Előző fejezet Következő fejezet

VÁSÁRHELYI TÁLASOK

ELŐSZÓ

 

E tanulmány létrejöttének történetéből annyit el kell mondanom, hogy a kétszáz éves múltú hódmezővásárhelyi agyagművességet — helyi néven tálasságot — hétesztendei tanulmányozás után írtam meg, és 1913-ban fejeztem be. A négy főrészből álló munka a Néprajzi Értesítő 1914., 1915., 1916. évfolyamában jelent meg, de nem teljes mivoltában, csupán a mesterségre vonatkozó első része. A többi három részt a szerkesztő nem tartotta szaklapba valónak, az Ethnographiához utasított vele. Onnan visszaküldték, mint nem oda való anyagot. Ajánlataimmal sehol se boldogultam. Tíz esztendő múlva Banner János jóvoltából jelenhetett meg a második rész: A hódmezővásárhelyi tálasság története a szegedi egyetem Dolgozatok című régészeti lapjában, 1926-ban. Mindez azonban a legaprólékosabb elmondás mellett is csak a külső leírása a vásárhelyi gölöncsérségnek. A tálasok belső életéről, sok panaszairól, szenvedéseiről, kevés örömeiről, általában a lelkivilágukról szóló részeket szépirodalomnak tartották a szaklapok szerkesztői, az irodalmi lapok pedig terjedelmessége miatt küldték vissza. Az ifjúság számára megindított A falu című kis füzetekben próbáltam elhelyezni néhány novellaszerű történetet, de ugyan érdekelte-e az ifjúságot a tálasok élete? Felnőttek kezébe pedig ritkán került a füzet. Nagyobb olvasottságnak örvendett a Móra Ferenc által a Magyar Hírlap 1929. február 28. számában közzétett Segédfogadás. Négy év múlva, 1933. november 26-án a szegedi Dugonics Társaságban székfoglalóként olvastam fel a Szellem-látókat, nagyszámú közönség előtt, amit a Népünk és Nyelvünk szerkesztője a következő évben közölt le. Munkámnak az a része, mely a cserépedények helyéről és életéről szól, mind e mai napig kéziratban hevert közöletlenül.

Négy-öt évtized múltán most e több helyen és más-más időben nyomtatásban megjelent közlemény a kéziratos résszel mint összetartozó egész kerül a nagyközönség elé, kibővítve tálasrajzokkal és a hódmezővásárhelyi múzeum általam gyűjtött, régi cserépedényeiről készült fényképekkel. Írásom bizonyára tanulságul szolgálhat a jövő nemzedéknek arra nézve, miként fejleszthető ez az erőszakos beavatkozás folytán lezüllesztett kis mesterség arra a művészi magas fokra, melyen évszázadokig állott, és híre-neve országszerte elismert volt.

 

MESTERSÉGBELI ISMERETEK

 

BEVEZETÉS

A hódmezővásárhelyi tálasmesterségről egy-két felületes, közelebbi tanulmányozás nélkül való, nagy leereszkedéssel odavetett megjegyzésen túl semmi sem található. A még össze nem gyűjtött, itt-ott látható edényeket általában „közönséges cserépedényeknek" nevezték, amelyek a közönséges emberek, a nép szükségleteit szolgálják. A hódmezővásárhelyi múzeumban nagy időkig visszamenőleg vannak összegyűjtve a tálasmesterség produktumának jellegzetes példányai, és ezen alapra helyezkedve, a gyűjtés közbeni tanulmányaimról számolok be. Írásom tárgya tehát a könyvekben közönséges fazekasoknak nevezett iparosok munkája és élete. Ismertetni akarom a múltból megmaradt régiségeiket és a jelenben készült áruikat, megbecsülésem szerint való tárgyilagossággal, azon az alapon, amelyet részben a meglátásommal, részben a még élő, öreg cserepesektől megőrzött hagyományokból és a még dolgozó fiatalabbak elmondásaiból szereztem. Meg akarom menteni az elfeledéstől a még menthető, múltból található edényalakokat és azoknak elnevezését, a mesterműszavait, a használt festékek, mázak előállítási módját, azután az agyagiparosok életmódját és szokásait, a múltban és a jelenben.

Teszem mindezt néprajzi szempontból, bár nem tudom megállani, hogy néhol művészi értéket is ne érintsek. Ma már művészlelkű emberek mint műtárgyakat keresik a vásárhelyi tálas áruit, és becsülik bennük lelki és kézbeli fejlettségüket, a magyar szívben nőtt monumentális formákat és a szépséges magyar — vagy mondjuk vásárhelyi — motívumokat.

Kár, hogy nem vették észre régen Hódmezővásárhely egykor virágzott iparát. A más vidéki színesebb, zavarosabb, kiabálósabb népművészeti cserepes-produktumok hamarább tűntek fel, és követelték maguknak az elsőség helyét, ami természetes. A hódmezővásárhelyi nagyszabású, nemes egyszerűségeket most akarom pontosabban ösmertetni, éppen a tizenkettedik órában, amikor a vásárhelyi agyagipar az utolsó óráit éli. Szomorúan éreztem ezt gyűjtő-, tanulmányozó munkámban, és sajnálom, hogy sok mesterműszó és szólás, edényalak, díszítés, virágelnevezés elveszett így, és sok szép festék és máz alkalmazási módja.

A hódmezővásárhelyi tálasmesterség majd kétszáz esztendő óta szállítja az Alföldre a házi és gazdasági edényeket. Nagy ipara volt ez Vásárhelynek, mondhatnám, az egyedüli az utolsó évtizedekig, amely folytatólagosan egyforma dúsan virágzott. A tálasmesterség tálasfamíliák kezében volt, a műhelyek apáról fiúra öröklődtek, a tálaslegények nem vándoroltak, s így az önálló formák, díszítések többé-kevésbé helyi jellegűek maradtak, s csak keveset, lassan fejlődtek. Ma egyik legnagyobb érdemük, hogy a legrégibb edényeink típusaihoz közelállóak maradtak formában és díszítésben.

Pusztulás szele fú Vásárhely ősi ipara körül. Emberöltők kincsek sodorja, söpri el mindennap. Ma a sápadt arcú tálasok egy részét más munkában találjuk, új ember meg erre a mérges, szervezetet emésztő mesterségre nemigen adja a fejét. Inas pl. a városban alig van egy-kettő ... A néhány évvel ezelőtt létesült agyagipari tanműhely is mind erősebben avatkozik bele az ősi eredetiségekbe, és új, leginkább művészietlenebb, lélek nélkül való motívumokat erőszakol a régi szép helyébe.

A tálasmesterség ösmertetését abban a sorrendben mondom el, amilyen egymásutánban állítja elő a tálas az edényeket, vagyis arra törekszem, hogy a foglalkozás egymásutánja, folytonossága kitűnjék.1

 

MŰHELYBERENDEZÉS, SZERSZÁMOK

A most élő tálasok műhelyében első tekintetre látjuk, hogy a nagy múltaktól máig, a legutóbbi pár év hatását leszámítva, alig van, nincs változás. Az előállított edények nem fejlődtek, nem változtak sokat kétszáz éven keresztül, sem formában, sem kivitelben, és így nem volt szükség arra sem, hogy a berendezés vagy a szerszámok megfelelőbb formát kapjanak.

Amikor a tálas a maga mestere lesz, házat árendál, hogy megkezdhesse az életet. Rendesen úgynevezett alsó lakást keres, nagy boglyakemencével, szabadkéményes konyhával. A házat (szobát) berendezi műhelynek, mely legtöbbnyire egyszersmind lakásul is szolgál; a pitarba tüzelőkatlant rak, az eresz alá fogast csinál, az udvaron szűrőládát állít le, a kapu elé agyagot hordat. (1. á.)

1. Bartha Sándor tálasmester háza tájéka. — a korong, b gyúrópad, c őrlőkő, d taposódeszkák, e agyag, / ágy, g láda, h rengőpad, i az esztergáláskor lehullott agyag és száraz edénydarabok helye, k kemence, l lázsafák, p perváta, sz szárítófa, t főző és mosókatlan, u korsóálló.
 
2. Tálasszerszámok, amelyeket a tálas maga készít. — 1. pintus, 2. csöcsöző, 3. juggaló, 4. pörsöly lyukvágó, 5. firc, 6. csípőbőr, 7. fülnyomó, 8—9. íróka, 10—11. esztergálóvas, 12. mérték, 13. sík, 14. furkó, 15. kallantyú, 16. fülestálmérték, 17. elsőtálmérték.

A berendezést a tálas belülről kezdi a műhelyen, s úgy halad kifelé. Mielőtt hozzáfogna a felszereléshez, elsősorban a szükséges szerszámokat szerzi be, melyeket részint maga készít, részint másokkal készíttet, legtöbb esetben pedig a mesterségével felhagyott tálasoktól vesz, vagy pedig apjáról, nagyapjáról marad rá jussba. Így vándorol a szerszám évtizedeken keresztül kézről kézre, míg csak hasznayehetetlenné nem válik. Az ilyen régi szerszámokat nagy becsben tartják, őrzik, féltik, pénzért sem válnak meg tőlük. Lehet találni olyan használt szerszámokat, deszkákat, korongokat, melyek a kopás következtében formájukat is elvesztették, és vaspántokkal fogatták össze, hogy használhassák, de nem cserélnék fel újjal. Mentül régebbiek, annál kedvesebbek. Valahányszor kézbe kerülnek az ilyen szerszámok, mindannyiszor megemlegetik a volt gazdájukat, és felsóhajtással mondják: „akkor volt jó világ!"

Az apró szerszámok és eszközök egy részét a tálas nemcsak azért csinálja maga, mert kevésből, a háztartás valamely elhasznált tárgyaiból kitelik, s így pénzbe nem kerül, hanem inkább azért, mert a saját ízlése szerint egyedül csak ő tud olyat készíteni, mely kezében a legjobban áll, s amellyel legkönnyebben tud dolgozni. Maga készíti a következő szerszámokat: (Lásd 2., 3. ábrákat.)

  1. agyagvágó: kisebb rúd, a végén keresztülütött nagy vasszeggel;
  2. cirkalom: fából, régebben gyékényből készítették;
  3. csípőbőr: ócska csizmaszárbélésből készül; új szattyánból, kalapdarabból is csinálták régebben;
  4. csöcsöző olyan, mint egy nyeles, egyenes ár;
  5. edényszedő vaskó: régi kés, csináltatják kováccsal is;
  6. festékmérő kalán: elhasznált bádogkanál;
  7. firc: ócska csizmatalpból;
  8. födőgombszedő: kétágú fa, az ágak hegyén acél- vagy rézdróttal összekötve;
  9. furkó: nyeles fenyőfakalapács;
  10. fülnyomó: kemény fából, edényfülek felragasztásához; kevesen használják;
  11. kantagamó: alkalmas hajlású görbe fából;
  12. isztergáló vas: abrincsból, ollóból, régi kalánból;
  13. kallantyú: festéktöréshez; fenyőfából, fogásra való, felső része kerek;
  14. lapocka: fenyőfából, kés alakú;
  15. lyuggaló: kihegyesített fenyőfagörcs, régi kulcs és csont;
  16. lyukvágó, persely lyukvágó: fenyőfából;
  17. mértékek: kisebb-nagyobb pálcikák és lécek, melyeken a bevágások a tálak bőségméretek mutatják;
  18. pintus: kóróra kötött subaszőr;
  19. poroló: egy darab rongy kóróra kötve;
  20. porzó: strimfliszárból;
  21. sík, metszősík: sárga rézdrót, a két végén rongy, melynek kanap a neve;
3. Tálasszerszámok, melyeket a tálas maga készít. — 18. lapocka, 19. cirkalom, 20. födőgombszedő, 21. kantagamó, 22. agyagvágó, 23. poroló, 24—25. íróka. 26. lapocka, nyelén tálméretek, 27. festékmerőkanál, 28. focsostál, 29. szénvonó, 30. szárítófa.

 

  1. szénvonó: fából, az általánosan ismert forma;
  2. focsostál: különböző alakú;
  3. locsoló: különféle, kifúrt fenekű bögre, köcsög, bádoglocsoló és bádog locsoló mintára készült úgynevezett högyös locsoló;
  4. őrlőtál: nagytál;
  5. öntőtál: nagytál;
  6. íróka: különböző állásúak, készítőik ízlése szerint, kézbevalóságához képest változik alakja;
  7. fülformák;
  8. agyagtaposó deszka: ezt a szoba belső nagyságához vágja a tálas;
  9. fogas;
  10. gyúrópad: újabban asztalos készíti;
  11. szárítófa.

A mással készíttetett szerszámok ezek (4. ábra)

  1. fakés: barkácsoló ember munkája, leginkább barack- vagy bodzafából készül. Van 3-, 4-sarkos, fenékszöghagyóval;
  2. öntő kalán: cigány csinálja pléhből, levesmerő kanalat is használnak;
  3. dupó vas: kovácsmunka;
4. Tálasszerszámok, melyeket a tálas mással készíttet, 1. inas, 2. deszkarakó-szigony, 3. dupó-vas, 4., 6. agyagvágó, 5. mustravas, 7. öntőkanál, 8. edényszedő-vaskó, 9. agyagszelő, 10—12. fakés
 
5. Tálasszerszámok, melyeket a tálas készen vesz. - 1. rézszita, 2. kővágócsákány, 3. padvakaró, 4. famozsár, 5. festékes dézsa, 6. öntőszék.
  1. agyagszelő: elnyűtt kaszából, kovácsmunka, azonban ritka kovács tud jó állásút készíteni, amelyikkel könnyen lehet szelni;
  2. agyagvágó: kovácsmunka;
  3. deszkarakó szigony: kovácsmunka;
  4. mustra vas: kovácsmunka;
  5. inas: bognár, asztalos készíti;
  6. korong: tányérját diófából, talpát tölgyfából a bognár, a korongszárát ma a kovács készíti. Régebben fából volt a korong szára. Pörsölynek, melyen a korong forog, ezelőtt lózápfogat, kavicsot használtak, ma acélból van. A kalodát, üléspadot, lábítótartót, lábítófát maga készíti minden tálas.
  7. Az őrlőkövet románok hozzák Belényesről. Farészeit a bognár vagy asztalos, a hozzá való vasakat a kovács csinálja. Az összeállítást és a kőkerekítést a tálas maga végzi.

Készen veszi a következőket (5. ábra)

  1. Famozsár, romának hozzák vásárra;
  2. rézszita, szitástól veszik;
  3. csákány, vaskereskedésben árulják;
  4. síkálló, boltban kapható;
  5. padvakaró: téglány alakú acéllemez, boltban veszik;
  6. festékes dézsa: derékon kettévágott petróleumos hordó;
  7. edény-deszka, van széles és keskeny, hívják dolgozódeszkának is. Fakereskedőtől veszik;
  8. öntőszék: barkácsoló emberek készítik, ócskapiacon árulják.

 

A HÁZ BERENDEZÉSE

A műhely berendezését a tálas a lázsafa beállításával kezdi. A ház (szoba) két szemben fekvő oldalában, vagyis az elejében és hátuljában négy rendes, ember magasságú oszlopot, ficangot állít le tetszés szerinti távolságra, faszeggel a falhoz szögezi, a tetejét bevágja. A bevágásba illeszti a lázsafa végit. Négyszögletes gerendafa ez, négy-ötös a neve, ti. négy-öt coll vastag. Régebben gömbölyű kormányfát2 használtak lázsafának, melyet nem oszlopokra állítottak, hanem a kívánt magasságban a falat kilyukasztották, és ide, a falba tették. A lázsafára rakja a dolgozódeszkákat.

A lázsafa után az ajtó háta mögé az őrlőkövet helyezi el a tálasmester. Legalól van a kűtőke,3 melybe az alsó követ teszi bele, és agyaggal jól körültömködi a kő környékét, hogy a kő ne mozogjon, és a festék ki ne folyjon a kő körül. A kő szélén körül rostakéregből kérget csinál, de az igazi tálas ma is agyagból készíti azt. Az alsó kő közepén levő lyukba olyan vastag, kerek fát tesz, amelyik jól megtelik és megszorul, vagyis a vizet nem engedi át. Ennek közepét átfúrja, a lyukba teszi a köldökvasat melynek felső végén a felső kő forog, alsó vége pedig a kűemlőfán, a könnyítőn megy. keresztül. A köldökvas alsó vége négysarkos, és három lyuk van rajta, hova a címerszög jár, hogy a köldökvasat, ha a kő kopik, lejjebb vagy feljebb lehessen venni. A könnyítő egyik vége palincson. vagy téglán nyugszik, másik vége a földbe vert vállasfán. Az őrlőkövek összébb és széjjelebb vétele faékkel történt az 50—60-as évekig, melyet a könnyítő és a vállasfa közé vertek, ahogy kívántatódott. Azóta a könnyítőből oldalt felnyúló, vasrúdon levő kűfelhajtósróffal szabályozzák a követ őrlés közben. Most következik a közepén általig vésett, lyukas fölsőkű rátevése, melynek alsó részén előbb csatornát vág a tálas, hogy az őrölt festék a sípókához folyhasson, majd körösztvasat állít, ennek mélyedésébe jön a köldökvas. Az őrlőkő feletti két folyógerenda közé középen kilyukasztott deszkát: gusztonytartót szegez. Ebben áll a gusztony, mellyel a követ forgatják. A kő-tőke egyik oldalán sípókahelyet vág, ahova a sípókát rászegezi. Bőrből, bádogból, fából csinálja a sípókát, ezen folyik ki a festék őrlés közben a csurgófára, arról a tálba vagy hordóba. (6. á. XI. tábla.)

Az őrlőkövet a mester maga kerekíti meg kővágó csákánnyal. Nagyra tartják a jó követ. Ezelőtt négy kőlábon állott a kőtőke, most takaros falábon egyben van a tőkével.

Az őrlőkő mellé, a ház elejébe, rendesen a két ablak közé jön a gyúrópad.

6. Az őrlőkő

1. Az őrlőkő keresztmetszete, l kűláb, t kűtőke, r kéreg, a alsókő, ö köldökfa, v köldökvas, e könnyítő, c címerszög, p palincs, s kűfelhajtósróf, f felsőkő, k keresztvas, g gusztony, 2. Az alsókő elhelyezése felülről nézve, t kűráma, ö köldökfa, v köldökvas, # agyag, i sípóka. 3. a köldökvas alsó vége (v) a címerszöggel (c). 4. A palincson (p) és vállasfán (h) nyugvó könnyítő (e) a kőemelésre szolgáló ékkel (n), köldökvassal (v), címerszöggel (c). 5. A felsőkő alsó része. z csatorna, y keresztvas, m mélyedés a keresztvas közepén.

Négy karót leás a földbe, s erre ráteszi a két szál fenyőfapalincsból készült gyúrópadot, melyet maga csinál. (7. á.)

Következik a korong összeállítása. Elhelyezése minden esetben világos helyen, leginkább ablak mellett vagy ablakkal átellenben történik. Először is a korong helye készül el. A faltól meghatározott távolságra leás a tálas a földbe két cölöpöt, s miután a kiásott földdel körültömi, jól megfurkózza, rászegez egy rá illő keskeny deszkát. Ez a kaloda. Másodszor az üléspadot csinálja meg. A kalodacölöp irányában, de közelebb a falhoz, amennyire kívántatik, két karót lever a földbe, két lécet pedig a falba ver, úgyhogy a lécek vége a karón van. Erre tesz egy deszkát, és kész az üléspad. Ezután a kalodaoszlop elébe ver két kihegyezett kis karót, a lábítótartófát, mélyre egy deszkalapot, a lábítófát teszi, abból a célból, hogy arra munka közben, míg a korong forog, egyrészt arra támaszkodva tartja az egyensúlyt, másrészt, hogy a korong forgását szabályozza. Most a kaloda tetején, középen, a korong nyakának helyet vág, és a pörsölyt a földön a kivágás alá helyezi el oly módon, hogy az a kivágás közepére essék, mely esetben a korong egyenletesen forog, nem hajít. Spárga végére összenyomott agyagcsomóval függőzi meg, hogy jó helyen van-e, vagy pedig a kivágott korongszár helyére ráhajol, és a pörsöly lyukába köp. A pörsölyt, ha jó helyen van, fa-ékkel leékeli, és a korongot beleállítja, spárgával a kaloda tetejéhez beköti. A korong nyakára nyakrezet szoktak tenni, hogy gyorsan forogjon. A korongtányér diófából készül, hogy ki ne szálkásodjon. (8. á.)

A szoba közepére rakja le a taposódeszkát, rendesen hat darabot, a fölkészítendő agyagnak. Legutoljára pedig az apró szerszámokat a helyére rakja. A gyúrópadra teszi a vakarót; a gyúrópad alá a szelőt, furkót, írókát, tálat, lapockákat, födőgombszedőt, fülformákat, porzót, mértékeket, cirkalmat, kantagamót.

A korongnál az üléspad fölött szegre vannak akasztva a fakések, fircek, csípőbőr, sík; padon az isztergálóvasak, a kaloda végin a focsostál, a kaloda oldalán az olajosüveg, felakasztva; a bekötő madzag közé alól beszúrva a lyuggaló. Az őrlőkőnél áll a kallantyú, síkálló, kis szita, mozsár, benne a dupó, kanalak; a kőre ráborítva az őrlőtál, mellette a pintus. A kő sarkánál, a sarokban van helye az agyagvágónak és a deszkarakó szigonynak.

Az ekként berendezett és felszerelt műhelyben, mivel az egyszersmind lakószoba is, a kemence mellett van egy ágy vagy vacok, előtte rengőpad. Módosabb helyen van még láda vagy sublót. Az ágy alatt kis zsámolyszékek vannak, rendes ülőszéket kevés helyen és csak legújabban vesznek.

A műhely falát fehérre meszelik, a pallatot (plafont) más színűre. Leginkább szeretik sötétkékre meszelni, de sok helyen láthatni sárga és zöld színű pallatot. Szokták a pallatot egy vagy két színnel becsapkodni is, és zöldbe mártott meszelővel benyomkodni a fehérre meszelt szoba mennyezetét.

7. Gyúrópad 8. Korong

 

A PITAR BERENDEZÉSE

A konyha, melynek Hódmezővásárhelyen pitar a neve, a tüzelőkemence helye. A tüzelőkemencét katlannak hívják az idevaló tálasok. A pitar nem a legelső helye a katlannak. Valamikor kint az udvaron volt, a szabad ég alatt, a földbe ásva. Esős időben rátettek deszkákat vagy ajtót, hogy meg ne ázzon a katlan belseje. A földből lassanként kinőtt, kiemelkedett a katlan, és az úgynevezett beépített nyári kemencéhez hasonló elhelyezést nyert. A katlan fölé emelt épületnek a neve égető. (XII. t.) Az égetőbe korongot is tettek, s itt csíkolták az edényt. Sok helyen az égető oldalához félszert építettek a kiégett edény számára. Az udvarról a hízzál egy födél alá került az égető olyanformán, hogy a falazatot is, a tetőzetet is megnyújtották, kitoldták. Minden esetben a ház végéhez építették, és ajtaja az udvarról nyílt. Innen a ház végétől került a pitarba, mostani helyér. Öreg tálasok mondják, hogy mikor még fekete edényt készítettek Újvároson, a körtöltés oldalában volt a katlan, mely a lefujtásra biztosabb volt, nem repedt meg.

A katlant a legtöbb tálas maga csinálja vályogból. Előbb a karokat készíti el. Szűrt agyagba polyvát szór, azzal összegázolja, agyagszelővel megszeli, és újra összegázolja. A polyvás agyagból levág annyit, amennyiből egy kar kitelik. A levágott agyagot agyagtaposó deszkán megcsapkodja, a deszkát bepolyvázza, és elnyújtja rúd alakúra. Rendesen 18 nagy- és 16 fiókkart készít. Karpálcának hívják legtöbben. A nagy karokat nevezik még a tüzeléskor rárakott edényekről elsőtálkarnak, fülestálkarnak is. A kiszaggatott és elnyújtott karokat hűvös helyen sima deszkára rakja, hogy el ne görbüljenek. Ha félig megszáradnak a karok, felállítgatja fal mellé, és ebben a helyzetben száradnak meg egészen.

A pitarban, a kémény alá leteszi az ölet a földre, úgyhogy az öl közepe (3 sukk = 95 cm) a kéménycsővel egy irányban legyen. Az így talált ponton leszúrja a lyuggalót, madzagot köt rá, és kört csinál a földön. E bekerített földet felássa, megparáholja vízzel, beszórja polyvával, és jól megfurkózza. Nagy gondot fordít a katlanfenék elkészítésére, mert ha a katlanfenék nem jó: a katlan alja heves: éget, és az edény kajsza lesz. Régebben szalmát, rőzsét tettek a fenékbe, hogy ha majd kiég, ritkán marad a földje, és így jobban emészt a katlan.

Ezután hozzáfog a tálas a katlan falának felrakásához. A katlan aljába nagy vályogot rak, megolvassa, hány darab kell az első sorba, mert annyi száz darab edény fér majd a katlanba. Régebben 7—800 edény fért a katlanba, ma 1500—2000 darab. A pitarajtóval szemben, oldalt, saroknak, ki hogy szereti, kihágy egy-egy vályogot az átellenes oldalon. Ez lesz a katlan szája. Ügyelni kell, hogy kicsi ne legyen a száj, mert kevés fa fér alá, és sokáig ég ki benne az edény; de magas se legyen a katlan szája, mert akkor meg a szél hamarabb alájár, és sok edény tönkremegy. Ma kétszájú katlant készítenek leginkább, de régebben egyszájút használtak sokan, melynek a pitarajtóra nézett a szája. Volt még háromszájú katlan is, ilyent azonban csak egyesek használtak.

Két sor vályog felrakása után a karlábakat állítja be, oly módon, hogy háromsukkos (95 cm) hosszú fát tüzeléskor a katlan szájától úgy előre, mint két oldalra könnyen lehessen berakni. (9. á.). Ha a lábakat nem helyesen állítja be, főleg a középen, akkor a fa vége bent megakad a lábban: nem jó járása van a fának, és a katlan közepén tüzeletlen marad az edény. A karláb ne legyen se alacsony, mert nem emészt jól a katlan, se magasabb, mint amennyi éppen szükséges. mert akkor meg gyorsan ég az edény benne, erős a tűzjárás.

9. Lábak és karpálcák alaprajza. n nagykar, r rövid vagy fiókkar, k kö-rösztkar, / láb, p padka, / fal, sz száj.

A karlábrakra és részben a két sor magas katlan falára jönnek a karok, melyeket karmarkolat köt össze egymássalés erősít meg, vagyis a fajárás irányában alól a karlábak bolthajtásasan tapasztatnak a karokhoz és a katlan oldalához. A hosszabb kart a katlan közepén, mivel nagy súly nyomja, téglavályog tartja. (10. á.) Az elsőtálkar, vagyis a katlan közepére helyezett karok közét szabadon hagyja a tálas, tehát mit hagy, míg a többi karok közeit betapasztja, úgy hogy csak apró lyukak maradnak ki a láng feljövetelére, vagy tálas nyelven tűzjárásnak. (11. á.) Ezt a középen fekvő kar közét a kantások eltapasztják, tehát ott ín nincs.

Ezek elvégzése után a katlan falát rakja a tálas, olyformán, hogy összébb-összébb szűkül, amint a fal emelkedik. A katlan belseje tehát homorú. Rakás közben tapasztja is a katlan belsejét. (A karoktól mérve a katlan fala egy méter magas, a katlan szájának átmérője fölül egy méter. Mikor kilenc sor vályogot felrak, téglavályogból a prémjét meghagyja, mely azért szükséges, hogy a tüzet fogja, mit a prém nélkül a kémény kihúzna, és az edény alja nem égne ki. Kívül vasabroncsot tesz a katlanra, hogy erősebben összeálljon, és az edény széjjel ne nyomja. Padkát is rak a katlan elé, melyről az edényt beadogatják, és kiszedésnél segédkeznek. (XII. t.) A tálasmester a katlant apránként feltüzeli, megszárítja. Kívül csak akkor tapasztja meg a katlan falát, ha már egy vagy két katlan edényt kitüzelt benne, különben nem száradna jól keresztül, és gőzös lenne a katlan. Az első tüzelésnél próbálják ki, milyen a katlan. Ha sebes, heves, azaz hirtelen ég ki az edény, a tűzjárás lyukaiból tapaszt be a cserepes; ha lusta, nem cserepeli le mind a lyukakat.

A katlan falának vastagsága tapasztva hét-nyolc coll, vagyis 21—22 cm. A katlan hét-nyolc évig tart, az öreg katlan kajszít.

Elvégezvén a katlan készítését, a tálas folytatja a berendezést: cseréptartót csinál a pitar hátuljában. Ebben állanak azok a diribdarab cserepek, melyekkel az edénnyel berakott katlant lecserepelik. A füstfogó és a pitar hátulja közt a katlan fölött lázsafát is állított régebben, sőt ha tágas volt a pitar, egypár fogast is a katlan háta mögé. A pitarajtó mögött áll a festékes-hordó és dézsa, a sarokban a mustravas, szénvonó és annyi tégla, amennyivel a berakott katlant körülrakhatják.

 

AZ ERESZALJA, UDVAR, KAPU BERENDEZÉSE

Említve volt már, hogy az eresz alá fogast csinál a tálasmester. A falhoz erősített faoszlopokat középen egy sukk (32 cm) távolságra kifúrja, és minden lyukba nagy fa- vagy vasfogakat ver be. A fogason edénydeszkák állanak egymásra borogatva, hogy a nap el szívja, teknyős ne legyen. A fogason száradnak az edények rossz időben, ide rakják a csomós edényeket is száradás után, valamint az írott, festett edényeket is. (XIII. t.)

Az udvarban, a kút mellett van az agyag, kavaró- és szikkajtóláda. Az udvar napos részén a szárítófa, nem egyéb ez, mint két tuskóra helyezett kormányfa. Az udvar közepén volt — mint előbb olvasható — régente földbe ásva a katlan, később közel az ereszaljához az égető. Az udvaron történik az agyagkészítés, agyagszűrés, edényszárítás, öntés.

10. A katlan keresztmetszete. — f fal, l láb, a karpálca, c karmarkolat.  11. Tűzjárat az eltapasztott katlan fenekén felülről nézve.

A kapuban, a kiskapu előtt áll az agyag, a tálasok siltje. Ezelőtt az anyag kikészítését is a kapuban végezték.

 

AGYAG, AGYAGBÁNYÁK

Az edények előállítási anyaga, az agyag, minden időben nagy mennyiségben állott a hódmezővásárhelyi tálas rendelkezésére. Ez az egyik legfontosabb oka, hogy az agyagművesség oly régen virágzik itt. A város széléhez közel, ahol csak megpróbálta a tálasmester az agyagot keresni, csekély fáradsággal mindenütt lelt olyan jó minőségűt, melyből legtöbbször megmunkálás nélkül dolgozhatott.

Hódmezővásárhely az Alföld közepén, a Hód tava partján, a Tisza és Maros zugában, e folyók partjainál elterülő lapály szélén fekszik.4 Régebben víz által borított, illetőleg vízjárásos terület volt. A Hód tava nem egyéb, mint a Tiszának elhagyott medre, egy morotva, mely összeköttetésben állott nemcsak a Tiszával, hanem a Marossal, sőt a Kőrössel is, e folyókból érkező vizek hullámai itt találkoztak, s összecsapásaik vájták ki, szélesbítették s idővel iszapolták be a tó medrét. Ezen áradások alkalmával alakult át hosz-szú idő lefolyása alatt az agyag is, melyből tálasmestereink az edényeket készítették, és készítik még ma is.

Geológiai szempontból a város területe, mint alföldi terület, ősidőktől fogva alkalmas hely volt az agyagképződésre. E szerint a tudomány szerint az agyag felső diluviális képződmény, amely földpát vagy földpátot tartalmazó kőzetek elmállásából keletkezik.

Agyagbányát többször próbáltak nyitni különböző helyeken tálasaink. Céljaiknak, kevés kivétellel, a talált agyag megfelelő volt. Egyik-másik helyről több száz kocsival aknáztak agyagot, de később az aknázást abba kellett hagyniok, részben azért, mivel a kísérletezés folytán másutt találtak olyan természetű agyagokra, amelyek a különböző festésű edényeik előállítására célszerűbbek voltak, másrészt, mert a megkezdett bányászástól eltiltották őket. Ezen különböző okoknál fogva otthagyott bányák agyagjáról ma már csak annyit tudunk, amennyit az öreg tálasmesterek megegyező vallomása mond. Bizonyos azonban, hogy e próbálások minden esetben olyan helyeken történtek, ahol hajdan nagy vizű erek, tavak, kiöntések voltak, amelyeket még a vizek szabályozása előtt iszapolt be a víz.

A kísérletezési bányák a következők voltak: (XIV. t.)

  1. Bábiczki gödre, a város északi részén, a Rárósi utca végénél. Agyagja homokos, áztatva gyenge, omlós.
  2. Társasági téglagyár, a Kútasi út elején. Agyagja legfinomabb, jó erős.
  3. Város téglagyára, a Kútasi útfélen, a Földmívesiskola közelében.5 Kitűnő, jó agyagját szűretlenül használták.
  4. A Kistóhajlásnak a város alá húzódó része. Gyönge, sárga színű agyagja jó, kiégetve piros színű.
  5. Káposztás-kert, a Káposztás-temető folytatása a töltésen belül. Agyagja szűretlenül feldolgozható volt.
  6. Tarjáni rakodó, a város nyugati részén. Vöröses színű agyaggal kezdődik, és fehér, kavicsos agyaggal végződik. Keményre kell készíteni, mert puhít munkaközben.

Bent a városban, házak fundamentumának ásásakor, kútásáskor — különösen Újvároson — többször találtak jó agyagot, amelyből sokszor egész nyáron dolgozott egy-egy tálas.

A leghasználtabb bányák, amelyekből az utóbbi időkig állandóan dolgoztak tálasaink: Pepere, Cigány ér és Újvárosi gödrök köze néven ismert bányák lettek.

E három bánya ismertetése:

Pepere

Valódi nevén Pap-ere. A város nyugati részén. Széles medrű, nagy vizű ér volt, a Hód tavából ágazott ki. Agyagjának színe: mérgessárga. Természete: nyúlékony. Megmunkálás közben: puha, gyönge, rogyik. Á belőle készült edény könnyen hasad. Mázolásra alkalmas. Égetéskor a tüzet bírja, tüzelésnél erős. Kiégve piros színű a magafalára (máz nélkül). A kiégett edény megkongatva haranghangú. 1878 óta nem használják.

Cigányér

A város északnyugati szélén, a Szentesi út mellett, bal felől. Az itt talált agyag színe tálas elnevezés szerint: kékes, szürke, keselyszürke, fakókéket játszik, kékeres, fehérfakó. Ebben az agyagban nagyon sok vöröskő van, mely a szelésnél, gyúrásnál jön ki az agyagból. Ha benne marad sem káros hatású, éppen azért nem is szűrik meg. De meg azért is, mivel szűrve kitarkul, akkor is, ha nem veri meg a tűz. Nehezen szikkad, egész napra valót is rögölnek belőle, s legerősebb természetű agyag; vékony edényt lehet belőle csinálni. Legkönnyebben nyúlik a használt három bánya agyagjai közül: álom vele dolgozni. A belőle készült edény szikkajtásnál nem egyenlően szárad, a széle kifehéredik, a feneke pedig puha marad, könnyen hasad. Sárga edényt készítenek belőle, fehér edénynek nem való, mert megeszi a fehér festéket, azaz nem áll meg rajta a festék, különösen a szélén. Aki fehér edénynek használja, újvárosi földdel keveri, de így is arra kell ügyelni, hogy fehérrel vastagabban öntődjön, mert különben kíkellik az agyag színe. Sok helyen iszapos, szikes, a szikes agyag pedig lelöki a festéket magáról. Máz alatt fölhólyagzik, rücskös lesz. Sok tűz kell neki, míg kiég. Az agyagban levő vörös föld kiégve, barna-fekete foltokban látszik meg az edény hátulján. Ha nagyon megég: babos.

Újvárosi gödrök köze

Ma már úgyszólván kizárólag újvárosi agyagból dolgoznak az összes vásárhelyi tálasok. Az Újvárosi gödrök köze néven ismert bánya a város dél-keleti részén, a körtöltéstől kifelé terül el. A legrégibb agyagbánya, melynek agyagja legjobb bármelyik itt készült edénynek.

Színe: sárgás, sárgás fakó, ahol szikes, ott szürkés. A cigányéri agyagnál sárgább színű, a pepereinél szürkébb, haloványabb. Kemény, szilárd természetű, fentálló edénynek való. Munkában erős, nehezebb belőle dolgozni, lágyra kell készíteni. Némely helyen salétromos. A töltés mellett és a töltéshez közeli részeken tiszta volt az agyag, innen szűretlenül használták, de az aknázás beljebb haladván, 1890 óta fehér, kövecseges, mészköves, csigás, kevert. Szűrve használható csak, mivel a csiga és kövecseg az edény falát kihányja és lyukacsos lesz. Arányosan szikkad. Azonban nem mindenütt alkalmas ez az agyag sem, néhol szikes, máshelyt gyönge. Ez mind a kettő hasad a napon. A szikes agyagon úgy segítenek, hogy sárgafölddel vegyítik. Az újvárosi agyag a tüzet legjobban bírja, tüzelve nem hólyagzik. Kiégetve az edény színe piros volt, míg a töltés mellől hordták az agyagot, ma már, kijjebbről, fakó színű. A kiégett edénynek olyan hangja van, mint a finom csengettyűnek.

Az agyagbányák szelvényeit (12. á.) nézve, látjuk, hogy a rétegek vastagsága változó. A bányák a város három különböző oldalán feküdvén, könnyű megtudni, bár csak hozzávetőlegesen, milyen vastagságú agyagréteg van a város alatt, ha a szelvények pontjait összekötjük. A bányák rétegei nemcsak egymással összehasonlítva különböznek, hanem egyenként is igen változatosak. Egyik helyt mélyebben, másik helyt közelebb a föld színéhez találjuk az agyagot. Van olyan rész is, különösen Újvároson, hol a fekete föld után nyomban élesen elválva, kitűnő agyag következik. A cigányéri bányában, közel a széléhez, a kék agyag nagyon jó, a közepétől beljebb ugyanaz az agyag használhatatlan. A bányák megkezdésekor a széleken mindenütt tiszta agyagot találtak, mindegyiket szűretlenül használták, mely arra mutat, hogy a képződés idején csendes időben történt a lerakódás. A csiga, mészkonkréciók, löszbabák a várostól távolabb, a lerakóvíz tömegére nézve feljebb, fordulnak elő. Hatféle csiga található az agyagokban, amennyire megállapítható volt, úgymint Succinea putris L., Succinea oblonga Drap., Planorbis vortex L., Planorbis marginatus Drap., Buliminius tridens Müll., Helix arbustorum L. Az ilyen mészköves, csigás agyag nem használható, mert az edény oldalát kirugdossa a kövecseg, és lyukacsossá válik. Az újvárosi kivételével kövér agyag volt mindenütt, azaz nyúlékony s annyira gyönge, hogy csak vegyítve használható.

12. A hódmezővásárhelyi agyagbányák szelvénye.

A vásárhelyi agyag kivétel nélkül nem-tűzálló. Természetesen is ez, mert találóhelye, az Alföld közepe, távol esik azon vidékektől, hol földpátdús kőzetek találhatók. Jelenlegi helyére a szél és víz kettős hatása útján jutott. A levegőből régtől fogva mind e mai napig folyton hull a finom por. A folyóvizek, a rohanó patakok kimosták a kőzettörmelékeket, az eredetileg szögletes agyagszemcsék gömbölyűre koptak, miáltal jobban közeledhetnek egymáshoz, a súrlódás kisebb, képlékenyebbek lesznek, s útközben több idegen anyag is keverődött közé, melyek megváltoztatják az agyag jellegét. Az ilyen agyag alacsony hőfoknál megolvad, s azért főzőfazekak készítésére nem alkalmas, belőle tányérokat, tálakat, kantákat s más háztartási cikkeket készítenek.

Említésre méltó még a vásárhelyi népnek, köztük a tálasmestereknek is, az a meghatározása, mely szerint a sárgaföldet megkülönbözteti az agyagtól. A bányák szelvényeit nézve, látjuk, hogy a legfelső réteg a feketeföld, alatta van sárgaföld, alatta van az agyag. A sárgaföld is agyag, mely a feketeföld, a humusz alatt van, csakhogy a felső része porhanyósabb. A vásárhelyi ember ezt a porhanyós részét az agyagnak nevezi sárgaföldnek, mely, szerinte, más tulajdonságú, mint a finomabb szemcséjű agyag. Ugyanis a sárgaföld áztatható, az agyag pedig nem, csak ha megszárítják. A sárgaföldből vályogot lehet készíteni, az agyag erre a célra nem használható.

A vásárhelyi agyagokat, ha sósavval megcseppentjük, erősen pezsegnek, ami azt bizonyítja, hogy sok benne a mész. Az agyagnak mésszel való keveréke: márga. A vásárhelyi agyag eszerint: márgás agyag.

A nép a kibányászott és meg nem szárított agyagot eleven agyagnak nevezi. A nyúlékony, gyönge természetű agyagot kövérnek, a kemény természetű, kevésbé nyúlékonyat soványnak mondja, ahogy azt általában nevezik mindenfelé.

A tálasok a behordott agyagot elterítik a földön, és nyáron a napon süttetik, télen pedig fagyasztják, azért, hogy könnyebben ázzon. Az ilyen agyagból könnyebb dolgozni, nyúlékonyabb. Nyáron szűrnek annyit, melyből egész télen dolgozhatnak.

 

AZ AGYAG ELŐKÉSZÍTÉSE

Bahordás, áztatás, szűrés, szikkajtás

A tálasmester ásóval, lapáttal a vállán kimegy az agyagbányába. A lapáttal megnyesi a gaztól a földet, az ásóval pedig lehányja a fekete- és sárgaföldet az agyagról, s ha látja, hogy az agyag kavicsos vagy sárgaföldes: abbahagyja az ásást, másutt keres tovább, míg tiszta, színiagyagra nem talál. A jó agyagot felássa, lapáttal a földszínére, a partra kihányja, s fuvarossal behordatja a háza elébe vagy az udvarára, a kúthoz közel.

Otthon az agyagból, rendesen este, elterít, széjjelhúzza valamennyit. Az inassal vizet húzat dézsába, melyből tállal maga locsolgatja meg annyira, hogy se kemény, se lágy ne legyen. Reggelre a göröngyök szétmállanak, meg-szívalkodnak átlagvéve. Összébb hányja lapáttal, és kissé megtapossa. Dolgozódeszkát rak mellé, arra ásóval apránként rárakja, egyszersmind összetapossa, összegázolja. Ásóval vagy lapáttal a szélit megnyesi, a lenyesett agyagot rágázolja, és az agyagcsomót furkóval körülfurkózza. Most az egész család mellé ül az agyagnak — régebben: kucorgott —, és szelővel vékonyan, mint a hártya, leszeli, a galacsinokax, köveket, szemetet benne ha megtalálja, kihajítja. Az ekként megtisztított agyagot csomókba, csömpölyegekbe rakja, de a végét meggöngyölgeti a deszkán, hogy ne cserepesedjen meg a külseje. Talyicskán behordja a műhelybe, a műhely közepén levő taposódeszkára, ott eggyével, csömpölyegenként meggázolja jól a sarkával és talpával is apróra. Gondot fordít az alapra, hogy kellő nagy legyen. Mikor mindegyiket eltapossa, körülnyesi; a nyesést rágázolja és körülfurkózza simára. Nem szelnek belőle azon a napon, hanem hagyják érni, hogy ivódjon, ne legyen ikrás. Reggelre megizzad az agyag. Az ennyire megmunkált agyagot félig készült vagy egyszer készült agyagnak nevezik a tálasok.

Másnap folytatja a tálas az agyag kikészítését. Szel belőle annyit, ameny-nyit egy vagy két nap alatt feldolgozhat; (XIII. t.) megparáholja vízzel, és egy óra hosszáig úgy hagyja, hogy a víz járja meg, azután apró részletekben, kétszer egymás után sarkával megtapossa. A taposás így történik: a csömpölyeget az agyagtaposó deszkára, feltisztított helyre teszi, feláll a tetejére bal lábra, a jobb lába talpa élével legyúrja, a sarkával erős lökéssel a szélit körül letapossa (XVI. t.), a bal lába sarkával pedig körül rózsásan megsarkalja, a szélénél kezdve befelé haladva. (XVII. t.) Akkor jó az agyag, ha durrog a sarka alatt, olyan, mint a jó tészta dagasztás közben. A taposás óriási nehéz (így!), fárasztó munka, azért mondják, hogy: „embörzsírral készül az agyag". A legtöbb tálas kiáll a taposásban, amint körbeugrál, alig győzi a levegőt szedni, a szíve dobogását is hallani. Izzad. Kevesen tudnak jól és helyesen taposni agyagot. Kevés pihenés után az agyagvágóval kockákra földarabolja, és az agyagcsomó mellé egymásra rakja, nehogy a teteje megkeményedjen. Most a gyúrópad tetejét vízzel meglocsolja, és fölrak annyi anyagot, amennyit pár óra alatt feldolgozhat. Tenyere marjával apró rétegekben letologatja (XV. t.), hogy a még benne maradt kis kőtől, fűtől megtisztogassa, mely művelettel is készül az agyag. Ezt az agyagot egészen készült vagy kétszer készült agyagnak hívják, mely már korongolás alá való, de előbb síkkal eldarabolja, hogy könnyebben nyújthassa el rögölés alá. Ha elnyújtotta: kirögöli, rögöt szaggat belőle, azaz jobb kezével akkora darabot szakajt el az agyagrúdból, amekkorát a bal kéz öt ujja átfog. A rögök tetejét tenyerével lenyomkodja, és egymásra bokorba rakja. Nagyobb edény rögeit cipónként: egyenként megforgatja a gyúrópadon, s a tetejét megnyomja, hogy sajt alakú legyen. Így munkálták meg az agyagot ezelőtt, amikor a bányákban tiszta agyag volt. 1890 óta azonban szűrni kell az agyagot, mert benne apró csigák, kövecsegek vannak, melyek az edényre káros hatásúak. A szűrés úgy történik, hogy a megszárított agyagot széjjel-összetörik a kút melletti kavaróládában, régebben hordóban, megáztatják, kapával vagy lapockával többször felkavargatják, hogy mentői jobban összetörődjék. A kavaróláda elébe szűrőládát készítenek, vagyis négy szál deszkát a földön négyszögletbe letesznek, a bekerített földet, azaz a fenekét lapáttal megnyesegetik, megfurkózzák, és vastagon meghomokolják, hogy a ráeresztett híg agyag a földet fel ne vegye, és hamarabb szikkadjon. A folyékonyra elázott agyagot kézi rostán szűrik a szűrőládába, míg csak tele nem lesz. (XVIII. t.) Ha az agyag leülepedik, a vizet leeresztik róla, és a napra bízzák. Mikor annyira szikkad, hogy repedezni kezd, egy vasszögű rúddal, az agyagvágóval, kétujjnyi mélyen kockára meghasogatják, amely nyomon a száradás következtében fenékig elválik. (XVIII. t.) Nyáron, napos időben öt-hat nap alatt annyira megszikkad, hogy az elvált agyagkockákat meg lehet forgatni, s így egyenlően szikkad. Pár napig áll felforgatva, azután behordják a műhelybe, a taposódeszkára, és furkóval összeverik. Így érik, elegyedik össze az agyag egy nap, egy éjjel. A további munkálat ugyanaz, mint azt fentebb elmondottam, különbség csak az, hogy vastagabban lehet szelni, és gyúrni sem kell, csak összecsapkodni, azt is azért, hogy hólyag ne maradjon benne.

  1. Az agyag hibái:
    1. A szikes agyagból készült edény hirtelen szikkad a napon, s ezáltal elhasad.
    2. A salétromos agytagú edény szárításkor kiszürkül, megfehéredik, az alsó festéket pedig lehányja.
  2. A kikészítési hibák:
    1. Ha sok a sárgaföld az agyag közt: gyönge lesz az agyag, edénykészítésnél hamar leül, s így nagyobb edényt nem lehet belőle csinálni, mert lefele igyekszik, lerogyik.
    2. Ha az agyag nem ázott meg jól első kikészítésnél, csomók maradnak benne. Az ilyen agyagot gümős agyagnak hívják. A gümők akadályozzák a tálast, mert nem tud egyenlő fogást adni az edénynek felhúzáskor.
    3. Ha szelés után nagyon meglocsolják, lágy lesz az agyag, csak kisebb edény készíthető belőle, több vigyázatot kíván, a haladást akadályozza.
    4. Ha nem locsolják meg az agyagot, kemény marad, nehéz belőle dolgozni, és húzás közben törik.
    5. Ha az agyag készületlen: ritkának marad, a belőle készült edény nagyon összemegy, és megszáradva könnyen pusztul.

 

AZ AGYAG FELDOLGOZÁSA

a) Általános rész

Valahányszor a tálas dologra készül, az agyagcsomóból vesz annyit, amennyit pár óra alatt feldolgozhat. A gyúrópadon összecsapkodja, elnyújtja, ki-rögöli, és hozzáfog a korongoláshoz. Mielőtt azonban beleül a korongba, pálinkát iszik a butyellábóí, mely ott áll mindig az ablakban, nyáron meg az agyagcsomón, hogy meg ne melegedjen. A korongot kioldja, alól-fölül olajjal megkeni. Focsostálat vízzel a kalodára teszi, s az apró szerszámokat bele-rakja. Az inast a korong elébe teszi, erre és a kalodára helyezi a dolgozó-deszkát. Beül a korongba. „Én Istenöm segélj!" fohászkodással kezébe rögöt vesz, ujja hegyével az alját megsimítja, a korongot jobb lábával, a kálomista előre, a pápista hátrafelé megrugdossa, a rögöt a korongtányér közepire csapja. Kezeit megfoccsolja, és a rögre is vizet szór. Miközben a korongot egyenletesen rúgja, a rögöt helyrefogja, különböző fogásokkal átalakítja: edényt formál belőle. Az alakítást nemcsak kézzel, hanem fakéssel, csípőbőrrel, firccel végzi. Kezeit aközben többször megfoccsolja. Focsnak nevezik a kézről a tálban maradt vizes agyagot, ha a víz nem elég agyagos, szárított, tört edénydarabot áztatnak bele. Az elkészített edényt deszkára rakosgatja egymás mellé, úgy hogy a szélei össze ne ragadjanak. Mikor a deszka tele van,6 két tenyerére veszi a derekánál, jó időben kiviszi az udvarra a szárítófára, rossz időben pedig az alsó lázsafára teszi föl kézzel, a fölsőre pedig szigonnyal. Ha szikkad az edény egyik része, megfordítja deszkástul együtt, hogy a nap a másik oldalát is süsse. Szárításkor az edény fölszívódik, az öntésnél bővül ki, nyeri vissza alakját. A megszikkadt edényeket összeszedi, hogy egyformán nyomuljanak, kajszák ne legyenek, és a műhelybe hordja, ott egymásra borogatja, fenékkel fölfele, hogy a feneke is jól szikkadjon. Egy-két nap így áll az edény, csomóba rakva. Ezután megisztergálja, Isztergálóval a korongra borított edény fenekét s a külső oldalát simára megfaragja, megisztergálja, hogy ne legyen macatos, borzas, ne legyen bocskora. Utána vizes spongyával megámítja. Régebben nem isztergáltak, csak simítottak. A többi edényt ráborítja erre az egyre, s úgy isztergálja meg egyenként, sorjába. Minden isztergálás után lyuggalóval lyukat szúr az edény fenékszögén, az edény lábán, hova a felakasztás céljára a madzagot húzzák bele. Visszarakja a földre, egymásra borogatva.

b) Mesterfogások az egyes edényfajták készítésénél

Az edények rögei nem egyformák. Kevesebb agyagból kisebb edény készül. Más csomója és alakja van a lapos edény rögének, más a fentállónak. Természetes az is, hogy a különböző nagyságú rögöket különböző módon, többféle fogásokkal alakítják át a kívánt formára.

Az edényeket rögeik és fogásaik szerint négy csoportba oszthatjuk;

Az első csoportba tartoznak azok az edények, melyeknek rögei minden esetben egyformák, se kisebbek, se nagyobbak. A tálasmester annyira érzi, annyira megszokja, melyik edénynek mekkora rögöt szakítson a rögölés alá elnyújtott agyagrúdból, hogy majdnem hajszál pontosságra egyeznek a rögök, s ami csekély eltérés mégis mutatkozik, számba se vehető. E csoportba tartozó edényeknek nemcsak a rögei ugyanazok, de az előállításnál alkalmazott fogásaik sem változnak. Idetartoznak: csésze, tányér, tál, findzsa, bögre, kanta, korsó, szilke, köcsög.

A második csoportba azokat az edényeket soroljuk, melyek sohasem ugyanazon nagyságú agyagból készülnek, hanem a tálas tetszése szerint egyszer kisebbek, máskor nagyobbak. Fogásaik teljesen egyezők, bárha a rögök nagysága változik is. Idetartoznak: tégli, kerekbutyella, födő, kancsó, butykos, mécs, pörsöly.

A harmadik. csoport edényeinek rögei és fogásai is változnak. Az egymástól nagyon eltérő nagyságú rögöknek nincs határozott fogásuk, mivel vagy az inas kezdő munkái, vagy pedig ajándékba készült tárgyak, melyeket egyik tálas kevesebb, másik több fogással, de mindig másképpen, vigyázva, nagy gonddal és sok szeretettel készít. Idetartoznak a használati és dísztárgyak, piaci és vásári áruk, gyerekjátékok: bődön, butyellák, csíkmákszűrő, csirke-cserép, dohánytartó, éjjeli (bidé), firhangpálca-gomb, gyertyamártó, gyertyatartó, kalamáris, kapugomb (téglából épített nagykapuoszlop tetejére való dísz), varrókas, kéménygomb, kertgömb, kulacs, locsoló, madáretető, mozsár, virágcserép, virágborogató. A gyerekjátékok közül azok, melyek a háztartásban használt edények formáira készíttetnek.

A negyedik csoportba azok az edények tartoznak, melyek csinálásához rögöt nem is szakajt a tálas, nem fogásokkal készülnek, hanem formába nyomnak annyi anyagot, amennyi éppen szükséges a forma betöltésére. Formában készül: formás tál, butyella, kulacs, fésűtartó, kalamáris, feszület, kapu- és kéménygombokul használt figurális alakok, edényfülek, edényekre használt állati és növényi díszek. Idetartoznak még azok az edényfajták és féleségeik, melyektat; nem formába nyomva, de nem is korongon állítanak elő, hanem a tárgy céljának, rendeltetésének megfelelő .vastagságú..agyaglapokból, és agyagcsomókból, de mindig kézben készülnek. Lapokból áll a tükör, fésűtartó, gyertyamártó, masinatlartó, tintatartó, a vályú alakú madáretető, szenteltvíztartó; fejfa; a butyellák közül a zsoltár- és áttört-butyella. Kézben csinálódnak a gyerekjátékok közül az állati alakot utánzók, hálósúlyok és más korongon vagy lapokból készült cseréptárgyaknak a végleges befejezései, díszítései.

Az első csoportba tartozó edény fajták és mesterfogásaik

Csésze. Fogásai a következők: a tálas a rögöt 1. fölcsapja, helyrefogja; 2. kilyukasztja, széthúzza; 3. mutatóujjal a szélét megnyomja; 4. fakéssel fölhúzza, két ujja közt a sincit7 meghagyja, szélét a fakéssel kerekíti; 5. firccel kisimítja és teríti; 6. hüvelykujjával a fenekit kisimítja; 7. csípőbőrrel a sincit és szélét megcsípi; 8. síkkal levágja. Mielőtt a tálas a csészét levágná: megméri. Átmérőjének a since fölött bakarasztosnak8 kell lenni.

A csésze többféle alakúra készül. Aszerint, amint széle és alakja változik, más a neve is. Készítenek: tányér-szélű, fölhúzott-szélű, hajtott-szélű, tálszélű Vagy uras- és kabakcsészét. A hajtott-szélű és kabakcsésze fenékszöges, azaz talpa van a fenékén. (13. á.)

A csésze a legkisebb edény a vásárhelyi edények közt: — „Olyan, mint a tányér, de annál kisebb" —azért hívják tányéröccsének is.9

Tányér. Fogásai ugyanazok, mint a csészéé. Az alakja is ugyanaz, mint a csészének, csakhogy a tányér nagyobb. A tányér átmérője a since fölött arasztos,10 mélysége a mutatóujj két íze.

Van: vékony-, vastag-, csipkés szélű-, halászos-, lapos vagy süteményesés írott-tányér. A halászos-tányér karimás szélű. (13. á.)

Tál. Fogásai: 1. a rögöt odacsapja, helyretolja; 2. széthúzza; 3. csűbe húzza, a szélét megnyomja, ujja közt a szélét meghagyja; 4. fakéssel fölhúzza és teríti; 5. szélét fakéssel ráhajtja, amikor az embörségit11 meghagyja; 6. firccel kisimítja, és öblöt csinál vele; 7. fakéssel helybehagyja (befejezi) a szélét; 8. a firc oldalával megsimítja; 9. hüvelykujjai kisimítja; 10. csípőbőrrel a sincét meg a széle hegyét megcsípi; 11. síkkal levágja. A fenékszögét isztergáláskor nyersen, legutoljára készíti el.

13. Csésze és tányér alakjai keresztmetszetben. — 1. a tányérszélű csésze elülről és keresztmetszete, 2.. tálszélű vagy uras-, 3. karimás-, 4. kabak-, 5. lehaj-tottszélű csésze keresztmetszete, 6. lapostányár elülről és keresztmetszetben, 7. felsincű-, 8. halászos-, 9. csipkésszélű-, 10. lesincű tányér keresztmetszete

A tál neve nagyság, alak és széle szerint változik. Van: első, füles vagy nagy második, második, vagy kis második, harmadik, ha keskeny szélű, má-zatlan és nem írott: paraszt harmadik, porciós, utolsó, kásás, szármás, kobak, kisuras, nagyuras, pici, süteményös vagy csőrögés vagy rostélyos tál. Az utolsó tál csipkés szélű, a kásástál lehajtott szélű. A kisuras, nagyuras és pici tálat csak az újvárosi tálasok készítik. A tálak sincei lehetnek a derékon és a szélek mellett, ehhez képest lesincű és felsincű tálakat különböztetünk meg. (13. á. 7., 10. sz.)

Findzsa. Készítésénél a tálas a rögöt 1. helyrefogja; 2. kifúrja; 3. csűbe húzza; 4. fakéseli, és fenékszöget hagy; 5. csípőbőrrel megcsípi; 6. síkkal levágja. Készítenek: tört derekú,12 igényös derekú, széles fenekű, lapos fenekű vagy sörpenyőfindzsát, továbbá tálszélű, lehajtott szélű, peremizs- és kókuszfindzsát. A két utóbbit csak a fehéredényesek csinálják. (XXIII., XXV. t.)

Bögre. Így készül: 1. a rögöt fölvágja, helyrefogja; 2. kilyukasztja, összébb fogja a tetejét; 3. csőbe húzza, szélét meghagyja; 4. háromszor fakéseli, fenékszöget hagy; 5. megcsípi; 6. ujjával megsimítja; 7. levágja. Bögréből sima, fenékszöges, lapos fenekű, szűk fenekű, csizmaszár-, ingujj- Vagy pohárbögrét, karcsú és öblös derekú, kihajtott szélű bögrét készítenek. A fenékszöges bögre csúcsos, a lapos fenekű csúcsatlan. (XXIV—XXV. t.)

Kanta. Hosszas, henger alakú rögből készül, melyet a tálas 1. odacsap és helyretol; 2. a rögből nyakat vesz; 3. kilyukasztja a rögöt; 4. csőbe felhúzza; 5. fakéssel húzza, és öblöt hagy, az öböl szélét egyszersmind annyira összehúzza, hogy a levett nyak befödje; 6. ráteszi a nyakat és ráragasztja; 7. kézzel a nyakát felhúzza, ahogy kívántatódik; 8. fakéssel meghagyja a nyakmagasságot és bőségét: 9. mutatóujjával, bent a szájánál, alól a nyakat benyomja; 10. fakéssel a száj szélét meghagyja; 11. csípőbőrrel megcsípi; 12. fenékszöget hagy a fakés sarkával; 13. öblét a fakéssel megsimítja, megkerekíti; 14. levágja; 15. ha szikkad, húzott fület ragaszt rá foccsal. A húzott fül úgy készül, hogy a tálas a bal markába vett agyagrudat, a jobb hüvelyk- és mutatóujj közt húzza, míg kellő vastag lösz, mikor alakját a jobb kéz mutató- és középsőujj közt húzva adja meg. Ha kész van, kalodára teszi, és elszaggatja kívánt nagyságra.

14. Tálak keresztmetszetei. 1—5. csúcsi porciós, parasztharmadik, kismásodik, füles vagy nagy második és elsőtál keresztmetszetei; 6—9. újvárosi kisuras, szármás, kabak és elsőtál keresztmetszetei.
 
15. Tálfülek

Vásárhelyen készítenek: szűkszájú, szélesszájú, kétfülű, vászon-, mázos-, locsoló-, riska-, koszorúskantát, régebben füstöskantát is. (XXV— XXVII. t.)

Korsó. Úgy készül, mint a kanta, azzal a különbséggel, hogy nyakvétel előtt rostát is vesz a tálas. Mikor pedig készen van a korsó, hat-hét darab meggymag nagyságú golyót, csörgőt készít, pörnyében vagy homokban meghengergeti és beleteszi. Ezután helyezi rá a rostát, száját lenyomja, nyakát kilyukasztja, és csúcsát csinál. A csöcsöskorsóra akkor ragasztják rá a csöcsöt, ha már szikkadt. Vásárhelyi fogalom szerint csöcs nélkül nem korsó a korsó. (XXVI., XXVII. t.)

Szilke. Fogásai: a rögöt a tálas 1. odacsapja, helyrefogja; 2. kilyukasztja, széthúzza; 3. csűbe húzza, a szélét meghajtja; 4. fakéssel fölhúzza, öblit teríti; 5. szélét a fakésre hajtja; 6. kézzel a szélét gömbölyíti; 7. fakéssel gömbölyíti, helybenhagyja; 8. fenékszöget hagy a fakés fenékszöghagyójával; 9. csípőbőrrel a szélét megcsípi; 10. csúcsát, pintyőkéjét hagy; a 11. síkkal levágja; 12. ha szikkad, húzott fület ragaszt rá foccsal.

A szilkék között alakra nézve megkülönböztetünk: paraszt-, oldalfüles, tortyi-, betorkú-, karcsú-, koma-, egyenesoldalú és kutyásszilkét. A paraszt-szilke vastag szélű és szélére megy a füle. A komaszilkének formásfüle van. Szélére nézve van: lapos, irdos, kihajtott, egyenes szélű szilke. Nagyságra nézve hétféle készült régebben, azonban az első és második szilke hetven-nyolcvan évvel ezelőtt volt divatban, amikor a szőlőkötözőknek, szüretelőknek levest, télen pedig a tanyán telelő férficselédségnek egész hétre való káposztáshúst abban hordták. Az első szilke tíz liter, a második nyolc, a harmadik hat, a negyedik négy, az ötödik három, a hatodik kettő, a hetedik egyliteres. Ma már a harmadik szilke is ritkaság, leginkább csak a negyedik és ötödik járja (XXVIII. t.)

Köcsög. Fogásai ugyanazok, mint a szilkének, de alakja más. Alakjára nézve kétféle, úm. egyenes oldalú és gömbölyű derekú. Húzott füle az egyenes oldalúnak a szélére megy, a gömbölyű derekúnak a torkán van. Hatfélét készítenek; az első köcsög ötliteres, a második négy-, a harmadik három, a negyedik kettő-, az ötödik egy-, a hatodik fél literes. (XXVII. t.)

A második csoportba tartozó edények és mesterfogásaik

Tégli. A tálas a rögöt 1. helyrefogja; 2. csőbe húzza; 3. csípőbőrrel megcsípi; 4. síkkal levágja. (XXVII. t.)

Butyella. A különféle alakú butyellák közül a kerekbutyella fogásai említendők fel első helyen, mert a többi, más formájú butyella is a kerek alakúból formálódik át.

A kerekbutyellát a következőképp csinálja a tálas: 1. a rögöt odacsapja, helyrefogja; 2. fölhúzza csőbe és fakéseli; 3. száját összeveszi, összenyomja, hogy a levegőt beleszorítsa, amikor az alakját könnyebben meg tudja hagyni, és ujja közt csöcsit hagy; 4. a lyuggalót megvizezi, és kilyukasztja a száját. Szoktak lélöklyukat is szúrni a vállán, hogy a pálinkát könnyebben bele lehessen önteni.

Midőn a jelzett módon elkészített kerekbutyella szikkad, hahogy voltaképp más formájúnak volt szánva, úgy akkor a gyúrópadon odapaskolva a pad felső lapjához, vagy pedig a kerekbutyellát bal kézben tartván a jobb kézben fogott lapockával megveregetik annyi oldalon, ahány oldalúra készíteni akarják. Így készül a lapos, sarkos és vállas butyella. Ez utóbbinak vállat ragasztanak. (XXIX-XXXI. t.)

Födő. A kantára való legkisebbtől, a főzőfazekakra és üstökre való legnagyobbig készül. A kisebbek rögön csinálódnak. Jókora nagyságú agyagot süvegcukor alakúra elnyújt a tálas a gyúrópadon, aztán beül a korongba, s ott készíti tovább: 1. felcsapja, helyretolja; 2. hosszúra felnyújtja, a hegyét két ujja közé fogja, úgyhogy kitányérosodik; 3. kilyukasztja; 4. fakéssel kihúzza és ráhajtja; 5. ujja közit a (gombját) nyakát meghagyja; 6. a födő szélét csípőbőrrel megcsípi; 7. nyakát ismét ujja közé fogja, és a mutatóujj hegyével levágja; 8. mikor kezd szikkadni, a gombszedővel a gomb hegyes tetejét levágja, leszedi. Régebben bicskával vágták.

A nagy födők korongon készülnek, éppen úgy, mint a tányérok, csakhogy laposabbra terítik, és a szélét vékonyra hagyják. A gombját isztergáláskor csinálják a födőn. A tetején három-négy lyukat szoktak szúrni a gőz kijárására.

A födők között megkülönböztetünk nagy-, karimás-, kantafödőt, továbbá sima- és csípött szélű födőt. (16. á.)

16. Födők

Kancsó: Mesterfogásai: 1. a rögöt a tálas odacsapja, helyrefogja; 2. csűbe húzza; 3. öblöt nyom belől kézzel, kívül fakéssel; 4. ujjával fenékszöget hagy; 5. az öböl fölött derekát beljebb nyomja; 6. csúcsát csinál ujjával;13 7. síkkal levágja; 8. fület ragaszt rá, ha megszikkad.

Csinálnak: kiskancsót, oldalfüles, ülepes, ingujj, virágtartó, sokcsöcsű kancsót. Ha a szája a csúcsnál fölül össze van nyomva a kancsónak: mihók a neve. A nagyon nagy mihókot orrosnak, orrondinak hívják. (XXXII— XXXV. t.)

Butykos. Úgy készül, mint a kanta, de öblösebb, a szája meg szűkebb. Azt kell még megemlíteni, hogy mikor a tálas szájat vesz, akkor csinálja a karimáját vagy tányérját is, melyhez ragasztja szikkadt állapotban a fület. Kétféle alakú butykost készítenek: gömbölyű és lapos oldalú butykost. (XXXVI-XXXVIII. t.)

Mécs. A talpasmécs rögét a tálas 1. helyrefogja; 2. talpát csinál; 3. szárát fölhúzza; 4. tányérját csinál; 5. szárát hosszabbítja, illetőleg csinosítja, amilyenre kívántatódik; 6. ha szikkad, fület ragaszt. A talpasmécs dereka (szára) karcsú, azért karcsú- és kisasszonyderekúnak is mondják. A talpatlannak gyalog, vagy seggönülő-mécs a neve, melyet — mivel az olajütő bakolók használtaik leginkább — hívták bakosmécsnek is.

Pörsöly. A lapos pörsöly fogásai: 1. a rögöt helyrefogja; 2. fölhúzza; 3. gömbölyíti; 4. ujjheggyel összehúzza; 5. fakéssel gömbölyíti és lapítja; 6. fenékszöget hagy a fakés fenékszöghagyójával; 7. levágja; 8. ha szikkad, lyukat vág rajta.

Készítenék: kaptár-, högyös-, csiga-, girízdös-, gömbölyű-, gombos-, körte-, madaras- és disznópörsölyt. (XXXIX. t.)

A harmadik csoport edényeiről

Említettem már előbb e csoport jellemzésénél, hogy mind a rögök nagysága, mind az átalakításnál használt, alkalmazott mesterfogások minden egyes edénydarabnál mások, különbözők. Ha tehát e csoport edényeinek, tárgyainak fogásait, a fogások egymásutánját akarnám elősorolni, úgy valamennyi tálas eljárási módját el kellene sorolnom, mivel mindegyik másféleképpen állítja elő a különböző rendeltetésű, alakú, nagyságú és legtöbbször a vevő ás saját ízlése szerint készítendő edénydarabokat. E leginkább piaci árukat nem is készítik nagy mennyiségben, csak a keresletnek megfelelő számban. (XL. t.)

A negyedik csoport edényei és formáinak készítése

A formástál úgy készül, hogy a megmunkált agyagot furkóval összeveri a tálas olyan kerek oszlopba, melynek átmérője egyenlő a készítendő formástál, jobban mondva tálforma átmérőjével. Az agyagoszlop mellé kétoldalt léniákat rak egymás tetejére, olyan magasain, mint az oszlop. Ezután síkkal lapokat metsz le az oszlopból. Minden lapvágás után egy-egy léniát vesz le, tehát az agyaglap olyan vastag, mint a lénia. Az agyaglapok levágása után a korongon karikát csinál agyagból, hogy megakadályozza a ráhelyezendő tálformát az elmozdulástól, melyet midőn rátesz, fehér földporral strimfli-szárból behint. Régebben száraz edénydarabot törtek össze és használtak forma behintésre. A levágott agyaglapot most a formára ráteszi a tálas, tenyerével ráveri, azután megvizezi, és kalapdarabbal rásimítja. Vékonyra elnyújtott agyagból fenékszöget ragaszt rá. Kiviszi szikkadni. Mikor a tál a formáról leválik, egyesével deszkára rakja, s úgy szikkad tovább. A megszikkadtakat ötével egymásra rakja. Korongon a szélét, cakkját a bocs-korától megtisztítja, vizes pongyával (spongya) kisimítja.

Készítenek: négy, hat, nyolcszögletes, kerek sarkú, girizdes, cakkos stb. formástálat.

A formákat a tálasok maguk készítik: 1. gyári edényekről; 2. maguk készítette edényről; 3. az edénygyári munkások által szerzett gyári mintákról. Az edények díszítésére használt kisebb-nagyobb díszeket, melyeket a cseréptárgyakon látunk alkalmazni, a tálas a környezetében levő tárgyakról veszi, s minden olyan domborműről, amihez hozzáférhet. A sublótfiók rézfogóiról (kihúzásra szolgáló fogantyú) vette az oroszlánfejeket, honvédcsákóról a magyar címert, öntött vaskályhákról az azokon levő, ismert díszítéseket, temetőből a sírköveken meg a kriptályok vasrácsain és vasajtain talált cifraságokat, kereszt, koszorú, angyal s más, általánosan használt domború díszeket. Apró vásári szobrokról is vesznek formát, a formából készült alakokat aztán átalakítják. A kémények tetején látható alakokat Deák Ferenc szobráról készítették, legtöbb esetben a felösmerhetetlenségig átalakítva. Sokszor a fából faragott tárgyak szolgáltak mintául. Így pl. a formáskulacsok formáját legtöbbször a fából faragott, díszesen kiállított fa-kulacsokról vették.

Sokkal értékesebbek azok a díszítések, melyeket nem formából nyomnak, hanem kézzel állítanak elő, s rakják rá az edényekre. Legtöbbször tükrökön, gyertyamártókon, tintatartókon, butyellákon, cérnásgarabolyokon s más ajándékba készült edényeken láthatjuk az ilyen munkákat. A gyermekjátékok legnagyobb része is kézben készül. (XL. t.)

 

c) Az edény fajták meghatározása

I. Lapos és fennálló edények

A tálasok, kofák, kereskedők két nagy csoportra osztják a Hódmezővásárhelyen készült összes cserépedényeket. Egyik csoportba tartoznak a laposedények: csésze, tányér, tál; másik csoportba a fennálló edények: findzsa, bögre, szilke, kanta stb.

II. Fehér- és tarkaedények

Színre nézve mind a tálas, mind a közönség különbséget tesz fehér- és tarka-edény között. A fehér festékkel alapozott edényeket fehéredényeknek nevezik, a fekete-, zöld, kék és sárgával alapozottakat pedig tarkaedényeknek hívják. A színek után nevezik készítőiket is fehéreseknek, tarkátoknak. Régebben voltak cserepesek, kik mindig csak zöld és kék színűre festették edényeiket. Ezeket zöldeseknek, kékeseknek mondták. Ma már csak a sárgával való alapozás divatozik, s az ilyen színű edényt sárgaedénynek, készítőit sárgásoknak hívják.

 

Általános jellemzések helyrajzi elkülönödés szerint14

A város három részén tömörült tálasok készítményeit a városrész régebbi nevéről nevezik: tabáni, kisutcai vagy csúcsi és újvárosi edényeknek is. Jóllehet a vásárhelyi jellegzetes edények egyöntetűeknek látszanak, könnyen felismerhetők, mindazonáltal az egyes városrészek edényei különböznek egymástól minőségben, formában, nagyságban, színben és díszítésben.

A tabáni csésze és tányér: lapos, vastag falú, széle is vastag, és legtöbbször karimás. Felsincű, vagyis a since a derékon félül van. Hátulja nem mázos. A tabáni edények méretei kisebbek, mint a csúcsi és újvárosiaké. Régen sok színű, tarka volt, ma csupán sárga színű a tabáni edény. Jellemző díszítése szélén kívül az ökörhúgy, széle alatt, belől a csíkok és pántlika, közepében kakas és évszám. A tabáni elsőtál: lesincű, embörsége nincs, régebben oldalán füle volt, most két fenéklyuka van. Kívül nem mázas.

A csúcsi csésze: öblös, vékony falú, széle is vékony és csípett, kerek. Since a derékon van. Régebben többféle alakú csésze készült Csúcsban, úm. kabak, tálszélű és lehajtott szélű csésze. Színe fehér. Hátulja mázas. Díszítésére nézve jobban beírott, mint a tabáni, cifrább. A sincen fölül az oldalán virág, csöppek, koszorú a leggyakoribb. A csík benne kék színű, néha a széle alatt belől pántlika. A csúcsi tányér is finomabb a tabáninál; a széle nyomott, csípött, és csipkés szokott lenni. Jellemző alakú a kabak- és halászostányér. A csúcsi elsőtál: kissé öblös, felsincű és ajaka van, széle csípött. A széles széllel fenékszög jár. A többi tál mind ilyen, csak a széle változik. Megemlítendő a lehajtott szélű-, formás- és kabaktál, továbbá a tálfenék.

Az újvárosi csésze és tányér: olyan, mint a tabáni. Az elsőtál is olyan, mint a tabáni, csak „szálasabb", nagyobb és irdos szélű. A többi tál abban különbözik az elsőtől, hogy öblös, széles szélű, amit urasszélnek mondanak. Csípött fenekű. A porcióstál kisebb, mint a csúcsi. A szélek díszítése: kockás, ikses, virágos, csöpögtetett, pacronozott. Közepében virág, asincen csík. A kisebbek feneke kívül is díszített, s az ilyennek szélén felakasztásra szolgáló füle van.

 

Edények a tömegforgalomban

A forgalombahozatal módja szerint van: folyó, vásári, piaci és megrendelt edény.

Folyó edénynek azokat az edényeket nevezzük, melyek nagybani, vagyis „százával" való eladásra az országos keresletnek megfelelőleg kofák, kereskedőknek készülnek, és amit kizárólag mindig százankint, százszámra vesznek. Folyóedény elnevezés alatt mindig száz darab, szinte törvényesen együtt járó darab edény értendő.

Vásári edény a helyi országos vásárok nagyobb forgalmú árudarabjai.

Piaci edény a helyi hetivásárok keresett tárgyai.

Megrendelt edény, mint a neve is mutatja, az olyan, melyet előre megrendelnek. Történik megrendelés 1. folyóedényekre, 2. kereskedelmi célokat szolgáló darabokra, dísztárgyakra stb. Régebben rendeltek különösen módosabb helyekre a háztartásban szükséges cserépedényeket nagyobb mennyiségben is. A használatban levők a pitarban felakasztva, nem használtak, a padláson állottak. A rendelésnél feltétlenül s nagy mértékben befolyással bírt mind a rendelő ízlése, mind a cél, melyet a tárgy szolgálni kívánt.

„Százával" eladásnál a százat a következő darabok tették:

  1. régebben tányér 40 darab, tál 28 darab, mégpedig: első tál 3 darab, fülestál 5 darab, második tál 5 darab, harmadik tál 5 darab, porciós tál 10 darab;15 csésze 15 darab, födő 7 darab, findzsa, bögre 10 darab, összesen: 100 darab;
  2. most, napjainkban tál 30 darab, mégpedig: első tál 3 darab, nagy füles tál 6 darab, második tál 3 darab, harmadik tál 3 darab, porciós tál 15 darab, tányér 50 darab, csésze 20 darab, összesen: 100 darab.

A tálak közé tartozott még ezelőtt tíz-tizenöt évvel a lehajtott szélű tál, kabak- és formástál; ezeken kívül százban volt még kis és nagy findzsa, kancsó, födő, komaszilke, mely utóbbi darabokat együttvéve apróságnak nevezik.

 

RÉGI EDÉNYEK

A most élő vásárhelyi tálasok már folyóedényt készítenek leginkább. Azokat, melyek hetven-nyolcvan esztendővel ezelőtt voltak használatban, ma már el se tudnák készíteni. De nemcsak e majdnem százéves edények a régiek, hanem azok a harminc-negyven évvel ezelőtt használatosak is, melyeket a rohamosan haladó kor, a divat és a zománcos edények szorítottak ki, melyeket, ha elvétve egy-két darab készül is, joggal lehet a régi edények közé sorozni.

A használatból kiment tárgyak ezek: tégli, gyertyamártó, vajaskanta, tükör, kabakcsésze, formástól régi alakjai, lehajtott szélű tál, findzsa, bögre, tintatartó, komaszilke, varrókas, butyella, mécs, kancsó, a gyerekjátékok közül az állati alakot utánzók.

A régi tányér: lapos, széle vastag, since derékon alul van.

A régi tál: sincetlen, firceletlen, az oldala pofás, vagyis mejjes, és nem isztergált, hanem simított.

 

A tálasok emlékezete szerint:

1830-ig nem volt since az edényeknek, ás laposak voltak;

1850-ben lent volt a tál since;

1854-ben hozta Vásárhelyre egy porcelángyári német legény a formástál formáját Lőkös János cserepeshez;

1858-ig csinálták a kásás ( =lapos) tálat;

1860-ban kezdtek az edényeknek fenékszöget csinálni; ugyanekkor kezdték a tál sincét felhúzni;

1880 előtt csinálták a nagy sincű első tálakat;

1880-ig volt divat a formástál;

1880 óta csak Újvároson csinálják a lesincű tálakat;

1891 óta készítik vékonyabbra és öblösebbre a lapos edényeket.

 

A KÉSZÍTÉS IDŐSZAKAI

Célszerűség és üzleti előrelátás a munkabeosztásban

A tálas jól végzett munkája után él. Éppen ezért az időszakokkal változó nagyobb közszükséglet, az általánosabb közkereslet szabta feltételeknek megfelelőleg osztja be az edényfajták készítése sorrendjét.

Ősszel, télire: zsírosbödön, zsíroscsöbör, széles szájú kanta, nagy szilke, nagy tál, kabaktál, butyella, butykos, porciós tál, harmadik tál, éjjeli (bidé).

Télen, tél utolján, tavaszra: locsoló, virágcserép, csirkecserép, madáretetők, kapu- és kéménygombok, szenteltvíztartó, feszület, varrókas, általában olyan darabok, amelyeknek előállítása több időt kíván, forgalomban kevésbé keresettek, így nagybani eladásra célszerűtlenek.

Tavasszal és nyáron azokat az edényeket készítik a tálasok, melyekkel az országos keresletet elégítik ki, vagyis a folyóedényeket; amint ők mondják: „ország részére" dolgoznak.

Újesztendőtől márciusig: „padlásra dolgoztat" a mester; findzsát, bögrét, apróságot csináltatott ezelőtt, most inkább a csésze, tányér szokásos. A szegényebb cserepesek piacra dolgoznak, amit mindjárt el is adnak.

Évszakhoz nem kötötten, ráérés közben készülnek az ajándék és más olyan dísztárgyaik, melyek úri háznál is kapósak, és amelyek készítésénél nem annyira a pénz, mint a tálasbecsület az irányító. Készítés előtt mondják: „Kerítsük rá a sort az úri szent asztalra is!" Ilyenkor csinálják még a gyerekjátékokat. Fiúké: a fütyülő vagy süvítő (pogácsa állású, veréb, kakas, pipiske, kerek, hosszú alakúak), ló, ember, pörsöly, csöngettyű, nyúl, kutya, macska, disznó, mezei-klarinét stb. Leányoké: a findzsa, bögre, kancsó, csésze, kuglófsütő, csíkmákszűrő, garaboly, lábas, kanta, korsó, mozsár, szilke.

Ezekkel szemben régebben a következő beosztás volt szokásban: József-napi vásárra (március 16.) égettek előszörre, a temesvári vásárra (november dereka) utoljára. Legkésőbb azonban Andráskor (november 30.) abbahagyták a tüzelést.

Az idény áprilistól Andrásig tart, a nyári idény pedig augusztustól kisasszonyig (szeptember 8-ig.).

 

ÖNTŐ- VAGY ALSÓFESTÉKEK (ENGOBE)

A tálasmester munkájában most már az öntés következik. Mielőtt azonban az edények öntéséről szólanánk, ismerjük meg az öntésre használt festékek anyagát.

A vásárhelyi tálasok alsó festékeknek nevezik az öntőfestéket, azért, mivel máz alatt használják. A szikkadt edényeket öntő festékkel beöntik, kiégetik, és égetés után mázolják be csak. Hívják máz alatti festéknek is.

Az öntő festékek anyaga legnagyobbrészt agyag, csakhogy ezek az agyagok nem másodlagos képződésű agyagok, mint az edények anyaga, hanemelső képződésű, tiszta agyagok: porcelánföldek. A tiszta, fehér kaolintól annyiban különböznek, hogy nem a gránit mállási termékeiből, ahol még nincsen vas, ami megszínezné, hanem trachit kőzetek változatainak riolit vagy riolit tufa földpátjából keletkeznek. Tiszta agyagok: dudi föld (Arad m.), pécsi föld (Baranya m.), váraljai föld (Ung m.), derecski föld (Bihar m.), dubrinicsi föld (Bercséhyfalva, Ung m.), kovászói föld, beregszászi föld, muzsalyi föld (Bereg m.). Ezen agyagokat, a dudi föld kivételével, fehér edény alsó festékéül használják, úgyszintén a tiszta, iszapolt krétát is. Vegyítése többféle arányban történik. Régebben 1 métermázsában volt 50 kiló pécsi, 45 kiló váraljai, és 4—5 kiló kréta. Később fele részben recski, fele részben váraljai földből állott a fehér öntőfesték. Ma pedig a következő arányban vegyítik: 50 kiló dubrenicsi, 20 kiló váraljai, 20 kiló recski, 10—15 kiló kovászói föld. Sokan használnak közé beregszászi és muzsalyi földet is. A váraljai föld gyengít, és nem bírja a tüzet, a kréta erősít és fehérebb vele az edény.

A kimért földeket famozsárban (LXI t.) megtörik, kis rézszitán megszitálják, nagy tálban vízzel felvegyítik hígra, és őrlőkövön kétszer egymás után megőrölik olyan puhára, mint a zsír. A festék finomságát úgy állapítja meg a tálas, hogy a hüvelykujja körmét alátartja a sípókának, és a rácsöppent festéket mutatóujjával simítja, hogy elég finom-e? Ha a festék szemcséi a körmön meglátszanak: éles, ikrás, szúrós a festék. Addig kell őrölni, míg fokhagymaszagú lesz a festék. A megőrölt festéket petróleumos hordóba töltik.16 Egész évre valót is le szoktak őrölni.

A festék, ha sokáig áll a hordóban, fölpukkad, kiállhatatlan szagot áraszt, egészségtelen. A sokáig állott festéket megeresztik vízzel, kövön is megőrölik, hogy a csomók, görcsök összetörjenek, összeelegyedjenek.

A dudi földet tarka edények öntésére használják, mely kiégetve sárga, zsömleszínt ad. Ezt a földet nem törik meg, hanem beáztatják tálban vagy dézsában, ha széjjelázott, kallantyúval felkavarják, szitán vagy rostán átszűrik, és egyszer vagy kétszer őrlőkövön megőrlik.

Az elősorolt tiszta agyagokon kívül még a következő anyagból készítenek alsó festéket: vörös föld = haematittól éspedig vörös vasérctől festett agyag; ágrisi föld (Arad megyéből) = ugyanaz, mint a vörös föld, de tisztább állapotban, hívják olájvörösnek, tótvörösnek. is, mivel románok hozzák Pan-kotáról; antimonium, helyesen antimonit = stibium szulfid; vaskő = barna agyagvasérc; okkersárga = limonitérc, borostyánkő = Braunstein = bar-nakő = Pyrolusit.

A festékek vegyítését minden tálas másképpen végzi, és csak a saját eljárását tartja helyesnek mindegyik. Ugyanazon festék előállításánál egyik többet, másik kevesebbet tesz az alkotórészből. Igen jellemző a tálasokra, hogy a festékek előállítását, keverését annyira titkolják, miszerint a tálasmester még családja előtt sem csinálja a festéket, hanem — ha nincs rá más alkalom — éjjel végzi azt. Az alább felsorolandó összetételeket többnyire ékesebb és mesterségükkel felhagyott tálasok vallomása után közlöm, egyiket-másikat több változatban is.

 

Keverési arányok

Fehér szín: 1. pécsi föld törve, őrölve; 2. recski l/2 rész, váraljai l/2 rész; 3. pécsi föld 10 rész, kréta 1 rész; 4. dubrinicsi 6 rész, recski 2 rész, váraljai 2 rész; 5. pécsi föld l/2 rész, váraljai l/2 rész, kréta l/4 rész; zsömleszín: dudi föld 5 rész, pécsi föld 1 rész; test szín: pécsi föld közé ágrisi piros „gondo-lom szerint"; narancssárga: dudi föld; kanárisárga: antimonium és pécsi föld; vörös: 1. vörös föld 10 rész, pécsi föld 1 rész; 2. vörös föld dudi földdel tetszés szerint; söprőszín: fekete kő, pécsi föld, focs; piros: ágrisi föld leáztatva, őrölve; bordószín: ágrisi föld közé meszelő bordó festék, ezt, ha sárga mázzal vonjuk be, adja a bordó színt; májszín: vaskő 1 rész, pécsi föld 15 rész; barna: vaskő 1 rész, pécsi föld 12—14 rész; hamu- vagy pörnyeszín: vaskő 1 rész, dudi föld 20 rész; feketeszín: 1. fekete kő 1 rész, fehér föld 5-6-7 rész; 2. fekete kő 3 rész, fehér föld 3 rész, focs 9 rész; 3. fekete kő 1 rész, dudiföld 10 rész; focs 5 rész; 4. fekete kő 1 rész, focs 8—9 rész; ha sok feketét tesznek, akkor nem fénylik, hanem vasas lesz.

 

AZ EDÉNYEK BEÖNTÉSE

Az isztergálás után következik az öntés. (XLII—XLIII. t.) A tálasmester előkeresi az öntőkanalat és rézszitát. A festékes hordóban a festéket felkavarja, feltöri, és a rézszitán a tálat teleszűri. Ha jó idő van, kiviszi az udvarra, ha rossz idő van, a műhelybe, és felteszi az öntőszékre. Vizet tölt a festékbe, hely-benhagyja, amilyet kíván az edény, vagyis olyan sűrűre készíti, hogy az edény fala át ne kékeljen a festéken. A megszikkadt edényeket is odaviszi csomónként a festékes tálhoz. A beöntendő edényt darabonként bal kezébe veszi, a jobb kézben levő kanállal a festéket belől ráönti, miközben a ballal forgatja az edényt. Mikor mindenütt kapott festéket, belőle egy kicát kiráz, az edény szélének alját, mutatóujjával körültörüli, két kézzel szépen, óvatosan deszkára leteszi. Ezelőtt kiszárították az edényt csak azután öntötték be, és nem deszkán, hanem ponyván szárították. Nagyon elterjedt szokás volt régebben, hogy különösen rossz időben kéményben és kemencében szárították az öntött edényt. A kémény boltozata alatt lázsafák voltak. Ide rakták deszkára az edényt fenékkel fölfelé, kalickába. A kémény csövét pedig bedugták. Ha boglyakemencében szárítottak, mikor befűlt, belebújtak, és az edényt élére állítva csőbe rakták. Minden órahosszában a gőzt kieresztették. Az így szárított edényt nem lehetett mindjárt kivinni a szabadba, mivel a felső edények feneke elrepedt volna. A beöntött edényt, mikor már nem ragad, a tálas összeszedi, hogy így egy fél napig egyenlően nyomuljon, akkor szétrakja, s ha belől jól megszáradt, fölforgatja fenékkel fölfelé, mert a fenék közepének is meg kell száradni. Az egészen kiszáradt edényeket csomókba szedi ötével-hatával, és az eresz alá, a fogasra behordja.

A fehér edényesek az edény külsejét is bemártják a fehér festékbe a szélinél fogva. A régi tálak, tányérok mázas külsejűek, tehát nem mártották festékbe. A kívül mártottat fehérhátuljúnak, a mártatlant vöröshátuljúnak nevezik, mikor kiég. A cigányéri agyagból készült edényt vastagon kell önteni. A fentálló edényeket régebben kívül öntötték, belül nem. A paraszt-szilkét belül nem öntötték fehérre. Nyakig öntötték a riskakantát, szélét zöldbe mártják. Urasszilkét kívül-belül, a kenöttszélű tálat pintussal kenték be.

 

KÉSZÍTÉS KÖZBEN ELŐFORDULÓ HIBÁK

  1. Ha a tálrögöt, mielőtt korongra teszik, nem forgatják meg: húzás közben a szél az edényszéle hegyébe szorul.
  2. Ha a korongon a rögöt nem húzta helyre a tálas, vagy ha fakésezés közben meghibbant, megbillent: féloldalú az edény.
  3. Ha a tálas nagy fogást ad az edénynek: meghibban, és hajít a széle: amire azt mondják: keresi a mestert.
  4. Ha a tálas hirtelen fakésezi az edényt, ha nagyon kinyomja az oldalát, ha keskeny feneket csinál és nagy öblöt, akkor az edény a korongon megrogyik.
  5. Ha a felhúzandó tálnak nagyon alávág fakéssel: keskeny fenekű lesz, csigafenekűnek mondják.
  6. Ha pedig a faikést nem vágja alá jól a felhúzandó edénynek: széles fenekű lesz.
  7. Ha a fakést a tál mellett nem egészen érteti a korongtányérra a tálasmester: a tálnak alól bocskora marad.
  8. Ha a tál egyik részét vékonyabbra hagyja a tálas, mint a másikat: az edény leül, körülhasad.
  9. Ha a tál oldala karcsú: nyerges oldalúnak, kisasszonyderekúnak mondják.
  10. Ha a tál fenekének közepét nem nyomja meg a tálas: domború, vastag és ritka marad.
  11. Ha a tál széles fenekű, és a fenekénél öblös, azt mondják rá, hogy ülepes.
  12. Ha a tál fenekének közepe papiros vékonyságú, és szikkajtáskor a nap erősen rásüt: a tál közepe körül megszárad, kifehéredik: hódos fenekű lesz az edény, és kiesik.
  13. Ha a tálat nagyon laposra csinálják, azt mondják rá: olyan, mint a tepsi.
  14. Ha a tál oldalát, szélét túl vékonyra készíti az inas vagy legény, a mester azt mondja: elpincölted.
  15. Ha a tálnak vagy tányérnak vékony szélét hagynak, nem olyant, minit kívántatódik: madzagszélűnek mondják.
  16. Ha a tál széle vékony, azt mondják: „olyan, mint a kés éle".
  17. Hiba az is, ha a tál széle kifelé vagy befelé áll, mert annak egyenesen kell állania.
  18. Ha a tálas az edény since élét az ujjával és csípő bőrrel el nem nyomta: élös sincűnek nevezik.
  19. Ha az edény fenekét a firccel nem simítják ki, a közepén csúcs marad, az edénynek f .. .a van.
  20. Ha firccel a tál oldalát belül nem simítják ki jól: girizdes marad, az ilyen oldalú edényt borozdásnak mondják, meg kígyófészeknek, hová belefeküdhet a kígyó.
  21. Ha a tál oldala belül nincs kisimítva a focstól: macatosnak mondják.
  22. Ha az edényt nagy melegre teszik, hirtelen szikkad, összemegy, megkisebbedik: a nap összerántotta.
  23. Ha a friss edényt a napra kiteszik, és elfelejtkeznek róla, az erős napsütéstől félig megszárad: megpérgálódzik.
  24. Ha az edény szárításnál nagyon pusztul; nincs megkészítve az agyag.
  25. Ha az edény széle gyenge, és ha a niap egyik részét jobban megszárítja, mint a másikait, csomóba szedés után elroppan.
  26. Ha a tálas isztergálás közben karcolást ejt az edényen, és azt nem simítja be: száradás közben a feneke kikerekedik.
  27. Ha az edény egyik részét vékonyabbra isztergálják: elfaragta az edény oldalát.
  28. Ha a tál lyukát úgy szúrják, hogy belül a tálon meglátszik: száradás közben elreped a lyukánál.
  29. Ha a tál feneke vékony, öntés után a csomóban kipúposodik, kihomorodik.
  30. Ha az edényre öntés közben kétszeresen esik az alsó festék, ha szárazon öntik, ha megfagy rajta, mind a három esetben megrepedezik, és elhányja az edény a festéket.
  31. Ha az edény salétromos agyagból készült, ha megfagy a festék az edényen, ha nagyon szikkadt a széle, ha poros, mind a négy esetben szárazon is, égetéskor is szórja a festéket.
  32. Ha nyáron a hirtelen jött eső a frissen öntött edényt megveri: rücskös lesz kiégetve.

 

RAKODÁS, ZSÖNGÉLÉS

Amikor egy katlanra való kisebb-nagyobb edényt előállítottak, hozzáfognak a rakodáshoz. Kétféleképpen rakodnak, úm.: csőbe, azaz egymásba rakva, sorba élére állítva, és borítva, azaz fenékkel fölfelé, egyiket a másikra. Ez utóbbi eljárásnál nem kajszul meg az edény; leginkább zsöngéléskor, első tüzeléskor alkalmazzák. Alól rakják a nagyobb edényeket, ezekre a kisebbeket. A tálakat összeválogatják, hogy sorba menjen, a sor jól álljon.

A kisöpört, tiszta katlanba belemegy a tálas, a család tagjai közül egy és az inas segédkeznek a rakodásnál. Az egyik feláll a katlan padkájára ado-gatónak, a másik pedig ennek kezébe adogatja a sorba szedett edényeket. A tálas először a févaljt rakja meg, azaz a katlan oldalához a legkisebb edényekből annyit borít, amennyi az elsőnek odatett nagyobb edény alá fér. A févaljhoz rakja egyenkint a nagyobb edényeket, míg a sor meg nem telik. A févalj a különböző nagyságú edényeknél különböző.

Az első tál févalja: 1 darab füles tál, 1 darab második tál, 1 darab harmadik tál, 1 darab porciós tál, 2 darab tányér, 1 darab csésze; a füles tálé: 1 darab második tál, 1 darab harmadik tál, 1 darab porciós tál, 2 darab tányér, 1 darab csésze; a második tálnál: 1 darab harmadik tál, 1 darab porciós tál, 2 darab tányér, 1 darab csésze; a harmadik tál févalja: 1 darab porciós tál, 2 darab tányér, 1 darab csésze.

Két sort rak egymástól olyan távolságra a füles tálakból, hogy közte — azaz középen — a legnagyobb tálból egy sor elférjen. A füles tálak után a katlan majját rakja meg kisebb tálakkal, melyre még egy sor kis tálat rak. Minden sor kezdésénél févaljt csinál. Mikor így kétfelől meg van rakva a katlan, csak akkor helyezi középre, az üresen maradt helyre, a legnagyobb első tálakat. Ezelőtt az első tálkar közé a bögrét rakták, füllel lefelé. Rakás közben támasztófával a tálakat megtámasztja, hogy a sor meg ne szaladjon, a tál hátra ne dűljön. A katlan alja most egészen be van rakva edénnyel. Tovább nem rakodnak, hanem a katlan tetejét deszkával befödik, s csak egy kis nyílást hagynak rajta, hogy melegítés közben a gőz kimehessen a katlanból. Előszörre, vagyis mikor zsöngére tüzelik az edényt, nem egyszerre, hanem három részletben rakodnak. Minden rakodás után alágyújtanak. Jó két óra hosszáig, télen háromig is melegítik az edényt, hogy jól megszáradjon, a gőzét elvesse. Ha nem gőzöl az edény, a tálasmester fölteszi a katlan száját, vagyis az előtét feltámasztja. Egy-két óra hosszáig hűl, szárad, kigőzölög az edény, azután folytatják a rakodást. Fölül a legkisebb edények kerülnek. A katlant úgy megrakják, hogy az edény kiér a katlanból, előbb azonban a katlan szélét körültéglázzák, hogy az edénysor megálljon, el ne dűljön, a tűz megszoruljon, az edény tetején jöjjön ki. Az edény tetején dirib-darab edénycserepekkel lecserepelik, különben a tűz elrugdosná az edényeket. (XLV. t.) Régebben csapóst rakták a katlant, tehát nem is téglázták körül, csak lecserepelték, de akkor a katlanok is kisebbek voltak, mint ma. A régi katlanokba 700—800 edény fért, a mostaniakba 2000—2500 darabot is beraknak.

A rakodás megtörténvén, az edényt kitüzelik zsöngére. Tüzelésre fenyőfát használnak, mégpedig a szálfából deszkakészítésnél elmaradt, ún. szelezés deszkát. Ezelőtt tönkös fával tüzeltek. A tüzelésre használt fát régebben a Tisza szélén ácsoktól vették, mióta a városban fagyár van, azóta gyárból szerzik be. A fahasogatás az inas dolga, de a mester maga is hasogat. A tönkös fát az éves segéd naggyázta föl. Esténként, munka után, de különösen tüzeléskor végzik a hasogatást. A három sukk (95 cm) hosszú szelezésfát először négy, azután három, végül két darabra vágják fel baltával. A négy darabra vágottat aprófának, négyfának, a három részre daraboltat háromfának, a felezett szelezés fákat félfának, az egészben maradt, három sukkos fát egészfának, egyfának, hosszúfának, nagyfának, pofázófának nevezik. A különböző nagyságú fákat csomókba rakják. A tüzelést megkezdik.

Mikor a tálas az edényt el akarja gyújtani, azaz alá akar gyújtani, a katlan alól kihúzza a szénvonóval a melegítéskor bent maradt pörnyét, azután a katlan szájába aprófával alágyújt. A tűz inkább kívül ég (XLV. t.), mint bent a szájban, csak mikor már a parázs felszaporodik, azt lökdösi be a katlan alá. A tálasmester alágyújtásnál a fát úgy rakja a katlan szája elé, amint azt a mellékelt rajz mutatja. (17. á.). Egy óra hosszáig tüzel így aprófával, hogy a tűz el ne rúgja az edényt, azután befelé fordítja a fa végét a katlan odalába, s addig tüzeli, míg az edény el nem veti a gőzét. (18. á. I.). Mikor már nem gőzöl az edény, háromfára fogja a tálas a tüzelést, a fák végei ekkor a katlanban vannak a fajárás irányában, a szájában pedig kereszteződnek. (18. á. II.). Háromfával tüzel, míg a karláb nem tüzes, vagy a katlan tetején a cserép ráköpve nem sértyog. Ha sértyog, félfát rak alá, és addig félfázza, míg a tüze nem látszik a katlan tetején, azaz, míg az edény tüze a katlan szélén körülrakott téglahasadékon és a cserép között nem vöröslik. A tálas mikor meglátja az edény tüzét, elkezdi pofázóval tüzelni, pofázni. A fa rakása az utóbbi két esetben ugyanaz, mint mikor háromfával tüzelnek. (18. á. III—IV.). Pofázás közben minden harmadik dugásnál pihentet a tálas, vagyis a tüzelést abbahagyja, míg a parázs meg nem feketedik. Erre különösen akkor van szükség, ha a katlan nem emészt jól. Hosszúfával addig tüzelik az edényt, míg a tüzének a színe nem fehérlik, és a katlan tetején a cserép a koromtól meg nem tisztul. Tüzelésnél a kémény is határoz, ha jól húz, hamarabb kiég az edény. Ezután a katlan száját föltapasztják, legfölül hagynak egy kis lyukat. Föltapasztás után a katlan tüze halványodik, megesik, leesik.. Az edény 18—24 óra alatt ég ki.

17. A katlan alágyújtásakor alkalmazott farakás.
 
18. A kitüzelés rendje alaprajzokon szemléltetve. A nyilak a lángjáratot jelzik.

A tüzelés sok gonddal és nagy óvatossággal történik, mivel az edény nem látható. Sok ember hosszú időn való tapasztalása, valamint a saját kárukon való okulás tanította meg a tálasokat azokra az eljárásokra, melyekre tüzelés alkalmával különösen ügyelni kell, ha azt akarják, hogy a nagy fáradsággal és sok munkával elkészített edény közül minél kevesebb pusztuljon el. A tüzelés egyik titka abban rejlik, hogy a tüzelés tartama alatt a tűz mindenütt egyformán, egyenlően járja az edényeket. Azt figyeli erősen a tálas, hogy a katlan tetején, a cserepek közül egyenletesen tódul-e ki a füst. Ha nem jól ég az edény, úgy hozza helyre a hibát, hogy abba az oldalába, amelyik részen nem annyira jön a füst, mint a többi helyen, egy fával többet dug. Többféle kifejezést használnak arra, hogyan tüzel a tálas, úgyszintén a helytelen tüzelés következtében előállott hibákra is.

Ilyenek:

  1. Ha a tálas gyorsan tüzel: szorítja, ha nagyon megdugja: bőggeti, ha lassan tüzel: legelteti ti. a tüzet. A száraz fa hajtja a tüzet.
  2. Ha a katlan alatt a tüzet hosszan pihentetik, és ha nagy huzatú kéménynél a pitarajtót nem teszik be pihentetés alatt, a szél alámegy, amikor is a kiégett edényen hajszálhasadások látszanak. Az ilyen edényeket szél hasítottnak nevezik.
  3. Pihentetés után nagyon megdugni sem lehet, mert a tűz elrugdossa (elhasítja) az edényt.
  4. Ha nagy dugást adnak a katlannak, az edény nyelvel, vagyis a láng az edény közt a katlan tetején kijön, nyalja az edényt. Ilyen tüzelés mellett az edény teteje füstös, az alja meg megég, és görbe, kajsza lesz.
  5. Ha a katlan hátuljába kevesebb fát tesznek, mint az elejébe, akkor hátul elmarad a tüze. Úgy hozzák helyre, hogy egy darab fával többet tesznek a hátuljába minden dugásnál, addig, míg csak utol nem éri az elejét, amikor egyformán tüzelik tovább, különben tüzeletlen, zsöngéletlen lesz az edény a katlan hátuljában.
  6. Ha sebesen tüzelik az edényt előszörre, zsöngére, továbbá, ha hirtelen hosszúfára fogják, és ha sok a parázs a katlan alatt: a karon levő tálak elkajszulnak.
  7. Ha hirtelen hosszúfára fogják az edényt, vagy ha pihentetés után nagyon megdugják: a tűz az edényt elrugdossa.
  8. Ha nagyon megdugják a katlant, mikor már nem sok tüzelés kell az edénynek: lángba borul a teteje: lángban van az edény.
  9. Ha nagyon megtüzelik az edényt, hogy szintúgy bőgg: az edény megég, amit úgy mondanak, hogy letüzelte a tálas. Az ilyen edény színe olyan, mint a fekete bika: feketés, vasas színű.

Föltapasztás után két-három napig hűl az edény nyáron, télen egy és fél napig. Akkor a téglát a katlan széléről eleszedik, a cserepet az edényről ledúrják, és a zsöngére égett edényeket kiszedik. A tálas a katlanból adogatja a padkán álló inasnak, kitől a család valamelyik tagja szedi el, s rakja le a földre. Kiszedés után a tányérokat húszával; a tálakat tízével csomókba rakják, fölporolják, azután összeválogatják az egymásba illőket, hogy az elc töréstől jobban megóvják.

Sikerült-e a tüzelés vagy sem, azt az edény színéről és hangjáról tudhatni meg. A kevés tüzet kapott edény: zsöngéletlen. Színe vöröses, megütögetve pufog, mint a kabaktök; azt mondják rá, hogy a tálas nem tüzelte, csak főzte. A jól zsöngék edény megkongatva úgy szól, mint a harang, a kisebbje meg, mint a csengettyű. Színe fehérebb a zsöngéletlen edényénél. A zsöngék edény, ha kajsza, mustmerigetőnek, csónyaknak, némöt kalapnak hívják. A kicsit hibás edényen láthatatlan repedés van, és kongatáskor rözög. Ha a tál feneke tűzben körülhasad, azt mondják, kilükte a gőz a fenekét, gőzös lett. Kikerekedik a tál feneke akkor is, ha vastagra van hagyva.

 

ÍRÓFESTÉKEK

Sor szerint az edények díszítése következik; mielőtt azonban a díszítésről szólnánk, ismerjük meg előbb a díszítésre használt festékek anyagát.

A díszítésre használt festékeket a vásárhelyi tálasok írófestékeknek nevezik, megkülönböztetésül az öntő- vagy alsófestékektől. Különbség a nevezésben van, mivel az öntő festékekkel végzik az írást is. Két szín van az író-festékek között: olyan, amit az öntőfestékek között nem találunk meg: úm. a kék és a zöld.

A smaltekéket a kereskedésben veszik, és mázzal keverik. Őrölve használják. Régebben máz helyett fehér üveggel vegyítették. Mozsárban összetörtlék az üveget, azután megszitálták, és a 'kék festékkel háromszor megőrölték, mert az éles festék leül az írókábán, és csak a vize jön a csövön keresztül, ez pedig fakó, nem látszik meg az edényen, elvész a máz alatt.

Az írózöld — tálas nyelven mondva — vörösrézporból készül. Ócskapiacon és házaknál megveszik a tálasok az elhasznált rézüstöket, feldarabolják tenyérnyi nagyságúra, s a tüzelő katlan alatt megégetik kétszer-háromszor is. A lepattogott oxidréteget — szerintök „hamuját" — mozsárban megtörik, szitán átejtik, és pécsi földdel megőrölik.

Sárga virágokat is láthatunk a cserépedényeken, de azokat nem sárgával írják, hanem fehérrel, és zsöngélés után vonják be sárga mázzal. Kiégve sárga színű lesz a fehér írás.

A biztos kézzel írott díszítéseket mindig mázzal öntik be, de máz fölé is írnak, ha egyszer égett edényt akarnak csinálni. Ritkán és csak pótlásnál alkalmazzák ezt az eljárásit, mikor zsöngélés alkalmával sok edény pusztul el.

Keverési arányok:

írókék: 1. fehér üveg 1/3 rész, kék 2/3 rész; 2. smalte 2 rész, üveg 1 rész; 3. smalte 3 rész, máz 1 rész;

írózöld: 1. rézpor 1 rész, pécsi föld 12 rész; 2. rézpor 1 rész, pécsi föld 20 rész;

íróvörös: ágrisi föld közé kevés dudiföldet tesznek; kiflivörös.

A vásárhelyi tálasok ma már kevés, alig egy-két színt használnak, azt a keveset sem tudják egyformán jól elkészíteni, összeállítani. Minden katlan edény színe más, nem olyan, amilyenre a tálas akarja, hanem amilyenre válik. A régi edények azt mutatják, hogy készítőik több színt használtak, s jobban értettek a festékek és mázak készítéséhez, mint manapság.

 

AZ EDÉNYEK DÍSZÍTÉSE

a) Csíkolás

Az edényeket általában kétféleképpen díszítik, becsíkolják és virágokkal beírják. Mindkét esetben az írókát használják, melyet a szerszámok felsorolásánál már megismertünk, itt annyit kell még megjegyezni, hogy az íróka csöve változik, aszerint, amint vékonyabb vagy vastagabb csíkokat, virágokat akarnak vele húzni, írni. Vastagot lúdszárnyatollal írnak, vékonyabbat sárgarézcsővel, legvékonyabbat pedig csirke szárnyatollával, minden szín külön írókában van.

A csíkolás úgy történik, hogy a tálas a zsöngélt edényt korongra felteszi, ujjai hegyével helyreveri, bal lábával rúgja a korong talpát, hogy balra forogjon. Az írókát jobb kezében annyira megbuktatja, hogy a festék az íróka csövön kifolyhasson, a csövet rátartja a tál sincére, és ereszt rá egy széles csíkot: egy szál pántlikát, mellé vékonyat. Az írókáit csíkolás közben rázni kell, hogy a festék le ne üljön, és a cső be ne száradjon. 

A fehér edényeket díszítik csak zsöngélés után, a tarka edények nyersen, szárazon, tehát beöntés után íródnak.

Lapos edényeket (tál, tányér) belül és a szélét, föntálló edényeket (bögre, .kanta stb.) kívül csíkolják.

Tányérnak a széle alá és a sincére jön a csík. A két csík közé még egy vékony szálait ereszt koszorú alá a tálas, ha koszorúval akarja díszíteni. Széles csíkú pán'tlikás tányéroknak szélén van a pántlika, alatta vékony csík, ugyanilyen a sincén is.17

Tálban a sincen pántlika, a since alatt egyujjnyival alól ismét pántlika; közepében sűrűn egymás mellett vékony csíkok. Ezelőtt a tálat is csíkolták széles pántlikásra.

A fehér edények csíkolására kék, piros, és zöld színű festékeiket használnak, a tarka edények csíkjai pedig piros, zöld, fekete, fehér színűek.

Csíkoláskor végzik azokat a díszítéseket is, melyeket korongon lehet előállítani, azért ezeket itt sorolom fel. Az edény szélére kívül: ökörhúgy, iksök, simakocka, ökörhúgyoskocka, tőtött kocka jön legtöbbnyire; belül: ritka csíkra ökörhúgy, lánc és fölhúzkodott, debreceni csík a szokásos. (19. á.)

19. Csíkoláskor használt díszítések. — Csík, pántlika, iks, sima kocka, tőtőtt kocka, ökörhúgyos kocka, lánc.

 

b) Írás

A vásárhelyi tálas több, mint egyszerű munkás, van benne valami, ami hasonlóvá teszi a művészhez. Nem a színek. túltengését keresi és kereste, hanem a nagy, szinte rítusos egyszerűségeket, nagyméretűségeket. A tálas lelke tele van a mező és virágoskertek virágaival és leveles száraival. Nem rikítanak ezek a virágok, hanem mintha megsápadtak volna a sápadt tálasok bensőjében, mintha leegyszerűsödtek volna az ő naiv képzeletökben. A nagy időkön át apáról fiúra szállva az ő színeikhez, eszközeikhez stilizálódtak ezek a virágok, és legtöbbre csak akkor vélünk ráismerni, ha megnevezik őket. A most is használt régi virágaik között vannak olyanok, amelyeknek maguk sem tudják a nevöket, pedig írják őket száz és száz változatban. Így szép ez az ő virágoskertjük, így beszél sokat az ő egyéni művészetökről, így érintkezik az alkotásuk a művészettel.

Ezekből a kész formákból rakja a tálas a díszítéseket az edényeire, amelyek annyira változatosak a díszítésekben, amennyire egyformák a formákban. A korongolásnál közönséges munkás, gép a tálas, az írásnál művész, aki tervez, inspirálódik, gyötrődik és szenved, hogy nem tud olyan szépet alkotni, amilyent a lelke áhít. Ilyenkor csak a szép vezeti, csak a szépet keresi, s ha elkészül egy-egy edény, bírálva szemléli, forgatja egy ideig. Inkább nyomorog, de a kemencéből kikerült zsöngélt edényt sokszor egy hétig is írja, csak azért, hogy szép legyen, s hogy büszkélkedhessen velük. Benne csak ez s az ilyen munka tud gyönyörűséget fakasztani, amelyet gyönyörködve készít. Az ilyen tálasnak úgyszólván minden edényén más-más a díszítés, más-más szerény hajlású virágos, épp olyan, mint az ő megvonuló, álmodó, szerény képzelete.

Sajnos, nagyon sok virág elveszett az elhasznált, eltört cserepeken, és az öreg tálasok elmúlásával, és ment ki a divatból a változó ízléssel, pedig ezeknek fejlődéséből tudhatnánk következtetni a kifejlődött virágok eredetére és azokra a hatásokra, amelyek a vásárhelyi tálasokat vezették.

Behatóbb vizsgálódás nélkül is megállapítható annyi, hogy legkárosabb hatással volt a hódmezővásárhelyi tálasokra az 1907-ik évben létesített agyagipari tanműhely. Amit eddig annyi szeretettel ápolták, őriztek: a lelkükből nőtt, sok szép virágot s a díszítés különböző módjait elhagyták, helyettük a nép lelkét nem ismerő tanárok által mutatott, tanított virágokat utánozták, és a csinált, fonák, erőszakos, semmiben sem magyaros és népi díszítésekkel kínozták és kínozzák ma is magukat. Sehogy sem illenek ezek az ő kezükbe, valamint a vásárhelyi motívumok közé. Ez a beavatkozás megzavarta, megmételyezte a tálasokat, a divattá vált ecsettel való díszítés nem sajátjuk, és így azt fejleszteni sem tudhatják.

A csíkolással egyidőben történik az írás. A mester a korongon csíkolja, az inas, segéd, mesternmé és a családhoz tartozók alacsony gyalogszékeken ülve írják az edényeket. Mellettük csomókban áll az edény, melyekből egyenkint vesznek a bal tenyerükre. Az edényt tartó kézfejet a bal combra eresztik, s kissé meggörnyedve írják bele a jobb kézben tartott írókával a különböző virágokat, mértani és figurális díszítéseket. A tányért, tálat úgy kell fognia a tálasnak tenyerében, hogy a mutatóujja a felakasztásra szolgáló lyukon legyen, mivel a virágot ehhez alkalmazza, és úgy írja bele, hogy szegre akasztva, abban a virág ne eldűlve, hanem egyenesen, jól álljon. Minden színű festék külön írókában van a földön a tálas előtt. Először virág fejet vet bele (XLIV. t.), azután a szárát veti mög. Tenyerén az edényt fordítja, ahogy kívánja a virág, hogy a tálasnak kezére essen belehányni. Olyan biztosan írja a virágokat, annyira lelkében él, kezében van azok formája, hogy egyszerre beleírja azokat a részeket, amelyeket a kezébe vett íróka színével írni, rajzolni akar, ügyesen hagyja ki a többi szín helyét. A tálasok térérzéke annyira kifejlődött, hogy művészember sem tudná úgy s annyiféleképpen kitökeni az adott területet, mint a tálasmester. Ha nagyritkán nem sikerül a térkitöltés, akarata ellenére nagyobb hely marad kitöltetlen, levél, bajusz, pötty a kiegészítő. Vannak, akik nyitott írókával írnak, mások meg agyaggal vagy csutkaszárral bedugott írókával szokták meg az írást. Valamikor tülökből készítették az írókát, ezt ma már nem használják. Íráskor a beszáradt írókát megrázzák, legtöbbször szájba veszik a csövét, és belefújnak. A szájban maradt festék a fogat megfeketíti, azért van, hogy minden tálas fekete fogú.

Ecsettel csak legújabban, alig egypár év óta virágoznak. Nem szeretik. Régebben pintust használtak ugyan a dinnyecsíkos díszítés, becsapkodás meg az edény széleinek bekenésére, de virágot nem írtak vele sohase.

Ezelőtt a férfiak írták a virágokat, az asszonyok csak csöppöltek. íráskor a tálasok segítettek egymásnak, és azon versenyeztek, hogy ki tud szebb virágot írni. Azt tartották, hogy itt mutatja ki a tálas a tudományát. Nem sajnálták a festéket, sem az időt: beírták az edényt jól, szépen; igaz, hogy egy hétig is eltartott az írás. Akkor az volt a jelszó: „tögye rá a kezit, mindönözze mög, öltöztesse föl, tenyereijen bele", ami annyit jelentett, hogy csinálja meg jól, a hozzávalót ne sajnálja, díszítse föl szépen, és nagy virágokat írjon bele. A jó író tálast nagy tiszteletben tartották, jó híre elterjedt helybeli, vidéki cserepesek, kofák között egyaránt, a fiatalok máig is emlegetik. Ma már sok tálas írni sem tud: íróasszonyokat fogadnak, kik nem a szépségre, jóságra vigyáznak, hanem hogy kevés festékkel mentül több edényt beírhassanak. Újvároson egy-két tálas tud csak írni, e városrészen lakó cserepeseknél az ízléstelen patronozás járja, mely az „államköltségen" fenntartott agyagipari tanműhelyből ragadt rájuk.

Általánosságban mondják:

ha nem helyes virágokkal, csak éppen hogy be van írva az edény oldala, feneke, ha nem olyan írás, minit gyakorlott emberé: bemászkálja;

ha el van hányva, vetve, ritka, itt-ott egy-két csöpp, nem beírott, hamari munka: bebakkfütyöli;

a gyakorlatlan író esetlen, apró virágaira: poszogókat ír bele;

ha kis virágfejeket ír, ritkán elhajigálva: vet bele egy kis kutyatököt.18

A különböző edényeket nem egyféleképpen díszítik. Tálba másképpen írnak, mint tányérba, formásedénybe más virágot, díszítést alkalmaznak, mint a korongonkészültbe. Figyelembe veszik azt is, hogy milyen célra használják az egyes edényeket: gyúrótálba nem írnak virágot, mert gyúrás közben lekopik a fenekéről, s a tésztába ragad a mázas festék.

Az edények beírásánál nemcsak a használhatóságra vannak tekintettel, s nemcsak a célszerűség szerint alkalmazzák a díszítéseket, hanem vidékek szerint más színeket, más formájú virágokat használnak. Míg az alföldi tiszta magyar lakosságú falvakon, városokon az egyszerű, nem rikítós edények a kedvesek, a nemzetiségi vidékeken a tarkább, színesebb edények a kapósak. A német anyanyelvűek a kék és zöld meg a fekete és piros színnel beírt s apró virágos tálakat, tányérokat szeretik, a román meg a piros és zöld nagy virágosat, a szerb az ugyanolyan színű, de apró virágos edényt keresi s veszi meg szívesen. Különösen a falusiak törik magukat a nagyon beírt, rikító színű edényekért.

A régi és mostani edényeket nézegetve, tapasztalhatjuk, hogy a legújabb edényeken sok olyan díszítést találunk, melyek a XVIII. századbeli edényeken is megvannak már. Ezeket a díszeket, virágokat éppen úgy, mint az edények formáit nem egyedül a tálasok tartották fenn ily hosszú időn keresztül, hanem nagy részben maga a vevő, vásárló közönség. Igen jellemző a vásárlók beszéde, mikor a tálas kínálja, ajánlja az edényeket. Az egyik szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy csak olyat vesz, amelyikben kakas van, hiába dicséri a tálas, hogy a madaras sokkal szebb; a másik úgy kéri, kérdezi:

— Van-e halas tálja?

Nagyon sok vevő meg a virágos edényeket válogatja. A tálas a vevő ízléséhez alkalmazkodik legtöbbször, s így a fennmaradt díszítések a közönség lelkivilágára, szépérzékére is jellemzők.

A múlt század elejéről megőrzött edényeket vizsgálva, azt tapasztaljuk, hogy a vásárhelyi tálasok nemcsak a ma használatos írókával írták be edényeiket, hanem több, másféle módon végezték azok díszítéseit. Nagy részét nem is tudják már a tálasok e régi eljárásoknak, hírből ismerik csak, alig egy-kettő van alkalmazásban még.

A csapkodott díszítés egyik legrégibb s legkezdetlegesebb díszítés, mely abból áll, hogy a különböző színű festékeket pintussal rácsapkodták a száraz vagy nyers edényre, összevissza, ahova éppen hullott. Az újvárosiak a szilkét ilyen sorrendben csapkodták be: először pirossal, azután feketével, erre jött a fehér és legutoljára a zöld.

A mohás és spongyás vagy pongyázott díszítést úgy végzik, hogy mohakendődarabot19 vagy spongyát belemártják a festékbe, s az edény falára ráteszik, rányomják. (XXIV-XXV. t.)

Nyomkodottníak mondják azt a díszítést, melyet úgy csinálnak, hogy nádszál végébe spongyadarabot tesznek, festékbe mártják, és az edényt benyomkodják vele. Leginkább tálak széleit díszítik így és bögrék, szilkék oldalait.

A húgyos vagy rugtatott díszítés nem más, mint a fehér festékkel beöntött és meg nem száradt edényre vizelettel hígított festék cseppentése, mely széjjelrúgta magát, vékony eres lett, mint a cérnaszál. Ügy tartották, hogy legalkalmasabb e célra a gyerek vizelete, mások szerint meg az asszonyok periodikus vérzése idejéből származó, normális veseváladéka. Húgy helyett némelyek használtak erős törkölypálinkát vagy erős ecetet, de egyik sem rúgta szét a festéket, mint a vizelet. Csak tányért díszítettek így, neve: húgyostányér.

Rázott díszítés: a beöntött edényt, mielőtt még a festéket be nem itta, festékbe mártott sikállóval berázzák. (XXIII. t.)

Lottyos, löttyös díszítést kanálból vagy legújabban vastag csövű írókából lottyantják a száraz edényre. (XXIII., XXV. t.)

A legrégibb díszítések közé tartozik az is, mikor a tálak, tányérok fenekébe muskátli, eperfa, szőlő stb. egészséges csipkéjű leveleit vagy papirosból kivágott alakokat (szarvas, őz, madár, galamb, pipiske, szív stb.) tettek, és úgy mázolták be színes festékkel a tálak fenekét. A mázolatlan hely a levelek, kivágott figurák körvonalait mutatta.

Nagyon régi díszítési mód a karcolás, mely, úgy látszik, megelőzte az írókával való díszítést, amennyiben a fentmaradt és írókával beírt edények virágai a karcolást látszanak utánozni.

A karcolás úgy történik, hogy a fehér földdel beöntött s félszáradásban levő edényre rá-belekarcolják a díszeket hegyes szerszámmal (kötőtű, hajtű, hegyes vasszeg, lyuggaló) olyan mélyen, hogy az edény anyaga lásson a karcolás helyén. Így tüzelik ki zsöngére. Zsöngélés után mázzal vonják be, és mikor másodszorra kiég az edény, a karcolás sötéten látszik. Az 1840-es évek óta nemigen használják e díszítést, egyedül a butyellákon tapasztelható a karcolás egész napjainkig. Legújabban, három-négy év óta, ismét divattá vált a karcolás, tálakon, díszedényeken gyakran láthatni, azonban most ki is színezik a bekarcolt virágokat, leveleket, madarakat. (20. á.)

20. Karcolt díszítések.

Jóllehet, hogy a karcolás megelőzte az írott díszítést, az írókával írott virágokat legrégibb edényeinken megtaláljuk. Írókával végzik a virágokon kívül a következő díszítéseket: pötty, csöpp, fillérös, szömös, libaszömös, fogas, fölhúzott fogas vagy fölrángatott, csíkos, ökörhúgyos, láncos, zsinóros, pántlikás, iksös, söprüs, kockás, siflis, bordás, csillagos, szilvamagos, juhászkutyás, létra, szarkaláb, halálfogas stb. (21-24. á., XLVI-XLVIII. t., 26. á.).

Az írókával írott megszámlálhatatlan virágok nevei elvesztek. A most élő legöregebb tálasok is csak azt tudják megmondani, hogy melyik a régi, melyik az újabb virág. Legtöbbször maguk nevezik el a virágokat, mindegyik más néven ismeri ugyanazt a virágot. Egy néven ismerik és írják ezeket: akácfavirág, bazsarózsa, búzavirág, csicsókavirág, georgina, gyöngyvirág, kettős-rózsa, koppantyúvirág, ködmönvirág, körtevirág, krumplivirág, kutyatök, labdavirág, lóbogárvirág, napraforgó, pillevirág, pipiskevirág, pöndölvirág, rákvirág, szálasrózsa, szarkaláb, szeméremvirág,20 takácskerék, tulipán, tökvirág. (XLVIII, XLIX-LIV. t., 26., 29., 32. á.).

21. Tálszélére használt díszítések. Pötty, libaszöm, fillérös, fogas, lánc. 22. Bögre oldalára használt díszítések. A felső: söprűs, juhászkutyás dísz; az alsó díszítéseknek nevét ma már nem tudják.
 
23. Nagytálak szélére kívülírott díszítések

Növények levelei közül gyakori a muskátli, eperfa, szőlőlevél, folyondár, petrezselyem, peremizs, rozmaringkoszorú, kantakoszorú.

Gyümölcsök közül a szőlőfürt, körte, alma, cseresznye, meggy a legtöbbször előforduló. (L-LI. t.)

Nemcsak növényi díszeket, hanem állati alakokat is írnak edényekre, különösen régebben használták a tálasok, a XIX. század utolsó harmadában már ritkán láthatók. Legsűrűbben előfordul: a hal, szarvas, ló, kutya, malac, kakas, fecske, galamb, tyúk, madár, szúnyog, légy stb. (27., LII—LV. t.)

Egyéb díszítési formák: katona, vadász, pap, betyár, csősz, gyűrűszsidó. (LIV. t., 28. á.).

Épületek közül: ház, csárda, templom, kastély.

Ha fiú- és leánynevet írnak a tányérba: neves díszítésnek mondják; így van aztán évszámos, magyar címeres, koronás, emlékes díszítés, amikor évszámot, magyar címert, koronát írnak; az emlékesnél pedig ezt a szót: Emlék, (30. á).

Hogy melyik edényt hogy díszítik a tálasok, bajos volna elmondani, mert hiszen pillanatnyi benyomások alatt íródnak; egyszer a kitöltendő tér, másszor az éppen kezében levő szín, vagy a környezetében látott tárgyak, és ki tudja, mi adja kezére a leírt díszítést. Mindamellett általánosságban így alakul ki a díszítések alkalmazása:

Csészébe írnak: csöppöt, kis apró virágot; széle csíkos, pántlikás.

Tányérba is virág és csöpp jön, de a legfölsőt díszesen beírják címernek; széle ennek is csíkos és pántlikás.

A porciós és harmadik tál úgy díszítődik, mint a tányér.

A második tál: szép virágos.

Az első tálba: madár, korona, virág, hal íródik, de a virág nagyobb és díszesebb, mint a többi tálé. Csöpp nincs sohase. Az első tálnak belül az oldalát is beírják. Formástál írását az alakja szerint alkalmatosítják, ahány, annyiféle. Nem mindenki tudja írni.

A szármástál sima fenekű, nem virágos belül, hanem kívül díszített. Szélén van a füle, és úgy akasztják szegre, hogy az írott feneke lásson. Belül az oldala pándikás, csíkos. Szélén kívül csík, rajta fogak; szokták virágosra is írni a szélét.

A tálszélű findzsa és bögre egyformán díszítődik. Feneke kívül csíkos és virágos. Fekete és piros alapra fehér és kék virágot írnak, sárga lapra kéket és zöldet. A kockás díszű piros és zöld váltakozva. Leginkább zöld és kék mázosak.

24. Táloldalára belölírott díszítések.
 
25. Régi virágok tálakról, bütykösökről.
 
26. Virág formástálról.

A kancsó színe legtöbb esetben zöld, de van kék, sárga, barna színű is. Díszítik karcolt és írott virágokkal, koszorúval.

A födő: rázott, ökörhúgyos, láncos díszítésű; van írott is, meg öntött szélű, mely utóbbit hódosnak mondanak.

Kantán koszorú és csík van legtöbbször.

Butyella elfogadott színe a zöld. Egy-kettő más színű is van. Leginkább karcolt virágú, de van írott virágú is; gyakori a figurális díszítésű.

Paraszt szilke: kívül koszorús, rózsás, alja csíkos.

 

MÁZAK, MÁZOLÁS

A beöntött, megcsíkolt és feldíszített edényeket közönséges fazekasmázzal, ólomgeléttel kívül-belül bemázolják. Az ólomgelétet kereskedésben veszik a tálasok darabosan és por alakjában. A darabos mázat megtörik, megőrölik, és fehér földdel vegyítve mint fehér mázat alkalmazzák. A színes mázakat szörölik. Ször alatt a színes mázak alkotó anyagait értik. Ezen anyagok mindegyike előfordult már az öntő és írófestékek ismertetésénél, csupán a vaspor nem, melyből mázzal és pécsi földdel keverve sárga mázat készítenek. A vasport kovácsműhelyből szerzik. Nem más ez, mint a tüzes vasról kalapálással lehámlott, üllőn maradt cundra, mely rövid idő alatt rozsdává változik. Odahaza mozsárban megtörik, és úgy őrölik össze mázzal. Régebben pécsi föld helyett békasót (kvarckavicsot) használtak.

A mázat is vízzel őrölik, mint az öntőfestékeket. Ha a víz nem a mázba való: összeviszi, fölfújja a mázat, összemegy; ilyen esetben ecetet öntenek közé, hogy széjjelrúgja. Mázőröléshez különösen nem alkalmas a salétromos víz. Ha nincs más víz, ezt főzni szokták, amikor az oldott sók kicsapódnak forralás alkalmával.

A színes mázak szőreit vaskanállal mérik tetejére, megnyomva, csapóst. Tetejére mérik a mázat, nyomva a pécsi földet, csapóst a rézport.

Keverési arányok:

fehér máz: 1. pécsi föld 11 rész, máz 10 rész; 2. máz 1 rész, pécsi föld 1 rész; 3. máz 1/2 rész, békasó 1/2 rész;

kék máz: 1. maradék írókékhez annyi mázat tesznek, amennyi kívántatódik; 2. kék 3/4 rész, máz 1/2 rész;
aranysárga máz: 1. máz 10—12 rész, pécsi föld 10—12 rész, vaspor 1 rész; 2. máz 10 rész, pécsi föld 11 rész, vaspor 1 rész tetejére;
zöld máz: máz 10 rész, pécsi föld 10 rész, rézpor 1 rész, pécsi föld helyett békasót is használnak;

rázó zöld: 1/20 része máz;
fekete máz: máz 10 rész, pécsi zöld 10 rész, fekete 1 rész.

27. Karcolt madaras virág

A mázolás éppen úgy történik, mint az öntés, azzal a különbséggel, hogy nem kell szárítani, hanem egymásra rakják úgy, ahogy zsöngélés után összeszedték. A mostani tálasok kívül-belül bemázolják az edényt, a régi edények azonban csak belül mázosak. Ha öntőfestékkel nem öntik be az edényt, akkor a maga falára mázolnak. Mázatlan az edény kívül szokott lenni, a csirke- és virágcserepek azonban kívül-belül mázatlanok.

Mázolásnál a következőkre kell ügyelni:

  1. A sárga edényt vastagabban kell mázolni.
  2. Az egyszer égett edényt csak belül mázolják, mégpedig meleg napon, hogy az edény fölmelegedjen, ellenkező esetben a máz elrúgja, elhasadozik.

    Ha a napon nem lehet, kemencében szárítanak. Addig nem rakodnak, míg a máz rá nem szárad az edényre.

  3. Új katlanba első tüzeléskor vastagabban kell mázolni az edényeket, mint mikor régibe rakodnak, mert azzal tartják, hogy az új katlan megeszi a mázat. Szokásban van az is, hogy mikor mázzára akarnak rakodni, mázas foccsal kenik be a katlant belül.
  4. Zsöngéletlen edényt vastagabban kell mázolni, mivel nehezen issza be a mázat.

 

TÜZELÉS MÁZZÁRA

Mázolás után visszarakják az edényeket a katlanba, mint első tüzeléskor, csakhogy most nem részletekben, hanem egyszerre. Ha tele van: körültég-lázzák. Leeserepelik. A tálas a katlan alját kitisztítja, alágyújt, és az edényt kitüzeli mázzára. A tüzelés abban a sorrendben és oly módon történik, mint zsöngéléskor. Itt is arra vigyáz a tálas, hogy egyformán tüzeljen, el ne maradjon a tüze, mert akkor az edény eredetlen lesz. Annyit kell még megjegyeznünk, hogy a zsöngéletlen edény másodszori tüzeléskor tovább ég, a virágot jobban lehányja, mint a jól zsöngélt edény, és lassú tüzelést kíván, mert a tűz hamar elkajszítja.

Csereplés előtt! egy vagy két kisebb edényt, rendesen csészét szoktak meghatározott helyre tenni, fenékkel fölfelé. Ez a mustra. Rossz födővel leborítják jelzésképpen, hogy tudhassák, hol van. Mikor már addig tüzeli a tálas az edényt, hogy a mázvirág jól kiverte, azaz ha a katlant borító, befedő cserepek szélein, különösen a sarkokon apró, sárga színű gyöngyök jelennek meg, s a tüzelés erősségével szaporodva, egymásra tapadnak, egymáson csüngenek, s kivált ha e csüngő gyöngyök pirosodni kezdenek: a mustraszedővassal a mustrának odatett edényt kiveszi, és megnézi, kiégett-e már. Ha a máz nem eredt ki rajta: tovább tüzeli, ha kieredt: abbahagyja a tüzelést. Vérbeli tálas mustrát nem használ, hanem a tűzről, a tűz színéről hagyja el a tüzelést. Sok helyen szokás az is, hogy a katlan oldalát megütögetik tenyérrel, s ha szikrázik a teteje, akkor nem sok híja a kiégésnek.

28a. Pipázó gazda butyellán.
 
30. Évszámos díszítés tányér fenekén. 29. Rózsa.
   
31. Halálfogas díszítés. 28b. Pipázó gazda butyellán

A mázatlan fekete, ún. füstös edények tüzelése különbözik a mázasokétól. Egyszer tüzelik csak, mégpedig szalmával, nem fenyőfával. Mikor helyben akarják hagyni az égetést, jól meghányják a katlant porrá tört juhganéval, és a katlan nyílásait alól-fölül eltapasztják, elfujtják. A füst átjárja az edények falait, s fekete színűvé teszi. Az ilyen fekete edények díszítését akként végzik, hogy égetés előtt békasóval megdörzsölik. A dörzsölt helyen fényes lesz az edény.

 

KISZEDÉS A KATLANBÓL, ÖSSZESZEDÉS, KIRAKÁS

Mikor a tüzelést abbahagyják, vagyis mikor mázzára kitüzelik az edényt, egy napig hűl. Ha hűléskor mentői jobban ódzik az edény, azaz válik, szaka-dozik egymástól, annál inkább sikerült a tüzelés. A második napon megbontják a katlan tetején a cserepet, hogy hamarabb kihűljön az edény, (LVII. t.), a harmadik napon aztán kiszedegetik. Az összeragadt tányérokat szélinél körülkopogtatják a földön, hogy elváljon. Elválás után vaskóval a ragacstól megtisztogatják.21 Ragacsnak a katlanban összeragadt edények egymáshoz tapadt festékeit és a katlan karjáról az edényre ragadt tapaszt nevezik.

A tálas az edényeket fölkongatja, a hibásakat külön rakja. A hibátlanokat összeválogatják, hogy ne feszüljön, egyenesen álljon csomóban. Ezek után a nagyobb edényeket fölhúszalják, a kisebbeket föltízelik, minden csomó tetejére két-három virágosabb, jobban beírt edényt — címert — tesznek, és az eresz alá vagy a színbe rakják be. (LVIII. t.) Belül, fal felől a nagy tálak, meg az edény selejtese, kívül a tányérok vannak szem előtt, mert „a tányér az edény szeme". A kantát egymás mellé, sorba állítgatják, a kicsije elöl, a nagyja beljebb. A köcsögöt csűbe rakva egymásra teszik, apraja a földön. Hasadt tálban van a födő. Gyerekjáték százával. Katlanszámra rakja ki a tálas az edényt, annyi százat, amennyihez tál van. Minden százhoz két darab a ráadás. A kirakásra nagyon ügyelnek, mert az edénykofa azt nézi, milyen kirakásé az edény, nincs-e kilékelve, vagyis a java nincs-e kivéve. Így áll az edény, míg el nem kel.

 

A MÁZAS EDÉNYEK HIBÁI

  1. Ha az agyagból gyúrás közben a kövecseget nem szedik ki, két-három nap múlva az égetés után kihányja az edényt a kavics, az edény oldala lyukacsossá válik, néha a széléből nagy darabokat lerúg.
  2. Ha a tál szélehegye a csípésen egy kicsit megreped, pörcent szélűnek mondják.
  3. Ha az edény kevés mázat kapott, és nagyon megtüzelik: barnára marad, szennyes lesz.
  4. Ha a katlan alját tüzelés előtt nem söprik föl,a kiégett edény színe nagyon barnafekete lesz, azt mondják: felverte a por.
  5. Ha mázolatlan az edény: tüzelés után nincs raggyá, azaz fénytelen, kezünkkel simítva éles, a vizet magába veszi. Kutyarágásos: ahol nem mázos az edény.
  6. Ha a zöld máz kemény, vagyis kevés a szőre: kiégés után vasas lesz, azaz homályos, nem fénylik, vak rajta a zöld.
  7. Ha az írókék festéknek kevés a szőre, fölhólyagzik az edényen: megsül, megforr, fénytelen lesz.
  8. Ha az írókék festékbe sok mázat tesznek, és jól megmázolják az edényt: elfut rajta a virág, eggyé válik, összefolyik.
  9. Ha a mázos edényt vagy a zsöngélt edényt annyira megtüzelik, hogy vörösesbarnás színt játszik, azt mondják, agyontüzelte.
  10. Ha a mázos edényt nagyon vizes fával tüzelik, vagy ha nagyon megtüzelik: füstös, tálas nyelven: bikás lesz.
  11. Ha a mázos edényt kiégése előtt nagyon nyelveltetik, a láng lenyalja róla a festéket, a színe vöröstarkás marad; az ilyen edényre azt mondják: tűznyalta.
  12. Ha az edény csak félig égett ki mázzára, azt mondják, csak rászáradt a máz.
  13. Ha az edényen a máz féleredésben van: fölhólyagzik.
  14. Ha a mázas edény tüzeletlen, a máz nem oldódik fel jól, és száraz mázfoltok maradnak az oldalán. A tálas azt mondja: eredetlen, rátottás. Az ilyen edény színe sárga, fénytelen.
  15. Ha az eredetlen edényen a kék homályos, nem fénylik, és hólyagos: taknyosnak mondják. --
  16. Ha az edényt vékonyan mázolják, vízzel mázoltnak csúfolják, több a kútba, mint a boltba.
  17. Ha az edényen a máz vékony kiégetés után, azt mondják, hogy vak, nem lát, sajnálta tőle a mázat.
  18. Ha a fehér edényre vastag mázat tesznek, tüzelés után nem tiszta fehér, hanem sárgás színt játszik, bármilyen tüzet kap, és a virág elfut alatta, amire azt mondják: lémázolta; nem mázolta, hanem tapasztotta.
  19. Ha az edényt nagyon bemázolják, és nagyon sebesen tüzelik, úgy összeragad, hogy szedésnél alig tudják elválasztani: csákánnyal kell kiszedni.
  20. ha az edény nagyon mázas, és ha nagyon megtüzelik, a katlan karjáról a tapasz ráragad, amit úgy mondanak, hogy felszedte a kart. Az ilyen elhanyagolt karpálcát pécsi földdel szokták beszórni.
32. Tulipán

ÉRTÉKESÍTÉS

A kész edényt kétféleképpen értékesítik a tálasok, úm.: cserébe adják, és készpénzért árusítják. A csere régebben, amikor még szabadárulás volt, s nem kellett iparjogot váltani, jobban dívott, mint ma. A cseretárgy legtöbb esetben búza, kukorica és árpa, de szívesen elcserélik az edényt hal, túró, gyümölcs, disznóhús, liszt, főzelék, tojás stb. élelmicikkért is. A cserélést nagyon szeretik a tálasok, mivel az értékesítésnek ez a módja jövedelmezőbb, mintha pénzért adják el. A kisebb edényekért kétszer töltve, a nagyobbakért egyszer töltve kapják a cserébe járó gabonát, élelmiszert. Az edényért kapott búzát cserebúzának hívják.

Ma már inkább készpénzért adják és veszik az edényeket. Csekély értékű lévén a cserépedény, kiszabott ára van; nagyobb vételnél engednek az árából valami csekélységet, néhány fillért.

Az edényt a tálasak nemcsak itthon adták el, hanem elvitték más vidékre is, és ott értékesítették. Így van ez ma is.

A helyökbe jövő edénykereskedőket így különböztetik meg a tálasok:

Nagykereskedőknek vagy nagykofáknak hívják azokat, kik több százával, ezrével veszik az edényeket. Van vidéki és helybeli nagykereskedő. A helybeli is vidékre szállít nagykereskedőknek, kik aztán kisebb részletekben adják el a kofáknak. A vidéki nagykereskedő többnyire idegein; van német nemzetiségű is.

Az edénykofa már csak százával veszi az edényt, s azért mondják százaskofának is. Az edénykofák is vidékiek és helybeliek. A legtöbb vidéki kofa egy lóval, kocsin hordja a cserépedényt faluról falura, s rongyért, csontért, subadarabért cseréli, adja el. A vidéki magyar kofa vásárokra, piacokra, majorokba viszi az edényt. Hódmezővásárhelyre nemzetiségű vidékekről is jönnek edényért, így van aztán oláj, rác, német sőt még cigány kofa is. A vidéki edénykofák: asszonykofák és emberkofák. Vidéki fazekasok is sűrűn járnak vásárhelyi edényért (Zenta, Mohol, Versec, Debrecen stb.), és a vett cserépedényeket az odavaló piacon árulják a maguk készítette fazekakkal, korsókkal együtt. A vidéki kofa kocsin viszi el az edényt még ma is, ritkán történik, hogy a vonaton szállítja.

A kiskofák maradékedényért jönnek, mit a nagykofák otthagynak, és csomószámra veszik, ezért maradékos kiskofáknak is hívják őket. Közeli falvakról jönnek, egy lóval, kocsival. Elszegényedett emberek.

Helyben is vannak nagykereskedők, nagykofák, kik nagyban szállítják az edényeket a vidéki nagykereskedőknek és kofáknak. A helybeli nagykofák előre lefoglalják katlanszámra az edényeket, és le is foglalózzák, minden katlan edényre egy tízest adnak. Különösen a jó tálas munkáját igyekeznek lekötni, hogy kapós legyen az áru.

Az idevaló edénykofák kisebb pénzű ember- és asszonykofák, kik az olcsóbb és gyengébb munkájú edényt veszik meg. Fuvarosokkal viszik vásárról vásárra a többféle alakú és díszítésű edényeket, melyik vidéken milyent kedvelnek.

A helybeli kiskofák hetipiacokon árulnak, tálasok feleségeiből, parasztasszony és mesterségével felhagyott tálasokból kerülnek ki. A háztartásban szükséges edényeket és apróságot árulják.

A maradékos kofa a rendes százból kimaradt maradék edényeket veszi meg és árulja.

A pénztelen kofának hitelbe adják a tálasok az edényt kiárulásig, vagyis akkor fizet, ha mikor eladta.

Van még egy fajta kofa: a hibás kofa.. Öreg, özvegy tálasnék ezek, kik a tüzelésben kisebb hibát kapott edényeket árusítják.

A tálasmesterek maguk vagy feleségeik vidéki vásárokra el szokták vinni az edényt, ha itthon el nem kel, hol legtöbbször odavaló kofáknak adják el, vagy pedig egyes vevőknek körömre. Körömre való edénynek az elsőrendű, hiba nélküli edényt nevezik, melyet egyenkint, darabonkint is könnyen, jó pénzért eladhatnak. Tálasmester ritkán, csak országos vásáron árul.

A tálasok egymástól is vesznek edényt, kivált a jobbmódú a szegényebbtől, olyan esetben, mikor szállítási határidőre egy, vagy más ok miatt nem tudnak annyit előállítani, amennyit alkuba kikötöttek, vagy amikor olyanfajta edényt is kell szállítaniok, amilyent nem tudnák készíteni, pl. a sárga edényes fehér edényt.

A helybeli edénykofákat nem szeretik a tálasok, piócáknak. nevezik, kik a tálasok zsírján élnek, és kiszipolyozzák őket.

A vidéki nagykereskedőknek készre dolgoznak a tálasok, mert a nagykereskedők előre lefoglalják az edényt. Egyszer jönnek egy évben, rendesen márciusban, hogy meggyőződjenek személyesen az edény minőségéről, jóságáról, de meg főképpen azért, hogy az alkut megkössék arra nézve, mennyiért szállítja a tálas az edény százát abban az évben. Ilyenkor ajándékot hoznak magukkal. A mesternek pálinkával, dohánnyal, pipával kedveskednek, a mes-ternének fejre való kendő, gömölye túró stb. igencsak kijár. A tálas négy napig is vendégeli a kereskedőt. Ki nem győzi a tálas ilyenkor beszélni magát. A beszéd tárgyát természetesen az edénydicséret és a többi tálasok bírálása, leocsmálása képezi. Híres nagykereskedők Nagyvárad, Debrecen, Hajdúböszörmény, Cegléd, Bácstopolyáról stb. jöttek.

A vidéki kofa minden alkalommal felkeresi lakásán a tálast, valahányszor csak edényt vásárol. Mikor nagy kereslete van az edénynek, hét-nyolc ernyős kocsit is lehet látni a tálas lakta utcákon. A lovak kifogva, a rúd mellett, a kis saroglyából esznek. A kofák pedig házról házra járnak, egyik tálastól ki, a másikhoz be. Ahol megfelelő edényt, különösen szép írását találnak: megveszik.

A tálas bevezeti a kofát a színbe vagy oda, ahol az edények vannak. A kofa felvesz minden csomóból egyet vagy kettőt, megnézi kívül-belül, tenyerével megsimogatja, mázos-e, lyukán keresztül néz, tenyerére veszi, megkongatja, és úgy kérdi az árát. Hosszas alkudozás után az egyezség megtörténik, amikor foglalót ad a mesternek. Elmegy a kocsijáért. Beáll az udvarra; ahol nem lehet, a kapu előtt áll meg. Az edényt felolvassák, kihordják a kocsi mellé, és fölgazolják, azaz szálas szalmát tesznek az edény közé, és élivel rakják a kocsira. (LVIII—LIX. t.) A mester egész házanépével segít a gazolásban, különösen, ha hiba van az edényben, hogy a kofa meg ne lássa, észre ne vegye. Mire a kofa megkeni kocsiját, csupa szívességből felgazolják az edényt. Mikor a kocsi meg van rakva, ponyvát húznak rá, kötéllel lekötözik. A kofa kifizeti az edény árát. Elköszönnek, a mester szerencsét kíván. Mikor a kocsi kimegy az udvarról az utcára, utánahajítják a gazolástól ott maradt s össze-söprött szalmát, vagy pedig port vesznek fel, és azt hajítják utána; szokás edénydarabokat is a kerékhez vágni; mindezt annak jeléül, hogy jó szerencséje legyen a kofának, és máskor is felkeresse a tálast.

Alku után áldomást isznak, mégpedig pálinkát. Azelőtt a kofák meg is vendégelték a tálast. A butykos tele pálinkával mindig ott volt a kofa kocsiján. Leghíresebb vidéki kofák Mezőtúr, Nagykunmadaras, Debrecen, Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét, Nagyváradról stb. jöttek.

Különösen szokás a tálasoknál, hogy mihelyt elmegy a kofa, mindjárt húsért megy a mesterné. Tányéron, tenyerében hozza, hogy lássák. Edényeladás napján nem dolgozik a tálas.

Az edény árát nagy titokban tartják a tálasok, meg nem mondanák egymásnak egy félvilágért sem.

Helyben a hetipiacon és országos vásárokon árulják az edényt a kofák. Hosszú sorban, két-három sorjával is vannak. Kis sásszéken ül a kofa; ha szék nincs, tálat fordít föl fenekével, s arra ül. Előtte az edény, a nagyobbak belül mellette, az apróbbak kívül a közönség felől. (L1X. t.) A járókelőknek ajánlgatja az edényeket. Kezébe veszi, vaskóval, rossz kés nyelivel vagy a mutatóujjával kongatja, úgy adja a vevő kezébe. A vevő rendesen a lyukát nézi, hogy belement-e a máz, vagy a fenekét veri a tálnak, tányérnak, mire a kofa kikapja a kezéből: „ne úgy verje, hanem így ni!" — mondja, s bal tenyerére veszi az edényt, az oldalát megütögeti, egyet fordít rajta: szól, mint a csengettyű. Örül az eladó lelke a csengő hangnak, dicséri is erősen, míg sok beszéd után eladja. Ha a pénz a markában van, sohase mulasztja el a jókívánságot: „egészséggel használja".

A tálas, ha vásáron van: eszik, iszik. Ha jó vásárja volt, és eladta az edényét, rendesen tajtékpipát vagy felső darab ruhát vesz.

A helybeli tálasok vásárokra jártak: Arad, Nagyszenitmiklós, Gyula, Békés, Szarvas, Szentes, Félegyháza, Kecskemét, Szabadka, Szeged, Zenta, Nyíregyháza, Nagyvárad, Kistelek, Makó, Törökszentmiklós, Püspökladány, Jászberény, Temesvár városokba.

 

A VÁSÁRHELYI EDÉNY A KÖZFORGALOMBAN

A hódmezővásárhelyi tálasok munkáit, jól készített, szép színű edényeit, tarkát és fehéret egyaránt, a szélrózsa minden irányába viszik. A múltban való keresettségét mutatja, hogy közel kétszáz esztendő óta szállítják a vásárhelyi gölöncsérek nemcsak a szomszédos, közeli falvakba, városokba, hanem az egész Nagy Magyar Alföld, Kisalföld, dunántúli dombos vidék, északi és délkeleti Felvidék, továbbá Szlavónia és Szerbia több-kevesebb helyiségeibe is. Huszonöt vármegyében 150 helyiséget tesz ki az eddigi gyűjtés.

A vásárhelyi edény elterjedését 1914-ből mutató helynévsor a következő:

I. Nagy Magyar Alföld

 

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye: Albertirsa, Abony, Cegléd, Félegyháza, Halas, Kecskemét, Kiskőrös, Lajosmizse, Majsa, Nagykáta, Nagykőrös, Okécske, Prónayfalva, Újkécske, Vadkert.

Bács-Bodrog megye: Ada, Apatin, Bácsalmás, Bács-Gyulafalva, Bajmok, Csantavér, Feketehegy, Gombos, Kishegyes, Kula, Martonos, Mohol, Ó-(magyar)Kanizsa, Óbecse, Petrőcz (régen Petrovácz), Szabadka, Szeghegy, Topolya, Üjverbász, Zenta.

Torontál megye: Alibunár, Beodna, Magyar-Cemya, Nagy-Becskerek, Nagy-Kikinda, Nagy-Szent-Miklós, Pancsova, Periász, Torontál-Vásárhely, Török-Kanizsa, Zsombolya.

Temes megye: Csákova, Detta, Fehértemplom, Gattája, Lippa, Majlát-falva, Orczifalva. Szakáiháza, Temesvár, Varjas, Versec, Vinga.

Arad megye: Arad, Borosjenő, Gyorok, Gyula-Varsánd, Medgyes-Bodzás, Nagy-Kamarás, Nagy-Zerind, Pankota, Pécska, Szemlak, Űj-Szent-Anna, Vadász, Zaránd.

Csanád megye: Apáca, Apátfalva, Battonya, Csanád-Palota, Földeák, Kunágota, Magyar-Csanád, Makó, Mezőkovácsháza, Nagylak, Tornya.

Csongrád vármegye: Csanytelek, Csongrád, Kistelek, Sándorfalva, Szeged, Szentes, Tömörkény.

Békés megye: Békés, Békéscsaba, Doboz, Füzesgyarmat, Gyoma, Gyula, Kőrösladány, Mezőberény, Nagyszénás, Orosháza, Szarvas, Szeghalom, Tótkomlós, Vésztő.

Jász-Nagy-Kun-Szolnok megye: Árokszállás, Csépa, Dévaványa, Jászberény, Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunszentsmárton, Madaras, Mezőtúr, Szolnok, Tiszaföldvár, Tiszavárkony, Törökszentmiklós.

Hajdú megye: Debrecen, Hajdúböszörmény, Kaba, Nádudvar, Püspökladány, Szoboszló.

Szabolcs vármegye: Nyírbátor, Nyíregyháza.

Szatmár vármegye: Nagykároly.

Bihar vármegye: Berettyóújfalu, Komádi, Kötegyán, Margitta, Nagyszalonta, Nagyvárad, Szerep.

 

II. Kisalföld:

Komárom vármegye: Komárom.

Pozsony vármegye: Malacka, Nagyszombat.

III. Dunántúli dombosvidék:

 

Zala megye: Nagykanizsa.

 

IV. Északnyugati Felvidék:

Heves megye: Eger.

Gömör megye: Rimaszombat.

Borsod megye: Mezőkövesd.

 

V. Délkeleti Felvidék:

Torda-Aranyos megye: Torda.

Szeben megye: Nagyszeben.

Nagy-Küküllő megye: Kőhalom.

Hunyad megye: Déva.

Krassó-Szörény megye: Birkis, Igazfalva, Rakitova.

 

VI. Szlavónia:

Szerém megye: India, Opázua, Zimony.

 

VII. Szerbia.

A ma élő tálasoktól ennyi helynevet gyűjthettem össze. Valamennyi helységet feljegyezni, hova vásárhelyi edényt szállítottak, ma már lehetetlen. De ha tudnánk is minden falu és város nevét, honnan kereskedők, kofák eljöttek Vásárhelyre megrendelni és megvenni az edényeket, a helynévsor még akkor sem volna teljes, mivel a kiskereskedők és kofák nemcsak lakóhelyükön árusítják, hanem faluról falura hordják, s nagy területeket bejárnak, míg eladhatják portékáikat. Ez ellenőrizhetetlen helységnevek is hozzátartoznak a vásárhelyi cserépedények előfordulási helyeinek kimutatásához. Éltes cserepesek egybehangzó állítása szerint pl. Erdélybe sok vásárhelyi edény került, pedig alig egy-két helységnevet tudnak azon az országrészen. Szerbiába is sokat és sokszor szállítottak, de közelebbi helynevet nem ismernek.

Nagy kár, hogy nem jegyezte fel senki sem kezdetben, vagy későbben is azt, mint lett ismertté a vásárhelyi gölöncsérmunka, miként terjedt faluról falura, városról városra, mely úton jutott el egyik vármegyéből a másikba. A ma élő ékesebb tálasok nagy részét elfelejtették azoknak a helységeknek, ahova régebben szállítottak; akik tudnák, azok valamennyien visszakerültek az agyag közé, melyből életükben dolgoztak, melyet annyira szerettek. Pedig az említett módok és utak tudásával nemcsak a helynévsor szaporodnék, nemcsak a terület nagyobbodna, hanem megérthetnénk sok olyan dolgot — melyet — szemlélve a térképet — rögtön észreveszünk, de amelyet sehogy se tudunk magyarázni.

Az edényszállítás ezelőtt a legmesszebb eső vidékre is kocsin, tengelyen történt. Kocsin szállítják ma is legtöbbször. Egy kocsira 1200 darab folyó-edény fér fel. Vonatom 1863 óta szállítanak.22 Megjegyzendő, hogy a vásárhelyi tálas ritkán vitte el — akkor is csak vásárokra — munkáját, legtöbbször helyébe jöttek a tálasnak edényéért, mely körülmény egymagában is eléggé bizonyítja a vásárhelyi cserépedény kedvelt voltát.

Ahogy a díszítés vidékek szerint más színű és alakú, úgy a különböző vidékeken más formájú edényeket kedvelnek. Különösen érezhető ez a nemzetiségi helyeken. A csanádi szerbeknek nem kell a nagy edény, tehát az első, füles és második tál, hanem az edény apraja, vagyis a harmadik és porcióstál, tányér és csésze. Az odavaló edénybe tehát az első, füles- és második tál helyett a harmadik tálból 10 darab, a porciósból 20 darab esik minden százhoz. A szerbek nyáron, takaráskor augusztus 1-től Kisasszonyig (szept. 8.) jönnek edényért. Falvakban árulják. Inkább cserélik, mint pénzért adják. A németajkúak meg éppen a nagy edényeket veszik, tehát az első és fülestálakat.

Helyben a cserépedényeket a parasztnép veszi, használja. Mindenféle edényt vásárol, amit csak csinál a cserepes. A mesterember inkább a mosogató nagy tálakat, széles és szűk szájú kantát, zsírosbödönt, lisztesbödönt, bögrét vásárolja. Az úrinép meg kantát, köcsögöt, mosogatótálat. A gyerekek pörsölyt és más játékot. Manapság piacon, vásáron szerzi be mindenki cserépedényeit, ezelőtt a gazdasszonyok a mesternél vették meg csomósan tojásért, túróért. Pénzzel ritkán fizettek.

 

A VÁSÁRHELYI TÁLASSÁG TÖRTÉNETE

A CÉHEK KORA ÉS AZ IPARTÖRVÉNY IDEJE

Arra, hogy mióta foglalkoznak Vásárhelyen gölöncsérséggel, itt keletkezett-e a mai cserépipar őse, vagy idegen helyről behozott mesterség-e, s ha igen, honnan, mikor jöttek ide az agyagművesség meghonosítói: határozott feleletet nem adhatunk, csak hozzávetőlegesen következtethetünk az itt-ott talált szűkszavú adatokból.

A megmaradt s a városi levéltárban őrzött legrégibb adat szerint 1788-ban nyolcan voltak.23 Ezt az évet említi Szeremlei Sámuel is a város történetében, mint legtávolabbi időt a tálasok múltjában.24 A reformátusok keresztelési anyakönyvében azonban e levéltári évszámot megelőző évekről is találunk „fazekas" szülőt, ki gyermekét keresztelteti.25 A régi írások öreg betűinél későbbi időről beszél az a két tányér, mely Gyevi Nagy György tálas birtokában volt 1893-ig. E tányérokat Dóda Kiss János tálas készítette és az egyik tányér díszítése alá odarajzolta azok készítési évét is, az 1742-es évszámot.26

Ez az összes adat, mely ez idő szerint rendelkezésünkre áll, melyből követ keztetve a vásárhelyi tálasipar kezdetét a XVII. század végére, vagy a XVIII. sz. elejére tehetjük. 

Itt keletkezett-e a mai cserépipar vagy behozott mesterség: nem tudhatni. Írásos bizonyítékot senki sem fedezett fel eddig. Úgy sejthetjük, s valószínűnek azt fogadhatjuk el, hogy az agyagművességet, mint a legtöbb mesterséget az ország más részéből hozták hozzánk. Ezt a feltevést támogatja, ha nem minden oldalról is, a mesterség neve.

Régi levéltári, anyakönyvi és más fentmaradt írásokban mindenütt fazekas és korsós említtetik, holott a vásárhelyi gölöncsér tálasnak mondta és mondja magát azért, mert korsókat nagyon kevés számban, fazekakat pedig sohase készítettek, mivel az agyag nem tűzálló. Ezelőtt is, mint ma, tálakat, tányé- rokat csináltak leginkább. Népünknél a tálas, gölöncsér, cserepes, sárvarga elnevezés élt s él ma is.

Megfelelő adatok hiányában a tálasok múltjáról mondott állításaink tapogatózások lévén, még kevésbé szólhatunk arról, honnan s mikor jöhettek ide „fazekasok", kik az itteni agyag jóságát, használhatóságát felismerték, népünkkel az agyagművességet megkedveltették, és azt terjesztették.

Hogy megszerették a tálasmesterséget az idevaló emberek, kitetszik abból is, hogy a tálas gyereke mindig apja mesterségét folytatta. Mikor beleültette saját fiát a korongba, így biztatgatta:

— Rúgjad, a Krisztus tagadóját: arany csöpög ennek a talpábul!

De nemcsak szegény emberek fiaiból lettek a cserepesek, hanem gazdagabb ember is szívesen adta gölöncsérnek a fiát. A legügyesebbjei azonban pásztor emberekből kerültek ki. Mikor a vásárhelyi puszta földjébe belevágták az ekét, s a pásztorélet megszűnt, sok juhász lett cserepessé.

Mennyien voltak különböző időben a cserepesek, azt a ránk maradt levéltári és más íráisokból kevéssé tudhatjuk, csak sejthetjük. A hagyatéki iratokat olvasva, tapasztalhatjuk, hogy az árvák részére esett ingóságok között 1742-ig a nagyszámú fatányér és fatál mellett alig egy-két cserépedény említtetik, amiből mind azok, mind készítőik kevés voltára következtethetünk. Úgy látszik, hogy számuk csak a XIX. században szaporodott meg, mert még 1788-ban csak nyolcan voltak,27 s a református egyház anyakönyvéEen 1787—1797-ig tizennégy „fazekas" és „korsós" mestert találunk e nagyobbára református lakosú városban,28 kik közül hatnak neve azonos az. előbb említett nyolcéval. A XIX. századból csak a század közepéről, 1848-ról van adatunk, amikor mar céhálisok voltak, s szabályaik értelmében tíz tisz-viselőt kellett választaniok 6—25 forintért. Ugyanebben az évben 169 fizette be a kántordíjat. 1856-ban 102 fazekast említ Zsilinszky Mihály Csongrád vármegye történetében, azzal a megjegyzéssel: „feltűnő Vásárhelyen a sok fazekas, kikről a többi községekben szó sincs", 1880-ban pedig 240 tagja volt a céhnek. Az ipartestület évi jelentései szerint 1903-ban 163, 1907-ben 140, 1908-ban 138, 1911-ben 128, 1912-ben 119 tálas tagja volt.

Ez írásban őrzött adatok azonban aligha mutatják a teljes igazságot, mert a cserepes, ismerve természetét, gondolkozásmódját, és figyelembe véve az idősebbek vallomásait, nem sokat törődött azzal, hogy a céhnek tagja legyen, aminthogy ma se minden tálas tagja az ipartestületnek. 1908-ban 138 tálas tagja van e testületnek, holott megfigyelésem szerint- kétszázra is felmegy az agyagiparosok száma, jóllehet az utóbbi években tömegesen hagyták ott e mesterséget, és nem számítva ide a segédképpen dolgozókat, akiknek számát negyvenre tehetjük. Úgy mondják öreg tálasok, hogy 1836körül ötvenen, 1861—63. években, a mesterség virágkorában, négyszáz-negyszázötvenen voltak.

A cserepesmesterséget háziipar-szerűleg csak abban az időben űzték, amely időből nem maradtak ránk komolyan vehető, útbaigazító hagyományok, hogy azoknak az alapján közelebbről, rendszeresen megismerhetnénk.

Számuk megszaporodván, 1836-San céhbeli kiváltságért folyamodtak, de a megye ellenezte.29 1847 szeptemberében újra folyamodtak, s a rá következő évben kapták meg gerencsér név alatt XLIX cikkből álló céhszabályokkal egyetemben. A céh 1848-ban alakult meg. Első jegyzőkönyvük szerint a gyűlés: „1848-ik Év Böjt Más hava 26-ik napján Hold Mező Vásáráhelyen Isten kegyelméből szerencsésen alakult Göröncsér Czéhnek Szabadalma s Gyűlései T. Csongrád Megye Vásárhelyi kerületi szolgabírója T. Basa József úr által az Ő mint a helybeli Czéhek főbiztosa és Keresztes László Tábla-bíró s szinte Csong. Megyei számvevő mint e Czéh által eleve egyhangúlag választott Biztos... elnökletük alatt törvényesen s ünnepélyesen megnyittatván", megválasztattak: „Szappanos János Fő Czéh Mester, Zaka János Al Czéh Mester, Szupola István atyamester, Baranyi Márton jegyző. Mári Péter öreg bejáró, Halasi Ferenc másik bejáró. Mesterek: Kelenfi István, Szabó Ferenc; Kokovai András és Kovács Antal szolgáló Mesterek." A céhmestereket háromévenkint választották. Név szerint és időrendben így következtek egymás után: Szappanos János, Tóth Mihály, Varga Pál, Baricsa József, Zaka János, Baranyi Márton, Bódai János, Koncz Demeter János és Tóth József.

A céh kebelében az ifjúság nevelése és fegyelmezése céljából ún. kis céhet alkottak, ami nagyjában megfelelt a mai ifjúsági egyesületeknek. '

A kis céh az ifjúságból állott; feje, az atyamester, tanáccsal látta el az ifjúságot, az öreg dékán indítványozó, rendelkező, a két bejáró mester a ládák kulcsainak őrzője, a jegyző az írásbeli dolgok elvégzője volt, a kis dékán szolgaszerepet vitt. Etisztviselők helyett az ifjúság fizette a kántordíjat, mely személyenként 40 krajcár volt. Négyszer tartottak gyűlést az atyamesternél. Két ládájuk volt két kulccsal. Mindezek az ifjúság irataival együtt elkallódtak, nem maradt ránk semmi sem.

Szóbeli hagyomány után tudjuk, hogy a cserepeslegények nem vándoroltak. Mester csak az lehetett, aki remekelt. Úgy mondják öreg tálasok, hogy „födőn remekeltek, mert azt rögtön csinálják",30 és legnehezebb csinálni. Mások szerint remekelés egy katlan edény elkészítéséből, beírásából és ki-tüzeléséből állott.31 Az atyamester és egy választott ügyeltek föl a remekelő munkájára.

Esztendő végén, karácsony második napján volt a ládavitel, amikor az újonnan választott atyamesternek átadták a céhládát. Összegyűltek az atyamesternél, és barátságoskodtak. A jegyző számon vett mindent. A kis dékán kocsira rakta a székeket, ládatokokat stb. Elindult a menet az új atyamesterhez az út közepén. Elöl ment egy ember, kezében tányéron bolti koszorú, utána két ember vitte a kis ládát; kétoldalt két-két legény, egyiknél tányér, másiknál tele borosüveg, pohár. A láda után ment az ifjúság, utánuk a cigány, leghátul a kocsi. Az ifjak nagy mihókokat (= orros) vittek tele borral. Utca nyílásánál megállottak csomóba, ittlak, és kínálták a nézőket, kik pénzt adtak a tányérra. Muzsikást az ifjúság pénzén fogadtak, abból vettek bort és húst is. Ha nem volt pénz az ifjúság ládájában, betettek fejenként ötven krajcárt. Volt rá eset, hogy húst nem főzhettek, ilyenkor kenyeret ettek, és úgy itták rá a bort. Az ifjúság minden tagja lányt is vitt, és táncok reggelig.

Az ifjúság húsvétra rendezte a lakozást. Tízen-húszan tartották, az öregek beleegyezésével. Két vőfély hívta meg a vendégeket; kétszáz-kétszázötven házat is bejártak. A vőfélyeken bő pamuk, ráncos gatya, fehér pikét mándli és ujjas volt, mely utóbbi ruhadarab ujján és a mellen széles pántlika és piros kendő csüngött. Lányok adták a pántlikát és a mosó selyemkendőket, amelyeket a mulatság után visszaadtak a legények. A vőfélyek kalapjain koszorú, amennyi ráfért. 1868-ban karddal az oldalukon hívogattak, szivarnadrágot, birkanyakas csizmát viseltek.

A lakozás napján délután a város valamelyik részén egyet fordultak. Elöl a két vőfély, utánok a céhbeli öregek, asszonyok is, azután a fiatalság, hátul a cigányok. Menet közben vígan voltak, kancsóban, üvegben vitték a bort, és iszogattak.

A lakozás az atyamesser házánál volt, sátor alatt. A sátor zöld gallyal, színes papírlánccal, virággal volt feldíszítve. Középen, a fő helyen felcifrázott tükör. Hordókra deszkát tettek, abból volt az asztal is, pad is. Marhát vágtak. A vendégek csőrögét, rétest hoztak. Borról, sörről és pálinkáról az ifjúság gondoskodott. A vacsorát az ifjak szolgálták föl; a vőfélyek a vendégeket tréfás versekkel mulattatták. Vacsorakor fizetett mindenki. Az első vőfély vacsora végén elővette az ifjúság koszorúját két tányéron, verset mondott, és fölkérte a vendégeket, hogy adakozzanak. A tányérokat a fő helyen tette le; egyik jobbra, másik balra ment körül. Aki nem adott, nem hívták többet; az adakozást az öregek szemmel kísérték. Az összegyűlt pénzt az ifjúság ládájába tették., Virradatig táncoltak. A mulatást követő harmadik napon számoltak, a hasznot az összeállt ifjak fölosztották. Verset mondtak: hívogatáskor, vacsorakor és vacsora után, amikor a pénzt köszönték meg.

Mondják, mikor az ipartörvény hatályba lépett, a cserepesek is kívánták, szorgalmazták az Ipartestületbe való felvételt, de mindannyiszor elutasíttattak, mert a tálasokat a többi iparosok nem tartották mesterembereknek, s a gölöncsérséget mesterségnek. Az akkori ipartestületi elnök, Megyelka József szabómester, dühbe jővén afelett, hogy a cserepesek a mesterek közé akarják magukat számítani, felkapta az asztalon levő cserép dohánytartót, és a földhöz vágta, rámutatva a cserepeire, így szólt:

— Ezt csináljátok össze, akkor mesterek vagytok!

A cserepesek szégyenkezve, méltatlankodva húzódtak vissza. Végre két év múlva, 1891-ben, vették fel az Ipartestületbe a tálasokat, de akkor se" lettek más iparosok nyelvén s közbeszédben iparosok, csak tálasok maradtak. Az elismertséget a budapesti, szegedi, nagyváradi, makói stb. kiállítások hozták meg részükre,32 melyeken a vásárhelyi tálasok nyerték el egymás után az első díjat, Az agyagiparos nevet az Agyagipari tanműhely 1907-ben történt felállításakor vették fel, és azóta használják.

A cserepesek, hasonlóan más iparosokhoz, a céhség idejében volt pénzüket nem vitték be az új ipartársulat pénztárába, hanem maiglan külön kezelik. 1893-ban alakították „A cserépedénykészítő ipartársulatot". Nem más ez, mint folytatása a céhnek, az Ipartestületen belül. Ennek a külön tömörülésnek szakszervezeti jellege volt. A célja is az: anyagbeszerzés, átadás, értékesítés stb.

A tálasok elbeszélése szerint még a céh előtt társultak a gölöncsérek, és csekély tagsági díjat (húsz krajcár) fizettek. A befolyt összegből árendálták a várostól az agyagbányászásra alkalmas földet, és évenként, rendesen ősszel, az elnöknél tartott társas vacsora kiadásait is ebből fedezték. Temetéskor összehívták a tagokat az elhalt tálas végtisztességtételén való együttes megjelenésre; egyéb tevékenységet nem fejtettek ki. Ez a társulás „Tálas ipartársulat" néven azután is megmaradt, mikor az Ipartestületbe bevették őket, hol Tálas szakosztály címen szerepelnek. Ebből a társuktból vagy szakosztályból indult ki a tálas szövetkezet, mikor a nagy hűhóval felállított Agyagipari tanműhely rövid nyolc évi erőltetett fenntartása után megsemmisült. A szövetkezet célja anyagbeszerzés, annak a tagok között olcsó áron, sokszor hitelbe való kiosztása, és a tagok által készített edények értékesítése volt, hogy a szegény tálasok érvényesülését, fentmaradását előmozdítsák, jólétét fokozzák. Azonban az Országos Központi Hitelszövetkezet, meggyőződvén az elkövetett visszaélésekről, az edényértékesítést eltiltotta; most már csak anyagbeszerzéssel foglalkozik a szövetkezet.

A tálasok elhelyezkedése, úgy gondolnánk, nem is történhetett másként, mint hogy az agyagművesek az agyagbányákhoz közel eső városszéleken telepedtek le. Így találjuk őket ma is, s ez látszik természetesnek. Levéltári, különösen pedig anyakönyvi adatok, hol a nevek mellé a lakás helyét feltüntető városrész is minden esetben odajegyeztetett, amellett bizonyítanak, hogy a tálasoknak régebben, letelepedésük idejében, szanaszéjjel a városban, minden városrészben volt műhelyük és égetőkemencéjük. A szélekre nem a maguk jószántából mentek. A XVIII. század végén történt alföldi város-égések arra a határozathozatalra indították a városi tanácsot, hogy „A Fazekasoknak a Házak közt lévő égető Kementzéi eltiltatnak és hasonló kementzéknek felállítása nagyobb bátorságnak okáért a Város széleire rendeltetik."33 Ez történt 1794-ben, Azóta a város szélein találjuk meg a zömét, egészen a XIX. század végéig a város más részeiben is volt egy-kettő.

A tálasok ma a város három részén laknak; régi nevezés szerint Tabán, Kisutca és Újváros városrészeken. A legrégibb tálas lakta rész azonban Tarján. Míg a paperei agyagbányából dolgozhattak, jó ideig Tariánban volt a tálasok fő fészke. Innen azonban Tabánba húzódtak, valószínűleg akkor, mikor a bánya aknázása nehezebbé vált. A Kígyó, Imre, Damjanich. Borz, László utcákon maradt meg belőlük néhány a legutóbbi időkig.

Mikor a tarjániak is Tabánba tömörültek, itt lett a tarkások állandó helye egész a mai napig. Legsűrűbben laktak Tabánban a Pálffy utcán, melynek mindkét oldalán majd minden háznál lakott „tálas, Nagy számuk mellett szól az is, hogy 1891 előtt köznyelven is, hivatalosan is Cserép utca volt a neve a Pálffy utcának. De mégis a Pálffy utca végénél, a puskaszín körül, a mai tabáni templom környékén voltak legtöbben, Tálaslakta utcák még a Pálffy utcán kívül: Szerencse, Damjanich ott eső része, Mihály, Ádám, Balassa, János, Jámbor, Kalap, Révai utcáknak a Pálffy utca felől eső részei. Laktak és laknak még ma is a város legszélén a cigányéri agyagbánya mellett az Észak utcában, a Szentesi úti vámház és a Kincses temető közt.

A másik részen, a Kisutca városrész külső felében, az úgynevezett Csúcsban a fehér edényeseket találjuk meg. Legtöbben a Kontrászki, a mai Jókai utcában laktak, a Szentesi útféli kereszttől a Szent István utcáig. Ma leglakottabb a Rákóczi és Észak utca, azonkívül számosan vannak a Kálmán, Kisfaludy, Szent László, Szent István és Károlyi utcákon, különösen á végeken, hol régebben is tartózkodtak. Elszórva a Rárósi úton is voltak.

A harmadik rész Újváros. Emberemlékezet óta laknak itt az agyagbánya mellett tálasok, mégpedig olyanok, kik a lapos edényeken kívül még szilkét, kantát, korsót, azaz föntálló edényt is készítenek. Újvároson a cserepesek legrégibb helyei a mai Széchenyi, Vörösmarty és Nádor utcák találkozásánál volt. Gödrök köze néven ismerték ezelőtt ezt a helyet, hol téglaégetők voltak. Nemcsak itt, hanem a Szoboszlai, Kölcsey, Makai, Visszhang utcában a templomtól lefelé, továbbá a Csomorkányi és Délibáb utcák végein is sűrűbben, ritkábban, de mindig tartózkodtak cserepesek.

 

EGÉSZSÉGI VISZONYOK

a) Lakás

Az elsorolt városrészeken, csöndes utcákban laknak a tálasok. A kapu előtti agyagcsomón kívül semmi ismertetőjel sem mutatja kívülről mesterségüket, csak ha az udvarra benézünk, látjuk meg, hogy cserepes háznál vagyunk. A tálasok ugyanis, szegények lévén, bérelt házban, s így legtöbbször ún. alsó lakásban kapnak helyet. Parasztember nem szívesen adja bérbe házát cserepesnek, a tűztől Váló félelem miatt, de meg azért sem, mert a tálasmesterség nagy helyet foglal el az udvaron, és azonkívül aprójószágot se lehet tartani, mivel sok kárt tesz az agyag készítésénél. Ahol mégis beeresztenek cserepes lakót, ott rendesen az utcai részen lakik a tálas, és ott is dolgozik, a ház tulajdonosa pedig az alsó, kisebb lakásban húzódik meg, mert a nagyobb fölsőt így jobban értékesítheti. A tehetősebb cserepesek a saját házukban laknak, mégpedig az utcafélen, míg az udvariban dolgoznak; ahol műhelynek az utcai rész alkalmasabb, ott a kis házban van a lakás. Van arra is eset, hogy a házigazda és a lakó is tálas, és mind a kettő folytatja a mesterséget.

De akár háztulajdonos, akár lakó a tálas, a legtöbb esetben mégis együtt van a lakás a műhellyel. Az ajtó megetti ágy, ritkán még egy vacok s egy rengőpad az összes bútorzat, mert a szoba többi részét a műhely felszerelése foglalja el. Akinek két szoba áll rendelkezésiére, még az is a műhelyben lakik, a másik szoba ún. tiszta szoba, hol legfeljebb csak gyerekágyas asszony vagy nagy beteg szokott feküdni.

Legszegényebb, legínségesebb lakásuk a csúcsi cserepeseknek van. Mélyen fekvő helyen laknak, hol esős időben nemegyszer fölfakad a víz a szobában. Nedves, penészgombás falú műhelyben együtt van kicsije-nagyja, s szívják magukba az agyagcsomók meg az agyagedények gőzös, rossz levegőjét. Az alacsony szoba kis ablakait szellőztetés céljából soha ki se nyitják, hanem kivált télen, a pitarból is beszorítják a 'katlanban kiégett edény gőzét. Nem egy helyen tízen is laknak egy szobában. Ma már, kivált télen, bent is főznek.

A műhely fala fehérre meszelt, a mennyezet, sőt a falból is jó darab szürke, zöld, sárga színű; sokszor többféle színnel csapkodott vagy meszelővel benyomkodott.

A tabániaknak és újvárosiaknak már fekvésüknél fogva is jobb, egészségesebb a lakásuk. Jobb módúak lévén, több helyen külön szobában laknak, és külön van a műhely. Lakásukat, műhelyüket példás rendben, tisztán tartják, leginkább fehérre meszelik. Általában azért mindkét részen egy helyre szorul össze a lakás és a műhely.

 

b) Ruházat

A tálasok ruházata ma olyan, mint minden szegény emberé. Kinek hogy telik. Nincs semmi ismertetőjel, ami elárulja az agyaggal való bánást, hacsak az előttük levő, legtöbbször sáros kötőt annak nem vesszük.

A régi tálasok viselete a pásztorokéhoz húzott. A rendesnél sokkal bővebb gatyában jártak. Vidéki vásárokon szép fehér, bő gatyájáról ismerték meg a hódmezővásárhelyi tálast. Még csak harminc-negyven esztendővel ezelőtt is ráncos vászon vagy pamuk gatyája volt minden tálasnak, körüldugdosva piros, virágos batiszt kendővel. A bő gatyához borjúszájú ing járt, pántlikával fűzve. A többi ruhadarab; kivarrott, virágos, bársony mellény fehér, nikkel bütykös gombbal. Minden zsebben zsebkendőt tartottak, magas sarkú, ráncos csizma, pörge kalap és kabát, melyet panyókára vetettek. Tajtékpipa nélkül el se lehet képzelni tálast. Említésre méltó, hogy Lőkös János cserepes, ki 1896-ban, hetvenéves korában halt el, mindig maga csinálta, nagy zöld mázas gombokat hordott mándliján. (33. á.)

33. Cserépgombok.

Munka közben ezelőtt gatyában, papucsban voltak, mostanában nadrágban, mezítláb dolgoznak, sáros kötő előtte, konya kalap a fején, kurta szárú pipa a szájában.

A cserepesnéken régen fehér rékli, körül ráncos szoknya, lábukon topánka volt, a fejüket hátrakötötték, nagy sarkát hagyva hátul. Manapság nem különbözik más, hasonló vagyoni állapotú asszony viseletétől.

 

c) Táplálkozás

A tálasok táplálkozása csekély keresetük mellett nem lehet olyan, hogy a szervezetüket őrlő mesterség hatásának ellensúlyozására kielégítő volna. Jobb táplálkozással talán az erős munka és a rossz, egészségtelen levegő se volna olyan káros szegényekre, de így kétszeresen nyüvi őket a két őrlő kő: a szegénység és a nehéz munka.

Napjában háromszor étkeznek. Érdekes és megemlítendő, hogy a cserepes reggelijét és vacsoráját állva eszi, ha odahaza van is, de legtöbbször a szomszédba szalad át, s ott fogyasztja el diskurálás közben. Ebédelni földön ülve szeret a tálas, különösen nyáron, amikor is az udvar közepén végzi azt, télen pedig bent a műhelyben, asztalszékről esznek.

Reggelire nyáron kenyeret, szalonnát, túrót eszik a tehetősebbje, nem hiányozván ezek mellől a vörös- és fokhagyma meg a zöldpaprika; a szegényebbje kenyeret paprikás sóval megpörgetve, félrehúzódik, hogy ne lássák. Télen hurka, kolbász, pörkölt káposzta kerül az asztalszékre, mert a legszegényebb is azon igyekszik, hogy egy kis malacocskát ölhessen. Akinek nincs, bizony az csak kukoricamálét meg sült krumplit ehetik fölöstökre.

/Ebédre télen-nyáron egyaránt suhantott leves, bab, borsó, krumpli járja, télen, míg a disznóhúsban tart, vetnek bele egy-két darabot, hogy az ízét hozza meg. Piaci napokon, kedden és pénteken apró kis halat vesznek, s ropogósra sülve, szálkástul-mindenestül fogyasztják el. Húst kétszer egy héten, vasárnap és csütörtökön esznek.

Vacsora nyáron rendesen a déli maradékból áll; ha maradék nincs, szalonna, tepertő ugorkasalátával a kedvenc ételük. Rendkívül szeretik a kovászos ugorkát meg a dinnyét, általában a gyümölcsöt, utolsó fillérüket is odaadják érte. Télen reggelről vagy délről maradt hideg disznóhús savanyú ugorkával, dinnyével. Ha elfogy a hús, szalonnára kerül a sor. Sokszor azonban egy kis sült krumplival kell beérniök.

Vasárnap és ünnepnapokon, mint mindenki, a cserepesek is jobb ételekkel táplálkoznak. Ilyen alkalmakkor reggelit nem is eszik a tálas, hanem pálinkát iszik, a családtagjai égy kis kenyeret esznek, hogy éhöket elverjék, délig kibírják. Délben húsleves, paprikás hús, húsos káposzta, szárma (= töltött káposzta) van, melyekből annyit főznek, hogy két-három napig is rájárhassanak. Néha kőttes pogácsát is sütnek, nagy ritkán túrós lepényt, melyet az „ételek fejedelmének" tartanak, és fecskefarokra harapják.

Tüzeléskor kemény tarhonya, télen meg főtt kukorica a napi eledel.

Így étkeznek általánosságban, s aki ezt teheti, nem panaszkodik. De hányan vannak, kik esztendőről esztendőre kenyéren, krumplin, paszulyon tengődnek, télen vöröshagymán és sült tökön telelnek ki?!

Pedig „a tálas olyan, mint a vércse: hússal szeretne élni". A hasának nagyon kedvez minden tálas, különösen a csúcsiak, azért mondják, hogy a „csúcsiak a hasuk szögénye". Edényeladáskor első dolog, hogy húsért megy a tálasné. A húst emlegetik mindannyiszor, valahányszor jó élet után áhítoznak, vágyakoznak. Különösen szeretik a halat. A legszegényebb is halat vásárol. Heti piacon a halkofákat a tálasok felkeresik még akkor is, ha nem vásárolnak.

Régen, mikor még nem volt ilyen nehéz a megélhetés, s a mesterség is jobban jövedelmezett, hússal élt, a tálas, meg bort ivott. Tüzeléskor, mázoláskor, födőcsináláskor hús főtt a katlanon, bor volt a kancsóban. „A tálasnak pálinka az orvosa, hús a patikája, bor az orvossága." Így volt ez régen. Olcsó volt a hús, termett sok szőlő: vígan éltek. A tálasnak is jobban telt eleségre, mert aratáskor hat-hét mázsa búzát is megkereshetett, s malacot hizlalhatott. Különösen elmaradhatatlan volt a pálinka. Asszonyok hordták házról házra minden reggel.

Ma sem tudnak pálinka nélkül meglenni. Ha kenyér nincs is, de pálinkának lennie kell. Munka előtt pálinkát iszik a tálas, addig nem fog dologba, míg nem ivott. Minden cserepesműhely-ablakban ott áll a pálinkás üveg, hogy hideg legyen a tartalma, nyáron meg az agyagon, hűvösen tartják. Munkaközben addig hajtogatják, míg csak van benne. Estefelé, mikor eltikkadnak a munkában, ismét pálinkáért, újabban rumért megy az inas vagy az asszony. Arra telni kell. Isszák a rossz, olcsó pálinkát, s micsoda mohósággal isszák! Ez adja az erőt — mondják —, a régi tálasok is azért voltak olyan egészségesek! Ha kételkedünk ez állításon, az a felelet:

— Milyen sebesen rúgom most a korongot, ni!

Csillog a szeme, dolgozik megfeszített erővel. A pálinka káros hatását nem lehet velük megértetni.

 

d) Egészség

Ilyen táplálkozás mellett nem csoda, ha /egészségük hitvány, keveset érő Nincs benne semmi nagyítás, ha azt mondom, hogy egészséges arcú nincs közöttük egy sem. Sápadt, sárga színűek. Egészségtelen voltukat nem csupán a táplálkozás hiánya idézi elő, hanem főleg a mesterségük. Az agyag-készítés a kimerülésig kifárasztja a tálast minden reggel. Majd korongba ül, s egész nap görnyedve végzi az erős munkát. A megmunkált agyaghalom a műhely közepén s a belőle készített edények száradása, illetve párolgása, különösen télen, igen ártalmas. Ehhez járul még az őrölt és őröletlen festékek kiállhatatlan szaga meg a sok pipafüst. Mindez együttvéve olyan nyomasztó, hogy a friss levegőről belépő s hozzá nem szokott ember kevés idő múlva elkábul, rosszul lesz, s kikívánkozik onnan. Télen az edény gőzétől, melyet a pitvarból tüzelés után, melegedés végett eresztenek a műhelybe, sokszor csurog a fal. Ilyen levegőben tartózkodnak egész nap, s alusznak minden éjjel.

Kétszeresen ártalmas egészségükre a mázban levő ólompor. Ez teszi a tálasokat tönkre. Magukba szívják e mérges port, mikor mérik a mázat, festék és színes máz készítés alkalmával, de máskor is, mikor nem is gondolják. A mázat vízzel őrölik, de így még jobban kezükhöz, ruhájukhoz tapad, vagy a földre szóródik merítés közben. De bárhova érjen is, a vizes máz megszárad, por lesz belőle, s belehelik. Sok ólmot szív így magába a mesterséggel foglalkozó, családja és mindazok, kik a műhelyben töltik életüket. Sárgulnak, vérszegények lesznek. Erős bélgörcs-fájdalmak kínozzák, lassankint elsorvadnak. Hányan lesznek munkaképtelenekké azáltal, hogy az ólommérgezés nyomorékká teszi őket, mivel a kéz csuklójának idegeire is hat, s ha ezt megtámadja, a kézfejek leesnek, kacska kezüek lesznek a szerencsétlen tálasok. Az ötven évet alig érik meg. Ólommérgezésben meg tüdőbajban pusztul el valamennyi.

Az ólommérgezés tüneteit ők maguk így mondják el: „Annak a gyalázatos, csúnya betegségnek mán csak az elmondásától is röszket előre az embör. Először is levertség vösz erőt az embörön, sűrű ásítozás háborgatja, az éccakák rémítő álmokkal vannak tele, este sötétössel is rebög az embör, s mindönféle tárgyat ijesztőnek lát. Ilyenkor aztán hirtelen forró láz lepi mög, aki ebbe a bajba van, s alig egy perc múlva mán a hideg borzongás vöszi elő. Ezután gyün az étvágytalanság mög a hányinger, közbe erős gyomorgörcsök, székrekedés s végre a borzasztó sok ideig tartó görcs a bal oldalon a gyomorvégnél. A merevgörcs nem annyira fájó, mint borzasztó. Inkább hat hétig bélgörcs kínozzon, mint egy napig a merevgörcs. Ez olyan, hogyha hozzáérnek az embör bármelyik testrészihön, leginkább a gyomorhon, mindjárt mögmered, és olyan érzés szalad körösztül rajta, amit kibeszélni nem löhet... A szömöt behunyni nem szabad, olyan rémes alakok szaladgálnak az embör előtt. Vannak bizonyos alakok, akit ha erősen figyelünk, rögeszmévé válik ... Ami azután gyün, az mán hozza a szabadító halált."

 

MUNKAFELOSZTÁS

a) Inas

A legszegényebb parasztember fiából meg a tálaséból lett az inas, de az 1860-as években, mikor a cserépedények legkeresettebbek valtak, gazdag ember is szívesen adta fiát gölöncsérnek.

A cserepesinas ősszel áll be. Régebben, az 1830—40-es években pénzért fogadták föl, később fizetés nélkül vállalta el a mester. Három-négy évig inaskodtak. Az inas előbb a házi dolgokban segít, ide-oda küldözgetik, s csak úgy négy-öt hét múlva fogják munkára. Leginkább télen kezdi meg a korongolást, mikor az időjárás miatt szünetel a munka, és a mester is ráér a tanításra. „Csak meg tudnám tavaszra csészére tanítani!" — sóhajtozik a mester, s egyenként mutatja az inasnak a rögfogásokat: helyrehúzás, kilyukasztás, fölhúzás, terítés, fakéselés, kifircelés. A régibb tálasok valamennyien gyógyszertárba való kis tégelyen kezdték a tanulást. Sok helyen játékkészítéssel vezetik bele az inast a mesterségbe, másutt mindjárt csészére tanítják, mégpedig kabák-csészére, azután tanulja a sinces csészét; ha ezeket már tudja, tányért csinál, legutoljára pedig a tálat.

Az inasnak kijut a dologból: szel, gyúr, festésnél hordja az edényt, csinálja a tányért, ha megunta, pihenésképpen festéket, mázat őröl. Segít a katlanba rakodásnál, tüzelésnél, kiszedésnél. Fát hasogat. Az inas szombaton éjszaka csinálja a játékot felesbe. Vásárra sohasem megy. A mesternél lakik, ott is étkezik.

 

b) Legény

Mikor az inas felszabadult, legény lett. Legény volt, míg meg nem nősült, azután a maga emböre lött, de sok esetben nős korában is legényképpen dolgozott.

A legényt többféleképpen fogadta föl a mester. Régebben esztendőre fogadták, éves legény a neve. Mindent csinált. A mesternél lakott, ott is evett, 25—30 forint volt a bére és amit megevett. Az esztendős legénynek lehúzták volna a bőrét, annyit dolgoztatták. Munka után még nyolc-tíz fenyőtönköt kellett felvágnia, aztán pihenhetett csak.

Akit katlanszámra fogadtak föl, egy katlanedényért kapta 10—12 forint fizetését. Minden negyedik katlanedény az övé volt.

A százas legénynek az edény százától fizettek. Korongosnak is hívják, mert az edényt csinálja. Nem fest, nem őröl, nem rakodik, nem tüzel. Nős, családos emberek a százas legények. Százanként fizettek: csészéért 10—12, tányérért 15—20, kis tálért 35—40 krajcárt, nagy tálért 2 forintot. Hetenként alig tudott keresni 3 forintot.

A feles legény csak a kemence-edényt csinálja. Egyik katlan edény a mesteré, másik a legényé.

Szakmányos vagy hetes legény az, aki meghatározott számú edényt csinál, p. o. 200 darabot egy nap; amit ezenkívül készített, külön díjazták.

A legény három-négy évig dolgozott segédképpen. A nős legény régebben nyáron elment aratni, kapálni jó bérért.

Ezelőtti 30—40 forintot adtak előre a legénynek, hogy abból a télire való szükségletét beszerezhesse. Újév után állították munkába, apróságot csinált, pallásra dolgozgatódott; 30—40 krajcárt keresett naponként, tetűzsírra-valót. Húsvétkor kapott egy engedélyt = kemence edényt, ebből lefogták az előlegezett pénzt. Ha tüzeléskor is dolgozott, 40—50 forint volt a bére és egy kemence zsöngélt edény. Volt olyan is, ki 80—90 forintot kapott. A legény fekhelye az égetőben volt nyáron, szelezés deszkából összetákolt vacokban, szalmazsákon, subában feküdt, télen a műhelyben, a gyúrópadon, subában, feje alatt volt a furkó, azon rissz-rossz kabát.

 

c) Mester

Vezeti a munkát, maga is dolgozik a mesterség minden részében. Anyagbeszerzés, öntő-, írófesték készítés, máz előállítás az ő dolga, valamint a mázolás, rakodás, tüzelés és kiszedés. Vigyáz a tüzelésre; ő hagyja jóvá, mikor kell elhagyni a tüzet. Az eladás, gazolás az ő kötelessége. Tanítja az inast. Az első tálat és a födőt a mester készíti, és festéskor az edény nagyját ő önti. Tüzeléskor van az ünnepe, mert akkor nem dolgozik.

 

d) Mesterné, családtagok

A mesterné és a család tagjai, fiúk és leánygyermekek egyaránt részt vesznek a munkában. Az asszony önti az apróbb edényeket, ír, szárít, segít berakásnál és kiszedésnél adogatni, összeszedni, ezenkívül részt vesz az agyagszelés, gazolás és elárusításban. Az apróbb-nagyobb családtagok ott segédkeznek, ahol éppen hasznukat lehet venni. Legjobban az edény ki- és behordásoknál, írásnál, rakodásnál használhatók.

 

e) Őrlős

A festékek, mázak őrölését, ezt a nehéz, nagy türelemmel járó munkát, amint előbb olvasható, az inasnak kell végeznie, de mindenki őröl, aki csak ráér; mester, inas, családtag, a szükség szerint. Mindamellett legtöbb tálas tart őrlőst. Ezt a hivatalt parasztnapszámos ember nem vállalja semmi kincsért. Csak a munkából kimaradt tálasok vállalják, hogy valamit mégis keressenek, továbbá azok a szerencsétlen tálasok, kiket a mázban levő ólom nyomorékká tett: a leesett, kacska kezűek, de leginkább az olyan együgyű, jámbor emberek, kik más dologra nem alkalmasak, csak éppen erre. Reggeltől estig fogja a gusztonyt az őrlős, kísérgeti az oláj menyecskét: hajtja a követ hol egyik, hol másik kezével. Megrángatja a kő úgyannyira, hogy beleizzad. Legfárasztóbb a feketekő őrölése, mert úgy megfogja a követ, ha meg talál állani őrlés közben az őrlős, hogy egy ember nem tudja megmozdítani. Ha elfárad, annyi időre hagyja abba az őrlést, míg rágyújt, aztán újra hajtja állati türelemmel. Sok ideig tart az őrölés, egynapi munkának kevés látszata van. Ezelőtt télen őröltek, Andráskor (nov. 30.) kezdték meg. Régi mázsa (56 kiló) számra fizették, mázsájától 1 forint 50 krajcárt. Hetenkint 2—3 forintot keresett az őrlős, ma pedig 7—8 koronát keres.

 

f) Íróasszonyok

Magukra maradt özvegy cserepesnék és nagy családú, sok bajú tálasok feleségei lesznek íróasszonyok, kik az edények beírásával, feldíszítésével keresik kenyerüket. Iróasszonyokat azóta alkalmaznak inkább, mióta a tálasok elhanyagolták az írást, s különösen mióta az agyagipari tanműhely a lélek nélküli patronozást megismertette velük. Voltak ezelőtt is — mikor minden tálas tudott írni — olyanok, kik pénzért írtak; ezek — rendesen a cserepesek leánygyermekei — éjjel dolgoztak. Az íróasszonyok általában mindannyian ügyes kezűek, kik kedvvel és odaadással végzik kötelességöket, mindamellett azon igyekeznek, hogy mentői hamarabb és mentői kevesebb festékkel beírják a kialkudott számú edényeket. Hívják őket százszámra, amikor negyven fillért kapnak százától, és fogadják napszámra két korona napidíjért.

 

EDÉNYÁRAK

A gazdasági évek jósága szerint változott a cserépedények kelendősége is. A tálasok emlékezése szerint 1863-ban, az országszerte ínséges esztendőben volt legkisebb ára az edénynek, amikor 2 forint 40 krajcárt kaptak százától. 1880 elején annyira megállott a mesterség, hogy kénytelenek voltak a tálasok kubikra menni vagy részesnek. 1889-ben volt legjobb ára az edénynek és legnagyobb kelendősége, hogy — mint a tálasok mondták — „még Tisza Kálmán is tálas lett". 1895—96 óta, amióta a mesterség hanyatlásnak indult, a cserépedények se keresettek, a zománcos bádogedény mindinkább kiszorítja a használatból.

A közönséges edény ára régebben 3—5 forint volt. Most a csúcsi fehér edényért 4,50—6 forintot fizetnek, a tabániért 5—6 forintot, az újvárosiért 7—8 forintot. Az újvárosi edény nagyobb, mint a csúcsi vagy a tabáni, s így kevesebb fér belőle a katlanba, mint a kisebb edényekből.

Edényárak százszámra:

csésze 1,20-1,50 frt.
tányér 2,00 
porciós tál 4,00 
harmadik tál 5,00-5,50 
második tál 8,00-9,00
füles tál 12,00-9,00
első tál 18,00-20,00

Ez edényárak mellett érdekes és megemlítésre méltók azok az alább következő edényárak, amelyek a „Tekintetes Csongrád Vármegyének 1811. esztendei Böjtmás Havának 25-ig napján Szegvár Helyiségében folytatva tartott Közgyűlése alkalmával" határoztattak meg. Szigorúan elrendelvén: „Mely meghatározások ki ki által szorosan egy pontig megtartatni rendeltetnek, olly hozzátétellel, hogy minden áthágás esetében, az Áthágó nemcsak a törvényes tizenkét forintoknak lefizetésével, hanem a környűlállásokhoz képest árestommal és testi büntetéssel is okvetlenül meg fog büntettetni."

 

Conven34 Bankó35

 

frt. kr. frt. kr.
Egy legnagyobb paraszt tál - 24 2 -
Egy középszerű paraszt tál - 18 1 30
Egy kisebb paraszt tál - 12 1 -
Ezeknél csökélyebb mélységű legnagyobb tál,        
- mely kívül-belől mázos - 24 2 -
- kívül-belől mázos középszerű - 18 1 30
- kívül-belől mázos kisebb - 12 1  
Egy kívül-belől mázos éjtszakai edény - 12 1  
Egy közönséges tányér - 40 3 20
Egy kívül-belől mázos tányér - 3 - 15
Egy legnagyobb kívül-belől mázos tál - 30 2 30
Egy középszerű kívül-belől mázos tál - 21 1 45
Egy kisebb kívül-belől mázos tál - 10 - 50
Egy vörös Tsíkmák Szűrő - 9 - 45
Egy legnagyobb kívül-belől mázos TsíkV Szűrő - 24 2 -
Egy kisebb kívül-belől mázos Tsík Szűrő - 16 1 20

1812. évben pedig a következő árakat állapította meg a vármegyei közgyűlés:

 

frt. kr.
Víznek való legnagyobb kantáért 10
Víznek való középszerű kantáért 8
Víznek való kisebb kantáért 7
Egy legnagyobb tejes köcsög 7
Egy középszerű tejes köcsög 6
Egy kisebb tejes köcsög 4
Egy itzés mázos tál 6
Két itzés mázos tál 10
Azonfelül minden itze 2
Egy közönséges Tányér 4
Egy kívül-belől mázos Tányér 6
Mázos legnagyobb kantsó, azaz Mihók 1
Mázos valamivel kisebb kantsó, Mihók 51
Mázos legkisebb kantsó, Mihók 45

Tálasainkra is kötelezők voltak e meghatározások, mivel abban az időben Hódmezővásárhely is a vármegyéhez tartozott közigazgatásilag.

 

KÖZBECSÜLÉS, ÉRINTKEZÉS, BARÁTKOZÁS

Alig van olyan mesterség, melyet oly kevésre becsülnének Vásárhelyen, mint a cserepes mesterséget. Azt a sok munkát, ügyességet, amit ráfordítanak az edényre, azt a sok szép virágot, mit lelkűk virágos házából ráraknak, nem látják-e, vagy nem értik meg, de tény az, hogy a tálasok lenézettek. Azt tartják, hogy a gölöncsérség nem mesterség, s még ha az volna is, akkor is a legalábbvaló mesterség, mert három tálasnak sincs egy kenyere. Volt idő pedig, mikor gazdag ember is szívesen adta fiát cserepesinasnak, lányát cserepeslegényhez. De bármennyire jövedelmezett is abban az időben, a cserepeseknek akkor sem volt valami nagy tekintélyük, semmi esetre sem annyi, mint a többi mestereknek.

Kitűnik ez abból is, hogy sárvarga meg bögreteremtő nevezés járta közbeszédben.

Hogy mennyire tudják, érzik a kevésbe vevést a cserepeseik, legjobban bizonyítja az, hogy tálaslegény lányos háznál, bálban eltitkolja a mesterségét

Leglenézettebbek a vásárhelyi tálasok között a csúcsiak. Az itt lakó fehér-edényesek ugyanis könnyű gondolkozású, elevenebb természetű nép. Olyan, mint az ugyane részen lakó muzsikás cigányok, kikkel sűrűn érintkeznek. Nemcsak szokásaikat veszik át, hanem nyelvökből is sok ragad rájuk. Beszedjük cigány szóval, kifejezésekkel van tele. Ha van egypár fillérjük, eszem-iszom járja, máskor meg jó volna kenyér is. Nem sokba veszik a világot. Kiülnek az utcára, útközepére, s ott isznak. Rongyosan, kalap nélkül, mezítláb pipálgatnak esténkint az árokszélen.

A tabániak, különösen az újvárosiak, komolyabb gondolkozású emberek lévén, több tekintélynek örvendenek. Jobban, gazdagabban nősülhetnek, ma sincsenek olyan nyomorban, mint a csúcsiak.

A tálasok nem tartoztak sem a paraszthoz, sem az iparoshoz, a pásztorokkal barátkoztak legszívesebben, meg egymással. Egymásközt a tiszteletet megtartották, az öregebb a fiatalabbat megbecsülte. A fiatal tálas az idősebbet mindig keresztnevéről szólította, „János bácsi", „Józsi bácsi" titulálta, de az öregebb a nálánál csak fél nappal fiatalabbat „te"-nek szólítja. Legtöbbre becsülik s leginkább tisztelik a jó munkást, a szép írót. Holta után is megemlegetik. De a rossz munkást leszólják, fatálasnak, Isten cserepesének csúfolják, aki nem tanulja meg jól a mesterséget, csak az agyagot prédálja, hukkot csinál, azaz ügyetlen, formátlan, nem kerek, hanem háromsarkos edényt vagy olyan vastagot, hogy belecsinálja apját, anyját. A parasztemberből lett cserepeseket nem sokra érdemíesítik, mert azok csak dúrják, dögönyözik az agyagot.

Míg itthon nem sokba vették a tálasokat, vidéken, jó munkájuk után, annál inkább megbecsülték. Más városok agyagművesei sokszor hívták magukhoz, hogy elsajátíthassák tőlük az idevaló edényformákat, festékeket, virágokat, de alig egy-kettő hagyta itt városát, jóllehet biztosabb megélhetés nyílott volna számukra másfelé. Vidéken különösen a fehér tálasoknak volt jó hírük és tálaik legkedveltebbek. Jó hírnevüket, munkájukat legjobban mutatja az a huszonöt vármegye, hova oly régóta szállítják edényeiket, melynek köszönhető, hogy a vásárhelyi cserepesek immár kétszáz éves múltra tekinthetnek vissza.

Kiállításokon a vásárhelyi tálasok mindig az első helyen állottak. Emlékezéseik szerint részt vettek 1873-ban a bécsi kiállításon, hol az első díjat, aranykeresztet, Kovács József nyerte el; 1880-ban a szegedi kiállításon, itt Maksa Sándor és Fejes János nyertek ezüstérmet; 1885-ben a nagyváradi kiállításon, honnan oklevelet hoztak haza: Szabó János és Papp Sándor; 1891. és 1896-ban Budapesten tartott kiállításokon, ez utóbbi alkalommal elismerő oklevéllel tüntették ki: Bereczki Pál, Joó András, Papp Sándor, ifj. Z. Szabó Pál tálasokat; 1900-ban a makói kiállításon, hol Tokodi Sándor nyerte el az első díjat: aranyérmet. Hódmezővásárhelyen legutóbb 1904. évi Ipari és Mezőgazdasági Kiállításon ötven kiállító vett részt. Bronzérmet nyert: Varsányi Sándor és Kovács István. Arany oklevelet kapott: Csarmaz Ferenc, Papp Sándor, Varsányi Sándor, Kovács István. Ezüst oklevéllel kitüntettek: Patócs József, Rácz Ferenc, Fejes Sándor, Jász Mihály. Elismerő oklevelet kaptak: Dudás Imre, Tóth Mihály, Szabó Pál, Paksi Bálint, Miskolczi Imre, Szabó János, özv. Szabó Jánosné, Bartha Sándor, Csala József. Pénzbeli jutalomban részesültek: Rácz Ferenc és Kovács István 50 korona. Fejes Sándor, Pető István, Bartha Sándor, Patócs József 30—30 korona. Csala János és Nagy Béla István 20—20 korona.

Külön meg kell említeni ifjabb Szabó János tálasmestert, aki 1892. augusztus 11-től szeptember 22-ig külföldi tanulmányúton járt. Ez alkalommal megfordult: Budapest, Bécs, Prága, Badenbach, Meissen, Drezda, Lipcse, Frankfurt, Svájc, Bazel, Bern, Tunk városokban, visszafele jövet pedig Rozendorf, Lindau, München, Salzburg, Grác és Pécs agyagipartelepein. Tapasztalatairól részletes jelentésben számolt be Hódmezővásárhely város polgármesterének.

Idehaza leghíresebb tálasok voltak, Tabánban: Lőkös János, Kakasos Nagy Sándor, Szappanos Sándor. Csúcsban: Szupola István és János, Kerekes Ferenc, Tokodi János, Tokodi Sándor, Szabó János, Gábor Pál, Patócs József, Kis Nagy Sándor, Bartha Sándor. Újvároson: Pásztor István, Pásztor János, Pásztor Mihály, Varsányi Mihály, Kőrösi J., Gábor János, Takács Ferenc, Kiss János, Varga Pál.

 

A VÁSÁRHELYI TÁLASOK ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE HELYRAJZI ELKÜLÖNÖDÉS SZERINT36

Amint az edényeket készítési helyök után megkülönböztetik, azonképpen a csináló mesteröket is mondják a városrész neve után tabániak, kisutcaiak vagy csúcsiak és újvárosiak összefoglaló névvel.

Tabániak

Hívják egyrészöket zöldeseknek, kékeseknek, koszorús edényeseknek, edényeik színe, díszítése után; valamennyit tarkatálasoknak, vagy egyszerűen csak tarkásoknak az ezelőtt előállított sok színű edényről; az 1880-as évek vége óta a mai napig sárgásoknak, mivel azóta alapozzák edényeiket egyszínű sárgával. Egyszereseknek is mondják még a tabániakat, meg napon zsöngélteknek csúfolják, mivel, leginkább nyáron, egyszer tüzelik az edényt.

A tabániak nehéz, vastag edényt készítenek, mely régebben is, most is kisebb, mint a többi városrészen készülté. Jellemző színeik a zöld, fekete, sötétkék, söprő, rugtatott sárga, májszín. Általában sötét színeket használnak. A libasárgát húggyal készítik. Ök készítették az ún. húgyos tányérokat is.37 Mivel egyszer égetnek, szárazon csikolnak. Csíkolásra a fehér és piros, fekete, zöld színeket alkalmazzák legjobban. Írásuk: ökörhúgy, ritka csíkra, tál oldalára belől, csöppentés, iksök, létra, szarkaláb. Virágot ritkán írnak az edény fenekére, helyette kakast, madarat. Napról mázolnak, mégpedig vastagon. Csak ritkán, inkább télen tüzelnek kétszer. A tabáni tálas fehér edényt nem készített sosem. A tarkások közül sokan lettek fehéredényesek.

Kisutcaiak, csúcsiak

Fehéredényösöknek porcolányosoknak is nevezik őket. A csúcsiak finomabb edényt készítenek, mint a többiek. A fehér edényt nehéz tüzelni, készítéséhez több szakértelem kell. Azon igyekeznek, hogy mentől fehérebbet állítsanak elő. 1887-ben hozták a recski földet, azelőtt pécsi földdel és krétával csináltak a fehér festéket, mely keményebben állott az edényen, több tüzet bírt, szárazon jobban lehetett önteni. Edényszíneket sokat tudnak, ez idő szerint többet, mint a tabániak és újvárosiak. Rendelésre sárga edényt és minden olyan színűt is készítenek, mint a tarkások. Általában a kék színnel írnak, csak ha nemzetiségi vidékre dolgoznak, használják a pirosat és a zöldet. Porolás után írnak. Írásuk leggyakrabban virág, ezenkívül koszorú, fogas, húzkodás, siflis, csillagos. Az edényeket hátul nem mártották. A fehér-edényes sohse lett sárgás. A csúcsiak a legszegényebbek és leglenézettebbek, cigányokkal komáznak.

Újvárosiak

Föntállósoknak, kantásoknak szilkéseknek is hívják őket, mivel a lapos edényen kívül kantiát, korsót, butykost, köcsögöt, szilkét is készítenek. Szilkéseknek inkább csak a kofák nevezik. Jellemző rájuk, hogy minden edényük nagyobb, „szálasabb", mint a tabáni vagy csúcsi cserepeseké, és széles, vastag szélű. Régebben nem írtak, csak mázoltak színes mázzal. Leginkább használták a sárgát, vöröset és feketét. A csíkolást, írást a tabániaktól vették át, de nem tudnak olyan szépen írni, mint azok. Szárazon csíkolnak. Csíkolásra piros, fehér, zöld, fekete színt használnak. Leggyakoribb díszítésük az ökörhúgyos és láncos, a koszorús, csöppentéses. Kívül a fenekére és öblére is eresztenek széles csíkot. Írni feketével és fehérrel írtak, ma már a kéket is átvették a csúcsiaktól, de máz helyett krétát használnak. A csésze, tányér, tál szélére virágot írnak, mint a tabániak; közepére virág helyett kakast. Írókával nemigen tudnak bánni, a patronozás itt van elterjedve. Ecsettel régebben az edény szélét kenték be, és csapkodásra használták; 1907 óta az agyagipari tanműhely hatása folytán virágozásra is használják. Napról mázolnak és vastagon. Egyszer tüzelnek. Az egyszer égett edény nem mázos kívül. Az újvárosiak kevesebb szakértelemmel bírnak, a tarka edényt könnyebb tüzelni. Utánozzák a fehér edényt előállításában, de nem tudnak ma sem olyant készíteni. Recski földet használnak fehérnek. Érdekes, hogy az újvárosi edényt legjobban fizetik, a tálasok szerint azért, mert „nagyobb, fogásra súlyosabb, erősebb, tartósabb".

Az újvárosiak jobb módúak, mint a tabániak és csúcsiak, s mivel komolyabbak és takarékosabbak, tekintélyük is nagyobb.

 

MUNKAKÖZBEN

Aki egyszer-kétszer fordul meg a tálas műhelyében, azt látja csak, milyen gyorsan alakul az agyagcsomó formás edénnyé a tálas keze között, s milyen vígan csinálja egyiket a másik után élénk társalgás közben, vagy írás alkalmával hogy ömlik írókájából a sok szép virág az edényekre. De aki hosszú időn keresztül figyeli, vizsgálja a tálasokat, sok olyat tapasztalhat a mindennapi foglalkozásaikon és szokásaikon kívül, melyekből gondolkozásmódjukat és lelkivilágukat megismerheti, örömeik, mély sóhajtásaik okait, keletkezését és végbemenetelét kifejező mozdulataikból leolvashatja. Mert a munkaközben tett kitöréseik a bennök végbemenő, átélt érzések folytatásai, s így a magukba nem fojtott kifakadások mindenkor az ő nyugtalan, gyötrődő, örökösen reménykedő lelkiállapotukat világítják, magyarázzák meg.

A tálas naponkénti első munkája az agyagtaposás, amint az a dolgozat elején az agyagkészítésnél is olvasható. Ez a munka az, melyet legkevésbé szeret csinálni minden tálas, mert a kimerülésig fárasztó. Régebben is úgy volt, mint ma, hogy húzódozva, kelletlenül, nehezen fog hozzá mindennap a tálas, ami nem csoda, mert alig taposta meg előszörre, már meg kell állania, hogy magát kifújhassa. Elkeseredve emlegeti a „kedvetőtt, henye, nagy hasú, kövér urakat", kik, ha itt vele „gázolnák az agyagot, takarosabbak lennének". Másodszorra is meggázolja az agyagot, és leül, hogy kipihenje magát.

— Na, hála Istennek, ez is megvan mára!

Körülnézi, milyen csomó. Az ilyen letaposott, „emberzsírral készült" agyagból egy tálas se adna, még a tulajdon édesttestvérének sem, mert ebbe tapossa bele minden erejét, egész életét. Ahogy fölvágja az agyagot, rátámaszkodik az agyagvágóra, és elmélázkodik. Fölébred lelkében nehéz helyzete, milyen nagy igával kell élni. Kis idő alatt megfordul benne egész sanyarúsága, minden küzdelme. Gondolatait elárulja arca, megerősíti szava, mikor nehány perc múlva hangosan mondja magának, mintegy megnyugtatásul:

— Nem ér ez sömmit sé, mér nem lettünk vicispán.

A fölvágott agyagot összeszedi-rakja, megint körülnézi a csomóját, élvezettel tapogatja, és ismét leül. Az ujja közt maradt agyagot morzsolva elgondolkozik. Nagyokat sóhajt. Majd a gyúrópadon gyúrja az agyagot, széles mozdulattal tolja lefelé, mintha gondolatai után nyúlna, s ahogy ráhajlik az agyagra, magáról megfeledkezve, gondolataiban elmerülve, a sok bajú ember nagy szomorúságát látjuk és érezzük.

Elkövetkezik a fölöstök ideje. Megmosakodva látnak az evéshez. Keveset szólnak. A családfő kezdi meg a beszedeti, hogy lesz, mint lesz, mikor tüzelnek edényt stb., ha megsegíti a jó Isten. A többiek helyeslőleg bólongatnak.

Evés után beül a korongba. Mintha kicserélték volna.

— Na, hála Istennek, csakhogy belefoghatok!

Örül a lelke is. Vidám, dalol, fütyül, s rúgja a korongot, szaporodik az edény. Hordja kifelé a telt deszkákat. Az öregebbjei és csendesebbjei pipaszó mellett csinálják egyiket a másik után, nagy igyekezettel. Nem hiányzik a tréfa sem. Azalatt, míg kint foglalatoskodik egyik vagy másik, a bent levők telerakják galacsinokkal a rögöt, s mikor bejön, megkezdődik a verseny, ki tud többet csinálni. Mulatnak rajta, ha a galacsinok kiszedésével bíbelődő elmarad a versenyzőktől. Szokásban volt régebben az is, hogy az edényszárításra vigyázó tálas, ha nem dolgozta fel a kiszaggatott rögöket, mielőtt kiment az udvaron szikkadó edények megfordítására, a bent maradtak egyike bevégezte munkáját helyette, mire bejött, és ezért amannak tíz darabot kellett csinálni minden darab helyett. Különösen nagy a kedv födő-készítéskor, mert az haszon, mivel annyi ára van, mint a többi edénynek, és helyet sem foglal a kemencében. Ilyenkor mindig hús fő. Így telik el a nap jókedvvel, szorgalmasan dolgozva. Estefeléig száz-százhúsz darabot is megcsinál egy-egy ember. Ekkorra azonban újra a lehangolás vesz a tálason erőt, kifárad, eltikkad. Pálinkát hozat, iszik. Mintha jobban forogna a korong. De nem sokáig tart az erőszakolt, nagy erő; amilyen gyorsan jött, olyan hirtelenséggel múlik el. A pálinkától csillogó szem fakó, ólomszínű lesz. Elmúlik a jókedv, helyébe jön a gond. Ömlik szájáról a panasz. Mennyit kell dolgoznia, mihaszna, mégis csak nyomorog, síván kenyérre is alig bír keresni. El-elhallgat, de agyában annál jobban kergetik egymást a gondolatok. — Mi az!? — tör ki erővel belőle. Akkor veszi észre magát, hogy nem felelnek rá, hát maga biztatja magát: Hiába, nem segít ezön senki se! Most abbahagyom, holnap újra kezdőm. Majd letelik egyszer. Vacsora után kérdezősködik. Egész nap dolgozott: taposta az agyagot, mely szédülésig elkábította, rúgta a korongot, mely kimerítette, s az a sok gond maga és családja jövője felől, mely munka közben lépten-nyomon foglalkoztatta, mindez kiéheztette. Ennyi törődés után jólesik a vacsora.

- Mit eszünk? — kérdezi.

- Nincs ögyébb kenyérnél — feleli szomorúan felesége. A ház feje végig néz családján, valíami kimondhatatlan érzés fogja el szívét, maga előtt látva kisgyermekeit.

- Hát ezök, szögényök?

- Azok is csak kenyeret — mondja lassan az asszony. Sorba levág mind egyiknek egy-egy darabot. Látni kell azt: vágna is, nem is, inkább fokával, mint élével. Lelki fájdalmából hozzászaladó kisgyermeke ártatlan, őszinte nevetésével zökkenti ki, s amint ezt dédelgeti, ajnározza, oszladozik sötét gondolata is, gyermekeiben, családjában találja, leli minden vigasztalását, gyönyörűségét. A biztató remény, mely napról napra táplálja: felderíti. „Majd másképpen lesz!" Az ilyen tálas még boldog. De hány van olyan, kinek minden napja lemondással végződik, s ha másnak panaszolja, azt a biztatást kapja, hogy „bele köll győződni".

A napi munkájuk még álmukban sem hagyja el a tálasokat, dologról álmodnak, akkor is korongoznak. A remény ott is csalogatja: reggelenkint, mikor elbeszélik álmukat, beszédjükben mindig benne van a sok pénz, melytől ébren várják a boldogulásukat.

Öntéskor örökösen az eget nézi a tálas, hogy milyen idő lesz? Ha esőre mutatkozik: haragszik, s nem éppen szép szavakkal emlegeti Szent Pétert, ki nem jól kormányozza az időjárást. — Az Isten bocsássa mög! — teszi hozzá. Jó időben lerúgja a cserepes a lábáról a körmöt: óriási igyekszik (így!), hajtja magát. Számítja magában előre, mikor lesz készen az edénnyel, mikorra tüzeli ki?

Őröléskor tréfálás járja, de nem annyira jókedvből, mint inkább azért, hogy ezt a nagyon fárasztó, unalmas és állati türelmet igénylő munkát valamennyire elviselhetővé tegye, hogy az idő jobban haladjon. Sűrűn megáll, rágyújt, vizsgálja a festéket, hogy ezzel is pihenjen. Mindenféleképpen beleun-fárad az őrölésbe, ha valaki odamegy, kínálja, hogy forgassa az oláj mönyecskét.

Csíkolás és írás alkalmával kevés beszéd van, mindenki csak magával törődik. Az íróka sercegése hallatszik csupán, amint az edényen húzkodják. Magukba mélyedve, kifejező mozgásokat végeznek. Fejmozgásaik, testtartásuk a leírt vonalak alakját veszik fel. Ezelőtt írásikor versenyeztek, ki tud szebbet, régibb virágút írni. Írás végeztével panaszkodnak, mennyire elfáradtak, hogy megtörte az ülés őket. Bírálják egymás írásait: dicsérik és ágálják. A leszólott tálas úgy érzi magát, mintha kést szúrnának bele, de érzését, haragját igyekszik elpalástolni. Ha meg vannak elégedve az írással, azt kívánják, hogy mázára kiégve is ilyen szép legyen, mint most, hogy a festék el ne folyjon.

Rakodásnál káromkodik a cserepes, mert sokat kell hasalnia, ami tönkreteszi. Szidja a rakodást, még jobban a katlan feltalálóját. Közben vigyáz, hogy meg ne szaladjon a sor, az edényeket aszerint helyezi el, hogy a tűz mentői jobban megjárja.

Mikor berakta az edényt, a tálas könnyebbülten sóhajt:

— Na, legyen hála az Istennek, csakhogy be van!

Elgyújtja az edényt. Számítja, mikorra ég ki. Ezután az jár az eszében, hogy sikerül a tüzelés, milyen lesz az edény? Folytonosan a tüzet figyeli. Ha valaki odamegy, első szava is az hozzá:

— Nézze mán na (ti. a tüzet), jó lesz-e?

Nehezen, szívszorongva várja a tüzelés eredményét, ami természetes is, mert ha elpusztul az edény, sok anyag és még több munka vész el. Tüzeléskor a tálas szívja a pipát, meg pálinkáit iszik. Napközben is, de leginkább este, összegyülekeznek a tálasok ott, ahol tüzelnek. Körülülik a katlant, pipálnak, beszélgetnek. Nézik a tüzet. A beszélgetést mindig a mesterségen kezdik; ki milyen edényt csinál; milyen virágot tud írni; hogy tüzel; ki ért, ki nem a tüzeléshez; kinek mi a szokása; tapasztalata? Ha beleunnak a mesterségbe, a politikára térnek át, és meséléssel, látományok elmondásával végzik. Éjfél felé lassanként elszállingóznak a beszélgető cimborák. Magára marad a tálas. Tüzel, néz a tűzbe, s elgondolkodik. Nagy csönd van, a tűz pattogása hallatszik. Kint nagy sötétség. Ilyenkor látják a szellemeket a tálasok.

Ahol inas van, ott rendesen az tüzel éjfélig a mesternével, éjfél után a mester váltja fel őket. Régebben tüzeléskor felöltöztek boszorkánynak, és ijesztgették egymást; legtöbbször az álmos inassal tréfálkoztak: felkötötték az egyik lábát a lázsafára, csillagot rúgattak vele, vízzel leöntötték stb., versenyeztek, ki tudja lerúgni a lázsafára felakasztott! kulcsot, és sok más ilyesféle játékot játszottak.

 

HAGYOMÁNYOS SZOKÁSOK

  1. Korongozáskor mindig hagynak a korong tányérján egy edényt, hogy az ördög oda, ne szarjon;
  2. pénteken nem önt a tálas, mert sem az öntés, sem a további munka nem sikerül;
  3. tüzeléskor a buzgó pápista cserepes egész éjjel imádkozik, hogy jól sikerüljön az edény kiégetése; mielőtt elgyújtja az edényt, keresztet vet rá;
  4. zivatarban nem tüzelnek;
  5. a kiégett edény kiszedésekor nem ad el a cserepes, bárki kérne és venne is tőle, mert akkor nem kél el jó áron;
  6. ha gazoláskor eldűl az edénycsomó, jó vásárt jelent;
  7. mikor az edényeskofa kocsiját kiereszti udvarából a tálas, port, szalmát hajít utána, hogy máskor is őhozzá jöjjön vásárolni;
  8. a mustrának odatett edényt a kerékhez vágják, hogy ahány darabra törik, annyi vevő jön a tálashoz;
  9. ha vásárra megy a tálas, törött edényt vág a kocsikerékhez, hogy jó vásárja legyen;
  10. ha szénás vagy szalmás kocsival találkozik a tálas vásárra menő útjában, egy marékkal húz belőle, hogy jó szerencséje legyen.

 

A MESTERSÉG SZERETETE

Minden panaszkodása mellett is szereti mesterségét a vásárhelyi tálas. Szereti annyira, hogy a lenézettség, a gyönge egészség, erős munka, egészségtelen lakás, sok baj és küszködés, szegénység, kínlódás sem képes más foglalkozásra vinni, pedig itt az agyaggal való bánásban az elnyomorodás, munkaképtelenség vár reá. Ha van is példa rá, hogy az utóbbi időben, a mesterség utolsó napjaiban, nagyobb számban hagyják el e megszűnő mesterséget, az más okból történik. Sokkal több példát találunk mind a múltban, mind a jelenben arra, hogy a tálas mesterségét el nem hagyja haláláig. Hányan vannak, kik az ólommérgezésből sok szenvedés után nagy nehezen kilábolva, ismét visszamennek az agyaggőzös, ólomporos levegőjű műhelybe, a biztos halálba.

De nemcsak ebben nyilvánul meg a mestersége iránti szeretete a tálasnak, hanem főleg a munkájában. Ha figyeljük, hogyan bánik az agyaggal, látjuk, mennyire hűségesen kikészíti, hányszor tapossa, szeli, gyúrja, mennyire nem sajnálja tőle a munkát. Hallani kell beszélgetésüket az agyagról. Olyan szeretettel sorolják fel a jó agyag tulajdonságait, olyan élvezettel tapogatják, morzsolgatják ujjaik közt, csak hogy meg nem csókolják. Vasárnaponként és ráérésük idejében kimennek az agyagbányába, s ott vizsgálgatják az agyagot. Mintha csak kenyérnek való finom liszthez nyúlnának, úgy veszik fel, annyi finomsággal, becsüléssel, és nézegetik, tapogatják, simogatják, jólesőleg nyomogatják össze. Ebben lelik örömüket, élvezetüket. Vérbeli tálas nem hajít el mákszemnyi darab agyagot sem a szemétbe; taposódeszkáról, gyúrópadról fölkaparja, összeszed minden cseppnyit. A régi tálasokról azt tartják a mostaniak, hogy jobban szerették a mesterségüket.

Mindenkinek élvezet látni a korongozó tálast. A cserepesek maguk is szeretik elnézni, hogy nyő az edény a korongban ülő előtt. A kevés fogással dolgozó, az agyagot mintegy észrevétlenül átalakító tálast finom korongosnak mondják. Az ilyen, mesterségét szerető tálas nem elégszik meg azzal, hogy a szikkadt edényt megesztergálja, hanem még vizes spongyával is kisimítja. Ha máskor nem is, írás alkalmával minden tálas kimutatja mestersége iránti szeretetét, mikor a lelkében élő legszebb virágokat igyekszik az edényre ráírni. Ezelőtt meg hetekig elírtak, minden darab edényre sok gondot és időt fordítottak, hogy szép legyen, hogy gyönyörködhessenek benne. Igen jellemző a tálasokra az is, hogy legnagyobb szégyennek azt tartják, ha nem sikerül az edény kiégése. Az ilyen eseteket titokban tartják, az embör elé nem való edényeket pedig éjnek idején az udvaron, félreeső helyen elássák, „eltemetik". „Temetés volt az éjszaka a szomszédba, úgy vöttem észre" — mondják.

A mesterségről beszélgetnek munkán kívül is, valahányszor egy-egy helyein összejönnek, még halálesetikor a virrasztóban is edényt készítenek, már csak szóval, mert így könnyebb sok tálasnak, mint a korongon. Ha belemelegednek a beszédbe, előhozakodnak a régi mesterekkel: a Szupolák, Tokodiak meg az öreg Lőkös és mindazokkal, kik a mesterség valamely részében kiválóak voltak. Lelkesedve beszélnek róluk, munkájukról, minden apró szokásukról meg a régi, elmúlt, jobb világról, Öreg Patócs József mondta:

— Ha pénzöm lönne, sohsé halnék mög, legalább a tálasok közt nem. A csontom elrothadna, de fönnmaradnék, mint Kossuth!

 

MUNKA UTÁN

Míg a cserépedények alakja kétszáz év alatt alig változott valamit, készítőik élete, életmódja nagy változásokon ment át. Az eddig elmondottakból kitűnik, hogy az elmúlt időkre vonatkozó jellemzések kedvezőbbek a mostaniaknál; még nagyobb a különbség, ha a régi és mostani szórakozásaikat, munka után eltöltött idejüket nézzük.

Ezelőtt víg élete volt a cserepesnek. Ha elvégezte napi munkáját, a megélhetés nehéz, sötét gondjai nem marasztalták műhelyében, hogy ott elfáradtan, céltalanul tépelődve magát eméssze, hanem mindenkor akadt olyan szórakozása, mely fáradtságát elfelejtette, lelki állapotát vidámmá tette. Szórakozásuk évszakok szerint változott.

Ha felhagytak a munkával, télen-nyáron egyaránt, a szomszédolás járta, még az ennivalóját is a szomszédban költötte el a tálas, ha az kézbe fogható volt. A beszélgetés ilyenkor a saját dolgaikról, a végzett munka elősorolá-sából meg mások leszólásából-szapulásából állott. Nyáron, este kiültek mezítláb, pipálva az árokszélre, vagy kiálltak az utcasarokra, adták a szót egymásnak, folyt a beszéd napi eseményekről s más hírek újságolásáról. Ha nem volt újságolnivaló, csináltak maguk jobbnál jobbakat, mert a cserepesek szórakozásából sose hiányzott a tréfa. Még ma is beszélik, mikor az öreg Tokodi a mélyen aludni tudó Turungel cserepest sütőteknyőbe tette, s kivitték a tóra a sás közé, s ma is jót nevetnek azon, hogy csak másnap reggel vette magát észre, hol hált. Hát mikor Szuhai János megsirattatta magát a feleségével! Mert tudni kell, hogy Szuhai, a nyájkanászból lett tálas, idejére harminchárom éves, igen mulatós, betyáros ember volt. Felesége sokszor elmondta, hogy nem tudná sajnálni, se megsiratni, ha meghalna, amiért ilyen életet él. Üres Jancsi, így csúfolták Szuhait, egyszer, úgy nyár utolján, paradicsoméréskor, bezárkózott a házba, a fegyvert elsütötte, elvágta magát a földön, a mellét éreitt paradicsommal bekente. Mikor az ajtót feltörték, az asszony, mármint a Szuhai felesége, ijedten szaladt be, elsivalkodta magát, és elkezdett hallhatatlan keservesen ríni. Szuhai felugrott, nevetve mondta: „Na, ugye, megsirattál!?" Ekkor, így tréfából, nem halt meg Szuhai, de 73-ban a nagy kolera őt is elvitte, és éppen legjobb időben, mert halála napján jött ki az elfogató levél. Közte volt azoknak, kik a sörfőzőt megölték.

A cserepeseknek igen kedvelt nyári szórakozásuk volt a halászás és madarászás, mivel mind a két esetben szabad levegőn töltötték idejüket. Az orvhalászok a gölöncsérek közül kerültök ki legtöbbször. Abban az időben a Hód tavában víz volt, s közel is volt: oda jártak pícézni, meg az orvhalá-szok tapogatójával, a feneketlen kasderékkal, fogni a halat. Kijártak a Tiszahátra, s ott a kubikban, a mélyebb helyeken, hol vermesen vagy vermésön38 van a hal, beleállottak, és kézzel fogdosták meg. A Kenyerelapos meg a Pamuk is igen kedvelt halászó-, horgászóhelye volt a tálasoknak.

A madarat léppel, búzarostával, tökkel, ízík csutkából készült csapó-kalitkával fogták.) Ilyen eszközökkel legjobban fürjre szerettek vadászni, mert azt el is adhatták, le is vághatták. A fogott madarat nem minden esetben adták el, hanem kalitkában tartották, s gyönyörködtek benne, mert: „nagyon szépen csicsiríköl az!"

A szórakozás mellett élelemről is gondoskodott minden jóravaló tálas. Aratáskor részes volt, s esztendőre való kenyerét megkereste. Sokszor többen összeállva, közösen vettek ökröt, szőlőtermést stb.

Borszerető, mulatós embernek mondják az ezelőtti tálast, ki hétiköznap is, de vasárnap bizonyosan, fölkereste a kocsmát, hol kuglizás, kártyázás, dalolás járta jó bor mellett. Mikor hazamuzsikáltatta magát: pöckösen lépkedett a magos sarkú csizmában, a nagy gombos mente panyókára vetve vállán,, a nagy tajtékpipából a bodor füstöket eregetve.

Edényeladáskor a bálázás elmaradhatatlan volt. Könnyen jött a pénz, könnyen ment el is.

Az inasok, legények a nyomáson tekézéssel, dólézással töltötték el szabadidejüket. Az idősebb legények mulattak, boroztak, s dalolták a cserepesek nótáját:

Nincs szebb madár a fecskénél,

A cserepes legényeknél,

Sáros kötő van előtte,

Csörög a pénz a zsebébe.39

Télen jobban beszorultak, bár a vadászást nagyon kedvelték. Ráértek a mulatozásra. Ha felkeresték egymást, beszéd közben a boroskancsót adogatták kézről kézre. Hétköznap esténkint egyik vagy másik szokott helyen, közkedvelt cserepes házánál összejöttek. A kemencét körülülték, kinek hol jutott hely, és egyik közülök újságot olvasott fel, a többi hallgatta áhítattal. Ha nem olvastak, víg beszéd járta. Tréfálikozitak, gúnyverseket, rigmusokat csináltak egymásról, melyek jókedvükről tanúskodnak. Rendes nevükön ritkán szólították egymást, hanem a magok adta s minden esetben igen találó előnévvel, pl. kakasos Nagy Sándor (mindig kakast írt tálba, tányérba), vak Döme Gergő (fél szemére vak volt), süket Nagy (nagyot halló), vas-kalapú Nagy (hétköznap, vasárnap egyaránt vastag, zsíros, nagy szélű kalapot viselt), macska Pádi (beszéd közben köpködik és nevet), frutyak Baranyai (alamuszi, görbe lábú, mindig mosolygó), kuzsik Szabó (Kuzsik lány volt az anyja), öreg, firfir Borsos (gyerek korában pénzezés alkalmával mindig azt mondta „firfir"), dundel Tóth József (elhanyagolt külsejéről, tutyi-mutyi természetiéről), Irányi Szabó Imre (Irányi Dánielért lelkesedett, azt dicsőítette minden beszédjében), bikus Koncz János (fekete, barna bőrű, mint a cigány), fekete kantás Tóth (feketére füstölt kantákat készített), fagatyás Baranyi (vastag, vászon gatyában járt), szúnyog Tokodi (hosszú, vékony), peníszös Szappanos (deresedő szakálláról), Csúcsi gúnár (= a Pa-tócs gúnyneve, olyan peckesen járt, s nyakát úgy tartotta, mint a hosszú nyakú gúnár), Üres Jancsi (= a réti kanászból lett tálas Szuhait csúfolták így), temetőcsősz (Szabó Mihály neve, ki a „Kincses" temetőben lakott a 40—50-es években).

A tálasokat nagyon jellemző rigmusok elvesztek, elfelejtődtek, egy-két sort ha tudnak itt-ott belőle. Pl.:

Döme Gergő, kis Benkő

Igen nagyon tekergő;

Szupolai, Gyöngyösi

Mindig egymást öldösi;

 

Malovai, Kabai

Nem futnak a lovai;

Trungel Palkó, Kopornyík

Mindig az ajtón vonyít.

A cigányokkal együttlakás, barátkozás a csúcsiaknál azt eredményezte, hogy sok közülök muzsikás volt télen. A 70-es években együtt jártak muzsikálni:

Rongyos Nóvé, taknyos Sibi,

Tálasképü Kecskeméti.

Cigány hatást mutat ez is:

Borsos Sándort kicsúfolta:

Hegedűnyakúnak mondta;

Joó Andrást is elmondta:

Kolompárnak (cigánynak) mondta.

E régi, víg életből ma már alig van valami. Sokat változott a világ. Elmúlt minden, jó élés, jókedv, még a név is elkopott. Az ezelőtti gölöncsér nevezésből, csak a csér van meg. A vidámság helyébe a szomorúság jött. Ma már, ha szomszédban, kapuban, utcasarkon összeverődnek beszélgetni, tréfa helyett a panaszkodás járja. Mindenki előhozakodik a saját bajával, melyet „ha úgy ki lehetne rakni az utcára, nem tudnának járni tőle az emberek".

A szórakozásból legfeljebb annyi maradt meg, hogy ebéd után lepihennek egy kis időre. De nemigen szoktak, mert azon igyekeznek, hogy „mentői hamarabb az orruk alá hányják azt a kis littyöt-löttyöt: várja az edény mindegyiket".

Nyáron, leginkább vasárnap szokták meglátogatni egymást a „csérek", amikor sorukat, állapotukat beszélgetik el, hogy azzal is könnyítsenek a nehézségén. Kocsmába kevesebbet járnak. Ha elmennek kártyázni, igyekeznek többet mutatni, mint ahogy van. A tálas összes pénzét, mely apróban van nála odahaza, előbb átcseréli egy darab bankó pénzre, hogy ha fizetni kell, bámulják és csodálják az ott levők. Ha látogatóba megy a cserepes, akkor is először szivart vesz, és csak az előtte való háznál gyújt rá, hogy belépvén a házba, irigyeljék. Pedig mindannyian tudhatják, hogy a szivarra való pár filléren kívül aligha van több pénze.

Télen házi mulatságot szoktak tartani, vasárnap esténként. A jeszenákos40 őrlős hívja egybe a vendégeket. Tamburaszó mellett, bor nélkül járják olyan sokan, hogy egymás hátán vannak; az ugrálásukon is meglátszik a nagy nyomorúság.

Ha egy kis pénzük van, most is esznek-isznak. Boltos, mészároshoz megy az mentői elébb, s ha elfogyott, összehúzzák magukat. A nincstelenség rászorítja őket arra is, hogy hitelbe kérnek, ahol csak lehet, de a kölcsönt „a halál fizeti meg", mert „adósság nélkül még nem halt meg cserepes".

Halálesetkor az a tájéki cserepes mind ott van a virrasztóban, s érdekes, hogy még ott is, akkor is a mesterségről folyik a szó, „csinálják az edényt", ti. szóval csinálják.

Esténként most is fölkeresik egymást, hogy magukat kipanaszolják, és a jobb sorsút leszólják, kinek „sé kölke, sé verebe, még kutyája sincs, beteg sose vót, így oszt boldogulhat". Abban állapodnak meg, hogy „az ilyennek szükségös a betegség, mert nagyon elbüszkülne". Ha kipanaszolták magukat, ismét csak a régi tálasokra, az elmúlt jobb időkre kerül a sor, és mindenre, amit csak kitalálnak. Nincs az a tudományág, melyhez hozzá ne szólanának. Krisztus, biblia, tenger, csillagos ég, őskori állatok, látományok, szellemek, babonák stb. mind előkerülnek, s mindenki elmondja, mit képzel erről vagy arról? Ügy belemerülnek a nagy tudományba, hogy maguk mondják:

— Hova megyünk már? Hagyjuk el!

A valamikor hangos, mulatós cserepes csöndes, meghúzódó emberré lett, ki nyomorúságában jóról, bőségről álmodozik, s vár valami jobb, boldogabb időt. Nem nagyon keresi a társaságot se, hanem otthon ábrándozik, s kivált télen a vackon elnyújtózkodva a nagy csöndben és jóleső sötétben nézi a pipa tüzét, vagy álmodozásainak folytatásaként a tamburán penget nagyon régi, szomorú nótát, s dalolja félénken, hogy alig hallatszik ki az utcára:

Amoda a temetőben

Csak a fejfák látszanak . . .

 

A CSERÉPEDÉNYEK HELYE ÉS ÉLETE

A tálasok készítette cserépedények és másféle készítményeik helyeiről, tehát arról, hogy hol állanak használaton kívül, hol tartják azokat, még nem esett szó. Többet mond és lényegesebb ennél a cseréptárgyak élete, de ezzel még ez ideig néprajzosaink nem foglalkoztak. Pedig a gölöncsértárgyakat mind a két szempontból megfigyelni és vizsgálni sokkal jelentősebb és tanulságosabb dolog, mint azt első pillanatban gondoljuk. Gyakran látjuk múzeumok kiállításain, hogyha nem veszik is ki a környezetükből a népi tárgyakat, nehogy idegenül hassanak, hanem pontos mérés után eredeti köréhez híven készítenek egyszerű földes szobát, pendelykéményű pitart és tisztára meszelt kamrát, felszerelvén azokat a bele való tárgyakkal, ennek ellenére mégis zavarólag hatnak a kiállított tárgyak, mert nem azon a helyen látjuk, ahol a mindennapi életben megszoktuk, ahol az állandó helye követeli. Ez pedig hiba, mert az egyes cserépedények, de általában a háztartás tárgyai, nem egyéni ízlésből vagy elgondolásból kapták állandó helyüket, hanem nagy időnek a tapasztalata hozta létre azokat, és alakította ki mindenkori tartózkodó helyéül. A sótartót pl. a tűzhely közelében kellett elhelyezni, mert a legszárazabb hely, de azért is, mert gyakran van rá szüksége a gazdasszonynak, mind az étel tűzhelyre tevésekor, mind főzés közben. A födőket is a tűzhely fölött látjuk, hogy kéznél legyenek, valahányszor a főző-fazekakra akarják helyezni, abból a célból, hogy mentül kevesebb tűzre-valóval mihamarabb felforrjon vagy éppen megfőjön az étel. Befödik azért is, hogy a nyitott, szabad, vagy ahogy mondják, pendelykéményből a korom, szemét, eső és hó a fazekakba, az ételbe ne essék, és a füst át ne járja azt. A múzeumi kiállításokon pedig azt tapasztaljuk, szinte kivétel nélkül, hogy a pitar hátsó falára kifeszített madzag mögé középre egy nagyobb födőt állítanak, és mellé jobbról-balról a kisebb födőket sorakoztatják. Éppen azokat, amelyek nem főzőedényekre valók, hanem a pitar egyéb helyén álló kisebb edényekre, köcsögre, bögrére, findzsára. A főzőedényekre való nagyobb födőknek hírmondója sincs a pitarban, hanem a kamrába helytelenül beállított korsóállón találjuk meg. Az se ritka eset, mikor a szabad tűzhely egyik sarkára a legkisebb mázasbögrét állítják, ami ugyan szép színéért tetszhetik sokaknak, de azon a helyen sohase használják, és nem az az állandó helye sem.

A másik lényeges tudnivaló a tárgyak élete, aminek a fontosságát néprajzosaink se ismerték fel, és nem értették meg. Pedig a tárgyaknak — nemcsak a cserépedényeknek - is van élete, mint az embereknek, sőt a különféle tárgyak még elpusztulásuk után is tovább élnek, és átalakítva sokáig használják más-más célra, míg csak végleg el nem kopnak, el nem használódnak. A tárgyak élete együtt halad az ember életével, és egyik a másikról olyan dolgokat mond el, amit legtöbbször nem ismerünk és nem is ismerhetünk meg, ha külön tanulmányozzuk életüket, kivált a készítőik, használóik gondolkozásmódját, lelkivilágát, sok esetben társadalmi életét. Közelebbről nézve vizsgálódásunk tárgyát, tudjuk, hogy a cserépedény törékeny. Elég, ha valami súlyosabb tárgy beleesik, ha másik tárgyhoz hozzáütődik, meghasad, a széle kicsorbul vagy eltörik, és első rendeltetésére alkalmatlan lesz. Az eltört edényt azonban nem hajítják ki a szemétgödörbe vagy trágyadombra, csakis a kisebb edények apró cserepeit. Szegény ember házánál még akkor se hajítódik ki haszontalanul, hanem összegyűjtik félszerben, az udvar félreeső helyén, hogy majd boglyakemence készítésekor, kisebb darabokra törve, a kemence falába, illetve oldalába sár közé rakják, azonkívül a kemence fenekének téglái alá is ilyen cserépdarabokat helyeznek szigetelőnek, hogy a meleget mentül tovább tartsa. A nagyobb cserépedények nagyobb darabjainak még több hasznát veszik.

Egyaránt fontos és szükséges tehát megismerni mind a cserépedények állandó helyét, mind az egyes edények életét.

A gölöncsérek készítményeinek helyeit és a cserépedények életét legköny-nyebben megismerhetjük, ha akként csoportosítjuk és foglalkozunk velük, ahogy egy épületrészben találhatók, és annak a felszereléséhez tartoznak.

A szobában a fő helyen, a mestergerenda alatt álló tükröt jobb és bal oldalán három-három, a piacon vett, helyi készítésű, sárga színű, virágos díszű, csíkos, pántlikás vagy barnasárga alapú, fehér virágos tányér, ún. címörtányér vette közre, a tükör alatt pedig egy-két, többnyire kakasos díszű tányér volt felakasztva. Ritkán kisebb, ún. porcióstál. Akik a fehér edényt kedvelték, leginkább a katolikusok, a csúcsi fehéredényesek kék virágú tányérait alkalmazták. A díszítésre használt virágos tányérok másik helye a kemence mellett, a kuckó felőli falon levő virágos fogas volt. Tányéros fogasnak is mondták. Ennek a tetején úgy helyezték el azokat, hogy közepén a csőrögés- vagy süteményestál állott, jobbról-balról a virágos tányérok annyi távolságra, hogy köztük egy-egy findzsa elférjen. A fogakra virágtartót és kis kancsót akasztottak.

A tányérok csupán díszei voltak a szobának, evésre ritkán használták, csak akkor, ha sokan voltak, pl. lakodalom, disznótor alkalmával. Ember éltéig is eltartottak. Némelyik szép, nagyvirágút olyan becsben tartottak, hogy ha elhasadt vagy nagyobb darabokra tört, megdrótoztatták, hogy továbbra is a szoba ékessége legyen. Ha meszeléskor vagy hurcolkodáskor mégis eltört apró darabokra, az esetben cserélték ki újakkal. A helybeli virágos tányérokait az 1870-es évektől mindinkább terjedő honi gyártású (Apátfalva, Budapest, Felsőbánya, Herend, Holics, Hollóháza, Miskolc, Pécs Zsolnay, Tatabánya, Telkibánya), rózsás szélű, ún. kőtányérok váltották fel és szorították ki a szobából a pitarba ugyancsak dísznek a füstfogóra és a pitar hátulsó falára.

A kevésbé díszes vagy éppen dísz nélküli tányérok csak addig voltak a szobában, amíg — főleg télen — ettek belőle. Télen akkor volt hosszabb ideig a szobában, ha főtt kukoricát ettek, a vendég gyerekeknek is tányérban adták. December 13-án, Luca napján szokás két-három tányérba búzát tenni, kevés vizet ráönteni, és világos helyen, tehát ablakban tartani, hova a nap süt. Karácsonyig van a szobában. Ennyi idő alatt arasznyira hajt ki, és a szép, zöld búzát tányérostul, karácsony estéjén, vacsora idején az asztal közepére teszik, és ott is hagyják másnap reggelig abroszostul-mindenestül.

A csésze nem egyéb, mint kistányér. A tálasok tányéröccsének mondják. A nép macskatányérnak hívja, mivel a macska eszik belőle. Asztal alatt a helye. Szokták a sarokpad alatt is tartani. Az asztalra, vizeskancsó alá is teszik. Ablakban a virágcserepek alá is rakják, a víz felfogására. Az ablakba azért is teszik, hogy az ablakharmatja a rongyból csavart tataron át belefolyjon. A csészét a harmatvályú váltotta fel. A csésze kicsisége miatt alkalmas mécsesnek is, amikor a mécs belét zsírba tett, sodrott rokolyaszél képezi. Asztalon a helye.

Mielőtt tovább mennénk, a cseréptükröketkell megemlíteni. A hódmezővásárhelyi múzeumban őrzött cseréptükrök azt mutatják, hogy a helybeli gölöncsérek, díszes, koronával ellátott mázas tükröket is készítettek. Felírásokkal is ellátták. Az egyiken ez olvasható:

Aki e tükörben magad jól megnézed

tested szennyét látod, ő elfedez téged

telkedre is vigyázz, mert van még más élet

azért ez életre olykor vonzon téged

az Úr Krisztus bíró, mikor nem reméled.

Anno 1802 esztendőben készült

Michael Tóth41

Az ilyen koronás, rátéttel díszített, színes, mázos tükör a körülötte levő virágos tányérokkal, a szobába lépő figyelmét a fő helyre irányította, és nem kis mértékben fokozta az egyhangú szoba hangulatát.

Az ablakot a ház szemének tartják, amelyik ugyan kicsi, mégis sokfélét tartanak benne. A cserepesmunkák közül elsősorban ott áll a virágcserép, természetesen virággal, alatta a kis csésze. Ott tartják a kalamárist, az „ablakvirág"-nak mondott pálinkás butyellát, a vizeskancsót, a dohány-tartót. Az ablak feletti firhangpálca végén ott fénylik a színes, mázas, hosszúkás alakú, hegyes gomb. A vakablakban a gyertyatartó, a lámpa mellett.

Az asztal körüli sarokpadon egyik háznál a középen, ahol összeér a két rész, másik háznál a pad egyik végén a lisztes bödönt látjuk. Szokott a kuckóban is állani. A gyúrni való liszt állott benne. Azért kedvelték, mert abban mindig tiszta a liszt, nem szúlyosodik meg. A varrókast is gyakran találjuk itt a sarokpadon, meg a dohánytartót.

Asztalon a színes, mázas vizeskancsó, alatta csészével. A virágtartó is itt áll, ha virágot tesznek bele. Szokták a cérnatartót és varrókast is itt tartani. Ha férfivendég jön a házhoz, a dohánytartót az asztalra teszik, hogy abból gyújtson rá. Asztal alatt, kis deszkán, néha az asztal keresztfáján, középen áll a vizes kanta. Vendégeskedéskor, lakodalom és disznótor alkalmával asztalon a helye a boroskancsónak, mihóknak, orrosnak.

A sublót használata (1870) óta a tetején tartják a komaszilkét, a findzsákat, az üres virágtartót, cérnatartót, tintatartót, dohánytartót az ablak felől, sok esetben a varrókast. Itt áll a gyerekek perselye is. A gyerekjátékok helye azonban a kuckó szokott lenni.

Ágy fölött katolikusoknál a feszület, ágy fejénél az ablakfele a szenteltvíztartó áll. Ez utóbbi az ajtófélen is szokott lenni. Ajtón a fésűtartó, kemence vállán vagy fölötte, a falra szegezve a masinatartó. Ahol téka van, akár az ajtó mögötti vacok fölött, akár a kemence felőli falon, abban áll a pálinkásbutyella, findzsák, néha a komaszilke, sőt a persely és a téglí, valamint a nagyobb írósbögre. Ez utóbbi kis edényekben adták a gyógyítás asszonyok az írt, az orvosságot. Télen a szobában levő kerekesrokkán látjuk felkötve a téglit, abból kenik a kerék tengelyét. Még egy edényről nem szóltunk, s ez az ágy alatti, fafedővel befedett éjjeli vagy bidli (bidé), de ezt csak ahol kisgyerek meg beteg felnőtt volt, vitték be a szobába, és csak éjszakára. Reggel ezt vitték ki először.

A pitar a legtöbb cserépedény helye. Ahogy belépünk a szobánál ősibb helyre, legelőbb is a középen, a mestergerenda alatti füstfogó tűnik szemünkbe, fehérre meszelt falán két, sokszor több, sorjával egymás mellé akasztott, szebbnél szebb virágos tányéraival. Ahol nincs lezárva a pitar, hanem még a régi pendelykéményen megy ki a füst, ott elöl, a boltozat félkörívén sorakoznak a virágos tányérok, egy-két porcióstál is. Némelyik tányérban a virág helyén a kisgyerekek neve olvasható: Pistike, Lidike. A virágos tányérokat evésre is használták ünnepélyes alkalomkor.

A pitarajtónál, jobb kéz felől, két, téglára helyezett deszkán állanak a kantafödővel ellátott, szűk szájú vizeskanták. Sok háznál sárpadkát raknak vályogból erre a célra. Átellenben a kéményláb falán a második tál vagy a díszes formástál. Az ajtó hálta megett régen a szekrény foglalt helyet, benne a csészében, bögrében, findzsában, kisebb fazekakban ételmaradék, zsír, tejföl stb. Később a faliszekrény került a helyére, majd a k'aszli. Ezekben is a csésze, tányér, bögre, findzsa, porcióstál állottak és állanak, szóval a naponként használatos cserépedények. Az ajtó háta mögött volt felakasztva a díszes első tál, több helyen a csíkmákszűrő is. Itt találjuk a második vagy levesestálat és a harmadik tálat, továbbá a nyeles csíkmákszűrőt is felakasztva, tiszta helyen, és a kuglófsütőt. Ha az ajtó felőli oldalon helyezték el a korsóállót, azon találjuk meg a csörgős korsót, a széles szájú kantákat, köztük a kívül-belül mázas, széles fenekű, széles szájú, födő-vel ellátott tejes kantát, némely helyen a szűk szájú vizeskantákax is, továbbá a köcsögöt, bögréket, nagy szilkéket, vászonkantákat. A végébe vert szögön csüngött sok helyen a nyeles csíkmákszűrő. A korsóálló alatt áll a locsoló. Az ajtó feletti polcon helyezik el leborítva a zombori készítésű, nyeles, háromlábú lábast, a szegedi készítésű hússütőt, ide teszik a gyertyatartót is. A pitar külső részében találjuk még felakasztva a lehajtott szélű kásástálat, a formástálat és fenékkel kifelé a szármástálat. Az ajtófélen a salátástál. Ha a pitarba került ki a téka, kivált a nagytéka, abban volt a komaszilke, mozsár, csésze, tálszerű csésze, bögre és a kisebb edényre való födök.

A pitar belső részében, a pendelykémény alatti szabad tűzhely fölött, ahogy mondják, „a pitar hátuljában", vagyis a hátulsó falon elegyesen látjuk felakasztva a virágos tányérokat és tálakat (porciós, harmadik és a díszes formástálakat). Külön áll a szármástál, a szélén levő nyújtott fülénél felakasztva, fenékkel kifelé, mely virágos díszű. Itt a pitar hátuljában, két szögön kifeszített madzag mögött, a főzőedényekre való nagyobb cserép-födők, a cigány csinálta bádogfödőkkel.

A szabad tűzhelyen, a fal mellett sorakoznak az üres vászonfazekak, de a falon faszegeken is láthatók. A kis katlan fölött áll a fülestál. Ha a katlanon nincs bogrács, nagyobb tállal szokták leborítani a katlan lyukát. Ha rajta van a bogrács, nagyfödőt tesznek rá. Kotlira (vaslábas) is szokták alkalmazni. A nagy födőn levő három-négy lyuk a gőz kijövetelére szolgál.

A tűzhely pörnyelyukába szokták tenni a locsolót, mikor nincs benne pörnye. A tűzhelyen, a kemence szája és a kis katlan közt szokott állani a mázlóstál, vagy eltört kantaalja. A mázlóst arra az időre, míg nem főznek, az üres katlanba is szokták betenni. Előfordul ritkán az is, hogy használat után a kamrában tartják.

A füstfogó belső oldalán levő polcon, ahol a kormos tárgyak állanak (sörpenyő, vaslábas stb.), felteszik a seggen ülő vagy gyalogmécsest, ahol ez nincs, a talpasmécsest, továbbá a fületlen zsírosbögrét is.

A pitarban áll éjjel, a szobaajtó közelében, legtöbbször a kéményláb mellett, az éjjeli vagy bidli (bidé). Akinek szüksége van rá, ide jön ki a sötétben, a gyerekek és félősebb nők. A férfiak és tizenkét éven felüli fiúgyerekek nem használják, az udvarra járnak ki.

A kamrában a nagyobb cserépedényeket találjuk. Különböző alkalmas helyeken helyezik el. Ott tartják a csíkmákszűrőt, a zsírosbödönt, a nagy vászonfazekakat, a kétfülű lekvárosszilkét, a fehér színű, kék virágú túrósszilkét, az élesztősszilkét, a kétfülű vajaskantát és az uborkáskantát az ácokra helyezett deszkán, sok esetben a kemencéskantát is. A mezőtúri készítésű vájling a falra felakasztva, a polcon a gyertyamártó. A boroskancsó meg a mihók a hordó csapja alatti tálban, a búzásládán vagy más védett helyen az orrondi vagy orros és a pálinkásbutykos, a fogasra vagy szegre akasztva a cserépkulacs. Könnyen hozzáférhető helyen a töpörtőstál vagy a töpörtősfazék. A fejő fülére kötött zsírozó vagy zsírosbögrének is a kamrában a helye, a fejővel együtt.

A padláson állanak általában a nagytálak, tányérok és a csészék csomóban, főleg a jobb módú házaknál. Tízével-húszával veszik. Sokszor rendelésre csináltatják, nem is pénzért, hanem életért (búzáért) kétszer töltve. Fizetnek, helyesebben cserélnek lisztért, disznóhúsért, szalonnáért és tojásért is. Itt a padláson, a majban helyezik el az elhasznált fazekakat és a használatból kiment pálinkásbutykosokat, szilkéket, butyellákat, kantaderekakat, töpörtőstálat. A szalonna alatt is csésze vagy tányér állott, hogy nyáron abba csöpögjön.

Az eresz alatti madárkalitkában és ráakasztva a kalitka oldalára látható a madáretető és a madáritató. A hasadt első tál is itt volt, az eresz alatti sarokban, a seprű háta megett.

Az udvaron, legtöbbször az eperfa tövén, hűvös helyen áll a tál alakú, egyenes oldalú csirkecserép, egyéb helyen a hegyes csirkecserép. A csészét és tányért is használták csirkeetetésre, itatásra.

A ház előtti virágoskertben találjuk tavasztól késő őszig a virágcserepeket, virágborogatókat, a színes kertgömböt, rúdon, a virágágyak szélébe szúrva a formás, ujj alakú cseréplapokat. Ide rakja a ház asszonya a cserepes virágokat. A kert léceire vagy a rostély léceire borítva áll a tél kivételével a köcsög, a locsoló. Az árnyékszékben áll nappal az éjjeli. Sok helyen a ház végénél és a ház háta mögött.

A kapugomb leginkább jómódú ház nagykapujának a két téglaoszlopa tetején ékeskedik, legtöbbször zöld, ritkábban sötétbarna színű gomb.

A kéménygomb a ház kéménye tetejét díszíti. Leginkább zöld színű gomb, gyakori a sötétbarna színű is. Alkalmaznak figurális díszeket is a kémény tetejére, magyar embert pipával, 1848 után az 1900-as évekig Deák Ferenc mellszobra volt elterjedve, drótostótot is tettek a kéményre, ezeken kívül kakast, galambot, verebet stb.

A temetőben is láthatunk gölöncsérmunkákat. Ujjnyi vastag, színes és maga színére hagyott mázas, kisebb-nagyobb lapok írókával írt vagy belekarcolt felirattal, amiket fejfákra szegeznek vagy erősítenek.

Megemlítem még a hálósúlyokat, jóllehet nem a háztartás tárgyai közé tartoznak, csupán mint tálaskészítményeket. Kétfélét csináltak, úm. szabad kézzel előállított és formában készült példányokat. A halászok nagy- vagy kerítőhálójára alkalmazott nehezékek ezek. A formában készülteket hallal és a tulajdonos nevével látták el. A Tisza parti halászok kunyhójukban és csónakokban tartják, vagy a nagyháló alján felkötve.

 

Az edények rendeltetése és a törött edények felhasználása

A cserépedények életéről azt gondolnánk, hogy addig tart, míg eltörik, sőt addig se, csak míg meghasad vagy kilyukad, aztán mint hasznavehetetlen darabot, elhajítják. A szegény ember háztartásában nem ilyen rövid az élete a legtöbb cserépedénynek. Vegyük sorba a gölöncsérkészítményeket.

A csészéből az enni tanuló két-hároméves kisgyerekek ettek. Különösen alkalmas volt a kabakcsésze, mely mélyebb, széle vastag, beálló, abban a kanál megállott, az étel nem hullott ki. Első rendeltetése ez volt. Használták ezenkívül virágcserép alá ablakban, s mint már említettem, ablakharmat felszedésre, kicsiségéért mécsesnek is. Gazdasszonyoknak túrómérőül szolgált, a dohánycsempészek vágott dohányt mértek vele. Csészére tették az el nem fogyasztott ennivalót. Kutya, macska evett, ivott belőle, meg a kis csirke. Ha nyáron a padláson megcseppent a szalonna, a csészét tették alá, hogy abba csepegjen. Mivel olcsó volt (darabja három krajcár), ha eltört, könnyen a szemétgödörbe került, bár a szép színű cserépdarabokat még egy ideig féltett játékul őrizgették a gyerekek.

A tányért az egész család használta, minden időben: levest ettek belőle és főzeléket, Régen ugyanis a paprikás húst és a főtt tésztafélét a tálból közösen fogyasztották. A karimás tányér kedvelt volt, kivált az öregek, valamint a napszámosok szemében, mert az étel nem fordult ki belőle, a fakanál megállt a karimánál. Télen főtt kukoricát ettek belőle, vasárnap délután csemegének, a vendég gyerekeknek is tányérban adták. Ázott kukoricát mertek vele a malacnak. Főzőfazékra is tették, hol födőt helyettesített. Ha boglyakemencét csináltak, és a fenekét rakták ki téglával, a tányérba vizet öntöttek, és vízimértékül használták. Ha lejtett a tégla, a víz felülete azonnal mutatta. Az ócska tányérból kutya, macska evett és az aprójószág. A kívül mázas, ócska tányért kifúrták a közepén, és a padláson, a szalonna fölé helyezték el, hogy az egér ne bánthassa, lecsússzon a tányér mázas, síkos oldaláról. Szalonna alá is tették. Még a zsöngélt, hibás tányért is megvették gyerekjátéknak. A gyerekek képzeletében ez volt a kocsi. A tányér lyukába madzagot kötnek, és azzal húzogatják a földön. Csűgöt (a ló csűdje) is fognak elébe lónak.

Tálat többfélét csinálnak a tálasok, mindegyiket más-más célra használja a vásárló közönség. A legkisebb tál a porcióstál. Egy embernek való, tehát egy porció paprikás hús fér bele. Lakodalmakra vették. Egypár családnak levesestál. Napi használatban paprikás krumplit, keménytarhonyát ettek belőle. Az ócska porciós kotlira (vaslábas) borítják födő helyett, a tyúkoknak korpát adnak benne. A harmadik tálat levesestálnak használták sok háznál, de mosdottak is belőle. A második tál a tulajdonképpeni levesestál, másra nem is használják. Szép virágos. A fülestál a gyúrótál. Ebbe nem írnak virágot, míg a többi tál fenekét madár, hal, koszorú és virággal díszítik. A vevő is úgy kéri: „Neköm madaras tálat adjon!" Ezelőtt az üstre borították meg az üres katlanra. Nagy számú család ezt használta levesestálnak. Ha elkopik, kismalac eszik belőle. Libát is ebből tömnek, azonkívül lábat mosnak benne. A csizmadiák a fülestálban szokták áztatni a talpbőrt. Az első tálba tálalják az ételt aratáskor a részeseknek. Kalácsot vernek fel és dagasztanak benne; ha kisül, ebbe rakják és tartják. Disznóöléskor veszik nagy hasznát; a belet, majd a húsokat és a kolbászt rakják bele. Kenyeret is szoktak benne tartani. Mosogatótálnak is használják. A száraztészta levet az első tálba szűrik. A mosdótálba rakják a kimosott ruhát, és a kisgyereket is ebben mossák meg. Ősszel kukoricát áztatnak benne. Kenyérsütéskor a pemetvíz is ebben áll. Mivel belől a fenekét és oldalát díszítik, ha elhasad vagy eltörik, megdrótoztatják. Ilyen állapotában, és ha nagyon kopott, töpörtőstálnak használják. A lehajtott szélű tál, régen kásástál volt, később is lepényt, pitét és minden olyan eledelt tettek bele, ami nem folyékony. A formástál dísztál, sült húst, süteményt, salátát tálaltak bele. A szármás-tálat a neve mondja, mire használták. Kívül díszített, ezért fenékkel kifelé akasztják fel. A csipkés szélű tálat lepényöstálnak mondják, mivel a kisült és feldarabolt lepényt erre rakják, és csipkés széle alkalmassá teszi arra, hogy belőle célszerűen vehessék ki az „ételek fejedelmét". A nagyobb tálakat általában megdrótoztatják, ha meghasad és eltörik, ha kilyukad, megfódoz-tatják, és meszet oltanak benne. A hasadt első tálban hamut hordanak ki a katlanból. Szemespaszulyt is tartanak benne. A hasadt harmadik tálat mázlósnak. fogják be. Ha csurog a ház teteje, zsöngélttálakat vesznek, és a csurgás alá rakják. Boroshordó csapja alá is tálat tesznek, hogy a bor abba csepegjen. A törött tálak nagy darabjait a falkerítésre borogatják, olyan helyre, ahol a tetőről az esővíz nagyobb mennyiségben folyik, hogy el ne áztassa a vályog- vagy sárfalat. Kisebb darabjait, mint már említettem, összegyűjtik, és kisebb darabokra tördelve, boglyakemence-csináláshoz használják fel. A mázolatlan cserépedényt apróra törve, télen az aprójószág megeszi; naponként követeli. A mázastálfeneket kifúrják, a szalonna fölé akasztják, melyről az egér lecsúszik, és az alá kötött tálba, állandóan víz lévén benne, beleesik, és abban megfullad.

A födő, ha eltörik, gombja előtefogónak igen alkalmas, de a gyerekeknek is kedvelt játéka szokott lenni.

Sok háznál nem vesznek locsolót, hanem a használt köcsögöt, nagyobb bögrét, kisebb fazekat oldalán, a fenék közelében vagy pedig a fenekén kifúrják, és úgy használják locsolónak.

A kanta, ha elhasad, még igen alkalmas babot, borsót tartani. Ha eltörik a nyaka, kantaderék lesz belőle, amiben vizet melegítenek, szemes kukoricát főznek, meszet, lúgot tartanak. Ezelőtt kantaderékban vágott dohányt tartottak. Szájánál betapasztották, aztán elásták a földbe, hogy forrjon, érjen meg. A kantaalja mázlósnak alkalmas, a kantafenék csirkecserép lesz, szalonna alá is teszik. Nagy darabja vályog- vagy sárfalra védő, kisebb darabjait kemencefenéknek, apró cserepeit kemence oldalának használják fel. A kantafüle a gyerekek kedvelt játéka: ló. Kisebb kancafüleket előtefogónak szoktak alkalmazni.

Vannak olyan cseréptárgyak, csészék, tányérok, tálak, melyeket szép alakjukért, díszítésükért, kivált az évszámmal bírókat, féltve őrzik, óvatosan bánnak vele minden alkalommal. Külön megemlítendő a díszes, kétfülű szilkék és a csíkmákszűrők, továbbá a mihók, orrondi, pálinkásbutyella és a pálinkásbutykos. A pálinkásbutyellák nagy száma mind a múzeumokban, mind a magángyűjteményekben általános kedveltségét egyaránt mutatja. Azzal tartották azelőtt, hogy a rossz pálinka is jobb ízű belőle, mint üvegből. Azt szerették, mentül szűkebb a szája. Ritka ház, ahol nem volt. Némely helyen kettő is. A nagyobbat otthon használták, a kisebbet tarisznyában hordták tanyára, szőlőbe, mezei munkára. A decis tartalmú asszonybutyella zsebbe való. A butyellát ritkán csinálták pénzért a tálasok, hanem ajándékba, sógor, koma, jó barátnak. A jobb módúaknak „mondva készítették", cserébe búzáért, pálinkáért, különféle élelmiszerért. Apáról fiúra szálltak és szállanak, nem ritkák a 80—100—130 éven felüliek. Törött állapotban ezeket a cseréptárgyakat alig lehet látni. Első rendeltetésükön kívül nem is használják más célra. Ha anyagi helyzet miatt nem is veszik elő, hűségesen őrzik szokott helyükön a szobában, kamrában, padláson.

1914-1916-1926

 

A TÁLASOK ÉLETÉBŐL

AZ ERŐS TÁLAS

A cserepeseknek az a szokása, hogy munka után, leginkább télen, mikor az idő miatti nem dolgozhatnak, egy-egy megszokott helyre, rendesen ékesebb cserepeshez összejönnek beszélgetni.

A Patócsék háza is olyan hely, ahol minden este összegyülekeznek. Most is sokan vannak. A kemence körül, gyúrópadon, korongban, kinek hol jut hely. Egyforma sápadt arcú emberek ülnek. Kajla kalap a fejükön, sáros kötő előttük, kurta szárú pipa a szájukban. Pipálnak meg panaszkodnak. A megélhetés súlyos gondja, mely egész nap nehezedik lelkükre, ilyenkor megosztódik: megkönnyebbülnek. Mikor a panaszkodásban kifáradnak, a múlt időkkel hozakodnak elő.

- Nem is így volt ezelőtt! — tereli a szót egy vékony dongájú cserepes.

- Más világ volt! — mondja meggyőzően az öreg Patócs, a tálasok József bácsija, ki ott ül a padka közepén.

- Más világ volt, barátim — ismétli az öreg. — Vidámság, jókedv, tréfa járta fél-fél éjszakáig. Az emberek is mások voltak. Hússal élt a cserepes, nem krumplival. Bor volt jó és olcsó. Tíz krajcárért adtak egy iccét. A jó bor pedig kedvet csinál, neveli az erőt. Nem úgy, mint a mostani, hogy a vakszemnél dolgozik mindjárt.

A tálasok ölesek voltak, meg erősek. Ott van Kokovai András, micsoda ormótlan nagy ember volt! Morcos, faragatlan arcú, erős, vastag nyakú, másfél araszt a válla a nyakától mérve, rossz volt ránézni. Sűrűn eljárt hozzánk, itt ült a padkán, a helyemen, jól vélek rá. Vén volt már, fölhúzta egyik lábát, így — mutatja —, a nagy lába ujját kitartotta, hogy annál fogva húzzuk el, de nem tudtuk kihúzni a lábát, olyan erős ina volt.

Éppen mázőrlő követ kerekítöttünk, ami — tudnivaló — két mázsa új korában. Ki tudja felemelni? Próbálták, egyik is, másik is, de mozdítani is alig bírták. Nézte, nézte Kokovai, nemigen szólott, csak nézett és pipált. Igen csöndes ember volt.

Egyszer felkel, odamegy a kőhöz szép csendesen, nyugodtan megfogja, fölemeli, és háromszor egymás után körülkerüli a házat. Azzal visszaült, mint ahogy volt, egyik lába felhúzva. Elnémultunk mindnyájan, még a pipa is kialudt a szánkban.

Hanem Kiskarika előugrott, hogy ő felemeli, erre-arra, aki így meg úgy. Bereczki Pálnak hívták volna űtet, de az édesanyja, hogy olyan kis alacsony, kerek asszony volt, és sebesen járt, szintúgy guruk, mint a karika, hát rajta maradt ez a szó. Kiskarika olyan kicsi, mint amilyen nagy Kokovai, de emígy vesés ember, idejére nézve negyven esztendős. Csak nyekögve beszélt.

— Ne kutyálkodj, Palkó — mondja csöndes Kokovai, mert ű mindig nevin szólította.

Kiskarika csak kiállott, próbálta fölemelni. Nevették a többiek, mert alig mozdult a kő. Ahogy egy kicsit fölemelteformán, olyan ügyetlenül fogta, hogy kicsúszott a kezéből a kő, és egyenesen neki gurult a Kokovai lába élének. Le is vitte róla a bőrt egy kicsit, Kiskarika meg hasra vágódott. A vén Kokovai megharagudott, de csak annyit mutatott belőle, hogy megrúgta a követ. Keresztülment a Karika lábán, megnyomta olyan formán, hogy úgy vették fel Karikát.

Nem sokat ártott ez Kiskarikának, mert mindenfele azt beszélte, hogy csúffá tette az erős Kokovait, mert ő, mármint Karika, felemelte a követ, de az öreg a lábára ejtette. Ebből pletyka lett. Borozás közt még azt is nyekögte egyszer, hogy így veri, úgy veri meg, mert ő még az új templomot is elmozdítja.

Fülébe ment Kokovainak ez a nagy erőlködés, zokon vette kegyetlen, de nem mutatta.

Telt az idő, haladt a nap. Egy tavaszi este Kokovainál gyűltek össze. Karika is elment, de ingyen se gondolta, hogy öreg fú rá. Tüzelték az edényt, s mint ilyenkor szokták, adták-vették a szót egymásnak. A pitar földje tele volt forgáccsal, mert megjegyzendő, hogy ezelőtt nem szelezéssel tüzeltek, mint most, hanem nagy fenyőfatönköket, maguk a tálasok hasították föl. Annak az éles hulladéka volt szanaszéjjel a földön.

Odaszól egyszer Kokovai Karikához:

— Mit beszéltél, te Palkó?

Elhallgatott mindenki, Palkó meg belevörösödött, de tagadott.

— Még hazudsz is!

Azzal megfogta nagy, széles tenyerével a nyakát meg a horgasinát — most is látom —, ugyan az anyjuk is csakúgy tudja, mint én — aztán fölsöpörte vele a konyha földjét. Karika jajgatni se tudott. Ami ruha volt rajta, tisztára lement róla, a szálka kihasogatta a bőrét, azzal kitette az udvarra ezen szavakkal:

— Te csak gyerök vagy!

Nagy csönd lett, sajnálták Kiskarikát, mert csak úgy folyt a vér belőle. Azzal odaszól a feleségének Kokovai:

— Anyjuk, gatyát adj rá, mög ingöt!

Annak a nagy embernek a gatyájába ment el Kiskarika. Hogy nézett az ki! Mosolyogták, akik előbb szánakoztak rajta.

1927

 

SEGÉDFOGADÁS

A cserepesek virága a csicsókavirág. Ősszel nyílik, virágzik, mikor minden virág elnyílott, az egész természet álomra készül. Olyan színű a virágja, mint a cserepesek arca, melyet az agyag és az ólmosmáz megsárgított. Ez a sárga virág azt jelenti a cserepeseknek, hogy letelt a munkaidő, nem lehet dolgozni, mert nem szárad az edény. Hűvös, esős napok következnek. De legtöbbet mond a cserepeslegényeknek, kiknek ekkor már kitelt az idő a mesternél. Amint a csicsóka kivirágzik, a cserepeslegény értéke megszűnik. Amilyen nagy a becsülete tavasszal, olyan kicsi ősszel. Ha időtöltés végett elmegy egyikhez vagy másikhoz, azt se mondják neki, hogy üljön le, rá se néz a mester, a köszönését is alig fogadja. A szegény tálaslegény ott guny-nyaszt a padkán, a sarokban, hallgatja a szót.

Amint az idő kinyílik, a legény értéke is megváltozik. Tavasszal a legény az úr. Ha beállít valamelyik mesterhez, be se köszön. De nem is kell, hogy kínálja magát, a mester szeme az ablakon jár, s ha meglát az utcán menni egy ilyen legényt, aki nem is azon az oldalon megy, kiszalad elébe, előre köszön neki:

— Agyonisten, öcsém! Hova mégy? Gyere mán át.

Kelletlenül megy a legény, mintha nem érne rá, pedig azért jött erre, hogy megszólítsák.

- Van-e már munkád? Hun dógozol, merre? — ostromolja kérdésekkel a mester. Elmondja a legény közönyösen:

- Vóna már négy-öt hely is, de odamék majd, ahun jobb bért adnak.

- Hát én is mögadom azt, amit a másik. No, gyere be.

Csak betuszkolja a mester a segédet, aki ravaszan szabadkozik. Tipeg-topog a mester, kínál, kérdez. Szíveskedik.

- Ülj le, öcsém, foglalj helyet. Vót-e már fölöstök?

- Bizony, bátya, még nem volt — szól igazat a legény.

- Van-e, anyjuk, abban az üvegben? Különben, ha nincs: hozzál.

Míg az asszony a lapos üveget keresi, a mester faggatja a legényt.

- Melyikből na, vagy milyent szeretsz, öcsém?

- Egyre mén akármelyikből.

- De mégis, milyent szeretsz, mondjad mán, na!

- Hozzon törkölyből.

Elmegy az asszony. A mester folytatja a rábeszélést.

- Ha kedved van, öcsém, adok én munkát. Énnálam is dógozhatsz egész nyáron, még télen is. Mondjad, mennyiért vóna szándékod?

- Mennyit szándékozik adni?

- Te tudod, öcsém. Amennyit más ad, én is mögadom, csak mondjad?

- Hát, tavaly a csésze százáért harminc krajcárt, a tányérért negyven krajcárt, a porcióstálért egy forint, a harmadik és második tálért egy forint negyven, a fülestálért két forint, az első tálért három forintot kaptam. Aztán meg minden négy kemence után egy engedélyt — vagyis egy katlan edényt.

Hamar megkötődik az alku, nincs min alkudni, „röndös árak" vannak.

- Hát, öcsém, ezt én is mögadom.

- Ha mögadja — mondja hirtelenséggel a legény —, akkor mögmaradok itt, nem mék sehova se. Pedig higgye el, hittak négy helyre is.

- Én elhiszöm, nem kételködök.

Hazajön ekkorra az asszony is a pálinkával, látszik, hogy sietett, csak úgy liheg. Az ura szorgalmazza:

- Add oda mán öcsémnek, hadd igyon.

- Csak igyon, nagyobb a maga bajusza — próbálja az elhárítani.

- Na csak igyál, ittam már én.

Azzal odaadja az üveget, a legény meghúzza. Aztán iszik a mester is, nem sokat. Megint visszakínálja a legénynek.

- Igyál még egyször! Hallod-e, anyjuk — fordul a feleségéhez —, hívom az öcsémet dógozni, mondom neki, ha kedve van, itt is dógozhat.

- Nagyon ellőhet itt hóttig. Itt se lösz rosszabb helye, mint másutt. Ha kedve van, gyühet hónap vagy még máma is.

- Mit szólsz hozzá, öcsém? Te is mondd ki a véleményödet.

- Jól van, idegyüvök — nyilatkozik a legény szigorúan —, de kikötöm, hogy ne úgy lögyön, mint másutt, ha a csicsóka virágzik, akkor möhetök. Úgy szeretném, hogy télön is itt maradnék.

Szó szót vált. Folyik a megbeszélés.

- Itt maradhatsz, ameddig csak akarsz. Van itt hely elég! — mutatja a lázsafákat, eresz alját, kamarát. — Akár egy napot se pihenj.

- Én is úgy szeretném, mert télön is őszök mög öszünk.

- Önni, öcsém, muszáj. Igyál mán na, vödd föl azt az üvegöt.

- Köszönöm, elég vót.

Indulóban van a legény, nyújtja az üveget neki, az nagyot húz belőle, s mikor leveszi a szájáról, elmenőfélben kérdi a mester:

- Foglaló köllene-é?

A szegény kiéhezett legény rázza a fejét, szóval is azt mondja, hogy nem kell, pedig nehezen vágyta, hogy fölkínálják neki.

- Nem muszáj! — ereszti ki a száján.

- De mégis, tudom, szükségöd van pézre.

- Jó lösz egypár forintocska.

- Mennyi köll mégis? Elég lösz öt pöngő?

- Elég.

A mesterné a tisztaházba megy, a sublót fiából előkeresi a keserves öt pengőt, mely már régen félretevődött erre a célra. Kihozza. Nyomatékkal mondja a mester:

- Add oda neki.

A legény elveszi. Biztosítékul odanyújtja a testületi könyvét. Kínálásra megint meghúzza az üveget. Elköszön. Kikíséri a mester is, a mesterné is. Mikor elment a legény, bemenet beszélgetnek.

- Mit szólsz hozzá, anyjuk?

- Hát ez jó legény, ismerjük, ha el nem mén egypár hét múlva máshova, mert olyanok ezök a mostani legényök, hogy kicsalják a pénzt, aztán továbbállnak.

- Majd vigyázunk. Nem adunk előre.

- Nem is köll neki sokat adni, mert fölszaporodik az adósság, aztán nem tudjuk levásárolni rajta.

Fölöstök ideje lévén, a mester kenyeret, szalonnát vesz kezébe, és úgy megy a szomszédba, újságolni, dicsekedni a segéddel.

- Aggyonisten! Hogy vagytok? Ögyünk mán!

- Éppen azt akarjuk csinálni. Van-e mán segéd? — kérdezi a szomszéd, pedig lesték, ők is szerették volna megfogni.

- Van mán.

- Láttuk, hogy bemönt. Mögvan az ëgyezség?

- Meg, ha jóra gyünnék vele.

- Na, hátha.

- Elég jó dolgos gyerök.

- Ha tartós lönne.

- Ígérte.

- Mi a bére?

Megmondja.

- Elég röndös munkabér.

- Más is megfogadta vóna annyiért.

- Mikor áll helyre?

- Hónap talán. Úgy mondta.

- Kért-ë előlegët?

- Öt forintot.

- Vigyázzon, be ne csapja!

-Engöm nem csap be, mer mán becsapott ëgynëhány, hát nem adok előre. Nektök van-ë mán?

- Majd lösz.

- Gyünnek mán ezután.

- Majd hát. Ha oda talál mönni, küldjön.

Ígéri a mester, és köszön, azzal érvelve, hogy sietős dolga van, edényt kell kirakni. Várja keservesen a másnapot, hogy beváltja-e a szavát a segéd.

Mikor másnap odamegy a segéd, akkorra a műhely tisztára kimeszelve, felseperve, rendbe van hozva, minden a maga helyén. A mester kínálja, hogy válasszon korongot, abban dolgozik, amelyikben akar. A segéd beugrik, hol egyikbe, hol másikba, majd azt választja, amelyik gyorsabban forog.

Kínálja pálinkával is, nem is egyszer, hogy annál jobb kedvvel dolgozzék. Egy hétig sűrűn kijár a pálinka, de aztán el-elmaradozik. Egész nyáron át békességben vannak, október derekáig, míg a csicsóka nem virágzik — akkor aztán vége a becsületnek, nap nap után civakodnak, veszekednek. A mester válogat a munkában, azon iparkodik, hogy a segéd felmondjon. Fel is mond. Köszönetlen megy el. Tart a harag tavaszig. Ahova csak elvetődik, elmondja mindennek, csak jónak nem, a volt mesterét.

A mester se magasztalja, hanem alig várja, hogy elmehessen a szomszédba magát kipanaszolni.

- Nem ért annak az élete egy pipadohányt se. Bánom, hogy mögfogadtam. Eleinte úgy látszott, hogy beválik, de nem hítták azt szerbusznak se. Pusztult az edény, felét az agyaghoz köllött hányni. Kénytelen voltam ki adni rajta.

- Mondtuk mink azt előre. Ilyenek a mostani cserepeslegényök! A nagy munkabért elkérik, dolgozni meg nem szeretnek. Én is úgy jártam.

A segéd másképpen beszél.

- Elgyüttél mán?

- Agyagja sincs. Nem szeret az fizetni, ugyan mibül is fizetne? Azt ígérte, hogy télön is dógoztat, most mög nem köllök neki. Nemhiába mondták, hogy nem gyüvök jóra vele, úgy lött.

- Lásd, mért nem én hozzám gyüttél! De ide nem szerettök gyünni, azt hiszitök, hogy nem tudok mögfizetni.

- Ha tudtam vóna. No, majd máskor.

- Tavasszal gyühetsz.

- Majd möglátom — mondja foghegyről a segéd.

- Mög, ha mögérjük, öcsém!

- Csakis.

Így van ez minden cserepeslegénnyel, egy sincs, aki tiszta úton menjen el a gazdától. Egész télen át kuncsorognak, egyik műhelyből ki, a másikba be. Nem sokba veszik, le se ültetik őket. Paraszti munkára, napszámra kénytelenek menni, vagy más szolgálat után nézni. Siralmas életük van a segédeknek, kivált a családos embereknek. Éheznek, fagyoslkodnak, felszedik az adósságot. Várják a tavaszt. Reménykednek, hogy jobbra fordul sorsuk, hogy majd megtanítják a mestereket. Fogadkoznak.

Pedig éppen úgy lesz jövőre is minden.

1929

 

SZELLEMLÁTÓK

Kik volnának mások, mint a szegény, színehagyott gölöncsérek, akik abba a néhány krajcáros tálba, tányérba gyúrják bele minden erejüket, egészségüket, akik egész életüket ott töltik el a lakószobául is szolgáló, alacsony műhely nedves levegőjében, az ólommázas edények mérges gőzében, mely előbb csak a torkot kaparja, marja, de azután elálmosító, kábító, nehéz szaga, ereje éveken keresztül át- meg átjárja egész testüket, minden porciká-jukat, és agyukra nehezedvén, színtelenné, gyengévé, beteggé, szellemlátóvá teszi őket. Nagy ára van ennek a szellemlátásnak, mert a szenvedések és kínok őrjítő gyehennájába viszi bele az égető kemencék ijesztően lobogó tüzéből kikelt szellemek azokat, akiknek megjelennek, hogy azután magukkal vigyék a megsemmisülés örök sötétségébe.

Hosszú, szomorú az út, amíg a gölöncsérek a szellemlátáshoz elérnek: amilyen sima, szép virágos, hívogató a kezdetén, olyan göröngyös, kietlen, rémes a végén.

Amikor az inas először rugdossa a korongot, hogy tanítómestere serkentő szavai szerint arany csöpögjön a talpából, tehát mikor elindul kenyérkereső útjára, mester és inas vajon gondol-e arra, hogy ez az aranyat ígérő út sok szorgalom, szép, értékes, hűséges munka után is legtöbbször az ínséghez és ahhoz a nagy betegséghez vezet, amelyet ólommérgezésnek neveznek, amiből aki szerencsésen kerül is ki, annak is a szenvedések hosszú sorozatát kell átélnie.

Ez a kínzó méreg a mázban van, amellyel a sok munkával és ügyességgel elkészített edényeiket mázolják színesre, szépítik meg a tálasok. Valahányszor a mázhoz nyúlnak, mindannyiszor magukba szívják a szervezetre any-nyira káros ólommérget. Akkor is, ha szárazon törik, mérik, akkor is, ha vízzel keverve őrölik, mert a vizes máz, ha megszárad, éppen úgy száll söprés, porolás alkalmával, mint por alakjában. A beszívott ólom a gyomron és tüdőn át a szervezetbe jut, napról napra, hónapról hónapra, évről évre, lassan, apródonként, alig észrevehetően. Fel se tűnik ez munka közben. Azt is megszokják, hogy mikor azokat a szép, kék virágokat írják az edényre, és az íróka csöve bedugul, szájba veszik, hogy kifújják belőle az összesűrűsödött festéket. Pedig minden szájbavételkor marad a szájszélén. a fogakon, nyelven egy kevés az ólmos festékből, amitől azután a fog meg-feketedik, a száj szagos lesz. Ezek már az első jelenségek arra nézve, hogy az ólomméreg megkezdte lassú, de annál biztosabb romboló munkáját. Aztán jön a mázkólika; erős bélgörcsök kínozzák izzadásig a szegény cserepeseket, akik ha meg is döbbennek az első pillanatra tőle, mintha nem akarnák elhinni, tudni a valót — hiszen olyan gyászos az reájuk —, gyomorrontásnak magyarázzák, hát isznak orvosságul pálinkát meg rumot. Dehogy sejtik, hogy olajat öntöttek a tűzre, ami ha elmulasztja is rövid időre a fájdalmat, annál nagyobb erővel hozza vissza. Ha a fájdalom megszűnik is, a betegség halad a maga útján. Halványodnak, soványodnak, étvágy hiányában táplálkozni se tudnak, rossz kedvűek és annyira gyengék, hogy két kezük csak úgy reszket. Ezt a gyengeséget már restellik, nem hagyják el magukat; amint egy kicsit jobban vannak, dologba fognak, és sehogy se tudják elgondolni, mitől dagad meg lábuk bokában, mikor semmi bajuk sincs.

A szomorú valóság azonban egyre ijesztőbben jelentkezik. Egyszer erős hasmenés, másszor erős szorulás támadja, erőlteti őket, a hasuk kőkemény lesz. Mindezekhez járul, hogy annyira fáznak, majd belebújnak az égő kemencébe.

A vér elvezeti, elviszi a mérget az izmokba. A feszítő izmok megbénulnak, elsorvadnak, a kézfejek elcsökevényesednek; ahogy mondják, kacska kezűek, nyomorékok lesznek. Bizony gyógyításra is soká javulnak annyira, hogy használni tudják kezüket.

De nem is igen gondolhatnak gyógykezelésre ezek a pénztelen, nincstelen, nyomorult emberek. Szegény ember nem szaladhat mindjárt orvoshoz. Aztán csalogató a betegség is, mely legtöbbször magától elmúlik egy időre, s az orvoslás marad máskorra, későbbre. Elhanyagolódik a betegség, mert hibás vélekedés szerint szégyen a kórházba menni, hová csak koldusok, elesettek kerülnek. Az is lehet, hogy attól való féltükben, mert ott végzik be szomorú életüket legtöbben.

Aki elmegy is az orvoshoz, azt is visszaviszi a megélhetés gondja mihamarabb a műhelybe, hol ismét az ólom hatalmába kerül.

Míg így húzzák, halasztják a gyógyítást, a beszívott ólompor, most már ólommérgezés, elér az idegrendszer központjába, az agyba is; megszállja, ólomnál is nagyobb súllyal nyomja, finom rendjében rendetlenséget okoz, megbontja, szellemekkel népesíti meg. Mert attól kezdve, hogy a méreg ismét elkezdi munkáját, aludni nem tudnak, a sötétben félnek: minden tárgyat rémalaknak látnak. Ha meg a rémképek eltűnnek, helyükbe a hosszú ideig tartó gyomorgörcsök ülnek. Mihelyt behunyják szemüket, szörnyű látásaik vannak, melyek közül bizonyos alakok mind sűrűbben jelennek meg, míg végre a legborzasztóbb megmarad, állandósul, hogy a kimerülésig elgyötörje áldozatát. Akik keresztülmennek e kínokon, azt mondják, hogy a görcsök fájdalmában meg a szörnyek látásában átélt szenvedéseik égetők, mint a gyehenna, kínzók, mint a pokol gyötrelmei. E keserves kínokban fetrengőknek a fekete halál sem ijesztő rém, hanem óhajtva várt megváltó.

*

Nemcsak a kórház lázas éjszakáin jelennek meg a tálvilági rémek, hanem szelídebb alakokban hamarabb is, leginkább akkor, mikor a mázas edényt tüzelik.

Barátságtalan, nedves, hideg időben, sötét este megyünk a város északi szélén levő fehértálasok telepére. Mire Molnár András tálas házához érünk, egészen elfáradunk a síkos, csúszós járdákon.

Még csak egy kormos csillagot sem látni az égen, olyan sötét van itt a külső részen. A kapu előtti agyagcsomó — a tálasok siltje — se vehető észre.

A pitarból kiszűrődő kevés világosságnál látszanak a széles eresz alatti polcok, telerakva égetett és égetetlen edényekkel, az eresz végében a felhasogatott tüzelőfa.

A pitar közepén áll az égetőkemence, a katlan, mint valami nagy hasú, fekete bálvány, mely ezer szemből néz, vigyorog a szélén körülrakott téglák nyílásai és az edényt borító, kormos cserépdarabok közül. Alul két átellenes oldalon levő szájában pattogva ég a tűz; kísérteties világánál látni a közeli szomszédos cserepeseket, akik szokás szerint eljöttek beszélgetni, a tüzelés unalmát megosztani. Reggel óta ég az edény másodszorra, tálas nyelven mondva: mázzára. Nem valami bizalomgerjesztők kajla kalapjukban, sáros dolgozóruhájukban, agyarukon az elmaradhatatlan, kurta szárú pipával, az itt-ott meghúzódó, melegedő, beszélgető tálasok, amint sötét alakjuk megvilágítódik, pedig aki ismeri őket, tudja, milyen szelíd, jámbor emberek valamennyien, áldozatai ennek a körülült, izzó edénnyel telt katlannak. Öreg alig van közöttük kettő-három; középidejűek meg egészen fiatalok. Molnár András, a mester, forgolódik a katlan körül, éteti, tömi a bálványt, a többi szem is a tűzön van: nézik az edény tüzét. Minthogy a tálasnak semmiféle fokmérője sincs arra a célra, hogy meddig tüzeljen, hanem a tűz színéről tudja meg, mikor mennyire van a tüzelés.

Késő van már, de éppen jókor ahhoz, hogy vélekedésüket a látományokról meghallgassuk. Élénken vitatták a mesterség veszedelmes voltát. Most fejezi be Patócs bácsi egyedül igaznak vélt tapasztalatát. Szabadjára eresztett hangjával az érdeklődést kierőszakolja:

- Piros pünkösd napján lösz harminchárom esztendeje — innen számít mindent az öreg —, mióta magam kezére dolgozok, hát én tudom. Énnálam csak az Isten tudja jobban, ki merőm mondani a világ piacán! Mer én annak hittem mindég, amit a két szömöm látott, két fülem hallott, két kezem megfogott. De ha nem hálnánk az edényekkel, nem lönne sömmi baj se. Most is, hogy zsöngélt edényt mázoltam, ha bemék az ajón, mintha négy embör mögfogna egy ponyvát, oszt úgy nyomná rám azt a büdösségöt, csak úgy tátogok...

- A régiek is bent háltak az edénnyel, Józsi bácsi, mégis kibírták — veti ellen Molnár András.

- Hát az mitől van — szólal meg félénken a sarokban egy fiatalabb, kit vallásosságáról ismernek —, hogy olyan különöseket álmodik az embör. Az éccaka is azt álmodtam, mintha halotthoz möntem volna. Ahogy a küszöbön belípök, egy szent nő feküdt kiterítve tiszta fehérben, körülállták fehér lányok; angyalok voltak; de szárnyukat nem láttam. Köztük volt Jézus Urunk is, mint ahogy le van festve, fehér lepel rajta. Az angyalok hajlongtak előtte. Mikor mögláttam a Jézust, elkezdtem hajtani hangosan: Hiszöm a föltámadást! Van föltámadás! Jaj, de furcsa is volt, édös jó Istenem!

Titokban keresztet vet magára.

Nem szól senki se; látszik, hogy mindnyájan ebben a hitben vannak.

Molnár András zavarta meg az áhítatos csendet; a tüzet igazította, miközben cinikusan vágja oda:

- Ne aludj: nem álmodsz!

Nem a mondásban, a hangban volt valami bántó, amitől a fiatalember még jobban behúzódott a sarokba; bánta, hogy beszélt. A többiek is megérezték lesajnálását, különböző sajátos mozdulataik árulták el, hogy mellette akarnak szólni, de megelőzte őket egy ötven-ötvenöt év körüli nagy, erős ember, ki már belefogott azon komolyan:

- Hát én nem álmodtam, de valóságosan megtörtént velem, amit el akarok mondani. Olyan igaz, mint ahogy Némöth János a nevem.

- Most lösz esztendeje karácsony hetibe, hogy elmöntem tüzelni segíteni a mestörömhöz. Éjfélig én tüzeltem, azután ű kelt föl folytatni. Váltig mondta: „né mönjék kend haza", de én csak elindultam, nem félök én. Pénzt sem hordok magammal. Mégis, mikor elköszöntem, magamhoz vöttem egy pofozó fát. (A leghosszabb tüzelőfát hívják így.) „Most mén kend, mikor boszorkányok járnak?" — mondja a mestöröm a kapuban. Szóbeszédnek véltem. Elköszönök. Mék, möndögélök, szödöm a lábom, egyiket a másik után. Ilyen irgalmatlan sötét volt, mint most. Egyszer hallom, hogy üti a tizenkettőt a templom tornyában. A Szentösi utcán mentem. Mintha kopogna valaki utánam, de nem emböri kopogás. Hátranézök, hát uramfia! majd sóbálvánnyá váltam: az ördög vót a hátam mögött. A két szöme úgy égött, mint a parázs, a nyelve kilógott egészen a mellére, két szarva is volt. A lába is lóláb, hosszú farkával csak úgy csapkodta. Elkezdtem szaladni, ű is utánam, mindig a sarkamban volt. (Itt nagyot lélegzett Németh János, mintha megint kifáradt volna.) Egy-kettőre hazaértem, annyira szaladtam. Szöröncsére a kapu nyitva volt. Mikor becsaptam magam után, nem mertem hátra nézni, hanem be, egyenesen a konyhába. Itt már észrevöttem, hogy nem jött be a kiskapun. Bemöntem a házba, de nem tudtam szóhoz jutni. Másnap mondtam el, mi történt velem.

Megint Molnár András kötekedett. Ügy látszik, ő a hitetlen egyedül, mert mintha neki beszélnének, őt igyekeznek meggyőzni. Hogy pipájára parazsat tett, sunyin nevetve mondta:

- Mese ez, bátya! Jól tud képzelődni, ha maga van.

- Hát én nem voltam magam, mert Pál bácsi is megmondhatja — mutat rá az öreg Szabóra a hirtelen megszólaló Tokodi, egy nagyon vézna ember, kit szúnyog Tokodinak hívnak találóan.

- Pál bácsiéknál tüzeltünk az öreg Szilajjal. Mikor kiégött az edény, föltapasztottnak, lefeküdtünk, elaludtunk. Egy idő múlva felkeltem, kimentem kisebb dolgomra, de csak a könyöklőnél álltam meg. Hódvilág vót. Az istállóajtó mellé néztem, ahol egy fekete foltot vettem észre. Amint jobban nézöm, merően, mindég nagyobb lett, emberi alakká fejlődött ki, és egyszer csak ott állott előttem. Ha rajzolni tudnék, le is tudnám rajzolni, hogy állott szétterpesztett lábbal és lefele nyújtott, merev karokkal. Magyar nadrág rajta, lajbi, borjúszájú ing, mezítláb, hajadonfővel. Nem olyan embör, aki lop. Visszaszaladtam. Az öreg Szilajt felköltöttem.

- Lajos bácsi! Gyűjjön ki, egy embör van kint.

- Fene van ott, csak képzelődöl.

- De ott van! — Elbeszélem a dolgot. Kijött velem. Elment az istállóajtóhoz: hát egy tuskó volt ott. Azóta, ha elfújják a lámpát, sokféle alakot látok.

- Bizony tuskó, öcsém — röhögött rá diadalmasan Molnár András —, nem is szellem.

De erre már az öreg Szabó is előlép; ahogy a katlan tüze rávilágít, olyan könnyűnek, szellemszerűnek látszik, mint egy álombeli öregember. Csupa fehér a haja, ingben-gatyában áll.

- Ide hallgass, András!

Mindnyájan oda néznek tisztelettel és bizakodással, igazságuk szószólójára. Míg belekezdett mondókájába a nyájas beszédő öreg, behallatszott a sűrű eső esése.

- Így András tájékán volt, ebben az időben, mint most. Az eső is éppen így esett. Tüzelgetek. A gyerekek (a fiai) a műhelyben lefeküdtek, úgy volt, hogy éjfél után űk kelnek föl. Éjfél tájon lehetett az idő — megjegyzöm, félni, sose féltem —, mondom, úgy éjfél tájon odafordulok a katlan szájá hoz, hogy majd töszök a tűzre, de úgy hátratekintettem először a pitarajtó felé, mert így nyitva volt, mint most ez, hát ott állt egy ősz öregembör, szűr- kankóba; beljebb kerülve mondja szelíden, barátságosan: „Minek nyitották ki az ajtót, de nagy bajt csináltatok magatoknak", így csóválta a fejét — mutatja —, könnyű ősz haja lebögött, mert a fején nem volt kalap, hanem a kezibe bot. Isten Jézus uccse igaz! Möghűlt bennem a vér, nem tudtam én szólni sömmit se. Éccör gyün a katlan felé, a kémény alá, oszt szépen emel kedik fölfele, mint az edény gőze, s eltűnt a kéménylyukon. Ekkor úgy meg ijedtem, hogy nem mertem egy darabig éccaka fönt lenni. Erre én rá merek esküdni, olyan igaz.

- Szellembe nem hiszök! — száll az öreggel szembe Molnár András. — Én së mama tüzelök először, mért nem látok hát én is!

Hogy nem tudták vele elhitetni, amit mindnyájan láttak két szemükkel, olyan dünnyögve-formán hagyták magára. Éjfélre is járt az idő, hát fölkerekedtek egy szívvel-lélekkel.

Molnár András elgondolkozott, nézett a tűzbe. Hangosan mondta magának:

- Szellem . . . Egymást bolondítják . ..

Rázogatta a fejét, hogy nem hiheti.

Csöndesen hallatszott kívülről az eső hullása, idebent a tűz pattogása.

A magára maradt Molnár András egy tuskóra ült, pipált, úgy nézte a tüzet, mely fehéren égett. Álmosság ereszkedett rá; hogy eloszlassa, felállott, megdugta a katlant, tüzelt alá erősen. Bőgve égett a tűz, heve eggyé vált az edények hevességével, áttüzesedett az egész katlan. A katlant fedő cserepek csücskein kihajtottak a sárga mázvirágok, majd gyöngyszemekként csüngve egymáson, a tűz hevétől sárga színük pirosra virított ki. Az egész katlan egy tűz: lángban van az edény. Hegyes lángnyelvek csapnak ki a cserepek közül. A tűz ördöge nyelvel, veszedelmes nyalogatásától az edény fehér színe kormos, bikás lesz. Molnár András ijedten kapkod az erős tüzet kihúzni. Mielőtt az égő parázsból kihúzhatott volna, mérges kutyaugatás tereli el sürgős szándékától. Fogja a kutya, de nagyon — és Molnár András nem mer a pitarajtóból kijjebb menni... Locsogást hall az udvaron ... Mi lehet?.. . Bánthatta gyávasága, mert nagyobb bátorság okáért kezébe veszi a favágó baltát, s úgy megy ki, de csak az eresz alá. Akkor látja, hogy egy rongyos, lucskos, nagy ember le s föl járkál az udvaron ... A kutya fogja szüntelen ... Molnár András csak áll és néz. Nem szól egyik sem. Háromszor-négyszer végigment az udvaron a sárban, aztán eltűnt...

András mester szalad a kapuhoz: be van zárva; nézi a kutyát: alszik a fekvőhelyén.

Másnap megadással újságolta Molnár András a tálasoknak, mint közös sorsuk részese: — Az éccaka szellemet láttam .. .

1926

 

AZ UTOLSÓ CSEREPESMŰVÉSZ

Tokodi Sándorról (született 1861-ben, meghalt 1905-ben) olyan sokat és olyan nagy tisztelettel beszélnek a cserepesek, hogy meghatja az embert az a szeretet, mellyel körülveszik hosszú, vékony alakját. Az ő képzeletükben egészen megszépül hosszúkás, sovány, csontos arca, mely pedig sápadtságban annyira hasonlított a többi cserepesekéhez. Talán élénk, értelmes két szeme különböztette meg társaitól, s tette vonzóvá, szeretetre méltóvá előttük, mert nagy, sovány orra meg az az egy-két szál, a szájába lekonyuló, világos bajusza, melyet éppen úgy nem gondozott, mint szőke haját, hanem csak félrecsapva viselte, nem sok jellegzetességet adtak arcának. Lehet, hogy nem is az ilyen külsőségek, hanem jó lelke, derült, vidám kedélye tette annyira felejthetetlenné alakját, mely már odakerült a sárga agyag közé, melyből dolgozott, melyet életében annyira szeretett, s mely finom ujjai között akarata, szeszélye szerint engedelmeskedett neki.

Az az általános véleményük a cserepeseknek, hogy éppen olyan volt, mint az édesapja. A kedélyére értették. Mert csárdásos embernek ismerték az öreget, aki 48-ban verbunkos volt, és azután is olyan híres táncos, hogy mikor a király az Alföldön jártában Vásárhelyen megfordult, az előtt is táncolnia kellett. Így beszélik ezt a tálasok. Csikósbojtár volt tulajdonképpen az igazi foglalkozása, de mikor a vásárhelyi nagy pusztát feltörték, ő is, mint sok más pajtása, gölöncsér lett.

Az apja jókedvét a fia is örökölte. Senki se látta szomorúnak. Sohase panaszkodott, pedig sok gyereke volt: kilencen ültek az asztalhoz, és mindennap egy kenyér fogyott el. Akkor se búsult, ha párnát kellett eladni, hogy kenyérre teljék. Nem zúgolódott, és feleségével nem veszekedett a szegénység miatt.

— Van az Istennek ránk gondja! — szokta mondani mély meggyőződéssel Tokodi Sándor.

Pedig megesett sokszor, hogy evés idején valamelyik gyereknek a sok közül nem jutott kenyér. Ilyenkor odaadta a maga falatját, ő meg, hogy könnyítsen magán, elment a szomszédba beszélgetni, vigasztalni a szegény, nyomorgó cserepeseket. Jó kedélyével felderítette a szomszédokat. Míg ő velük volt, addig legalább elfelejtették a nehéz gondot, ezer bajt. Ha valahol megjelent, azonnal megváltozott a család képe. A búsulók bánatát egy-két szavával eloszlatta, talpra eső mondásaival felvidította, megnyugtatta őket. Tokodi minden szóra tudott valamit mondani, amin nevettek. Ha megtudták, hogy kihez megy estenként beszélgetni, három utcából is összesereglettek oda.

Jószívű volt a túlságig. Ha neki volt, másnak is lett. Vándorlegény biztos helyet, enni-innivalót, meleg szeretetet talált nála. Útravaló nélkül egy se ment el tőle. A tálasok tudnák megmondani, mennyit segített rajtok.

— Ez emészti föl Tokodit: a jólelkűsége! — állapították meg, akik ismerték, mert szerencséje annyi se volt, mint a köröm alatt levő fekete.

Alkalmas volt mindenre. Ki lett volna a tálasok íródeákja, szárazfiskálisa, ha nem ő. Levélírás, kötelezvénykiállítás, üzlet megkötés, lebonyolítás levélileg nála nélkül nem eshetett meg. Az újságból mindig ő olvasott fel esténként, mikor összegyűltek. Azért mondogatják róla beszélgetve:

— Ha Tokodi megvolna, még a nap is szebben sütne! Mesterségében annyira kiváló, hogy hozzá foghatót még a legöregebb cserepesek között sem találtak. A helybeli cserepesek közt egyedül ő volt, aki elment másfele is. Tanulni is Mezőtúron tanult, hol a leghíresebb korsósok laknak. Az ottani céhmester mondta, mikor még a három évet ki sem töltötte:

— Fel kell szabadítani, mert többet tud, mint mink.

Ez pedig nagy szó másutt is, hát még Mezőtúron. Versenyeztek érte a mesterek, csak hogy megnyerhessék dolgozni. Mert bizony nem tudott a maga embere lenni, hát csak segédképpen dolgozott.

Valóságos művész volt mesterségében. Szerette is annyira, mint senki más, büszke volt rá, magasztalta, dicsérte. Elfelejtett minden bajt, ha beült a korongba. Dalolt, fütyült, mikor dolgozott. Játszott az agyagjával. A korongra csapott agyagrögöt, nagy hirtelenséggel, utolérhetetlen ügyességgel, szinte észrevétlenül, mint valami bűvész, alakította át olyan edénnyé, amilyenné akarta. Az ő edényei különböztek a többi cserepesekétől, alakjuk, színük any-nyira finom és összhangzó, hogy kézbe véve még a súlya is hozzájárult ahhoz a kedvező hatáshoz, amelyet ránéztében gyakorolt a szemlélőre. Még a rögje is más volt, mint a többié. Lapos, kerekre, sajt alakúra szaggatta rögeit, olyankor, mikor nem vásári portékát csinált, hanem amiben maga gyönyörködött legjobban, egyszerre nagyon komoly lett, hiába beszéltek hozzá, rá se hederített a műhelyben levőkre, mintha ott se lettek volna. Ilyenkor sűrűn kilépett a korongból, úgy nézte három-négy lépésnyiről, mit s hogyan dolgozott. Ha nem volt megelégedve vele, összecsapta az agyagot, újra kezdte többször is, míg csak olyan nem lett, amilyenre ő akarta. Amit agyagból el lehet készíteni, Tokodi Sándor elkészítette.

A kantát mindig gamó nélkül csinálta. Szokása volt, hogy mikor azt felhúzta, a nyakát úgy hajította rá, hogy az edény öble a fenekére esett. Másnál tönkrement volna, nála nem lett semmi baj, olyan hirtelen felrántotta. Nyúlt a keze között az agyag, mint a nyúlóka és az írósvaj. Játszott az agyaggal.

Csodabutykosokat csinált, mert a huszonöt-harminc litereseket egy darabból és olyan vékonyra tudta készíteni, mint a papiros, el lehetett fújni.

A legnagyobb, méteres átmérőjű első tálat csűbe sohase húzta, mindig egyszer fakésezte csak, és olyan vékonyra, hogy lapockával nem tudta felvenni senki.

A fenekén merülő kanták meg a sok csöcsű kancsók, melyekből el kellett találni, hogy kell inni, az ő keze közül kerültek ki.

Metszett korsói, kulacsai mindig első érmet nyertek a kiállításokon.

Nemcsak ügyesen, de gyorsan is dolgozott. Egy óra alatt harminckét darab fülestálat megcsinált.

Hát még azok a szép tömött, tenyérnyi virágok, melyekhez alig egy-két színt használt, mégis olyan élénkké, kedvessé, egyszersmind komollyá tették a cserépedényt. Nem írt összevissza minden cifraságot, csak amit a hely kívánt. Néha egy-két ügyes cseppentéssel, folttal betöltötte a tál fenekét. Nem kívánkozott oda több.

Az ő edényeit elvitték, bármennyi lett volna is.

Hány úri háznál őrzik, mint féltett kincset a kezemunkáját; még ha törött is, összeragasztják, úgy megbecsülik. 1900-ban a makói kiállításon Tokodi Sándor nyerte el az aranyérmet.

Tokodi Sándor nem titkolózott, mint a cserepesek szoktak, szívesen megmondta bárkinek, amit tudni akart, meg is mutatta. Csodájára jártak hozzá a cserepesek, de még az urak, úriasszonyok is. Ha történetesen nem volt kész edény, legalább a készítőjét kívánták látni. S Tokodi ült azonnal a korongba. Még akkor is tréfált, mókázott: az első kettőt rendesen elvétette, csak a harmadik lett jó. Csupa tréfából csinált olyan vékony tányért, hogy mikor a nézőt arra kérte, venné fel, a legkisebb érintésre ráesett az illető kezére, mint a szappanbuborék.

— Nagy tudományú volt — szokták mondani.

Mikor meghalt is, arra gondoltak, hogy oda a sok szép tudomány.

— Hej, csak a kezét hagyta volna itt — sóhajtották, mert tudták, hogy ilyen ügyes cserepes nem lesz többet.

Öt is a mestersége tette tönkre. Magába szívta a mázban levő ólomport, mely lassan, de biztosan végezte pusztító munkáját. Az ólommérgezés jelenségei mind sűrűbben mutatkoztak. A lábai is megdagadtak bokában, de azért nem hitt az orvos intő szavának, csinálta az első tálat, vagyis a legnagyobb tálat, vígan, mint akinek semmi baja sincs. Rúgta a korongot. Nem sokkal halála előtt még dolgozott. Úgy érezte, hogy jobban van, s még taposott is, amire pedig beteg ember nem képes.

Az álmossággal kezdett elmúlni. Ha elment valahova beszélgetni, alig ült le, mindjárt bóbiskolt, elszenderedett. Nem is ment aztán sehova se, mert szégyellte, hogy nem tud magán uralkodni. Otthon maradt, lefeküdt, az álmosság ágyban tartotta, folyton aludt.

Milyen üresség maradt a cserepesek közt, mikor Tokodi elmaradt közülök. Nem ment a munka olyan jókedvvel, olyan gyorsan, nem volt, aki szóval tartsa őket, tréfából megkönnyítse a fárasztó dolgot. Olyan szótalanok, szomorúak voltak. Nem is mulasztották volna el, hogy munka után fel ne keressék, alig várták az est közeledtét, valósággal egymásnak adták a kilincset.

Ő csak feküdt mozdulatlan ...

— Haj, de nagy kár! — sajnálkoztak. Érezték, hogy többet nem kel fel.

Még az edénykofák is ott siránkoztak.

Híre ment halódásának. S eljöttek cserepes barátai elköszönni.

Egyenként nyújtottak kezet. „Isten áldjon meg!" — mondták egyszerű, őszinte szavakkal, s ahogy két kézzel szorították munkában kiszáradt, csontos kezét, még jobban kifejezték hűségüket, ragaszkodásukat. Olyan nehezen, soká eresztették el.

— Áldjon meg titeket is — bólintott Tokodi, mert szólani már nem tudott. Megeredt könnyei beszéltek szeretetéről, az elválás fájdalmáról.

Lehorgasztott fővel állottak mellette azok a sáros kötőjű, bágyadt, sápadt, sárga alakok.

Csöndesen, szótlanul feküdt, aludt Tokodi Sándor ...

A betegség húzta lefelé két szeme héját, nem is nyitotta fel, csak mikor az utolsó kívánsága szerint a legnagyobb fia állott mellette, akkor emelte fel hosszabb időre a tekintetét.

A cserepesművész szemei lezárultak örökre. A társak, tanítványok, akik körülötte állottak, úgy siratták, mint az utolérhetetlen nagy mestert, aki talán nem is ember volt.

Kikísérték mindnyájan a néma kertbe, és azóta legendát mesélnek róla az öregek a fiataloknak.

1927

 

TÉLEN

Furcsa képet nyújt ilyenkor a cserepes házának belseje. A kis műhely közepén nagy sárcsomó, olyan, mint egy sírdomb, a lázsafák tele vannak rakva edényekkel, attól olyan nyomott az egész műhely. Két kis gátlis ablakon jön be a világosság valahol, előtte vannak a korongok. Az öreg Sándor bácsi festéket szitái, ő a legrégibb cserepes a városban. Egy fiatalember ott pipázik az ujjnyi szárú pipából a kis sparhet mellett. A nagy sárcsomó árnyékában ülnek, alig látszanak.

Fölállt a fiatalabb, amikor benyitottam, az aggyonisten után odaigazította a székét, kis sásszéket.

Leültem, ő meg elébem kuporodott. Olyan sápadt volt szegény feje, mint a halál — amilyen a cserepesek színe.

- Hogy vannak?

- Mögvagyunk, csak olyan furcsa szag van itt ettől a sártól így télen. Itt szuszogunk, mert dolgozni se löhet ilyenkor, nem szárad az edény. Ráérünk aludni, de azt se tudunk. Az éccaka is sokáig beszélgettünk, még eltudtunk aludni. Aztán mög furcsát álmodtunk — még az öreg is.

Szerettem volna ezt az álmot magától az öreg Sándor bácsitól hallani, de módját kellett találni, hogy jobb kedvvel mondja. Odacsúsztattam a pálinkáravalót.

Pálinkáért menőben már megnyílt az öreg.

- Hó, jaj! De bolondokat is álmodik az embör. .. De hogy milyen bolondokat! — erősíti meg az ajtóból visszahajolva.

Megértettem belőle az álmot. A fiatalabb sunyin kacsintott.

- Ilyen a vénembör. Pedig attól van legmesszebb, hogy a menyecskék kapjanak rajta.

Míg odajárt az öreg, a nagy beteg, ólom mérgezéses, köhögős, heptikás fiatalember mondta el az álmát.

- Én mög égi jelt láttam. Három nap volt az égön, úgy fénylött, mint a telihold. Mintha a vásárálláson löttünk volna. Mögöttem mög irgalmatlan tengör nép. Mindnyájan néztünk rá föl... Oszt én evvel a kupak eszömmel azt izélöm ebből, hogy ilyen nyavalyás vagyok, hogy már csak három esztendeig élök.

Megjött az öreg. — No, Isten éltesse! Ivott. Rágyújtott. Hogy én nem szóltam, ő kezdett beszélni. -Így élünk mink. El-elüldögélünk a parhert mellett fél éccaka. Elmondjuk egymásnak, elpanaszoljuk egymásnak, amit már százszor elmondtunk, a nyomorúságunkat, a bajunkat. Őneki sincs senkije se, nekem sincs senkim se... Elérzékenyedett. Sok ideig se szó, se hang. Mintha csak bedőlt, nyirkos, dohos kripta padmalyában ülnénk.

1927


  1. Hálával tartozom, és e helyen is megköszönöm azoknak a tálasmestereknek szívességét, kik gyakorlati tudásaikat és tapasztalataikat el nem titkolták, félre nem vezettek, hanem rendelkezésemre bocsátották, kik odaadással és megértéssel támogattak, valamint azoknak is, akik műhelyükben szívesen láttak, és kik rajzaikkal hozzájárultak ahhoz, hogy a tálasipar művészi értékei fennmaradjanak. Ezek a tálasok: Tokodi (Cs. Nagy) János, Orczi Imre, Bereczki Pál, Patócs József, Barta Sándor, Baranyi Márton, Kakasos Nagy Sándor, öreg Szabó János, Nagy Gábor, Rácz Ferenc. Köszönetet mondok még Bodnár Bertalan főgimnáziumi tanár úrnak, ki az agyagrétegek és az azokban előforduló csigák meghatározásában volt segítségemre.
  2. Tutajkormányrúd.
  3. Vastag faderékdarab, megfelelőleg kivésve; utóbbi időben négyszögletes faláda helyettesíti a vésett faderekat, küráma a neve.
  4. Szeremlei Sámuel: Hódmezővásárhely története. I. kötet 3. lap.
  5. Úgy szokták mondani, hogy a Rajcsúr mellett meg Rajcsúri agyagbánya, mivel közel van a kaszárnya előtti térhez, hol a katonák rajcsúroztak. Ez a meghatározás nem földrajzi meghatározás, csupán népi, felületes megjelölés.
  6. A dolgozódeszka 10 sukkos (320 cm); erre fér 15 drb. a tányérból, 7 az első-, 8 a füles-, 9 a második-, 10 a harmadik-, 12 a porcióstálból, a csészéből pedig 17 drb.
  7. Az edény oldalán belől levő kiemelkedés, in.
  8. Kifeszített hüvelyk- és mutatóujj közötti távolság.
  9. A nép macskatányérnak csúfolja.
  10. Kifeszített tenyér a hüvelykujj hegyétől a kisujj hegyéig.
  11. Az edény emberségének mondják a tálaknál az edény széle alatti részt kívülről; mondják ajaknak is.
  12. A tört derekút mondják kisasszonyderekának is, régebben meg kutyafindzsa volt a neve.
  13. Ez a csúcs a füllel mindig szemközt van.
  14. Lásd hátrább: A vásárhelyi tálasok általános jellemzése helyrajzi elkülönödés szerint cím alatt is.
  15. Amennyiben folyóedénnyel formástál járt, százban 4 volt.
  16. A petróleumos hordó, csak mert olcsó és alkalmas edény volt, jött forgalomba.
  17. Ha a csík vastagabb a szokottnál: rékötelet ház a tálas, ha meg a csík kezdővégéhez nem ér a végződő vége, így szól a tálas a csíkolóra: „Kösd össze a csíkokat!"
  18. Kutyatök = a szűcsök díszítő motívuma.
  19. Sima szálú móherből kötött, nyakba való kendődarab.
  20. Szerémvirágnak azt a vadmurkot (Daucus carota L.) nevezik, melynek ernyővirágzata közepén piros meddővirágok vannak.
  21. Ha ragacstisztítás alkalmával a tál festése, máza megsérül, a cserepes olyanformán javítja ki, hogy a sérült helyet festékkel bekeni. A zöld szint fűvel helyettesíti.
  22. Öreg Szabó János tálas szerint hajón is szállítottak, legtöbbet a Maroson.
  23. Városi jegyzőkönyv. Prot. Judic. VII. kötet.
  24. Szeremlei S.: Hódmezővásárhely története. IV. kötet 333. lap.
  25. A hmv. ref. egyház keresztelési anyakönyve II. köt. 1787—1807.
  26. Sajnos, hogy a vásárhelyi tálasmesterség a legrégibb dokumentumait tulajdonosa keze közül nem adta ki. A „féltve őrzött" tányérok 1893-ban elpusztultak. Hű rajza és leírása birtokomban van.
  27. Prot. Judiciale VII. kötet.
  28. A katolikusok 1720—30-as években szállingóztak a városba; 1733-ban 30 házuk volt, ugyanakkor a kálvinistáknak 700 házuk.
  29. Lásd: a Csongrád várm. levéltárában őrzött iratot.
  30. Lásd előbb: A második csoport edényeinél.
  31. A Vásárhelyi Közlöny 1878. febr. 3-i számában is azt olvassuk, hogy a cserépedénykészítő vagy göröncsér céhben állók különböző konyha és asztali edényeket készítettek remekül.
  32. A kiállítások helyeit és a kitüntetést nyert tálasok neveit lásd hátrább: Közbecsülés, érintkezés, barátkozás cím alatt.
  33. Prothocollum Judiciale VII. kötet.
  34. Convencionsmüntze = pengő forint : 1 pfrt = 2 kor. 10 fill.
  35. Bankó forint = Schein forint = 60 váltó krajcár = 12 pengő krajcár = 25,2 fillér.
  36. Lásd előbb: Általános jellemzések helyrajzi elkülönödés szerint című részt.
  37. Lásd előbb: Az edények díszítése, b) Írás cím alatt.
  38. A kubik oldalát kifürdi a hal, lyukat, vermet csinál magának, s ott csomóban összemegy, együtt van.
  39. Első sorát úgy is mondják: Nincs szebb élet a fecskénél.
  40. Esze-nábókos, félkegyelmű.
  41. A közös hadseregben szolgált, katonaviselt emberek szokták nevüket németesen írni.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet