Előző fejezet Következő fejezet

A FEUDALIZMUS KORA

II. A török hódoltság kora (1552—1693)

 

Török uralom a Tiszántúlon

A török magyarországi uralma Buda elfoglalásával kezdődött 1541-ben, amikor is jelentős területek kerültek hatalma alá. A töröknek ezután még hat hadjáratra és számtalan helyi hadműveletre volt szüksége, hogy a Szigetvár-Fülek-Gyula háromszög a kezére kerüljön.1

Abból a nagy megdöbbenésből, amelyet Buda elvesztése az országban és egész Európában keltett, nem születtek reális tervek. Eredménytelen maradt a Buda visszafoglalására összegyűlt 60 000 főnyi birodalmi sereg támadása is. A hatalmas sereg megfogyatkozott, tönkrement állapotban vonult el Buda alól, s Ferdinánd 30 000 magyar arany évi adó felajánlásával vásárolt békét a töröktől.2

Az 1547. évi béke rögzítette és szentesítette a magyarországi török uralmat és az ország három részre szakadását. Ferdinánd egyelőre lemondott a török uralom alá került területek visszaszerzéséről, de Fráter György nem tekintette véglegesnek a kialakult helyzetet. 1549-ben kötötték meg a nyírbátori szerződést, amelynek értelmében Erdély a tiszántúli részekkel együtt ezentúl Ferdinánd hatalma alá tartozik. Fráter György az egyezmény végrehajtását mindaddig igyekezett halogatni, amíg annak sikerét Ferdinánd erős hadsereggel nem tudja biztosítani. A területi egység helyreállítására irányuló törekvés Ferdinánd joghatósága alatt 1551-ben megvalósult. Erdély és Magyarország vérontás nélkül egy uralkodó fennhatósága alá került. Azonban súlyos kérdésként merült fel: lesz-e ereje az immár egységes Magyarországnak, hogy meggátolhassa a török hódoltság további terjeszkedését.3

Erdély átadását a Porta nyílt hadüzenetnek tekintette. Kezdetét vette a második nagy foglalási hullám. Amíg az 1541-1547. évi első hullám török uralom alá juttatta a Kelet-és Dél-Dunántúlt Siklóstól Esztergomig és a túlparton Vácig, a Tisza mellett pedig az első hídfőállást, Szegedet, addig a másik hullám 1551-1552-ben Becse, Becskerek, Temesvár, Lippa, Csanád és Szolnok elfoglalásával kelet felé biztosította a megszerzett területeket.4 A török Becskerektől indult a Maros felé, s elfoglalta az útjába eső kisebb várakat és kastélyokat: Aradácsot, Galádot, Nagylakot, Egrest. 1551. szeptember 28-án elesett Csanád is. A gyors török előrenyomulás annyira megriasztotta a Temes-vidéki és Maros menti kisebb őrségeket, hogy azonnal meghódoltak Szokollu Mohamed beglerbégnek.5

A török támadás ellensúlyozására Tóth Mihály hajdúvezér megindította az ún. szegedi hadjáratot, amelynek célja az volt, hogy kiűzze a várból a törököket. A vakmerő szabad hajdúk a várost kézre kerítették ugyan, de a várat ostromló sereget a segítségül érkező budai török had leverte. A török uralom alól szabadulni óhajtó várost szörnyű pusztulás érte.6

Így április elején a török támadás Temesvárt és a délvidéki erősségeket teljesen védtelenül találta. Az idegen parancsnokok mulasztásait a temesi gróffá és az alsó vidék kapitányává kinevezett Losonczy István sem tudta pótolni. A szegedi hadjáratot úgy tekinthetjük, mint az akkor már halott Fráter György által 1552 tavaszára tervezett hadjárat egyetlen bátor, megvalósult kezdeményezését. Ha Szeged visszakerül a király kezére, akkor - Temesvárral és Lippával együtt - sikerül elállni a Tisza mentén a török további terjeszkedésének útját Szolnok, Eger és a bányavárosok felé. Tóth Mihályék kísérlete Szeged felszabadítására azonban kudarccal végződött. Így lett a sokat ígérő vállalkozásból „szegedi veszedelem". A szegedi epizód nem gyakorolt döntő befolyást az 1552. évi hadjárat menetére, s ezután a török vette át a kezdeményezést.7

Ezzel a hadjárattal városunkban és vidékén véglegessé vált a török uralom. Csongrád, Csanád, Temes és Arad vármegyék közigazgatása bevonta vitorláját, emberei Szeged és Temesvár eleste után szétfutottak.8 A szomszédos Békés megye még megmenekült. Gyula vára még állott, de nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb török kézre kerül. Addig is Kerecsényi László kapitány révén nagyot gyarapodott a vár. Ez persze csakis a vártartomány nagyfokú kizsákmányolása árán történhetett.9

A gyulai várkapitányok keze a törökök birtokában levő területre is elért. Amikor az orosháziak és fecskésiek között „igyenetlenség" támadt „némi nemű föld körül", a gyulai kapitány ügyükben hozott ítéletét Dzsáfer szegedi bég is jóváhagyta.10

1564-ben úgy tűnt, hogy I. (Habsburg) Miksa király harcias tervei megvalósítják Magyarország különböző társadalmi osztályainak igényét, azt, hogy az uralkodó nagy hadsereggel, központilag szervezett erős védelemmel álljon a török elé, és a védelemből támadásba lendüljön. 1566-ban mintegy 50 000 főnyi birodalmi és 30 000 főnyi magyar sereg élén várta Győr alatt a Bécs ellen induló II. Szulejmánt. Segédcsapatai még visszafoglalták Veszprémet, azonban nem vállalta annak kockázatát, hogy hatalmas seregével eltávolodjon utánpótlásától. A hozzá közelebb fekvő Szigetvár bukását is tétlenül nézte, hát még a távoli Gyuláét, amely hat vármegyét védett.11

A dunántúli és a vele egy időben zajló tiszántúli hadműveletek lényegesen megnövelték a törökök magyarországi tartományait. Nyugaton Szigetvár, keleten Gyula, Borosjenő és Világos bevételével kétoldalt kiterebélyesedett a török terület.12 A két nagy ellenfél, Habsburg Ferdinánd és II. Szulejmán halála után utódaik, Habsburg Miksa és II. Szelim 1568-ban jobbnak látták békét kötni Drinápolyban, beismerve ezzel, hogy nem bírnak egymással. Felosztották az országot, s ezt az egyezséget azután gondosan igyekeztek minél hosszabb időre fenntartani.13

1593-ban közel másfél évtizedre újra lángba borult az ország. A századforduló hosszú háborúja nem hozta meg a magyaroknak az annyira remélt fordulatot, de először villantotta meg a remény sugarát.14 A török elleni háború első évei országosan sorozatos, részben sajnos átmenetinek bizonyuló sikereket hoztak; ezek keretében Miksa főherceg csapatai rövid időre hatalmukba kerítették Szarvast és Békést, de Gyulát nem sikerült elfoglalniuk. A keresztény seregek által kezdett pusztítást 1596-ban a Szulejmán temesvári beglerbég segítségére jött tatár csapatok folytatták.15 A tatárok iszonyú pusztításokat követtek el, sőt néhány évig még a vidéken maradtak, raboltak és portyáztak az Alföldön (17. térkép).16

Fél évszázadra újra bekövetkezett a viszonylagos béke. Amikor 1648-ban, a harmincéves háború lezárásakor a magyar királyság Habsburg uralkodója megszabadult európai gondjaitól, újra feléledt a remény az időközben meggyengült török birodalom magyarországi uralmának felszámolására. A Habsburgok elszalasztották a lehetőséget, és a török támadásba lendült. A következő újabb másfél évtizedig tartó nagy háború a század végén hozta meg az ország felszabadulását.17

1685-ben a törökök kiürítették Szolnokot és Szarvast, decemberben a Maros vonala fontos helyét, Aradot. 1686-ban került Szeged az egyesített Habsburg-lengyel-velencei seregek kezére. A császári hadvezetőség hozzálátott Gyula körül a kiéheztetési hadjárathoz. Kitelepítette a közeli helységek egész népét, s a távoli Kőrös, Kecskemét és Vásárhely lakosságának megtiltották, hogy élelmet küldjenek Gyulára. Thököly Imre ekkor még átmenetileg sikeresen lépett közbe.18 Veterani Frigyes császári tábornok Vásárhely és Szentes határában ütközött meg a Szeged felmentésére siető török-tatár csapatokkal.19

1688-ban Thököly is megsarcolta a várost, és a császári seregek ellátására is a városban szedték össze a szükséges élelmet.20 Az 1693. évi utolsó tatárdúlás után a német hadvezetőség gyökeres intézkedésre határozta el magát. Kiüríteni parancsolta a Körös-Maros közét és a Nagykunságot, hogy Gyulát minden élelmiszer-utánpótlástól elzárja.21 A lakosság elmenekült, s Szeged, Győ, Tápé, Solt, Halas fogadta be a vásárhelyieket.22

 

17. térkép. A Körös-Maros köze 1596-ban

 

Vásárhely török igazgatás alatt

A törökök katonai berendezkedését a polgári követte. Legfontosabbnak a közigazgatás megszervezését tartották. A török közigazgatás legnagyobb területi egysége a vilajet - másik nevén ejálet - volt. Élén a beglerbég állt, aki gyakran pasa rangot viselt. A vilajetek alá sorakoztak a szandzsákbégek irányítása alatt álló szandzsákok, amelyek további kisebb egységekre, az ún. náhijékre tagolódtak. Semmi sem maradt a közigazgatás korábbi felosztásából, a törökök nem ismertek vármegyéket, főispánokat vagy szabad királyi városokat. A közigazgatási hálózat központjai a nagyobb várőrségek mellett alakultak ki. A hivatali ügyintézés fő biztosítéka a katonaság volt, a katonai és polgári igazgatás nem is vált élesen ketté. Az adóztatás és pénzügyigazgatás alkalmazottjai egyszerre foglalkoztak a civil lakosságtól befolyó jövedelmek kezelésével és a katonaság ellátásával. A kádi, akit a mohamedán világ bírójaként ismerünk és félig-meddig egyházi személynek kell tekintenünk, bírói gyakorlata mellett bőven kivette részét az adóztató és hadseregellátó szervezet munkájából.23

Elsőként a budai vilájet alakult meg, ezt követte a temesvári a század közepén, majd az egri és a kanizsai a század végén, s végül 1660-ban a váradi.24

Az első török összeírás idején - az 1540-es években - Vásárhely még a budai vilajetbe tartozott. A temesvári beglerbégség megszervezésekor városunkat is ide osztotta be a török, a csanádi szandzsákba, amely három náhijéből állt. Ezek egyike volt Vásárhely.25 1566-ban városunkat a török a szegedi szandzsákba sorolta, amelyben a török uralom végéig meg is maradt.26 A XVI. században a török saját törvényszékein keresztül még erősebben beavatkozott a jogszolgáltatásba. A török bírói rend két részre tagolódott: a muftikra és kádikra. A muftik magyarázták, a kádik alkalmazták a törvényt ítéleteikben. A kádi vezette a pert és hozta az ítéleteket. Minden kerületnek - kazá - volt egy kádija. Kecskeméten külön kádi székelt, Nagykőrös és Cegléd a budai kádi hatáskörébe tartozott.27 Városunkban sem kádi nem tartózkodott, sem török helyőrség nem állomásozott, s így a vásárhelyi náhije sem állott fenn sokáig.

A tizenöt éves háború zűrzavaraiban a törökök felszámolták a meg nem erősített Kecskeméten és Ráckevén magányosan dolgozó kádihivatalokat. Ezzel általánossá vált az a korábban is elterjedt gyakorlat, hogy török hivatal csak helyőrség oltalmában működött; azokban a városokban pedig, ahol a török nem lakott bent, nem gyakorolta sem a bírói, sem a végrehajtó hatalmat, hanem a helyi hatóságokra bízta, hogy „bolond szokásaik" szerint szolgáltassanak igazságot.28

Halil bég, budai kincstári elnök defterét a szegedi Dzsáfer bég használta. A bég már 1566-ban Vásárhely városának adta bérbe a környékbeli falvakat és pusztákat 235 481 akcséért egy évre. A bérlethez 19 falu és néhány puszta tartozott, többek között Szentes, Körtvélyes, Mártély, Tőke, Szentgyörgy, Bökény, Mindszent. Ahmed bin Musztafa 766 443 akcsét ígért három évre. 1567-ben Musztafa bin Teszvidzs belgrádi lakos már 786 443 akcséért vette bérbe. A legtöbbet Szinán Ali és Abdi bin Ali sztambuli lakosok ígérték, s ők 936 440 akcséért kapták meg a szegedi szandzsákhoz tartozó vásárhelyi bérleteket. A bérlet lejárta után, 1570-ben Ahmed bin Haszán szolnoki vitéz szerezte meg a bérleti jogot három évre 1 000 000 akcséért.29

Városunk tehát a XVI. században hász-birtok volt, amelyet magasabb rangú tisztségviselőknek és katonáknak adtak szolgálati birtokként.

A XVII. században városunk szultáni hász-birtok lett, s mint ilyet a szultán saját kezelésében tartotta meg. Külön ügyosztály feladata volt a szultáni hász-birtokokat képező jövedelmek igazgatása, amit a pénzügyi defterdár, a pénzügyek intézője irányított. Ennek az ügyosztálynak a hatáskörébe tartozott a dzsizje-adó - a nem mohamedánokra kivetett fejadó - beszedése is és más ilyen jövedelmi ágak kezelése, amelyet a kincstár a katonai és polgári tisztségviselők javadalmazására nem engedett át.30

A város ilyen jogállásáról tudósít az 1670 körüli adó- és tizedelszámolási jegyzék.31

A magyar közigazgatás megszűnése után a vármegyék legalább papíron igyekeztek fenntartani jogukat az elveszített területekre. A terület tulajdonjoga és birtoklása érdekében törvényes eljárásokat is rendeztek, amelyről az illető terület érdekeltjei mit sem tudtak. Gyakran egyes hódoltsági vármegyéket más vármegyékhez csatoltak. így követelték vissza a magyar rendek 1598-ban Csanád és Békés megyéket az erdélyi fejedelmektől. A XVII. század közepén pedig, amikor Vásárhely már nem Csanád, hanem Csongrád megyeinek számít, az egész vármegyét Pest, majd Borsod megyéhez csatolták. A század második felében pedig a török hatalmának gyengülése következtében Szegeden Borsod és Csongrád vármegyék szolgabírája is tevékenykedett.32

A török időkben a hódoltsági terület belsejében volt egy sor olyan város, amelyekben nem volt sem török, sem magyar hivatal. Megmaradt viszont a korábbi önkormányzatuk, a város élén álló, választott vezető testület.33 Hogy a XVI. században a kádi jelenléte mennyire érintette a városi bíró hatáskörét, mennyire csökkentette a városi vezető testületét, nem tudjuk, mint ahogyan azt is alig tudjuk, hogy a XVII. században hogyan élt a város az önkormányzattal. Annyi bizonyos, hogy 1615-től bíró működött a városban.

Április 24-én, Szent György napján szerte az országban bíróválasztásra, vagy ahogy akkor mondták: bírótételre gyűltek össze az emberek. Megválasztották a tanácsbeli esküdt urakat, az adószedő bírót, a vásárbírót, a borbírót és a mészárszéket ellenőrző székbírót. Gondoskodni kellett a jegyzőről, a város rendjére felügyelő hadnagyokról és utcakapitányokról. A törökök az adó közvetlen beszedésének és a helyi rendfenntartásnak a gondját áthárították a helyi elöljárókra. A távolban székelő magyar vármegye és a messze élő magyar földesúr végképp nem tudott volna meglenni a helyi vezetők közvetítése nélkül. A függetlenedés a városi gazdaság szervezésében, a város joghatóságának kiszélesedésében, a vallási és szellemi élet szabadságában volt a leginkább szembetűnő. A török terület magyar lakossága szívós makacssággal védte, őrizte a maga világát.34

A török közömbösségét és passzivitását legjobban az mutatja, hogy a megyei hatalom erősödésének nem igyekezett gátat vetni. Eltűrte, sőt megengedte, hogy az uralma alatt álló területen mind nagyobb erővel szóljon a lakossághoz. Amikor pedig a megyei hatalom ismét megerősödött, mint előbb a városoknak, úgy most a megyéknek is elismerte büntetési és kegyelmezési jogát.35

Hogy a város autonómiája nagy lehetett, bizonyítja az a tény is, hogy amikor 1722-ben Károlyi Sándor tulajdona lett, a város biztosítékot kívánt új földesurától a régi rend és szabadság, szabad vallásgyakorlat, önkormányzat - amelybe a pallosjog is beletartozott - meghagyása felől.36

 

Kettős adóterhek

Az adóztató szervezet a hódítás másnapján megkezdte munkáját. Összeíró biztosok járták végig az újonnan meghódított tartományt, s a legapróbb településtől a legnagyobbig gondosan lajstromokba vették a családfők, nőtlen testvéreik és fiaik nevét. Az első összeírásokkal együtt elkészültek az első szabályzatok, amelyekben apróra meghatározták, hogy az új terület lakosai milyen termények után mennyi adóval tartoznak, közülük kik az adókötelesek és kik a mentesítettek.37

A törökök közigazgatása- a különféle népek leigázása során - a XVI. század derekára szerzett annyi tapasztalatot, hogy az adózási törvényeket előnyösebb a meghódított országok jogszokásaihoz igazítani. Törvényeinkhez igazodva vetették ki a legfontosabb állami adót, a dzsizje-adót, amit gyakran harácsadónak (haradzs) és a korabeli magyar források császár adójának is neveztek. Évi 50 akcse dzsizje-adót kellett fizetnie annak, aki házán, szőlőjén és földjén kívül marháit, házán belül lelhető holmiját és hordóiban levő borát számítva 300 akcsét érő ingósággal rendelkezett. Az ilyen fizetési kötelezettség megfelel a magyar országgyűlésen 1547-ben hozott 10. törvénycikknek, ahol ezt a határt 6 Ft-ban állapították meg (6 Ft ebben az időben 300 akcsét ért).38

A rája - alattvaló, adófizető - a rendes állami adón kívül időnként rendkívüli hadiadót is fizetett. Vidékünkön ilyen volt a kuburi-pénz, amelyet talán 1579-ben, a perzsa háború költségeinek fedezésére vetettek ki. 8460 ház után 75 akcséval s a többlettel együtt 655 450 akcse összeget fizettek be a vásárhelyi náhije falvainak kincstárába.39

A kapuadót évi 50 akcséban, azaz 1 Ft-ban határozták meg, amelyet a földesúrnak kellett beszolgáltatni. A lakosság az adókon kívül különböző bírságpénzekkel, a terményből pedig tizeddel tartozott. Az aprójószágból is le kellett róni a tizedet, mézperge-téskor pedig a méhkastizedet. A juhok után darabonként fél akcsét vagy a szaporulatból minden tizedik bárányt kellett adni. A menyasszonyadó 30 akcse volt.40 Ezenkívül pénzben kellett leróni a széna- és tűzifaadót, a gyertyaöntési illetéket, a barmok mezei kártevéséért és más vétségekért járó büntetéspénzeket, a malmok és más határban használt legelők utáni illetéket.41

A XVI. századi török adóösszeírások, a bevételezhető kincstári jövedelmekről összeállított kimutatások 1557-ben 135, 1560-ban 176, 1570-ben 311 és 1578-ban 282 ház után vetették ki az adót városunkban.42

A török összeíró 1570-ben Vásárhely városában hordóadó, monopólium, menyasz-szonyadó és büntetéspénz címén együttesen 14 352 akcsét vett számba.43

A törökök a XVI. század végén egyre nagyobb mértékben emelték az adókat. A zsitva-toroki béke azután elvben hosszú időre rögzítette mind a hódoltsági terület határait, mind pedig a szolgáltatásokat. Azt is előírta, hogy a törökök ne járjanak ki adót szedni, hanem a bírák vigyék azt be, ha elmulasztanák, a török a magyar földesúrnál vagy a magyar végvári kapitánynál tegyen panaszt.44

A városunkra vonatkozó XVII. századi defter már a szultáni hász-birtokon ténylegesen beszedett adókról és tizedekről szóló elszámolási jegyzék. Az adókról és tizedekről szóló összesítés 321 vásárhelyi adózót jegyzett fel. A haradzs és a kapuadó mellett a termés tizedéről és egyéb pénzbeli szolgáltatásokról adott számot.45

A XVII. században is tovább emelkedtek az adók. Ennek egyik formája az ajándékozás volt. Az ajándékok nem voltak kötelezőek, semmilyen törvény nem írta elő fizetésüket, de hogy egy város valamilyen kérése vagy panasza megértésre találjon, elkerülhetetlenek voltak. Az adózók rendszeresen, évről évre nagyjából azonos mennyiségben hordták fel őket a hivatalokba, akkor is, ha ott éppen semmilyen elintézendő ügyük nem volt. Az ajándékozásnak ezt a formáját valójában adónak tekinthetjük, mert befizetésükről sokszor szabályos nyugtát állítottak ki a török hatóságok. A fennmaradt számadáskönyvek alapján a rengeteg ajándék jól felmérhető Kecskemét és Kőrös esetében.

A tartományi igazgatás tisztviselői számára kiváló pénzszerzési lehetőséget biztosított a rendkívüli állami adók beszedése is. A kívánt rendkívüli adóösszeg helyi kirovását és behajtását a szandzsákok tisztviselőire bízták, akik azt a legkülönbözőbb helyi kiadásokkal fejelték meg, s ezzel az eredeti összegeket többszörösére emelték. Ezt bizonyítja az 1674-1675-ös karánsebesi jegyzőkönyv is.46 Az ilyenfajta adóemelés minden bizonnyal városunk lakosságára is vonatkozott.

A magyar nemesség nem akart beletörődni elhódított földjei és adójövedelmei elvesztésébe. Személyében nem volt jelen a hódoltságban, de hatalmát és befolyását nem engedte kiszorítani onnan. Foggal-körömmel védte hatalmát elvesztett jobbágyai felett, a távolból is rendelkezett, szervezett, adóztatott és büntetett. A keresztül-kasul rokon nemesi családoknak mindenütt voltak jószágaik, vagy legalábbis mint lehetséges örökösök figyeltek minden változásra, ami birtoklással volt összefüggésben. Különösen érzékeny veszteség érte azokat a közép- és kisnemesi családokat, amelyeknek minden birtoka, összes jövedelme elveszett a török hódítással. A török kénytelen volt lemondani arról, hogy behatoljon a meghódított polgári lakosság mindennapi életébe, s ezzel lehetőséget adott a magyar befolyás továbbélésére, majd megerősödésére.47

Befolyásuk továbbélését bizonyítja, hogy a város birtokaiért folyó küzdelem az 1560-as évek végéig igen éles. 1552-ben Losonczy István és leányai szerezték meg a birtokjogot. De a város birtokosának számít Kende Péter is. 1557-ben jogot formált a városra Móré Katalin.48 1559-ben királyi adománylevéllel szerezték meg a birtokjogot Zay Ferenc, Liszthy János és Viczmándy Mátyás.49 1561-ben és 1564-ben a város jelentősebb birtokosai Kende Péter, Sulyok Ferenc, Zay Ferenc, Liszthy János, Viczmándy Mátyás, Csáki László, Losonczy István özvegye.50 Ebből az időszakból még megemlítheti ük Csáki Pál és János, Gyulai Gál András, Kátay Ferenc és Imre, Szula Gáspár nevét is, akik részbirtokokat szereztek városunkban.51

A XVII. század elején az erdélyi fejedelmek is ki akarták terjeszteni befolyásukat vidékünkre. Adományleveleket adtak végvári vitézeknek.52 Báthori Gábor fejedelemtől szerzett adománylevelet Lugossy János is. Halála után a birtokjog Bercsényi Imrére szállt, a magyar király adománylevelét csak 1636-ban tudta megszerezni.53

A század közepén megszaporodtak az olyan esetek, amikor fegyverrel kényszerítették a lakosokat adófizetésre. Adománylevéllel vagy anélkül igyekeztek birtokjogot szerezni városunkra és környékére. Az 1650-es években Babay István, Hegyessy János, Pap János, Petrovics Péter, Széky Péter, Szél Mihály járt elöl a birtokszerzésben, akik katonai szolgálataik fejében kaptak adománybirtokot a királytól vagy az erdélyi fejedelemtől.54 Az 1660-as években Balassa Imre, Cserépy György, Szokoly Gábor formált jogot Vásárhelyre és a környező pusztákra, amelyeket rendszerint bérbe adtak vásárhelyi gazdáknak.55 1672-ben Dienes Ferenc és Dévényi Ferenc is megvette Vásárhely és egyes puszták birtokjogát.56 A zavaros birtokviszonyok közepette 1652-től egyre nagyobb befolyást szereztek városunkban a Bercsényiek. 1656-tól Bercsényi Miklós egyre jobban kiszorította a többi birtokost és birtokkövetelőt, és a város teljesen az ő földesúri hatalma alá került. A vásárhelyi jobbágyok is mindinkább őt ismerték el földesuruknak.57

A vásárhelyiek tehát adóztak a magyar földesúrnak is. A nemesi adóztatás jogalapja ugyanaz volt, mint korábban, a magyar nemesség földesurasága. Az inkább ajándéknak, a birtokosi jog jelképes elismerésének tekinthető kisebb szolgáltatásoktól a több száz forintos vagy talléros rendszeres évi adókig minden átmenet fellelhető a hódoltsági magyar földesúri adózásban.58

A földesúrnak való adófizetést bizonyítja, hogy a város és Bercsényi Imre 1617-ben 1000 Ft adóban állapodott meg. Ez az összeg a század folyamán több mint másfélszeresére, 700 tallérra (= 1680 Ft) emelkedett, amit a város lelkiismeretesen teljesített is. 1691-ben, amikor a vidék hadszíntérré változott, a város lakossága kérte Bercsényi Miklóstól az adó mérséklését. Bercsényi engedett a kérésnek: „Én gróf Bercsényi Miklós, Szentelt Vitéz, Császár és Koronás Király Urunk eő Fölséghe Csomornykia, Tanácsa, és Mező Szeghedi Végh Házának Fő Capitánya Tekintétben vévén az én Mező Vásárhely örökös Városomnak jámbor jobbágyoskodásokat, az mostani fölfordult háborús üdő miatt való megh nyomorodottyab állapottyokat, s az sok raitok megh forduló minden féle hadak hatalmaskodásait, az addigh szokott adóioknak mégh kevesítése véghett való könyörghéseket bocsaitám élőmben, nem akarván szomorú orczával előlem bocsáitanom őket, enghettem, hogy esztendőnként való minden nemű adóiok Két Száz Arany, tíz pár cselebi csizma, egy kötés Karmasiny fele vörös és fele sárgha, két csuitár avagy egy scarlát szőnyegh legyen..." A város az 1701-es összeírás alkalmával 400 Ft-ot ismert el, hogy a török alatt ennyivel adózott földesurának.59

A XVII. században a magyar nemesek adószedése rendszeressé és megszokottá vált. Bár nem mindenütt volt szükség erőszak alkalmazására, mégis gyakran a katonák is megfordultak a hódoltságban. Így pl. Balassa Imre 600 tehén elhajtatásával tudta le a vásárhelyiek adóját: „Az makóiak esztendőbeli adójok kétszáz forint volna, mikor jó-akaratjokból megadták, s negyven szál darutoll. Mikor pedig reájok mentek katonáim, ezer tallért vettem egyszersmind rajtok egynéhánszor, ezer tallérral tíz esztendeig érték volna be... Az mennyit nekem három-négy esztendő alatt fizettek, beérték volna negyven esztendeig véle, de én is fele nyereségben fogadtam az katonákat, s kéntelen voltam ezzel.

Férged nevű pusztám, ki Vásárhelynél vagyon, négy vagy öt tallérban megengedtem volna esztendeig. Soós Balás nevű katonám társaival együtt hatszáz tehenet hajtott egy órában azon pusztárul." Nem jogos megtorlás volt ez, hanem iszonyatosan magasra emelt adó erőszakos behajtása.60

Az adók egy részét a magyar állam vitte el. Ezt bizonyítják a portális összeírások és a dézsmajegyzékek. A portális adó kivetésének alapja a jobbágytelek, a jobbágylakosság száma, a megművelt terület volt. Ennek alapján 1553-ban 40, 1561-ben 175, 1564-ben 117 porta után vetettek ki adót.61 A tized- vagy dézsmajegyzékekbe felvettek minden adóköteles terményt és állatot. A jegyzék tartalmazta a zselléreket is, akik adó helyett néhány dénárt, ún. pecunia christianitatist (kereszténypénzt) fizettek. A kivetés alapja szintén a paraszti művelésű föld volt.62 Részletes dézsmajegyzékek a város határában levő falvakról - Fecskés, Földvár, Rárós, Tótkutas - maradtak fenn 1562-1563-ból.63 Vidékünkön a dézsma a csanádi és a váci püspököt illette. A XVI. században - Gyula elestéig - a portális adóhoz hasonlóan a dézsmát is a gyulai vár szedte be. A dézsmát legtöbbször maga a város bérelte ki, máskor a végvári tisztek, a XVII. században pedig a Bercsényiek. A török kiűzése idején a szegedi kincstári kamara szedte.64

Az adókért folyó versenyfutásban nem pusztán a megszerezhető jövedelem volt a tét. A magyar nemesek ezáltal a török területen befolyást szerezhettek a szultán alattvalóinak mindennapjaira, beleszólást a hódoltsági nép életébe.65

 

A határ kialakulása

Vásárhelyen a török 1560-ban, 1570-ben és 1578-ban az utcákat név szerint összeírta.

A Félszer összetett szó, előtagja, a fél számnév, utótagja, a szer utcasort, városrészt, városnegyedet vagy csak egyszerűen részt jelenthetett. A Hód-tó partját, a tópart lakott részét, az egykori és mai Árpád utcát jelölhette. Szegeden is előfordult a XVI. században ez az utcanév. A Szent György városnegyed (Mahalle-i Szentgyörgy utca) a hasonnevű plébániatemplomról kaphatta nevét, amelyet már megközelítően sem tudunk azonosítani. A Kazsó városnegyed csak 1560-ban fordul elő. Valószínű az utcában lakó Kazsó családról nevezték el. Ma már nem lehet beazonosítani a Kazsó utca mai helyét sem. A tíz utcanév közül négy - Hód, Félszer, Kanizsa, Nagy - mindhárom összeírásban szerepel. Ez a négy utca lehetett a legfontosabb; a település tengelyvonalát, valószínűleg hosszanti utcáit, kelet-nyugati irányban; illetve a hosszanti tengelyvonalban haladó Nagy utca kiágazásait jelentették. Ezekhez kapcsolódik a Hód-tó partjával párhuzamos Tarján utca, ahol a Nagy utca után a legtöbben laktak.66

 

16. táblázat Utcaneveink előfordulása a XVI. század második felében

Városnegyedek 1560 1570 1578 Megközelítő mai megfelelője
Félszer + + + Árpád utca és környéke
Hód + + + Bajcsy-Zsilinszky u. és környéke
Kanizsa + + + Deák Ferenc u., Petőfi u. és környéke
Kazsó +      
Kis     +  
Nagy + + + Lenin u.
Szent György +      
Tarján   +   Zrínyi u.
Új +     Klauzál u. és környéke
Vásárhely   +   Szántó Kovács J. u. eleje

 

A török uralom véglegessé válása idején a következő falvak tartoztak a város vonzáskörébe: Batida, Csomorkány, Derekegyház, Fecskés, Férged, Földvár, Gorzsa, Körtvélyes, Mágocs, Mártély, Pereskutas, Rárós, Rétkopáncs, Sámson, Solt, Szentkirály, Szőlős, Tótkutas, Újváros, Veresegyház.

Az 1551-1552. évi háborúk súlyos csapást mértek a vidék lakosságára. A király adó-rovói ennek következtében a 20 helység közül csak 5-re tudtak adót kivetni. Mártélyon 3, Fecskésen 12, Földváron 9, Férgeden 6, Tótkutason 4 porta után tudtak adót kivetnie Az 1557-1558-as defter a következő falvakat említi:68

 

Csanádi náhije Vásárhelyi náhije
Helység Háne Helység Háne
(a fejadót fizetők száma) (a fejadót fizetők száma)
Batida 18 Derekegyház 7
Csomorkány 26 Férged 7
Fecskés 35 Gorzsa 8
Földvár 15 Körtvélyes 17
Mágocs 45 Mártély 25
Pereskutas 11 Rárós 7
Rétkopáncs 8 Szentkirály 8
Szőlős 17 Újváros 12
Tótkutas 7    

 

Az 1561-es portális összeírás a következő helységeket említi:69

Helység Porta Helység Porta
Batida 9 Csomorkány 59
Fecskés 57 Férged 9
Földvár 26 Gorzsa 8
Mágocs 35 Pereskutas 56
Rárós 31 Rétkopáncs 18
Szentkirály 5 Tótkutas 11
Újváros 14    
  Csongrád megye  
Derekegyház 9 Körtvélyes 30
Mártély 37    

 

Az 1564-es összeírás említi Batida Csomorkány, Fecskés, Férged, Gorzsa, Mágocs, Pereskutas, Rétkopáncs, Sámson, Szentkirály, Tótkutas, Újváros, Varjasföldvár falvakat.70

Az 1563-as dézsmajegyzék Csanád és Csongrád megyéből Derekegyházat, Fecskést, Földvárt, Ráróst, Tótkutast említi, az előző évi pedig Fecskést, Földvárt, Tótkutast, Újvárost.71

A törökök az 1566-os és az 1570-es defterbe ugyanazokat a falvakat vették fel, így Derekegyházat, Gorzsát, Körtvélyest, Mártélyt, Szentkirályt, Újvárost.72

Az 1578-as dézsmajegyzék Szentkirályról és Mártélyról tesz említést, a derekegyháziakról pedig azt jegyezte fel, hogy Vásárhelyen laknak.73

A XVII. század első évtizedeiben Derekegyház, Szentkirály és Veresegyház nevével találkozhatunk.74 A század második felében pedig a török adó- és tizedjegyzék Mártély lakosainak adófizetéséről számol be.75

A XVII. században tehát csak négy falu: Derekegyház, Mártély, Szentkirály és Veresegyház birkózott a fennmaradásért. Közülük Mártély bírta a legjobban, de ez is csak betelepítéssel sikerült.76 A falvak négyötöde már a XVI. században elpusztult. 1566-ban pusztult el véglegesen Fecskés, Földvár, Solt és Szőlős,77 1596-ban Csomorkány, Férged, Gorzsa, Sámson, Tótkutas,78 valamint Batida, Körtvélyes, Mágocs, Pereskutas, Rárós, Rétkopáncs és Újváros.79

 

18. térkép. Vásárhely és határa a XVI-XVH. században

 

A falvak XVI. századi pusztulását régészeti kletek is igazolják. XVI. századi cserepek, vasból és bronzból készült tárgyak, lakóházmaradványok, érmék kerültek elő Batida, Csomorkány, Fecskés, Férged, Sámson, Solt, Szentkirály, Tótkutas és Veresegyház egykori helyéről (18. térkép).80

A környező elpusztult falvak lakosságának jelentős része a városban keresett menedéket. A városok - így Vásárhely is - a törökhöz való kényszerű alkalmazkodás fejében viszonylagos nyugalmat és jólétet élveztek. A környéken levő falvak pusztulása folytán létrejött alföldi mezővárosok csak kiterjedésükben különböztek egymástól. Mindegyiket jellemezte az aránylag sűrűn beépített belterület, a nagy határ és a lakosság mezőgazdasági foglalkozása. Kecskemét pl. 37 községet olvasztott magába.81

A parasztság ösztönösen megtalálta a körülményeknek megfelelő egyetlen járható utat. A külterjes, rideg marhatartás a magyarázata annak, hogy a város miért igyekszik határát szinte a végtelenségig növelni.82 A kevéssé munkaigényes tenyésztési móddal nevelt állatokat szép haszonnal adhatták el. A költségeket csökkentette, hogy az árut lábon lehetett piacra hajtani. Az állatok mozgékonysága más szempontból is előnyösnek bizonyult, a nagy futások alkalmából az állományt jelentősebb károsodás nélkül menekíthették a rablók elől, könnyen elrejthették a hatalmas pusztaságokban.83

A vásárhelyiek a XVII. században már tudatosan terjeszkednek, bővítik határukat. Sérelmezik, ha valaki birtokba vett pusztáikat háborgatja. 1617-ben, amikor a csanádi püspök a vásárhelyiek 37 ökrét elhajtotta, így folyamodtak a pozsonyi kamarához: „Immár mi szegények nem tudunk hova lenni, ha Nagyságotok és Uraságtok minket nem oltalmaz..., könyörgünk Nagyságtoknak alázatosan, hogy Nagyságtok és Uraságtok oltalmazzon mindenek ellen."84 A földesuraktól gyakran jelképes összegekért bérbe vették a pusztákat. így pl. 1640-ben Keglevich Miklóstól Mágocsot, Pereskutast, Újvárost, Körtvélyest.

Az 1640-1680 közötti időszak a legzavarosabb a birtokjog tekintetében. Adományozás adományozást ért. Az új földesurak rendszerint évi bérért átengedték birtokaikat használatra a vásárhelyieknek. A vásárhelyiek bérfizetés nélkül is használták a pusztákat. Egymást érték az óvások, amelyek elsősorban a vásárhelyi lakosok ellen szóltak. így pl. Pap János diósgyőri várkapitány sérelmezte, hogy a vásárhelyiek haszonélvezték az ő pusztáit. Török Bálint Tótkutas, Szentetornya és Csárpa miatt tiltakozott. Hatvani András Soltot, Széky Péter Kéktóráróst és Rétkopáncsot óvta, Básthy Jánosné és Pap János Fecskés, Csomorkány, Orosháza, Szenterzsébet, Igló, Szentalbert, Rárós miatt szólalt fel több ízben. Alkalomadtán erőszakhoz is folyamodtak. Básthy Jánosné a vásárhelyiek 134 sertését katonáival a Vaj-ér mellől Borsod megyébe hajtatta, mondván, hogy ez a terület Rétkopáncshoz tartozott. Pap János a Ráróson legeltető vásárhelyieket bántalmazta. Ekkor lépett fel Bercsényi Imre a vásárhelyiek (helyesebben a saját maga) érdekében. Óvást emelt az említett hatalmaskodások ellen. Kijelentette, hogy a Vaj-ér melléke Vásárhelyhez számítandó, Rárós pedig az ő öröklött birtoka. Itteni javainak kezelésére 1665-ben jószágigazgatót küldött Vásárhelyre.85

A határ növelése szüntelenül tartott. A város a benne élő kurtanemesek közbejöttével zálogba vett nagy területű birtokokat. így szerezték meg az 1672-től 1678-ig terjedő időben Férgedet, Mártélyt, Körtvélyest, Csomorkányt, Fecskést, Orosházát, Batidát, Veresegyházat. 1672-ben Básthy János és László a következőképpen adja zálogba Csomorkányt: „Én Básthy László és öcsém Básthy János... Csongrád vármegyében Csomor-kány nevű pusztában való részünknek harmadát 70 vert magyari forintokban Török Bálint uramnak..., mindaddig bírják és bírhassák, még az ő kegyelmek felől pénzeket le nem tesszük."86 De a Bercsényiek is belejöttek a birtokszerzésbe. Bercsényi Miklós jogot szerzett Panádra, Szenterzsébetre és Soltra. Az erőszakosságok a vásárhelyieket Bercsényi mellé állították. Inkább őt ismerték el földesuruknak, nemcsak azokra a területekre, amelyekre adománylevele volt, hanem az általuk használt pusztákra is.87

A visszafoglaló háborúk megindulása táján a város már Szentetornya, Kovácsháza, Dombegyház, Mezőhegyes, Csorvás pusztáit is használta.88

A határ bővítése ezzel még nem zárult le, hanem tovább folytatódott a XVIII. században is.

 

Határhasználat

Magyarország mintegy 5-6 millió hektárra tehető hasznosítható területéből legfeljebb az egyharmad részét vonták be a szántógazdaságba és a szőlőművelésbe, a másik kétharmad rész állattenyésztésre szolgált.89

A határhasználati mód két válfaja volt ismert: a nyomásos földművelésre és az állattenyésztésre épülő típus. A jelentős mértékben állattenyésztésre épülő határhasználati mód mezei kerthez, illetve parlagoló földműveléshez kapcsolódott. Ennek a legkövetkezetesebben véghezvitt formája az Alföldön található meg a rideg pásztorkodással egybefűzve,90 az ország többi részén viszont nyomásos rendszer keretében folyt a földművelés, két- vagy háromnyomásos formában.

Az állattenyésztésre épülő határhasználati mód a hajdúvároskban, a Duna-Tisza közi és a tiszántúli városokban terjedt el. Alföldi helyeink, amelyek Kőrös városához hasonló gazdálkodást folytattak, a XVII. században általában a határhasználatnak bizonyos öves berendezését alakították ki. Az alföldi mezővárosok, amelyek nagyban specializálódtak a marhatenyésztésre, a jobbágyfalvakétól eltérő településformákat és üzemszervezeteket hoztak létre, s ezek sokat megőriztek az egykori nomád formákból. Eltérően a Dunántúltól, Észak-Magyarországtól és Erdélytől, az Alföldön a lakóházak és a gazdasági épületek térben elkülönültek.91 A település körül legbelül a belső legelő öve húzódott: a háznál vagy a város körüli akolban tartott igavonó és tejelő állatok, naponként kihajtott jószág legelője. Közvetlenül ezen kívül helyezkedtek a szőlők és veteményföldek darabjai. Ezek után a szántóföldeknek a városhoz még mindig közel eső övezete következett. Ezeken a belső, természetük szerint a településekhez közel kívánkozó gazdasági övezeteken kívül terült el a külső legelő: a tavasztól őszig kivert gulyák, ménesek, nyájak, kondák legelője, a télen-nyáron kinn tartott rideg jószág nyaraló- és telelőterü-lete.92

Ez az egészen egyedülálló településforma és gazdasági üzemszervezet igen célszerűen szolgálta a nagyszabású állattenyésztést, amely alapvetően árutermelés volt.93

A „kertes települések" mezei kertje nem egyszerű földdarab volt, hanem a városi gazdák gazdaságának külső központtá, határbeli gazdasági teleppé váló része. A mezei kertek, jobbára határbeli telepek lehettek az állatteleltetés telepei, később pedig mindinkább a földművelés telepeivé is váltak.94

Néhol az övek egészen szabályosan, egymás utáni körsávok formájában alakultak ki, másutt a határ egyik oldalára csoportosultak a belső legelők, szőlők és szántóföldek, s az egész másik oldal maradt külső legelőnek. Máshol különböző szabálytalan formák jöttek létre, ahol alig lehet az egymást áttörő öveket elkülönítve felismerni. A helyi körülmények, a talajviszonyok, a különféle gazdasági ágak eltérő jelentősége okozta a különbségeket.95

Vásárhelyre vonatkozóan a vázolt határhasználati módranincsenekadatok. Városunkban a nagykőrösi szabálytalan, öves gazdálkodási rendszerhez hasonlóra csak következtetni lehet. Következtetésünket a város határának eltérő talajviszonyai, az állattenyésztés intenzívvé válása, a XVIII. század elején meglevő külső és belső legelőrendszer, az akolrendszer megléte támasztja alá.

 

Növénytermesztés

Az állattenyésztésre épülő határhasználati módhoz az ún. parlagoló földművelés kapcsolódott. A szántóföldet a kimerülésig használták. A parlagoló rendszer meglétére a köles és zab mennyiségéből lehet következtetni, mivel a frissen feltört parlagba csak olyan terményt lehetett vetni, amelyik nem sült ki az ilyen kövér talajban. Az ilyen földet viszont kedvelte a köles és a zab.96 A XVII. századi török adóösszeírás jelentős méretű kölestermelésről ad számot. Tehát Vásárhely határában a parlagoló rendszer terjedt el. A föld szántása igen nehéz lehetett, amelyhez igavonóként a szarvasmarhát használták. Ilyen földművelési rendszer mellett is megtermelhették a szükséges gabonamennyiséget.

A dézsmajegyzékek tanúsága szerint a XVI. században vidékünkön búzát, árpát termeltek. Egy-egy jobbágy átlag 1-2 jugerumon97 termelt búzát, árpát ennél jóval kisebb területen.

 

A török defterek összeírása szerint a gabona mennyisége (kilében)

 

1560 1570
Búza Kétszeres 22 000 8620 29 950
22 000

 

Egy kile - Fekete Lajos turkológus nyomán - 41 kg-mal egyenlő. A kétszeres a búza és a rozs keverten vetve. Az 1 kapura jutó átlagos termelés így alakult: 1560-ban 126, illetve 49 kile, 1570-ben 98, illetve 72 kile. Az adatok alapján megállapítható, hogy a búzatermelés a lakosság számához viszonyítva visszaesett, mivel tíz év alatt a népességszám megemelkedett (174 kapuról 305 kapura), a kevert gabona (kétszeres) mennyisége viszont megnőtt.98

Az 1670 körüli török adó- és tizedelszámolási jegyzék feltüntette valamennyi adófizető gabonamennyiségét keresztben, kévében, vontatóban vagy rudasban, az összes szemtermés és a tized súlyát pedig török kilében és kutuban. A bort pintben jegyezték fel. A tizedszedő valószínűleg a termelt bor mennyiségét és nem a tizedét jegyezte fel, mert különben egyes gazdáknak 300-400 hl-es bortermése lett volna."

A jegyzék alapján megállapítható, hogy termett búza, árpa, köles, zab, len,, lencse, borsó, bab, kender, de a pontos termésmennyiséget csak a búza, árpa és köles esetében tüntette fel a tizedszedő. A gabonatermés a következőképpen oszlott meg:

 

Búza: Árpa: Köles: 65 102 kutu = 28 730 kutu = 16 072 kutu = 2083 q 26 kg 804 q 44 kg 514 q 30 kg
Összesen: 109 904 kutu = 3402 q 00 kg

 

A gabonatermés 61,2%-a búza, 23,7 %-a árpa, 15,1 %-a köles volt. A 321 adózó közül 238 foglalkozott gabonatermeléssel, azaz 74,1%. A gabonatermelők 100%-a termelt búzát, 85,3 %-a árpát, azaz 203 adózó, 68,1 %-a kölest, azaz 162 adózó. Az egy gabonatermelőre jutó átlag 462 kutu = 1429 kg, egy adózóra 342 kutu = 1060 kg. Egy búzatermelőre 273 kutu = 874 kg, egy adózóra 203 kutu = 650 kg búza jutott. Egy árpatermelőre 141 kutu = 395 kg, egy adózóra 89 kutu = 250 kg árpa, míg egy kölestermelőre 99 kutu — 317 kg, egy adózóra 50 kutu = 160 kg köles jutott.

A 17. táblázatból látszik, hogy a búzatermelőknek majdnem fele 5 q-n alul, több mint kétharmada pedig 10 q-n alul termelt. Az árpatermelők háromnegyede, a kölestermelők több mint négyötöde 5 q-n alul termelt. A gabonatermelők több mint felének a termése nem haladta meg a 10 q-t. A legfontosabb termény a búza volt. Minél több búzaterméssel rendelkezett egy termelő, annál inkább termelt árpát és kölest is. Egy-két esettől eltekintve az árpa és köles mennyisége nem haladta meg a búza mennyiségét. A gabonát saját szükségletre termelték, csak a 10 q-n felüli termelők vihettek piacra terményükből.

 

17. táblázat a) A gabonatermés mennyisége a következő módon oszlott meg

Termés (q) Búzatermelők Árpatermelők Kölestermelők
száma %-a száma %-a száma %-a
0,1--1 30 12,6 52 25,6 28 17,3
1,1--3 52 21,9 58 28,6 80 49,4
3,1--5 29 12,1 31 15,3 22 13,6
5,1--10 51 21,4 49 24,1 25 15,4
10,1--30 67 28,2 13 6,4 5 3,1
30,1--50 8 3,4
50,1- 1 0,4
? 2 1,2
Összesen 238 100,0 203 100,0 162 100,0

 

b) Az összes gabonamennyiség így oszlott meg
  Termés Gabonatermelők  
(q) száma %-a
0,1—1   20 8,4
1,1—3   37 15,5
3,1—5   25 10,5
5,1—10   40 16,8
10,1—30   83 34,9
30,1—50   25 10,5
50,1—   8 3,4
Összesen   238 100,0

 

A szőlőművelés a XVII. századi Vásárhelyen igen elterjedt volt, mert az adózók majdnem felénél feltüntették a bor mennyiségét. A szőlőművelés már csak technikai adottságainál fogva is gondos, precíz munkát igényelt. Évente legalább 13 munkafajtát kellett elvégezni a tavaszi nyitástól, metszéstől a háromszori kapálásig, az őszi fedésig; közben legalább 4-5-ször kötözni vagy igazítani kellett, a karót tavasszal kihordani és beverni, ősszel kiszedni, és természetesen szüretelni.100 Ösztönözte a szőlőművelés terjedését a bor hosszú időn át igen kedvezően alakuló ára is. A bor ára a XVII. századi árdepresszió korában sem esett.101

Szőlőműveléssel 148 adózó foglalkozott, az összes adózók 46%-a. A tizedelszámoló 73 717 pint, azaz 124 581 1 bort jegyzett fel. Ez a mennyiség a szőlőművelők között az alábbiak szerint oszlott meg:

 

Bormennyiség Bortermelők
(Pint) száma %-a
1—100 19 12,8
101—300 46 31,1
301—500 27 18,2
501—1000 34 23,0
1001—2000 18 12,2
2001— 3 2,0
? 1 0,7
Összesen 148 100,0

 

Egy bortermelőre 498 pint, azaz 842 1 bor jutott. A bort is inkább saját szükségletre termelték, az 500 vagy 1000 pintnél többel rendelkezők bocsáthatták áruba termésük egy részét. A tizedjegyzék szerint 61 adózó sem gabonatermeléssel, sem szőlőműveléssel nem foglalkozott. Számukra a megélhetést adhatta az állattenyésztés is, mert rendelkezhettek jelentős marhaállománnyal, ugyanis a török a szarvasmarhák után nem szedett adót. Akik viszont nem rendelkeztek számottevő állatállománnyal, kénytelenek voltak bérmunkát vállalni a nagy gabona-, bortermelő vagy gulyatartó gazdáknál.

 

Állattenyésztés

A magyarországi parasztság kezén igen sok állat halmozódott fel, több, mint amennyit ésszerűen kihasználtak. A magyarországi állatállománnyal jóval nagyobb szántóterületet lehetett volna megművelni, mint amennyit ténylegesen megmunkáltak. Ez az igavonásra nem eléggé felhasznált, nagy állatállomány bizonyos felesleget is magában foglalt, ami a lakosságnak a nyugat-európainál jobb húsellátását is lehetővé tette. Exportálásra azonban mégsem ez a felesleg került, hanem a hosszú szarvú, nagy testű magyar szürke vágómarha, amelyet a már ismertetett kertes gazdálkodás keretében hizlaltak.102

A magyar szürke szarvasmarha az Alföldön alakult ki, és nem terjedt el az egész országban. Ezt a nagy testű szarvasmarhát nem igásállatnak, nem is a teje miatt, hanem kifejezetten hústermelés céljából tenyésztették. Az alföldi mezővárosok lakói a környező elpusztult falvak határait is bérbe vették vagy más módon megszerezték, s ezeken a pusztákon nevelték és hizlalták a kifejezetten eladásra szánt marhákat.103

A marhákat „telelőkben" és „nyaralókban", azaz téli és nyári szálláshelyeken tartották, mindig kinn a szabadban. Télire olyan területekre hajtották az állatokat, amelyeken sem legeltetéssel, sem kaszálással nem rövidítették meg a füvet, hanem hagyták beérni; ezt az állatok még az átlagos magasságú hó alól is ki tudták kaparni és le tudták legelni. Különösen zord időjárás esetén szénát is felhalmoztak e téli szállásokon.104

Ez az árutermelő marhatartás a XVI. század második felében érte el csúcspontját. A hízott ökrök részben a szabad királyi városokban, bányavárosokban, bortermelő mezővárosokban és végvári őrségekben találtak piacra, részben külföldön adták el őket. Az 1570-1580-as években jóval több mint évi 100 000 állatot vittek külföldre. A XVII. század folyamán azonban a külföldi marhaárak csökkenése és a vásárlópiac szűkülése miatt zuhanásszerű esés volt tapasztalható mindenfelé.105

A magyar szürke marha külföldi közkedveltségét bizonyítja az 1563-1564-es török vámnapló is. Ez a váci vámnapló származási helyek szerint tünteti fel a réven áthajtott marhákat. A váci török vámon kb. egy év alatt 30 248 szarvasmarhát hajtottak át. Ezek közül 22 048, azaz kb. 73 % Csanád, Csongrád, Heves és Pest megyéből és a Jászkun kerületből indult el. Az ezren felüli marhaszámmal szereplő helyek Jászberény, Heves, Kecskemét, Nagykőrös, Szeged, Makó, Mezőtúr és Debrecen. Vásárhelyről mindössze 204 marhát, Csomorkányról viszont 555 darabot hajtottak át a réven. A vámnapló Kazdak Jánost név szerint is feltüntette, aki 95 állat után 4550 akcse vámot fizetett. 1587-ben az érsekújvári magyar vámon áthajtott 84 282 marha származási helyét számadatok nélkül ismerjük. Az állatok többségét Kecskemét, Cegléd, Nagyvárad, Debrecen, Hódmezővásárhely, Szeged, Szentes, Simánd, Mezőtúr, Kiskunhalas és Jászapáti mezővárosokból hajtották fel.106

A váci török vámon áthajtott kevés vásárhelyi marha számából nem lehet arra következtetni, hogy itt a marhatenyésztés kisebb jelentőséggel bírt, mint más városokban, annál is inkább, mert egyetlen számszerű adatból nem lehet végkövetkeztetést levonni. A vásárhelyiek marháit felvásárolták a marhakereskedők, a marhatőzsérek, mint ahogy azt a gyöngyösi Balázs is tette. Vidékünkön marhahajtó utak haladtak át. A Tiszántúl déli részéről Szolnok és Vác felé haladt ilyen út. A három Pest megyei városból, valamint Szeged környékéről ezt az utat használták. Jelentős kereskedelmi utak voltak a Gyula-Lippa-Nádorfehérvár és a Buda-Temesvár, Buda-Gyula útvonalak. Ezek az utak a Szentes fölött levő böldi-hékédi réven át vezettek.107

Fontos szerepet játszottak a marhakereskedelemben a vásárhelyi vásárok is, bár ezekről a török időkben nincs adatunk. Az alföldi városok kiterjedt kapcsolatokat tartottak fenn. A szegedi vásárokon a török kereskedők is állandóan jelen voltak a XVI. században. A makói kereskedők pedig 1561 körül állandó kapcsolatban állottak a debreceni kereskedőkkel.108

A XVII. században továbbra is az árutermelő marhatenyésztés a vásárhelyi gazdasági élet alapja. Erre utal a század folyamán a vásárhelyi gazdáktól erőszakkal elhajtott marhák nagy száma is, amelyről már korábban írtunk. Az 1670 körüli török adó- és tizedelszámolási jegyzékben nem tüntetik fel a szarvasmarhák számát, mert utánuk a török nem követelt sem adót, sem tizedet. Ez a forrás mégis tartalmaz utalásokat a marhatartásra. Ezt mutatja a vaj fejében fizetett adó. Az adózók 96,6 %-a, azaz 310-en fizettek vaj fejében 1 jünigét109 vagy ennek árát, 84 pénzt. Ez azt mutatja, hogy szinte mindegyik vásárhelyi gazda és zsellér rendelkezett egy-két szarvasmarhával. Ezt látszik alátámasztani, hogy 306 adózó fizetett széna fejében 25-250 pénzt. Miután a jegyzék szerint a széna fejében fizetett összeg arányban állt a juhok számával, fel kell tételeznünk, hogy arányban állhatott a szarvasmarhák számával is. Mindez azt jelentheti, hogy a vásárhelyi pusztákon több ezer szarvasmarha is legelhetett. A XVII. században a vásárhelyi marhatenyésztés nem csökkent, amit az is bizonyít, hogy a gazdák egyre több és több pusztát vettek zálogba a földesuraktól. Néhány példa arra, hogy a török összeírásban is szereplő és a legtehetősebbek közé számító gazdák újabb és újabb állattenyésztésre alkalmas pusztákat vettek birtokukba a város határában: 1669-ben Szilágyi (Sziládi) István Mártély egy részét vette zálogba,111 1672-ben Török Bálint Csomor-kányt,m Kincses András Rétkopáncsot, Batidát,112 1675-ben Török Bálint és Zsarkó Péter Fecskés és Orosháza egy részét,113 Mindszent egy részét pedig Szilágyi (Sziládi) István, míg Török Bálint, Török István, Zsarkó Péter, Hódi András és Hódi (Hudi) János az orosházi és fecskési pusztákat vették zálogba.114

A gazdasági élet alapja tehát a marhatenyésztés volt, hiszen erre éppen a török uralom alatt álló Tiszántúl bizonyult a legalkalmasabbnak. Mint ahogy a XVII. századi Szeged környéki szultáni hász-birtokok - közöttük Vásárhely - mezőgazdasági termelése is mutatja, gabonatermeléssel és szőlőműveléssel csak a szükségleteket állították elő. A királyi Magyarországon is változás állt be a termelés profiljában, ugyanis elfordultak a gabonatermeléstől, és szőlőművelésre, valamint állattenyésztésre tértek át. Megvolt a jó okuk arra, hogy a gabonatermesztésnél szabadabb életformát, viszonylag kevesebb szolgáltatást és az adott áralakulások mellett jobb kereseti lehetőséget biztosító állattenyésztésre és szőlőművelésre megkülönböztetett figyelmet fordítsanak. Ezt támasztja alá Makkai László történésznek a Borsod megyei jobbágygazdálkodással kapcsolatos megállapítása: a XVII. század derekán a parasztgazdaságokban a termelés súlya eltolódott az állattenyésztés és részben a szőlőművelés felé.1 is A gazdasági életben történt visszalépés - az állattenyésztés előtérbe kerülése - tehát nem a török uralomnak tudható be, mert mind az Alföldre, mind a királyi Magyarországra, sőt Erdélyre is jellemző volt. Legfeljebb a török uralom a már korábban megindult pusztásodási folyamat felerősítésével, állandó háborús állapotával és adórendszerével alattvalóit még inkább az állattenyésztés felé fordította. A visszalépés magyarázata az összeurópai gazdaságban keletkezett eltolódásban keresendő. A XVI. századi árforradalom tovább fokozta a nagy nemzetközi munkamegosztást, amely Kelet- és Nyugat-Európa között már korábban kialakult, s amely Nyugat-Európát iparcikkgyártóvá és -exportálóvá, Kelet-Európát mezőgazdasági termelővé és exportálóvá tette. Ez a Kelet-Európára, így Magyarországra kiosztott agrárius szerep a XVI-XVII. században állandósult.116

 

18. táblázat Vásárhely állattenyésztése ( Vass Előd nyomán)

1560 1570
   összesen 1 kapura jutó átlag összesen 1 kapura jutó átlag
Juh (db) 19 840 149 19 840 65
Sertés (db) 1 775 10 2 225 7
Méhkas (db) 9 250 53 10 750 35

 

Az állattenyésztés (a szarvasmarhán kívül, amelyről sajnos nincsenek adataink) tíz év alatt visszaesett, különösen a juhtenyésztés. A hanyatlás nem a darabszámon mérhető le, hanem az egy kapura jutó átlagos darabszám csökkenésén.117

A XVII. századi török adóösszeírás szerint a juhtenyésztés igen elterjedt volt. A 321 adózó közül 81 foglalkozott juhtenyésztéssel, az összes adózók 25,2 %-a. Közülük is 21-nél az összeíró nem jegyezte fel a darabszámot, csak az adókötelezettséget. Minden juhtartó a darabszámtól függetlenül 1 báránnyal tartozott adózni. Talán éppen ez a kedvező adózási feltétel a magyarázata a juhtenyésztés elterjedtségének. 60 gazdának összesen 33 717 juha volt.

A juhtenyésztő gazdák több mint fele 300-1000 darab juhot tartott. Egy-egy juhtartóra átlag 416 darab jutott. Ha a 21 adózónál - pontos darabszám nincs feltüntetve - az átlagos juhszámot vesszük alapul, akkor a város juhmennyisége meghaladja a 40 000-et.

A juhtenyésztés mennyiségi megoszlását az alábbi adatok mutatják:

Juhok Juhtartók
száma száma %-a
1—100 5 6,1
101—300 21 26,0
301—500 16 19,7
501—1000 11 13,5
1001—2000 4 5,0
2001 — 3 3,7
? 21 26,0
Összesen 81 100,0

 

A XVII. századi összeírás szerint 321 adózó közül 141 tartott disznót. Ez a következő módon oszlott meg:

 

Disznók száma Disznótartók
száma %-a
1—10 76 54,0
11—30 48 34,0
31—50 13 9,2
51—100 3 2,1
101 — 1 0,7
Összesen 141 100,0

 

Disznótartással tehát az adózók 43,9 %-a foglalkozott, és összesen 2127 darabot tartottak. Átlagban egy disznótartóra 15 darab jutott. Az a tény, hogy a disznótartók 88 %-a 30 darab alatt tartott, arra utal, hogy a disznótartás kiegészítő gazdasági ág lehetett.

Jövedelmező gazdasági ág lehetett a méhészet is, mert kevés munkaráfordítást igényelt, s a méz nélkülözhetetlen élelmiszer, ételízesítő volt. A XVII. század folyamán viszonylag kevesen foglalkoztak méhészkedéssel.

A 29 méhészettel foglalkozó összesen 292 kassal rendelkezett. Ez a szám az összes adózók 9%-át jelentette. 30 méhkason felül mindössze 1 adózó, név szerint Benda Pál rendelkezett, akinek viszont 123 kasa volt, amely az egész állomány 42 %-a. A méhészettel foglalkozók jelentős részének ez is csak kiegészítő foglalkozást jelenthetett, Benda Pálnak viszont a főfoglalkozása lehetett. 1-10 kassal rendelkezett a méhészkedők döntő többsége, összesen 24-en, ami a méhet tartók 82,8 %-át jelentette.

A Tisza mentén a halászat is virágzott, minden bizonnyal a vásárhelyieknek is adott megélhetést. Erre viszont ismereteink rendkívül hiányosak, miként a ló- és baromfitenyésztésre is.

 

Társadalmi viszonyok

Vásárhelyen nem minden adófizető művelt földet. 1560-ban 174 adófizető kapu és 184 összeírt családfő mellett 24 juhos gazda, 1 kovács és 1 deák szerepel. A kovács-és deákmesterség itt a városi értelmiséget is jelenti, amíg a 24 juhos gazda a városi társadalom leggazdagabbjainak arányára utal. Ez az arány az összes családfőhöz viszonyítva 13% körül mozgott. A szegények közül csupán a belső háztelekkel rendelkező zselléreket tudjuk számba venni, ezek aránya az összes családfőhöz számítva 9% körül lehetett. Az adófizetők 78 %-a tehát a csupán földet művelő társadalmi réteg, akik kizárólagos megélhetésként foglalkoztak földműveléssel. A többiek más tevékenységet is folytathattak, a gazdagok kereskedőként vagy pusztabérlőként üzletelhettek, mert a nagyméretű juhtartás mellett a szarvasmarhatartás is feltételezhető, noha erre pontos számadatokkal nem rendelkezünk. A szegényebb zsellérréteg viszont kertészetből vagy más tevékenységből élhetett meg. Erre utalhatnak a növénytermesztés török adóztatásának adatai is. Az egész náhije növénytermesztésből eredő adóinak felét Vásárhely fizette.118

A XVII. századi török adóösszeírás a szultáni hász-birtok valamennyi lakosát számba vette, mert ha tizedet nem is - mivel terménye nem volt -, de valamilyen címen adót szedtek tőle. Éppen ezért a lakosokat az adózás szempontjából megkülönböztették zsellér vagy gazda voltuk szerint. Ha az illető zsellér volt, nem fizetett Szent Györgynapi adót, viszont a Demeter-napi virgü (adó) fejében 560 pénzt fizetett; ugyanakkor a gazda ezért csak 460 pénzzel adózott, de neki a Szent György-napi adóba 303 pénzt is kellett fizetni. E kétfajta adóval az összeíró talán a két különböző adófajta, a haradzs és a kapuadó beszedéséről adott számot.119

Az adó- és tizedelszámolási jegyzék 106 zsellért és 215 gazdát tüntetett fel, amely a vagyoni differenciálódás előrehaladott voltára mutat. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a zsellér és gazda elkülönítést a marhaszámok ismerete nélkül tettük. A társadalom szerkezetére vonatkozó további megállapításaink szintén e számok nélkül értendők, hiszen a pontos adatok jelentősen módosítanák a vagyoni viszonyokat. Nem kizárt, hogy a szinte vagyontalan zsellérek több száz szarvasmarhával is rendelkezhettek.

A zselléri állapot nem jelentett okvetlenül teljes elszegényedést, vagyontalanságot vagy földnélküliséget. A zsellérek közül 49 foglalkozott gabonatermeléssel, 31 szőlőműveléssel, 13 állattenyésztéssel. Ezzel szemben a gazdák közül földműveléssel nem foglalkozott 3, állattenyésztéssel 51, sem földműveléssel, sem állattenyésztéssel nem foglalkozott 15.

Ha eltekintünk a gazda és zsellér megkülönböztetéstől, akkor kiderül, hogy mintegy 40-50 adózó kénytelen volt bérmunkát vállalni.  De nemcsak ők, hanem a kisebb gabona-, illetve bortermelők egy része is bérmunkára szorult.120

A 10 q-nál több gabonát termelők többnyire vegyes gazdálkodást folytattak. Minél több állattal rendelkezett egy adózó, annál nagyobb gabonaterméssel is bírt. Ezt mutatja az alábbi táblázat is:

 

Gabona Juhot Disznót Méhkassal
(q) tartott tartott rendelkezett
0,1 — 1 2 2 1
1,1—3 3 8 1
3,1—5 1 5 1
5,1—10 6 23 6
10,1—30 39 70 4
30,1—50 22 23 6
50,1 — 6 8 4
Összesen 79 139 23
 

sos gazdálkodás, csak állandó termőterület, amelyen többnyire járulékos földművelést folytattak. A termelés a közeli földeken folyt, de a növénytermesztés felszerelései, a mezőgazdasági „üzem" még a városi háznál volt. Az állattenyésztés csak kisebb részben kapcsolódott a lakóházhoz. Mivel a földesuraknak, egyháznak nem voltak kötelesek terményt beszolgáltatni, csak annyit termeltek, amennyit a maguk szüksége megkívánt. Mindez egyben azt is jelentette, hogy a jobbágyi telekrendszer helyett voltaképpen polgárias birtokrendszer honosodott meg.120

Azok az állattartók, akik 10 q-n aluli gabonamennyiséget termeltek, a földművelést kiegészítésként, önellátás céljából folytatták. A 10 q-n felüli gabonát termelő állattartók megélhetését elsősorban az állattenyésztés adta, de gabonájukból piacra is juttathattak. Összességében azonban az intenzív, rideg állattenyésztésé a fő szerep, a földművelés elsősorban a szükségletek kielégítését szolgálta.

A lakosság vagyoni helyzete lényegében csak a rendelkezésre álló munka- és igaerőtől függött. Tekintélyt és rangot csak a vagyoni állapot adott.121

A birtoklásban érvényesülő szabadság szükségszerűen járt együtt a feudális függés lazulásával, a parasztság társadalmi emelkedésével. Erre az is ösztönzőleg hatott, hogy a földesúr távolléte miatt a hódoltság nagy részén a pénzadó lett a meghatározó járadékforma, amely viszont a továbbiakban maga is kedvezően befolyásolta a jobbágyság helyzetét. Miután eltűnt a különbség a mezőváros és a falu adózási formája között, a települések csak az önkormányzat fejlettségi szintje alapján különböztek egymástól. A török korban a jobbágyközösségek többsége bérlői jogviszonyban élt, így a földesúri funkciók nagy részét a kommunitások (közösségek) vezető testülete, a tanács látta el. Tagjai a közigazgatási és igazságszolgáltatási feladatok megoldásában gazdag tapasztalatokra tettek szert, s ennélfogva jelentős hatalmat képviseltek.122

Vásárhely a XVI-XVII. században, hasonlóan a többi alföldi mezővároshoz, az agrárgazdálkodás útját járta. A hagyományos, állattartó határhasználati mód alakult ki, amelynek alapja az elkülönített kertes (pusztai) területen levő állattartás.

 


Lábjegyzetek:

  1. Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén. Magyar História. Gondolat, Bp., 1976. 32. (A továbbiakban: Hegyi 1976.)
  2. Magyarország története. I—11. (Szerk.: Molnár Erik, Pamlényi Ervin és Székely György.) Gondolat, Bp., 1967. I. 168. (A továbbiakban: Molnár-Pamlényi-Székely 1967.)
  3. Szántó Imre: A török 1551. évi hadjárata a Temes-vidék és a Maros-völgy meghódítására. HK, 1972. 74. (A továbbiakban: Szántó 1972.)
  4. Hegyi 1976. 63.
  5. Szántó 1972. 85.
  6. Szántó Imre: Az 1552. évi szegedi hadjárat. AH, XXIX. 1965. 3.
  7. Uo. 29.
  8. Virágh Ferenc: Török hódoltság Gyula térségében.
  9. Békéscsaba, 1960. 10. (A továbbiakban: Virágh 1960.)
  10. Csipes Antal: Békés megye élete a XVI. században. Békéscsaba, 1976. 13.; (A továbbiakban: Csipes 1976.); Kiss Anikó: A gyulai vár. Gyula, 1977. 10.
  11. Virágh 1960. 11.
  12. Molnár-Pamlényi-Székely 1967. I. 176.
  13. Hegyi 1976. 63.
  14. Uo. 32.
  15. Uo. 63.
  16. Kristó Gyula: Olvasókönyv Békés megye történetéhez.
  17. I. A honfoglalástól 1715-ig. Békéscsaba, 1967. 111.
  18. Szeremlei Sámuel: Hód-Mező-Vásárhely története.
  19. I-V. Hódmezővásárhely, 1900-1913. III. 84. (A továbbiakban: Szeremlei 1900-1913.)
  20. Hegyi 1976. 64.
  21. Virágh 1960. 87.
  22. Szeremlei 1900-1913. III. 173.
  23. Hegyi 1976. 81.
  24. Uo. 80-81.,
  25. Lászlófalvi Velics Antal: Magyarországi török kincstári defterek 1543-1639. (Bev. és sajtó alá rendezte: Kammerer Ernő.) 1—II. Bp., 1886-1890. II. 194-196. (A továbbiakban: Lászlófalvi Velics 1886-1890.)
  26. Uo. II. 286., 364., 392., 514.
  27. Schwab Mária: Az igazságszolgáltatás fejlődése a török hódoltság idején az alföldi városokban. Bp., 1939. 14-15. (A továbbiakban: Schwab 1939.)
  28. Uo. 20-21.
  29. Lászlófalvi Velics 1886-1890. II. 286., 364., 392.
  30. Káldy-Nagy Gyula: Magyarországi török adóösszeírások. In Értekezések a történeti tudományok köréből. (Szerk.: Spira György, Szűcs Jenő.) Új sorozat, 52. Akadémiai Kiadó, Bp., 1970. 55. (A továbbiakban: Káldy-Nagy 1970/a.)
  31. Káldy-Nagy Gyula: A Szeged környéki szultáni hász-birtokok mezőgazdasági termelése a XVII. század második felében. AtSz, 1961. 494-513. (A továbbiakban: Káldy-Nagy 1961.)
  32. Szeremlei 1900-1913. V. 474-479.
  33. Hegyi 1976. 129.
  34. Uo. 130-132.
  35. Schwáb 1939. 45-46.
  36. Szeremlei 1900-1913. III. 245.
  37. Hegyi 1976. 102-103.
  38. Káldy-Nagy Gyula: Harács-szedők és ráják. Török világ a XVI. századi Magyarországon. Bp., 1970. 72-73. (A továbbiakban: Káldy-Nagy 1970/b.)
  39. Lászlófalvi Velics 1886-1890. II. 514.
  40. Káldy-Nagy 1970/b. 77-80.
  41. Káldy-Nagy 1970/a. 25., 30., 37-38.
  42. Vass Előd: A vásárhelyi náhije 1560. évi és 1570. évi török adóösszeírása. In Tanulmányok Csongrád megye történetéből. IV. Szeged, 1981. 17. (A továbbiakban: Vass 1981.)
  43. Káldy-Nagy 1970/a. 33.
  44. Zimányi Vera: Magyarország az európai gazdaságban 1600-1650. In Értekezések a történeti tudományok köréből. (Szerk.: Spira György, Szűcs Jenő.) Új sorozat, 80. Akadémiai Kiadó, Bp., 1976. 116. (A továbbiakban: Zimányi 1976.)
  45. Káldy-Nagy 1961. 458-460.
  46. Hegyi 1976. 107-111.
  47. Uo. 210-211.
  48. Szeremlei 1900-1913. III. 42., 50., IV. 31.; OL Magyar kincstári levéltárak. Magyar kamara archívuma. Neo-regestrata acta. Fasc. 397. no. 31.
  49. Szeremlei 1900-1913. III. 51.
  50. OL Conscriptiones Portarum. Csanád, Csongrád. Filmtár: 1673. doboz.; vö. Szeremlei 1900-1913. III. 55., IV. 32.
  51. Uo. V. 871., 876., 891., 937.
  52. Uo. IV. 36-37.
  53. Uo. III. 114., V. 902-903.
  54. Uo. III. 136-137., V. 865., 878-879., 921., 932-933.
  55. Uo. III. 153., 155., V. 866.
  56. Uo. V. 874.
  57. Uo. III. 151., IV. 41., V. 869.
  58. Hegyi 1976. 226-227.
  59. Uo. 227.; OL Urbaria et Conscriptiones. Fasc. 221. no. 19. Beschreibung des Orths Vassarhely 1701. szeptember 7. Bercsényi levele.; CsmL Hf, IV. A. 1001. b. cs. 1. no. 1. 1691.
  60. Hegyi 1976. 231.
  61. OL Conscriptiones Portarum. Csanád, Csongrád. Filmtár 1633. és 1673. doboz.
  62. A történeti statisztika forrásai. (Szerk.: Kovacsics József.) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1957. 15-18., 83.
  63. OL Regesta Decimarum. Csanád, Csongrád. Filmtár 9654-9655. doboz.
  64. Szeremlei 1900-1913. V. 569-571.
  65. Hegyi 1976. 235.
  66. Vass 1981. 19-20.
  67. OL Conscriptiones Portarum. Csanád, Csongrád. Filmtár 1633. doboz.
  68. Lászlófalvi Velics 1886-1890. II.  196-197. A „háne" török adózási egység, amit ház szóval is szokás jelölni.
  69. OL Conscriptiones Portarum. Csanád, Csongrád. Filmtár 1673. doboz. A „porta" magyar adózási egység.
  70. Borovszky Samu: Csanád vármegye története 1715-ig. I-II. 1896-1897. I. 209-210. (A továbbiakban: Borovszky 1896-1897.)
  71. OL Regesta Decimarum. Csanád, Csongrád. Filmtár 9654-9655. doboz.
  72. Lászlófalvi Velics 1886-1890.1. 203-204., II. 286.
  73. Szeremlei 1900-1913. III. 72-73.
  74. Uo. III. 106-108.
  75. Káldy-Nagy 1961. 492-493.
  76. A mártélyi 38 adózó szláv.
  77. Herczeg Mihály: A hódmezővásárhelyi határ kialakulásának vázlatos története. CsmKF,2. 1974. 9. (A továbbiakban: Herczeg 1974.)
  78. Uo. 10.
  79. Szeremlei 1900-1913. V. 775., 785., 804., 812., 843.; Borovszky 1896-1897. II. 35., 265.,510.
  80. Széli Márta: Elpusztult falvak, XI-XVI. századbeli régészeti leletek Szeged és Hódmezővásárhely határában. Dolg. Sz., 1940. 169-180.; ifj. Olasz Ernő: Elpusztult XI-XVI.századi falvak Kardoskút, Tótkomlós és Békéssámson határában. SZKMÉ, 1959. 33-36.
  81. Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 1971. 126.
  82. Herczeg 1974. 11.
  83. Szakály Ferenc: A parasztvármegyék a XVII-XVIII. században. In Értekezések a történeti tudományok köréből. (Szerk.: Spira György, Szűcs Jenő.) Új sorozat, 49. Akadémiai Kiadó, Bp., 1969. 35.
  84. Vásárhelyiek levele a Pozsonyi Kamarához. 1617. december 3. OL Pénzügyi iratok. Másolatban a CsmL Hf Szeremlei-kézirataiban.
  85. Herczeg 1974. 11.
  86. Básthy László és János záloglevele. 1672. április 23. OL KcsL, törzsanyag Lad. 35. no. 103. Másolatban a CsmL Hf Szeremlei-kézirataiban.
  87. Herczeg 1974. 11.
  88. Virágh 1960. 91.
  89. Zimányi 1976. 128.
  90. Hajdúdorog története. (Szerk.: Komoróczy György.) Debrecen, 1971. 87.
  91. Zimányi 1976. 87., 131.
  92. Márkus István: Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII-XV1U. században. Adalékok a kertes város és a tanya kérdéséhez. Kecskemét, 1943. 35. (A továbbiakban: Márkus 1943.)
  93. Zimányi 1976. 131.
  94. Márkus 1943. 98.
  95. Uo. 35.
  96. Csipes 1976. 26.
  97. Iugerum = 1 hold = 47,8-98,5 ár. Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978. 237-238.
  98. Vass 1981.23.
  99. A „kile" űrmérték. A búza mérésénél: 1 kile = 25,65 kg. Az árpa mérésénél: I kile = 22,25 kg. A „kutu" a kile 1/8 része. Búza és köles mérésénél: 1 kutu = kb. 3,2 kg, árpa mérésénél: I kutu = kb. 2,8 kg. 1 pint = 1,69 1. Mindezeket lásd Káldy-Nagy 1961. 259-260.
  100. Zimányi 1976. 120-121.
  101. Uo. 117.
  102. Uo. 129.
  103. Uo. 131-132.
  104. Uo. 132.
  105. Uo. 133-135.
  106. Káldy-Nagy Gyula: Statisztikai adatok a török hódoltsági terület nyugat felé irányuló forgalmáról 1560-1564. Történeti Statisztikai Évkönyv, Bp., 1965-1966. 32-34.; Makkai László: Adatok és kérdések Debrecen török kori agrártörténetéhez. A Hajdú-Bihar megyei Levéltár Évkönyve, III. Debrecen, 1976. 30-31.
  107. Szakály Ferenc: Balázs diák gyöngyösi kereskedő üzleti könyve. Adalékok a hódoltsági terület kereskedelmi kapcsolatainak történetéhez a XVI. század végén. AtSz, 1972. 356-385.; Virágh 1960. 75.; Vass Előd: A váci török vámnaplók adatai az Alföld felől nyugatra irányuló XVI. századi áruforgalomról. AtSz, 1972. 132. (A továbbiakban: Vass 1972.)
  108. Uo.
  109. 1 jünige = 1923 g. Eredetileg török mértékegység volt. Lásd Káldy-Nagy 1961  460
  110. Borovszky 1896-1897. II. 228.
  111. OL KcsL, Lad. 35. no. 103.
  112. Szeremlei 1900-1913. V. 894.
  113. OL KcsL, Lad. 35. no. 103.
  114. Borovszky 1896-1897. II. 228.
  115. Zimányi 1976. 84. Vö. Káldy-Nagy 1961. 470.
  116. Vö. Zimányi 1976. 57-58.
  117. Vass 1981. 29.
  118. Uo.
  119. Káldy-Nagy 1961. 459.
  120. Uo. 467.
  121. Kovács Ágnes: A mezővárosi önkormányzat és a földesúri joghatóság a dél-alföldi Károlyi uradalmakban (1722-1848). In Magyar Történelmi Tanulmányok, X. Debrecen, 1977. 48. (A továbbiakban: Kovács 1977.)
  122. Uo. 48-49.
  123. Herczeg 1974. 10.; Vö. Kovács 1977.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet