Előző fejezet Következő fejezet

4. A nemzetiségek, áramlása. Egyes csa­ládok beköltözése és származása.

 

A vidék birtokáért a magyarok és rácok küzdenek. A magyarság túlsúlyra jutása. A törzscsaládok, a későbbiek beköltözésének ideje s származási helyei. A görög, rác, oláh, tót, cigány családok s ezek származása és keveredése a törzs lakossággal. A kath. egyház többféle nemzeti­ségei. A zsidó családok beköltözése s származási helyeik. A nemesek elpusztulása, újra beköltözése és származási he­lyeik. A közigazgatás nyelne, kiejtés, tájszók s néprajzi általános jellegek.

Városunkban és községeiben eleitől fogva ma­gyar volt az uralkodó nemzetiség, annyira, hogy ebbe az időnként beköltözött idegenek is gyorsan beolvadtak s annak nyelvét, vallását és sajátságait átvették.

Mingyárt szembetűnik ez, hogyha községeink XVI. századi családneveit olvasgatjuk. Nemcsak Vásárhely, de Apáca, Batida, Csomorkány, Derekegy ház, Föl d v á r, Gorzsa, K ö r t v é Íves, M. fecskés. Márt élv, P. kutas, Szőllős, Újváros vezetéknevei is csaknem kivétel nélkül magvar hangzásnak. Minthogy azonban a háborús idők megritkították s itt-ott felemésztették a lakos­ságot s az élve maradt jobbágyok sem tértek mindig vissza elhagyott tűzhelyeikhez: koronként szükség volt idegen telepesekkel pótolni a hiányt. Ezek leginkább rácok voltak, kik a török hata­lomnak leginkább torkába és kezeügyébe, estek s kikel a török szintúgy, mint velők lajrokon egy­némely uraink (a J a ks i c s o k és P e t r o v i c s kormányzó) különös előszeretettel rendeltek az üresen hagyott telkekre. így szállották meg ezek újra meg újra Csanád- és Csongrád-megyék lakott és puszta falvait, ezek közt Batidát, Csárpát, De­rek egyházát, Férgedet, Gorzsát, Kéktó-r á r ó s í, Mártélyt, Sző 11 őst, Tótkutast, Var­jast is, de utóbbi helyeken, Márt élv kivételével csakhamar be is olvadtak a túlsúlyban levő ma­gyarságba, amely a maga neveit adta rajok, —- mint ezt a szomszéd Don áttör nyár ói elköltözött jobbágyoknál látjuk, kiknek Fekete, Fodor, Hu-szár, Kovács, Nagy, Vajda stb. nevű lakóiban senki sem gyaníthatná rác származásukat, ha az egykorú vizsgálati jegyzőkönyv fel nem ( 1549.) jegyezte volna.

Tudvalevő egyébiránt, hogy a rácok, ez az összeférhetetlen és kegyetlen természetű nép,1 a Fekete ember alatt elkövetett gonosz tetteik után elhagyták vidékünket, meghódoltak a török­nek, mely őket a ráják közé föl véve, a szer érni vilajetbe, a Száva északi partvidékére telepí­tette le.2 De helyettük a török elől menekülve s rablási és kalandvágy által hajtva, hozzánk koron­ként újabb meg újabb fajrokonok érkeztek, sem­mivel sem szelídebbek elődeiknél, kik fegyvereiket majd János királynak és Petrovics kormány­zónak, majd a németnek bocsátották rendelkezé­sére ; később rendszerint török zsoldba állottak, ennek kiűzetése után pedig ismét a császár zászlai alá szegődtek s a nekik adott példátlan kedvezmé­nyekben és kiváltságokban (adó- és tizedmentesség, fölmentés a jobbágyi és vármegyei hatóság és terhek alól,   saját  vezéreik   alatt való maradás) biza­kodva,   mindenütt   és   mindenkor   szabad   folyást engedtek irtózatos természetüknek, úgyhogy e miatt s a törökhöz pártolásuk miatt nemcsak Varkoes Tamás   indított   ellenük  irtó háborút,   hanem  az országgvillés  is ellenük fordul!, megszüntette   adó-mentességüket,   később   pedig  teljes   kiirtásukat is elhatározta.3 Még legtovább kitartottak a török hű­ségben   s így történhetett, hogy Csanád megyé­ben   1551-ben 23,   1558-ban   47 tiszta rác fakijok volt, melyek férfi lakói katona-, vagy pásztoréletet folytattak.   Csongrád megyébe n aránylag még jobban   elszaporodtak,  mert  Szegedet,   Zent á t és Csongrádot az ő falvaik környezték, ( 1649.) úgyhogy magyar helység csak elvétve akadt a megyében. Maga  Szeged legerősebb fészkökké vált. Hasonlót   mondhatunk   Aradról   és   Gyuláról, melyeket   egészen   hatalmukba   hajtottak.   A  hatá­runkhoz tartozó gyér falvakban is csak maga Széli Mihály földesúr 26 rác jobbágyot számláit(  1642 - 55.) . Általában övék lett a régi lakosaitól megüresűlt délvidék leggazdagabb és legszebb része. Hogy Vá­sárhely,   a  magyarság  e végső bástyája  is,   kezükre nem került, azt annak tulajdoníthatjuk, hogy a várost nagyobb számú magyarság szállotta meg, mely a környékbeli elpusztult falvakat, is  legtöbb­ször bírta, továbbá annak,   hogy   elődeink   a hatá­raikhoz közeledő idegen rácokai ép' olyan kegyet­lenségekkel riasztgalták el, a minőket tőlük tanultak. Egyes   községeink   régibb   lakosairól  hátrább, azok történetének   tárgyalásánál,   fogúnk  szólani s ezúttal csupán az újonnan megtelepített város népé­nek eredetét ismertetjük.   Ez   újabb népesség erős katonai kezekbe kerűívén (Bercsényi, Schlick es Károlyi Sándor), a vad ellenség szabad prédájává többé nem válhatott. akkor sem, mikor a Nóvák és C s e r n o v i e s - f é l e telepítések következtében a rácok száma és ereje még inkább megnövekedett, annyira, hogy a Maros egész vidékét, Békésni egy ét, Ceglédet, Kecskemétet, Kőröst is elpusztíthatták, habár ezáltal Rákóczi bosszuló fegyvereit hívták ki maguk ellen, ki őket a Maros túlsó oldalára szorította vissza s dúlásaikért iszonyatosan lakoltatta, mely veszteséget azonban gyorsan kihevertek, sőt, mint katonailag szervezett s az udvarnak vakon hódoló nép faj, ennél akkora befolyásra tettek szert, hogy az alkotmány s a megyei hatóság" helyreállítását évtizedeken át meg tudták akadályozni. Városunk e közben hatalmas földesurai oltalma alatt csöndben és békében fejlődhetett. Károlyi tudvalevőképen gyűlölte a rácokat, az ő földesurasága legerősebb gátját képezte e vidéken való terjeszkedésüknek s a magyarság megerősödésére felettébb kedvező volt. Szeged, Pécs a, Nagylak felől ugyan szomszédunk maradt a régi ellenség, határunk kíílső széleit együtt legeltette és élte eleinkkel s adás-vevés és közlekedés tekintetében is folytonos érintkezésben állott velünk, de Károlyi uradalmaiban telepeket nem alkothatott. Ily módon a rác veszedelem teljesen elmúlt a városról, főleg midőn azok nagyobb része határőrségük feloszlatása s a megyei kormány alá vettetés miatt tömegesen felkerekedett s családostul együtt tőlünk részint Oroszországba, részint közelebb lakó fajrokonaihoz költözött.( 1750. t.)

Az új telepesek kivétel nélkül egy nemzetiséget( 1669.) és egy hitet vallottak s a később beköltözők is egy pár évtizeden át hozzájuk lettek hasonlók. A török világ megszűntével ugyanis a hadi kormány szélnek eresztette a magyar katonákat s ezek országszerte minden kereset és vagyon nélkül őgyelegtek és tengődtek. A Rákóczi-forradalom ismét foglalkozást adott ugyan jó részöknek, de de annak végével újra megszaporodott a proletár­ság, mely jobbára az alföld üres telkeire vetette szemét. A település tehát nagyobb mérvet ölthetett, de azért nálunk nem volt rohamos, mert a lakos­ság e tájon másutt is igen gyér volt, úgyhogy a földesurak egymástól kapkodták és csalogatták el a jobbágyokat, mi felett az országgyűléseken is sok panasz folyt.

