Előző fejezet Következő fejezet

AZ I. E. I. — I. SZ. VI. SZÁZAD

 

A dák befolyás kezdetei (i. e. I. század)

Az i. e. II—I. század fordulóján a kelták lakta Kárpát-medence keleti részein a dák törzsek szövetsége jelentős változást eredményezett a hatalmi viszonyok kialakulásában. A római tartománnyá lett Makedóniát ettől az időtől kezdve a dák támadások is fenyegették. Az i. e. I. század elején Bánát és Erdély központtal kialakult dák törzsszövetség gazdasági súlyát a trák-makedón pénzeket utánzó dák ezüstpénzverés megjelenése mutatja.

A dákokkal nyugat felől szomszédos kelta törzsek elhelyezkedéséről - elsősorban Poszeidóniosz, Ptolemaiosz és Tacitus adatai nyomán - a következő kép alakult ki: a Nagyalföld északi részén, a Duna-kanyar tájékán az oszk, tőlük keletre a kotinusz és a tauriszk törzs; az Északi-Kárpátok vidékén pedig az anartiusz nevű kelta törzs élt.1

Az egységes központi irányítás alatt önálló törzsszövetségi állammá szerveződött dák hatalom az I. század közepe táján összeütközésbe került a szomszédos kelta törzsekkel. A 60-as években uralomra került dák király, Burebista idejében a kelta-dák határt nyugat felől a Tisza, illetve a Duna-Tisza közi síkság jelentette. (Sztrabón: Geogr. VII. 3.; Plinius: Hist. natur. IV. 15.)

A dákok első támadása a Balkán közepén, a dardaniai területeken megtelepült kelta szkordiszkuszokat érte, majd nyugati szomszédaikat, a boius törzsszövetséget és a velük tartó tauriszk törzseket támadták meg: „azt mondták ugyanis, hogy ez a föld az övék, holott elválasztotta tőlük a Parisos [Tisza] folyó, mely a hegyekből leereszkedve a scor-discusoknak nevezett galloknál ömlik az Istrosba [Dunába]" (Sztrabón: Geogr. VII. 5.).2

A dákok fenyegető terjeszkedése és hatalmi törekvéseik hamarosan Róma figyelmét is felkeltették; már Julius Caesar meghirdette a dákok elleni hadjárat programját. Halálával nagyjából egy időben (i. e. 44) gyilkolták meg Burebista dák királyt is, s ez az esemény a dák törzsszövetség 15 évnyi központosított hatalmának végét jelentette. A területileg legalább négy részre szakadt dák törzsi csoportokkal való leszámolás Caesar halála után az octavianusi külpolitikának is fontos célkitűzése maradt. A dákok Kárpát-medencei politikai befolyása ekkorra ugyan lényegesen lecsökkent, azonban több kisebb-nagyobb rablótámadást kezdeményeztek, sőt valószínű, hogy Burebista utódai az Octavianus-Antonius közti belháború aktív részesei lehettek. Ilyen körülmények között került sor Marcus Licinius Crassus dák hadjáratára i. e. 29-28-ban, melynek eredményeként nemcsak a dákok, hanem a Dunától délre letelepült trák törzsek ideiglenes meghódolását is sikerült elérni.3

I. e. 10-ben azonban ismét erőteljes dák támadásról hallunk: a portyázó harcosok a Duna jegén átkelve törtek be a már római provinciává szerveződő Dunántúlra, azaz Pannóniába. (Dio Cassius: Hist. Rom. LIV. 36.) A támadást követő megtorló hadjáratot M. Vinicius római hadvezér vezette. Átkelt a Dunán, s valószínűleg saját földjükön verte meg a dákokat és a velük szövetséges germán basztarnákat, majd észak felé nyomulva rajtaütött a felső-Tisza-vidéki kelta törzseken is. Rövidesen újabb római beavatkozásra került sor Lentulus vezetésével az Al-Dunánál levő dák területeken.4 A római határfolyóvá vált, s a nemzetközi összeköttetést jelentő Duna őrizetét az i. e. I. század végén a jobb parti erődítések felépítésével, majd egyes gétadák csoportok áttelepítésével próbálták biztosítani, azonban az Augustus uralkodása alatt (i. e. 27—i. sz. 14) megismétlődő dák támadások hatékonyabb intézkedésekre sarkallták a római külpolitikát. A dákok elszigetelését egy új nép, az iráni eredetű lovas pásztor szarmata-jazig törzsek letelepítésével oldották meg.5

 

A dák és a szarmata-jazig uralom (i. sz. I. század-IV. század vége)

A jazigok alföldi megtelepedéséről először Tacitus tudósít, aki az i. sz. 50. év eseményeinél úgy említi őket, mint akik már az Alföld régi lakói (Ann. XII. 29.), sőt a koti-nusz és az oszk törzs egyik adószedői (Germ. 43.). Duna-limes menti letelepítésük Róma barbárokkal szembeni politikájának jó példája: alföldi jelenlétük egyrészt az ellenséges dák törzsek területi elszigetelését, másrészt a törzsi főnökeikkel, királyaikkal való szövetséges viszony a többi barbár törzzsel szembeni fegyveres segítség lehetőségét jelentette.6

A szarmata törzsek vezetői az I. században minden bizonnyal ugyanúgy római támogatással kerültek hatalomra, mint pl. a provinciával észak felől szomszédos markomannok és kvádok sűrűn váltogatott királyai.

Róma figyelmét nem kerülték el a barbár szomszédok belső hatalmi ellentétei sem; a cél mindig az önállósodásra hajlamos király megbuktatása és a Rómához hű jelölt támogatása volt. Vanniust, a kvádok és a markomannok királyát, aki kelet felé eredményesen terjeszkedett, sőt jó kapcsolatokat épített ki a jazigokkal is, a királyság belső ellentéteit felhasználva, római segítséggel állították félre. (Tacitus: Ann. XII. 30.)

A 60-as évek végéig sikeresen folytatott római külpolitika nyugalmat biztosított Pannónia keleti határainál. 67-68 telén azonban a szarmatákkal rokon roxolán törzsek megjelenése Moesia határánál, s váratlan támadásuk elegendő volt az egyensúly felbillenéséhez. A helyzetet súlyosbította, hogy a pannóniai légiók - ekkor a Legio XIII. Gemina és a Legio VII. Gemina („a XIII. és a VII. számú ikerlégiók") - parancsnokaik intézkedésére Itáliába indultak, hogy Vespasianus (i. sz. 69-79) császárságát fegyverrel támogassák. A katonai védelem nélkül maradt provinciát diplomáciai úton kellett biztosítani. A kvád és a jazig fejedelmeket felszólították, hogy az itáliai vállalkozáshoz adjanak fegyveres segítséget, ám csak a kvád csapatok csatlakozhattak a légiókhoz. A jazigok fejedelmeit túszként visszatartották, csapataikat pedig visszaküldték.7 (Tacitus: Hist. III. 1.)

A 70-es és 80-as években a dák törzsek újból megerősödtek. Diurpaneus, majd Decebal királynak ismét sikerült az egységes dák állam megteremtése, mely csakhamar fegyverrel támadt Moesia provincia ellen.

85 végén vagy 86 elején a dákok betörése katasztrofális következményekkel járt: a moesiai helytartó elesett, és egy teljes légió elpusztult. Domitianus (i. sz. 81-96) császár személyesen ment a dák frontra, s fontos intézkedéseket foganatosított a moesiai határvédelem átszervezésére. 86-ban újabb súlyos ütközetre került sor, s csak 88-ban sikerült Tettius Julianus parancsnoknak a dákokat leverni.

Talán éppen a dákok elleni fegyveres segítség megtagadása miatt ugyanekkor a dák frontról kellett csapatokat elvonni a markomannok és a kvádok ellen. A germán törzsek mozgolódása lehet az oka annak, hogy a dákokkal való békekötéskor, 89-ben Domitianus meglepően engedékenynek mutatkozott, s Decebal fivérét, Diegist szövetséges királyként elismerte.

A békére most nagy szükség volt, mert váratlan Róma-ellenes egység alakult ki a Dunától északra élő szvébek és a jazigok között. A 90-es évek elején kitört háború legjelentősebb szarmata győzelme a Délkelet-Pannóniában állomásozó Legio XXI. Rapax („XXI. számú előretörő légió") teljes megsemmisítése lehetett. Domitianus ismét személyesen irányította a megtorlást, mely a szarmaták ellen eredményesnek is bizonyult. A szvéb-szarmata háborúk után a császár Rómában kisebb diadalmenetet, ovatiót tartott.8

Az I. század végén a Duna mentén élő germánok, a szarmaták és a megerősödött dák állam fenyegető magatartása arra késztette a római hadvezetést, hogy a Duna-vidéki provinciák határőrségét minőségileg és mennyiségileg megnövelje. Pannónia eddigi két légiója mellé két másik csapatot vezényeltek, s a provincia keleti részét a barbárok harcmodorának megfelelően lovas- és íjászalakulatokkal erősítették meg.9

A szvéb-szarmata háborúk után Domitianus, majd Nerva (i. sz. 96-98) uralkodásának végéig elcsendesedett a Duna-vidéki barbár front. Ebben nyilván nem kis része lehetett az augustusi diplomácia felelevenítésének, melyet valószínűleg nemcsak a germánokkal, hanem a szarmatákkal kapcsolatban is alkalmaztak: „A markomannoknak és a kvá-doknak napjainkig megmaradtak saját nemzetükből való királyaik: Maroboduus és Tuder híres nemzetsége; ma már idegeneket is megtűrnek, de királyaik ereje és hatalma Róma jóváhagyásától függ. Fegyvereinkkel ritkán, pénzzel gyakran támogatjuk őket, és ez nem csökkenti hatalmukat."10 (Tacitus: Germ. 42.)

Az új uralkodó, Traianus (98-117) kezdettől fogva a legerősebb ellenfél, a dák királyság felé fordult. 101-ben két oldalról támadta meg Decebal központi területét, a dák főváros, Sarmizegethusa környékét. A háborúban a rómaiak oldalán a jazigok is részt vettek, valószínűleg azért, mert Decebal terjeszkedése az ő területeik elfoglalásával is járt. Az első dák háború (101-102) nehézségeit fokozta, hogy az al-dunai roxolánok, akiken a római seregnek át kellett vágnia magát, Decebalt támogatták. A háború eredményeként Traianus megadásra kényszerítette a dák uralkodót, aki azonban még korántsem mondott le nagyhatalmi terveiről.

105-106-ban a jazigok kárára újból terjeszkedő dák királyságot másodszor - ezúttal véglegesen - elfoglalták Traianus légiói. A hősiesen védekező dákok felmorzsolása igen súlyos harcok árán sikerült (a hadjárat részleteit a Traianus-oszlop domborművei örökítették meg), s hogy a dák törzsek egyesülését egyszer s mindenkorra megakadályozzák, szükségmegoldásként, Dácia provinciává való szervezését kellett választani.11

A szarmata-jazigok, roxolánok és germánok által körülvett új tartomány a római határvédelem számára lehetőséget biztosított arra, hogy az Alföldön élő barbár törzsek mozgását két oldalról kísérje figyelemmel.

A dákok leverése után egy évvel a jazigok visszakövetelték a dákok által korábban elfoglalt területeiket, melyeket Traianustól nem kaptak meg (valószínűleg a Bánság keleti részét). A pannóniai határt érő támadásaikat az akkori helytartó, Hadrianus verte vissza, s ezután egy időre sikerült békés kapcsolatokat teremteni a szarmatákkal.12 (Scripi. Hist. Aug. vita Hadr. 3. 9.)

A történeti kutatás a Tiszántúlon Dácia megszervezéséig erős dák befolyással számol, s a jazigoknak a Tiszától délkeletre való tömeges megtelepedését a II. század elejére keltezi.13

Területünk régészeti anyagának vizsgálata megerősíti ezt a feltevést, bár hangsúlyozni kell, hogy az I. századi leletek nagy többsége csupán szórvány-, vagy más korszak lelőhelyének feltárása közben előkerült kísérőlelet.

A korai temető- és telepnyomok eddig a Hód-tó déli partján és a Kakasszéki-ér északi szakasza mentén kerültek elő (belterület, Szőlőhalom, Fecskés, Kakasszéki Gyógyintézet, Aranyág-Balog-bánya, IV. sz. Téglagyár, Gorzsa-Mózes Mihály földje, Tatársánc).14 Az I. századra keltezhető lelőhelyek elhelyezkedéséből a Tiszától és a Hód-tótól keletre - a dák törzsi központ felé - vezető vízi útvonal iránya rajzolódik ki. Feltűnő a Tiszához legközelebb eső, magas hód-tavi partszakasznak, a Nagysziget északi részének gazdag leletanyaga: a szőlőhalmi és a fecskési lelőhelyekről már a múlt század vége óta tekintélyes mennyiségű kora császárkori sírmelléklet került a gimnázium régiségtárába. A dák jellegű leleteket mindenütt a kézzel formált, olykor jellegzetes, bekarcolt vonalmintával vagy kézzel benyomkodott agyagcsíkkal díszített kerámia jelenti, melynek legjobb példái a Szőlőhalomról, Fecskésről, a Kakasszéki Gyógyintézet (Gazdapusztai Gyula leletmentése, 1958) és a IV. sz. Téglagyár területéről előkerült edények (36. kép). A IV. sz. Téglagyárban I. századi kerámiával keltezett település kis részletét, szabálytalan téglalap alaprajzú, cölöpökkel kerített, szabad tűzhelyes házat sikerült feltárni (Mérey-Kádár Ervin leletmentése, 1953).15

A felsorolt lelőhelyeken a II—III. században a szarmata lakosság is megtelepült; a folyamatos lakottság egyik-másik területen egészen a IV. század végéig bizonyítható. Nyitott kérdés még az I. és a II. századi településnyomok egymással való kapcsolata, s bizonytalan megfigyelésekre vagyunk utalva a temetők folyamatosságát illetően is, miután a dák periódus temetkezési szokásait nem ismerjük.16 A korszak régészeti kérdéseinek megoldását és a történeti kép kiegészítését csak az új, hiteles feltárásoktól várhatjuk.

Dácia megszervezése után a Tisza-vidékre költözött szarmaták és az al-dunai roxolánok váltak veszélyessé a hatalmasan megnövekedett római határterületekre. A harcias szomszédokkal Traianus rövid ideig tartó egyezségre jutott. 117-ben, Traianus halálának évében azonban mindkét nép támadást indított. A roxolánok a rómaiak által fizetett adó csökkentése miatt indítottak háborút. Az új császár, Hadrianus (117-138) Dácia helytartójának, C. Julius Quadratus Bassusnak eleste után Q. Marcius Turbót bízta meg Dácia és Pannonia Inferior védelmével. A roxolánokat hamarabb leverték, élükre Hadrianus új, Róma-hű királyt nevezett ki. A jazigokkal való hadakozás egészen 119-ig húzódott, s valószínűleg a roxolán királycseréhez hasonló módon fejeződött be.17 (Script. Hist. Aug. vita Hadr. 6. 6.)

A II. század 20-as éveiben következő nyugalmas időszakot Hadrianus valószínűleg a Pannónia és Dacia provincia közötti szárazföldi és vízi összeköttetés kiépítésére használta fel.

A Maroson való vízi szállítást már Sztrabón említi (Geogr. VII. 3.), s bizonyos, hogy az új provincia felé vezető vízi utat a II. század elejétől még gyakrabban használták.

A Dél-Alföldön át vezető római út irányára nincsenek pontos adataink; jelenleg egyetlen biztos pontja Szeged, a vár területén előkerült leletek és feliratos kő alapján. Valószínű, hogy a Duna-Tisza közén Lugióból (Dunaszekcsőről) szárazföldi út vezetett a Maros torkolatáig. A szegedi átrakodóhelyről vagy őrállomásról feltehetően vízi úton vitték tovább a szállítmányokat Dácia felé (9. térkép). A II. századi római pénzek lelőhelyeinek öszegyűjtése és térképre vitele nyomán újabban egy Szegedtől délkeletre, a Duna felé vezető szárazföldi út használatát is valószínűsítette a kutatás.18

 

9. térkép. A Barbaricum Pannónia és Dacia provinciák között

 

A pannóniai hadrend kialakítása (három légió elhelyezése a germán törzsekkel szemben levő Duna-limes mellett, egy légió az Alföld északi részén élő szarmatákkal szemben), az erődök kőbe építése, a limesutak kiépítése a Hadrianus-kori nyugalmi időszak fontos intézkedései közé tartozott. A II. század elején a Duna bal partján, barbár földön is megkezdték a katonai erődök építését. Ezeknek elsősorban a barbárokkal folytatott kereskedelem ellenőrzésében és a bal partról kiinduló utak védelmében lehetett szerepük.19

A csaknem fél évszázados békés időszaknak a 160-as években a barbár népek újabb betörései vetettek véget. A római haderő jelentős része ekkor Armeniában, a parthusok ellen harcolt, ezért a Duna felső szakaszától északra lakó markomannok és kvádok nyugtalanságát kezdetben a római diplomácia tárgyalásokkal igyekezett lecsillapítani. (Script. Hist. Aug. vita Marci. 12. 3.) A II. század közepén azonban Pannónia északi szomszédait a Skandinávia felől délre nyomuló gót törzsek megjelenése arra kényszerítette, hogy Rómától előbb védelmet kérjenek, majd - a tárgyalások sikertelensége láttán-fegyverrel törjenek be a tartományba. A 166-167-ben meginduló kvád-marko-mann támadások kezdetben csupán Felső-Pannónia határát veszélyeztették, de az északi germán törzsek megmozdulása valószínűleg a szarmata törzsek eddigi települési rendjében is változást eredményezett, ezért rövidesen a jazigok is csatlakoztak a germán támadásokhoz.20

Dácia határai mellett egész sor barbár néppel, többek között a szarmatákkal és az asding vandálokkal folyt a küzdelem. (Script. Hist. Aug. vita Marci. 22. 1.) A több fronton egyszerre viselt háború Marcus Aurelius (161-180) személyes irányítása mellett is 179-ig húzódott; legutoljára került sor az alföldi jazig törzsekkel való békekötésre. A béketárgyalásokon kialkudott feltételekből értesülünk arról, hogy korábban a jazigok hajóztak a Dunán, amit a vesztett háború után a császár megtiltott nekik, s ezután csak meghatározott napokon kereshették fel a kijelölt határ menti vásárhelyeket. (Dio Cassius: Hist. Rom. 71. 19.) Jelentős engedmény, hogy engedélyezték számukra az Al-Dunánál élő rokon törzsekkel, a roxolánokkal való kapcsolatot Dácia helytartójának felügyelete alatt.21

A II. századi római-szarmata kereskedelmi kapcsolatokról több forrásadat is tudósít. Területünk régészeti anyagában a kapcsolatok fellendülését elsősorban az éremleletek bizonyítják, melyek hadizsákmányként vagy a kereskedelem révén kerülhettek barbár forgalomba. Míg az I. századból eddig csupán egy veretet ismerünk (Hód-tó - Nerva vereté), addig a lelőhellyel rendelkező II. századi veretek száma 18, ami akkor is jelentős számbeli emelkedés, ha tudjuk, hogy a II. századi veretek egy részét egészen a IV. századig használták.22 A veretek többsége egyébként a határnak a szegedi őrállomás felé eső délnyugati részéből került elő (elsősorban Kopáncs déli határából), kisebb része pedig a Dácia felé vezető vízi útvonal partjai mellől (Erzsébeti út, Fehér-tó, Csomorkány).

A veretek időbeni eloszlása nagyjából megfelel a szarmata területen eddig megfigyelt aránynak: a legnagyobb számban az Antoninus Pius- és a Marcus Aurelius-kori veretek kerültek elő; a Traianus-, Hadrianus- és Commodus-kori pénzforgalom csekélyebb.23

A területünkön megtelepült szarmata törzsek régészeti hagyatéka a II. század elejétől igen gazdag és változatos. A legnagyobb települések első virágkora - éppen a római kereskedelmi kapcsolatok révén idekerült leletek alapján - a II. század végére, a III. század elejére tehető. A kopáncsi Szenti-tanyai (Párducz Mihály ásatása, 1942), Zsoldostanyai (Banner János ásatása, 1931) és a solt-paléi (Párducz Mihály ásatása, 1934, 1937) nagy telepek lakóihoz már a II. század közepén eljutottak a díszes római edények - terra sigillaták -, melyeket részben pannóniai, részben dáciai kereskedőktől vásárolhattak.24 Az aranyági Vida-tanyáról előkerült amforalelet a bor- vagy olajbehozatal mellett tanúskodik.25

A barbár földön nyilván nagy becsben tartott, díszes római edények mellett a II. században használt római házikerámia idekerült ép darabjai (IV. sz. Téglagyár, Fehértó) és a telepeken gyakran előforduló töredékei ugyancsak a közvetlen kereskedelmi kapcsolatokat jelzik, s talán már a főként állattartással foglalkozó szarmata törzsek életmódbeli változását is mutatják.26

Ebben az időszakban kezdték meg a Fehér-tó partján, Farkas A. földjén feltárt temető használatát, melyben ugyancsak szép számú római importtárgyat - fibulákat, tükröket - találunk (8. ábra) (Párducz Mihály ásatása, 1943).27 Valószínű, hogy a szarmaták számára a provinciákban külön kerámia- és fémműhelyek dolgoztak, melyek áruikat viszonylag alacsonyabb színvonalon, de nagy mennyiségben állították elő. A behozatal csökkenését vagy a kereskedelem korlátozását jelentheti, hogy a III. század elejétől a római áruk helyben készült utánzatai is feltűnnek a telepleletek között.

 

8. ábra. Leletek a fehér-tói szarmata temetőből

 

Természetesen a római kereskedelmi forgalmat bizonyító leletek a II-III. századi szarmata régészeti anyagnak csupán egy részét jelentik. A kvád-markomann háborúk után engedélyezett szarmata-roxolán kapcsolatok hatására a dél-alföldi szarmatákhoz is sok olyan áru és viseleti tárgy került el, melyek fekete-tenger-vidéki műhelyekben készültek. A régészeti anyag jellegének megváltozása valószínűvé teszi, hogy a II. század végén új, keleti eredetű népcsoportok települtek az alföldi szarmaták közé, akiknek jellegzetes viseletét, fegyvereit, temetkezési szokásait csakhamar a helyi törzsek is átvették.28 Ekkor vált általánossá a Pontus-vidék-ről jól ismert, jellegzetes női viselet: a gyöngyökkel gazdagon díszített, bokáig érő ruhák. A felsőruházatot - a római szokást átvéve -a férfiak és a nők is fém ruhakapcsoló tűvel (fibulával) tűzték össze. A női viseletet egy vagy több fém karperec, fülbevalók, a nyakban viselt gyöngysor, kagylóból vagy fémből készült csüngődíszek, fém nyakperec (torques) egészítették ki. A Fehér-tó partján és a Kakasszéki Gyógyintézet területén (Gazdapusztai Gyula leletmentése, 1958) feltárt II-III. századi temetőkből a gyöngydíszes viselet számos változatát ismerjük (9. ábra és 37. kép).29

A férfiak ruházatához tartozó fém övcsatok, a tarsolyzáró csatok és a lábbeli szíjait összetartó cipőcsatok ebben az időben Pontus-vidéki minták nyomán, többnyire hosszúkás szíjszorító lemezzel készültek (8. ábra, 3.). Deréktájon, a bőrből készült tarsolyban apróbb használati tárgyakat (tűzszerszámot, fenőkövet, vaseszközöket, pénzt) tartottak.30

Kevés fegyvert ismerünk ebből az időszakból; ennek oka valószínűleg a fegyverek akkori jelentős értéke lehet. Az egyik legérdekesebb lelet éppen Gorzsáról, Mózes Mihály földjéről került elő (Bálint Alajos leletmentése, 1936): görbített pengéjű, csont-nyelű vastőr, melyhez hasonlókat a dél-oroszországi szarmata területekről, a Kubán és az Alsó-Volga vidékéről ismerünk.31

A kézzel formált, benyomott és bekarcolt díszítésű, primitív technikával készült edények mellett egyre általánosabbá vált a fazekaskorong használata is, melyen finom iszapolású agyagból változatos formájú, világosszürkére égetett edényeket készítettek. A korongolt edények többsége római formák nyomán készült; nagy előszeretettel mintázták a közkedvelt terra sigillaták jellegzetes formáit (38. kép), olykor az eredetit nyolcszor-tízszer meghaladó méretben.32 A gabonatárolásra szolgáló nagy edények a földművelésre való áttérés bizonyítékai: a hombártöredékek minden nagyobb telep leleteinek jelentős százalékát alkotják.33

A solt-paléi nagy telepekről a II-III. században használt edényformáknak csaknem minden változata előkerült. A méhkas formájú élelemtároló, illetve agyagkitermelő vermekben a kis méretű, fületlen bögréktől az italfélék tárolására szolgáló, öblös, hordó formájú edényekig számtalan különböző anyagú és formájú agyagedény töredéke maradt meg.34

Az egyik legjelentősebb szarmata települési központon, a Kútvölgyi-ér mellett húzódó partvonulaton, a régi Franciszti Téglagyár területén egy viszonylag jó állapotú edényégető kemencét sikerült feltárni (Párducz Mihály leletmentése, 1936), melyet a közelből előkerült edénytöredékek alapján a III. században használhattak. A kemencét rendkívül egyszerűen építették meg: a sárga agyag altalajból kibányászták a kemence négyszögű előterét és a hozzá csatlakozó, szabálytalan kör formájú, 160-180 cm átmérőjű, mintegy 80 cm magas tűzteret. Az előtér és a tűztér falai a kemence használata során fokozatosan 5-20 cm-nyi vastagságú, téglakemény réteggé égtek ki. Sajnos a kemence rostélyrésze már a feltárás előtt elpusztult; az építmény méreteiből és a körülötte talált töredékekből arra lehet következtetni, hogy edényégetésre használták.35

A Tére-fok és a Hód-tó közti, a Tiszával közvetlen vízi összeköttetésben álló területek magasabb fekvésű dombjain 1-1,5 km-re követik egymást a szarmata telepnyomok. A solt-paléi Kása Szabó-tanya közelében feltárt nagy települést a II. század elejétől egészen a IV. század végéig lakták. Párducz Mihály 1937-es ásatása során itt négyszög alaprajzú, földbe mélyített padlójú házakat tárt fel, melyeknek tetőzetét a sarkokon és középen cölöpök tartották (10. ábra). A kunyhók falai agyaggal kitapasztott vesszővagy nádfonadékból készültek.36

 

9. ábra. Gerendavázas ház alaprajza és rekonstrukciója. Solt-Palé, Kása Szabó-tanya

 

A Fehér-tó környékén letelepült szarmata csoportok egymástól 1-2 km-re fekvő, 25-30 házból álló falvakban éltek. A Kokovay-földön feltárt kisebb településrészlet szerint itt is cölöpökkel tartott tetőzetű, agyaggal kitapasztott falú házakat építettek (Zalotay Elemér leletmentése és terepbejárása, 1951).37

Sűrűn lakott terület lehetett a határ északi része is, ahol a Kenyere-ér és a Kis-tó-hajlás mindkét partján, olykor egymástól néhány száz méterre felfedezhetők a szarmata kori telepnyomok (Galántha Márta és Vályi Katalin terepbejárása, 1975-1977) (10. térkép).38

A kvád-markomann háborúk után, a 230-as évekig tartó békés időszak bizonyára a Tisza-vidéki szarmata lakosság számára is nyugodt periódust jelentett. Ekkor alakulhatott ki a vízi utak mentén a települések sűrű hálózata, s a letelepülés következményeként - az állattartás mellett - a földművelésre való áttérés.

Pannónia provincia keleti határain ugyanekkor újabb erődöket építettek. Egy Com-modus-korabeli (180-192) felirat szerint: „A császár megerősíti az egész partot újonnan épült őrtornyokkal azokon a helyeken, melyek alkalmasak voltak arra, hogy a túloldali barbárok (latrunculi) átjöhessenek."39 Valószínű, hogy az új erődöket elsősorban a barbár népekkel folytatott kereskedelmi forgalom ellenőrzésére hozták létre. Jelentősebb szarmata vagy germán támadásról ebben az időszakban nem is tudósítanak az ókori források.40

A szarmaták csak a 230-as években kényszerültek abba a helyzetbe, hogy a provinciák, elsősorban Dácia határait támadják. A Maximinus Thrax idejében (235-238) a Dél-Alföldön és az Al-Dunánál élő törzseket ismét a Fekete-tenger felé vonuló gót nép mozdította ki helyükből. A gót veszély komolyságát bizonyította, hogy a III. század közepén már a Kárpát-medence összes barbár népe, a szarmaták, a szvébek, a Dunakanyartól északkeletre élő vandálok és a kárpok együttesen támadták a római limest. A „katonacsászárok" alatt szinte állandósult háborús helyzet készítette elő a barbár foglalókkal szemben védhetetlennek bizonyuló Dacia provincia feladását. Már Gallienus (253-268) Pannóniába irányította Dácia légióit; utóda, Claudius Gothicus (268-270) pedig a 268-as balkáni gót támadást szintén a pannóniai Sirmiumból verte vissza. A római védelem nélkül maradt Dácia déli részén valószínűleg ekkor vonultak át a Tiszavidéki szarmata területekre az al-dunai roxolánok és más rokon törzsek.41

 

10. térkép. I-Vl. századi lelőhelyek Hódmezővásárhely halárában

 

A 260-as évek végén a Kárpát-medence északkeleti részén, a gótok nyomában, Skandinávia felől egy újabb nagy germán nép jelent meg: a gepidák. Dácia birtoklásáért, mely ekkor már a barbár törzsek szabad prédájává lett, valahol a Keleti-Kárpátok vidékén összeütközésbe kerültek a gótokkal (Jordanes: Getica. 17.). A gepidák legyőzése után a gótok dáciai letelepedésének nem volt komoly akadálya, s így a tartomány feladása Aurelianus császár uralkodása alatt (271-ben) a barbároktól elözönlött terület valódi helyzetének elismerése volt.42

A gepidák Kárpát-medencében való letelepedése kiszorította előző szállásterületeikről a vandálokat, akik 270-ben megtámadták Pannónia határait. Aurelianus személyesen irányította a vandál támadás elhárítását, sőt vandál harcosokat zsoldjába is fogadott.43 A nyugati irányú vándorlásban megakadályozott vandálok most a szarmaták rovására igyekeztek területeket foglalni, ami viszont a III. század végén az alföldi szarmata csoportok sorozatos limes menti támadásainak oka lett.

A Diocletianus-kori (284-305) szarmata háborúk súlypontja valószínűleg a Dél-Alföldre került, mivel a hadi eseményeket személyesen ellenőrző császár gyakran tartózkodott Sirmiumban, s többször felkereste a Maros menti hadiút pannóniai végállomását, Lugiót is.44

A barbár népek egymással vívott harcairól ebben az időszakban semmit sem tudunk, mégis nagyon valószínűnek kell tartani, hogy a legnagyobb katonai és gazdasági erőt képviselő gótok (akik ekkor a Fekete-tenger északi partjaihoz is eljutottak, nyugati határuk pedig a régi Dácia volt) irányították a Kárpát-medencében lakó barbár törzsek hatalmi viszonyainak alakulását.

Dácia feladása után a szarmaták is megerősödtek a közéjük települt roxolánokkal és újabb dél-oroszországi rokon törzsekkel. A régészeti anyag ettől az időtől kezdve igen sokrétűvé válik; értelmezése azonban egyelőre számos nehézségbe ütközik.45

Területünk III. század végi leletei között is feltűnnek új, keleti eredetű népességre utaló nyomok: így pl. az utóbbi években feltárt székkutasi temetőrészlet, ahol az Alsó-Volga vidékéről származó temetkezési szokást, a sírok körülárkolását sikerült megfigyelni (B. Nagy Katalin ásatása, 1974-1976).46

A fekete-tenger-vidéki, ukrajnai területek és a Keleti-Kárpátok vidékének népeivel való kapcsolatot mutatják az ún. marosszentanna-csernyahovi kultúrában gyakori vödör és balta formájú csüngődíszek.47

Viseleti szempontból különösen érdekes a kopáncsi Lelik-tanyánál feltárt férfisír (Párducz Mihály ásatása, 1941).48 Deréktájon került elő a viselet legdíszesebb darabja, a 6 cm széles bőröv, melyet bronzból készült, téglalap alakú, szíjszorító lemezű csat kapcsolt össze. Az öv szíjára vékony bronzvereteket erősítettek; ezek méretéből lehetett az öv szélességére következtetni. A bal oldalon viselt tarsolyt kisebb bronzcsattal és szíjvéggel ellátott bőrszíj zárta. A tarsolyban tulajdonosa vaseszközöket és egy római pénzt tartott (Marcus Aureliusnak a II. század második felében vert bronzpénzét). A lábbeli szíjait bronz szíjvégek díszítették. A felsőruházatot a jobb vállnál bronzfibula tűzte össze (11. ábra).

A sírban talált övcsat az egyszerűbb kivitelű késő római csatok utánzata; a bronzveretes övhöz hasonló viseletet III-IV. századi sziléziai és Visztula menti germán lelőhelyekről ismerünk. A viselet feltűnése a szarmata terület korai - III. század végi - germán (gepida vagy gót) kapcsolatait jelzi.49

 

10. ábra. Sírrajz. Kopáncs, Lelik-tanya. 3. sír

 

A római kereskedelem forgalma, a III. század első felében idekerült terra sigillaták és utánzataik alapján, csak a század első felében volt zavartalan. A Caracallától Deciusig (211-251) tartó időszakból ismert pénzek lelőhelyei ismét a Hód-tó Nagyszigetéről a Maros menti út irányába vezetnek (belterület, Kishomok-Tetővár, Kopáncs, Ba-tida).50

Az 50-es évektől, s különösen Dácia feladása után szinte teljesen megszakadt a római áruk behozatala. A III. század végi háborús időszak és a szarmata területen bekövetkezett népességi változások valószínűleg nem is kedveztek a szállítások lebonyolításának.

A III. század végén elszenvedett vereségek hatására a szarmata front néhány évtizedig lecsendesedett. A fenyegető gót szomszédság miatt azonban a nyugalom nem tarthatott sokáig. 322-ben Rausimodus szarmata király betört fegyvereseivel a provinciába. Az I. (Nagy) Constantinus (306-337) vezette római csapatok hamarosan kiűzték onnan, majd átkelve a Dunán, saját földjükön szórták szét a szarmata csapatokat, maga Rausimodus is elesett (Zoszimosz: Nea hist. II. 21.).51

A merész támadás mindenesetre a szarmaták súlyos helyzetének jele, amit az események később igazoltak. Egy évtized múlva a gótok csakugyan fegyveresen akartak területeket foglalni nyugati szomszédaiktól. Velük szemben azonban Constantinus a szarmatákat segítette, mivel a gótokat Róma sem kívánta közvetlenül a határ mellett tudni. (Chron. Min. I. 234.)

A gótok sikeres visszaszorítása után a szarmata törzsek között véres belháborúra került sor. A gótok elleni harcokban szolganépüket is felfegyverezték, akik a veszély elmúltával elűzték szállásterületeikről régi uraikat. Az Arcaragantesnek nevezett vezető törzsek egy része a fellázadt szolganép elől a felvidéki germán victofalokhoz menekült, más részük római területen kért letelepedési engedélyt. (Ammianus Marcellinus: Hist. XVII. 13. 18-19.)

A szolga szarmaták elfoglalták az Arcaragantes szállásait, de a belháborúba a római seregek is beavatkoztak, s a 334-ig húzódó harcok a saját területeiken védekező szarmatákat valószínűleg számottevően meggyengítették. Az elfoglalható szállásterületre már régóta számító, s most az áttelepült Arcaragantestől és a gepidáktól kiszorított vandálok egy része csakhamar jelentkezett a dél-alföldi területek birtoklásáért. De ekkor már a nyugati gótok fegyveres ellenállásával találkoztak. A gót király, Geberik valahol a Maros mentén ütközött meg a Visumar vandál király által vezetett seregekkel. A vandálok vereséget szenvedtek (Jordanes: Getica. 22.), s ezután egy ideig ismét visszahúzódtak a gótok közeléből.52

Az írott források ugyan nem tudósítanak arról, miként avatkozott a római diplomácia az egymással háborúskodó barbárok ügyeibe, a 334 után következő békés időszak mégis sejteti, hogy Constantinus szerződésekkel csendesítette le őket. Ugyanakkor, felismerve a terjeszkedő germánok fokozott veszélyességét, tervszerűen bővítette a limes menti római erődöket, sőt új erődítéseket is építtetett. Az alföldi szarmata szállásterületeket a germánoktól védelmező nagy sáncrendszer (az ún. Csörsz-árok) valószínűleg ekkor, a IV. század első évtizedeiben, római hadmérnökök irányításával készült (9. térkép).53

Feltehető, hogy a szerződésrendszerekkel függ össze a barbár törzsek, elsősorban a szarmaták 20-25 éves periódusonként ismétlődő nyugtalansága. Amíg a rómaiakkal szerződött király élt, addig megtartották a békés kapcsolatokat, kivéve, ha valamilyen váratlan esemény, pl. a törzsek egymás közti ellenségeskedése vagy új népek hódító terjeszkedése miatt egyes csoportok fegyveresen szorultak a római határ mellé. Ilyenkor a betörés után következő béketárgyalásokon mindig a birodalomba való befogadást vagy hathatós római támogatást kényszerültek kérni. A támadások egy részének célja természetesen a zsákmány- és hadifogolyszerzés volt.54

Az Alföldön letelepült törzsek 334-től 356-ig ismét nyugodtak maradtak. 356-357-ben azonban a kvádokkal szövetkezve egyszerre két oldalról támadták meg a római határt. II. Constantius (337-361) Sirmiumba utazott a hadműveletek irányítására és a béketárgyalások vezetésére. A szarmata törzseket a 358-ban indított római támadás hátráltatta meg, amikor a római csapatok a Dunán átkelve sorra elpusztították a szarmata telepeket, majd a kvádokat is saját földjükön kényszerítették behódolásra.

Az Ammianus Marcellinus által részletesen leírt béketárgyaláson (Hist. XII. 12.) a császár több szarmata királlyal szerződést kötött. Valószínűleg sikerült az ellentétes érdekű királyságokat egymás ellen is római szövetségbe vonni.55 A „szolga szarmaták" sorozatos nyugtalanságai miatt 359-ben újabb hadjáratokra és római kezdeményezésű áttelepítésekre került sor főként a bácskai és a bánáti területeken, valamint a Duna-Tisza közének északi részén.

A végső állapotot szentesítő béketárgyaláson Ammianus Marcellinus szerint a császár „engedelmes szolgáiként" akarta szólítani a szarmatákat, s kész volt arra, hogy kérésüknek megfelelően letelepítse őket római területen. Hasonló barbárletelepítés ebben az időben nem volt szokatlan; a római hadseregben a barbár újoncok már komoly utánpótlásként jöttek számításba.56 A szarmata küldöttség azonban még a szónoklat megkezdése előtt váratlanul fegyveresen támadt a császárra és kíséretére, úgyhogy II. Constantius is csak nagy nehezen tudott elmenekülni a békésen induló tárgyalás csatatérré vált helyszínéről. (Ammianus Marcellinus: Hist. XIX. 11. 7-17.)

A IV. század végén, I. Valentinianus (364-375) uralkodása alatt hallunk még egyszer a szarmaták és a kvádok betöréseiről. A 374 nyarán történt legnagyobb támadás közvetlen oka a kvádok királyának, Gabiniusnak a meggyilkolása volt, akit a római helytartó lakomára hívott magához, majd távozáskor megöletett. A provinciába özönlő barbár fegyveresek óriási pusztítást vittek végbe, melyet a római védelem már nem tudott meggátolni, csupán a Moesia felé támadó csoportokat sikerült visszaszorítania. 375-ben Valentinianus a kvádok ellen vezetett megtorló hadjáratokat. A szarmatákkal szemben foganatosított intézkedésekről nem tudunk. A Valentinianus halála utáni években a Kárpát-medencei események középpontjába már a hunoktól nyugat felé szorított gót törzsek vándorlása került.57

A szarmaták a IV. század végétől szinte teljesen eltűntek az írott források által megörökített történeti események közeléből. Néhány rövid megjegyzésből azonban kibontakozik további sorsuk, mely ebben a korszakban a széttagolt és kevéssé szervezett népekre várt: a nagy néphullámokhoz való csatlakozás és a szétszóródás. A hunok közeledtének hírére tömegesen települtek át a balkáni területekre, innen többen bizánci zsoldba álltak. A szarmata belháború után Galliába és Itáliába telepített csoportjaikból újoncokat soroztak a nyugatrómai hadseregbe is. Az V. század elején a hunok elől nyugatra menekülő részük több germán néptöredékkel együtt Gallia felé vonult; más részük a hun előhadhoz csatlakozott. A nyugatra vándorolt törzsek közül néhány a vandálokkal együtt Észak-Afrikáig is eljutott.58

A korábbi szállásterületeiken maradt szarmaták hun uralom alá kerültek. Hunokhoz hű töredékeik az V. század második felében a hun csoportokkal együtt az Al-Dunához szorultak vissza (Jordanes: Getica. 48.) A gepidákkal tartó másik rész, akik Beuca és Babai királyaik uralma alatt éltek, még az V. század második felében is fegyveresen vettek részt a germán törzsek egymás közti küzdelmeiben, majd az őrizetlenül maradt római területek elfoglalásával igyekeztek kihasználni a zűrzavaros helyzetet, tovább azonban már nem tudjuk követni sorsukat (Jordanes: Getica. 54.; Ennodius: Paneg. XXVII.).

A szarmata törzsek IV. századi szállásterületeire vonatkozóan a történeti források nem sok felvilágosítást adnak. A Kárpát-medencei helyzet a germán törzsek terjeszkedése és a szarmata csoportok sorozatos áttelepítése miatt a valóságban is rendkívül bonyolult lehetett. A régészeti adatok jelenleg még igen bizonytalan segítséget nyújtanak a korszak történeti képének kiegészítéséhez, mivel a III-IV. századi leletanyag (bizonyára elsősorban a germán vándorlások következtében) a Balti-tengertől a Feketetengerig meglepően egységes anyagi kultúra elterjedését bizonyítja.

A tiszántúli területek IV. századi politikai helyzetét az újabban előkerült leletek és a régi leletanyag új értelmezése alapján mindenképpen a germán előretörés határozta meg.59 A IV. század közepén a történeti események is jelzik (a gót terjeszkedés és a vandálokkal való összeütközés), hogy a Tiszántúl germán érdekeltségű területté vált, ami valószínűleg nem jelentette a szarmata telepek teljes elnéptelenedését.

A IV. században betelepült gernun népesség elsősorban a folyópartok mellé húzódott. A Dél-Alföld kései szarmata-germán népcsoportjának, az ún. tápé-malajdoki csoportnak jelentősebb lelőhelyei sűrűn egymás mellett találhatók a Maros, a Tisza és részben a Körös partja mellett.60 A folyóparti letelepedés hangsúlyozottan mutatja a vízi utak és a mellettük futó szárazföldi utak megszállását, s ezzel a germánok lakta terület nyugati határán a belső területek felé vezető közlekedés védelmét és ellenőrzését.

A vásárhelyi határban a solt-paléi (Kása Szabó-tanya, T. Kiss Bálint-tanya, Égetőtanya) és kopáncsi (Szenti-tanya, Lelik-tanya) nagy telepek élete a IV. században is folytatódott. A telepekről ismert kerámiatöredékek között számos olyan darab fordul elő, melyeken a század második felétől a római fazekasmesterek és a barbár világ agyagművesei által egyaránt gyakran alkalmazott besimított díszítés figyelhető meg (39. kép). A Franciszti Téglagyár területén létesült telep kerámiaműhelye a késő római korsók helyi utánzatait gyártotta.61 Helyben készültek a római mécsesek formájára már alig emlékeztető, egyszerű világítóeszközök is.62

A IV. századi római pénzforgalom területünkön jelentősnek mondható (20 darab). A szórványos pénzleletek lelőhelyei a IV. században lakott területek egy-egy pontját jelenthetik: a belterület egyes részein, Kopáncson, Batidán, a Franciszti Téglagyár területén, a Tarjánvégen és Solt-Palén a pénzeken kívül a régészeti leletek egyébként is a folyamatos lakottság mellett szólnak.63

A római áruk behozatala ekkor néhány luxuscikkre szorítkozott. A Franciszti Téglagyári temető szép lelete egy csiszolt díszítésű, kehely formájú római üvegpohár, mely a IV. század második felében kereskedelmi áruként kerülhetett ide.64

A marosszentanna-csernyahovi kultúra késői periódusához tartozó, keleti germán jellegű leletek kerültek elő az erzsébet-újközségi építkezéseknél. A valószínűleg nagy kiterjedésű, egymástól távol fekvő sírokból álló temetőből az építkezések földmunkái közben hat sírt tártak fel. Terepbejárás során sikerült megállapítani a temetőhöz tartozó telep helyét is (Zalotay Elemér leletmentése és terepbejárása, 1951).65

A dél-északi irányú csontvázas sírok közül a 2. és az 5. sírból előkerült leletek érdemelnek említést. A 2. sírban eltemetett asszony nagy karikás ezüst fülbevalót, ezüstből készült, csavart torquest, ezüstfibulát, színes kövekből és borostyánból csiszolt gyöngyökből álló nyakláncot viselt (12. ábra).

A hurkos-kapcsos záródású, tekercselt végű fülbevalók és a hasonló szerkezetű torques az általánosan elterjedt IV. századi viseletheztartozott. A torquesnek a germánok között rangjelző szerepe volt: gazdag törzsfőik és családtagjaik súlyos arany és ezüst nyakpereceket hordtak. A romániai Petrossán talált gót királyi kincs egyik rúnafeliratos aranytorquese ugyanolyan tekercselt végű, hurkos-kapcsos záródású, mint a IV. századi dél-alföldi viselet egyszerűbb, ezüstből vagy bronzból készült darabjai (pl. Szentes-Sárgapart, Szentes-Jaksor, Békés-Vizesbánom stb.).66

Az erzsébeti 2. sírban a vállnál rovátkolt ezüstdróttal díszített, aláhajtott lábú ezüstfibulát találtak. A fibula kengyelének alsó részét sűrűn tekercselt ezüstdróttal borították.

A bronzból vagy ezüstből készült ruhakapcsoló tűk a vállra terített köpehyféle felsőruhát tarthatták össze, s hozzátartoztak a jómódú férfi- és női viselethez (az erzsébeti fibulához igen hasonló darabok lelőhelyei: Pusztaszentmiklós, Szentes-Jaksor, Törökszentmiklós, Gombos).67 A szép kivitelű erzsébeti ezüstfibula kiemelkedik a környékbeli darabok közül; jellegzetes rovátkolt díszítésének megjelenését a sziléziai és keletszlovákiai germán területek ötvösségével való kapcsolatként értékelhetjük.68

Az erzsébeti 2. sírból előkerült gyöngyök is a barbár törzsek egymás közti kereskedelmi kapcsolatát mutatják. Hasonló anyagú és kidolgozású darabok nagy mennyiségben kerültek elő a hazai IV. századi leletek között és a marosszentanna-csernya-hovi kultúra területén.69

Az erzsébeti 5. gyermeksírt a temetés után sírrablók bolygatták meg. A feltáráskor készült feljegyzés szerint az állkapocs a medencére dobva került elő, tehát bizonyára az értékes nyakláncot vagy atorquest vitték el a sírból. A csontváz többi része bolygatatlannak mutatkozott. A bal láb mellé a temetéskor kis agyagedényt helyeztek, melybe a túlvilágra szánt italféle kerülhetett. A bal karon borostyán- és lecsiszolt sarkú almandingyöngyökből álló karkötő volt, erről ezüstkarikán nagy tengeri kagyló függött. A koponya két oldaláról a 2. sírban találtakhoz hasonló bronz fülbevalók kerültek elő. Deréktájon kis vaskés feküdt; a medence jobb oldalán, a valószínűleg bőrből készült tarsolyban néhány borostyán- és üvegpasztagyöngy volt. Melltájékon csepp formájú ezüstfibulát, a fibula alatt fekete és kék üvegpasztagyöngyöket találtak (13. ábra).

A ma már kissé töredékes, csepp formájú ezüstfibula domborított ezüstlemezből készült, szélét rovátkolt ezüstdrót keretezi. Domború felső lapján félkörívben meghajlított, a lapra erősített vékony ezüstdrótok pikkelyszerű díszítést adnak ki. A felső lapon középen és az elkeskenyedő csúcs felé eső részen, rovátkolt ezüstdróttal körbefogott keretben, három kerekre csiszolt, domború tetejű, sötétkék üvegbetét ül. Az üvegek körül és a fibula oldalán rendszertelenül egymás mellett néhány apró ezüstgömb található. A fibula hátlapjára két helyen átlyukasztott ezüstlemezt erősítettek. Az alsó lyuk a tű rugószerkezetét tartja. A rugóval szemben rögzített meghajlított ezüstlemez a tű beakasztására szolgál.

 

Sírleletek. Erzsébet, újközség. A 2. 4. és 5. sírokból

 

3. ábra. Sírrajz. Erzsébet, Újkózség. 5. sír

 

Az erzsébeti kislány viseletét, így a tengeri kagylóból készült csüngődíszt is, a IV. század végén egészen megszokottnak lehet tartani.70 Ritkábban hordott ékszer, sőt csaknem egyedi darab azonban a különleges formájú ezüstfibula. A Kárpát-medencéből csak néhány hasonló technikával készült, hasonló formájú és díszítésű darabot ismerünk; ezek a Duna-Tisza közének északi és középső részéről, valamint a Felső-és Közép-Tisza-vidékről kerültek elő. Az erzsébeti fibulát egy Kecskemét környékéről ismert példány közelíti meg a legjobban. Csaknem azonos nagyságúak, formájuk pontosan egyezik, de a kecskeméti darab filigrándíszítése gazdagabb, és csak egyetlen hosszúkás üveglap díszíti. A formai és technikai hasonlóság nem lehet véletlen: a két fibulát bizonyára egyazon Tisza-vidéki ötvösműhelyben készítették.71

Egy Jászberény közeléből előkerült síregyüttes többi darabjából a kis fibulák viseletének módjára is lehet következtetni. A jászberényi filigrándíszes, korong formájú aranyfibulához három, ezüstszálakból font csüngő és a végükre erősíthető, stilizált ló-fejet ábrázoló kis ezüstlapok tartoztak.72 A csüngőket a fibulával együtt, a fibula hátlapjához rögzítve hordták, amint ezt a késő római-bizánci ábrázolásokról ismerjük. A IV-V. században az előkelő udvari viselet elengedhetetlen tartozékának számítottak a gyöngycsüngős aranyfibulák, s ilyeneket gyakran a barbár fejedelmek is kaptak császári ajándékként (pl. Céke, Osztropataka). A valódi csüngődíszes fibulák leggyakrabban kerek vagy ovális formájúra készültek, de előfordulnak négyszögletes vagy háromszög formájú darabok is (pl. Nagymihály).73

A díszes nagy ékszereknek csak szerény másolatai lehetnek az Alföldön gyártott kis korong vagy csepp formájú fibulák. Az erzsébeti fibulát valószínűleg szintén gyöngy-csüngőkkel hordták. Erre enged következtetni, hogy a melltájékon, a fibula közeléből néhány apró szemű gyöngy került elő. A gyöngyöket a fibula hátlapjára, a rugót tartó ezüstlap felső részéhez erősíthették.74

Az erzsébeti leletek kapcsán vázlatosan felvetődtek azok a régészeti kérdések, melyek a Dél-Alföldön a IV. század második felében kialakult bonyolult etnikai képet régészeti szempontból jellemzik. A barbár törzseket ért késő római hatások (a fekete-tenger-vidéki és az al-dunai római városokban folytatott kereskedelem) és a törzsek egymás közti kulturális-kereskedelmi kapcsolatai révén ekkor vált nemzetközivé a viselet, egységessé a tárgyi emlékanyag rendelkezésünkre álló' része, melyben csak egy-egy szerencsés lelet vagy a tervszerű, hiteles feltárások megfigyeléseinek segítségével sikerül eligazodni. Az Alföld déli részén a IV. század második felében sűrűn cserélődő lakosság népi összetételét jelenleg még nem tudjuk biztosan meghatározni. Egyelőre be kell érnünk azzal, hogy területünkön a IV. század második felében a szarmata lakosság mellé települt germán csoportok régészeti hagyatéka a kelet és észak felől szomszédos nagy törzsekkel (gótokkal, vandálokkal, gepidákkal) való kapcsolatokról tanúskodik.

 

A hun előretörés és a hun uralom (IV. század vége, V. század első fele)

A 370-es években a Fekete-tenger keleti partvidékén feltűnő hun nép megjelenése eddig soha nem látott méretű népvándorlást indított el. A hunok támadása elsősorban a dél-oroszországi és az al-dunai területeken megtelepült gót törzseket fenyegette, akik a Don-vidéken élő alánok gyors leigázásából látták, hogy a hunok nyugat felé vonulását nem tudják megakadályozni. Hermanarik, a gót törzsszövetség legendás hírű vezetője a reménytelen helyzetből öngyilkosságba menekült, s halála után népe csoportokra szakadt (Jordanes: Getica. 24.).

A keleti gótok nagy tömegei - katonai vezéreikkel az élen - délnyugat felé, keletrómai fennhatóságú területekre húzódtak vissza. A nyugati gótokat a Dnyeszter partjánál érte a váratlanul gyors, ellenállhatatlan erejű hun támadás, mely után a nép egy része, Athanarik király vezetésével, a Kárpátok közé menekült (Ammianus Marcellinus: Hist. XXI. 3.).

A Fekete-tenger nyugati partjait elözönlő barbár tömegek felforgatták a keletrómai provinciák életét, állandó rablótámadásaikkal a provinciák lakosságát sanyargatták. 378 nyarán Valens császár (364-378) seregei a trákiai Hadrianopolisznál megütköztek a Fritigern fővezér irányítása alatt harcoló, egyesített gót csapatokkal. „A cannaei csatán kívül nem olvashattunk még egy ilyen megsemmisítő ütközetről" - jegyezte meg a keletrómai sereg számára sorsdöntő vereséggel végződött csata leírásánál Ammianus Marcellinus (Hist. XXXI. 13.).

A gótoknak a keleti tartományokban való letelepedését ezután már nem lehetett meggátolni. I. Theodosius (379-395) inkább szövetséget kötött velük, ami a gótok számára részben a kijelölt területek megszállását, részben - a római hadsereg utánpótlására - hadkötelezettséget jelentett (Jordanes: Getica. 27-28.).75

A dunai provinciákat egy északnyugati irányba menekülő gót csoport betörései nyugtalanították. Az Alatheus és Saphrac nevű vezérek fegyveresei közt a gótok mellett a Fekete-tenger vidékéről menekülő alánok és a hozzájuk csatlakozott hunok is harcoltak. A mozgékony és mindenütt szívesen harcoló, veszedelmes népet Gratianus (375-383) Dél-Pannóniában, a Dráva völgyében telepítette le.76

A IV. század utolsó évtizedeiben a hunok meghódoltatták a római területeken kívül maradt keleti gótokat. A hun szolgaságtól szabadulni akaró gót király, Vinitharius seregeit Balambér hun fejedelem megsemmisítette, s a gótok élére vazallus fejedelmet nevezett ki a korábbi nagy király, Hermanarik utódjának, Hunimundnak a személyében. A Kárpát-medence kisebb germán törzseit a hun alattvaló keleti gótok verték le; így Hunimund a szvébeket kényszerítette a hunok előtti behódolásra (Jordanes: Getica. 48.). A hun törzsek 395 körül már az Al-Dunánál táboroztak. Uldin nevű fejedelmük Kons-tantinápolyba és Észak-Itáliába küldött segédcsapatokkal avatkozott be a császári szolgálatba állt és a római hatalom ellen támadó barbár csapatok leverésébe (Orosius: Hist. VII. 40.; Jordanes: Getica. 34.).

Az V. század első évtizedében a Kárpát-medencében lakó kisebb népek a tömeges menekülés útját választották. Legelsőnek a vandálok törtek át a dunai provinciákon nyugat felé. Nyomukban a nyugati gótok Alarik király vezetésével Itália felé vonultak. Gallia irányába menekültek a szvébek maradékai, az alánok és a vandálok kisebb része. A keleti gótokból kivált fegyveresek egy csoportja Radagaisus vezérrel az élen Róma felé indult (Jordanes: Getica. 30.; Zoszimosz: Nea hist. V. 26.).

A menekülők számos töredéket sodortak magukkal a Tisza-vidék népeiből is, akiket a hun támadás már közvetlen közelből fenyegetett: szarmaták, gepida csoportok csatlakoztak a nyugatra vándorlókhoz.77

A hunok közben tovább terjeszkedtek a Kárpát-medence belső területei felé. Az V. század első évtizedeiben Thorismod keleti gót király - valószínűleg a hunok megbízásából - a gepidák ellen vezetett hadjáratot (Jordanes: Getica. 48.). A gepidák meg-hódolására nem sokkal azelőtt kerülhetett sor, hogy a hun fejedelmi központot az Al-Duna mellől északabbra helyezték (420 előtt).78 A Felső- és Közép-Tisza-vidék a vandálok, Dácia északnyugati részei a nyugati gótok elvonulása után, az V. század elejétől lehetett kizárólag gepida érdekeltségű terület; a gepidák leverése és a hun fennhatóság gyakorlása felettük ekkor vált időszerűvé.79

Az V. század 30-as éveiben a helyükön maradt Kárpát-medencei népek, köztük az egykori Pannónia lakói is, a hatalmas hun birodalom alattvalói lettek. Az Al-Duna vidékén és a Kárpát-medencében a keleti gótok, a szvébek, a gepidák, herulok, rúgiak, szkírek és a szarmaták hódoltak meg a hunok előtt. A későbbiekben hosszú ideig nem tudunk a leigázott népek sorsáról; a korabeli források „hun" összefoglaló néven említik őket, ami kifejezi teljes politikai függésüket és alárendelt helyzetüket is. A hunokkal együtt bizonyára részt vettek a nyugat felé való terjeszkedés további hadjárataiban, melyek a 430-as években Rugasz fejedelem nevéhez fűződtek. Elfoglalták a Majna-Neckar menti burgund területeket, s eljutottak az Alsó-Rajna mellett élő frank törzsekig.80 Ezzel a nyugatrómai császárság teljes északnyugati határvidéke és a keletrómai birodalom európai határai mellett fekvő összes terület a hunok birtokába jutott.

A két császárság közül kezdetben a keletit fenyegette nagyobb veszély. Az Al-Duna mentén a 420-as évektől rendszeressé váltak a hun betörések, különösen akkor, amikor a császárság másik nagy hatalmú szomszédjával, a perzsa birodalommal került összeütközésbe. Külpolitikai okok (pl. a konstantinápolyi seregek részvétele a vandálok elleni hadjáratokban) játszottak közre abban, hogy a Duna menti Margus városával szemben levő parton megrendezett hun-római tárgyaláson a hun fejedelem igen kedvező megállapodásra jutott a császári követekkel (434-ben). Az aranyban fizetett évi adó összegét megemelték (350 libra aranyról 700 librára = 50 400 solidus); a hunoktól császári területre szökött foglyok visszaszolgáltatására vagy pénzbeni kiváltására a császár kötelezettséget vállalt, s ígéretet tett arra, hogy a hunokkal hadban álló néppel nem köt szerződést. A hunok különös figyelmet fordítottak a határ menti kereskedelem zavartalan és hun részről egyenlő jogú folytatására (Priszkosz: Fragm. 1.).

A hunok terjeszkedése és a római birodalmon kívül maradt népek leigázása Rugasz fejedelem halálával befejeződött. Bleda és Attila uralomra jutásakor (434-ben) már csak a római területekre való betörés lehetősége, s az a nyilvánvaló törekvés maradt, hogy a gazdaságilag értékes római területek elfoglalásával a hun törzsszövetség kellő gazdasági és politikai súlyt szerezzen a három nagyhatalommal, a nyugat- és keletrómai császársággal és a perzsa birodalommal szemben (Jordanes: Getica. 35.).

A bizánci városok elleni első nagy hun támadás 441-ben kezdődött, ugyanakkor, amikor a perzsa birodalom is fegyveresen lépett fel a keletrómai császárság déli határainál. A hun seregek a Száva menti nagy városokat, Sirmiumot és Singidunumot pusztították el, majd a Margus és a Hebrus folyók völgyében mélyen benyomultak a trákia területekre. A városok elleni támadásoknál már ekkor feltűnő, hogy Attila és Bleda csapatai a nomád harcmodorról az erődostromra átállva teljes felkészültséggel, ostromgépekkel, lövegekkel felszerelve harcoltak.81 A sikeres első balkáni hadjárat után II. Theodosius (408-450) az elmaradt adók megfizetésére és az évi adó összegének megemelésére kényszerült. A hunoknak fizetett adó ekkor már 2100 libra aranyra, azaz 151 200 solidusra emelkedett (Priszkosz: Fragm. 2. 5.).

445-ben döntő változás következett be a hun törzsszövetség vezetésében azzal, hogy Attila a keleti hun területeken uralkodó bátyját, Bledát megölette, s a birodalom irányítását egyedül folytatta (Jordanes: Getica. 35.). A hatalmas, sok különböző népből álló birodalom belső rendjét és egységes katonai fellépését részben a jól szervezett ellenőrzés és megtorlás eszközével, részben pedig a leigázott népek saját vezetőinek megnyerésével lehetett fenntartani (Priszkosz: Fragm. 7-8.; Jordanes: Romana. 331 .)-A 447-ben megindított második balkáni hadjárat előtt Attila engedélyezte a hadviselés szempontjából leghasználhatóbb alattvalóinak, a keleti gótoknak, a gepidáknak és a szkíreknek, hogy saját népükből való királyt válasszanak, akiket a hun fejedelmi udvar legbefolyásosabb embereivé tett. A keleti gótokról tudjuk, hogy a 440-es évekig nem választhattak királyt, bár a hódítás kezdetén esetükben a hun gyakorlat még a saját népből való vezető kinevezése volt (Hünimund és Thorismod) (Jordanes: Getica. 48.). A keleti gótok a hun fennhatóság alóli szabadulásra már ekkor kísérletet tettek. Attila idejében azonban, amikor a hunok elől elmenekült germán népek sorra a politikai és népi önállósulás felé haladtak (a vandálok Afrikában, a nyugati gótok Galliában, a frankok a Rajna-vidéken), elkerülhetetlenné vált, hogy a hun birodalom népei is bizonyos önállóságot kapjanak, s erre a későbbi nagy hadjáratok előtt a heterogén összetételű hadsereg feltétlen megbízhatósága érdekében bizonyára szükség is lehetett. Attila közvetlen környezetében csak hatalmának biztosítóit és feltétel nélküli támogatóit tűrte meg: fiai közül elsősorban Ellákot és Irnákot, a jóváhagyásával választott germán királyokat (Ardarik gepida, Valamir keleti gót és Edekon szkír fejedelmeket) és a magas rangra emelt, többnyire római műveltségű idegeneket - Onegesiost, Orestest, Eslast, Berichost, Skottast.82

A 447-es második balkáni hadjáratban a trákiai városok egész sorát sikerült bevenni. A hun csapatok Konstantinápolyt is megközelítették. A közvetlen veszély miatt II. Theo-dosiusnak újabb megalázó békefeltételeket kellett elfogadnia. Attila követelésére a hun határtól ötnapi járóföldnyire eső al-dunai területet ki kellett üríteni, s a vásárok tartását is délebbre kellett helyezni, Naissus városába (Priszkosz: Fragm. 7.).

448-ban alkalom nyílt arra, hogy a hunok a frank törzsek királyválasztásával kap-solatban a nyugatrómai császárság szövetségesének ügyébe is beleavatkozzanak. Miután keletről már nem lehetett nagyobb engedményeket remélni, Attila ezután a ravennai udvart árasztotta el minderi' korábbinál merészebb követeléseivel. Célja elsősorban a frank és nyugati gót kézen levő Gallia megszerzése volt (Priszkosz: Fragm. 16.).

451 tavaszán a hun seregek átkeltek a Rajnán, és az útjukba eső városokat feldúlva Aurelianumig jutottak. A meglepetésszerűen gyors hun előrenyomulás és Attila félrevezető diplomáciai lépései miatt Aétius nyugatrómai hadseregparancsnok hirtelenjében toborzott nyugati gót-római csapatokkal vonult fel. A seregek Mauriacumnál (Troyes és Chalons között, Champagne) ütköztek meg, s ez volt az első alkalom, amikor a hunok és szövetséges népeik visszavonulásra kényszerítő ellenállást tapasztaltak (Jordanes: Getica. 36-41.).

Egy évvel később került sor a hunok utolsó nagy vállalkozására. 452-ben támadásuk egyenesen Itália felé irányult. Az észak-itáliai városok nagy részét sikeresen megostromolták, de a hun fejedelem, tanácsadóira hallgatva, seregeivel csak az északi tartományokban maradt, nem indult el Róma felé. A hun csapatokat pusztító járvány és éhínség, valamint II. Theodosius utóda, Marcianus császár (450-457) váratlan keleti támadásának híre végleg megállította az itáliai hadjáratot. Attila fogadta a Leó pápa által vezetett békekövetséget, majd visszavonult Tisza-vidéki főhadiszállására. A további hun hódításoknak Attila 453-ban bekövetkezett hirtelen halála véget vetett (Jordanes: Getica. 42., 49.).83

A Kárpát-medencében hun hódoltság alatt élő keleti germán népek szállásterületeit ma még nem tudjuk pontosan meghatározni. Bizonyos, hogy a földműveléssel-állattartással foglalkozó törzsek munkájára a nomád életmódot folytató hun megszállóknak nagy szükségük lehetett. (Erre utalt Kelkai római hadseregparancsnok Dengizik hun seregének gót harcosai előtt, '470 körül tartott beszédében; Priszkosz: Fragm. 39.) A behódolt népek telepei valószínűleg körülfogták a hunok területeit.84 448-ban az Attila udvarába látogató bizánci követség útja a Duna-Tisza-Temes által határolt bánáti vagy bácskai vidéken át vezetett, s említésre méltó, hogy az útjukba eső, Priszkosz leírása szerint kunyhókból álló falvakban a vendégeket kölessel, árpából készült sörrel és mézborral kínálták (Priszkosz: Fragm. 8.). Az Alföld déli részének Maros-Körösök-Tisza közti területén, mely a hun törzseknek a Marostól délre fekvő központi szállásaival határos terület lehetett, ugyanolyan földművestelepeken élt a szolganép, mint amilyeneket a bizánci követség látott útközben.

Az Alföld V. század első feléből és közepéről való régészeti leletei, főként Csongrád és Szentes környékén, germán eredetű hun kori lakosságra mutatnak. Szegedtől délre, Nagyszéksóson egy hun fejedelem kincsei kerültek napvilágra, akit a közelben temethettek el a 420-430-as években.85

A két terület közé eső vásárhelyi határ hun kori lakosságáról jelenleg még igen kevés régészeti adat áll rendelkezésre. Annyi azonban valószínűnek látszik, hogy területünk a fejedelmi szálláshely közelében fekvő vidék lehetett, esetleg a belső közlekedés egyik útvonala haladt erre.86

A fejedelmi központtal való kapcsolatra az 1963 őszén Szikáncson előkerült nagy aranylelet utal. (Találója: Józó Erzsébet. A lelet összegyűjtését és a helyszíni ásatást Korek József és Horváth Béla végezték.) Az 1439 darab, összesen 6446 g súlyú arany-solidusból álló kincs az eddig ismert legnagyobb hun kori pénzlelet (IV. kép). Földbe kerülésének körülményeiről, sajnos, semmiféle adat nem áll rendelkezésre.87

Az aranypénzek zömét II. Theodosius Konstantinápolyban kibocsátott veretei (1405 darab) jelentik, kisebb részét III. Valentinianus (425-455) ravennai, illetve római pénzei (32 darab), valamint Honorius (395-423) veretei (2 darab) teszik ki. A pénzlelet elrejtésének időpontjára a legkésőbbi veretek, tehát a II. Theodosius-pénzek kibocsátása az irányadó. A II. Theodosius-solidusok többségét 443-ban gyártotta a konstantinápolyi verde; egy 445-re keltezhető, igen ritkán előforduló veret alapján pedig a teljes összeg legkorábban 445-446-ban gyűlt össze. Az azonos konstantinápolyi verdéből kikerült, nagy mennyiségű és verdefényes II. Theodosius-érem előfordulása mindenképpen arra mutat, hogy a legkésőbbi veretek már egyáltalán nem kerültek forgalomba, hanem egy összegben kerültek hun földre. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy a hun fejedelmi udvarba küjdött nagyobb pénzmennyiség - bizonyára császári adó - valamilyen okból együtt maradt részét rejtették el az egykori Szikáncsi-tó északi partján.

Az események igazolják, hogy a 440-es években - az első balkáni hadjárat után -az előzőnél nagyobb mennyiségű aranyat sikerült kicsikarni a konstantinápolyi kincstárból. A szikáncsi lelet 1439-es darabszáma nem is meglepő, ha Attila 443-ban 151 200 solidusra felemelt évi járandóságára gondolunk. A hunok az aranyban fizetett adót nem a pénzérmék száma szerint, hanem az arany súlyában kérték, így a 2100 libra (bizánci font) évi adónak a 20 librát megközelítő szikáncsi lelet csaknem 1/100 részét jelenti. Hogy ez akkoriban milyen értékű összeg lehetett, azt talán kifejezi, hogy az V. század közepén a császári területeken 1 solidusért 350 1 búzát vagy 88 kg húst lehetett vásárolni, s hogy egy mezőgazdasági munkás kb. 108 nap alatt kereste meg az 1 solidusnak megfelelő összeget.

A hunok a császári adókból származó arany nagy részét valószínűleg beolvasztották és felhasználták, de a római városokban folytatott kereskedelem révén bizonyára tetemes pénz jutott vissza a császárságba. A szikáncsi pénz hun területen is komoly vagyonnak számított: a 440-es években pl. 100-nál több hun kézre jutott római rabszolgát lehetett volna belőle kiváltani. A 20 librányi arany hunok közti értékének felméréséhez megemlítjük, hogy 448-ban az Attila elleni összeesküvés anyagi fedezetére Edekon 50 libra aranyat kért a császári kincstárból, amit a rendkívüli kockázattal járó vállalkozás előkészítéséhez elegendő összegnek lehetett tartani (Priszkosz: Fragm. 8.).

A szikáncsi leleten kívül területünkről szórványos hun kori régészeti anyagot ismerünk. Néhány jellegzetes, besimított díszítésű korsó és hasonló díszű edénytöredékek kerültek elő a Kis-tó-hajlás partjai mellől és a Hód-tó solt-paléi, illetve kopáncsi síkjáról, már korábban is lakott területekről (lásd 10. térkép).88

A Kakasszéki-ér északnyugati partján fekvő Sóshalmon talált sírlelet az V. század közepén területünkön élt germán lakosság hagyatékához tartozik. A szórványként a múzeumba került ezüst lemezfibulapár, aranyozott ezüstcsat, ezüstlemezzel borított bronztükör, borostyángyöngyök, kétoldalas csontfésű és az ezüstlemezből készült korbácsnyél - az V. század első feléből és közepéről való, hasonló leletegyüttesek alapján -magányos női sírból kerülhetett elő (14. ábra és IV. kép).89

Az V. századi germán törzsek között a Fekete-tenger vidékétől Hispaniáig általánosan elterjedt előkelő női viseletnél a nagyméretű, ezüst lemezfibulákat a vállon hordták. Az ötvösök a fibulákat többnyire a rugószerkezet végére erősített gombokkal és a kengyel két végét körbefogó aranyozott lemezekkel ékesítették. A sóshalmi fibulák díszítése igen egyszerű: a fejlapon nincs a díszítőgomboknak nyoma; a sugaras díszű aranyozott lemezek is a szebb, nagyobb ezüstfibulák domborított, virágsziromra emlékeztető díszítésének egyszerűsített változatai. Fibuláink az al-Duna-vidéki, bácskai és bánáti V. századi ezüst ékszerek és a Csongrád környéki szerényebb díszű lemezfibulák közti átmeneti formát képviselik.90

A sóshalmi lelet csatja az V. században használatos, jellegzetes Pontus-vidéki forma és a késő római spirál- és ékvéséses díszítés együttes megjelenésével a germán női öltözék késő római hatású tárgyai közé tartozik. Az eddig ismert, hasonló díszítésű csatok közül a sóshalmi az egyik legkorábbi készítmény; díszítésének közvetlen előzményét egy ukrajnai ezüst övcsatról és a hozzá tartozó, késő római mintára készült széles szíjvégről ismerjük.91

A síregyüttes többi darabjai - a babonás szokásból a sírba törötten kerülő bordás díszű tükör és a kétoldalas csontfésű - a felső-Tisza-vidéki V. századi sírokból jól ismert használati tárgyak.92 A korong formájú borostyángyöngyök feltehetően itt is az ezüst-fibulákhoz tartozó gyöngydíszes viselet részei.

 

14. ábra. A sóshalmi V. századi leletek

 

A sóshalmi leletet - a Mártélyról ismert lemezfibulákkal együtt - a hun kor végén, az V. század közepén területünkön megtelepült gepida lakosság hagyatékának tarthatjuk. A szórványos hun kori leletekből a megtelepedés mértékére, s így a hun kori lakosság összetételére egyelőre még nem következtethetünk.93

 

A gepida királyság (454-567)

A hun törzsek európai megjelenése, a hódító terjeszkedéssel szembeni védekezés a nyugat felé menekülő germán népeknél meggyorsította az önálló királyságok kialakulását. Feltehetően magában a hun birodalomban is formálódhattak a népi önállósulási törekvések, éppen az Attila által támogatott vazallus királyok vezetésével.

Attila váratlan halála után fiai, Ellák, Dengizik és Írnák közt háborúság tört ki. A hatalom és az alávetett népek elosztásán nem tudtak megegyezni, amit azonban a germánok már nem néztek tétlenül. A gepida törzsek lázadtak fel elsőként Ardarik király vezetésével, s hozzájuk csatlakoztak a szkírek, szvébek és rúgiak is. A pannóniai Nedao folyónál (valószínűleg a Száva egyik mellékfolyója) lezajlott csatában a hun királyfiak vereséget szenvedtek, és a hunokhoz hű népcsoportokkal együtt a Kárpátmedence délkeleti peremére szorultak vissza. A hun szomszédságba került al-dunai keleti gótok északnyugat felé terjeszkedtek, és az egykori Pannóniát szállták meg. Letelepedésüket utólag Marcianus császár is elismerte, bizonyára azért, hogy a hunok központi szállásterületeit elfoglaló gepidák hatalmának megnövekedését a gót szomszédság ellensúlyozza (Jordanes: Getica. 50.).94

A keleti gótok csakhamar összeütközésbe kerültek a kisebb törzsekkel, a szvébekkel és a szkírekkel, akik a Duna-Tisza tájékán élő többi néppel, a gepidákkal, szarmatákkal és a rúgiakkal szövetséget kötve, együttesen próbálták a gótok hatalmi törekvéseit meggátolni. A szövetség azonban nem tudott felülkerekedni; a gótok továbbra is zavartalanul folytatták rablóhadjárataikat (Jordanes: Getica. 53-54.).

A gepida királyság, mely a hunok kiűzése után a Kárpát-medence keleti felét birtokolta, a császár szövetségesének számított, és a béke fejében évjáradékot kapott. Az At-tila-fiak ellen lázadó nagy király, Ardarik halála után - valószínűleg a királyi család hun ága miatt - a hatalom megoszlott. Geismuth, aki Attila egyik fia és ugyanakkor Ardarik unokája vagy unokaöccse volt, az erdélyi és a Tisza-vidéki területeket tartotta meg, míg Ardarik fia, Thrafstila a keleti gótok balkáni hadműveletei közben katonai felügyelet nélkül maradt római városban, Sirmiumban rendezte be udvarát. 488-ban, amikor a keleti gótok a moesiai Duna-partról Nagy Theodorik (475-526) vezetésével a Dráva-Száva közén Itália felé vonultak, Thrafstila király seregeibe ütköztek. A kiéhezett és fáradt gót sereget, mely ráadásul egy veszélyes, szűk folyómeder mellé szorult be, Theodorik csak személyes példaadásával tudta harcra buzdítani. Végül a gótok a sirmiumi udvarban tartózkodó gepida királyfinak,   Mundónak (Geismuth fia) és fegyvereseinek átállásával küzdötték végig magukat a gepidák által megszállt területen.95 (Ennodius: Paneg. VII. 28-29.; Malalasz: Chronogr. 1. XVIII.; Paulus Diaconus: Hist. Rom. XV. 15.)

A Balkán félsziget és az Itália felé vezető utak központjában fekvő, fegyvergyárral és pénzverdével rendelkező gazdag római városnak, Sirmiumnak a megszállása a továbbiakban a Kárpát-medencében letelepült barbár népeknek elsőrangú célja lett. A sirmiumi gepida királyságot először Nagy Theodorik számolta fel. 504-ben Thrafstila fiát, Thrasarikot a gótok kiűzték sirmiumi székhelyéről, mire az a keleti gepida területeken uralkodó királyhoz, Gunderithhez menekült (Jordanes: Getica. 58.; Ennodius: Paneg. XII. 62.). A gepidák egy időre lemondtak Sirmiumról, és Elemund királyuk idejében valószínűleg békés kapcsolatokat építettek ki az itáliai keleti gót királysággal.

A VI. század első évtizedeiben az Al-Duna vidékére új betelepülők költöztek: a Pannónia északi határánál a langobardok által levert és hazátlanná vált herul nép egy része, akik a gepida királyság alattvalói lettek (Prokópiosz: De bell. Goth. II. 14.; III. 34.).

A langobardok királya, Wacho, aki a Dunántúl északi területeinek elfoglalásával a gepidák szomszédságába került, Ostrigotót, Elemund gepida király leányát vette feleségül. A két nép kapcsolata kezdetben békésnek mutatkozott (Paulus Diaconus: Hist. Láng. 1.21.).

A gepida királyság Nagy Theodorik halála után próbálkozott ismét Sirmium elfoglalásával. Vállalkozásukat azonban csak a bizánci császárság 535 júniusában a gótok ellen indított háborújának kezdetén kísérte siker. A gepida királyi központ ekkor újból Sirmiumba került. I. Justinianus császár (527-565) a jogtalan területfoglalás következményeként megszüntette a gepidák számára eddig fizetett évjáradékot, ugyanakkor elismerte a langobardok dunántúli foglalásait, ezzel a két nép közül az új beköltözőket, az egyelőre kevésbé veszélyes langobardokat támogatta (Prokópiosz: De bell. Goth. III.33-34. és Hist. arcana. 18. 16.).

539-től a császári seregek nagy részét a gót háború mellett a perzsák elleni háborúba vitték. A seregek távollétét kihasználva a gepidák és a csatlakozott herulok nyomban a Duna-vidéki császári területek felé terjeszkedtek. Ugyanekkor a gepidák szövetségese, Theodebert frank király Észak-Itáliában kezdeményezett támadást. A gepida fronton - Jordanes szerint - Attila óta nem látott véres ütközetre került sor, melyben maga a bizánci hadmester, Kalluk is elesett. A császár a nehéz helyzetben a gepidák évi adójának fizetésére és a megszállt területek elismerésére kényszerült (Jordanes: Romana. 386-387.; Continuator Marcellini a. 539.; Paulus Diaconus: Hist. Lang. II. 2.).

Az 540-es évek végén, Elemund gepida király halála után Thorisind szerezte meg a trónt; a langobardoknál ugyanekkor Audoin került uralomra. Az új langobard királlyal Justinianus azonnal szövetségre lépett, pannóniai betelepedésüket formailag is elismerte, ami Sirmiumnak és környékének langobard megszállására is jogalapnak számított. A bizánci diplomácia célja, nyilvánvalóan az volt, hogy a langobardok segítségével véget vessen a sirmiumi gepida uralomnak. Miután azonban a gepidák számbeli fölénye vitathatatlannak látszott, a langobardoknak Sirmiumért, a császár és a római érdekek védelmében meghirdetett háborújukhoz segítséget kellett kérniök. A segélykérő langobard és a császár semlegességét remélő gepida követek megjelentek Konstantinápolyban. Justinianus mindkét felet fogadta, azonban a gepidák megbízhatatlanságát már ismerve, a langobardoknak ígért fegyveres támogatást (Prokópiosz: De bell. Goth. III. 33-35.; Paulus Diaconus: Hist. Láng. 1. 23-24.).96

Az 547-548-ban kezdődő és 567-ig tartó, időnként kölcsönös békeszerződésekkel megszakított langobard-gepida háborúkban a császár állásfoglalására mindvégig jellemző volt az a törekvés, hogy a veszélyes határ menti területeket birtokukban tartó barbár népek a háborúkkal egymást gyengítsék, s közben egyikük se kerüljön a másiknál sokkal kedvezőbb helyzetbe. Ugyanakkor Justinianus ügyelt arra is, hogy a bizánci segítség egyik fél számára se legyen teljesen biztos, s főként, hogy mindez bizánci részről a lehető legkevesebb véráldozatba kerüljön. A gepidák magabiztosságára mutat, hogy még a császári semlegességet is kockáztatták, amikor a római területre rablóhadjáratot indító kuturgur-bolgárokat és a szlávokat - utóbbiakat fizetség ellenében -átengedték a Dunán, amivel ismét tetemes kárt okoztak a császárságnak (Prokópiosz: De bell. Goth. IV. 18. 25.; Jordanes: Romána. 364.).

Az 550-es évek végén a gepidáknál utolsó királyuk, Kunimund, a langobardoknál Alboin jutott uralomra. Kunimund idejében a királyi udvar ismét Sirmiumban volt, a gepida szállásterületek központja azonban továbbra is a Tisza-vidék lehetett (Jordanes: Getica. 3. 12.; Johannes Lydos: De mag. 120.).97

A nedaói csatát követő időszaktól a Maros-Tisza-Körösök közti vidéket a gepida törzsek sűrűn benépesítették. A két-három nemzedéken át használt nagy temetők (és a hozzájuk tartozó falvak) a Tisza legfontosabb átkelőhelyei mellett, a folyó bal partján létesültek, Szentes, Hódmezővásárhely és Szeged környékén.98

A dél-alföldi gepida szállásterületek központi részét jelentő vásárhelyi határban a temetők többsége a Hód-tó partja mellett, a szarmata és hun kori telephelyek közvetlen közelében került elő (lásd 10. térkép).

A kishomoki településen - a 105 sírból álló, csaknem teljes egészében feltárt temető alapján - az alföldi gepida törzsek egyik vezető nemzetsége élt, fegyveres kíséretével és szolganépével együtt (Móra Ferenc 1928-as, Bóna István-Nagy Margit 1966-1969-es ásatásai).99

Az V. század második felében a temető területének délnyugati részén temették el a legkorábbi betelepülőket, a hun korszak gepida harcosait: két torzított koponyájú férfit. Ugyanekkor kezdték meg a temető délkeleti és keleti részét, ahol deszkákból készült, vaskapcsokkal összeerősített vagy fatörzsből kivájt koporsóba temetve nyugodtak a nemzetség V. század végén, VI. század elején élt tagjai (15. ábra). A keleti csoport szélén, egy ezüstveretes karddal és hosszú tőrrel eltemetett férfi mellé, aki akkoriban a nemzetség legrangosabb tagja lehetett, alacsonyabb rangú, csak tőrrel harcoló férfiakat temettek. A férfisírok az életben viselt rang szerint és a pogány germán túlvilághitnek megfelelően kisebb, elkülönülő csoportokat alkottak, melyeket az asszonyok és a gyermekek sírjai vettek körül.

 

15. ábra. A gepida temető 64. sírja. Sírrajz és leletek. Kíshomok

 

16. ábra. Sírrajz és sírleletek. Kíshomok. 77. sír

 

A nemzetség tagjai közül a VI. század első felében két férfi emelkedett a legmagasabb rangra: a teljes fegyverzettel harcoló nemesek közé. Őket a temető északnyugati részébe temették aranyozott gombokkal díszített pajzsukkal, lándzsájukkal, kardjukkal együtt (40. kép). Valószínű, hogy egyikük lovát is a közelben földelték el, mert a lószerszámot a nemesúr sírjába, fegyverei mellé tették. A temető északnyugati, legelőkelőbb csoportjába még egy pajzsos-lándzsás harcost temettek el. A VI. századi kíséret többi tagjáról és az asszonynépről azonban nem sokat tudunk, mivel a temetőnek ez a része még a hiteles feltárás előtt elpusztult.

A kishomoki lelőhely eddig területünk legnagyobb és leghosszabb ideig használt gepida települése. Egy másik hasonló nagyságú, faluszerű telephely található a Hód-tó északkeleti oldalán, a Kis-tó-hajlás partjai mellett, ahonnan szintén nagy kiterjedésű temetőre utaló szórványos leletek kerültek elő.100

A Kishomokon élt nemzetség településének közelében, a solt-paléi és a gorzsai határrészben néhány kisebb, rövidebb ideig lakott tanya - udvarház - létesült (Solt-Palé, T. Kiss Bálint- és Banga-tanya, Katona István halma: Párducz Mihály ásatásai, 1934; Gorzsa, Kiss P.-tanya: Banner János ásatása, 1930; Kovács-tanya: Gazdapusztai Gyula ásatása, 1955). A településekhez közel fekvő, 6-32 sírból álló temetők szerint a tanyákon élő családok vezetői a fegyvert viselő, szabad harcosok lehettek. A gorzsai határ telepéhez tartozó temetőből két fegyveres férfi sírja (karddal, illetve íjjal-nyíllal felfegyverzett harcosok) és két, ékszert viselő asszony sírja került elő: bizonyára a gorzsai nép vezetői és feleségeik. A tanya jellegű telepet I. Justinusnak (518-527) a 19. sírban talált aranysolidusa alapján a VI. század első felében és közepén lakták.101

A gepida települések feltárásának hiányában csupán néhány lelet utal a lakosság mindennapi munkájára. Az állatállomány fölött a nemzetség vezetői rendelkeztek; erre vallanak a fegyveres férfiak munkaeszközeiként a sírokba kerülő juhnyíró ollók (Kishomok). Ugyancsak férfimunka volt a halászat is (az egyik kishomoki férfisírból nagyméretű, kétágú halászszigony került elő).102 A nők a textilfélék előállításával, fonással-szövéssel (vonókések és orsógombok utalnak erre), s valószínűleg az alapanyagul szolgáló len és kender termesztésével és feldolgozásával foglalkoztak. Nagyrészt női munka lehetett a változatos formájú, gyakran jellegzetes pecsétléssel vagy besimítással díszített agyagedények készítése is (41. kép).

A gepidák viseletére a sírokban talált tárgyak helyzete nyomán következtethetünk. A férfiak a hosszú, kétélű kardot a vállon átvetett szíjra kapcsolták. A bőröveket -viselőjük rangjának megfelelően - vas-, bronz- vagy ezüstcsattal kapcsolták össze, a szíjat néha fémveretekkel díszítették (pl. Kishomok, 7. sír). Az övre erősített tarsolyban tűzszerszámot, vaseszközöket tartottak. A tarsoly mellett, ugyancsak az övhöz csatolva viselték a késeket és a tőröket fa- vagy bőrtokban, melyet néha ezüstveretekkel díszítettek. A férfisírokból is gyakran kerül elő a csontlapokból csiszolt, egyoldalas fésű. A nők a kétoldalas sűrűfésűket a hajukba tűzve hordták.

A gazdag női viselethez tartoztak a bronzból vagy ezüstből készült fibulák, melyek többnyire a vállra vetett rövid köpeny összekapcsolására szolgáltak. A deréktájon hordott bőröv néha különleges formájú díszcsattal zárult. A nők is az övre erősítve hordták a tarsolyt, mellette külön tokban a rövid nyelű, kétélű kést. A kishomoki 77. sírban eltemetett asszony - a hosszú szoknyát összetartó bőrövhöz erősítve - deréktől a bokáig érő, ezüstpántokkal és gyöngyökkel díszített szalagos csüngőket viselt (16. ábra).102

A női és a férfiviselethez tartozó fémtárgyak egy része a bizánci kereskedelem útján (42. kép) és a germán népek egymás közti kereskedelmi kapcsolatai révén kerültek el a Tisza-vidéki gepida törzsekhez. Az ékszerek, csatok és fegyverek nagy részét azonban a helyi fémöntő műhelyek készítették. Helyi ötvös munkájának tarthatjuk pl. a Szentes és Szolnok környéki díszcsatok mintájára készült kishomoki sasfejes csatot, vagy a jellegzetes poncolt díszű, lemezes bronzcsatokat (lásd 16. ábra és 43. kép). A frank vagy alamann viselet hatására készültek a kishomoki 7. sírban talált öv ezüsttel tausírozott, négyszögletes vasveretei és rovátkolt keretezésű, bronzszögekkel díszített vascsatja. Egyes ékszertípusok viszont a gepida kereskedők közvetítésével jutottak el az V. század második felében és a VI. század elején a nyugati germán népek Rajna-vidéki és galliai szállásterületeire (így pl. a gorzsai ötgombos, indadíszes fejű fibulaforma).104

A gepidák hitvilágáról nem sokat tudunk. Bizonyos, hogy az alföldi törzsek többsége régi, pogány hitét vallotta, annak ellenére, hogy a IV. század végétől ariánus hittérítők működtek közöttük (Jordanes: Getica. 25.). A VI. században a gepida királyok által is támogatott ariánus kereszténységet elsősorban a Száva menti területek lakossága vehette fel; Sirmiumban Kunimund király idején ariánus püspöki székhely volt (Johan-nes Biclar: Chron. a. VI. Iust).105

Jordanes leírása szerint a gepidák a gótokkal azonos nyelvet beszéltek (Getica. 25.), írástudóik bizonyára a görög és latin betűk utánzásából és az ősi rúnajelekből álló gót írást használták.106 A kishomoki 77. sír besimított díszű agyagedényén - a tulajdonos nevének rövidítéseként, esetleg csak mágikus jelként - bekarcolt rúna található (lásd 16. ábra, 7.).

Az 560-as években világossá vált, hogy a Kárpát-medencében élő két germán nép, a gepidák és a langobardok nem bírnak egymással, de nem is tudnak megosztozni a hatalmon. Az uralkodó nemzetségek között már valódi vérbosszúvá fajult ellentétet csak külső segítséggel lehetett döntésre vinni. A langobardok helyzete nehezebbnek tűnt: I. Justinianus halála után II. Justinus (565-578) Sirmium átadásának ígéretére a gepidák mellé állt, s ezzel a túlerővel a langobardok már nem tudtak megküzdeni. Szövetséges után kellett tehát nézni, és a langobardok most már nem válogathattak. A Kárpát-medence délkeleti szélén feltűnő, a császárságot máris letelepedési területért és pénzért zsaroló új népet, az avarokat nyerték meg a gepidák elleni háborúhoz. Baján avar kagán - mesteri diplomataként - hosszas rábeszélésre, előre kialkudott hadizsákmány és langobard részről azonnali természetbeni fizetség ellenében vállalkozott a szövetségre (Paulus Diaconus: Hist. Lang. 1. 27.; Menander: Exc.de legat. 24.).

Kunimund a félelmetes ellenfél hírére bizonyára önként átadatta volna Sirmiumot a bizánci seregeknek, II. Justinus azonban nem nagyon titkolta, hogy már nem áll szándékában a gepidákat segíteni. Hagyta, hogy az avarok segítségével a langobardok győzzenek. Az avarok Erdély felőli benyomulása és a langobardok egyidejű támadása a Tisza-vidéken a gepida seregek teljes megsemmisítését jelentette (567-ben). A császári csapatok harc nélkül bevonultak Sirmiumba, de az avaroknak a gepida területre való behatolásával II. Justinusnak tudomásul kellett vennie a veszedelmes új nép Kárpátmedencei betelepedését.107 (Menander: Exc. de legat. 25-28.)

A gepida nép a langobardok győzelmével valószínűleg igen súlyos veszteségeket szenvedett. A Tisza-vidéki területeken maradt részük avar uralom alá került. A Hódmezővásárhely környéki gepida temetőket, így a kishomokit és a solt-paléit a VI. század második felében az avarok is használták, tehát telepeikre is avar megszállók költözhettek. A Tisza menti gepida falvakról még a VII. század eleji eseményeknél is megemlékeznek a történeti források (Paulus Diaconus: Hist. Lang. I. 27.; Theofülaktosz Szimokatta: Hist. I. 4., VII. 3.).108

Az 568 tavaszán Itáliába vonuló langobardokkal sokan kerültek a langobard királyság területére, ahol Pó-vidéki településeiken éltek. A szétszóródott gepida hadseregből többen bizánci szolgálatba álltak. Az al-dunai és a munteniai területeken élő nemzetségek a szláv törzsek közé keveredtek (Paulus Diaconus: Hist. Lang. II. 26.; Theofülaktosz Szimokatta: Hist. VI. 8-10.)109

 


Lábjegyzetek:

  1. Mócsy András: Pannonia. PWRE, IX. 1962. 529-530. Abb. 2. (A továbbiakban Mócsy 1962.)
  2. Sztrabón: Geographika. (Földy József fordítása.) Bp., 1978. 329-330.
  3. Mócsy András: Pannónia a korai császárság idején. Bp., 1974. 25. skk. (A továbbiakban: Mócsy 1974.)
  4. Mócsy 1962. 543.
  5. Alföldi András: Budapest az Ókorban. In Budapest története. I. (Szerk.: Szendy Károly.) Bp., 1942. 181. (A továbbiakban: Alföldi 1942.); Harmatta János: A magyarországi szarmaták történetéhez. AÉ, 77. 1950. 45. skk. (A továbbiakban: Harmatta 1950.); Mohh, A: K Bonpocy o nepHOflinauHH paHHecapMaTCKoii 3noxn. AAH, 4. 1954. 115. skk. (A továbbiakban: Mócsy 1954.)
  6. Mócsy András: Római kor. In Orosháza története. (Szerk.: Nagy Gyula.) Orosháza, 1965. 105. (A továbbiakban: Mócsy 1965.)
  7. Mócsy 1962. 549-550.
  8. Alföldi 1942. 186. skk.; Mócsy 1974. 88-89.
  9. Mócsy 1962. 619-624.
  10. Tacitus: Germania. (Borzsák István fordítása.) Bp., 1961. 74-75.
  11. Alföldi András: Dákok és rómaiak Erdélyben. Sz, 74. 1940. 138.; Mócsy 1962. 552-553.
  12. Mócsy 1974. 101. skk.
  13. Mócsy 1954. 125.
  14. Visy, Zs.: Die Daker am Gebiet von Ungarn. MFMÉ, 1970. 9.,; 18-21. sz. lelőhelyek; Párducz Mihály: Dák leletek Jánosszálláson. MFMÉ, 1956. 20.; Aranyág - Párducz, M.: Drei neuere Siedlungen der Römerzeit bei Hódmezővásárhely. Dolg. Sz., 1939. Abb. 1., 1. (A továbbiakban: Párducz 1939.); Kakasszék-fürdő - Banner János: A hődmezővásárhelyi Városi Múzeum Régészeti Osztályának első öt éve. Csm. kvt., 7. 1934. 55. és TJM. Lelt. sz.: 7179-7182. (A továbbiakban: Banner 1934.); Gorzsa, Mózes Mihály földje - Párducz Mihály: A szarmata kor emlékei Magyarországon. II. AH, 28. 1944. 17., XXV. T. 4. (A továbbiakban: Párducz 1944.); Tatársánc - Banner János ásatása, 1934. TJM. Lelt. sz.: 4301-4305/34.
  15. Közöletlen, MNM Adattár, H. I. jelzetű jelentés; TJM. Lelt. sz.: 55.32.1-55.33.1; 58.7.1 és 55.11.22 sz. töredék.
  16. Párducz Mihály: Megjegyzések a hódmezővásárhely-kakasszéki szarmata kori lelet értékeléséhez. AÉ, 87. 1960. 51.; Mócsy 1965. 105.
  17. Mócsy 1962. 553-554.; Mócsy 1974. 104. skk.
  18. A szegedi őrállomásról Lakatos Pál: Római leletek a szegedi vár területéről. AT, 12. 1965. 94. skk.; a dél-alföldi római utakról Kőhegyi Mihály: Római pénzforgalom és kereskedelem a Lugio-Szeged közötti útvonalon. JPMÉ, 14-15. 1969-1970. 113-117.; Római pénzek szarmata sírokban. MNTÉ, 1972. 178.; Római pénzforgalom és kereskedelem az Intercisa-Csongrád közötti útvonalon. Cumania, 1. Kecskemét, 1972. 111. skk. (A továbbiakban: Kőhegyi 1972.); a dáciai összeköttetésről Balla Lajos-Tóth István: Adatok Pannónia és Dácia kapcsolataihoz. DDMÉ, 1966-1967-1968. 123-125.
  19. Mócsy 1974. 112. skk.
  20. Mócsy 1962. 555. skk.; Alföldi 1942. 192. skk.
  21. Mócsy 1974. 16-18.
  22. Hód-tó - Szeremlei Sámuel: Hód-Mező-Vásárhely története. I-V. Hódmezővásárhely, 1900-1913. I. 424. (A továbbiakban: Szeremlei 1900-1913.); Traianus-veretek: Fecskés-Szeremlei 1900-1913. 455.; Csalogány u. - uo. 424.; Hunyadi u. - uo. 424.; Hadrianusveretek: Fehér-tó, 11. sír - Párducz Mihály: Szarmata temető Hódmezővásárhely-Fehértón. AÉ, 3. 1946-1948. 285. (A továbbiakban: Párducz 1946-1948.); Gorzsa, Epstein-tanya - Szeremlei 1900-1913. 458.; Sabina-érem: Mártély - uo. 541.; Antoninus Pius-veretek: Férged - uo. 455.; Kopáncs, Técsy-tanya - uo. 459-460.; Erzsébeti út, Hézső-tanya - uo. 453.; Csomorkány - uo. 452.; Marcus Aurelius-pénzek: Kopáncs, Técsy-tanya - uo. 459-460.; Kopáncs, Lelik-tanya (2 darab) - Párducz Mihály: Őskori és szarmata kori telep Hódmezővásárhely határában. Dolg. Sz., 1942. 119-120. (A továbbiakban: Párducz 1942.); Fehér-tó, 4. sír - Párducz 1946-1948. 284.; Faustina-érmek: Kopáncs, Técsy-tanya - Szeremlei 1900-1913. 459-460.; Tarjánvég, Pa pere - uo. 435.; Commodus-pénzek: Kopáncs, Técsy-tanya - uo. 459-460.; Kopáncs, Zsoldos-tanya - Banner János: A kopáncsi és kotacparti neolithikus telepek és a tiszai kultúra III. periódusa. Dolg. Sz., 1932. 3. (A továbbiakban: Banner 1932.)
  23. Vö. Kőhegyi 1972. 176.; Fülöp Gyula: Újabb tanulmány a római érmek szarmata kori forgalmáról a mai magyar Alföldön. AÉ, 103. 1976. 253. skk.
  24. Gabler Dénes: Terra sigillaták a Kelet-Pannóniával szomszédos barbaricumban. AÉ, 95. 1968. 219. N° 18., 20. és a sigillata-utánzatok: 236.
  25. Párducz 1939. 171., Abb. 1., 3.; Párducz, M.: Archaologische Beitrage zur Geschichte der Hunnenzeit in Ungarn. AAH, 11. 1959. 363.-on az V. századra keltezve. (A továbbiakban: Párducz 1959.)
  26. Városi téglagyár - Banner János-Bálint Alajos-Párducz Mihály: A hódmezővásárhelyi református főgimnázium régiséggyűjteménye. Jazig és germán emlékek. Dolg. Sz., 1937. XV. T. 14. (A továbbiakban: Banner-Bálint-Párducz 1937.); Fehér-tó, Farkas Antal földje - TJM. Lelt. sz.: 500/43. és 502/43.
  27. Párducz 1946-1948. XL. T. 6. a-b.; XLII. T. 1. a-b., 8. a-b. stb.
  28. Harmattá 1950. 10. skk.
  29. Párducz 1946-1948. 286.; Gazdapusztai Gyula: Dák-szarmata kori temető és telep Hódmezővásárhely-Kakasszéken. AÉ, 87. 1960. 46., XIV. T. (A továbbiakban: Gazdapusztai 1960.); a felső-Volga-vidéki és pontusi viseletről TyuiMHa, MpHHa: O capina-Tax b foro-3ana.HHOM Kpbiiny. CA, 1967. N° 1. 47. skk.
  30. Párducz Mihály: Szarmatakori problémák. Ant. Hung., 1. 1947. 50., 1. T. 15.
  31. Párducz 1944. 38., XXV. T. 6. PL: Kopáncs, Szenti-tanya - Párducz Mihály: Szarmatakori telep Hódmezővásárhely-Kopáncson. Dolg. Sz., 1943. L1I. T. 5 LII1. T. 6-8. (A továbbiakban: Párducz 1943.); Franciszti Téglagyár - Banner-Bálint-Párducz 1937. XIII. T. 16., 19-21., Solt-Palé -Párducz Mihály: Adatok az Alföld római kori kerámiájához. Dolg. Sz., 1935. XXXVI. T. 1., 8. stb. (A továbbiakban: Párducz 1935.)
  32. Pl.: Párducz Mihály: Római kori lelőhely Hódmezővásárhelyen, a Solt-Paléban. Dolg. Sz., 1938. II. T. 1-5., 13. (A továbbiakban: Párducz 1938.); Párducz 1935. XXXVI. T. 2., 7.; Párducz 1943. LIII. T. 5., 9. stb.
  33. Párducz 1935. XXXII-XXXVI. T.; Párducz 1938. 5-10. kép.
  34. Párducz Mihály: Újabb jazig leletek Hódmezővásárhely határában. Dolg. Sz., 1937. 78., 1-2. kép. (A továbbiakban: Párducz 1937.)
  35. Párducz 1938. 117., 3-4. kép; Kőhegyi Mihály: Irániak a Nagyalföldön. In Régészeti barangolások Magyarországon. (Szerk.: Szombathy Viktor.) Bp., 1978. 95. skk.
  36. Zalotay Elemér jelentései a TJM Adattárában, III. Lelt. k.: 1342-1343; Banner János: Településtörténeti kutatások a hódmezővásárhelyi Fehértó partján. Dolg. Sz., 1943. 195-199.
  37. Galántha Márta: Hódmezővásárhely északnyugati határának régészeti topográfiája (Egyetemi szakdolgozat, Szeged, 1977. JATE, BTK, kézirat) - térkép; Vályi'Katalin: Hódmezővásárhely északkeleti határának régészeti topográfiája (Egyetemi szakdolgozat, Szeged, 1977. JATE BTK, kézirat.) - térkép. A szarmata településrendszerről Kőhegyi Mihály: A szarmaták kutatása Baja környékén. BTMK, 12. 1965. 28.
  38. Alföldi 1942. 749.
  39. Mócsy András: Pannónia a késői császárkorban. Bp., 1975. 31. skk. (A továbbiakban: Mócsy 1975.)
  40. Harmatta 1950. 12-13.; Barkóczi László: Szarmata-roxolán áttelepítések a Duna-medencében. AT, 6. 1959. 244. skk. (A továbbiakban: Barkóczi 1959.)
  41. Alföldi András: A gót mozgalom és Dácia feladása. Klny. EPhK, 1929-1930. 25. skk.; Mócsy 1975. 43.
  42. Alföldi 1942. 673. skk.
  43. Mócsy 1974. 97. skk.
  44. Bóna István: Későrómai és népvándorlás korszak. Orosháza története. (Szerk.: Nagy Gyula.) Orosháza, 1965. 116-117. (A továbbiakban: Bóna 1965.); Bóna, I.: Ein Viertel-jahrhundert der Völkerwanderungszeitforschung in Ungarn. 1945-1969. AAH, 23. 1971. 270. skk. (A továbbiakban: Bóna 1971.)
  45. Közöletlen. Az ásatási dokumentáció és a leletek tanulmányozásának lehetőségét B. Nagy Katalinnak köszönhetem. A sírok körülárkolásának szokásáról Kőhegyi, M.: Die Bestattung von Prochorowka-Typ bei den Sar-maten in Ungarn. MFMÉ, 2. 1969. 93. skk.
  46. Fehér-tó - Párducz 1946-1948. XL1. T. 18., XXXIX. T. 22.; Kakasszék - Gazdapusztai 1960. XIII. T. 4.; Erzsébet-Újközség - Zalotay Elemér jelentése. TJM Adattárul. Lelt. k.: 1352.
  47. Párducz Mihály: Őskori és szarmatakori telep Hódmezővásárhely határában. Dolg. Sz., 1942. 118-119.
  48. Vö. Lányi, V.: Die spatantiken Graberfelder von Pannonién. AAH, 24. 1972. Abb. 52., 23.; Sz. Burger, A.: The laté román cemetery at Ságvár. AAH, 18. 1966. fig. 104., 157.; Bohnsack, Dietrich: Die Burgundén. Vorgeschichte
  49. der deutschen Stámme. III. Ostgermanen und Nordgermanen, red. Reinerth, Hans., Leipzig-Berlin, 1940. Taf. 464., 13-17.; Godlowski, Kazimierz: Les materiaux de la nécropole de la periode ultérieure des influences romaines á Opatów. Materialy Archeolo-giczne, 1. Warszawa, 1959. 177., ryc. 4., 2., 223., ryc. 53., 2. stb.
  50. Caracalla több vereté Batidáról - Szeremlei 1900-1913. 451.; Diadumenianus-veret Kopáncs, Zsoldos-tanyáról - Banner 1932. 3.; III. Gordianus-veret a belterületi katolikus plébánia területéről - Szeremlei 1900-1913. 424.; Decius-veret Kishomok-Tetővárról -Párducz Mihály: Bronz-, szkíta, La Téne- és germánkori temető Hódmezővásárhely-Kis-homokon. Dolg. Sz., 1940. 83.
  51. Mócsy András: A római-barbár szomszédság utolsó évszázada hazánk területén. Cumania, 1. Kecskemét, 1972. 96. skk. (A továbbiakban: Mócsy 1972.)
  52. Jordanes idézett helyének értelmezéséhez Bóna 1965. 127-128., 9. jegyzet.
  53. Mócsy 1972. 98.; Soproni, S.: Limes Sarmatiae. AÉ, 96. 1969. 43. skk.
  54. Mócsy 1974. 105.
  55. Mócsy 1975. 120. skk.
  56. Barkóczi 1959. 246. skk.
  57. Alföldi 1942. 685-686.; Mócsy 1975. 129-130., 177.
  58. Alföldi, A.: Der Untergang der Römerherrschaft in Pannonién l-ll. Berlin-Leipzig, 1924-1926. 59.; Alföldi 1942. 687.; Barkóczi 1959. 250-252.; Várady László: Későrómai hadügyek és társadalmi alapjaik. A római birodalom utolsó évszázada (376-476). Bp., 1961. 51., 133. jegyzet. (A továbbiakban: Várady 1961.); Diesner, Hans-Joachim: Das Van-dalenreich. Aufstieg und Untergang. Leipzig, 1966. 111.
  59. Korek József-Párducz Mihály: Germán befolyás a Maros-Tisza-Körös szög késő szarmata emlékanyagában. AÉ, 7-9. 1946-1948. 291. skk.; Párducz 1959. 393.; Bóna István: Az új-hartyáni germán lovassír. AÉ, 88. 1961. 204. skk.; Bóna 1965. 115.; Mócsy 1972. 98.
  60. Párducz Mihály: A szarmatakor emlékei Magyarországon. III. AH, 30. 1950. 113. 5. ábra. (A továbbiakban: Párducz 1950.)
  61. Kása Szabó-tanya - Párducz 1938. 111., 13. kép; T. Kiss Bálint-tanya - Párducz 1935. 181., XXIII. T.; Égető-tanya - Banner János: Régészeti kutatások Szegeden. Dolg. Sz., 1936. 279.; Kopáncs, Szenti-tanya - Párducz Mihály: Szarmatakori telep Hódmezővásárhely-Kopáncson. Dolg. Sz., 1943. 168., LVI. T.; Lelik-tanya - Párducz 1942. V-VII. T.; Franciszti Téglagyár - Banner-Bálint-Párducz 1937. XIV. T. 1., 4., 7.
  62. Párducz 1935. XXXVI. T. 3-4.; Kőhegyi Mihály: A szentes-berekháti késő szarmatakori telep két vasmécsese. MFMÉ, 1. 1969. 102-103.
  63. I. Constantius-veret Batidáról - Szeremlei 1900-1913. 451.; I. Constantinus - Belterület, Kinizsi u., Visszhang u. - uo. 424.; Kopáncs, Técsy-tanya (4 darab) - uo. 460.; Batida (2 darab) - uo. 451.; Fürkehalom - uo. 429.; Dilinka, Franciszti Téglagyár - uo. 426.; Kis-tó-völgy, Aranyági szőlő (2 darab) - uo. 437.; Városi téglagyár - uo. 437.; Constans-veretek: Cinkus-ér, Kardoskúti-dűlő - uo. 452.; Tarjánvég - uo. 435.; Csomorkány - uo. 452.; Valens-érem: Kopáncs, Técsy-tanya - uo. 460.; I. Theodosius-veret: Solt-Palé (bizonytalan meghatározás) - Párducz 1935. 184.; Gratianus-érem: Tarján vég - Banner-Bálint-Párducz 1937. 139.
  64. Párducz 1937. 81-82., VIII. T. 6.; Párducz 1959. 365-366. A metszett díszű pohár skandináviai párhuzamai mellett lásd még Mitrea, Bucur-Preda, Constantin: Necropole din secolul al IV''" e. n. in Muntenia. Biblioteca de Arheologie 10, Bucuresü, 1966. 215., fig. 20., 369., fig. 238., 7. (A továbbiakban: Mitrea-Preda 1966.); Diaconu, Gheorge: Tirgsor. Necropola din secolele III-IV. e. n. Bucure§ti, 1965. T. CLXVII. 1.; Müller-Kuales, Gogo: Die Goten. Vorgeschichte der deutschen Stamme. III. Ostgermanen und Nordgermanen, red. Reinerth, Hans., Leipzig-Berlin, 1940. Taf. 492., 1. (A továbbiakban: Müller-Kuales 1940.); Zeiss, Hans: Die Zeitstellung der Reitergrabes von Königsburch. Kr. Ruhrau. Altschlesien, 7. Germania, Frankfurt am Main, 1937. Abb. 1., 16.
  65. Zalotay Elemér jelentése. TJM Adattár III. Lelt. k.: 1349-1350. Közületien. A leletek a TJM-ban. Lelt. sz.: 55.15.1-35 és részben tévesen a Laktanyánál előkerült temető anyagához leltározva.
  66. Müller-Kuales 1940. Taf. 492., 2.; Párducz 1950. XIV. T. 2., 4., XXIV. T. 7., LIX. T. 1-2.; Párducz 1944. LIV. T. 5. stb.
  67. Párducz 1950. XLI. T. 15., LIX. T. 3., LXXIII. T. 5., CXVII. T. 4.
  68. Kuchenbuch, Freidank: Die Fibel mit umgeschlagenem Fuss. Saalburg-Jahrbuch, 13. Saalburg, 1954. 33-37. (A továbbiakban: Kuchenbuch 1954.); Schulz, Walter: Ein Fibeltypus der wandalischen Hasdingen mit Bemerkungen über die Prunkfibeln benachbarter Fürstenhöfe der frühen Völkerwanderungszeit. JMV, 44. 1960. 302. skk.; Peskaf, Iván: Fibeln aus der römischen Kaiserzeit in Mahren. Praha, 1972. 104. skk., Taf. 30., 3.; Ond-rouch, Vojtech: Bohaté hroby z doby rimskej na Slovensku. Bratislava, 1957. Tab. 29. Pl.: FleTpoB, B. II.: HepHsxoBcKMü mo-rHJibHHK. MHA, 116. 1964. 113., risz. 14. (A továbbiakban: Petrov 1964.); Kovács István: A marosszentannai népvándorlás kori temető. Dolg. K., 1912. 310., 83., 3. stb. (A továbbiakban: Kovács 1912.)
  69. Pl.: Gorzsa-Párducz 1944. XLVI. T. 12.; Csongrád, Határ út - uo. XXX. T. 13.; Szeged-Zákány - uo. LXXXIV. T. 15. stb. A csüngődíszek előfordulásáról a marosszentanna-csernyahovi kultúra területén: Petrov 1964. 112.; Mitrea-Preda 1966. 140-143.
  70. Párducz 1959. 376., XXVIII. T. 6-8., 10., 14. (Szentes-Bökény, Alpár, Kunszentmárton-Péterszög, Kecskemét-Szikra, Nyíregyháza) és Fettich Nándor: Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez. AH, 31. 1951. XLVI. T. 10. (Hajdúszoboszló).
  71. Párducz 1959. 332., XXIX. T. 7-9., 14-16.
  72. BejiaeB, H. M.: OnepKH no BH3aHTHficKoü apxeojionra. Seminarium Kondakovianum 3. Prag, 1929. 62. skk., risz. 2., 4-6., 9-10., XI. T. 1.
  73. A IV-VI. századi gyöngydíszes fibulaviselethez Kovács 1912. 330.; Boulanger, C: Le cimetiére franco-mérovingien et carolingien de Marchélepot (Somme). Paris, 1909. 150., fig. 154.; Martinez, Santa Olalla: Necropolis visigoda de Herrera de Pisuerga (Palencia). Madrid, 1933. 49., Abb. 2. és Csallány Dezső: Gyöngycsüngődíszes gepida fibulák. AÉ, 3. 1942. 330.
  74. Nagy Tibor: A népvándorlás kora. In Budapest története. I.(Szerk.: Gerevich László.) Bp., 1972. 185. skk.; Várady 1961. 148.
  75. Mócsy 1975. 177. skk.
  76. Schmidt, Ludwig: Geschichte der deutschen Stámme bis zum Ausgang der Völkerwanderung. Die Ostgermanen. München, 1941. 109., 529-530. (A továbbiakban: Schmidt 1941.); Sevin, Heinrich: Die Gebiden. München, 1955. 52. (A továbbiakban: Sevin 1955.); Mócsy 1975. 188.
  77. Diculescu, Constantin: Die Gépiden. Halle (Saale), 1922. 53. (A továbbiakban: Diculescu 1922.)
  78. A gepidák III-V. századi szállásterületeire lásd Horedt, Kürt - egyelőre vitatható - nézeteit: Untersuchungen zur Frühgeschichte Siebenbürgens. Bucurejti, 1958. Abb. 20.; Zur Geschichte der frühen Gépiden in Karpatenbecken. Apulum, 9. Bucure$ti, 1971. 707. skk., Abb. 1.
  79. Váczy Péter: A hunok Európában. Attila és hunjai. (Szerk.: Németh Gyula.) Bp., 1940. 82. skk. (A továbbiakban: Váczy 1940.)
  80. Várady 1961. 262. skk.
  81. Harmatta János: A hun aranyíj. MTAK, I. 1951. 169. skk.; László Gyula: A hun aranyíj jelentősége. Adatok a hun nomád birodalom szerkezetéhez. MTAK, I. 1951. 121-122.
  82. Váczy 1940. 130.
  83. Bóna István: A népek országútján. A magyar régészet regénye. (Szerk.: Szombathy Viktor.) Bp., 1968. 114.
  84. Párducz 1959. 393-394.; A Szeged-Nagyszéksósról előkerült leletek publikációja Fettich Nándor: A szeged-nagyszéksósi hun fejedelmi sírlelet. AH, 32. 1953.
  85. Erről legutóbb Csallány Dezső: Adatok Attila székhelyének kérdéséhez. NyJMÉ, II. 1959. (1961.) 19. skk.; Bóna 1971. 266. skk.
  86. A lelet részletes feldolgozását Bíróné Sey Katalin végezte el: A szikáncsi V. századi solidus-lelet. NK, 74-75. 1975-1976. 7-19., I-VI. T.
  87. Párducz 1959. 395. - A 183. és a 97. sz.-on azonos aranyági lelőhely van, azonos dilinkai lelőhely a 154. és a 101. sz., a 155. sz. VI. századi gepida lelőhely. A felsoroltakhoz tartozik még Solt-Ealé, Kása Szabó-tanya: TJM. Lelt. sz.: 389/1937. töredék.
  88. A sóshalmi leletek rövid leírása: 1. Öntött, majd kalapálással formált ezüst fibulapár. Mindkét darab hiányos, töredékes. A fibulákat a kengyel tövében, a félkorong formájú fejen és a trapézformára kalapált lábon poncolt díszű, háromszög alakú, aranyozott ezüst lemez díszíti, melyet három kerek fejű ezüstszöggel erősítettek fel. A tűszerkezet vasból készült. Jelenlegi hossza: 8,7, illetve 6,9 cm. Eredeti hossza: kb. 14 cm. A fejlap szélessége: 6,5 cm. Hiányos, kiegészítve. 2. Öntött, aranyozott ezüst csat. A csatkarikán és a csattüske végén három sorban poncolt díszítés van. A téglalap formájú csattest felső lapját poncolt
  89. pontsorok, ónberakásos spirálmotívumsor és középen ékvésés díszíti. A hátlap díszítetlen ezüstlemez, hiányos állapotú, kiegészítve. Hossza: 7,7 cm. A karika átmérője: 3,1 cm. A csattest lemezének szélessége: 2,1 cm. 3. Borostyángyöngyök. 2 darab korong formájú, hiányos állapotú gyöngy. Az egyik darabon felfüggesztésből vagy felvarrásból eredő kopásnyom látható. Átmérője: 2,2 cm, magassága: 0,8 cm. 4. Csontfésű. Kétoldalas sűrűfésű vasszögekkel erősített középső lemezeinek töredéke. Jelenlegi hossza: 5,7 cm, szélessége: 1,3 cm. 5. Ezüstlemezből készült, egyik végén elkeskenyedő henger. Közepén felfüggesztésre szolgáló lyuk. Hiányos. Hossza: kb. 5,9 cm. 6. Bronztükör. Igen rossz állapotú, töredékes. A kör formájú bordával díszített hátlapon ezüst lemezborítás nyomai maradtak meg. Kiegészítve. Átmérője: 6,6 cm, vastagsága: 0,4 cm. - A leleteket Szépvölgyi János ajándékozta a TJM-nak. Lelt. sz.: 55.22.1-11.
  90. Párhuzamok - Dimitrijevic, Danica-Kovacevié, Jovan-Vinski, Zdenko: Seoba Naroda. Zemun, 1962. Tab. II., 1-4.; Werner, Joachim: Katalog des Sammlung Diergardt I. Die Fibeln. Berlin, 1961. Taf. 20., 88., 93., 23., 100.; Párducz 1959. 375-376. Igen hasonló darabok Makóról - Diaconu, Gheorge-Dörner, Egon: Zwei ostgotische Fibeln im Arader Museum. Dacia, 11. Bucuresti, 1967. 354. Abb. 1. A típusról összefoglalóan AMŐpo3, AHaTOJiHÖ: 3>n6yju>i K>ra-eBpone8cKoií naera CCCP. CAH, D. 1-30.1966.95-96. risz. 7., 1.
  91. Kuchenbuch 1954. Abb. 1., 18-19.; ékvéséses díszű, V-VI. századi csatok Kistelekről (?)-Csallány, D.: Archáologische Denkmáler der Gépiden im Mitteldonaubecken (454-568 u. Z.). AH, 38. 1961. 227., Taf. CXC\., 10. (A továbbiakban: Csallány 1961.); Ljubljanából - Slabe, Mariján: Grobisce iz dobé narodov v Dravljah. AV, 21-22. 1970-1971. 144., SÍ. 2.; Krakkó, Czartoryski Múzeumból - Salin, Édouard: La civilisation mérovingienne d'aprés les sépultures, les textes et le laboratoire. I. Paris, 1950. 186-187. fig. 34. Pontusi kapcsolataikról íIkoöcoh, A. Jl.: PeHHecpeAHeBeKOBbiií XepcoHec. MHA, 63. 1959. 267. skk.; AiiöaÖHH, AjieKcaimp: norpeöemia BTopoii nojioBHHbi V - nepöoft noJioBHHbi V. b. b KpbiMy. KCMA, 158. 1979. 29-30. risz. 5-6. Összefoglalóan: Párducz 1959.377-378.
  92. Kovrig Ilona: A tiszalöki és a mádi lelet. AÉ, 78. 1951. 113. skk.; Werner, J.: Beitrage zur Archaologie des Attila-Reiches. München, 1956. 114-116.; Kovrig, I.: Nouvelles trouvailles du V siécle découvertes en Hongrie. AAH, 10. 1959. 221.
  93. Mártély - Banner 1934. 19.; Csallány 1961. Taf. CCXVIII., 11.; lásd még: Bóna 1971. 274.
  94. A gepida történet forrásgyűjteménye Lakatos, P.: Quellenbuch zur Geschichte der Gépiden. AAntSzeg, 17. 1973.
  95. Diculescu 1922. 106.; Schmidt 1941. 530-533.; Sevin 1955. 88-92.; Bóna István: A középkor hajnala. A gepidák és a langobardok a Kárpát-medencében. Bp., 1974. 15., 61. (A továbbiakban: Bóna 1974.); Szádeczky-Kardoss, S.: Geschichte der Attila-Abkömmlings Mundo und Ihre Chronologie. ACDeb, 10-11. 1974-1975. 165. skk.
  96. Diculescu 1922. 133.; Schmidt 1941. 555.; Bóna, 1.: Die Langobarden in Ungarn. AAH, 7. 1956. 237-244.
  97. Sevin 1955. 108.; Bóna 1974. 25-26., 3. rajz.
  98. Csallány 1961. 24. skk., 67., Abb. 14. A gepida településekről Bóna, I.: Abriss der Sied-lungsgeschichte Ungarns im 5-7. Jahrhundert. AR, 20., 5. 1968. 609-610.; Bóna 1974. 25-27.
  99. Csallány 1961. 130. skk., Taf. CCXX-CCXXIV.; Bóna 1974. 62. - Az 1966-1969-es ásatások teljes anyaga még közöletlen.
  100. Dilinka, Franciszti Téglagyár, Dilinka, temető, Kovács Téglagyár és Hmv. Polgári iskola - Csallány 1961. 124-126., N° 64-69. és Hmv. Vörös Lobogó u.: TJM. Lelt. sz.: 68.13.1.
  101. Csallány 1961. 122., N° 59., 123., N°63„ 126-130., N° 70-71.; Banner, J.: Der gepidische und slawische Friedhof von Hódmezővásárhely-Gorzsa. MAG, 63. 1933. 375. skk., valamint Gorzsa, Kovács-tanyáról szarmata és gepida telepanyag, TJM. Lelt. sz.: 55.50.58.; 55.51.51-55.; 55.53.1^18., 21-30.
  102. Ollók - Csallány 1961. Taf. CCXX1I., 18., CCXXIII., 19.; szigony - Bóna 1974. 40.
  103. A gepida női viseletről Csallány Dezső: A szentes-nagyhegyi gepida sír le let és régészeti kapcsolatai. AÉ, 2. 1941. 127. skk.; Bóna 1974. 37-38.
  104. A sasfejes csatokról legutóbb Bóna 1974. 50-51., 14. kép; vö. még uo. 17., 19., 20., 21. képek és 61. kép 1. A gorzsaihoz hasonló fibulák elterjedéséről Kühn, Herbert: Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in der Rheinprovinz. I-N. Graz, 1965. 161.
  105. Sevin 1955. 99-107.; Bóna 1974. 73. skk.
  106. Sevin 1955. 98.
  107. Diculescu 1922. 157. skk.; Sevin 1955. 170.; Nagy, T.: Studia Avarica. Ant. Hung., I-II. 1947-1948. 59. skk.; Bóna 1974. 81. skk.
  108. A solt-paléi avar sírokról Párducz Mihály: La Téne- és népvándorlás kori sírok Solt-Paléban. Dolg. Sz., 1935. 170.; a kishomoki temető avar sírjairól Csallány 1961. 133. Taf. CCXXIV., 1-5., 13-16., 17.
  109. Sevin 1955. 176-192., 200. Abb. 74.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet