és jószágok felét, Csében két egésztelkes jobbágyot - a kastélybeli jogosultságokkal -, a salomvári szőlőbirtokok felét, továbbá Pácsod prediumban szántókat, réteket kapott. Az idősebb fivér, János, Mérőn, Geszti ben, Osztopánban, Jákón (Somogy vm.) örökölt, malomjövedelme Mérőről szár mazott, Zala vármegyében család két felszabadított jobbágyát „kapta". A legkisebb leány, Anna a Vas megyei jáki birtokok felét, Hásságyon 2 jobbágytelket, a salomvári szőlőhegyben részbirtokot, továbbá az ottani malomjövedelem felét, illetve Bödörfán, Györkefán réteket kapott. Katalin nénjének a Somogy vármegyei Ádánd, Bálványos, Kapoly települések jutottak, Zala megyében, Lövőn az Iván nevű jobbágyot, gazdaságát, Mindszenten egy zsellért, továbbá Szentpéter és Keresztúr pusztákon réteket, szántókat kapta. Őrá a lövői malomrész maradt. Minthogy ő szőlőbirtokot nem kapott, a csébi határban még egy kisebb ingatlant nyert. 85 Rosty Ferenc jáki residentiája - a 4 részre osztott kastély kivételével - az ifjabb fiúnak és leánynak jutott, míg a két idősebb testvér ingatlan örökségeinek súlypontját a Somogy megyei birtokok jelentették.

A szalapatakai Nagy avagy Gábor, illetve a Csapody családhoz képest szerény fekvőbirtokkal rendelkező, de ismertségnek, tekintélynek örvendett lövői és jáhomi Ján família esetében generációként, családonként eltérő gyakorlat figyel hető meg. Ján Benedek, János, Orsolya hárman voltak testvérek. A két fivér a fekvőbirtokokon megosztozott, de abból Orsolyát kihagyták. A következő generáció, Ján Benedek gyermekei, Sándor és József- aki az atyját, a postamesteri ál lásban követte - megosztoztak, de ekkor már a leányágak, Ruzsinka, Terézia, Ju lianna is kaptak az ingatlanokból, miként Bernczik Ádám állította; nem csak szőlőket, hanem Lövőn szántót is. 86

1770-ben forintosházi Forintos Gábor alispán meghagyásából - egyébként e településen is birtokos tisztviselők - Farkas András szolgabíró és Hertelendy Ferenc esküdt Ján József és Sándor testvére, Terézia birtokbírhatásáról folytattak le tanúkihallgatást. Mind az öt tanú, közöttük Orosz Pál jobbágya, Burdi Ferenc, aki korábban Zalalövő öregbírája is volt, megerősítette: Ján Terézia fivére, Sándor birtokain végbevitt végrehajtás alkalmával mind Lövőn, mind a jáhomi pusztában mindvégig jelen volt, saját fekvőségeit védelmezte. A lövői és a fer- nekági szőlőhegyben az elméretésnél tulajdonjogát „kiss vesuőt fői emelvén" jelezte. Az Irsa pusztán lakó Horváth Péter azt is tudta, hogy az asszony a jáhomi pusz tában a földesúri haszonvételek közül a makkoltatás jogát is gyakorolta. A Ján családba beházasodott zalapatakai nem nemes, pozícióját is védve mindenkinél határozottabban állította: „Ján famíliát illető javak, mint két ágra nézendők, mivel mái napigis mast Suala Mindszenten lakozó Farkas Istvánnak ides annya Ján Orsola mint leán ág, maga részjósuágát békességesen birja", ahogy Juliannával kötött házassága révén ő is a „lövői határban irtásfóldeket bir". A rangon alul házasodott leányok; a Zala patakán lakó Rozália (Rosina), agilis Szukics József felesége, és a keményfán élő Terézia, agilis Kozma György hitvese, hasonló határozottsággal védték jogaikat. 87

Az 1773-1776 során végbevitt tanúkihallgatások egyrészt igazolták, s nem csak a különleges státusú szőlőbirtok esetében a Ján famíliában a leányági ingat lanöröklést, másrészt rámutattak az ebből adódó családi konfliktusokra is. A tanúk sorra bizonyságot tettek arról, hogy Ján a család lövői, jáhomi birtokait régi adomány révén birtokolta, ugyanakkor Ján János a maga számára ezekre új do- nációt kívánt nyerni. Ján Mihály öccse „dévajságát" megtudva ellentmondást tett, majd kettejük között a birtokokat megosztotta. Kérelmét Werbőczy Hármaskönyvének I. rész 52. cím l.§-a is jogosnak tartja; ami atya és fiú példáján az osztatlan családi vagyon méltánytalan tett, hatalmaskodás utáni kényszerű meg osztását rögzíti. E birtokosztást követően saját ingatlanait azonnal Éva, Orsik, Kata lányaira irattá. E leányági örökség révén beházasodás, háramlás útján jutott pl. a keményfai Vass Mihály agilis, a csébi Farkas Ferenc agilis, továbbá Nemes Péter, Farkas István a folyamatosan tovább osztódott Ján javakhoz. A fentebb már említett, Keményfán élő Ján Terézia esete nem csak a leányág birtokbírását mutatja, hanem a tanúvallomások érzékeltetik, hogy e helyzet a családon belül mennyire nem került elfogadására. Terézia fivére, Ján József lövői postamester, korábban a legrosszabb minőségű földekből kívánta az asszony ingatlanjussát kiadni. Eleve megkérdőjelezte a leányág jogosultságát az irtásokhoz, és testvérét az 1770-es években lövői irtásbirtokaiból erőhatalommal kikergette. 88

A kisnemesek öröklési gyakorlatát az írástudadan Farkas Miklós végrendelete is jól példázza. Öt gyermeke és felesége — Ján Orsik — egyaránt, megközelítőleg arányosan részesedtek a Csütörtökhelyen, Fernekágon, fekvő szőlőbirtokokból szerény fekvőbirtokokból. A kevés szántó már csak gyermekeit illette. Közöttük differenciálást csak egy esetben tett; az elmúlt két évben irtott földekből Éva leánya nem kapott, néki egy kisebb szőlőbirtokot testált. 89 Az özvegységre jutott Ján Orsolya 1758-ban három fia, János, István, Ferenc és két lánya, Éva, Zsuzsa között osztotta meg a kezén lévő zalamindszenti, pacsai, zalalövői, jáhomi pusztákban fekvő családi örökségeit. Ekkor maga öregsége miatt minden fekvőbirtokról, annak kezeléséről lemondott, aminek fejében gyermekeinek méltányos özvegyi tartást írt elő. 90

Zalapatakai Vass Mihály hitvese, budafai Farkas Judit osztályospere a kisbirtokos nemesség csekély javak fölötti elkeseredett vagyoni vitáiba, a törvényszéki perrel a kikövetelt nőági egyenesarányú öröklésbe vezet. Az agilis (?) jogállású fi vérét, budafai Farkas Györgyöt hívta perbe, aki testvére keresetét határozottan visszautasította, majd megengedőleg megjegyezte: az ősi javak oly csekélyek, hogy azokban egymással békés úton, per nélkül is megegyezhettek volna. Miként a hivatkozott közmondás tartja: „kilenc medvének egy vad körtébül kevés jut". Miután a peres felek „pro et contra" citálták Werbőczyt a törvényszéki végzés az összes vér szerinti testvér teljes jogú és körű vagyonosztását mondta ki, melybe az osz tatlan birtokokhoz csatolt szerzeményi javak is beletartoztak. Azaz: a felperes asszony számára mindent ki kellett adni. Ez valójában a házmegosztáson kívül mindenre állt; a budafai kukoricás, gyümölcsös, veteményes kerteket, a fernekági hegyen a 3 köz, a csütörtökhelyi hegyen a 6 köz szőlőt, a budafai malomrészt, illetve a 7 db méhkast Farkas János és Tornyos Katalin javait, Farkas György, István, András, Jutka és a néhai Borbála (Bariska) örökösei egyenlő arányban osz tották meg. Az osztálylevélből kitűnik; a családi funduson, a három-osztatú atyai ház végében a két fivér, György és András közös udvart használva kályhás szo ba-konyha-szín osztatú házat építettek. Ez osztás nélkül az övék maradt. Nemígy a már említett, hasonlóképpen 30 ft-ra értékelt atyai ház, ami Istváné lett, de a le ányági örökösöket ki kellett fizetnie. 91

Az az eddigi eredmények alapján is bizton állítható; a leányági öröklés gya korlata mind a birtokos nemesek, mind kisbirtokosok (kurialisták, armalisták) között megtalálható. Statisztikailag még nem mutatható ki, de a peres iratanyagból érzékelhető, hogy a csekély fekvőbirtokokkal rendelkező kisbirtokosok jobban ragaszkodtak a fiági öröklés gyakorlatához. Ezt az erős ragaszkodást a Tornyos-féle per is illusztrálja, miképpen a szomszédos vasi Hegyháton rokonságot tartó armalista Zsupponits Pál és felesége, Péter Éva vagyonosztálya is. Javaik után a fiú utódok a zálogon lévő földeket, míg a leányág (Zsupponits Jutka) csak ingóságot kapott. 92 A zalapatakai Szabó Zsuzsanna esete a törpebirtokosok esetében is kihangsúlyozza a leányági ingadanöröklés problémáját. Az apa jó gazda ként vásárlással növelte a családi birtokot. Zsuzsanna Hetesbe ment férjhez, s az ott maradt családtagok véleménye szerint „Szala-Patakai jószágra szüksége nem lé vén" osztályát ki nem adták, helyette részjószágok kiadása címén kisebb-nagyobb pénzösszegekkel fizették ki. Ezután a birtokot Zsuzsanna testvére György szerezte meg, majd három fia, Mihály, István és György osztozott rajta. 93

A szimbólikus értékű residentiális kuria egykézben, a család férfitagja kezelé sében történő megtartása jellemzi a budafai Ferenczyek vagyonosztását. Ez az eset egyben az új házasságot kötött túlélő házastárs, az asszony pénzbeni kifizetését, s az ingóságok arányos megosztása mellett az ingadanok fiági örökös általi kézbevételét is jól példázza. Ferenczy Ferenc Budafa, Györkefa, Zalapataka tele püléseken bírt szerény fekvőségeket, residentiája Budafán állt. Az özvegy, Horváth Erzsébet másodszor is férjhez ment. Vagyontalanul beházasodott új ura, Kozári Ferenc nem sokáig élvezhette kedvezőbb helyzetét. Az atyai ágon, így a nagyapától örökölt ingadanok az egyeden fiút illették, miképpen ő anyagi áldo zatok megtételével is az atyai házrész után kifizette anyját és az új férjet, így csak az ingóságokon és a közszerzeménybe tartozó irtásokon osztoztak. 94

 

Települések — adózó lakosság 95

Az 1715. évi országos adóösszeírás Lövőt a Perneszy család mezővárosaként, míg Mindszentet gr. Nádasdy Ferenc és Tamás, továbbá a Perneszy család falvaként regisztrálta. Az összeírók szerint mindkét településnek egyazon sajátosságai bírtak; azaz: a települések hegyoldalban fekvő szántókkal rendelkeztek, melyeket évente bevetettek, s azok egy köböl vetés után 3 pozsonyi köböllel teremtek. Rétjeit szépnek tartották. A települések lakóinak nem volt helyi legelőjük, sem faizási joggal nem rendelkeztek. Az állatok legeltetését, rőzse, tűzifa és épületfa beszerzését bérleti díj ellenében a közeli pusztákban tudták megtenni. Szőlőket is a környező puszták szőlőhegyein bírtak, ahol is 1 kapás szőlőből jó munkával 1,5 akó bort lehetett nyerni. 96

Lövőn 10 jobbágyot, 5 zsellért, 9 újonnan betelepültét jegyeztek fel. A szökések, spontán jobbágymigráció eredményeként négyen Vas megyéből jöttek, így pl. Papp Bálint és Kovács Péter Szőcéről, Biczó Gergely Mogyorósdról érkezett. Legtöbben családjuk, rokonságuk egyrészét hátrahagyva a szomszédos Mind szentről települtek át (Csáforda, Gederházi, Takács, Tóth, Veres családok). Ekkor Mindszenten 11 jobbágy, 4 zsellér család élt. Az összeírás Lövő mezőváros önkormányzatának egy sajátosságát is feltünteti. Míg Mindszenten a legvagyonosabb jobbágyok közé tartozó Szatay Péter, Lövőn a zsellér jogállású, csekély szőlőbirtokkal rendelkező Kovács Mihály viselte a sok áldozattal járó bírói hiva talt.

A két település lakossága által megművelt földterületek nagyságát, művelési ágankénti megoszlását az alábbi táblázat foglalja össze:

8. táblázat
Az adózók használta földterület, 1715.

  Zalalövő Zalamindszent
szántó (hold) 82 94
rét (kaszás) 26 24,5
szőlő (kapás) 52 -

Lövőn a jobbágy családok 4-12 hold szántót, 1-3 kaszás rétet, 2-4 kapás szőlőt bírtak. A szántóval, réttel nem rendelkező zsellérek közül háromnak - az öszszeírás szerint - nem volt ingadana, míg 2 zsellér 2-2 kapás szőlőt bírt. Az újonnan betelepültek a zsellérekhez hasonlóan nem rendelkeztek szántóval, réttel, de ugyanakkor mindőjüknek volt szőlőbirtoka. Ezek a szőlőbirtokok döntően két kapásak voltak, egy esetben volt csak ennél kevesebb — 1 kapás — két esetben ennek többszöröse; 4, illetve az adózók között legnagyobbként regisztrált szőcei Kovács Péter esetében 6 kapás.

A mindszenti jobbágyokat az 4-16 holdas, átlagosan a Lövőinél nagyobb szántóterület birtoklása jellemezte. Az 1-4 kaszás rétek jobbágycsaládokra eső átlagos nagysága egyező volt. A 2 hold szántóval, 1/2 kaszás réttel rendelkező Pintir Mihály kivételével a zsellérek itt sem bírtak szántót, vagy rétet.

Az 1720. évi országos adóösszeírás hasonlóképpen csak Lövőt és Mindszentet tartalmazza, az utóbbi esetében valószínűsíthetően ismét erős torzításokkal készült.

9. táblázat
Zalalövő és Mindszent adózó családai, használatukban lévő földterület, 1720.

Település Adózó lakosság Adó alá vont ingatlanok
jobbágy
családfő
zsellér
családfő
szántó
(hold)
irtás
(hold)
rét
(kaszás)
szőlő
(kapás)
Zalalövő
9
2
82
4,0
27,5
12,5
Zalamind szent
10
-
51
0,5
12,0
11,0

Az 1715., 1720. évi országos adóösszeírások egybevetése vitatathatatlanul kimutatja a felvallások pontatlanságait, az összeírók következetlenségeit. Ugyanakkor az általuk jelzett adatok társadalomszerkezeti módosulásokkal két hasonló adózó erejű települést rajzolnak fel.

Lövő mezővárosban 6-12 holdas szántók 2-4 (4,5) kaszás rétek, illetőleg két család esetében (Balogh, Gyárfás) 2-2 hold irtás, s hasonlóképpen minden jobbágygazdaságban 1-5 kapás szőlők voltak. A két zsellér család csak 1 és 1,5 kapás szőlőt birtokolt. A mindszenti jobbágyok birtokterületei minden művelési ágban szerényebbek voltak. 2-8 holdas szántók, két család esetében (Benczik, Tóth) 0 25-0,25 hold irtás, illetve családonként 0,5-2,5 kaszás rét adta a jobbágygazda ság alapját. A 10 jobbágycsalád 60 %-a 1,5-2 kapás szőlőbirtokokkal rendelkezett. Adófizető zsellérek a faluban nem kerültek összeírásra. 97 A két település adózói birtokállományában az 1720. évi összeírásban regisztrált eltérések, a lövői jobbágyok jelentősebb kiterjedésű szántói, rétjei, a települések földhasználati különbségeit a teljes század során jellemezték. Ez igazán élesen a Mária Terézia féle úrbérrendezéskor jelent meg, ahol is a mindszenti jobbágyok telekátlaga jó val a lövőieké alatt maradt. 98

Zala megye 1751. évi „földbirtokos" összeírása a birtokosok nevei mellett ún. dicában, mesterséges adóegységben megadja a települések nem nemes lakossága által fizetett adónagyságot, rögzíti a nemesi településeket. Míg a Perneszy örökösök és a Ján família birtokát, Lövőt 23 dicában, gr. Nádasdy Lipót kancellár és a szalapatakai Nagy család mindszenti birtokait 28 dicában adták meg. (A falu földesurai ekkor is használták a szomszédos Pacsa pusztát.) Zalapatakánál a szala patakai Nagy család vezető birtokosságát kiemelve 14 adóegységet tüntetett fel. E forrás a korábban már bemutatott 1711. évi portió összeírással egyrészt a települések adózó erejének növekedését érzékelteti, másrészt rámutat arra is, hogy a nemesi községben számos, a 40 évvel korábbihoz képest emelkedő létszámú, nem nemes adózó lakosság élt. 99 A környező puszták közül Fernekág rendelkezett adó alá vont népességgel. A szalapatakai Nagy és a többi Perneszy örökös, illetve a Milley család földesurasága alatti puszta dicáit Zalapatakához számítot ták. A településekre kivetett adóegységek 14 év múlva, 1765-ben is közel azonosak voltak a fentiekkel; míg Lövőre 22 1/2, a legnagyobb adózó „erejű" Mind szentre 28, Zalapatakára 14 2/4 dicát vetettek ki. 100

A Keletről Jáhom, Nyugatról Mikes, Északról Fernekág, Délről Kozma dombja pusztákkal határos Irsa puszta egy része a Taba család kihalása után, 1702-ben — ismételt adománnyal — a Szenthe család birtokába jutott, amiről, illetve az Ilvágy pusztai, kálócfai birtokokról Szenthe Mihály és György 1746-ban új adományt nyert. Irsa puszta mezőgazdasági művelés alatt álló területe döntően külbirtokosok (extranei) irtásai nyomán alakult ki. A közeli Csesztreg mezőváros lakói azidőig mintegy 6 hold szántót és 13 1/4 szekér szénát adó rétet nyertek így. Maga a birtokos Szenthe Mihály csak két rétet irtatott. Ugyanakkor ezen a pusztán is megjelent a környék jelentős birtokosa, szalapatakai Nagy Péter, aki 1 hold szántót szerzett. A puszta meghatározó területe közbirtokossági tulajdonú erdőség volt, ahol a korábbi években a csesztregi, kutasi, újfalusi lakosok kézirobot fejében szabad legeltetéssel rendelkeztek. A Szenthék kálócfai, irsai birto kainak évi jövedelmét a kamara 754 ft 33 1/3 d-ra becsülte. 101

Az „új adomány" birtok felmérésénél, jövedelmezősége kiszámításánál rög zített birtokviszonyok valójában egy ideális állapotot tükröztek, amely mögött a XVII. századvég, XVIII. századelő nagyon sok e térségre jellemző társadalmi, gazdasági tendenciája húzódott meg. A Taba család kihalása után a kamarára szállott birtokra az alsólendvai uradalom volt jobbágyai, a pénzük révén libertinussá lett Szenthék, adásvétellel már 1697-ben nádori adományt szereztek azok kálócfai, irsai, ilvágyi jószágaira. Ugyanakkor ennek a birtoklásnak már az ado mány kiadása évében is ellentmondtak az uradalom főtisztviselői, felhívva a figyemet arra, hogy míg a nádori donatio nemeseknek szólt, a Szenthék nem azok. Botth Ádám alsólendvai provizor szerint a Szenthe család az uradalom legjobb anyagi helyzetben levő adózó családja, mely vagyonát grazi búza és más terménykereskedésével jelentősen növelte. A provizor következetesen ellenezte a Szenthék nemesi birtokszerzését. 1719-ben is ellentmondott a „parasztból recenter lett nemes" emberek helyzetüket stabilizáló újabb birtokbevezetésének. Valószínű, ő tüzelhette fel földesura, Esterházy József herceg Kálócfán, a Szenthék „lincse-lésére" összegyülekezett jobbágyait, akiket az új földesurak csak az irtásdíjak azonnali kifizetésével tudtak lecsillapítani. Ekkor a Szenthék már hosszú távú szándékaikat is sejtették; jelezték, a puszták megtelepítése a tervük. Á család konfliktusokkal teli birtokszerzését csak rövid időre tudta legitimizálni, még a fenti urbárium kiállításának évében hg. Esterházy Pál Antal 9384 R ft-ért a teljes Ilvágy prediumot, továbbá Kálócfa és Irsa részeit megvette és arra királyi adományt szerzett. A mezőgazdasági árutermelésbe, kereskedelembe bekapcsolódott Szenthék pályája a társadalmi mobilitásnak kedvezőbb XVII. század végén indult. Vagyonukat nagyon jól tudták érvényesíteni a XVIII. század elején is, de armálist nem nyerve a század második harmadának folyamatosan megmerevedő társadalmi-jogi struktúrájában már jogállásukkal csak pénzükre támaszkodva egyre kevésbé tudták szándékaikat érvényesíteni. Helyzetüket súlyosbította; a birtok szerzésben az ország legnagyobb földesura, a hg. Esterházy család útját keresztezték. 102

Iparűzők

A települések agrár lakosságának bemutatása mellett joggal felmerülhet a kérdés; a differenciált társadalmi munkamegosztás elvén éltek-e, s milyen arányban ipar űzők Zalalövőn és környékén, milyen foglalkozást űztek, kik, s milyen jogállású személyek voltak ? Sajnos a forrásadottság szintjén nem tehető meg a kézmű iparral foglalkozók differenciált ábrázolása a mezőgazdasági kiegészítőmunka ré szeként végzett háztartási iparűzéstől a céhes kézműiparosságig, csupán egyes elemeket lehet jelezni. Mindezekről a vizsgált időszak utolsó évtizedeiből maradt fenn jól elemezhető forrásanyag.

Az 1770. évi, foglalkozásokat is feltüntető adóösszeírás szerint Mindszenten az 51 jegyzékbe vett családból csupán két molnárt jegyeztek fel (Kiss, Laki), más kézműiparos nem volt. Zalapatakán 35 regisztrált adózó családból hasonlókép pen 2 família szerzett jövedelmet iparűzésből (Kovács István és Tóth József). Az iparűzők adóösszeírásból kiugró száma Zalapatakán egy-két iparűző armalista révén mindenképpen növekedne, miképpen a forrás sajátosságai miatt a mezőgazdasági munka mellett csak szerény időben végzett háziipari tevékenység egy jelentős része mindkét településen valószínű, bevallatlan maradt, de mindezek ellenére e falvakat a nagyon gyenge iparosodottságú települések között kell számontartani. Lövő helyzete már specialitásokat is mutat. A mezővárosban és a csatolt pusztán ekkor 81 adózó háztartást regisztráltak. Közülük 1 fő esetében takács, továbbá 1 szabó, 1 kovács, 1 mészáros, 2 csapos iparát tüntették fel. A 13 lövői zsidó családból 5 döntően szalagokkal, szövetekkel, pántlikákkal kereskedett, 1 fő, az előbbi házalókkal szemben boltot bíró kereskedő volt (mercator). 1 fő pipere holmikkal kereskedett, ketten pedig pántlikaszövőnek jelentették be magukat. Rajtuk kívül 2 fő mészárszéket tartott, 1 pálinkafőzőt üzemeltetett. 103

A földrajzi fekvés, az a tény, hogy a Zala átfolyt mindhárom középponti településen, mint a hasonló adottságú településeknél, itt is eleve adta a vizimolnárságot. Ugyanakkor a jelenlegi ismeretek szerint XVIII. századi céhes szerveződésű molnár életről, illetve az ahhoz tartozás tényéről csak az 1748. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv árulkodik. E forrás szerint a lövői templomban helyezték el a molnár céh fehér céhzászlóját. 104

Önmagában elgondolkodtató tény, hogy a közelben Salomvárott alakult céh. Az ottani takács céh tagjai között több zalapatakai, zalamindszenti, hásságyi, csébi, egyházasbüki származású legény is megtalálható. A céh fennmaradt jegy zőkönyvét 1773-ban kezdték el vezetni, abban Zalapatakáról két Miszory és a Bencze család egy tagja található. A mestertaxa 15 ft és egy szőnyeg volt. (A távolabb lakók csak 7 ft 50 kr megfizetésével tartoztak.) A bealkudottak az összeget többnyire részletekben adták meg. A két Miszory neve paraszti sorban élő nemesi jogállású személyek jelenlétére mutat, aki státusukból foglalkozás révén próbáltak kitörni. Cseppet sem voltak egyedül; 1784 előtt még Miszory (Takács) János is bealkudott, ahogy 3 évvel később a salomvárott lakó ifj. Zsupponits (Takács) György is. 1773-1787 között 5 bizonyosan Zalapatakán lakó férfiú céhtagsága biztos, miképpen az 1786-1790 közötti szerény számú legényfelszabadítás egy, a zalamindszenti Soffy Györgyöt említi, aki még 1783-ban szegődött el két év 9 hónapra Köbli Jánoshoz inasnak. 105

 

Társadalmi és gazdasági viszonyok az úrbérrendezés idején

Az úrbéri viszonyok rendezésének problémája már az 1764/1765. évi ország gyűlésen is felvetődött, de a rendek vitái megoldást nem eredményeztek. Az ad minisztratív királynői, kormányzati lépéseket, döntéseket követelő 1765. évi Vas megyei parasztmozgalmak a szomszédos Zalára is átterjedtek. A paraszti elégédetlenség 1766 elején immáron ott is komolyabb mértékű megmozdulásként jelentkezett. A parasztmozgalmak máig sem kellően feltárt érdekes társadalomtör téneti aspektusára már Szabó Dezső felhívta a figyelmet: mindkét megyében első sorban a nagy uradalmak (Batthyány, Széchenyi, Festetich), és kisebb mértékben a birtokos nemesség (pl. pallini Inkey) jobbágysága között terjedt a valószínűsít hetően jól szervezett elégedetlenség, s elsősorban ők küldtek panaszleveleket az Udvari Kancelláriához, a királynőhöz. A Vas megyei paraszt mozgalmak lecsen-desítésére 1766. január elején a királynő királyi biztosként Brunswick Antal udvari tanácsost bízta meg, akinek hatáskörét január 17-én Zala megyére is kiterjesz tette. E lépés megtételét közvetlenül a zalabéri, istvándi parasztmozgalmak siet tették. 106 A forrásfeltárás jelen szakaszában Zalalövő és környékének Mária Te réziához, vagy valamelyik kormányszékhez küldött panaszleveléről nincs tudomásom. 107 Ugyanakkor Brunswick királyi biztos és utódai által elrendelt vizsgá latok több helyi földesúri visszaélésre vetettek fényt.

Ezek, egyrészt az 1760-as éveket érintő, másrészt a közelmúltban megtörtént incidensek döntően Balogh László királyi biztoshoz, 1772-1775 közötti folyamodásokból derülnek ki. A mindszenti Laki Ferencet földesura, szalapatakai Nagy Ignác robotra parancsolta, melyből este érkezett haza. Ura munkájával nem volt megelégedve, így cselédeit érte küldte, s miként a panaszos vallotta; kezeimet lábaimat meg keteztetvén az elég nem lévén hanem az láncon nyakon vert keményen". Földesura jobbágyhelyébőli kiveréssel fenyegette meg. Laki az erőszakoskodást azért is méltánytalannak tartotta, mert ő - ahogy bevallotta - a robotot mindig tisztességgel leszolgálta, helye után az évi 25 ft-ot is megfizette. Panaszlevele végén jelezte, esete nem volt egyedi; földesura, szalapatakai Nagy Ignác jobbágyait gyakorta a templom elé vitette, s ott megcsapatta, mert ő - ahogy Laki vallotta - azt akarja, hogy jobbágyai még éjjel is robotoljanak. 108 Hasonlóan szélsőséges atrocitást jelez a zalapatakai Németh Mátyás özvegye, Balogh Kata panaszlevele is. A kisebbik sérelem gazdaságuk átmeneti, súlyos megroppanása volt, ami Thassy László lövői kőház építtettésekor történt. Ugyanis ott egyik vonósjószáguk a teher alatt elpusztult. A nagyobbik panasz immáron alapjában érintette egziszten ciáját: ezt követően a szabadmenetelű jobbágycsaládot Thassy örökös kötésbe akarta vonni, aminek érdekében a panaszos férjét egy alkalommal 6 éjjel és nappal láncon tartotta, nyakára vasat veretett, közben háromszor megcsapatta. Derekukat mégsem adták be, emiatt 28 évi helyben lakás után a családot telkéről erőszakkal elűzte. 109

Az úrbéres birtok- és szolgáltatási rendszer egységes, országos rendezése keretében 1767. évvel kezdődően Zalalövőn, Zalamindszenten, Zalapatakán, Pusz taszentpéteren, Fernekágon is újraszabályozásra került a földesúr-jobbágy-zsellér viszonyrendszer. A szabályozás során kialakult társadalmi és birtokviszonyokat az alábbi táblázat foglalja össze: 110

10. táblázat
Úrbéres birtokviszonyok Zalalövőn, Mindszenten, Zalapatakán, Pusztaszentpéteren és Fernekágon, 1767.
111

A lövői, mindszenti, zalapatakai minősített jobbágytelkekkel rendelkező úrbéresek telkeik szerinti rétegződését az alábbi táblázat foglalja össze:

11. táblázat
A jobbágytelkek minősítése (Zalalövő, Zalamindszent, Zalapataka), 1767.

Teleknagyság Zalalövő Zalamindszent Zalapataka
1 1/8
1
-
-
1
4
-
-
7/8
1
1
-
6/8
4
7
-
5/8
2
1
-
4/8
1
2
-
3/8
-
1
-
2/8
-
3
1
1/8
-
4
-

Az úrbéres telki minősítések alapján Zalalövő jobbágysága - melynek 81,3 %- a szabadmenetelű volt - kedvezőbb vagyoni rétegződésű volt mint Mindszenté. Míg Lövőn a jobbágyság két meghatározó csoportja 1 egésztelkes, vagy 3/4 telkes volt, 1 család, az örökös jobbágyi jogviszonyban álló Takács Pál az egész telket meghaladó úrbéres állománnyal rendelkezett, míg a legalacsonyabb minősített birtokú 1/2 telken gazdálkodott, Mindszenten egész telkes jobbágy nem volt, a minősített úrbéresek 37 %-a 3/4 telken élt, de ugyanilyen arányban éltek 2/8- 1/8 telkeken is. Jogviszonyuk eleve kötöttebb volt, a gr. Nádasdy család összes jobbágya örökös jogállású, míg a többi földesúré döntően szabadmenetelű volt.

Az úrbérrendezés időszakában keletkezett források bizton állítható, egyik legérdekesebb, leíró dokumentuma az ún. kilenc pontra (ad novem puncta) adott válaszok. A vizsgálatokra kirendelt vármegyei tisztségviselők az úrbéres népesség jogállását (örökös vagy szabadmenetelű jobbágy), szolgáltatásait, az azokat rögzítő dokumentumok típusát (urbárium, contractus), a közösség haszonvételeit, a károkat, a gazdálkodás alapvető információit egységes szempontok szerint kérdezték és jegyezték fel. E források a XVIII. század derekáig, jó esetben első harmadáig visszamenve a paraszti élet plasztikus képét adják. A paraszti közösség kollektív emlékezetét jól megőrző és visszaadó felvallók esetében az úrbéri kilenc pontra adott vallomásokkal folyamatok, változások is megragadhatók. Ugyanakkor a Mária Terézia-féle úrbérrendezés előtti közvetlen megelőző állapotot is rögzítik, azaz: segítségükkel a központilag bevezetett egységes szabályozás helyi minősítése is megtehető. 112 A megyei úrbérrendezés elhúzódása, a sorozatos ellenőrzések miatt 1769-1780 között többször is sor került a paraszti vallomások felvételére. Ez természetesen azt is jelentette; az egymást követő vallomások egyrészt magukban hordták a korábban elmondottakat, másrészt azokat sokban árnyalták, módosították. (Pl. az 1780. éviekben megtalálhatók az új urbárium bevezetésére való reagálások is.) Az alábbiakban Zalalövő, Mindszent, Zalapataka, Pusztaszentpéter, Fernekág úrbéres népessége életének egyes elemeit próbálom rekonstruálni az 1769-1780 közötti paraszti vallomások alapján. Ezt az úrbérrendezés előtti, illetve sok tekintetben az időbeli - pl. az ún. haszonvételek, károk - adatokból az úrbéres népesség jogállására, szolgáltatásaira, a település- és gazdaságtörténeti vonatkozásokra koncentrálva teszem meg, településenként tagolva, azon belül témacsoportokban, a felvallások időrendjében. 113

Korábban egyik településnek sem volt urbáriuma. Lövőn szerződés (contractus) sem szabályozta a jobbágyok szolgáltatásait, csak a gyakorlat. A jobbágyok felvallásuk szerint a földesuraknak roboton kívül sem mi mást nem adtak, ez korábban heti fél napot, két év óta heti egy napot jelen tett. Erre a robotra 4, vagy 2 marhával kellett megjelenniük. 114 (Az oda- és viszszautat a robot idejébe minden településen beszámították.) Az 1780-as felvallások szerint a „marhás jobbágyok" nyári időben heti fél napot, ősszel egy egész na pot robotba szántottak, míg a zselléreket évi 10-12 robotnapra kötelezték. Tizedet földesuraiknak csak az irtásföldek után adtak, a veszprémi püspököknek „a helyföldekből" kilencedet sohasem adtak. 1780-ban az irtásföldek kivételével minden föld után megadták a püspöki tizedet.

Lövőn a település határában szőlőhegy nem volt, a közösség kocsmáltatási joga Szent Mihálytól (szept. 29.) Karácsonyig tartott, de ebből csak csekély hasznuk származott. Épület- és tűzifát a földesurak engedelméből az erdőből ingyenesen tudtak beszerezni. Az 1780-as felvallás szerint ezt a közeli Irsa pusztán tették meg. A gabona megőrlésére részben a mezővárosban, részben a közelben több malom állt rendelkezésükre. Megélhetésük nagyobb gondjaként vallották fel a legelők szűkösségét, ami miatt a környező pusztákon fűbéres legelők használatára kényszerültek. Az 1780. évi felvallásokban a haszonvételek között kiemelték a sarjúkaszálást (pl. a „Berekben'), ugyanakkor a termőterületek minőségéről a megelőzőnél konkrétabban szóltak: a szántók kövecsesek és vízjártak, a rétek kevesek, soványak. 115 Ebbe a felvallásba jelenik meg a piachely megnevezése is; mely szerint a zalalövőiek a kb. 2 órára fekvő körmendi piacot látogatták a legszívesebben.

Lövőn 1769-ben pusztahely nem volt, de 1780-ban már 2 puszta helyet vallottak fel. Ezeket a jobbágyhelyeket az utóbbi két évben, Nagy Péter örökösei osztályakor, a földesurak kuriális helyekké tették. Az egyiket Oszterhuber Ferenc, a másikat Nagy Julianna gyermekeinek gyámja, Torkos András birtokolta.

A lövői jobbágyság mind 1769-ben, mind 1780-ban szabadmenetelűnek tartotta magát.

Az úrbérrendezés előtt Mindszenten csak a Nádasdyak földesurasága alatt álló jobbágyság szolgálatait szabályozta szerződés, de a gr. Nádasdy Lipóttal kötött contractus elveszett, a falu elöljárói bemutatni már nem tudták. Nádasdynak a robotot pénzben és természetbeni juttatásokban megváltották. Korábban évi 2 ft-ot és egy őzet adtak - avagy az utóbbit újabb 2 ft-tal megváltották. Később a megváltás összege évi 8, majd 12 ft-ra emelkedett és ez utóbbit fizették 1768-ig, az urbárium behozásáig. A Vas megyei törzsbirtokkal rendelkező Zobothin László jobbágyai évi 8-8 ft-ban váltották meg szolgáltatásaikat. Velük szemben a környék ingyen munkaerőt igénylő birtokosai, szalapatakai Nagy György és Nagy Péter, Lövőhöz hasonlóan heti l-l nap robotot követeltek. Kilencedet soha nem adtak, annak még hírét sem hallották. Az egyházi tizedet mind az őszi és tavaszi jószágokból, mind pedig bárányból, méhből mindig megadták.

Haszonvételeikről a következő vallomásokat tették: a megtrágyázott szántók egy része a búzát két vetésig, a rozsot háromig „nevelik". E földeket már két marhával is szántani lehetett. Tűzi- és épületfát Pacsa pusztából fizetség nélkül szerezték be. Minthogy a mindszenti határban erdejük nem volt, azért ingyenes makkoltatási jogukkal is Pacsán éltek. A számosállatok és az aprójószág számára mind a község határában, mind pedig a szomszédos Pacsán elegendő legelő állt rendelkezésükre. 116 A helységben őrlésre elegendő malmot lehetett találni. A mindszentiek szintén a körmendi piacot látogatták. Minden eladni való terményüket, jószágukat a tőlük 3 órányira becsült piachelyre vitték. A haszonvételek mellett valós természeti, és birtokviszonyaikból következő káraikról is szóltak. Szántóik nagyobb részét olyannyira soványnak tartották, hogy azok trágyázás esetén is csak kevés hasznot hajthattak. Egyes, záporok által meghordott szántókon még zabot és hajdinát sem tudtak termeszteni. Rétjeik is soványak voltak, az árvíz gyakorta elöntötte azokat. így azokon egy évben többnyire csak egyszer tudtak kaszálni. 117 Legnagyobb fájdalmuk szőlőhegy hiánya volt; „a' hol kétkezi munkánk által pénzt szerezhetnénk..." Hasonlóképpen sajnálták, hogy a sok kiszabott átmenő fuvarozás (transenna) miatt a szekerezésből sem tudnak pénzt elő teremteni.

Puszta hely a községben nem volt.

A mindszentiek - felvallásuk alapján - mindnyájan örökös jobbágyok voltak.

A lövőiekhez hasonlóan a zalapatakai úrbéresek szolgáltatásait sem szabályozta szerződés. A bevett gyakorlat szerint - e településcsoportban cseppet sem ismeretlenül — korábban heti 1 napot robotoltak. A robotra rendszeresen 4 marhával jártak. Minthogy ez a község határain belül volt, azért az út is ebbe az időbe tartozott. Az 1777. évi vallomások már sokkal részletesebbek, abban földes urak szerinti megkülönböztetést adtak. Szalapatakai Nagy Ignác jobbágyai heti 1 napot robotoltak, a pallini Inkeynél évi 20 marhás robot napot, míg Orosz Pálnál évi 30, Farkas Andrásnál 18 gyalog robotnapot kellett teljesíteni. Ez a robot mennyiség, miként az 1780. évi vallomások mutatják, az urbárium bevezetésével egy egész telekre vetítve évi 52 napra növekedett. Ezen kívül földesuruknak más szolgáltatással nem tartoztak, így kilencedet sem adtak. Egyházi tizedet sem adtak.

Az úrbéresek úgy látták; hasznuk semmiből sincs, inkább káruk származik az áradásokból, a záporokból. 1777-ben haszonvételeik között jegyezték állataik téli, nyári jó itatóját, a helybéli malmot. Káraik jelentős része természetföldrajzi tényezőkből fakadt. Mint mondották, földjeik soványak, kövecsesek, hegyesek, vízhordták, s a jelentős távolság miatt trágyázni sem nagyon lehet. 118 Csekély rétjüket gyakran pusztította a Zala áradása. A község határában fekvő legelőik csekélyek, így marháikat évente más-más földesúr fűbéres legelőjére vitték. Hasonló problémát jeleztek faizási jogukkal, lehetőségeikkel kapcsolatosan. Epület- fát a határból nem tudtak beszerezni, a tűzifa is nagyon csekély, így többnyire azt is távolról kellett hozniuk. A település csoport általános panasza itt is elhangzott; fuvarozásból, kézimunkából nagyon kevés jövedelmet szerezhettek. Ahogy a trágyázás említésekor, úgy a piacozás kapcsán is mentalitásbeli különbség tükröződik Lövő és Mindszent, illetve a nemesi község jobbágysága között. Úgy vélték, községüktől nagyon messze található a piac. Körmendre, Zalaegerszegre szoktak járni, de eladásra vitt áruik után vámot kell fizetniük. Az 1780. évi vizsgálatkor a felvalló jobbágyok tovább részletezték haszonvételeiket, illetve „káraikat". A trágyázott földek a tiszta búzát egy évig, a rozsot három vetés idejéig „nevelik". Tűzi- és épületfa szükségleteiket fizetség nélkül Irsa pusztáról szerezték be, a rétek hiánya miatt az állatok legeltetésére a fűbéres pusztákat egyrészt ott, másrészt a keresztúri pusztában bérelték. A fűbért l-l napi gyalogrobotban szokták leszolgálni.

Az 1769. évi felvallás szerint puszta hely a nemesi községben nem volt. A megkérdezett jobbágyok az 1777. évi vallomásokban már öt puszta házhelyet említettek. Részletes előadásukból kiderül, azok egyrésze 1755-1771 között pusz tulhatott el. Pallini Inkey két osztályba jutott jobbágyházhelyből még 12 éve majort alakított ki. Nagy Ignác két házából a családok kihaltak, új lakók beköltö zésére nem került sor, az házokkal senki sem gondolván a' régiség meg érte őszvő omlot tak". Orosz Pál jobbágyházát a Zala áradása mosta el. A pusztult házakhoz tar tozó ingatlanok jelentős részét megosztva a többi jobbágy bírta. 119

1769-ben a jogállásra adott válaszuk némi bizonytalanságot takar; „áltollában szabad menetelűek vagyunk". 1777-ben, 1780-ban határozottan állították; minden szabadmenetelű jobbágyok.

A pusztaszentpéteriek jobbágyi szolgáltatásait sem szabályozta szerződés. A földesurak csekély kiterjedésű birtokait a régi gyakorlat szerint a művelési időknek megfelelően szokták szántani, kaszálni, a termést betakarítani. Ezeken kívül semmiféle más földesúri járandóságuk nem volt, így kilencedet sem adtak, miképpen papi tizedet sem.

Sajnos puszta haszonvételeiről, vagy kárairól roppant sommásan nyilatkoztak; „sémi hasznot sem ve hetink be, ... mivel ország uton kivűl lakunk." Káraik - vallomásuk szerint - természetiek voltak; záporok a földeken mindig nagy károkat okoztak. Sarjút a réteken nem lehetett kaszálni. Az 1780. évi felvallások során minderről részletesebben szóltak. Az igavonó állatok, tehenek számára elegendő legelőt bírtak. Mind épület, mind pedig tűzifát a közelből és ingyen szerezték be. Ugyanakkor földjeiket soványnak, vízhordtának mondták. Piacuk a közelben nem volt, konkrét piachelyet nem vallottak fel. Úgy vélték, sem béres munkából, sem fuvarozásból nem lehetett hasznot teremteniük. Nehézségeiket növelte; sem a településen, sem a közelben nem volt malom.

A településen pusztahely nem volt.

A pusztaszentpéteri jobbágyok szabadmenetelűnek tartották magukat.

Fernekág úrbéres lakossága korábban semminemű szerződéssel sem rendelkezett. A zsellérlakások kiépülését szalapatakai Nagy György felesége engedte meg; így a szerény hegybéli házak az ő telkén épültek fel. Legkorábban évi 12 napot szolgáltak majd — valószínű, a földesúr asszony halálát követően — sem robot, sem pénzbeni, sem terménybeni szolgálatottal nem tartoztak. A Mária Terézia féle urbárium behozásától kellett évi 18 napi gyalogrobotot és l-l ft-ot adniuk. Minthogy szántóik nem voltak, szántóföldi növényeket sem tudtak termeszteni, úgy földesuruknak kilencedet soha nem adtak. De kijelentették; azt egyes kör nyező településeken csak akkor, az urbáriummal vezették be. Földesuruknak más, természetbeni ajándékot nem adtak, miképpen a papi tizedet sem.

1777-ben a fernekági zsellérek szerény számú haszonvételt vallottak fel. Épületfájukat ingyenesen, a közelben megtalálták, de a tűzifáért már évi 4-5 gyalogrobot napot szolgáltak le. Őröltetni sem kellett messzire menni, hisz a közelben, a Zalán számos vízimalom állott. Lakóhelyükből adódó káraik számo sabbak voltak. Legfontosabb panaszuk; szántókat, réteket nem bírtak, házukhoz tartozó csekély beltelkek nagyon soványak voltak. A vízért mind maguk, mind állataik számára sokat kellett fáradozniuk. Szőlőbirtokaikból befolyó jövedelmüket sem látták megfelelőnek.

Puszta ház, házhely nincs a pusztán.

A fernekágiak magukat minden szabadmenetelűeknek tartották.

A vármegyei tisztségviselők 1776-ban a visszaélések kiszűrésére az urbáriumok pontos végrehajtását vették vizsgálat alá. A tisztségviselők egyrészt a települések elöljáróinak felvallásait, másrészt a bíróládákban őrzött urbáriumokat, irtásösszeírásokat, a robotok elvégzéséről felvett rováspálcákat — vagy rovásösz-szeírásokat - vizsgálták meg. A jobbágyok felvallása szerint a földesurak mindhárom településen folyamatosan betartották az urbáriumot, ők is a szolgáltatásokat aszerint adták, a hegyvám beszolgáltatása, az erdőhasználat szabályozása ellen sem panaszkodtak. A határokhoz sem ők, sem uraik földet nem foglaltak, de uraik az irtásösszeírásokat még nem adták ki. (Azokból földesúri kisajátítások nem történtek.)

A mindszentiek a pacsai pusztában szőlőket birtokoltak, a szőlőhegyi tör vényt Zala vármegye saját pecsétje alatt adta ki. Ez minden bizonnyal a vármegye 1769. évi 32 pontos egységes megyei szabályzata volt. 120 Földjeik soványsága miatt sajnos lóhert nem termelhettek. A különböző földesurak részéről felvonult mindszenti jobbágyok - a minthogy a községnek pecsétje még nem volt - kéz jegyükkel látták el felvallásukat.

A lövőiek egyedül boldogfai Farkas Andrásnak tettek speciális szolgálatot. A korábban is elvégzett fonást emelték ki, mint urbáriumban nem rögzített szolgáltatást. Minthogy a település határában szőlőhegy nem volt, így szőlőhegyi artikulussal sem rendelkeztek. A szomszédos településekkel szemben itt két cigány család élt, akik eddig semmiféle szolgáltatást sem teljesítettek. A vizsgálatot le folytató vármegyei hivatalviselők az urbárium „újpolgárokra" kötelező érvényét hangsúlyozták, a szolgáltatások bevezetésére az illetékes földesurakat megintet ték. A vallomások hitelesítését - pecsét hiányában - a lövőiek is csak kézjegyeikkel - a mindszentiekkel, zalapatakaiakkal egyezően X-ekkel - jelölték.

Az urbárium betartása Zalapatakán már problémásabb volt. Míg Orosz Pál és boldogfai Farkas András úrbéresei aszerint jártak el, szalapatakai Nagy Ignác és a pallini Inkey Boldizsár tovább ragaszkodtak az urbárium előtti gyakorlathoz, a robotokat saját akaratuk szerint szabták meg. Minthogy a nemesi község szőlő heggyel nem rendelkezett, hegybéli artikulusokat sem bírt. A korábbiakhoz ha sonlóan községi pecsét hiányában a jobbágyok itt is kézjegyeikkel hitelesítették a felvett jegyzőkönyvet. 121

Az új úrbéri viszonyok betartását ellenőrző megyei vizsgálat is megállapította; a vizsgálat idejére a földesurak az irtás és hegyvám összeírásokat még nem ké szítették el. A figyelmeztetés ellenére a jobbágy földhasználata, a paraszti üzem és haszonvételek szempontjából fölöttébb nagy jelentőségű földek kimutatására csak 1780-ban, egy újabb megyei vizsgálat kerített sort. 122

Zala megye XVIII. századi mezőgazdaságában mind a földesúri majorok kiépítésénél, mind pedig a paraszti gazdaságban fölöttébb nagy jelentőségű volt az irtásterületek művelés alá vonása. (Az irtásgazdálkodás szinte az összes mező gazdasági ágazatot; a szántóföldi műveléstől, a rétgazdálkodáson át, a szőlőmű velésig érintette.)

Az urbáriumok betartását vizsgáló megyei tisztségviselők munkásságának köszönhetően 1780-ra elkészültek a települések irtásösszeírásai is. Ezek alapján az alábbi, földesúri tulajdonú, jobbágyság, zsellérek által művelt irtás területek kerültek Zalalövőn, Zalamindszenten, Zalapatakán, Pusztaszentpéteren regisztrálása. 123

12. táblázat
Irtásföldek és irtásbirtokosok összeírása, 1780.

Település Irtásbirtokos (fő) Irtásterület (pm) Földesurak
Zalalövő 51 311,50 Csapody Borbála, boldogfai Farkas András, pallini Inkey Boldizsár, lovászi Jakasics András, Orosz Pál, Thassy László örökösei
Zalamindszent 32 618,25 Ferenczy Antal, pallini Inkey Boldizsár, gr. Nádasdy Lipót, szalapatakai Nagy Ignác, Oszter-huber Ferenc, Torkos András
Zalapataka 7 46,50 Bajáki Boldizsár, boldogfai Far kas András, pallini Inkey Boldizsár
Pusztaszentpéter 3124 9,50 boldogfai Farkas András, Oszter-huber Ferenc

A feudális jogrend diszkriminált lakossága a XV7II. századi Lövőn és környékén

Zsidók

Zala megye a zsidó migráció második lépcsőjébe tartozott. A törvényhatóságot a Helytartótanács 1728. évi felmérései szerint elsősorban a Vas megyei Batthyány uradalmak egyik központjából, Rohonc mezővárosból származó zsidóság népe sítette be. Az 1720-as években, a betelepedés első lépcsőjében, valószínűsíthetően a dohány, posztó, vászon, méz kereskedésből élő nagyobb tőkeerejű zsidók keresték fel a megyét. 125

13. táblázat
Zsidó családok Zalalövőn és környékén, 1746-1782.

Év Zalalövő Zalamindszent Zalapataka
1746 1 - -
1753 2 1 -
1755 3 - -
1770 - - 1
1778 5 - -
1782 13 126 - 3

A fenti adatsor szerint, Zalalövőn és környékén a zsidóság száma 1746-1772 között csak fölöttébb lassú mértékben növekedett. Az ugrásszerű változás, a je lentős számbeli gyarapodás 1778-1782 között kezdődött meg. Ekkor négy év alatt 260 %-kal nőtt a családfők száma. 127

Az 1753., 1778., 1782. évi conscriptiókba foglalkozási, illetve az utóbbiba családszerkezetre vonatkozó adatok is felvételre kerültek.

1753-ban mind a két lövői, mind pedig az egy mindszenti zsidó kereskedelemből élt. Minden a földesurak árendás telkein laktak. Kereskedésük folytatása, nyugalmuk megőrzése érdekében földesuruknak egyrészt a telek utáni bérleti dí jat, továbbá személyük, kereskedésből befolyó jövedelmük után, illetve egy „szo kás szerinti" pénzösszeget fizettek. 128

1778-ban a lövői családfőből 9 fő megélhetésének alapját a kereskedelem, 2 főét az iparűzés jelentette. Herschl Sámuel a közösség tanítója és saktere volt. (További 1 főt „extraserialista"-ként tüntettek fel.) A négy évvel később keletkezett összeírás ennél jóval differenciáltabb képet mutat. Míg Zalapatakán a 3 zsidó családfőből 2 iparűzésből (tímár/varga és szűcs) 1 fő pálinkafőzésből élt meg. Lövőn a 11 családfőből 5 kiskereskedés, 2 kiskereskedés és pálinkafőzés illetve borseprő és pálinka kereskedelem, 2 fő a tímár mesterség, 1 fő valószínűsíthető en a mészárszék kezelése után fizette taksáját. Az iskolamesteri, sakteri feladatok családon belül hagyományozódtak; ekkor Herschl Sámuel, Léb fia látta el e tevékenységeket. Ali családból négy egysejtű, kis család volt, 7 családnál a kereskedésben segítő, a közösségen belüli tekintélyt növelő szolgák, szolgálólányok is a családfő családjával együtt laktak.

Az egyes zsidó családok helyi munkamegosztásban, kereskedelemben, hiteléletben betöltött szerepét csak jelzi boldogfai Farkas Ferenc alispán lövői, kocsmaárendálással is foglalkozó, Pálinkás Jakab nevű zsidójának adósságok miatti ingóságösszeírása. Tezaurálásként 6 arany gyűrűt, továbbá egy, zöld kővel vagy gyönggyel „gombozott" gyűrűt, különféle ezüstgombokat, a női szövetholmi kereskedést mutató árukat (aranyos-prémes női főkötők, selyem, kávészínű, fehér tarka rékli, vörös és fehér anyagokból készült szoknyák, kantus), továbbá jövedelme jelentős részét biztosító foglalkozás, a pálinkafőzés eszközeit (réz pálinkafőző fazék 3 db káddal, további kisebb réz pálinkafőzők), illetve pácoláshoz öreg kádakat jegyeztek fel. 129

Az 1782. évi összeírás kiemelte a zsidóság lövői zsinagógáját.

Cigányok

Az 1768. évi országos cigányösszeírás Zalalövőn 2 (Ambrus/Abros, Horváth), Zalapatakán 3 (Horváth, Kolingár) cigánycsaládot tüntetett fel. Kolingár kivéte lével mindnyájan a kovács (faber) mesterség gyakorlásával illeszkedtek be a helyi közösség munkamegosztási szerkezetébe. (Az említett családfőnél az összeírok nem jelöltek meg foglalkozást.) Mindannyian letelepült, családos emberek voltak, a lövői Horváth Mihály kivételével 26-40 év közöttiek. 130 Az 1773., 1775., 1776.' 1783. évi összeírások már csak Zalalövőn jeleznek két folyamatosan helyben lakó családot; Horváth Ábrahám és Mihály egysejtű (nukleáris) családjait. Az 1773., 1775. évi összeírások szerint mindkét család Lövőn tartozékok nélküli zsellérházat bírt, őket a zsellér kategóriába sorolták be. Míg a férfiak kovácsként munkájukból, az asszonyok koldulásból éltek. Az 1776-os összeírásban Tuboly Mihály főjegyző a foglalkozás nélküli cigány lányokat és asszonyokat automatikusan mezőgazdasági foglalkozásúaknak (rusticana) jelezte. Míg az 1773. évi conscriptio szerint a cigányság erkölcsei, szokásai szerint éltek, az 1775. évi összeírás szerint a település lakosságának erkölcseit követték, a gyerekek mindkét családból a helyi alsófokú iskolában tanultak. Az 1782. évi összeírás új információként csak azt emelte ki; e családok gyerekei nem jártak iskolába. 131

 

Társadalmi - gazdasági konfliktusok

Általánosan megállapítható, Zalalövő és környéke közösségeinek XVIII. századi belső, mindennapi életéről fennmaradt legtöbb forrás - ahogy ez több más település esetében is így igaz - az együttélésből, érdekellentétekből fakadó konfliktusok sorát tárja elénk, hisz az ezek kirobbanása kapcsán keletkezett források (perjegyzőkönyvek, tanúkihallgatások), illetve bizonyítási eljáráshoz becsatolt dokumentumok (végrendelet, osztályos egyezség, vagyonösszeírás) maradtak fenn. E forrásanyag mind a jogtörténet, történeti néprajz, mind pedig a helytörténet nagyértékű bázisa, melyből az alábbiakban csak két területet emelek ki. Míg az egyik általános, gazdasági vonatkozása miatt jellemzője e településcsoportnak, az e területen folytatott gazdálkodásnak, a másik speciális. Azaz: az irtásgazdálkodásból fakadó konfliktusok, illetve napjaink kutatásaiban már a bűnbakképzés mechanizmusába belehelyezett boszorkányperek, boszorkányvádak zalalövői megléte. 132

Irtásföldek

Az irtásgazdálkodás módozatai közül a levéltári források mind Zalapatakán, mind a környező településeken elsősorban az ún. aszalással történő irtási gyakorlatot mutatják. Miként ezt 1725 augusztusában zalapatakai Szabó György is felvallotta; két-három évvel ezelőtt „bizonyos Szölő földek allya nevű communis plagat keríteni és aszalni kezdett". (Azaz: valójában a telek szabad közföld volt.)A történeti néprajzi szakirodalom jelentéstani megállapítása a helyi esetre is igaz; az „aszalást" gyakran az ugyanazon erdőirtási mód, a „kerengetés" szinonimájaként használták. Ezt mutatja a zalapatakai Tóth avagy Paki család a szőlők aljában hatalmaskodással végbevitt irtása ügyében, az előző vizsgálattal egybefüggő, 1725. szepetember 4-én végbevitt tanúkihallgatás, amelyben a tanúk ugyanazon területen végzett irtást egyaránt nevezték „kerengetett sürö "-nek, „kerengetett fák"- nak, vagy miképpen az agilis Gyarmathi György mondotta: „azon szőlők allát meg aszalván Tótth família, a minthogy a' ledőlt fákbul mást is kitetszik világossan, ugy mint sajáttyakat magokéit ell is kerengették, és mások és mások ellen el foglalták... ' 133 Maga az irtási módszer lényege a fa kipusztítása oly módú kéregroncsolással, amely a további nedvkeringést lehetetlenné teszi. 134

A mindszenti Nagy János és Nagy István a lövői határban 9 hold irtásföldet bírt, attól a mezőváros közbirtokosainak (compossessores) a földbért (terragium), és ahhoz kapcsolódó szolgáltatásokat (igasságot) mindig megadták. Mégis 1750-ben Thassy Ferenc e területet erőhatalommal felszántotta, bevetette, birtokaihoz csatolta. 135 A Rosty Anna folyamodására 1763-ban indított tanúkihallgatás az örökös, Thassy László hatalmaskodásaira vet fényt. Thassy ugyanis a lövői határban, Szőce felé a „Sötét erdőben" legalább 5 hold még szalapatakai Nagy Mi hály által kiirtatott szántót foglalt el, s egybeszántatva csatolt birtokaihoz. 136 Thassy László gazdasági tevékenységét mérföldkövekként jelzik az efféle hatalmaskodások, pl. csütörtökhelyi birtokán 4 szekérnyi rétet irtásra a zalapatakai Tóth Józsefnek átadott. Az a „nagyerdőből" a területet kiirtotta, majd azután évi 4 „máriás" kaszapénzt, azaz bérletet fizetett, de amikor arra a földesúrnak szüksége volt, minden ellentételezés nélkül elvette. 137

Az egyedi esetek mellett a konfliktus általánosságát jelzi, hogy egy évtizeddel később hasonló hatalmaskodások jelezték a nemrég beházasodott Hertelendy Ferenc birtokgyarapításait is. A mindszenti Kovács György és Kocsis János kül-birtokosokként irtottak és tizedköteles irtásokat szereztek a lövői határban. 1762-ben irtásaikat Hertelendy hatalmaskodással felszántotta, bevetette, munkadíjuk megtérítése nélkül birtokaihoz csatolta. Egy év múlva hasonló panasszal fordult a megyéhez három lövői adózó (Kocsis János, Kovács György, Hermán Ferenc) is. 138

Az irtásföldek erőteljes kisajátításában élenjáró nemesek — az ügy természeténél fogva — egymással is összeütközésbe kerültek. Hertelendy Ferenc hitvese, Pogány Katalin, Thassy Lászlóval folytatott pere egy nemzedékkel korábbi gyökerezésű. Az 1762. decemberi tanúkihallgatás szerint a kitűnő ős, Pogány Ferenc, túl sokszor látogatta Tallián Ádám lövői kocsmáját. Az így előállt adósságai kiegyenlítésére egy 3 holdas szántóját zálogolta Tallián Ádámnak. Ez a föld a be házasodott Thassy Ferenc révén Thassy László kezére került. 1762-ben tőle hiába próbálta visszaváltani sógornője, azt Thassy az asszony racionális gazdasági érvei ellenére - miszerint a vitatott egy tagban fekvő szántót az ő kaszálói veszik körül - sem engedte. A perben 1764 tavaszán ítélt Zala vármegye törvényszéke; Hertelendy Ferenc és Pogány Katalin 28 ft lefizetése ellenében a peres szántót visszakapta. 139

Thassy Lászlóval más nemes földesúr is perbeszállt. Boldogfai Farkas Ferenc, Zala vármegye alispánjának felesége, a mezővárosban residentiát bíró Rosty Anna, Thassyt szalapatakai Nagy Mihály révén őt illető 2 hold irtásföld elfoglalása miatt megintette. A lövői határban, a Szőcére (Vas vm.) vezető út melletti szántókat Thassy erőszakkal fölszántatta, bevettette, a régi dűlőket, határokat megváltoztatta, s így azokat a mellettük fekvő irtás földjeivel egybevonta. Az asszony a fent megnevezett beszántott föld után is földesúri járandóságát, a tized meg adását kérte. Thassy tulajdonbizonyítást kért, kijelentette, ha az állítás igaz, úgy a szántó bérét leteszi, s nem ellenzi, hogy a felperes valahol ugyanannyi földet megműveljen. 140

A zalapatakai Tóth István esete az irtásperek egy más típusa és minősége. Miként Lövő és Mindszent birtokos nemesei a települések lakóival, illetve extreneusokkal irtatva gyarapították termőterületeiket, sokkal szerényebb mértékben, saját és családi erőre támaszkodva ugyanígy próbáltak szántókhoz, rétekhez jutni Zalapataka és a környező puszták kisnemesei is. A paraszti gazdálkodást folytató, de jogi helyzetük miatt az irtásokat biztosabban megtartani tudó zalapatakai kurialisták, armalisták között cseppet sem voltak szokatlanok az irtásföldek tulajdonlásával, határainak megsértésével kapcsolatos kisebb hatalmaskodások.

Ugyanakkor 1751 Pünkösd hó (május) 9-e történései sokakat megleptek. Ekkor Barbarics István falubíró vezetésével mintegy 21 zalapatakai kisnemes, szolgáival ledöntötte Tóth János „sásmelléki" irtásrétje kerítését és a rétet „magok hatalmával levagdalták". Ferenczy György budafai kisnemes szerint a hatalmaskodást jelenlétével, tetteivel és szavaival is legitimizálta a nemesi község elöljárója; ahogy néki Barbarics mondta: „ő minden embert oda parancsolt a kert vágására, aki oda nem volt meg büntetik." A súlyos konfliktus a nemesi közösség önszabályozási mechanizmusának teljes félresiklását mutatja. A tanúkihallgatást lefolytató Pais Farkas alszolgabíró és Sidi Pál esküdt vizsgálati szempontjaikban számításba vették azt is, hogy a konfliktus kirobbantó oka a közösségi rend megszegése volt, amely így erőszakkal állítottak helyre, „jóllehet ugyan szalapatakai compofsejssorok közöt volt olly beszélgetés és végezés hogy az erdőnek mindenik békét hadna és ne irtona, de azal egyik sem gondolván ki hol érte vágta, foglalta ..." Bár a tanúvallomások tudtak egy korábbi ilyen megállapodásról, annak statútum erejű megfogalmazását - tán saját érdekükben is — nem említették. Ugyanakkor egyértelműen kimondták: egyes köz birtokosok foglalásaik révén a közterületeket is kisajátították. A hatalmaskodásban is szép számban megjelent Miszoryak erdőirtásuk során a „sásmelléki" csordahajtó utat elfoglalták, bevetették. Tóthot az ottani foglalástól valójában nem tiltották el, de minthogy a régi út használhatatlanná vált, az állatoknak Budafa-felé kellett kerülni, így a közbirtokosok egy csoportja saját közvetlen gazdasági érdekében erőszakkal próbálta megoldani a kialakult, s a közösség által fenntartott helyzetet. Az eset egyrészt felhívja a figyelmet a nemesi közösségen belüli gazdasági-hatalmi csoportosulásokra, másrészt a közösségi szabályzóerő, gazda sági kontroll adott időszakbani szétesettségére. 141

Az irtásgazdálkodás fontossága két szomszédos település, Zalapataka és Hásságy között határperre is vezetett. A gr. Batthyány Lajos nádor és br. Sennyey Antal utasítására 1759-ben Hásságy, Zalapataka, Budafa, Bodorfa közös határai nak megvizsgálására kiszállt megyei tisztségviselők a tanúvallomások alapján rögzítették a kuriális község és a szomszédos település határát és megtudták a konfliktus okát. Miként azt röviden a korábban Hásságyon kanászkodott Gaál Mihály saját tapasztalata és a helyi gazdák, pásztorok átadott tudása nyomán előadta; „ a Szalapatakai földet Háshágyitul külömbözteti a' Bükkös Kut folyása, és Kuttya, mellette lévő nagy föld halom[m]al, tovább a' dombrul le folyálo viz mosás, a szántó földek között Szalapatakára Háshágyrul járó szekér uttig hol Szalapataka délriil el maradván, Budafai puszta érkezik, és eztis közel lévő két nagy határ halomnál el hagyván Bodorfát érvén..." immáron ez a határ kezdődik, melynek a legkarakterisztikusabb határjele egy kereszttel (vagy keresztekkel?) jelölt tölgyfa, amit nemrég kivágtak, illetve egyes ta núk szerint tűz pusztította - ami az adott helyzetben inkább a határjel diszkretebb eltüntetéseként értelmezhető. Vas Péter és Vas János dióskáli szabadosok (libertini) szerint a zalapatakaiak és hásságyiak között a határvita cseppet sem régi, hisz akkor kezdődött, amikor szalapatakai Nagy György zálogjogon egy ki sebb hásságyi ingatlant szerzett. Erre a tulajdonára, s ebből fakadó közbirtokosi jogaira hivatkozva „a tizedben alkalmas darab erdőt szalapatakai lakosoknak irtásra föl adott". 142

Boszorkányvádak

A történeti néprajz megújuló módszertannal a perjegyzőkönyvek, tanúvallomások kitartó, szisztematikus szövegelemzésével kutatja a magyar néphit történeti toposzait, de a folklorisztikai vizsgálatok mellett az utóbbi években a boszor kányvádak szociológiai, társadalomtörténeti hátterének vizsgálata e pertípusban új megközelítést vetett fel. Ez egyrészt a kisebb és nagyobb közösségek belső fe szültségének levezetése bűnbakképzési mechanizmus keretében, másrészt a ku tatások egy más forrásokban nehezen megragadható csoportra, a gyógyítást rontást ismerő javasasszonyokra, javasemberekre hívták fel a figyelmet, akiket tudásuk miatt csodálták, de egyszerre féltek tőlük, gyűlölték is őket.

A XVIII. századi Zalalövőről — pontosabban fogalmazva közvetlen környé kéről - 2 boszorkányvád ismert. Érdekes egybeesés: mindegyik, olykor tartalmi lag is kapcsolódva, 1750-1751 során keletkezett. Egymást jól ismerő kis közössé gekről, szűk időintervallumról lévén szó, természetes, hogy a tanúkihallgatások cseppet sem mentesek a tanúk személyi egyezéseitől. 143 Ez - a tanúvallomások ismeretében - egyszerű véletlennek nem mondható egybeesés a szövegelemzé seken kívül egy gyors összehasonlítást is megenged. E kis kitérő felvillanás szerűségével is a kor kisemberének egy jellegzetességére mutat rá. A mindkét tanúkihallgatásban szereplő két mindszenti tanú közül Horváth Katalin a Harcz Judit elleni 1750. évi tanúkihallgatáskor 30, egy év múlva, 1751 elején, a Kovács Marinka elleni ügyben 32 évesnek mondta magát. Gyors öregedése valójában szóra sem érdemes apró pontatlanság Ján Orsolya - Farkas Miklós özvegye - saját kormeghatározásához képest. Míg 1750-ben 60 évesnek, 1751-ben kissé meglepően 53 évesnek vallotta magát. A két eset egyike sem tartható a tanúval lomásoknál cseppet sem szokatlan, személyi tekintélyt gyarapító életkornövelésnek, ez inkább - cseppet sem egyedi jelenségként - az időfogalom bizonytalan ságaira utal.

De térjünk vissza a boszorkányvádakra és az azok mögött meghúzódó helyi társadalmi jelenségekre. A Zalalövőn született, de Mindszenten, Zalapatakán is jól ismert Harcz Judit elleni tanúkihallgatásokból egy törvényen kívüli, nincste len, sodródó egzisztencia képe bontakozik ki. A bűbájossággal, paráznasággal, tolvajlással vádolt asszonyról elmondottakból kiderül; bár az megházasodott, de férjével soha nem élt együtt, két lánya is „más ágyakból" született. A tanúk egy behangzó véleménye szerint legtöbb konfliktusa szegénységéből, s abból fakadó örökös kisebb tolvajlásaiból származott („mit kaphatott el hordotta", hisz magának csak egy fél körtefája volt, mondta róla egyik legnagyobb vádlója, Horváth Kata lin). Bűbájos tudását az őt bántalmazók érzékelhették, pl. Kámán István zala patakai hajdú, aki szénalopáson kapta, s amiatt büntette meg az asszonyt. Ő és nemes Tóth Mihály patakai lakos elmondása szerint a közrend betartatását meg követelő hajdúra Harcz Judit hozta a hideglelést. A lövői Tornyos Ilona az el esett és kivetett asszonyt gyermekkorától jól ismerte, bűbájosságából nem csinált nagy problémát, bár ő is hallotta, hogy az szitkozódott, „de meg feletkezet kiknek mit tett, s miképpen fenyegetődött".

A települések illegitim viszonyrendszerében más helyet foglalt el Géczi avagy Kovács Marinka. Neve a Harcz Jutka elleni tanúkihallgatásban is előkerült. Sok kal összetettebb személyiség lehetett mint Harcz Jutka. A tanúvallomások a rontó-gyógyító tudással rendelkező, félt és tisztelt javasasszonyok között jelölik ki „helyét". A mindszenti Soffy Katalin a gyógyító tudással bíró asszonyok egyi kének vallotta, aki fiának is fürdőt főzött. Ezt a tudását mindkét perben legna gyobb vádlója, Horváth Katalin is elismerte. Bár Harcz Judittal közösen őt bű bájosan megtámadták (ők ketten hol macska, hol kígyó képében ijesztegették), de Géczi Marinka a gyógyítás eszközeit is ismerte („kérgyen füvet, mingyárást meg gyó gyul"), csak neki nem akart segíteni. A vádak egyik kulcstanúja, mindkét ügyben a folklór számára leghasználhatóbb, legplasztikusabb vallomásokat adó Horváth Marinka — akinek saját, indítóokokat diszkréten elhallgató vallomásai nyomán Géczi Marinka és Kovács Marinka személyének egybeesése kiderült — a bűbájos ság egyes elemeinek ismeretével maga is rendelkezhetett. Farkas Dorottya fel-vallotta, Kovács Marinkáról a plébános is tudta, hogy gyógyítással foglalkozik. A a vádlott szomszédja, lövői Csizmazia Orsolya vallomásában nyiltan kijelentette; ő Kovács Marinka haragosa. Tanúvallomásában immáron egy, konkrét konflik tust is megnevezett; tehénpásztorlás közben fejbe ütötte Kovács Marinka fiát. Mint a boszorkányperek jelentős részében, itt is a csekély hétköznapi összezördülés hozta a bajt. Hideglelése lett. Baja ellenszerét egy Kovács Marinkához ha sonló tudós asszony segítségében kereste, a szentjakabi Keresztinével gyógyíttatta magát. A többi tanúvallomás szerint Kovács Marinka az agrártársadalmakban jól ismert, gazdasággal összefüggő, pl. az állatok tejét növelő „termékeny ség" varázslást űzött („tejet varas békára szűri"), de ennek is csak az ártatlanabb, nem mások állatainak épségét veszélyeztető, hanem saját javait növelő változatát. (Pl. a mindszenti Nagy Mihály szerint amikor a faluban mindenhol szűkében voltak a vajnak, az asszony bőséggel rendelkezett vele.) 144

A forrásfeltárás jelen szakaszában több lövői boszorkányvád nem ismert.

 

Templomok, egyháziak, tanitók

A veszprémi egyházmegyében a kuruc harcok országos elülését követően, 1711-től gr. Volkra Ottó püspöksége alatt megkezdődött a katolikus hit- és egyház szervezeti élet nagymérvű újjászevezése. Az egyháztörténetírás e munka kiteljesítőjének Padányi Biró Mártont tartja, aki nem csak az egyházmegye területi szervezeti beosztását reformálta meg, de megyéspüspöki tevékenysége során veszprémi püspökség területén 93 új plébániát hozott létre, 112-őt pedig felújít tatott. Ezen egyházszervezői tevékenység egyik súlyponti területe a történeti Zala megye volt; ahol is 40 új plébánia feliállítására, 65 helyrehozására került sor. 145 A legújabb kutatások személye legfőbb jelentőségét az értékek és eszmék közvetítésében és szétsugározásában jelölték meg, jelezve: a püspök által képviselt kér- lelheteden katolizáció akkor már a dunai monarchia vezető köreiben nem talált osztadan megértésre, ugyanakkor az ő pasztorizációs, egyházszervezői munkáján keresztül jutottak el korábbi értékei, törekvései leghathatósabban a falusi, mező városi lakossághoz. 146 Zalalövőre és környékére vonatkozó XVIII. századi egy házlátogatási jegyzőkönyvek Padányi Bíró Márton püspökségének időszakából, 1748-ból maradtak fenn.

A salomvári plébánia filiális templomai

A XVIII. század során végig Zalalövő, Zalamindszent, Zalapataka Szentpéter, Budafa, Keményfa, Németfalu lakott pusztákkal együtt a Szent János Evangélista tiszteletére felszentelt salomvári plébánia filiái voltak. 147 Ez a plébánia 1777-ig a veszprémi egyházmegye, Mária Terézia egyházkormányzati reformjait követően pedig az újonnan létrehozott szombathelyi egyházmegye zalaegerszegi esperesi kerületébe tartozott. A veszprémi püspökség területén található régi és újabban létrehozott plébániák 1755. évi jegyzékében Zalalövőt régi plébániaként vették fel. 148 Ugyanakkor Padányi Bíró Márton a római szentszéknek 1752., 1757. során küldött jelentéseiben e települések templomait mint egyházkormányzati tevékenysége során („subgubernio meo") megújított templomokat említette. 149

A kanizsai kerület 1697. évi összeírása Lövőn romokban álló templomot, le rombolt templomtornyot rögzített. Padányi Bíró Márton 1748. évi visitatiója szerint a település Keresztelő Szent János fejevételének tiszteletére felszentelt temploma tégla építésű, falai jó állapotúak voltak, toronnyal nem rendelkezett, zsupptető fedte. Egyetlen oltára volt Keresztelő Szent János tiszteletére szentelve. A miséző oltár helyén csak egy Mária szobor állott. A visitatorok egy meg szentelt és ereklyével ellátott oltárkövet is regisztráltak. A forrás a kegyszerek mellett a filiális egyház szerkönyveit is megnevezte. Eszerint Lövőn 1 mise könyv, 1 megviselt szertartáskönyv, s 1 hasonlóképpen rossz állapotú evangélikus kántorkönyv volt található. 150

Az 1755. évi egyházi összeírás Lövő mezővárosban jelzi: bár a településnek több földesura is van, kik közül szalapatakai Nagy Mihály királyi tanácsos, első alispán, szalapatakai Nagy József, Thassy Ferenc, Csapody Ferenc a legjelentő sebbek, egyikük sem követelte magának a kegyúri jogokat (jus patronatus). A már régi időkben kőből épült egyház a földesurak és a lakosság jótéteménye következtében megújíttatott. A tetőcserepekkel fedett templomnak tornya volt. A templom előtt (?) fa harangtorony állt két haranggal. Ekkor a salomvári plébánia másik filiájában, Zalapatakán a kegyúri jogokat szalapatakai Nagy György alországbíró (vice judex curiae) özvegye és az ismert ügyvéd, szalapatakai Nagy Péter, Zala vármegye assessora gyakorolta. E családok bőkezűségének, áldozatkészségének köszönhető, hogy a Boldogságos Szent Anna szűz tiszteletére fel szentelt kőtemplom nemrég az alapjaitól felállításra került. A karcsú templomtorony elegáns díszítéssel rendelkezett, s ott azon három harang függött, amelyeket még a fent megnevezett urak vásároltak. A szomszédos Zalamindszent is nem régóta rendelkezett jó egyházi épülettel. A torony nélküli, zsuppal (stramine) fe dett, Mindenszentek tiszteletére felszenrelt kőtemplomát a régi törmelékekből építették újjá. 151 Az összeírás adatait Padányi Biró Márton veszprémi püspök 1757. évi szentszéki jelentése pontosítja, mely szerint a zalapatakai templomot 1753-ban építették fel. 152

Szily János szombathelyi püspök 1778. évi nagyon alapos egyházlátogatási jegyzőkönyve részletesen leírja a salomvári plébánia és filiái Budafa, Zalalövő, Mindszent, Zalapataka templomainak fizikai állapotát, kegytárgyakkal való felszereltségét, a plébánia és a plébános stóláját, pénzben-, termény- és munkajáradékban rögzített járandóságait, az ingatlanbirtokok helyét és kiterjedését, továbbá az iskolamesterek képzettségi és egzisztencionális helyzetét és adatokat szolgáltat a községi bábák tevékenységéhez. 153

1778-as egyházlatogatás szerint a szilárd anyagokból épült Keresztelő Szent János patrociniumú lövői templom kb. 300 fő befogadására alkalmas. A főoltár Keresztelő Szent János fejvesztését, a mellékoltár Boldogságos Szűz Máriát áb rázolja. Az oltár visitatiokor látott jó állapota vizeki Tallián Borbála áldozatvállalásának volt köszönhető. A templom tornyát 1761-ben, szalapatakai Nagy Mihály özvegye, Rosty Katalin bőkezű, különleges alapítványa segítségével építették fel. A templomhoz kápolna nem tartozott, a visitatorok a templombelsőben szószék és orgona hiányát jegyezték fel, továbbá rögzítették; a kórus régi fából készült. E filiális egyház jeles kegyes alapítványokkal is rendelkezett; pl. szalapatakai Nagy Mihály misealapítványával. A mezőváros temetője a házaksorokon kívül, körül kerítve (circa vallorum) található. 154 A plébános e településen csak 2 hold, 4 mé- rőnyi szántót bírt a „Kövecses" dűlőben, itt házat, kertet, szőlőt, rétet, erdőt nem birtokolt.

A XIII. század második felében épült mindszenti templomot - a visitatio szerint - mintegy 35 évvel korábban a község lakosai régi romokból/törmelékekből (antiquis ruderibus) újjáépítették. A Mindenszentek tiszteletére felszentelt eccle- sia mintegy 200 fő befogadására volt alkalmas. A régi főoltár - a patrocíniumnak megfelelően - a Mindenszentek tiszteletére készült. A fából készült kórus a visitatio idején szűknek/szorosnak tűnt. Ugyanakkor, ennek ellentéteként, a jegyző könyvbe kiemelték a férfiak és asszonyok számára készült ülőhelyek sokaságát. A templom ajtaja előtt harangtorony (campamile) állt egy haranggal. A települést a templom körüli temetkezés jellemezte, miképpen a jegyzőkönyv fogalmazott: a temető a szentegyház mellett található. Mindszenten a plébános két szántót bírt. Az egyik 3 holdas az eredetet is rögzítő „Papirtása", a másik 3 holdas a „Major- ház" nevű dűlőben - a mindszenti malomtól D-re, a Szőcéről folyó patakocská- tól Ny-ra - feküdt. A falu közepén, a Zala folyótól D-re, a Nagy család rétjeivel szomszédosán a plébános egy 8 szekér szénát adó réttel rendelkezett. Lövőhöz hasonlóan az egyházfi e településen sem bírt házat, kertet, szőlőt, erdőt. Mind szenten kegyes alapítvány nem volt. 155

A zalapatakai templomot 1750 körül szalapatakai Nagy György alországbíró (vice judex curiae) áldozatvállalásából, bolthajtásra, szilárd anyagokból felépítet ték, s a kb. 300 fő befogadására alkalmas ecclesia tetejét tetőcserepekkel lefedték. A visitatio idején a Szent Anna tiszteletére felszentelt templom kegyúri jogait lovászi Jakasics András, Zala vármegye első alispánja követelte magának. A templombelsőben 3 oltár volt, az illő díszítésű főoltár Szent Annát ábrázolta, míg a mellékoltárak egyikén a Szent Keresztről, másikán Szent Flórián mártírról készült, színeitől már kissé megfosztott ábrázolás volt. A templomot orgonával nem szerelték fel, kórusa fából készült, szószékét hasonlóképpen „színehagyott nak" tartották a visitatorok. A férfiak, asszonyok számára készült székeket másodrendűként jegyezték fel. A templomban családi kripta is található. A felújításra szoruló templomtoronyban 3 harang függött. Az elsőt és a másodikat szala-patakai Nagy György, míg a harmadikat szalapatakai Nagy Péter felesége vásárolta. A körülkerített temető a falu végén, a házak során túl feküdt. A plébánia - miként a filiák döntő többségében - itt sem bírt házat, kertet, szántókat, vagy rétet.

Ekkor Pusztaszentpéteren egy kb. 150 fő befogadására alkalmas kápolna állott, amelynek tetejét Rosty Katalin költségén zsuppal fedték be. A Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére felszentelt templom egy jó állapotú oltárral rendelkezett, amit a fent megnevezett úrasszony Szent Péter apostol tiszteletére szenteltetett fel. Valószínűsíthetően a kápolna mellett, haranglábon egy harang füg gött. A temető a kápolna mellett — a házak során kívül — helyezkedett el.

Egy 1784-ben — a salomvári plébániahoz tartozó filiák rendezése kapcsán — készített összeírás a három filia évi jövedelmét forintra átszámítva is megadta, így Zalalövőn 71 ft, Zalapatakán 55 ft 55 d., Zalamindszenten 86 ft 50 d. plébá- nosi jövedelmet regisztráltak. Az összeírás Pusztaszentpétert is feltüntette, me lyen immáron jó állapotú kőkápolna állott, s az itteni szolgálatok után a várható jövedelem a roppant szerény 3 ft 90 d-t tett csak ki. Ezek az adatok némi eltérést, tendenciáját tekintve jövedelemnövekedést mutatnak az egyházszervezeti reformot megelőző 1774. évi pénzösszegben megadott jövedelemkimutatáshoz képest. Ekkor Lövő mezőváros után 61 ft 60 d., Zalamindszent után 45 ft 15 d., Zalapataka után 38 ft 50 d jövedelem illette a salomvári plébánost. A filiális egy házakból befolyó jövedelem a salomvári plébános bevételeinek 68 %-át jelentet te. 156

Etényi Sándor zalaegerszegi plébános, alesperes 1784. évi jövedelem-össze írása - immáron az adatfelvétel indítóokaként - egyházszervezeti szempontból is jelentős. Ez a forrás része a szombathelyi püspökség fennhatósága alá került za laegerszegi esperesi kerület plébániahálózatát újjászervező tervezeteknek. Ekkor a filiák nagy száma, a közöttük lévő jelentős földrajzi távolság, az időigényes megközelíthetőség miatt a salomvári plébánia újjászervezése is felmerült. Etényi Lövő központú új plébánia felállítását vetette papírra, amelynek Zalapataka, Zalamindszent, Pusztaszentpéter lett volna filiája. A forrás a szakrális épületek osztályozása szempontjából is fontos; míg Lövőn és Zalapatakán egyértelműen egyházat (ecclesia), Mindszenten és Pusztaszentpéteren csak kápolnákat (capella) írt. A tervezet mellett továbbra is érvényben maradt a hagyományos plébániaszervezet, miképpen azt Laky István plébános 1785. évi összeírása is regisztrálta. 157 Három év múlva, 1788-ban a szombathelyi egyházmegye egyházszervezeti reformja új szakaszába érkezett.

1788-ban a települések távolságára, a lélekszámra építve egy újabb plébánia létrehozásának terve merült fel. A zalalövői templom rosszabb fizikai állapotára hivatkozva Zalapatakán kívánták létrehozni az új plébániát. E törekvés mögött a nemesi község egyik legnagyobb birtokosa, tekintélye, szalapatakai Nagy Ignác állott. A tervezet szerint a plébánia központ Zalapataka lett volna Csütörtökhely prédáimmal (491 lakos), füiái: Zalalövő (334 lakos), Fernekág (43 lakos), Irsa (25 lakos), Zalamindszent (374 lakos), János fa (84 lakos). Pusztaszentpétert a salomvári plébániától a kutasihoz kívánták csatolni. így az új plébániától a legmesszeb bi filia, Jánosfa 3/4 óra időre feküdt volna, s a lakosságszám 1351 főt tett volna ki. A salomvári plébánia Keményfa (155 fő), Budafa (126 fő), Németfalu (89 fő), Szélgyöp (44 fő), Gyökérfa (20 fő) filiákkal együtt 1013 fős plébániaközpontot jelentett volna. 158 1788 nyarán Lövő, Mindszent, Zalapataka adózó közösségei elöljáróikkal (továbbá a jánosfai leányegyházban lakók) kötelezték magukat; minthogy szegénységük miatt készpénzzel, vagy építőanyaggal nem tudnak hozzájárulni a Zalapatakán felépítésre kerülő plébánosi lakhoz, azért az annak kivi telezéséhez szükséges kézimunkát és szekerezést magukra vállalják. 159 1789-ben a terv megvalósításához pallini Inkey Imre is csadakozott, zalapatakai kertjét felajánlotta a leendő plébános használatára. 160 A tervezetek, a pártoló szándékok ellenére önálló plébánia létrehozására a XX. század elején került sor.

Plébánosok, káplánok

Az alsópapság szociális háttere, iskoláztatása, képzettsége, egyházi hierarchiában végbevitt karriere kevéssé ismert és kutatott területe a magyar egyháztör ténetírásnak. Pedig szerepük vitathatadanul nagy a XVIII. századi falvak, kisebb mezővárosok szellemi életében, műveltségi szintjének alakulásában. 161

1661-től 1696-ig Lászlódy Mihály, majd utódai Beveri Ferenc 1696-1699, Koósz Péter 1699-1704 között Janidkovits (Jánotkovits) Péter 1704-1732 során szolgált plébánosként Salomvárott. Ő Nagyszombatban a Szent Adalbert szeminárium növendéke volt. A XVIII. század első felének vitathatatlanul legnagyobb formátumú salomvári plébánosa a híres történeti nemesi családból származó ákosházi Sárkány Gábor volt, aki e hivatalt 1732-től látta el. 1736-ban kerületi esperes, egy év múlva zalaegerszegi esperes-plébános lett. A lélekábrázolásra is nagy figyelmet szentelő egyháztörténetírás kedves modorú, de harcias férfiúként jellemezte, akinek utóbbi tetteit kitűnően illusztrálja a zalaháshegyi, egyházas- büki, vaspöri templomok visszaszerzése. Ugyanakkor — ezzel összefüggésben — templomépítői mecenatúrája (pl. Nagylengyeli Szent Domonkos templom) jól

ismert. Türgyei (Türjei) Péter 1742-1752 között szolgált Salomvárott. Utóda, a zalahásságyi plébániáról érkezett Závodszky Mihály 1758-ig látta el e feladatot. Az 1778. évi visitatio a veszprémi szemináriumban tanult, korábban 1749-1758 között Pusztamagyaródon plébánoskodó, de immáron két évtizede e szolgálatot Salomvárott ellátó Vass Józsefet regisztrálta. Őt a Pincehelyen született Gátsi József (1752-1798) követte. Az egykori győri teológia hallgató egy éves hosszú peresztegi káplánkodás után 1778 szeptemberében került Salomvárra. 1780 októberében Kemenesmihályfára (Vas vm.) került át. A győri születésű Cseh Károly bakonyszentgyörgyi, majd kercai plébánosi teendők ellátása után 1789-től vette át a salomvári parókiát. 162

A salomvári plébánia jövedelmi helyzete az 1760-as évek derekától engedte meg, hogy a plébános mellett káplán is szolgálatot lásson el. Sorukat a zalakop pányi születésű Balásy Lajos nyitotta meg, aki viszonylag idősen, a harmincas évei végén (1764-1767 során) végezte el Nagyszombatban a Collegium Rubro- rum növendékeként a teológiát. 1764. évi pappászentelését követően újmisésként lett salomvári káplán. 1770-től Hajmáskér plébánosává nevezték ki. Helyét 1770- 1772 között a paraszti családból származott Hobár János vette át, aki a filozófiai stúdiumokat Budán, a teológiát Nagyszombatban végezje. A keszthelyi nemes család sarja, Marton János Győrben filozófiát, Veszprémben teológiát tanult. 1772. áprilisától 1774 júniusáig volt a salomvári egyház káplánja. Az egyháztör téneti adattár szerint 1773 őszén, vele egyidőben, rövid ideig a győri Karmelita templomban pappá szentelt Szabady Gáspárt is káplánként Salomvárra helyez ték. A salomvári káplánok között az egyik legképzettebb a Vas megyei Egyházas- hodászról származó Simonits (Simonics) József volt. Ő 1771-1773 között a jezsuiták a grazi egyetemén tanult filozófiát, s 1772-ben a veszprémi szeminárium ba is felvették. Pappászentelésének évében, 1774-ben nevezték ki salomvári káplánnak, ahol is 1777 júliusáig tevékenykedett. Utóda a beledi születésű (Sop ron vm.) Győrben teológiát hallgató roppant tehetséges, de — kortársai szerint — nehéz természetű Szilágyi István volt, aki 1773-1776 közötti győri főgimnáziumi tanárkodás után először Jánosházára, majd 1777-1778 során Salomvárra került káplánnak. Később a lenti, majd boncodföldi plébániai szolgálatot látta el. A Budán teológiát végzett Terestyén József (1756-1809) hosszúperesztegi és mileji káplánkodás után 1783-1788 között káplánkodott Salomvárott. Utóda az a németül és horvátul is jól beszélő Németh (Némethy) István lett, aki teológiai studiumait Győrben, Pozsonyban, Szombathelyen végezte. E hivatalát 1788. jú-nius-1789. július között töltötte be. Takáts József grammatikai iskoláit Szombat helyen, a humaniorákat a kőszegi gimnáziumban, a filozófiát Győrött, a teológiát Budán és Pozsonyban tanulta. 1789-1793 között káplánként szolgált Salomvárott, majd utána Karakón és Hosszúperesztegen plébánoskodott. Egyházi pályá ját szentszéki ülnökként fejezte be. 163

Az alsópapság pályaívét tekintve a fenti névsorból kitűnik; a salomvári káp lánkodás az egyházi pályájuk kezdetén álló ifjú papok egyik korai állomása volt, melyet többnyire egyházmegyei plébánia elnyerése követett, ami az esetek döntő többségében magasabb hivatalra kerülés nem követett. A fenti modell alól kivétel pl. Szilágyi István, aki számára a káplánkodás pozícionális visszalépést jelentett. Mind a plébánosok, mind pedig a káplánok jelentős része Nagyszombatban, a Collegium Rubrorumban, illetve a tridenti zsinat által előírt püspöki székhelye ken létrehozott szemináriumokban iskolázódott. Külföldi egyetemen, a jezsuiták bécsi egyetemén — a rend feloszlatásáig — csak egy fő, Simonits József tanult. A Szombathelyi Püspökség létrehozásával, az új egyházmegyébe történő átcsatolás sal függ össze a Győrött, majd Szombathelyen iskolázottak megnövekedett létszáma. Az előbbiben valószínűsíthetően a gr. Zichy Ferenc püspök mellett fel nevelődött Szily püspök szellemi gyökereinek is nagy hatása volt. 164

Ugyanakkor azt sem illik feledni, hogy a vizsgált időszakban a veszprémi egy házmegye papjai közé két lövői születésű férfiú került. Győri István (1729-1784) Győri Mihály és Pesti Katalin fiaként nemes szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. 1750-ben a veszprémi papnövendékek között találkozhatunk nevével, s ugyanezen évtől 1755-ig Nagyszombatban a Collegium Rubrorum növendékeként teológiát és filozófiát tanult. Egyházi pályája 1755-től folyamatosan emelkedett; ekkor veszprémi káplán, majd két év múlva kaposvári plébános, 1763-tól kerületi esperes, 1770-től tb. kanonok lett. Pályaíve egy helyi konfliktus miatt váratlanul tört ketté. Generációstársa, Vive István Mátyás (1720-1789) job bágyszülők gyermekeként a teológiai studiumait 1743-1745 során Veszprémben végezte. 1744. évi pappá szentelését, a tanulmányok befejezését követően Már kon plébánosi, majd 1747-től - a sors szeszélye folytán - rövid időre Kaposvárott kápláni szolgálatot teljesített. 1748-tól negyven éven keresztül először kisegítője, majd adminisztrátora lett az alsóbagodi plébániának. A zalamindszenti születésű Nagy Péter (1733 k. - 1787) teológiai tanulmányait Bécsben (!) végezte. A zágrábi egyházmegye papjaként 1758-1761 között Alsólendván volt káplán, ezt követően a bánokszentgyörgyi plébániai szolgálat ellátásával bízták meg. 165

Iskolamesterek és tanítványok

A szomszédos Vas megyében a XVIII. század elején épült ki az alsófokú oktatás szervezete, a kisiskolák hálózata. 166 Zala megyéből az első összefoglaló adatok az 1770. évi összeírásból származnak. Ekkor a megye 519 településén 146 alsófokú iskola működött. Hat évvel később már 169 iskoláról kapunk képet. Az eddigi adatfeltárás arra mutat, hogy e törvényhatóságban a század első és második har madában épült ki az alsófokú iskolahálózat. Salomváron az 1770. évi forrás éppen üresedést regisztrált, míg az 1777. évi Drinóczy Imre tanítóságát jegyzi fel, aki írást, olvasást és hittant oktatott. Lövőn mindkét összeírás folyamatosan tanítót jelez. A környék első név szerint ismert tanítója Posgai György volt. Ö az 1734. augusztus 20-i anyakönyvi bejegyzés szerint Salomvár, Szalapataka, Mind szent, Lövő településeken tanított, lakását az utóbbi mezővárosban tartotta. Oktatási körülményéről, tevékenységéről jelenleg nincs adat. 167 A fenti, egy generációval későbbi összeírásokban elsőként Galambos Ferenc lövői tanítóságáról kapunk információkat. A helytartótanácsi jelentés szerint jó munkát végző tanító csak 3 diákot oktatott, s emiatt megélhetése is szerény volt. A tanítás, a kántori feladatok ellátása mellett Fernekág-szőlőhegy jegyzői feladatait is ellátta. Lakó szobájában oktatott. A három osztatú épület szoba-konyha-kamara tagolású volt. 168 Az iskolalátogatók száma hasonlóan szerény a plébániaközpontban is. Az 1777. évi salomvári adat szerint ott szintén 3 gyermek járt iskolába. Az alacsony tanulószám — a téma összefoglaló irodalma szerint — a megye általános jelensége volt. 169

A fölöttébb alapos Szily-féle 1778. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv további részadatokat szolgáltat a tanítókról. Zalalövőn, Mindszenten és Zalapatakán a Lentiből származó kb. 1750-ben született Horváth József látta el az iskolamesteri teendőket. Ekkor már két éve élt Lövőn - korábban Nován tanított. Háza a plébánia telkén állt, azt gerendákból a lövőiek néki és a kicsik oktatására, nevelésére építették. A jegyzőkönyv szerint ez a ház egyszerű, szoba-konyha-kamra tagolódású épület volt, melynek állagmegőrzése a lövőiekre tartozott. Az iskolamesteri ház szobája - miképpen a jegyzőkönyv is rögzítette -, egyben tanterem is volt. Ez a fölöttébb szűkös állapot jellemezte Zala megye kisiskoláinak 41,25 %-át. 170 A tanítói házhoz sem szántó, sem rét, csak egy konyhakert tartozott. Hasonló képpen Mindszenten sem bírt ingatlant. A településenként díjlevelekben rögzített pénzbeni járandóságain kívül itt a község lakói évi 4 szekér fát szállítottak neki. Ekkor Budafán a Söptéről (Vas vm.) származó kisnemes, Drinóczy Imre volt a tanító. 1773 körül kerülhetett e településre. Korábban Bagódon, Boncodföldén, Csesztregen és a Vas megyei Kisunyomban is tanított. A két tanító díjlevele a tanításnál jóval szélesebb munkakörüket is bemutatja; azaz: valójában jövedelmük jelentős része a kántori munkák ellátásából, harangozásból, jegyzői tevékenység ből származott. 171 Segédtanító (praeceptor) egyik oktatási helyen sem tevékenykedett.

A helyi alsófokú iskolában, vagy magánúton tanult lövői diákok egy része — családi stratégia, vagy egyéni elszánás következtében — az oktatás társadalmi mo-bilizációs szerepét felismerve tanulmányait a megye vagy a régió valamelyik kö zépfokú oktatási intézményében is folytatta. Így az 1784/1785 - 1794/1795 kö zötti tanévekben 5 lövői diák koptatta az akkor piarista kezelésű kőszegi gimná zium padjait. A diákok között három nemes (Domján, Hersits) és két nem ne mesi jogállású (Pintér, Vas) család sarja volt. A kőszegi gimnázium a katolikus felekezetű zalai diákok egyik legfrekventáltabb megyén kívüli iskoláztatási helye volt. Zalalövő 5 fős diák kibocsátása messze elmaradt Zalaegerszeg 37, Lenti 19, vagy Zalabér 12 fős képviseletétől, Besnyő, Boncodfölde, a helyi gimnáziuma miatt e felsorolásban megtévesztő Keszthely, Palin, Ságod, Szentgyörgy települé sekkel került egy sorba. 172

 

JEGYZETEK

1 Magyar Országos Levéltár (MOL) Magyar Kamara Archívuma (MKA) Urbaria et con- scriptiones (U et C) fasc. 29. no. 1. Lövő: 155-158. p., Mindszent: 172-174. p., Puszta települések (Pagi desreti sequuntur, circa et extra praesidia Egerszegh et Leőveő ad occi-dentem versus Murám adjacentes): Bencze, Csaposfa, Zágorhida, Ballohida, Csőszi, Kis- buda, Döbréte, Ballásfa, Toposháza, Liczko, Dobrony, Szenterzsébet, Ján, Szentiván, Kozmadombja (Kozodomya), Fernekág (Ferneka). 242-246. p. A Lövő környéki falvak birtoklására: 239-242. p.

2 Uo. 235-237. p.

3 Zala Megyei Levéltár (ZML) IV. A. 14. a. Zala vármegye törvényszékének iratai, Polgári perek/Processus civiles (Proc. civ.) 1698. fasc. XVIII. no. 4.

4 MOL MKA U. et C. fasc. 10. no. 37., Kanizsa, 1697. márc. 31. 57-59. p.

5 Az 1701. évi megyei vizsgálatra: ZML XIII. 20. a László család levéltára, 2. doboz, fasc. G. no. 202. A mezőváros lakosságának társadalomtörténete szempontjából érdemes fel említeni; a hatalmaskodásban érintett Pesti András agilis családja a század végén is a lövői lakosok között található, csupán jogállásukat nem sikerült megőrizniük, illetve a kisnemességbe bekerülniük, hisz az 1760-as években a Pestiek „providus"-okként jelentek meg a peres aktákban. Ld.: ZML IV. A. 1. aa. Tanúkihallgatási jegyzőkönyvek (Inquisitiones), fasc. 60. no. 38.

6 ZML Proc. civ. fasc. 37. no. 37., Zalapataka, 1702. febr. 21.

7 ZML László cs. lt, 2. doboz, fasc. E. No. 64., magyarázatokkal közzétette: Degré Alajos: Olvasókönyv Zala megye történetéhez. Zalaegerszeg, 1961. No. 9., 41-42. p.

8 ZML Inquisitiones, 1762. fasc. 60. no. 48. Lövő és környéke gazdasági jelentőségére saj nos nem tartalmaz információt a roppant szerényen fennmaradt Dunántúli Adminisztráció irattöredéke sem: MOL G. 22. A Rákóczi szabadságharc levéltára, 57. csomó.

9 ZML IV. A. 1. b. Zala vármegye nemesi közgyűlésének iratai (Acta congregationalia"!, 4. doboz, 1711. jan. 15., Nemesapáti közgy. ir.

10 Bél, Mathias: Notitia ... A latin nyelvű kézirat fordítása S^abó Béla munkája, 55. p. ZML Kézirattár. A szerző itt szeretné megköszönni Kapiller Imre és Molnár András az anyag gyűjtés során nyújtott önzetlen, baráti segítségét!

11 Illésy János: Községi kiváltságlevelek jegyzéke (XIII-XIX. szd.) In: Magyar Gazdaságtörténeti Szemle V. 1898. 219-230., 275-283., 348-359., 409-416. p., Uő..: Vásárszabadalmak jegyzéke (XVI-XIX. szd.) In: Magyar Gazdaságtörténeti Szemle VI. 1899. 370-372., 422- 433., 472-477. p. Könyvként: Uő.: Vásárszabadalmak jegyzéke. Bp., 1900. (Lövő 1845. jan. 23-án kapott vásárszabadalmat.) Vásáráról a század utolsó harmadában csak Korabinsky lexikona emlékezett meg.

12 Bácskai Vera, Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828- ban. Bp, 1984. 78, 83. p.

13 Ez az útvonal a középkorban is a Zala megyén átvezető legfontosabb kereskedelmi útvonal volt. Holub Jsef: Zala vármegye vámhelyei és úthálózata a középkorban. In: Századok, LI. 1917. 45-60. p.

14 Bencze Géza: Zala megye közúti közlekedése a XVIII-XIX. század fordulója körüli idő szakban. In: Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból 1980-1981. Za laegerszeg, 1981. (Zalai Gyűjtemény, 16.) 66-67. p. A postautakról ldm.: Hennyey Vilmos: A magyar posta története. Bp, 1926. 119, 128. p.

15 A postamesterek személyét illető szövegrész: „...nobiles duntaxat Hungaros, et quidem possessionatos..." ld.: Magyar törvénytár 1657-1740. évi törvénycikkek. Ford. bev. Tóth Lőrinc, Bp, 1900. 452-453. p.

16 Degré Alajos: Zala megye vezetőségének kiválasztása a feudalizmus végén. In: Jogtörténeti tanulmányok V. (Szerk. Csizmadia Andor) Bp, 1983. 53-56. p.

17 ZML IV. A. 1. m. Királyi bírósági parancslevelek: Mandata, fasc. 4. no. 6.

18 ZML IV. A. 1. k. Vámügyek: Vectigalia, Telonia in I. Cottus Szaladiensi existentia, et occasione revisionis teloniarum sufficienter legitimata, ac stabilita. s. d.

19 ZML Vectigalia, Zalaegerszeg, 1727. augusztus 5.

20 A forrás az alábbi vámtételeket adja meg:

„Valaki vidéki szekeres, amely tudni illik vámmal tartozik;

a vámon üres szekérrel megyén által fizet minden marhátul ...d.2.

Minden meg rakott terhes szekértűi, akár mivel légyen az

meg rakva, az egész szekértül ád ... d.4.

Visza jövet pedig ha űressen jön semmit sem ád.

Ha pedig újonnan terhes szekérrel jön visza a' marháktul

ugyan semmit sem ád de a szekértül ád ... d.4.

Fél, vagy is két kerekű terhes szekértűi marhákon kívül... d.2.

Ha pedig egész szekéren mégyen ugyan, de egész terhe

nincsen a' szekéren, csak felére fizet a szekértül.

Ugy szintén aratok, és cséplők ha szolgálattyokkal szerzett

gabonát visznek, csak felére fizetnek.

Lovas ember egy lotul, mellyen ül, s-mellyeket mellette

üressen vezet, vagy hajt, fizet... d.2.

Terhes lótul, mellyen idegen partékát viszen, fizet... d.3.

Hajtó marhátul egy öreg szarvas marhátul, s lótul... d.2.

Egy borjutul... d.l.

Egy juhtul, vagy kecskétűl... d.l.

Egy sörtvélestül... d.l.

Egy hatos komártul, vagy akármely háton terhet vivő

kereskedőiül, vagy vásárra menő mester embertül... d.l,5.

Vámmal nem tartoznak nemessek, papi, és szerzetes rend, koldusok, deákok, búcsúra, misére, robotra, ugy malomba menők vagy jövök, szabad királyi városok polgárai, vagy is lakosi, kunok és jászok, ugy privilegiált helységek lakosi, mindazáltal tartoznak ismeretlenek lévén passussal vagy a' nemes vármegyéiül, vagy váróstul, és magistratusoktul magokat legitimálni, ha pedig paraszt szekerest fogadnak tartozik a' szekeres a' marhátul meg fizetni, ellenben ha paraszt ember nemes ember szekerest fogad nem tartozik a' marhátul vámmal. Vásárosok, kik egyébbként nem kereskednek, hanem szükségekre a' vásáron mit vesznek gyalogok semmivel sem tartoznak, szekéren ha lesznek marháktul tartoznak, mind föllebb szekértül nem. Mely uraság joszágin több helen szedetik vám az utasok csak egy helyen tartoznak azt megadni," ZML Vectigalia, Zalaegerszeg, 1757. november 22-i, folyamatosan tartott közgyűlés kiadmánya.

21 ZML Vectigalia, 1773. márc. 8.- közgy. kiadmánya: Connotatio privilegior[um] telonialium.

22 ZML Vectigalia, Zalaegerszeg, 1777. júl. 7. A birtokosokról: uo., Lövő, 1781. jún. 1., Za laegerszeg, 1781. júl. 2.

23 ZML Vectigalia, A zalalövői vám proventusainak összeírása 1780-1785. Egy korabeli feljegyzés csekély eltéréssel évi 9 ft 57 1/3 d-ra állapította meg a vám tiszta jövedelmét, uo.

24 Veszprémi Érseki Levéltár A. 8. Visitatio Canonicae Districtus Szalaegerfszegiensis] Anno 1748. 297-322. p. A forrást közzéadta: Ördög Ferenc: Zala megye népességösszeírásai és egyházlátogatási jegyzőkönyvei (1745-1771.) III. köt. Bp., Zalaegerszeg, 1993. 213-218. p. A canonica visitatiókra ld.: Dóka Klára: Veszprémi Egyházmegye (Egyházlátogatási jegy zőkönyvek katalógusa 4.) Bp., 1997. 184. tétel.

25 Mind Zalalövőn, mind Zalapatakán 1-1,7 éves gyermek is jegyzékbe vétetett.

26 Szombathelyi Püspöki Levéltár (SzPL) Visitatio canonicae Szilyana, 1. köt. 585 és köv.

27 ZML IV. A. 1. h. Népességösszeírások Conscriptio Animarum, 1781. no. 2., In Processu Lövöiensi, Extractus Conscriptionum Animarum 1783. no. 2., In Processu Lövöiensi. Itt kell arra is felhívni a figyelmet, hogy a Conscriptio animarumokban szereplő összesített adatok nem egyeznek az adott településnél tételesen feltüntetett részadatokkal. így 1781- ben Lövőnél 768, Mindszent esetében 369, Zalapatakánál pedig 555 fős lakosságot tüntettek fel. 1783-ban Lövőn 779 fő, Mindszenten 363 fő, Zalapatakán Budafával - minden bizonnyal az előző összeírásban is együtt írták össze a két települést ! — 533 fő került regisztrálásra. Az eltérések magyarázatát jelenleg nem tudom megadni.

28 Dányi Dezső, Dávid Zoltán: Az első magyarországi népszámlálás 1784-1787. Bp., 1960. 256- 267. p.

29 Illésy János: Az 1754-55. évi országos nemesi összeírás. Bp., 1902. 135-142., 149. p.

30 Úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. I. k. Dunántúl. (Szerk. Felhő Ibolya) Bp., 1970. (továbbiakban: Úrbéres birtokviszonyok ...) 370., 372-373. p.

31 Kritikai észrevételként itt kell azt is megjegyezni, hogy e számba több, Zala megyében e birtokkategóriába tartozó főrangú is helyi birtokállománya miatt besorolásra került (pl. gr. Erdődy Lajos 592 hold úrbéres telkiállománnyal rendelkezett Zala megyében, ez Vas, Veszprém, Zala megyében fekvő úrbéres birtokállományának mindössze 25 %-a volt.) Úrbéres birtokviszonyok ... 432-433. p.

32 Az egyházi birtokosok vizsgálatba vonásával ezek az arányok némileg módosulnak, de az alaptendenciák változatlanok maradnak !

33 A leírásokhoz, elemzéshez felhasznált összeírások: ZML IV. A. 1. e. Nemességi ügyek, Nemesi összeírások 1-3. doboz, No. 4., Extractus nobilitatis in Processu Dfomini] Judlium Andreáé Jagasics extra dominii Also-Lendva, Lenthi, Bellaüncz, és Szécsi-Szigeth existentis, 1703. okt. 29., Nemesi öi. No. 5., 1713. okt. 29., Conscriptio impositionis pecuniariae in Processu dfomini] judlium Joannes (sic!) Nemesbaky a taxata nobilitaliu[m] pro A[nn]o 1715., Tekintetes nemes Szála vármegyében lévő nemességnek mustrája, An no 1717. die 6. (...), Series nobilitatis Inclyti Comitatus Szaladiensis 1718. jan. 28-29, in Processu d[omini] Nemesbaky (No. 8.), Nobilium taxatorum in Comitatu Szaladiensi degentium (...), Zalaegerszeg, 1728. febr. 16., Rectificatio taxalistarum n[obi]lium, in Processu judlium d[omini] Petri Deák, Anno D[omi]ni 1738. die 3tia men[sis] februarii., Series dominorum praelatorum, baronum, magnatum et nobilium Inclyti Comitatus Szaladiensis [pro Anno] 1747.,Series dominerum praelatorum, baronum magnatum et nobilium I[nclyti] Co[mi]t[a]tus Szaladiensis (...) [Az 1752. okt. 2O.-i tisztújításra elkészített öi.], Elenchus seu series nobilium in Inclyto Comitati Szaladiensi (...) [Zalaegerszeg, 1754. nov. 11.], Series dominorum nobilium in I[nclyto] Co[mi]t[a]tus Szaladiensi, Processuque Majoris Sedis Kapornak possessionatorum ac residentium (...) [habentes] ... 1760., Series D.D. terrestrium et nobilium in Processu Majoris Sedis Kapornak existentes de Anno 1770. [no. 39-41., No. 46], Cathalogus dominorum praelatorum baronum magnatum et nobüium Ifnclyti] Comitatus Szaladiensis (...) [Pro Anno] 1781., In Processu Sedis Lövő conscriptio nobilium, 1786.

34 A Tóth család már 1716-ban feltűnik Zalalövő nemesei között. Arra jelenleg nem adható biztos magyarázat, hogy az 1717. évi összeírásba miért nem vették fel. Vö. ZML Facta est investigatio nobilitatis taxatae., 1716. szept. 7. Ugyanennek a conscriptionak egy másik változata is fennmaradt, melyben Jani Benedek és János, továbbá Tóth Márton mellett Pogány Ferencet is a taksás nemesek közé írták. uo.

35 A család a XVII század végén is Zalapatakán lakott, ld.: ZML Proc. civ. 1698. fasc. XVI- II. no. 6.

36 ZML Nemesi összeírások, 1. d., Nova connumeratio portarum Comitatus Szaladien[sis] de Anno 1630., Taxa nobilium unius sessionis in Anno 1630., Szalapataka.

37 ZML Proc. civ. fasc. 37. no. 37., Zalapataka, 1725. szept. 4.

38 ZML IV. A. 9. a. Zala vármegye főadószedőjének iratai, Általános adóalap összeírások, Conscriptiones universales, 6. d. fasc. 6. Conscriptio Processus Petri Deák Anno 1736. Az adatfelvételnél a birtokos családok sorrendje nem alfabetikus, vagy vagyonnagyság szerinti, hanem az összeírást követi.

39 Irsa pusztán 3 hold szántót, 3 kaszás rétet, Györkefán 3 hold szántót, 1,5 kaszás rétet birtokolt.

40 Irsa pusztán 3 hold szántót, 3 kaszás rétet, Györkefán 1 hold szántót, 2 kaszás rétet birto kolt.

41 Irsa pusztán 9 hold szántót, 3 kaszás rétet, Györkefán 1 hold szántót birtokolt.

42 Csütörtökhely pusztán 15 hold allodiáHs szántója, 12 kaszás rétje, 30 akót adó hegyvámos szőlője volt. Ugyanott két jobbágya, Csontos István és Pesty András 10,5 hold szántó, 4,5 kaszás rét úrbéres földdel rendelkezett.

43 Hencs István Csében 3 hold szántót, 2 kaszás rétet birtokolt.

44 Bodorfán 2 kaszás rétet, Fernakágon 8 akót adó hegyvámos szőlőt bírt.

45 ZML Skublics cs. lt. 43. doboz, Acta Csapodyana IV., Extractus literarum famíliám Csapody concementium in Archivo V[enerabili] Archi Capituli Strigoniensis Tyrnaviae reperibilium, 1808.

46 A családtörténetre: Gyömörey Vince: A magvaszakadt Csapody család története. In: Turul, XXI. 1903. 153-162. p., Szily Jenő: Az osztopán Perneszy család somogyi örökösei. In: Tu rul, XVIII. 1900. 82-84. p., különösen számozatlan genealógiai tábla. A Csapodyak kiter jedt birtokaik révén megtalálhatók több vármegye, így Vas nemesi kataszterében is: Balogh Gyula: Vasvármegye nemes családjai. 2. bőv. jav. kiad. Szombathely, 1901. 25. p.

47 A Nyitra megyei Pető falván született két fiú egyházirodalmi munkájáról: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. II. köt. 185-186. hasáb. Az ifjabb Lajos a jezsuita rend fel oszlatása után, 1774-ben az egyetemi könyvtár egyik igazgatója, majd a rákövetkező évben a hittani kar dékánja, egy évvel rá az egyetem rektora lett.

48 MO L P 650. vizeki Tallián cs. lt. 5. cs. Felsőbük, 1701. szept. 8., 6. cs. 1722. márc. 6.

49 Vagyonosztás: Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára (SL) XIII. 22. petőházi Zeke cs. lt. 18. d., fasc. 24. no. 84.

50 ZML Skublics cs. lt. 43. doboz, Acta Csapodyana IV., Extractus literarum familiam Csapody concementium in Archivo V[enerabili] Archi Capituli Strigoniensis Tyrnaviae reperibilium, (1808). Az 1727. évi perre: Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára, a petőházi Zeke cs. lt. 18. d. fasc. 24. no. 54. A vizeki Tallián örökösökkel való birtokmeg osztásról 1736-ban kiadott királyi mandátum uo. no. 55.

51 ZML Skublics cs. lt. 43. d. Acta Csapodyana III. Petőfalva, 1732. júl. 22. ZML Farkas cs. lt., f. 1732. jún. 10.

52 A korán árvaságra jutott két testvér közül Vukovics Éva öccse, Vukovics Pál ekkor a Re mete Szent Pál (pálosok) szerzetesrend tagja volt. ZML Skublics cs. lt. 42. d., fasc. 18. Acta Csapodyana, Transactio Baranyaianorum. A transactio szerint a ténylegesen birto kolt és jogigény szerinti javakból Lövőn a kastélyrész 1/3-a, a halastó fele, a forrás alatti kert a Tallián telektől teljességgel, a Tallián kúria ellentételezésére kapott 3 zsellértelek (Kása, Györe, Horváth családok), továbbá a Baranyaiakat illető zsellér és jobbágyhelyek, a Lövő mezővároshoz tartozó puszták közül Bodorfa (ahol még 2 telek), Györkefa, Zalatnak, Gyertyánág, Keresztúr, Ákosfa, Szentmárton, Fernekág, Locskó 1/3 része, minden haszonvételével, jövedelmével, és végül a lövői malom, vám és kocsma jövedel mek 1 /3-a került tényleges és képletes átadásra. A javak összeírását ld. uo.

53 SL petőházi Zeke cs. lt. 18. d. fasc. 24. no. 93. A Zekék nem elégedtek meg az 1747. évi osztálylevél szerint Zeke József lányának és az ő örököseinek miklósi faluban, perneszi, kéri, ecsényi pusztákban (Somogy vm.) jutott javakkal. 1753. évi igénybejelentésük szerint a Kőszegi Kerületi Tábla előtt vizeki Tallián Ádám és Fiáth Borbála ingatlanai összessé gének 1/8-át perelték. így Lövőn a nemesi kúriaként igényelték Káldi Gyurka szobakonyha-istálló osztani házát a hozzá tartozó kerttel és udvarral, továbbá Sebők János 1/2 telkes jobbágyot a telke melletti puszta kerttel, a csütörtökhelyi pusztán 9 hold, a lövői mezőn 0,5 hold szántót, részeket a „Malomnál", "Nyárfás"-nál fekvő rétekből, illetve a „Hosszú rétből" és a „Csekékbül". Igényüknek perrel sem tudtak érvényt szerezni. SL pető házi Zeke cs. lt. 18. d. fasc. 18. no. 94.

54 Nagy Iván: Magyarországi nemesi családai címerekkel és nemzedékrendi táblákkal k. Pest, 1861. 24-25. p. Falknbüchl Zoltán: Magyarország főméltóságai. Bp., 1988. 80., 82., 99. p.Uő.: Magyarország főispánjai 1526-1848. Bp., 1994. 83. p.

55 Úrbéres birtokviszonyok ... 330-331., 477. p.

56 Uo. 330-331, 414-423, 477-478. p.

57 ZML Proc. civ. 1774. fasc. 291. no. 231. b, Zalaegerszeg, 1777. nov. 21.

58 ZML Proc. civ. 1774. fasc. 291. no. 231. b. A zalapatakai javak részletes összeírása: uo. no. 34, Az összesített birtokösszeírás: Extractus terrarum ad jugera reductarum (...) ad. nrum. 34. A zalapatakai kúriában talált ingóságok összeírása: uo. no. 35, Keresztúri Krisztina zalapatakai kúriában található ingóságainak összeírása: uo. no. 41. A krajnai (Vas vm.) ingóságok leltára: uo. 1773. márc. 28, no. 45. A forrásokban, így a dolgozatban szereplő hold területmérték általánosan a magyar holdnak (1200 négyszögöl) felel meg.

59 ZML Proc. civ. 1774. fasc. 291. no. 231. b, no.

60 ZML Proc. civ. 1774. fasc. 291. no. 231. b. no. 49, 1776. ápr. 21. A nemesi özvegyek ki tűnő gazdálkodása, miképpen a szolgálókra, a tágabb rokonság birtokaira történő odafi gyelés, birtokgyarapítás Keresztúri Krisztinánál gyakran tettenérhető. (Rosty Katalinhoz hasonlóan ő is a térség nagyformátumú nemes asszonyai közé tartozott!) A néki szolgálatokat teljesítő Váczi Jutkát mindvégig támogatta, azért ő hálából 1769-ben immáron nemes Dani Péter özvegyeként a férje révén megörökölt fernekági 4 hold szántóját, egy kaszáló rétjét, illetve minden egyéb fekvőségeit, azok haszonvételeit 50 R ft-ért a földesúr asszonynak örök jogon átadta. Döntését örökösei, négy leánya és egy fia előtt családi és vagyoni helyzetével próbálta indokolni: „minden napi kenyeremet késj munkám áltoly, holly itt, holly amott szolgálatban lévén keresnem kelletik".(ZML Proc. civ. 1774. fasc. 291. no. 231. b. Zalapataka, 1769. febr. 21.) Hertelendy Ferenc felesége, csébi Pogány Katalin egyrészt adósságai, másrészt zalalövői birtokvásárlási tervei miatt 1769-ben szalapatakai Nagy Pé ter özvegyének, Keresztúri Krisztinának 200 Rft-ért örök áron eladta a keményfai, csü törtökhelyi puszták szomszédságában, a keresztúri pusztában fekvő javait. (ZML Proc. civ. 1774. fasc. 291. no. 231. b. no. 53, uo. Farkas cs. lt. 12. doboz, e. Szombathely, 1769. márc. 30.)

61 ZML IV. A. 9. f. Zala vármegye főadószedőjének iratai, Nemesi javak összeírása 1776. fasc. 7. no. 2, Zalalövő, 1776. június 27. Thassy László árváinak gyámja először az öz vegy, Bakó Rozália volt, majd miután botrányos élete miatt „magát hírében, nevében megölte, most a vármegye tömlöcében van" az ellene indulatosan fellépő Thassy János szerezte meg az árvagyámságot, uo. A fenti leírások összevethetők az eddigi társadalomtörténeti irányú zalai nemesi családkutatásokkal; Benda Gyula: Egy Zala megyei köznemesi gazdaság és család a XVIII. század közepén. Parraghy László hagyatéka. In: Agrártörténeti szemle XXVI. 1984. 1-2. sz. 1-84. p., Turbuly Éva: Egy zalai köznemes, Deák László vagyoni viszonyai és gazdálkodása. In: Gazdaságtörténeti tanulmányok. (Zalai Gyűjtemény 34.) (Szerk. Kapil-ler Imre), Zalaegerszeg, 1993. 17-39. p.

62 ZML Proc. civ. 1766. fasc. 223. No. 57. Ján István móringlevele: Baglad, 1743. február 24.

63 Szabó Béla: Nemtelenek birtokszerzési képtelensége (incapacitas) Zala megyében. In: Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból 1984-1985. Zalaegerszeg, 1985. 51-66. p.

64 ZML Farkas cs. lt. 10. doboz, h. Lövő, 1748. jan. 15. A zálogba adók helyzetét tökélete sen illusztrálja a zálogszerződésein neveik mellé írt szöveg; minthogy ők nemesekként pe cséttel nem rendelkeztek, írástudatlanok, így csak kezeik keresztvonásával erősíthették meg a dokumentumot.

65 ZML Farkas cs. lt. 10. doboz, h., Lövő, 1748. szept 24.

66 ZML Inquisitiones, 1767. fasc. 70. no. 89.

67 ZML Inquisitiones, 1762. fasc. 60. no. 35.

68 ZML Zala vármegye adószedőjének iratai, Nemesi javak összeírása, fasc. 4. no. 2. Zalalövő, 1761. ápr. 20.

69 ZML Proc. civ. 1768. fasc. 240. no. 81., Sidi Pál alszolgabíró és Gyenese Mihály esküdt tanúkihallgatása: 1761. máj. 14.

70 A tanúk a vizeki Tallián família csütörtökhelyi birtokát, továbbá a szomszédos Fernekagat is dézsmát nem adó településekként vallották fel. ZML Inquisitiones fasc. XII. no. 6., Egerszeg, 1720. jún. 6.

71 A XVIII. század utolsó harmadában keletkezett taxalista összeírások között pl. az 1788. éviben csak Salomvár található. A forrásban sem Zalapataka, sem Lövő nemessége nem került felvételre. Ld.: ZML Nemesi összeírások, 5. d. Conscriptio nobilium taxalistarum, In Processu Sedis Lövő (...) pro Anno 1788. Zalaegerszeg, 1788. jan. 18. Az ugyanott ta lálható 1789. évit ugyanez jellemzi.

72 ZML IV. A. 1. e. Nemességi ügyek, Nemességvizsgálatok: Investigationes nobilium (In vestigationes), fasc. 11. Tornyos, Salomvár, 1767. márc. 07., Tornyos József fiai kérésére Tuboly Mihály alszolgabíró által elvégzett másik investigatio: uo.: Vahonya, 1767. febr. 6.

73 ZML Ivestigationes, fasc. 11. Zsuppanits, Farkas András alszolgabíró és Domján József esküdt tanúkihallgatása, Zalalövő, 1772. máj. 29., Somsics Boldizsár alszolgabíró és Domján József esküdt tanúkihallgatása, 1773. nov. 5.

74 ZML Investigationes, fasc. 11., Bencze, Tuboly Mihály főszolgabíró, Csillagh Ádám es küdt tanúkihallgatása, Zalaegerszeg, 1772. máj. 09.

75 Pl. a boldogfai Farkas család lányai gyakran a szomszédos települések kisnemesi családjai val házasodtak. Így 1756-ban Farkas Éva a pusztaszentpéteri Nemes Péter, Farkas Zsuzsa pedig a zalapatakai Szabó György hitvese volt. ZML Proc. civ. 1756. fasc. 149. No. 67.

76 ZML Proc. civ. 1766. fasc. 130. no. 288.

77 ZML IV. A. 1. r. Osztálylevelek (Divisionales), 2. doboz, 1764. fasc. 6. no. 12.

78 ZML Proc. civ. 1752. fasc. 124. No. 183., 1751. máj. 9. A kérdéskörre: Svpbó Béla: Az agilisek és évszázados küzdelmük Zala megyében az adómentességért. Klny.: Zalai Gyűjtemény 18. 1984. 137-140. p.

79 Az analitikus vizsgálat elvégzése azért is célszerű lenne, mert a szomszédos Vas megyei kutatások 1721-1780 között bizonyították a kisnemesség körében az írásbeliség lassú terjedését, és felhívták a figyelmet arra a társadalomtörténeti tényre, hogy a kisnemesség vagyoni differenciálódása az írástudásban nem volt differenciáló erejű. Tóth István György: A vasi nemesség írástudása a 17-18. században. In: Történelmi Szemle, XXXV. 1993. 167-179. p.

80 ZML Inquisitiones, 1719. fasc. 11. no. 20., 1719. fasc. 11. no. 84/2.

81 A felhasznált kötet: Verbőcy István: Hármaskönyve. Pesten, 1844. I. rész 17., 19 cím: 70- 73. p., I. rész 40. cím: 104-106. p., I. rész 57. cím: 126-127. p., I. rész 88. cím: 172. p., I. rész 99. cím: 181-182. p.

82 A kérdéskör szakirodalmi utalásokkal ellátott további elemzése: Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Bp., 1981. 709-774. p.

83  ZML Proc. civ. 1774. fasc. 291. no. 231. b., Zalapataka, 1698. máj. 21.

84  ZML Proc. civ. 1774. fasc. 291. no. 231. b. Zalaegerszeg, 1777. nov. 21. A palüni Inkey családról: Kempelen Béla: Családkönyv I. Nemesi családok, polgárcsaládok. Bp., 1940. 70-72. p.

85 ZML Proc. civ. 1768. fasc. 240. No. 81. „D", Uo. Farkas cs. lt. 12 doboz, d., Lövő, 1739. ápr. 30.

86 ZML Proc. civ. 1766. fasc. 130. no. 288. Zalalövő, 1765. nov. 22.

87 ZML Proc. civ. 1766. fasc. 130. no. 288, Zalalövő, 1770. dec. 11.

88 ZML Proc. civ. 1775. fasc. 302. no. 215. Zalaegerszeg, 1773. márc. 9, 1774. jan. 28, 1776. aug. 23. A Hármaskönyv hivatkozott része: Verbőczy i. m. 121. p.

89  ZML Proc. civ. 1756. fasc. 149. No. 67. Farkas Miklós végrendelete: Zalamindszent, 1737. dec. 22. Ugyanakkor a törpebirtokos nemesek vagyonosztálya körül kialakult konf liktusok egy jellegzetes esete a zalapatakai Miszory György utódai, Kóta János házastársa Miszory Éva, Tornyos György hitvese, Miszory Jutka, Horváth Ferenc felesége, Miszory Kata esete, akik mostoha anyjukkal 2 hold kenderföld, illetve a másik fél részéről 40 ft-os természetbeni adósság rossz elosztásán perlekedtek. ZML Proc. civ. 1748. fasc. 103. no. 132.

90 ZML Divisionales, 2. doboz, fasc. 5. 1758. no. 24, Zalamindszent, 1758. ápr. 26.

91 ZML Proc. civ. 1781. fasc. 346. no. 123, Salomvár, 1781. febr. 12. Vagyonosztás: uo. Budafa, 1781. jún. 11

92 ZML Investigationales, Zsupponits, Vaspör, 1758. mára 19. A kisnemesi vagyonosztá- lyok hosszan sorolható példái, alaptípusai egyike a zalapatakán lakó Tóth Ferenc, Tóth Mihály és az örökösödési háborúk során insurgensnek állt Tóth János esete; csekély javai kon 1745-ben perlekedtek: ZML Proc. civ. 1745. fasc. 88. no. 21.

93 A fenti példa is aláhúzza a terület kisnemességének szoros családi kapcsolatait. Ez tágabb körben, érvénnyel a gazdasági kapcsolatokra is igaz, amit Salomvár „Szegyöp" dűlőjében lakó Cseke Rozina, nemes Gombócz János özvegye végrendelete is tükröz. A testamen tumában külön is megemlékezik a zalapatakai Győri Bálintnak kamatra kiadott 15 ft-os kölcsönről (5. pont) és egyetlen adósságáról, a lövői mészáros 36 kr-os követeléséről (8. pont). ZML IV. A. 1. p. Végrendeletek (Testamentalia), 1766. no. 6. Szegyöp, 1766. febr. 17. Az öröklési gyakorlatban hasonló tendenciákat jelez a Balatonfelvidék, Sümeg kör nyékén Benda Gyula: Zala megyei nemesek életviszonyai a XVIII. században. In: Történeti antropológia. (Szerk. Hofer Tamás), Bp., 1984. 313-327. p.

94 ZML Proc. civ. 1781. fasc. 34. no. 36., Zalaegerszeg, 1781. máj. 3., Budafa, 1781. máj. 21.

95 A fejezetrész jelen stádiumában elsősorban a XVIII. század első felére kiterjedő adóöszszeírásokon alapul.

96 ZML Concriptiones universales Ö. 19. 1715. évi országos adóösszeírás, 189-190. p. Az összeírok szöveges véleménye szerint a mindszenti jobbágyok és zsellérek is rendelkeznek extraneus szőlőbirtokokkal. Ennek ellenére azokat — Lövővel szemben — az adóösszeírásban nem vették fel.

97 ZML Conscriptiones universales, Országos összeírások, 1720. (Ö. 21.) 168-169. p.

98 A korábbi állapot látszólag ellentétes az itt regisztrált tendenciával. Ennek feloldására to vábbi részkutatásokat igényel! (Az 1715. évi forrás pontatlansága, vagy a települések eltérő fejlődési jegyei húzódnak meg e mögött; a forrásfeltárás jelen szakaszában nem eldönt hető. Az 1728. évi országos összeírás feldolgozása adott esetben tendencia erősítő ténye ző lehet.) Az okként legvalószínűbbnek a mindszenti jobbágytelkek, úrbéres birtokállományok erőteljesebb osztódása tűnik.

99 A forrás a kapornaki nagyobb járásban 43 nemesi községet regisztrál. Ezek az összeírás sorrendjében: Ságod, Kiskutas, Hagyáros, Bőrönd, Bük, Budafa, Zalapataka, Pácsod, Fernekág, Keményfa Apátival, Böde, Balásfa Dabronnal, Döbréte, Vorhota, Ebergény, Szelefa, Olla, Gellénháza, Nagy- és Kislickó, Lak, Ormánd, Lengyel, Rám, Miilej Becsvöl gye, Majosfa, Iborfa, Vakola, Lórántháza, Mikefa, Petrikeresztúr, Boza, Szentviszló, Szentmargita Csehivel, Lispe, Dedes, Külső-Sárd, Györfalva Baksával, Baglad, Nemesnép, Szentgyörgy-völgye. ZML Conscriptiones universales, 8. d. Conscriptio Sedis Majoris Kapornak, Anno 1751.

100 ZML Acta congregationalia, 1765. júl. 4.-i közgy. ir., Conscriptio Possessionum Expensarum Dietalium ... in Processu Majoris Sedis Kapornak.

101 MOL MKA U. et C. fasc. 30. no. 1.-1746.

102 MOL P. 108. Esterházy cs. hg.-i ágának levéltára, Rep. 38. fasc. F. no. 254-255., 271-172., 267., 269-270., 373. 780 Idézi: ZML Helytörténeti lexikon cédulaanyaga, Irsa praedium.

103 ZML Conscriptiones universales, 1770. Kapornaki nagyobb járás, 1770., Ö. 46.

104 Veszprémi Érseki Levéltár A. 8. Visitatio canonicae, Distr. Zalaegerszegiensis Anno 1748. 292. p.

105 ZML IX. 35. Salomvári takács céh iratai, Salomvári takács céh jegyzőkönyve 1773-1874.

106 Szabó Dezső: A magyarországi úrbérrendezés története Mária Terézia korában. Bp., 1933.

I. k. 101., 150., 157., 245., 251., 253., 256-260., 263-264., illetve: Mária Terézia királynő 1766. jan. 17., 22.-i Zala megyével kapcsolatos intézkedéseiről (1766. jan. 17.: Brunswick hatáskörének kiterjesztése, Forintos Gábor alispánhoz küldött levele, 1766. jan. 22.: Helytartótanács értesítése) uo. 779-781. p. Vö. Sorok János: Zalabér története. Sajtó alá rendezte, jegyzetekkel ellátta: Ruzsa Károly, Vikár Tibor, Zalaegerszeg, 1997. (Zalai kis- monográfiák 3.) 18. p.

107 Kormányszéktől megyei kivizsgálásra visszaküldött zalalövői, mindszenti, zalapatakai jobbágypanaszlevelet Zala vármegy nemesi közgyűléseinek 1764-1766. évi iratanyagában nem találtam.

108 ZML IV. A. 1. g. Úrbéri ügyek (Urbarialia), Mindszent, Laki Ferenc írásos folyamodása Balogh László királyi biztoshoz, s. d. A panaszlevelekből közöl: Varga József: Göcsej hatá rán, római köveken. (Zalalövő krónikája). Zalalövő, 1996. 40-42. p.

109 ZML (Urbarialia), Zalapataka, Németh Mátyás özvegye, Balogh Kata panaszlevele Balogh László királyi biztoshoz, s. d.

110 A feldolgozott források lelőhelye: ZML Urbarialia, Zalalövő, Zalamindszent, Zalapataka, Puszteszentpéter, Fernekág úrbérrendezési iratai.

111 A Mária Terézia-féle úrbérrendezés során az érintett településeken a megállapított job bágytelek nagyság az alábbi volt; Zalalövőn, Zalapatakán, Pusztaszentpéteren 1 hold belsőség, 22 hold szántó és 8 kaszás rét, összesen 31 hold. Zalamindszenten 1 hold belsőség, 20 hold szántó, 8 kaszás rét, összesen 29 hold.

112 Az un. úrbéri kilenc pont szisztematikus zalai feldolgozásai: Horváth Zita: Úrbéres viszonyok Dörögd, Kapolcs, Monostorapáti, Petend, Pula és Vigánt községekben a XVIII. században. In: Előadások az Eger-völgye települseinek történetéből 1. (Szerk: Hudi József, Kapiller Imre, Ladányi István.), (Csigakönyvek 2.) Kapolcs, 1996. 40-46. p. Uő.: A tapolcai járás úrbéres viszonyai a Mária Terézia-féle úrbérrendezést megelőző évtizedek ben. In: Zalai történeti tanulmányok. (Szerk. Káli Csaba) Zalaegerszeg, 1997. 121-157. p. (Zalai Gyűjtemény 42.)

113 A felhasznált források: ZML Urbarialia a fenti településekre: „Ad novem puncta" Zalalövő: 1767. nov. 14., 1780. máj. 31., Zalamindszent: 1780. máj. 1., Zalapataka: 1769. febr. 11., 1777. jún. 23., 1780. máj. 24., Pusztaszentpéter: 1769. febr. 10., 1780. jún. 10., Fernekág: 1777. jún. 7.

114 Mária Terézia királynő elé tett véleményezések szerint Zala megyében a föld megműveléséhez 4 marha a megfelelő.

115 Az 5. pont a földek minőségét tovább részletezi: a " Nagy Szélben", a „Csány Megyébe" kö zépszerűek, az „Egerágban", "Sötét erdőn", „Homokon", „Gévászóban", "Nagy árok táján" kövecsesek, vízhordták, gyenge minőségűek. Az úrbéri iratokban, a polgári perek, tanúkihallgatások aktáiban található dűlőneveket célszerű lenne szisztematikusan összegyűjteni, mert az a nyelvészet módszerei által új információkat adna a települések művelt területeinek kiépüléséhez, ugyanakkor ezzel a dűlőnévanyag történeti rétegei is jól elkülönülnének. A jelen korra koncentrálva, de egyes esetekben történeti rekvizítumokat is hoz: Zala me gye földrajzi nevei. Közzétette Markó Imre Lehel, Ördög Ferenc, Kerecsényi Edit, Zalaegerszeg, 1964. no. 33. Zalalövő: 100-102. p., no. 34. Budafa: 103. p.

116 Itt birtokol a paraszti közösség 1 hold szántót is, amit census nélkül évente a község ka násza szokott megkapni.

117 A mindszentiek állandóan „kimért" földjei: " Mocsárban", „Takó élőben", „Nagy Szélben", „Belső hosszúban", „Ganajosban", „Telek végében" a közepesek, „Patakhegyben", „Erdő völgyén", „Külső hoszuban" pedig a leggyengébbek feküdtek.

118 Az 1780. évi paraszti vallomások a szántók minősítését is megadták. Azok pl. a „pusztai megyében' ' és a „közép irtásban "közepesek, a „konkolitzán " nagyon gyengék. A trágyázás hiányában savanyú sarjút felhasználni nem tudták.

119 1780-ban a felvallott pusztahelyek száma a pallini Inkey-féle major kiépítése miatt két számszerint megnevezettre csökkent.

120 Zala megye két XVIII. századi egységes megyei szabályzatát publikálta: Égető Melinda: Szőlőhegyi szabályzatok és hegyközségi törvények a 17-19. századból. Bp., 1985. 1753. évi: 135-142. p., 1769. évi: 143-153. p.

121 ZML Urbarialia, Investigatio urbarialis, Lövői járás, no. 43. Mindszent, no. 44. Lövő, no. 45. Szálai Pataka.

122 ZML Urbarialia, Zalalövő; Conscriptio exürpaturam poss. Szála Lövő, [1780], Zalamind szent, Zalapataka, Pusztaszentpéter, u. ezek.

123 Hasonlóképpen mind a földesúri gazdaságban, mind pedig a paraszti „üzemben" nagy jelentőséggel bírtak a szőlőbirtokok. Az irtásösszeírásokhoz hasonlóan 1780-ból származnak a pacsai, fernekági hegyvámos szőlők összeírásai, adatállományuk még s szolgál tatások, területnagyságok szempontjából is megérne egy „mikrokutatást". Az 1780. évi pacsai hegyvámos szőlők összeírása az eltérő földesúri szolgáltatásokat is jól jellemzi. A jelentős részben mindszentiek használta szőlőhegyben a településtől távol élő gr. Nádasdy Mihály járandóságait készpénzbeni megváltásban kérte, míg a helybeli földesurak (szalapatakai Nagy Ignác, Oszterhuber Ferenc, Inkey Petronella, Inkey Boldizsár, Jakasics András, Neupaur József, Torkos András) természetben.Ugyanakkor e forrásanyag a tulajdonlás minősége miatt a helybéli és külső birtokosok birtoklás és szolgáltatás arányait is jól adatolja. A forráscsoport újabb szempontokkal is szolgál a hegyvám mértékének kiszámításához. A Széchenyi uradalmak gyakorlatára az egységesítő megyei törekvésre: Égető Melinda: A hegyvám mértéke és kiszámítása a XVIII. században a Zala megyei Széchenyi birtokokon. In: Agrártörténeti Szemle XXXII. 1990. 1-4. sz. 73-84. p.

124 A birtokosok 0,5 kaszás irtásrétet is használtak.

125 Németh László: Zsidók Zalában a XVIII. század első felében. In: Zalai történeti tanulmá nyok. (Szerk. Bilkei Irén) Zalaegerszeg, 1994. (Zalai Gyűjtemény, 35.) 17-32. p., különösen: 20., 22-23., 26-27. p. A korábbi, 1728. évi, 1735-1739., 1743-1745. közötti zsidó öszszeírások Zalalövőn és környékén nem tüntetnek fel zsidó lakosságot. Magyar zsidó ok mánytár VII. köt. Az első országos zsidó conscriptiok 1725-1748. (Szerk. Grünwald Fülöp, Scheiber Sándor) Bp., 1963. 214-215., 628-635., 713-714. p. Az 1746. évi közzététele: uo. 834. p. Ekkor a megyei kereskedelem jelentős részét még a görögök bonyolították le. 1755-ben pl. a dél-dunántúli régióban Zala megyében élt a legtöbb görög kereskedő; 7 településen 29 fő. Lövőn és környékén görög kereskedők nem laktak, így a helyi pozíciókért itt a zsidó kereskedők nem konfrontálódtak velük. Legközelebb — az 1769-es összeírás szerint — Zalaegerszegen éltek görög kereskedők. Füves Endre: Görögök Zala megyében. In: A nagykanizsai Thúry György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Nagykanizsa, 1972. 291-300. p.

126 Egy másik korabeli összeírás szerint ekkor csak 11 zsidó családfő élt Zalalövőn.

127 A felhasznált források: ZML Conscriptio Judaeorum Anno 1753. (ZML Acta Congre- gationalia 1753. júl. 4.-Í közgy.-ből kigyűjtve), Nomina et cognomina Judeorum in Processu Majoris Sedis Kapornak (ZML Acta Congregationalia 1755. jan. 13.-i közgy.-ből kigyűjtve), Conscriptio Judaeorum in [Projcessu Majoris Sedis Kapornak de Anno 1770. (Acta Congregationalia 1770. ápr. 3.-i közgy.-ből kigyűjtve), Conscriptio Judaeorum in Processu Sedis Lövő 1778 peracta. (Acta Congregationalia 1778. aug. 24.-Í közgy.-ből ki gyűjtve), Conscriptio Judaeorum in Processu Lővőiensi (Acta Congregationalia 1782. febr. 25.-i közgy.-ből kigyűjtve.) Itt szeretném Németh Lászlónak megköszönni, hogy az általa kigyűjtött zsidó összeírásokat e településtörténeti kutatás elvégzéséhez rendelkezé semre bocsátotta!

128 Az 1770. évi zsidóösszeírás szerint nem csak a jelentősebb birtokosok telkein, hanem a kurialistákéin is éltek zsidók. így a zalapatakai Mikolai család telkén az apróbb dolgokkal kereskedő Éliás Simon szűkebb családjával, továbbá napával élt.

129 ZML Farkas cs. lt. 12. doboz, e. Zalalövő, 1766. jún. 1.

130 ZML IV. A. 1. h. Népesség összeírások, Cigányok összeírása, Conscriptio neocolonorum ... in Processu Majoris Sedis Kapornak, 1768.

131  ZML Uo. Conscriptio neo colonorum seu Zingarorum in Processu Majoris Sedis Kapor nak existentium, A[nn]o 1773 peracta, Conscriptio Zingarorum in Processu Majoris Sedis Kapornak pro [Anno] 1775., Conscriptio neo colonorum in Processu Majoris Sedis Ka pornak pro ultimo semestri 1776., In Processu Sedis Lövő conscriptio regulationis Zingarorum ultimo semestri 1782.

132  Több, eltérő társadalomszerkezetű, jogállású településről lévén szó célszerűbb volt egyes, a lakosság gazdasági életében nagy fontosságú, konfliktus típusokat kiemelni ld. egy tele pülés konfliktus szerkezetéről: Kapiller Imre: Konfliktusok a nemesi faluban. (Kapolcs a XVIII. században.) In: Előadások az Eger-völgye településeinek történetéből 1. (Szerk. Hudi József, Kapiller Imre, Ladányi István) Kapolcs, 1996. (Csigakönyvek 2.) 31-39. p.

133 ZML Proc. civ. 1725. fasc. 37. no. 37., Zalaegerszeg, 1725. aug. 1-i közgyűlés.

234 Takács Lajos: Irtásgazdálkodásunk emlékei. Bp., 1980. 128-142. p.

135 ZML Proc. civ. 1751. fasc. 116. No. 11.

136 ZML Farkas cs. lt. 12. doboz, e. Lövő, 1763. júl. 27.

137 ZML Urbarialia, Zalapataka, Tóth József folyamodása Balogh László királyi biztoshoz, s. d. Ugyanakkor a jelenség általános voltára Tóth József, Molnár Péter, Németh Ferenc, Tóth István zalapatakai lakosok folyamodása hívja fel a figyelmet: Thassy egy sűrűt irtásra nékik, illetve 6 embernek bérbe adott. Az irtás elkészültével abból minden kártérítés nélkül 15 szekérre valót tőlük elragadott. Kisebb mértékben a salomvári birtokos, Vizi József is így cselekedett. Ő is a salomvári, keresztúri pusztában a zalapatakaiaknak bérbe adott irtások jelentős részét fizetség nélkül, hatalmaskodással visszavette. ZML Urbarialia, Zalapataka, Balogh László királyi biztoshoz írott folyamodások.

138 ZML Proc. civ. 1763. fasc. 206. No. 161.

139 ZML Proc. civ. 1763. fasc. 202. No. 2. Zalalövő, 1762. dec. 3., 1764. márc. 12.

140 ZML Proc. civ. 1763. fasc. 215. No. 134, Zalalövő, 1763. jún. 27.

141 ZML Proc. civ. 1752. fasc. 42. no. 131. Zalapataka, 1752. febr. 10.

142 ZML Inquisitiones, 1759. fasc. 53. no. 29. Vallomásukat megerősítette a Györkefán lakó Nemes Ferenc kisnemes is, aki korábban — e réteg tipikus „paraszti foglalkozásaként" Hásságyon kanászkodott, illetve béresnek állt. A kereszttel jelölt határfára, annak elpusz títására, a határdombra: Takács Lajos: Határjelek, határjárás a feudális kor végén Magya rországon. Bp, 1987. 61-69, 79. és köv. p.

143 A lövői vádakat is feldolgozó, szempontrendszerében most is modernnek tűnő alapmun ka: Degré Alajos: Boszorkányperek Zala megyében. In: A Göcsej Múzeum jubileumi em lékkönyve 1950-1960. (Szerk. Szentmihályi Imre) Zalaegerszeg, 1960. 227-238. p. A három vád szövegét közzéadta: Schram Ferenc: Magyarországi boszorkány perek 1529-1768. II. köt. Bp, 1983. Harcz Judit ügyében lefolytatott tanúkihallgatás: 647-650. p, Simon Kata ügyében lefolytatott tanúkihallgatás: 655-660. p. Kovács Marinka elleni tanúkihallgatás: 660-664. p. Harcz Judit és Kovács Marinka ügyében felvett tanúkihallgatások kivonatos szövegátiratban megtalálhatók: ZML Degré Alajos ny. levéltárigazgató hagyatéka, Boszorkányperek kézirata gyűjteményben.

144 A társadalomtörténeti problémáról, a boszorkányperek fly' aspektusú elemzéséről: R. Várkonyi Ágnes: Közgyógyítás és boszorkányhit. (Mária Terézia boszorkánypereket be szüntető törvényeinek újragondolásához.) In: Ethnographia, 1990. 3-4. sz. 384-436. p.

145 Pehm József: Padányi Biró Márton veszprémi püspök élete és kora. Zalaegerszeg, 1934. (A Veszprémi Egyházmegye múltjából 2.) 105, 110, 120, 127, 458-462. p.

146 Tüskés Gábor, Knapp Eva: Padányi Bíró Márton és a dunántúli protestantizmus. In: Törté nelmi Szemle XXXII. 1990. 3-4. sz. 259-273. p. Különösen: 259-262, 264-265. p.

147 ZML IV. A. 1. d. Egyházügyi összeírások (Ecclesiastica), 1. doboz, Egyházügyi öi, Cons- criptio parochiarum in Diocesi Veszpremiensi Co[mi]t[a]tu Szaladiensi et Districtu Szala-Egersegiensi situatum, 1774, Conscriptio parochiarum ex parte Processus Sedis Lövő die 6. mensis july 1786. (Ekkor a lövői kerületben - azaz járásban - 12 plébánia volt.)

148 ZML Ecclesiastica, Conscriptio parochiarum tam antiquarum, qam neoerectum Diaecesis Veszpremiensi in Inclyto Comitatu Szaladiensi, et Districtu Egerszeghiensi, 1755. 149 'Hornig Karolj: Biró Márton naplója. (Adalékok a veszprémi püspökség történetéhez II.) Veszprém, 1903. 281. p.

150 Veszprémi Érseki Levéltár A.8, Visitationes canonicae anno 1748. 291-292. p.

151 ZML Ecclesiastica, Egyházügyi összeírások, 1. [Anno] 1755. 152 Hornigi. m. 333. p.

153 SzPLt Visitationes Canonicae, Visitatio Canonicae Szilyana 1. köt. 585-615. p.

154  A Szily-féle vizitációban is falu (possessio) megjelöléssel szerepelt!

155  A mindszenti templom történetének, építészeti periódusainak alapvető feldolgozása: Valter Ilona: A Zalalövő-zalamindszenti r.k. templom kutatása. In: Zalai Gyűjtemény 6, Zalaegerszeg, 1976. 171-198. p.

156 ZML Ecclesiastica 3. d, Szaladaer Gespanschaft, „A" köt. 1784. uo. 1. d. Egyházügyi összeírások, Proventus parochialis ... 1774-ben a salomvári plébánia jövedelme 69 ft 45 d. volt. Ez 32 %-a a plébánia fent jelzett összjövedelmének.

157 ZML Ecclesiastica, 3. d. Szaladaer Gespanschaft, „D" köt. 1785. (Fassio No. 8.)

158 ZML Ecclesiastica, Protocollum concertationis in negotio regulando parochiae Salomvar (...)

159 ZML Ecclesiastica, Zalapataka, 1788. aug. 16. Egy másik, ezzel egykorú bizonyságlevélen helyi asszonyok fogadalmat tettek; bár ők nagy szegénységben élnek, a plébános élelmezé sére semmit nem adhatnak, de ha lenne saját plébánosuk, mindazt megadnák neki, amit a visitatio szerint a salomvárinak adtak. uo.

160 ZML Ecclesiastica, Zalapataka, 1789. jan. 26.

161 A kérdéskör alapvető szakirodalma: Fazekas István: A győri egyházmegye katolikus alsó papsága 1641-1714. In: Történelmi Szemle, XXXV. 1993. 1-3. sz. 101-131. p.

162 Pfeiffer János: A veszprémi egyházmegye történeti névtára (1630-1950) püspökei, kano nokjai, papjai. München, 1987. 188-189, 286, 549, 621, 668, 1048-1049, 1104. p. To vábbá: Géfin Gyula: A szombathelyi egyházmegye története. 3. köt. Szombathely, 1935. No. 153, 319, 1419. Az 1723-as születésű Vass József György a zalaegerszegi kerület es pereseként nem sokkal a visitatiót követően, 1778. okt. 6-án elhalálozott. A kitűnő egy háztörténész, Géfin Gyula Szily püspöki titkára, Laky István esetében is jelzi; 1778. nov. — 1790. jún. között elnyerte a salomvári plébániát, i. m. No. 739.

163 Géfin i. m. No. 918, 1287, 1310, 1333. Pfeiffer i. m. 254, 498-499, 699, 915, 946. p. Géfin egyháztörténeti adattára Simonicsról csak 1775-1777 közötti salomvári káplánko- dást regisztrál, i. m. No. 1164.

164 A tridenti zsinat határozatainak magyarországi kihirdetésére: Koltai András: A győri egy házmegye 1579. évi szombathelyi zsinata. In: Magyar egyháztörténeti vázlatok. 7. 1995. 3-4. sz. 41-60. p. Az egyházmegyei papképzésre: Bedy Vince: A győregyházmegyei papneve lés története. Győr, 1937. (Győregyházmegye múltjából II.)

165 Pfeifferi. m. 465., 1086-1087. p.,Géfini. m. No. 904., 1444.

166 Tóth István György: Vasi kisiskolák társadalomtörténete a 17-18. században. In: Századok CXXVIII. 1994. 1-2. sz. 579-633. p., itt különösen: 584. p.

167 ZML Mikrofilmtár, Salomvári plébánia anyakönyvei, Kereszteltek anyakönyve 1734.

168 MOL Helytartótanács levéltára, Acta fundationalia Lad. E. fasc. 12. I. 231. v.l. jelzettel idézi: ZML Helytörténeti lexikon cédulaanyaga, K. Gy. gyűjtése.

169 Kotnyek István: Alsófokú oktatás Zala megyében 1918-ig. Zalaegerszeg, 1978. (Zalai Gyűj temény 9.) 21., 34. p. Vecsey Lajos: A zalai népnevelés Mária Terézia uralkodásának utolsó évtizedében. In: Történetírás, 1. 1937. 161-178. p. Vecsey megállapítása szerint a lövői járásban csak Szentmiklóson, Lentiben, Csesztregen, Dobronakon, Belatincon és Alsó-lendván volt külön iskolaterem. Ő a járás 152 tanulóját megyei viszonylatban is alacsonynak tartotta.

170 Kotnyek i m. 28. p.

171 A kérdéskörről: Kotnyek i. m. 25-28. p., Tóth István György i. m. 581-582. p.

172 Kapiller Imre: Zalai diákok Kőszegen a 18. század utolsó évtizedeiben. In: Művelődéstör téneti Tanulmányok. (Szerk: Turbuly Éva), Zalaegerszeg, 1990. (Zalai Gyűjtemény 31.) 49-60. p., különösen 52-56. p. Természetes az iskolalátogatási vizsgálatokban elsődleges lenne az 1765-ben alapított nagykanizsai és az 1772-ben létrehozott keszthelyi gimnázium korabeli diákságának forráslehetőségek szerinti feltárása.

 

   
Következő fejezet