A XVIII. század vége felé az a csapás fenye­getett, hogy puszta telkeinkre a maros—tiszai rác határőrség valamelyik csapatját telepítik, a mi azon­ban a hely félreeső fekvésére s talán Bercsényire, a császári tábornokra, való tekintetből is, szeren­csére, elmaradt. E veszedelem megújult akkor, mi­kor a helyet ép' a határőrség parancsnokának, Schlicknek adományozták: de időközben a kincstár felhívására már magyarok szállották meg e ( 1701.) területet s a bekövetkezett háborús viszonyok afféle terveknek nem kedveztek, mert még az új földes­úrnak, Schlicknek, is érdekében állott az új telepe­seket békén hagyni s az elzülléstől megóvni. Az egész hadjárat alatt csakis egyszer történt, hogy a garázda rácok egyik csapata rajtok ütött az új telepeseken s ezek marháiban nagy zsákmányt ejtett.

A hivatalos összeírások arról tanúskodnak, (1700. és 1701.)  hogy ide 68-féle vezetéknév alatt hama­rosan 124 család érkezett, melyekből c-ak.23 származott máshunnét, a többiek pedig itt születtek a régi törzsökös családokból. Neveik így következnek: Ajtós, Albert, Arany, Bucsa, Baba, Bakos, Baku, Bánfi, Baranyai, Ba'riska, Barta, Becsei, Bencze, Bese, Bodrogi, Csala, Csócs, Csorba, Csordás, Csóti, Dara, Daru, Dezső,,Deák, Dékán, Diák, Dobsa,   Dobszai,   Dönle,   Égető,   Gara,   Gábor, Gojdár, Fejér, Hódi, Juhász, Kasza, Kenéz, Ker­tész, Kincses, Kis, Koncz, Kotormán, Kovács, Kozma, Kús, Laskai, Marczi, Ma lók. Nagy, Olasz, Olasz, Oláh, Orbán, Ötvös, Paksi. Pecsrai, Péter, Posztós, P\ab, Rácz, Rá ez, Samu, Szabó, Szántó, Szántó, Szél, Szilágyi, Szőke, Szűcs, Tatár, Tompái, Tót, Török, Zsarkó, Varga, Váradi. Vala­mennyien »kálvinista magvarok«, még a másutt születtek is, a miről származási helyeik is jóformán tanúskodnak, melyek ezek voltak: Szentes (4), Balida (3), Makó. Békés (2—2), Algyő, Baks, Debre­cen, Kassa vidéke, Légrád, Megver, Mindszent, Salánk, Temesvár vidéke. Tószeg, Vecse (1—1 telepes). A kincstár és a földesurak csekély terhet róttak az új helységre, utóbbiak pedig különösen azzal kecsegtették ide őket, hogy szabad vallásgyakorlatot adtak a reformátusoknak s igen csekély évi bérért (taksa) minden földjüket és urasági haszonyételüket átengedték szabad rendelkezésökre. úgyhogy ők magok rótták ki a taksát az egyes lakosokra ezek vagyoni állapota szerint, egyébként pedig ingyen osztogatták a házhelyeket és a külső szántóföldet, anélkül, hogy azért robotolni és dézmát adni kellett volna. Minthogy pedig ez az állapot a nemesekéhez hasonlított, jöttek közéjük elszegényedett nemesek is, kiknek nagy része eltitkolta kiváltságos ere­detét, itt jobbágy földet fogott, házhelyet válasz­tott, a magános fiatalja pedig szolgának állott be a gazda családokhoz. Túlnyomó számban magya­rok voltak ezek is, az ország minden tájáról:. de jöttek kisebb számmal rácok, oláhok, tótok és németek is. Előbbiek mint pásztorok és béresek találtak alkalmazást s ha jól viselték magukat, elhozatták keresztlevelüket és az itteni családokba beházasodtak: utóbbiak leginkább mesterlegények és mesterek voltak, kiknek jó része szintén gyorsan beolvadt a törzsökös családokba. Ily módon azonban a családok vére megkeveredett s a lakosság név­sorában nagy változás állott be. Nemsokára (1722.) a régi törzsökösök közül 24 elenyészett, habár a ké­sőbbi lajstromokban jobbára ismét feltűnik. Ezek helyett kaptunk 106 új nevet, de köztük 34-et olyat, mely a város és elpusztult községei XVII. századi név­soraiban előfordul, annak bizonyságára, hogy a régi benszülöttek visszavándorlása folyvást tartott. Az egész jegyzékben csak két idegen hangzásút talá­lunk (Laczkovics és Vulacz), pár év után ez is nyomtalanul eltűnik. Most jelennek meg az Aracsi, Asztalos, Balog, Banda, Bene, Benyhe, Bereczki, Berta, Bécsi, Békési, Biczó, Bíró, Boros, Bors, Bura, Búza, Csabai, Csala, Csávás, Csáki, Cseh, Csendé, Csengeri, Csikós, Csó, Czibula, Dani, Dapsai, Dénesi, Dienes, Dómján, Dura, Erdős, Fanczár, Fazekas, Fábián, Fekete, Fülöp, Fehér, Galamb, Gál, Gu­lyás, Győri, Gyulai, Hanyoki, Héder, Horvát, Illés, Jánosi, Katona, Kállai, Kása, Kénesei, Kenés, Király, Kismis, Kocsis, Komlósi, Kun, Korsós, Köntös, Kö­rösi, Körösztös, Kus, Kurucz, Laczkovics, László, Lencse, Lendvai, Lévai, Lippai, Lósa, Lukács, Mádi, Mató, Mázas, Molnár, Munkács, Nagy, Nagyszénási, Pap, Patkós, Pápai, Pécsi, Sajtos, Salló, Sípos, Sós, Sózó, Szakmári, Szálai, Szappanos, Szénási, Szőke, Szőllősi, Száraz, Takács, Tűhegyi, Valkai, Vékony, Víg és Vulacz családnevek. Ez idő alatt a családok száma 305-el, vagyis évenként 18%-al szaporodott( 1731.) . Az ezután következő névsor a lakosság még nagyobb szaporaságáról tanúskodik, mert ebben már 1589 családot találunk, az újabb gyara­podás tehát évi 27%-ra tehető. A lajstrom "most 151 új nevet mutat fel, beleértve azt a 27 régi családot is, melynek nevét a korábbi századok jegyzékeiben is olvashatjuk. Ekkor tűnnek fel elő­ször az Acsádi, Alföldi, Almási, András, Atyán, Atány,   Bang,  Banga,   Ballá,  Baksa,  Barna, Bábás, Bálint, Bártfai, Bekő, Benyhe, Berecz, Bihari, Bol­dog, Bolygó, Borbás, Borbély, Bordás, Borsi, Borsika, Bodor, Bokor, Borsos, Borús, Csajtos, Cse-kény, Cserba, Cseres, Cserés, Cseri, Csizmadia, Csonka, Csontos, Csősz, Csúti, Czabány, Czirok, Dajka, Darida, Dávid, Debréczeni, Deme, Dési, Dió­szegi, Dobos, Dobozi. Dobrosi, Dobszai, Dohányos, Dóda, Dorka, Dudás, Egyed, Egyek, Erdődi, Far­kas, Fejes, Fendrik, Fodor, Földházi, Galambos, Gama, Garai, Garzó, Gellért, Gombai, Gombos, Godás, Góbi, Griczó, Gyarmati, Gyöngyösi, Hagymási, Harcsás, Hegedűs, Hegyes, Héczei, Hézső, Hős, Ilók, Jankó, Kacska, Kan, Kapás, Kaszás, Kádár, Kántor, Kelemen, Kelenfi, Kenessei, Kencses, Kere­kes, Keresztúri, Kérges, Kisfalvi, Kocsordi, Kocz-kás, Koncz, Kopasz, Kós, Kóti, Köpeczi, Körmöndi, Kövér, Krizsán, Kun, Kusa, Kusai, Kflmives," Laka­tos, Lasztóczi, Láda, Lázár, Lengyel, Légrádi, Lémicz, Lugasi, Lyánki, Matula, (Matulai), Makai, Maksa, Mendár, Mendúr, Menyhárt, Mezőőri, Méhes, Méhész, Mérai, Mérges, Mészáros, Miskolczi, Mocsai, Mocsi, Monori, Mósik, Mózes, Mucsi, Nánási, Nemes, Német, Noé, Nyíri, Orbánv, Orosz, Ozsvát, Öreg, Paj­zán, Palócz, "Pál, Páli, Pálinkás, Papri, Pisla, Pocsai, Podás, Ponyva, Pető, Petres, Rabatin, Ráhai, Rá­kos, Rákóczi, Rideg, Sallai, Sarkadi, Sándor, Sebők, Semmi, Selymeczi, Sepsei, Seregély, Simon, Sisa, Sisak, Sorany, Szabó, Szakács, Szálkai, Szalma, Szarvas, Szatmári, Szenti, Szennyes, Szentpéteri, Sziládi, Sziliczai, Szoboszlai, Szögyéni, Szuhai, Te­mesvári, Técsi, Tokaji, Topa, Tökös, Tószegi, Tőrösi, Trencsini, Újvárosi, Uri, Vad, Varjú, Varsányi, Vas, Vasányi, Vastag, Vata, Veres, Vékás, Vidács, Virág, Vonszi, Zsanu, Zsódos családok. A régi csa­ládok közül kimaradt a jegvzékből 62, de csaknem mind olyan nevek, melyek később újra előfor­dulnak.

Még nagyobb pusztulást hozott a családokra az 1738-ki pestis, melynek mintegy 1700 főre tehető áldozatai között több mint 100 volt, akiknek csa­ládjuk ezúttal végkép' elenyészett nálunk. A rákövet­kező összeírás összesen már csak 951 családot ( 1742.)  talált a városban s az új családok száma 11 év alatt csak 57-re tudott felmenni. Ezek voltak: Adoni, Aknai. Árva. Bajnóczi, Bakos, Bán, Bányai, Bátori, Betyár, Bordács, Bozsér, Buzi, Csátre, Csúcs, Czövek, Darabos, Derecskéi, Dús, Erdélyi, Forrai, Gubi, Gyenge, Hajnal, József, Józsa, Jó, Jász, Ka-pucsi, Karancsi, Kecskeméti, Krucsó, Kubikopszki, Lázi, Lénárt. Magyar, Nánai, Noács, Pázsit, Por­teleki, Sárai, Somődi, Sugár, Sárközi, Szenté, Szecsei, Szikszai, Szomor, Tálas, Téresi, Tisza, Újvári, Üres, Vágó, Vég, Vida, Zaka, Zsíros. Az 1762-ki névsor is csak 83 új családnévvel ismertet meg bennünket, melyek így következnek : Aradi, Ardai, Baricsa, Betvár, Bojtár, Bona, Cselei, Csengeri, Csenki, Darida, Dó, Elesdi, Fazekas, Fiu, Fodor, Földesi, Garai, Gera, Gonosz, Galambos, Hnnász, Hézső, Högye, Imolya, Imre, Jakó, Jánosi, Kandó, Karaszony, Kaszap, Kaszás, Komjáthi, Koczka, Ke-mecsei, Kerekes. Kan, Keresztúri, Kozma, Köteles, Körmöndi, Kassai, Kertész, Kaposi, Laczkó, Lisz-kai, Magda, Marton, Marosi, Máté, Mező, Ménesi, Moczán, Mónus, Mózes, Mucsi, Nóvák, Német, Ónodi, Paku, Pánczél, Percsi. Pólya, Rákos, Sebők, Sipter, Siskó, Suba, Szalontai, Szekeres, Szent­andrási, Székely, Szerencsi, Szürke, Szilaj, Táncos, Tápai, Tódor, Tunyogi, Túri, Zaka. Zsiga, Zsar-nai. E névsorban nincsenek benne az algyeviek, kiket otthonukból a földesúri szűkkeblűség ( 1751.) űzött ki s kik városunkban találtak új hazát. Mint­egy 63 családdal voltak : Fiser, Gazos, Gera, Juhász, Karácsonyi, Kaszap, Kis, Kovács, Kökény, Lázár, Molnár,   Nagy,   Nyíri,   Paksi,   Sánta,  Serkedi,  Sós, Szabó, Szűcs, Szürke, Tápai, Tót, Vékony, Zamóczi és Zsíros neveken, némelyiken löbb család is.

Mindez a gyarapodás azonban nem ellensú­lyozta kellően a szökdösések és elhalálozások által szenvedett veszteséget, melyek tetemesen apasz­tották a népességet. E miatt a tanács ismételve panaszkodott földesurának : »Alkalmatlan a nép a teherviselésre«, — írnak Károlyi Ferenchez,— ( 1756.) »mert jövevény, többnyire új lakos, a régi jó tehetségű gazdáknak pedig már híre is alig van«. A beköltözések azonban csakhamar nagyobb ará­nyokban indultak meg. Főleg beházasodás és mes­terség gyakorlása végett többen érkeztek, jobbára minden útlevél, vagy igazolvány nélkül, mivelhogy a megyei és kormányi tilalmak ellenére így is befogadásra találtak.

Pár év múlva 291 ilyen betelepültét ( 1764.) íratott össze a tanács (felerészben oláhokat), kik közül 157 Aradmegyéből, 58 Biharból, 28 Zaránd-ból, 13 Csongrádból, 8—8 Erdélyből és Csanádból, 6 Békésből, 3—3 Fejérből, Közép-Szolnokból és Szatmárból, 2—2 a Kunságból és Pestmegyéből szátmazott. Ezen kivűl új lakosok érkeztek Gyu­láról, Halasról, Kecskemétről, Kisújszállásról, Oros­házáról és Túrról is, — de a 30-as évek lélek­számát így sem érte el a város. Sok család, mely egy idő óta már nem fordult elő a névsorokban, újra feltűnik, annak jeléül, hogyha koronként elván­dorolt is a népesség egy része, de idő multán ismét előkerült s letelepült a Hód vize partján. De voltak olyanok is, kik többé nem költöztek vissza a vá­rosba, hanem végkép' elvándoroltak s főleg a dél­vidék különböző helyein telepedtek le, minők Dombegyháza, Ittebe, Majdan, Majlát, Rittberg s legkiváltképen Debelliácsa (mai nevén Torontál-Vásárhely), melyei százados pusztulása után eleink a kormánnyal való egyezség szerint 1794-ben újra megültek, hogy a rácság tengerében a magyar­ságnak egy kis szintjét és támpontját képezhessék. Ily körülmények közt, melyekhez a városunk­ban dúló úrbéri forrongás s a földesurasággal való folytonos újjhúzás is nem kis jelentőséggel csatla­kozott, a népesség tetemes apadást szenvedett volna, hogyha az uraság intézkedésére az újonnan tele­pített katholikusok meg nem ülik a Lakatot és a számbeli megfogyatkozást bőségesen helyre nem pótolják, még pedig olyképen, hogy ez által a város magyar jellege sem szenvedett csorbát. Az ezután következő összeírásban, az 1762-dikivel össze-( 1795.) vetve 153 új családnévre találunk, de az 1762-ki lajstromban meglevő 121 név az 1795-kiből kima­radt. Most hinnék fel újonnan a következő nevek : Ábrahám (Ábrahány), Almási, Ambros (Ambrus), Bagi, Baga, Baksa, Baranyai, Bari, Bartók, Barna, Bán, Bodó, Boktai, Bodrogi, Bokas, Bozsér, Bor-nyas, Bódai, Bódizsár, Czuczi, Csanda, Csarmaz, Csegeri, Csíki, Csermus, Csonka, Csöngöri, Dara­bont, Dávidházi. Demeter, Daru, Détár, Dobsa, Dóda, Doszlop, Egri, Erdei, Fazikas, Fari, Fejes, Ferenezi, Fogarasi, Földvári, Fulai, Gyaraki, Godacs, Gojdár, Gothel, Gajdány, Gálos, Göllőn, Gulai, Hegyi, Herczek, Hopaur, Hopla, Illés, Jáger, Jókoi, Juhász, Kátai, Kajer, Kenécs, Kertész, Kerékjártó, Király, Kokovai, Konstantin, Krizsán, Kopecsi, Kó­nya, Kocsis, Kruzslicz, Lakatos. Lászlai, Lengvén, Libor, Liptai, Lovász, Lőkös, Lugosi, Madhedes, Maczelka, Markovics, Megyaszali, Menyhárt, Mesz-lényi, Mező, Mihály, Miklós, Milácsi, Mocsári, Mo­hos, Monar, Móricz, Móris, Nyíri, Nyúlási, Orevics, Paksi, Palkó, Pataki, Patócs, Petros, Pintér, Póka, Pozsgai, Báhai, Rátkai, Rózsa, Rostás, Radicz, Sarró, Sápi, Simon, Sinkó, Sinka, Silasi, Sülé, Szállási. Szálkai, Szakmári, Szanai, Szappanos, Szenti, Szen­tesi,   Sziládi,   Szilágyi,   Sziskó,   Sziver,   Szoboszlai, Szos, Szőke, Székely, Szűcs, Szőllősi. Trunger, Tó­biás, Tónai, Tornyai, Tószegi. Vad, Yetró. Vesz-pernyi, Vincze, Viski, Zombor, Zsadányi, A hiva­talos névsorból azonban az ujabban települt lako­sok neveit jobbára kihagvták, minők a Bálint. Baver, Dudás, Erber. Farkas, Héja. Jánkri, Knauz, Koczka, Kovalcsik, Liskó, Lukács, Szmolenicz, Törőcsik, Ulbrich, Vacsi, Verők stb. családok.

A XVI. és XVII. századi családok visszaköltö-zése a XVIII. század első felében ért véget. 1722-ben még 37, 1731-ben 29, 1742-ben 11 ilyen régi család­névre találunk, melyek viselői újra megjelennek a lajstromokban, de 1762-ben már egyre sem, 1795-ben pedig csak 4-re. A határban volt 22 község régi, ismert 1124 család neve közül a XVIII. században összesen 409-et találtunk fel újra a város lakosai közt, 715-öt pedig végkép elveszítettünk; de helyettük újakat kaptunk, melyek viselői itt meghonosúltak.

A lakosság ilyetén megkeveredése a természeti tulajdonságok és erők felfrissülését és fejlődését is jelentette anélkül, hogy a törzsökös népesség nyelve, szokásai és hagyományai lényeges változást szen­vedtek volna. Eleintén ugyanis az idegen jövevé­nyek egyházi szükségeinek ellátására, amennyiben nem, reformátusok voltak, a helybeli katholikus plébános és a szomszéd falvak egy hitű lelkészei tartottak igényt. Majd, mikor a másfelekezetűek megszaporodtak, magoknak papot és tanítót állí­tottak, kik a magyarul nem tudókkal a maguk nyel­vén is értekezhettek. A reformátusok eleintén átadták használatra templomukat a lutheránusoknak, hogy abban tótul imádkozhassanak, de mivel a túlnyomó elem s az iskolai tanítás nyelve is idővel magyar lett: a beköltözött idegen családok rendre meg­magyarosodtak, annyival inkább, mert az új elemek nagyobb része minden időben új házas,  cseléd  és szűkölködő volt és így függő viszonyba jutott a benszülöttekkel, s a később jövő lakhatik és lógeriak kivételével ..lakás tekintetében sem alkottak külön terűletet. Önként értődik, hogy az ekképp beköltözőitek egy része sokáig nem maradt állandó lakosa a városnak, hanem több-kevesebb idő múl­tával tőlünk megint odább vándorolt, mint azt az újonnan telepített községeknél általában látjuk, me­lyekbe a könnyű életet keresők és a szerencse­vadászok egész raja is szokott megszállani. Az eltávozottak helyére azonban folyton újabb és újabb elemek érkeztek : míg végre évtizedek multával az ilyen elemek hullámzása is megszűnt s a törzsökös benszülöttekkel a később érkezők állandóan össze-forrottak. ínséges években nagyobb mérvet öltött különösen Erdélyből és a felvidékről a beköltözés. Az itt maradtak felvették annak a családnak a fog­lalkozását és nevét is, mely őket befogadta, némelyek azonban eredeti hazájokból hozott mestersé­güket nálunk is megtartották, bár házasság útján összeforrtak az itteniekkel.

Az idegen nemzetiségűek közül legtöbben ó-hitűek voltak s különösen oláhok, kik a XVI. szá­zad végén Brankovics vezérlete alatt nagy csopor­tokban szállották meg e tájon az üres telkeket s a hol valami pusztulás történt és könnyű zsák­mányra lehetett kilátás, a cigányokkal együtt később is mindenütt megjelentek, — amint ezt Szentes­nél látjuk, melynek házait, mikor az ősi lakosok elmenekültek, nem késtek nyomban elfoglalni. Hoz­zánk azonban rendszerint csekélyebb mennyiség­ben, de folytonosan szivárogtak, s nagyobb szám­mal és csoportosan csak a szűk esztendőkben jöttek Erdélyből és a Bánságból, cselédeknek és pászto­roknak, kiket csekély igényükért és szelíd termé­szetükért szívesen alkalmaztak gazdáink, bár az uraság  régibb   idő   óta   tiltotta   befogadásukat.   A Hóra-lele zendülés azonban nálunk is kihozta őket sodrukból s a város kénytelen volt tőlük a maga szénáját a felgyújtás ellen különösen őriztetni, ( 1784.) majd rendeletet adni ki, hogy a gazdák bo­csássák el oláh cselédjeiket, az utcakapitányokat pedig utasítani, hogy meg ne engedjék többé az az ilyenek beköltözését.4 Mindezt azonban (1785.) nem vették szorosan, mert a bevándorlás ezután is folyton tartott, az 1816. és 1821-iki ínséges években pedig nagyobb arányokat is öltött.5 Közéjük tartozott a cigányság nagyobb része is, kiket ép' úgy. mint a többi oláhokat, sokáig a katholikus egyház számlálta hívei közé s ez látta el egyházi szükségeiket is, bár schismatikusok voltak : mígnem József császár idejében a g. keletiek saját külön egyházat alkothattak.

Ez egyház törzstagjait egyébként, a Macedó­niából és Albániából bevándorolt kereskedők, Agora, Giba, Gyuricza, Konstantinovics, Lotta, Moj-szics, Pegada, Tódor, Zigori családok, az u. n. görögök alkották, kik előszeretettel telepedtek meg a protestáns helyeken, mint a hol hitökért elnyomástól nem tarthattak. Velők egyidőben s illet, valamivel később jöttek az Antonovics, Bozsovics, Gyorgyevics, Lausevics, Misity, Ságics, Szabor és Szteics rác családok is, kiket követtek különböző időkben, jobbára 1816-ban a Drágomir, Csókán, Csorba, Komlósán, Pakuzár stb. oláh családok, kik jobbára juhászok voltak. De magyarok is tartoztak a települőkhöz: Forgács, Kelenfi, Kis, Szabó, Veres stb. nevűek. A rácok egynémelyike, mint emlí­tők, korábban az alföldön lakott, de innét Orosz­országba   kivándorolt   fajrokonok   közül   szakadt vissza közénk, azért, mert új hazájokban sokkal szigorúbb törvény alá jutottak, mint nálunk s mert az ottani katonáskodás elől menekülni akartak : a többiek Arad-, Csanád- és Krassószörény-megyéből valók, az oláhok pedig Arad-, Bihar-, Csanád- és Temes megyéket, legnagyobb részben pedig Erdélyt vallották származási hélyöknek. A Dózics-család 1848-ban települt meg s házasodott be a Gyorgyevics nemzetségbe.6

Régibb és nagyobbmérvű, de kevésbé tömeges volt a tótok beköltözése. Korábbi tótjaink már a török alatt elmagyarosodtak, de különben is keve­sen lehettek. így például Csomorkány 95 család­neve között 88 magyar hangzású volt s ( 1560.) csak 7 a szláv. 1562-ben 30 család neve közt 7 szláv hangzású, 1563-ban pedig 20 közt 15 találko­zott. Kivételt falvaink között Tót kutas képezett, hová a Jaksics földesurak hihetően a török elől menekült szlavóniaiakból telepítettek vala- ( 1535.) mennyit, bár a falunak akkor is voltak magyar lakói is. Később ismét ezek vergődtek túlsúlyra, mert a tótok elszéledtek s a defter a falut ( 1557.) magyarnak írja. Azontúl a falu elpusztult s határát a vásárhelyiek legeltették. A tiszta erkölcsű, békés, szorgalmas tótok a földesurak előtt mint jó hasznot hajtó jobbágyok voltak ismeretesek és kapósak. A Károlyiak is nem egyszer akarták nagyobb szám­mal telepíteni őket, de a szándék a miatt, hogy a jelentkezők pusztát is kértek magoknak s mert Károlyi Ferencnek a nyíregyházi evangélikus tót telepítés miatt időközben igen meggyűlt a baja, nem valósulhatott. Mindazáltal idővel lassú beszivár­gás útján is megszaporodtak, úgyhogy a század vége felé számuk a 300-at már haladta s vallásukat saját imaházukban a   maguk nyelvén  gyakorolhatták. Részben katholikusok, de jobbára lutheránus mesteremberek voltak. Néha a bevándorlás oly nagy mérveket öltött, hogy annak megakadályo­zása végett céheink új tagok felvételét megszűn­tették s elhatározták, hogy idegen vándorló legény ne maradhasson 1-2 évnél tovább a városban; mely rendelkezést azonban a legények akképp ját­szották ki, hogy a mesterek özvegyeit és lányait vették el feleségnek s ily módon állandó lakosokká váltak. Egyébiránt az első evangélikusok az ura­dalmi összeírás szerint nagyobb részben ma- ( 1730.) gyarok voltak, 11 családot képeztek, melyek fejei közöl 6 mesterséget folytatott, neveik: Csonka (két család), Czabáni, Darida, Jankó, Kis, Komlósi, Ma-tulai, Rákosi, Szűcs, Tót, Trencsini. 1796—1847-ig kinyomozható volt a beköltözőitek eredete s így tudjuk, hogy 48 családfő közül 32 íratott be tót­nak (névszerínt: Barnák, Biszterczki, Buro, Czupra, Figura, Galiczki, Hajnal, Hlavács, Kloczka, Kozlok, Kluka, Lehóczki, Lacsni, Lauriez, Mikali, Marcskó, Matris, Mihalik, Navelács, Orbács, Oravecz, Paulus, Petrács, Povászki, Rozlos, Rakoviczi, Rimóvszki, Sivlai, Szijedi, Szabovicz, Szeberik), a többi pedig magyarnak (név szerint: Béres. Gál, Picii, Hlavács, Janeczki, Kérdő, Király, Kiimer, Kozsehuba, Lika-vecz, Magyar, Marton; Német, Toldi, Visdnenszki). Közűlök Békésmegyéből 22 jött. (Komlósról 10, Szarvasról 4, Orosházáról 3, stb.) Hontból és Gömörből 5—5, Árvából 4, Liptóból, Pestből, Csa­nádból, Turócból, Zólyomból 2—-2, Biharból, He­vesből 1 —l.7 A kath. tótok származási helyeiről Magok a katholikusok eleintén sokáig kevesen voltak, (az első összeíráskor 35 család 145 (   1723.) lélekkel) s hozzájuk általában magyaros hangzású családok tartózlak, bár a Tót (8 család) és Rácz (4 család) személynevek hordozóiban idegen nemze­tiségek sarjait gyaníthatjuk, valamint a Pellis, Oros, Czibula, Moyzes, Huszta nevek viselőit is bajos magyar eredetűeknek tekinteni. Az ezeken kívül levőket azonban (Almási, Bodor, Gelliczi, Hajdú, Horvát, Kis, Komjáti, Kovács, Kőmíves, Molnár, Ponyva, Salamon, Simon, Szabó, Szűcs, Takács), kik 25 családot alkottak, s kik kőzi cigány egy sem volt, olyanoknak kell elfogadnunk. A cigányok eleintén reformátusoknak vallották magokat, mert 1747—1774. közt évenként többen itt kereszteltették gyermekeikét. Később átkeresztelések itt megszűn­ték s a cigányok, hihetően mert jobbára oláh cigá­nyokként jöttek a városba s így az óhitűekhez voltak számíthatók, kiknek pedig itt külön egyházuk nem lévén, a katholikus egyházhoz kellett csatlakoz­niuk. Ez. pedig oly sűrűn történt, hogy a plebánusok, talán, hogy helyzetük nyomorúságát fes­sék, felsőbb helyen panaszkodtak, hogy egész egy­házuk cigányokból áll: ami azonban, ha az egy­korú anyakönyveket figyelembe vesszük, túlzás és alaptalan félelem volt, annyival inkább, mert a folyvást beköltöző más fajú cselédek, uradalmi és egyéb alkalmazottak és mesteremberek attól az egyházat minden körülmények közt megóvták. Az 1776. és 7-iki telepítések pedig végleg a magyarság javára billentették a mérleget, annyira, hogy az 1778-ki családi törzskönyv 410 pár között már csak 28 cigányt jelölt. még, habár a családok egy-része kétség nélkül elhallgatta cigány eredetét és magyarrá, vedlett át, a minek.(;» új. magyar«) a hiva­talos terminológia is neveztetni rendelte őket.

A cigányság jó részét.:nem is törzskönyveitek, mint a mely — papnak, egyháznak úgy sem tize­tett.   Ezeket  Bakó,   Bakró,   Báníi,   Bangi,   Bindiss, Botos, Budai, Csinibók, Csóré, Farkas, Kádé, Kar-vaj, Kovács, Kolompár (igen sok!), Kontra, Lakatos, Nanó, Nedő, Pikari, Purcsi, Pusé, Rácz, Rostás, Radó, Sárkány, Skabla, Táró, Takács, Tüsök, Zakai (Zsákai), Zsadányi stb. néven írták,8 legtöbbször azon­ban csak keresztnevükön szólították. A földesura­ság ép' úgy, mint később a zsidókat, közvetlen a maga hatósága' alá vette őket, bár a bíráknak ez nem volt kedvökre s ezért koronként ezek alá rendelte s adózásra is kötelezte. Sokáig külön vaj-dájok volt. Számuk 1760-ban 230.

A többi beköltözött nemzetiségek is csaknem mindnyájan kevés idő múlva szintén magyarok akartak lenni, — a mi már a túlnyomóságban levő reformátusság hatásának tekintendő s azt mutatja, hogy az itteni lakosság, ha némi idegen elemet vett is magába, de nemzetiség tekintetében meg nem változott, mert az idegent teljesen és felismer­hetetlen fll magába olvasztotta és áthasonította. A század közepe táján a kath. halotti anyakönyvek arról tesznek bizonyságot, hogy az idegén szárma­zású katholikusok nagyobbrészt? (az oláhok) Erdély­ből és a Szilágyságból származott, de jöttek Sze­gedről, a Duna mellékéről, Kecskemétről, Jász­berényből, Gyuláról, Bihar- és Vasmegyéből s külső országokból is; az 1778-ki törzskönyv szerint pedig Hevesmegyéből, Kunságból, Szentgyörgyről, Szent­mártonról s egyéb nemzetiségi helyekről. Már ekkor az idegenszerű nevek megszaporodtak közöttök. Ezek voltak a Bacsa, Beblovics, Bernadics, Bittér, Bujsár, Détár, Erber, Godó, Gordos, Hollentonner, Hoppauer, Huszka, Kaufer, Klinger, Knauz. Ková­csit, Kruzslicz, Libor. Litószki, Loresz, Marsovszki, Matyics, Markovics, Melis, Morecz, Mulárcsik, Oszta-ticzki,   Parse,   Peszik,   Pikali,   Polyák,   Pokornyik, Radics, Remkaszner, Roznóczki, Sinkó, Summájer, Szajner, Szecskó, Szcvera, Sziver, Szmolenszki, Tö-rőcsik, Trungel,  Ulbrich,  Yerók, Zubriczki, Zsiró.9

Legnagyobb gyarapodását az egyház az 1776. és 7-ki telepítésnek (mintegy 230 család) köszönheti, melyet Károlyi Antal a plébános Szorgalmazására a helytartótanácsi meghagyás alapján az úrbéri földek kialakítása alkalmával rendeztetett s mellyel a Lak-hatot és Lógert népesítette be. E telepesek jó része magvar volt. A hagyomány szerint Pest-(N.káta, Lelesz s Kóka) és Heves-megyékből szár­maztak, de többen a felvidék tót helyeiről, sőt Dunántúlról is jöttek. Bővebb hiteles" adatokat e részben a levéltárak nem őriztek meg. Gyónásnál a német és tót nyelvet még 1834-ben is" haszná­latban találjuk.

A másunnét jövők beolvadásában a házasság volt a főtényező. A klérus befolyására régebben királyi rendéletet adlak ki, melyhez minden többi felekezet is alkalmazkodni tartozott, — hogy házas­ságot csak egy hitűek kössenek s szabály volt az is, hogy a másunnét jöttek bizonyítvánnyal igazolják fülöket és illetőségüket. Nálunk túlnyomó, sőt sokáig uralkodó a református egyház volt: aki tehát ide be akart házasodni, annak igazol­nia kellett e hithez, vagy, ami azzal egyet jelentett, — a magyarsághoz való tar­tozását. Ily úton-módon a városba jobbára ma­gvar reformátusok házasodhattak. Ez egyházban 1747—1847-ig, vagyis 100 év alatt, összesen 15894 házasságot kötöttek, melynek csak 7%-a, t. i. 1110 köttetett másunnét való féllel. Ennek 38%-a, vagyis 425, olyan volt, melynek fejei az itteni születési anyakönyvekben a házasság megkötése utáni évek alatt nem találhatók fel,   tehát   itt nem  telepedtek le s többé a város népességénél nem számítottak : ellenben 62% vagyis 540 pár, olyan lelt, aki csak­hamar itt kereszteltetett, vagyis idevaló lakossá vált. Az anyakönyvek vezetése kezdetén 1747— 1762-ig, vagyis 15 év alatt még csak 27 másnnnét jött fiatal férj esküdött és telepedett le a városban, kik között 5 volt Csongrád megyei, 4—4 Arad-, Békés-, Biharmegyei, 2—2 Csanádmegyei és Hajdú-kerűleli, 1 1 Bereg, Szilágy- és Somogvmcgvei. 1763 -1795-ig. vagyis 32 év alatt, 319-en települtek le házasság révén a városban. Ezek köziíl 58-an érkeztek Jász-Nagykun- és Szolnokmegyékből, 53— 53-an Csongrád- (majdnem kizárólag Szentesről) és Békésmegyéből, 40-en Csanádmegyéből (jobbára Makóról), 25-cn Pcstmegyéből és a Kiskunságból, 23-an Biharmegyéből, 13-an Hajdúkerületből, 9-en Fejérmegyéből, 8-a:i Heves-, 6-an Arad-, 3 - 3-an Baranya- és Veszprémmegyéből, 1 - 2-en 11 más megyéből. Ezek közt egy sincs úgynevezett nemze­tiségi vármegye, annak bizonyságára, hogy a ma­gyar lányok nem mentek férjhez idegen fajú férfiakhoz. 1796 —1847-ig, vagyis 50 év alatt, az új házasok beköltözése igen megcsappant, mert csak 194 ilyen esetről szólnak az anyaköny­vek, melyből Békésmegyére esik 56, Csongrád­megyére, vagyis Szentesre, 40, Pestmegyére és Kis­kunságra 19, Jász-Nagykun- és Szolnok-megyékre 14, Csanád-megyére 13, Arad-, Biharmegyékre és a Hajdúkerületre 9 9, Fejér- és Heves-megyékre 3--3 s még 14 más megyére 1—2. A száz év alatt be-házasodók közt 479 volt református vőlegény, 61, vagyis 5 1/2% pedig más vallású, utóbbi körülmény­nek azonban a keresztelések közt már alig van nyoma, annak jeléül, hogy idővel a más hitűek is reformátusokká s ezzel együtt magyarokká lettek. Még ritkább eset volt, mikor másutt, származott menyasszonyok léplek nálunk házasságra, azonban a honossági és felekezeti arányszámok jóformán megegyeztek az idegen vőlegényekével. Nevezetesen 1750 —1762-ig csak 4 ilyen menyasszonyunk volt (3 református, egy más" vallású) 4 idegen várme­gyéből, 1763 1795-ig 93-ra (92 református, egy más vallású) szaporodott fel ezek száma, kik közül 20-an Jász-Nagykun- és Szolnokmegyékből, 18-an Csongrád megyéből (mind Szentesről), 13-an Békés-, 12-eu Csanád-, 11-en Bihar-, 8-an Hajdú-, 4-en Pest- és Kiskun-, 2 - 2-en Torontál- és Zemplén­megyéből származtak, 1 1-en Arad, Bars, Szabolcs községeiből. 1796—1847-ig a létszám 47-re szállott alá, kikből 14-en Békés-, 11 Csongrád-megyéből .(voltaképen Szentesről), 4- 4-en Bihar-, Csanád-, Pest- és Kiskunmegyéből, 3-an Torontálból, 2 —2-en Arad- és Heves-, 1—1-en Borsod-, Pest-, Kiskun-és Veszprém-megyéből valók voltak. Az egész időből (1750—1847.) összesen 144 idegen menyasszony (138 ref., 6 más hitű) 16 vármegyéből.10 Az evangé­likusoknál 1753—1837-ig másuvá való férfi 67, nő pedig 65 volt, aki itteni féllel kötött házasságot, Legtöbb (41 férfi és 38 nő) orosházi volt. Azonkívül Komlósról (8 férfi és 6 nő), Szarvasról (8 férfi és 7 nő), Csabáról (2 férfi és 9 nő), Nógrád-megyéből (2 férfi), Nyitrából (2 férfi és 1 nő), Arad-, Gömör-, Pest-, Szepes-, Torontál-, Zólyommegyékből, Szen­tesről, Gyuláról, Sz.tornyáról, Krajnáből 1—1 fél.11 Minthogy azonban az evangélikusok többsége tót volt, e kimutatás mellesleg arról is bizonyságot tesz, .hogy a tótság házas állapotban költözött ide. Általában a városba nem jöhetett annyi idegen, hogy egy emberöltő alatt a törzsökös lakosságba be ne olvadt volna, annyira, hogy az újonnan érkezők sok esetben névleg is hasonlókká lettek a benn­szülöttekhez, meri ezek csak keresztnevükön szólí­tották őket, mely idővel vezetéknevükké változott át. így származtak a Baksa, Bencsik, Csorba, Dobsa, Dóda, Döme, Dús, Jakó, Hézső, Novak, Petrik, Karácsony, Kristó. Tódor, Samu, Zaka, Zsarkó slb. családnevek. Még gyakoribb volt, hogy egyszerűen a nemzetiség nevét adták a lakosokra — az Oláh, Tót, Német, Rácz szókat vezetéknevekké tévén meg. Némely esetben a cseléd vagy alkalmazott gazdája vagy ura nevét kapta. így állottak elő a Török és Német vezetéknevek is, mert arra legtöbb esetben nem gondolhatunk, hogy e név az eredetet jelentené: míg ellenkezően tudjuk, hogy a töröknél és németnél sok magyar szolgált katonai vagy jobb­ágyi minőségben. Legtöbbet pedig valamely feltűnő tulajdonságáról, vagy hivatásszerű foglalkozásáról neveztek el s így osztogatták a Kis, Nagy, Szabó, Kovács, Pap, Dékány (»szolgáló mester« a céheknél) neveket, melyek az összeírásokban az igazi vezeték­es családnevek után helyeztettek, később pedig ezeket ki is szorították a használatból.12 Soknak megmaradt idegen neve változatlanul (Vajda, vezér, — Vata, számadó juhász, — Zaka, csomó), ha könnyűkiejtésű volt. vagy magvaros átalakításban, ha a magvai ajk vele nehezebben boldogult. így lett Ambrus-ból Borús, Bach-ból Pak és Bak, Noé-ból Nóvé, üriczó-ból Griczó, majd Giliczó és Gilicze, Durából (olykor) Duró, Rúzsából Rózsa, Gellért-ból Geller és Göllőnt, Gojdány-ból Gajdán vagy Gojdár, Fuhrleiter-ből Fullajtár, Krs-ból Karasz, Bandiró-bóí Bandirkó, Fischer-ből Ficsér, Odiból Hódi, Urbán-ból    Orbán,    Girá-b(')l   Gera.    Schichterbőí   Sipter, Schneider-ből Sinájder, Wein-ból Fáin stb. Sokan származási helyökről neveztettek, anélkül, hogy nemesek lettek volna, de ha az népünk előtt szo­katlan volt, némi simításban részesült, péld. Nagyari Agyarivá, Megyeri Negyerivé, Holdvai Bódaivá, Meszlényi Meszlivé, Löki Lókivá, Lnczi Lóczivá, Csóti Csótóvá, ,Dobszai Dobsává módosult. Népünk ezen elnevezési buzgalma végre azt eredményezte, hogy az idegen származásnak a vezetéknévben is alig maradt nyoma. 1753-ban az uradalmi tiszt egy csomó oláh embert kísértetett át tőlünk Szegvárra, a vármegye székhelyére, kiknek nevei közt már Kincses, Kovács, Mogyorós, Nagy, Tódor elnevezé­seket is olvasunk. Á névcsere akkor könnyen ment végbe, mert a hiteles igaz neveket sem a közéletben, sem a hivatalokban nem vették szoro­san, anyakönyveket jó sokáig nem is vezettek, s mikor vezetni kezdtek is, abba és a városházi hiva­talos jegyzékbe beírták a neveket minden igazolás nélkül, néha pedig be sem írlak mindenkiét, hanem elégnek tartották az ilyen jelzéseket is: Kis Mihály szolgája, Kovács Péter felesége, fia vagy leánya stb. Ily módon tehát a későbben beköltözők neveit is jóformán újra képezték, vagy írták ugyanazon módra, amely szerint a bennszülöttekéi eredetileg is származtak és alakultak, és csak részben hagyták meg eredeti hangzásukban. A nemzetiségek nyelve az újabb keletkezésű egyházak és iskolák falai közt is idővel teljesen elnémult. A XIX. század negyve­nes éveitől kezdve a katholikusok sem hoznak német nevű tanítókat s nem kérnek a püspöktől németül is értő s. lelkészeket; a tótok — a mi nálunk a nép nyelvén egyet jelentett az evangéli­kussal — istenitisztelete már előbb egészen ma­gyarrá változik át, a görögöknél, vagy oláhoknál, szintén a magyar prédikációk jöttek gyakorlatba, csak az anyakönyveket vezették rác nyelven szerb hajlamú papjaik mindaddig, míg a vármegye a kor­szak vége felé a magyarra rá nem szorította őket. A törvény tilalma, a hatóságok és a közönség ellenszenve miatt legkésőbb szivárogtak be váro­sunkba a zsidók. Minthogy vezetékneveket álta­lában nem használtak s ilyenek fölvételére csak József császár rendelete kényszerűé őket, első zsidóinkat részint név nélkül, részint csupán kereszt­neveikről (»Jakab, Bernát timár« stb. említik a hivatalos íratok. De kétségtelen, hogy 1770-től kezdve állandóan többen laktak a városban s a határban — mint bőrszedők, boltosok és korcsmáro­sok, s az itt lakhatásért taksát fizettek az uraságnak. Számuk azonban korlátolva volt, s az útlevél nélkü­lieket eltoloncollák. 1800 - 9-ig már vezetéknevükön fel a Fiilep, Policzer, Steinbach, Vodjáner családok. Ezen innét új nevek 1810 -9-ig Dajcs, Padi, Schvopach, Sehvájger, Spitzer, — 1820 — 9-ig Gross, Griinsfeld, Miskolczi, Müllcr, Pollák, Schenk,— 1830—9. közt Bauer, Blau, Bőlim, Braun, Czukor, Drach, Ebstein, Feigelstock, Grossmann, Hátsek, Kis, Klein, Kohn, Messinger, Román, Rozenberg, Rozenzweig, Rubin, Singer, Tüll és Vájsz családok. Ettől fogva számuk rohamosan emelkedik, mert míg 1808-ban az egész Cso -grádmegye területén csak 20 zsidó családot számítottak, s míg 1828-ban a tanács még a települési engedélyt is meg­tagadta tőlök (habár az itt lakhatást megengedte az uradalom, melynek közvetlen hatósága alá eleitől fogva tartoztak): azután csakhamar a hitközséget már megalakulva találjuk s a hatóság hivatalosan( 1831.)  is elismeri őket, mert tőlük egy újoncot követelt. A beköltözés legnagyobb mérvet az utolsó 10—15 év alatt öltött, 'mely utóbbi  (1835—48.) esztendőben a város már 38 nemzetőrt állíttatott közlök. 1840-4-ig 26, 1845-8. júliusig 59 család jött a városba, úgyhogy az utóbbi  időben készült hivatalos összeírás már 127 családfőt tüntet fel, melyből iparos 22, kereskedő pedig (ide értve a házalót — 39, — kalmárt, szatócsot is) 96 volt, többen azonban nem rég jött boltos- és mester­legények voltak nő és gyermek nélkül.

Eredetökre nézve, mint a vezetéknevek több­sége mutatja, nagyobbrészt német ajkúak voltak, s ezért magok közt, egyházuk és iskolájuk életében a héberen kívül általában a német nyelvet hasz­nálták, bár a magvari is, mint rendes lan tárgyat tanították. Sajátos jogi állásuk, voltaképen törvé­nyen kívüli helyzetük miatt, a lakosság többi részé­vel fajilag nem elegyedtek, bár annak néprajzi tulajdonaiból sokat átvettek, nyelvét pedig általában elsajátították. Külföldi négy volt köztük, u. m. Bőhm orvos morva, Rozenberg porosz, Rubin szász és Vájsz cseh. Feltűnő, hogy az említett össze­írás szerint 101 asszony közül helybeli születésű még csak 9 volt. Arad-megyéből költözött be a Vogel család, Bácsmegyéből (jobbára Sza­badka) a Bőhm, Popper és Müller családok, Beregből Glaschner, Borsod megyéből (Miskolc) Braun, Miskolczi és Klein (utolsó Gelejről),  Csa­nádból (mind Makóról) a Drucker, Gross, Iritz, Kis, Klein, Pollák, Politzer, Rabenslein, Reiniger, Rozen-zweig, Újhelyi és Vájsz, Csongrád m egy é b ő 1 (jobbára Szegedről) Czukor, Fischer, Fleiszig, Hei-man és Kohn, Győrmegyéből Csillag, Heves­ből Hilf, Komáromból Engel, Schrank, Schultz és Stern, Ny Urából (majdnem mind Ürményből) Báró, Bauei\ Blau, Herzfeld, Lusztig, Müller, Sehenk, Schulz, Singer, Stájner, Vájsz, Velez és Vilheim, Pestmegyéből és városból Bárány, Bauer, Beck, Bleyer, Brünner, Czukor, Fischer, Grossman, Grün-baltt, Hátsek, Kis Szakáb, Kohn, Krauss, Messinger, Oblat, Pauker, Politzer, Sehenk, Singer, Springer, Stájner,   Stern és Vájsz, Sopronból  Féigelstock, Szabolcsból Engel, Szatmárból Grünhut, Temesből Tüll, Torontálból Román, Zem­plénből Kohn, Stern, Veinstein és Vájsz, Vesz­prémből Stájner József családja.13 Sok családnak származásáról és beköltözésének idejéről nincsenek adataim, sokan pedig csak átmenetileg laktak ná­lunk s innen nemsokára másuvá vándoroltak.

A mi végűi különösebben nemesi családainkat illeti, korábbi időkben a kisebb birtokos nemesség együttélt a jobbágyokkal, csak a nagyobb földes­urak, kiknek az ország egyéb részeiben is voltak birtokaik s kiket a család és honvédelem kötelékei is másuvá fűztek, tartózkodtak másutt, itt pedig a gazdaság intézése és jövedelmének kezelése végett tiszteket tartottak.

A török háború s a folytonos dúlások és pusz­títások miatt azonban régi nemesi rendűnk tagjai általában elszegényedtek, valamennyien földön­futókká váltak és nem is tértek ide többé vissza, minek következtében tárt kapu nyílt a későbbi adományosok s különösen azok előtt, kik a közsé­gek  egész  határára megszerezték  a bírtokjogokat.

Láttuk, hogy már a hódoltság előtt is voltak egyeduraink, annak megszűnte után pedig a város és tartozékai azonnal egy földesúr kezére jutottak, ki mellett csak a birtoknélküli nemesek férhettek meg. Némi részben kivételt képeztek a Török és Szilágyi családok, melyek tagjai a XVII. század folyamán pusztáink egy részére zálogos jogokat szereztek, noha azokat később a hatal­mas egyedurak ellenében nem voltak képesek érvé­nyesíteni. Az 1701-ki összeírás is csak e két ne­mesről tud,   de   ezek is »szántottak, vetettek.«   Az 1720-ki már csak az egyiket említi, t. i. Szilá­gyit, illetve ennek két tagját, Ferencet és Lőrincet, kiknek mindenike külön-külön 102 köblös jobbágy telket bírt Károlyitól; bár a Törökök is itthon laktak, de még ekkor nem kértek földet az nra-ságtól, noha egészen paraszt sorban éltek. Pár év múlva ezekhez még egy Jalavecz nevű is csatlakozott. Többet aztán nem is bocsátott -a tanács a városba, mert nem akarta, hogy olyanok is lakjanak itt, kik a közterhekben részt nem vesznek s kik alá nem vetik magokat az ő hatóságának; sőt a koronként megújított taksaszerződésekbe is minden­kor beletette, hogy az uraság se bocsásson ide ne­meseket. Ezért történt, hogy a vármegyén vezetett nemesek jegyzékében 1732-ben Vásárhelyről egyet­lenegy nemest sem találunk. Mindazáltal a földes­urak nem engedték a magok kezét a bírák által egészen megköttetni s ezért olykor-olykor egy-egy nemesnek, vagy más kegyencöknek lakhatást enged­tek a városban, noha az erről szóló levélben rend­szerint kötelességévé tették az illetőnek, hogy a város terheiben részt vegyen. Tatai Péterrel azonban így is sok egyenetlenségük volt a bírák­nak s azért mikor innét elköltözni akart, meg­kérték Károlyit, hogy adja el nekik az üresen ma­radó házas telket, nehogy más helyről való nemes vegye meg, »melyből nekünk tapasztalható kárunk, ebből következhető visszavonások -s Excellentiád­nak is több bajoskodása« következzék; Tatait is megtartják még két esztendeig azon házban, a maga szabadságában, »csakhogy be ne léphessen más helységből való s attól zavarodások ne következze­nek. Egyszersmint »kérik az Istenért is, hogy »több s más nemeseket hasonló inscriptionális fundusokban ne bocsásson«   a   városba.14  Ezeken  kívül  az uradalmi gazdatisztek között is jöttek nemesek a városba, legtöbben szivárogtak be pedig a földmívesek és zsellérek soraiba, de úgy, hogy elhall­gatva kiváltságos ercdetök, a parasztokkal együtt szántottak, kaszállak, egyforma életmódot foly­tattak s személyük és birtokaik után a köteles jobbágyi szolgáltatásokat teljesítették. A taksa rend­szer megszűntetése és az urbárium behozatala végre kivette nemeseinket a paraszt bírák hatalma alól s ettől fogva, aki szerét ejthette, fölvétette ma­gát a nemesek megyei lajstromába, megjelent a vármegye gyűlésén s ott rendszerint az urasággal fogolt kezet, melynek sokféleképen módjában állott a vagyontalan nemesek lekenyerezése. Természe­tesen, leginkább kaptak a jobbágy földön, az ingye­nes, vagy jutányos háztelkeken és földbérleteken, melyek kérelmezésével elárasztották az uraságot. A legelőbérből már ritkábban nyerhettek leenge­dést. 1775-pen 21-re emelkedett a nemesek száma, kiknek kezén összesen volt 50 jármos ökör, 77 tehén, 53 ló, 238 juh, melyekért együttesen 82 frt 24 kr. adót fizettek. Legtöbb adója volt Mónos Andrásnak (16 frt 2 kr.) és oldal-kosári Tar István­nak (14 frt 33 kr.) De a mily mérvben szaporodtak, oly mérvben helyezkedtek ősi kiváltságaik alapjára s zablállanságukkal oly gyakran adtak okot a bírák­nak, hogy megfékezésüket a vármegyén kérjék. A XIX. század elején még inkább megnövekedtet létszámuk, mert a helybeliek közül mind többen szerezlek meg nemesi bizonyítványaikat s az idegen bocskoros nemesek az ország legkülönbözőbb ré­szeiből folytonosan szivárogtak be a városba. Abauj megyéből jött be a Gosztonyi, Aradból a Lázár, Barsbó 1 a Vörös, Békésből a Vagyóczi Nagy, Beregből a Papi, Biharból az Apáti Kovács, Hosszúpályi Kovács és Etédi, Borsodból az Elek és  Németh,   Csongrádból   a   Babarczi, Bárányi, Beliczai, Bogyó, Fekete,, Kaszap, Szilágyi és Tornyai, Erdélyből az Égető, Herczeg és Miksa, Fejérből a Pozsonyi Nagy, a Győrből Kamocsai, Hevesből a Ny izsnyai és Vörös, Kis­kunságból a Bánhidi és Szomor, Közép-Szol­nokból a Deák Nagy, Krassó"ból a Draskovics, N y i t r á b ó 1 a Barta, Gombos, Krecsmári és Török, Pestből a Borotvás, Hoffer, Póka és Sulyok, Somogyból a Szabó. Sopronból a Herczeg. Szabolcsból a Dombrádi Nagy, Jeney és Juhász, Szepesből a Revesz, Szilágyból a Warga, Trencsénből a Kovács, Vasból a Pokomándy és Nagy, Veszprémből a Keresztes és Mecséry, Zalából az Abai Nagy, Zemplénből a Szik-szay és Mónus családok, — a mint ezekről később, midőn az egyes családok történetét tüzetesen tár­gyaljuk, bővebben leszen szó. Az uradalmi és me­gyei tisztviselők nagy része csak átmenetileg lakott városunkban s főkép ennek tulajdonítható, hogy eredetöket és további sorsukat nem tudtam kellően kinyomozni. Földesuraink egész sorozatát hátrább tüzetesen közölni fogom.

A nyelvi használatot a mi illeti, a város egész életében, ide értve a családi köröket és a földes­urakat is, folyvást csupán a nemzeti volt az ural­kodót — akkor, mikor a legfelsőbb kormányzás, a főbb hadi tisztségek s az országgyűlés nyelve idegen volt, úgyhogy Bocskay nem ok nélkül panaszolta a szerencsi országgyűlésen, hogy hazánkban »a német nemzetség vált uralkodóvá« s mikor a nemzeti országgyűlések is csak úgy emlékeztek a magyar­ságról, mint »elfogyott, szegénye, vagy épen »nyomorult nemzetörök. A török kiűzetése után a vár­megyék is jobbára a latin nyelvet vezették be a köz­igazgatásba. II. József erőszakos elnémesítő rend­szerének ellenhatása képen 1790. után egy részben a magyart tették ugyan hivatalossá, de csakhamar visszatértek a latínra, melyen a helytartótanácsi ren­deleteket és leveleket hozzánk is küldözték. Ennek leirataiban 1809. óta találkozunk ugyan a nemzeti nyelvvel is, de 1830. tájáig csak szórványosan. A város ellenben, kivéve a felsőbb helyre szánt kérvé­nyeket, kizárólag magyarul levelezett, jegyzőkönyvei általában e nyelven szólnak, mivelhogy ez volt a bírák s a lakosság nyelve, sőt azoktól is, kikkel valami ügye-baja volt, megkívánta, hogy vele ma­gyarul érintkezzenek, az idegen nyelvű költség­vetéseket a mesteremberektől nem fogadta el, stb. Kivételt képeztek a beszállásolt katonaság, ennek tisztjei és felsőbbsége, mire való tekintetből olyan jegyzőt is tartott, aki németül értett. Egyházaink, jobbára híveik nyelvén vezették közigazgatásukat és jegyzőkönyveiket, kivéve a kalholikust, mely j. könyveiben eleitől fogva a latint használta, melytől ezt idővel a református is eltanulta s egész a XIX. század elejéig a nemzetivel váltogatva használta. A törvényhozás abbeli rendeletének, hogy az anya­könyveket magyarul kell vezetni, a katholikus és görögkeleti egyházak nem egészen tettek eleget.

A lakosság általában irodalmi nyelven beszél s tájszókat és tájkiejtést kevéssé használ. Kivételt főleg az e betűre nézve tesz. melyet gyakrabban fölcserél az ö-vel (igy hangzik kenyér helyett könyér, enni h. önni, tenni h. tönni, kérem h. kérőm stb.), a nélkül mégis, hogy e hangcsere oly sűrű lenne, mint — Kecskeméten.

19. sz. Vásárhelvi arcok. (1875—1908. fölvételek ulán.)

Embertani sajátságok tekintetében a lakosság testalkatát és növését középmagasság, izmos tagok, széles vállak, domború mell, kerek koponya, barna­piros vagy halványsárga arc, gesztenye színű hajzat, sárgásbarna szem, kiálló pofacsontok, fitos orr, duzzadt ajkak jellemzik : azonban a fajkeveredés miatt ez átlagtól sok az eltérés, úgyhogy szálas és magas termet, hosszúkás koponya, egyenes és hajlott orr, fehér piros arc-szín, fekete hajzat és szem is nagy számmal található. Szép, szabályos arc férfiak­nál és nőknél nem ritkaság. Az idősb kor küszö­bén általában elhízás jelentkezik, főkép azoknál, kik testi munkát kevésbé végeznek. Ritka a szőke haj és a kék szem. Hideget, meleget mindkét nem egyaránt jól tűr. A férfiak munkában kitartók, a legsúlyosabb földmunkát ép' úgy bírják, mint a haj­nali szürkülettől késő estig tartó kaszálást és egyéb takarási munkát. Nagyobb erőfeszítésre általában képesek. Jól ülnek lovon, de a fürdést, úszást kevésbé gyakorolják, ezt még akkor sem tették, mikor arra bőséges alkalmuk volt.15 A nép termé­szettől csöndes nyugodt vérű, derűit és élces han­gulatú, a tisztaságot és jó rendet szereti. Érzékenykedésre, okoskodásra kevésbé hajlandó, de hírtelen felindul, hisz a szép szónak és könnyen félrevezet­hető ; mert önérzetes, hiúságra, egymással verseny­zésre, büszkeségre hajlik, szereti a fényűzést, főleg a nők fiatalja, hívalkodástól és dologtalanságtól sem idegen s igen soknak legfőbb vágya, ingyen jutni valamihez. Egyszersmint azonban vendégszerető, emberséges és jó szívű, a mint erről hátrább tüze­tesen szólunk. Nagy szeretettel viseltetik a föld, hazája, nyelve, hite és nemzetisége iránt, melyekre egyformán büszke s ebben rejlik erejének és hatásának titka, melyet a faj és az állani fenntartásá­ban gyakorol.


Lábjegyzetek

  1. Az egykorú szerzők közölt Tollius (Epist. iliner. 199.) »gens horrida, inculta, barbara« stb. jelzőket rakja rajok.
  2. Ferdi, A törvényhozó Szulejman története, Thury-nál, Török történetírók II. 74—8.
  3. Frakuói,   Magyar   országgyűlési   epilekek   IV.   19. Karácsonyi, Békésvánnegye története, I. 95.
  4. V. lt. Rvi. 2. a. 81. sz. Tjk. v. 79. (1776-ból.)
  5. U. o. A 3. 14. Zsarkó Ferenc egykorú  kézirati fel­jegyzései a család birtokában.
  6. Putics Arzén g.kel. lelkész szíves közlései.
  7. Plavecz Gy. ev. lelkész szíves kutatásai alapján, nincsenek adataink.
  8. A kath. hal. anyakönyvek szerint.
  9. Bernátsky Ferenc apát plébános úr szíves közlései.
  10. A ref. a.könyvek és ezek mellékletei alapján.
  11. Az orosházi és hnivásárhelyi ev. egyházak anyakönyvei alapján, főleg Plavecz G'y. lelkész úr jegyzetei nyomán.
  12. Az ilyen elnevezéseknél Kis Szabó Péter, Pap Takács Ferenc, a második név a foglalkozást jelentette, idők múltával azonban az elsőnek helyére lépett.
  13. Csongr. vmében kebelezett Hm vásárhely városában lakozó héberek összeírásának lajstroma 1848. július 26. (Az egyes családok tüzetes jegyzéke életkor, származás, foglalkozás stb. szerint. Hivat, munkálat, 36 folio lap, birtokomban.)
  14. A bírák  levele   1737.  febr. 25-ről a gr. Kár. nemz. bpesti levéltárában.
  15. Közfürdőházat a harmincas évektől kezdve csupán a zsidó hitközség tartott, melyet keresztyének is használ­hattak és sokáig használtak is.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet