Előző fejezet Következő fejezet

NYOLCADIK RÉSZ / Ács Anna

 

Nemesvámos néprajza

 

„JÁRTÁL-E MÁR VÁMOSON?"

 

Ez a kérdés gyakran hangzott el úgy évszázaddal ezelőtt a környék vásárain, ahol a vámosi ember poharazgatás közben ismerkedett a messziről jött idegennel. S ha az mégcsak nem is hallott róla, tovább kérdezett, de a választ, bár kissé különösen fogalmazva, azonnal megadta: „Tudod-e, mekkora nagy falu az? Király a harangozója, száz a pap benne és annyi a tanító, mint a bot." Alkalmanként találós kérdést tett fel: „Tudod-e, melyik Veszprém megyében az a falu, amit lencseországnak hívnak és száz papja egy bottal megy a templomba, a király meg harangoz?" A beszélgetőtárs bizonyára csodálkozva várta a rejtély feloldását és jót nevetett a hallottakon: a község harangozója akkortájt a népes Király családból került ki, református papját Szász Kálmánnak, rectorát pedig Bott Miklósnak hívták. E három tisztség betöltői hosszú éveken, évtizedeken át szolgálták Vámos népét. A róluk - nevük, funkciójuk alapján - formált nyelvi játékok a falubeliek humorérzékét hirdetik. Az idősebbek ma is nevetve emlékeznek gyermekkoruk esti harangszóira, amikor - számukra ámulatot keltőén - megszólaltak a felnőttek: „No, harangoz a király!"

A Dél-Bakonyban, de a távolabbi tájakon is „vámosi lencsésekének nevezett népcsoport falujáról csúfoló mondás maradt fenn: „A vámosiak kétszer eszik meg a lencsét!" A vámosiak rögtön visszavágtak: „Harmadszor meg nektek adjuk!" illetve: „Harmadszor meg eladjuk a veszprémi vásáron!", s ugyancsak elterjedt variációban: „Kétszer megesszük, harmadszor meg eladjuk az uraknak!"

A falucsúfoló mondandóját negyven-ötven éve még nem kellett magyarázni a felnőtteknek. Az nemcsak a vámosiak lencsetermesztéséről, lencséből készített ételeik kedveltségéről tudósított, hanem a községbeliek takarékosságát pellengérezte ki egy ismert vándortörténet alapján. Ennek lényege így summázható: Egyszer egy menyecske habart lencsét vitt ebédre a mezőn dolgozó urának. A férfi jóízűen megette a lencsét. A feleség hazafelé indult, s kisvártatva rohant ki a föld szélére a férj: meghajtotta a lencse. Egy fatuskón végezte el a dolgát. Másnapra a szép, nagyszemű lencse megszáradt, a híg habarás pedig felszívódott a fatörzsbe. A menyecske hazafelé útjában örömmel látta és felszedte. Harmadnap újra elkészítette a lencsét, a talált szemeket az urának, aki mit sem tudva annak eredetéről, elfogyasztotta azt.

A vámosiak csínyre való hajlamát vagy lopással szembeni tehetetlenségét sejteti a vidéken máig sem feledett gúnyoló versike: „Akit Szentgálon meg nem vernek, / Szabadin meg nem b...nak, / Vámoson meg nem lopnak, / Az elmehet a nagyvilágba, / Semmi baja nem eshetik." A falubeliek gyorsan megadják a rájuk vonatkozó sor magyarázatát: a falun mentek keresztül a messzebb eső bakonyi falvak lakói a Balaton-felvidéki szőleikbe igyekezve és onnan vissza. A községi kocsmánál pihentek meg, állataikat is ott látták el. Őrizetlenül hagyott kocsikról sűrűn eltűnt valami apróság, ha más nem, a lópokróc. Veszekedés - az emlékezet szerint - mégsem tört ki sohasem a lopások miatt. A vámosiak azt állítják, nem is falubeliek voltak a tettesek. Idegenek éjszaka állatokat hajtottak el az istállókból. Nesztelenül „dolgoztak", volt úgy, hogy egyszerre négy ökröt loptak. Az egyik családtól, míg vacsoráztak, két lovat kötöttek el és bekiabáltak az ablakon: „Ha vacsoráztok, a kutyát ne tartsátok benn!" Mire kirohantak, már eltűntek a tolvajok a lovakkal a sötétben.

De lássuk, valójában miként jellemezhető a századforduló és az 1900-as évek első tizedeinek vámosi népe, hogyan őrizte meg a nemzedékek során át hagyományozódó paraszti kultúráját a jelenkorra? Tradicionális műveltségük teljes egészét itt most nincs módunk bemutatni, kizárólag a karakterisztikus és nagy múltú néprajzi jelenségek vizsgálatát végezhettük el. Olyan életformáról kívánunk képet adni, amely napjainkra szinte teljességében letűnt, elemeiben maradt fenn Vámoson is jórészt az idősebb generáció megtartó-emlékezetében. A paraszti múlt idézésében segítségül hívtuk az e korból származó, múzeumi és magángyűjteményekben lévő vagy családi ereklyeként megbecsült tárgyakat is.

 

VÁMOS, A DÉL-BAKONYI MAGYAR FALU

A helység sajátos fekvése, földrajzi adottságai döntően hatottak lakói életviszonyaira az elmúlt évszázadok során. Vámos határterületre esik: itt találkozik a közép-dunántúli tájegység két kisebb tája, a Bakony és a Balaton-felvidék. A térséget kiválóan ismerő Vajkai Aurél néprajzkutató a Bakony délkeleti határának a Nemesvámos, Nagyvázsony, Öcs vonalat tekintette. Az attól délre eső, a Balatonra nyíló völgyeket, arra hajló lejtőket már a balatoni tájhoz sorolta. A két kistájat a klímabeli, geomorfológiai és a népi gazdálkodásban mutatkozó eltérések alapján különítette el. A Bakony éghajlata zordabb, míg a Balaton-felvidéké enyhébb, szubmediterrán jellegű. A hegység felszíne erősen tagolt, egykor összefüggő erdők borították. Ma kopár fennsíkok, patakvölgyek, jó termőtalajú medencék váltogatják egymást e tájon. A Balaton-felvidék geomorfológiai adottságai másak: keleti részén a mészkőrétegekre permi vörös homokkőréteg rakódott, a nyugati részén pedig a vulkáni tevékenység következtében bazalt- és bazalttufaréteg képződött. Mindkét kistájat jellemzi a szántóföldi termelés fejletlensége. A Bakonyban a hátrányt a nagy kiterjedésű erdős területek sokoldalú hasznosítása, a Balaton-felvidéken, különösen annak déli lejtőin pedig a szőlőművelés ellensúlyozta. Amint Vajkai Aurél megfogalmazta, a „Balaton melléki nép életében a szőlőtermelésnek kiváló fontossága van, az erdő viszont alárendelt jelentőségű." A felsorolt különbségeken túl számos lényeges eltérés mutatkozik a két kistáj lakóinak történelmi múltjában, amely döntően alakította a térség népi kultúrájának arculatát. Ám a bakonyi magyarság néprajza több vonatkozásban rokon a Balaton északi partján élő lakosságával.1 Vámosnak, a határterületen fekvő bakonyi településnek közvetítő szerepe volt a két szomszédos tájegység között. A sok kapcsolódási terület közül különösen figyelemre méltóak a következők: a vámosiak több évszázados extraneusi szőlőbirtoklása a Balaton-felvidéken; napszámosmunka-vállalásuk a Balaton környéki hegyek szőlőiben; a Káli-medence falvaiig vezető házassági kapcsolataik; közös vonások a fejlett kisnemesi kőépítkezésben; rendszeres piaci kapcsolatok a lencse-, gomba- és gyümölcsértékesítésben.

A Balaton-felvidékhez kötődik Vámos a kisnemesi múltja révén is. Egykori kiváltságos helyzetükből adódóan közös vonások mutathatók ki Vámos, Mencshely, Szentkirályszabadja néprajzában. De különösen nagyszámú a rokon, illetve azonos népi kultúrabeli elem a környező dél-bakonyi volt kisnemesi községekével. Nemesleányfalu, Öcs és főleg Szentgál hagyományos paraszti műveltsége még századunk első évtizedeiben is erősen különbözött - Vámoséval együtt - a környező jobbágy és nemzetiségi, telepesfalvakétól. A kiváltságaikat ugyan már 1848-tól elveszítő, egyre szegényedő községekben az évszázadok folyamán magasabb műveltség, életszint alakult ki. Ennek bizonyos jellegzetességei a nemesiből paraszti osztályba süllyedéssel is fennmaradtak.2 A törzsökös őslakosság, a kisnemesség megtartotta református vallását, a bevándorlók (Vámoson „lapáton becsúszottak"-nak nevezték őket) katolikusok voltak. Az egykori nemesek közül kerültek ki a nagygazdák és ők töltötték be a fontosabb községi tisztségeket.

A kiváltságos múltból származó adottságnak vélhető a kisnemesi falvak többségének nagy kiterjedésű határa. Bár e tény magyarázható azzal is, hogy a települések jórészt kopár, vízszegény dolomitfennsíkon szerveződtek, ezért határuknak csak kisebb részét vonhatták mezőgazdasági művelés alá.3 Vámosról - Szentgálhoz hasonlóan - már a múlt század eleji leíró és gazdaságföldrajzi munkák kiemelték határa méreteit. 1834-ben Oláh János szentantalfai református lelkész, később veszprémi esperes a kor kedvelt folyóiratának, a Tudományos Gyűjteménynek tudósítójaként „Barátságos levelekben" számolt be a balatoni tájhoz sorolt településekről. Közéjük vette Vámost, amelynek leírásában szerepel: „Határja nagy kiterjedésű..."4 Két év múlva a statisztikus-geográfus Fényes Elek szintén leírta összefoglaló munkájában a faluról: „Határja nagy..."5 1857-ben 9441 kh volt a határa, ebből 4620 kh, csaknem a fele (48,9%) a szántóterület és közel ugyanakkora területet borított erdő: 4397 kh (46,5%). Ekkor 2050-en lakták a falut. A század végére, 1895-re jelentősen, 2457 kh-dal csökkent a falu határa, ekkor 6984 kh-at mértek. Lakói is megfogyatkoztak, csupán 1559 lelket írtak össze. A falu határában viszont nem változott, illetve alig módosult a szántó és az erdő aránya: 3188 kh (45,6%) és 3005 kh (43%).6 Tehát a csökkenés nem egyoldalú volt, a község egyaránt veszített a szántó- és erdőterületeiből. Mi adhatott okot a drasztikus méretű határveszteségre rövid idő, 38 év alatt? A pontos okot - rá vonatkozó források híján - nem ismerjük. A vámosiak emlékezete ad némi támpontot. A nemesi, kisnemesi családok elszegényedése, eladósodása ez idő tájt megerősödött. Arra kényszerültek, hogy eladják családi birtokaik egy részét. A szomszédos telepes község, Fájsz - miként a vámosiak nevezték: Fajszt, Faisz, Fajész - németajkú lakói vásárolták fel a falujukhoz közel eső földeket. A fajszi határban ugyanis kevés és terméketlen szántóföldön gazdálkodhattak. 1857-ben az 1640 kh-at kitevő határból mindössze 437 kh volt a szántó. Ez a terület 1895-re 901 kh-ra nőtt, szántó foglalta el a fajszi határ közel felét, pontosabban 42,8%-át.7 A fajsziak folyamatosan érdeklődtek az eladó vámosi földek iránt. A megszorult vámosiak is igyekeztek hírt vinni Fajszra eladási szándékukról: üzentek a fajszi nagygazdáknál napszámot vállaló falubeliekkel vagy Balatonfelvidéki szőleikből hazafelé tartva a fajszi kocsmabeli pihenőjükön maguk terjesztették a hírt. Nem szívesen, szükségből váltak meg földjeiktől, erdőiktől. A birtokelidegenítéshez az általános elszegényedés mellett az erkölcsi züllés bizonyos jelei is hozzájárultak. A kiváltságaikat elveszítő nemesek fokozódó közömbössége gyakran alkoholizmushoz vezetett. „Ha részeges ember nem lett volna a faluban, nem tudtak volna földet venni a vámosiaktól a fajsztiak" -mondják a falubeli öregek.

A nemesvámosi határ meglehetősen változatos képet mutat, jellegzetesen bakonyi táj. A lakott település mögötti 385,5 m magas Gyürtetőről valóban festői kép tárul elénk erdő borította dombokkal, mély, dolomittal kifalazott völgyekkel, nyaranta üde zöld legelőkkel, megművelt szántókkal. A Bakony délkeleti peremének hegyei: Szár-hegy, Kis- és Nagymizerge, Hárs-hegy, Kőris-hegy, Som-hegy, Hegyesgyür, Gyürtető, Cinege-hegy, Szomolya, Magyal-hegy, Szabos-hegy, Bagó-hegy adták a vámosi építkezések kő- és faanyagát. Szinte mindegyik hegyből bányásztak követ a helyi építkezésekhez és határbeli kőből készültek a kerítések, helyi szóhasználattal: a „bástyák", az ajtóbejárati „flaszterok", a hídfedők és „hídboltok". A Som-hegyen különösen kiváló minőségű követ fejtettek. Az onnan származó vöröses színű kő az anyaga a református templom 1855-ből származó úrasztalának, a katolikus templom keresztelőkútjának és a volt református nagyiskola előtt álló I. világháborús emlékműnek.8 Ezt a kőfajtát keverték a határ más hegyein bányászott kővel, ezért tarkák a kőkerítések, a vakolat nélkül maradt tűzfalak. Kőből emelték a házak főfalait és a téglaboltozatot tartó válaszfalakat. A somhegyi követ azért használták más kőfélével együtt, mert a víz átütött rajta, nedves lett tőle az épület. Szívesen fejtettek világos mészkövet építkezéshez a kisteleki határrészen.

A kőfejtők apróbb, építkezésre nem használható kőanyaga az utakra került alapként. Erre murvát terítettek, amit ugyancsak a határban termeltek ki. Osztályba soroláskor a vámosi határ némely részét „murvás"-nak minősítették: a Hárs-hegy környéke, a Menyekei határszéle murvásnak, a Gyürtető köves-murvásnak számított, de Murvagödrök nevű határrész nevét is megörökítették a jegyzőkönyvek.9 A református egyház önálló murvabányát tartott fenn, a Cujbókban pedig közbirtokossági murvabánya működött. Az utak rendben tartása utászok feladata volt, akik a nagyvázsonyi határrészen két külön házban éltek. A falu férfilakossága is javította szükség esetén a belső utakat a Déllőn vágott kavicsból, közmunkát végezve.

A vámosi határt a veszprém-tapolcai út két részre osztotta: az úttól délre eső terület az Alsó határ, az északra eső pedig a Felső határ. Az erdők borította határrész hasonlóan tagolódott. Az 1878. január 3-i keltezésű erdőtagosítási ügyben keletkezett iratban megnevezték a Felső erdőt és meghatározták az Alsó erdő helyét: „a községtől délnyugatnak fekvő úgy nevezett alsó erdő". 1892. június 11-én becsüsi vélemény fogalmazódott meg a két erdő közti minőségi különbségről: „.. .az alsó erdőben a fa fele annyi idő alatt megnő, mind a felső erdőn és így az alsó erdőt egyenlő nagyságban két annyi értékűnek bizton lehet megállapítani, annál is inkább, mert kedvezőbb körülmények mellett még felével közelebb is van, mint a felső erdő." „Egy 1883-ból származó egyesség említi a Darab erdőt, a község dűlőneveinek 1903. április 2-i felsorolásában pedig Barát erdő olvasható.10 Az egyházi erdőket Eklézsia erdőknek nevezték, a Veszprém felőli kicsi erdőt Város erdőnek hívták. A magántulajdonban levő erdők a birtokosukról kapták a nevüket. A vámosi erdők nem sűrűk, nem áthatolhatatlan rengetegek. Oláh János 1834-ben feljegyezte a faluról: „.,. .ritka, vén fákból álló erdejét szokta rétnek használni." Két év múlva Fényes Elek így írt: „Rétje kevés, s azért csak erdeje ritkássaiban kaszál."12 1859 januárjában külön jegyzőkönyvet vettek fel az „Erdei kaszállóknak tisztába hozatala tekintetéből". Magas, szálfás erdőkben a tisztásokon szarvasmarhákat, lovakat és birkákat legeltettek. A lovakat kinyűgözték, a legények meg aludtak vagy pálinkáztak. A legtöbben az Alsó erdőben járatták meg teheneiket. 1885-ben megállapították, hogy „az alsó erdő belső részében a szarvas marha legeltetés gyakoroltatik..."13 A község határában 1857-ben 304 kh legelőt mértek fel, 1895-re 534 kh-ra nőtt a legelőterület. 14 Minősége azonban sok helyütt kívánnivalót hagyott maga után. „A Csatári határ, Tekeresvölgy és a veszprémi fahordó út közti kopár domb csekély-alig 3 ujjnyi-föld rétegű, kőpados legelő", a Gulyaállás „kövecses minőségű", „A murvagödrökön fellyül a Hárshegy aljáig és a Tatarcsapasi, ugy a Menyekei út közti tér, mivel a külömben murvás területen néhol néhol ligetes legelő találtatik" - jellemezték a legelőket a múlt század második felében. Ritka volt az ilyen vélemény: a hidegkúti úton aluli „köves, de nem épen rossz legelő", „a Hársfadomb és a Szabosi kaszállók mellett köves, dombos és messze fekvő, de nem rossz legelő", a Szőce oldal közelében levő „jó és közellevő legelő", a „hidegkúti úton fellyül a Szabosdombot kihagyván, a többi lapos tér szép fekvésű, termékeny természetű földjén jó legelő lévén".15 A Rudavölgyben és a Sáfránykertben járatták meg a legények a csikókat. „Éltek, mint a lovak a Sáfránykertben" - járta a mondás a faluban azokról, akik könnyen éltek. A közbirtokossági legelők a Bagó-hegyen, Cinege-hegyen, Cujbókban és a Tüskésben voltak.

Zsizsiktelenítő 1930 körül

 

Kukulló (pálinkaház: 1929)

 

Az 1857. évi felméréskor a vámosi határban 120 kh terület minősült rétnek, amely 1895-re 72 kh-ra csökkent.16 A rétek, gyöpök többsége azonban vizes, mint „a Kasza és rétek közti gyöpség a Csárda fölött a Kasza szélig igen vízmosásos lévén" és „a Katedrától a Kutakfelé a Tekeresvölgy a helység rétjével együtt, rétminőségű ugyan, de az oldalakról lefolyó víznek kivan téve." A Séd völgyének rétjén legeltették a falu libáit.

A határ termőföldjei karsztosak, kövesek, inkább csak a lencsetermesztésnek kedveznek. A dűlők többségének jelzője a tagosítási iratokban: „börczös", „köbörczös", „köves, hegyes minőségű", „kopár, köves tér", „kopár, kissé börczös" és a rájuk vonatkozó megállapítás: „köbörczössége miatt nagyobb részben haszontalan". Sovány, kevésbé értékes földek keletkeztek erdőirtással. „A Czinege-hegy a tetőn levő póznahelytől 100 ölnyi kerületben, egészen kopár, haszontalan" immár több mint egy évszázada az erdő kivágása miatt.

Csupán néhány határrészt minősítettek jó termőföldként: „a hidegkúti úton alul egy 200 öles dűlő lapályos és életteljes humus lévén", „a Magyalhegytől a Szabosi útig terjedő lapság jó fenékfölddel bírván", viszont a Szomolya aljai földek ugyan „jó minőségűek, de távolságuknál fogva" sokat veszítettek értékükből.

A határbeli termőföldek eltérő minősége gondot adott a tagosítást végző mérnököknek, akik 1883-ban így magyarázkodtak: „.. .a határt fekvésénél fogva nem lehetett úgy kidüllözni hogy a jó és rossz földek keverve egy düllőbe essenek, a határban pedig olly düllők is vannak, mellyekben egy tagban minden birtokát valaki a föld minőségénél fogva ki nem veheti, ennél fogva nem lehet másképpen az elhelyezést eszközleni, minthogy azon düllők mellyek legrosszabbak vaey legmesszebb vannak, azokhoz osztassák mellyek legjobbak és a faluhoz is legközelebb vannak..."17

A község egyetlen vízfolyása a Séd, amely két forrásból ered és két ága, erecskéje a faluban a Csizmadia köznél egyesül aztán Perkátán keresztül elhagyja a falut, majd a Császárréten belefut a Tekeresbe. A határ nagy része a mészkő és a dolomit vízáteresztő hatása miatt vízszegény. A Nagy- és Kiskútról, az Alsókútról, Büdöskútról, Szőcekútról, a Deáki rétek forrásairól, a Séden és a Tekeresben, valamint a csárdánál levő tónál itatták az állatokat. A határbeli tanyák népe pedig vízgyűjtőnek „tókat" ásott.

A terület éghajlata kissé zordabb, mint a Balaton-felvidéké. A vetés és a betakarítás is egy-két hetet késik Vámoson a környező Balaton menti településekhez képest. Fényes Elek írta, hogy a határban „a kukoricza a hideg miatt ritkán érik meg."18 Gyakoriak a tavaszi késői és az őszi korai fagyok, de aszály is sokszor pusztította a vámosi határ termését.

 

AZ ERDŐK VILÁGA

A határbeli erdők csendjét a múltban számtalanszor zavarta meg egy-egy ott tanyázó betyárcsapat, mész- és szénégetők lakták, férfiak állítottak benne csapdát a vadaknak, űzték ki odúikból a méheket, vágták fáit szekérszámra, gyűjtötték gombáit, gyümölcseit, legelőin állatok találtak táplálékra télen és nyáron. A nem áthatolhatatlan sűrűségű, ritkásokkal szabdalt erdőkkel mindennapi kapcsolatban állt a falu népe. Jól ismerték azok világát, hiszen a legtöbb gazda szántóföldje, szőleje mellett néhány holdnyi erdőt is birtokolt. A gyerekek sem féltek a „sötét erdőtől", csoportosan jártak oda epret szedni, somozni, szüleiknek segíteni a különböző munkáknál. Erdőben lakozó természetfölötti lényekről sem hallhattak az idősebbektől, mert ők sem hittek bennük. Mint mondták, „még éjjel sem találkoztak velük", pedig legeltetéskor sokszor töltötték az éjszakát az erdőben vagy vásárra igyekezve haladtak át a sötétbe burkolózó fák között.

Az erdő sokféle hasznával szolgálta a község lakóit. Elsősorban fát adott, épület- és tűzifát. A „faizás" vagyis favágás a közbirtokossági erdőkben csak a múlt század végi tagosításokkal szűnt meg. Am lassú folyamat lehetett, mert 1878. január 3-án Takács Ferenc kerületi alapítványi erdőmesternek arról kellett értesítenie „a főtisztséget, hogy a vámosi lakosok a közalapítványi uradalomnak azon határban, tagosítás következtében kihasított erdőrészében - daczára hogy már két ízben dobszó mellett a »faizási-tilalom« kihirdettetett -, hetenként 2-3 szekérre való fát vágnak -, s az ezt megakadályozni akaró alapítványi erdőőrt a tömeg fenyegeti kijelentvén: hogy a szóbanlevő erdőrész az alapítványi uradalomnak még nem adatott át."19

A vámosi lakóházak, gazdasági és egyéb épületek tetőszerkezete a határbeli erdők maguk kitermelte fáiból készült. Ha valakinek nem volt saját erdőbirtoka, mástól vette a fát. Tűzvész vagy természeti katasztrófa után a módosabb gazdák - Kovács Gáborra gondolnak hálával a faluban - maguk ajánlották erdeik fáit vágásra az új tető készítéséhez.

A faépítkezésnek semmiféle emlékét nem leltük Vámoson. Ez az építkezési kultúra teljességgel letűnhetett a XVIII. századra, illetve inkább ki sem fejlődött, mint a Bakonyban általában.20

Tűzifát nem csupán saját szükségletre termeltek ki. Magasra rakott fáskocsik indultak útnak ősz végén, tél elején a községből távolabbi, jó gabonatermő vidékekre. Az ugyancsak megyebeli fátlan Mezőföld népével cseréltek fát és adták el azt kukoricáért, búzáért, répáért, de kukoricaszárért, törekért is. Az emlékezet szerint Lepsényben egy kocsi fát egy kocsi marharépára cseréltek századunk első évtizedeiben.

Nyáron külön gyűjtötték az erdők száradékfáit. A közeli Alsó-erdőből, az urasági (Nagy Sándor-féle) erdőből az asszonyok „terefát" szedtek. A száraz ágakat kampóval törték le. A hosszú szárú kampót maguk keresték az erdőn és eldugva otthagyták, nem vitték haza. A gyűjtött, terébe rendezett fát a külön e célra készült fahordó kötéllel kötötték át. Fejen, a disznószőrrel kitömött tekercsen vitték haza. A terét egymás segítségével, illetve két, a száradék közé tett nyers fa, a tartófák segítségével emelték fel. Az asszonyok egymás mögött lassan haladtak, mert jókora terét, súlyos terhet cipeltek a fejükön. Majd megszakadtak alatta, ezért a férfiak fi. .ószekereknek csúfolták őket. Amint feltűnt a soruk a faluban, a házak előtt üldögélő, beszélgető férfiak így szóltak hangosan, hogy az asszonyok is hallják: „Na, jönnek a fi..ószekerek!" Az öt-hat nőből álló csoportok naponta többször megjárták az erdőt. Hármat, négyet is fordultak, hogy összegyűjtsék az egész nyárra elegendő száradékfát. Loptak az uraság erdejéből21, de a csősz elnéző volt, csak ritkán tetette le velük a terét.

Az erdőn gyűjtött száradékot otthon csomókba, „pusli"-ba rendezték. Az ágakat 60-70 cm hosszúra vágták fel és átkötöttek szalmakötéllel egy-egy köteget. A számukra felesleges puslikat kocsiszámra adták el Veszprémben, főként a Jeruzsálemhegyen gyújtósnak és tüzelőnek. Sok család jutott ekként mellékjövedelemhez Vámoson.

Kenyérsütéshez a férfiak vágták a fát az erdőn. A vállukon vitték haza a sütés előtti estén.

A férfiak megkeresték az erdőn növő somfát (Cornus mas L - húsos som). Előre kiszemelték, hogyha megnő, kivágják. A görbe fát tűzön átmelegítették és a kívánt formájúra hajlították. A juhászok somból faragták kampós botjaikat, amelyekkel a beteg állatokat húzták ki a fókából. Az erős, kemény bottal „elkampolta az ember a birka lábát és megfogta" - emlékeznek vissza a juhászok. A három ágú somból készítették a mezei emberek, a gazdálkodók kaszáik csapóját, a „bizsók"-ot. Tüzet gyújtottak az erdőn, a parázson megpirították majd meghajlították az ágakat és a szárhoz kötözték. A padláson tárolták egy-másfél évig, míg jól ki nem száradt. Egy parasztgazdaságban egyidejűleg négy-öt bizsókot tartottak. Magas növények: gabona és lucerna kaszálásakor használták.

A nők és a gyerekek somozni jártak az erdőbe, a somból lekvárt főztek.

A könnyen faragható, nem szálkásodó, fehér színű juharfából (Acer campestre L. -mezei juhar) szebbnél szebb mintázatú botok és fokosok kerültek ki Vámoson még századunk harmincas éveiben is a pásztorok, juhászok kezei alól.

Májusfához gyertyánt (Carpinus betulus L. - közönséges gyertyán) és csúcsként fenyőt (Pinus Silvestris L. - erdei fenyő vagy Pinus nigra Arn. - fekete fenyő) választottak és vágtak ki a lányoknak kedveskedni kívánó legények.

Az úrnapi sátor fája Vámoson hagyományosan a kőris (Fraxinus ornus L. - virágos kőris) volt, amelynek villámláselhárító szerepében hittek a faluban.

Az erdőből gyűjtötték a tüskesövény kerítések anyagát (Crataegus oxyacantha L. -cseregalagonya vagy Crataegus monogyna - egybibés galagonya vagy Prunus spinosa L. - kökény). Irtásakor és a magas, többnyire csak létra segítségével áthágható kerítések fonásakor bizony vigyázni kellett a tüskékre. A tüskefával tüzeltek is, jól égett, gyümölcsét, a galagonyát pedig szívesen ették a gyerekek. A szömörcét (Cotinus coggygria Scop. - cserszömörce) tűzifának használták. Zsíros fáját nyersen is tűzre tették, mert jól égett, bár bűzt árasztott. A téli nagy hidegekben az erdőn „istenátkozta bicskefával" (Rosa canina L. - gyepűrózsa) gyújtottak tüzet.22 Vékony szeletekre vágták és egy kis fűvel gyorsan lángra kapott. A faluban - mivel nyírághoz ritkán jutottak - fagyaiból (Ligustrum vulgare L. - közönséges fagyai) kötöttek söprűt.

A vadkörtét (Pyrus achras Gärt, -vadkörte) és a vadalmát [Malus silvestris (L.) Mill, -vadalma] otthon megaszalták. Télen többféle aszalt gyümölccsel keverve ízletes „dudogót", azaz aszaléklevest főztek belőle. A berkenyét [Sorbus domestica L. - kerti berkenye vagy Sorbus torminalis (L.) Cr. t. -barkócafa] a padláson puhítás után fogyasztották. A kökényt (Prunus spinosa L. - kökény) dércsípés, az első fagyok után szedték le és rögtön megették. A földibodza, vámosi nevén esete (Sambucus ebulus L. -földi bodza) pálinka-alapanyagul szolgált.23

Télen, alacsonyabb hóban még legeltették a birkákat az erdőkben. A földiszeder (Rubus spp. -szeder) levelét keresték meg táplálékként az állatok.

A nők és a gyerekek az erdőben és erdőszéleken termő eperféléket gyűjtötték. Az apró szemű, jó illatú, zamatos leányepret (Fragaria vesca L. - erdei szamóca) a Savanyúvízen, Füred fürdőtelepén árulták fél-egyliteres poharanként. A csattogóepret (Fragaria viridis Duch. - csattogó szamóca) kosárba szedték és otthon fogyasztották el. Időnként már szedéskor ették, mint a nagy szemű bagóepret (Fragaria moschata Duch. - kerti szamóca).

Ősszel bicskét gyűjtöttek az erdőkben és az utak mentén. A csipkebokrok (Rosa spp. - vadrózsafajok) bőven termettek, érett bogyóikból sok kilónyi lekvárt főztek saját fogyasztásra, valamint eladásra. A megfőzött és átpasszírozott bicskemassza neve Vámoson hecsedli illetőleg hecsli. Főzéskor a massza első, fanyar, savanyú levét leöntötték, majd átnyomták a paradicsompasszírozón meleg vízzel feltöltve, végül lószőr szitán passzírozták át. Ezt a masszát fazekakba töltötték és fejen vitték eladni a „szokott helyekre", azaz házakhoz és a piacra Veszprémben. Keresett volt, hiszen a masszából ízlés szerinti cukor hozzáadásával főzéssel, a nagy munkától mentesülve gyorsan elkészült a finom lekvár. A faluban több család foglalkozott hecsedlifőzéssel. Máig ismert szólás született az egyikükről: „Horváth Imre hecsedlis bögréjét jobban szereti, mint a feleségét." A két világháború közötti években bicskefelvásárló járt a községbe, az emlékezet szerint egy Mauretz nevű idősebb férfi. A családok csak annyi szárított bicskét hagytak meg maguknak, amennyi egy évre a teafőzéshez kellett köhögés és vesebántalmak esetén.

A környező erdőkben és legelőkön termő gombaféléket jól ismerte és gyűjtötte a falu népe. A friss és szárított gombának egész éven át szinte minden család élelmezésében jelentős szerepe volt. A családokon belül öröklődött a gombászóhelyek, a „gombafolyások" titka. A határ távoli részeire és a faluval szomszédos erdőkbe, mezőkre is eljártak gombázni. Tüskefából (galagonyából illetve kökényfából) hosszú nyelű, V alakú „gombakaparót" kerestek maguknak, amit útjuk során botként használtak. Tavasztól késő őszig sokféle gombát gyűjtöttek, a kucsmagombától (Morchella spp. -kucsmagombafajok) a taplófélékig (Polyporales rend fajai - taplófélék) nem csak étkezésre, hanem tűzgyújtáshoz és gyógyításhoz is. Most csupán az általánosan ismert gombafajokat van módunk felsorolni: szentgyörgygomba [Calocybe gambosa (Fr.) Dónk - májusi pereszke], csibegomba (Marasmius oreades/Bolt. ex. Fr. - mezei szegfűgomba), csikócsiperke [Agaricus campester (L.) Fr. -mezei csiperke], csiperke (Agaricus spp. - csiperkefajok), nyúlgomba (Cantharellus cibarius Fr. -sárga rókagomba), úrgomba [Amanita caesarea (Scop, ex Fr.) Pers. ex Schw. -császárgomba], fehér vargánya, amit szívesen szárítottak (Boletus edulis Bull. ex. Fr. - ízletes vargánya), kék vagy zsidó vargánya (Boletus luridus schff. ex Fr. - változékony tinóru), szarvasgomba (Tuberales rend fajai -szarvasgombafélék), keserűgomba [Lactarius piperatus (L. ex Fr.) S. F. Gray - keserűgomba], pirosgomba (?Russula spp. -galambgombafaj), bagógomba [?Amanita rubescens (Pers. ex Fr.) S. F. Gray - piruló galóca vagy Polyporus squamosus (Huds.) ex Fr. - pisztriegomba], csoportgomba (Armillariella tabescens Scop. ex Fr. - csoportos tuskógomba), tuskógéva [? Laetiporus sulphureus (Bull. ex. Fr.) Murill - sárga gévagomba], leveles géva [? Pleurotus ostreatus (Jacq. ex Fr.) Kummer - késői laskagomba], tuskógomba [? Armillariella mella (Vahl. in. Fl. Dan. ex Fr.) Karst. - gyűrűs tuskógomba], lila pereszteg [Lepista nuda (Bull. ex. Fr.Cke.) - lila pereszke] és a poszgombák (Gasteromycetales rend fajai - pöfetegfélék).24 A családok és a családtagok gombaismeretének köre természetesen egymástól eltérő volt. A legtöbb gombafélét azok gyűjtötték, akik eladásra szánták a gombát. Pintér Károlyné (Nagy Anna) - a faluban Pintér Nacának hívták - „rettenetes gombázó" volt. A savanyúvízi szívkórházba ő szállította a gombát és üdülőkben, közintézményekben - pl. csendőrségen, magánházaknál - gyakran vásároltak tőle. Gyalog ment Füredre, a fején egyfülű, ún. német vesszőkosárban egyszerre 15-20 kg gombát vitt. Visszaútban megint szedett gombát, amit frissen a családjának főzött meg. Pintér Naca a száradt gombát is leszedte a tuskókról, éjjelre vízbe tette és kora reggel már indult a gyenge gombával a veszprémi piacra. Testvére, Nagy Mihály és Balogh Péter, Faa Kálmán, Kripli Mihály szintén a sokat gombázók hírében álltak a faluban. Balogh Péter a gombát szárastól egy háromágú bottal „pirgálta". Pintér Naca megmutatta fiának, Józsefnek a gombafolyásokat és megismertette vele az ehető gombaféléket. Pintér József maga is szállította Füredre a gombát. Derűsen mesélte, hogyan tett népszerűvé egy addig mérgezőnek vélt gombafélét Vámoson. Egy füredi villájában nyaraló tanár megkérte, vigyen neki poszgombát. Be is állított hozzá egy hatalmasra nőtt példánnyal. Jól megfizették és meghívták ebédre. Amint végzett a dolgával Pintér József, már délre járt, így visszament ebédelni a tanárakhoz. Étkezés után megkérdezték tőle, milyen levest evett? Hát húslevest! - hangzott a válasz. A háziasszony akkor bevallotta, hogy a poszgombából főzte a levest. Miután semmi baja nem lett tőle, Pintér Józsefek is készítettek ételeket ebből a gombából, aminek híre terjedt a faluban. Ezt a gombafélét korábban gyűjtötték ugyan, de kizárólag gyógyításra használták. A padláson a szarufán vagy a szelemenen mindig tároltak belőle egy-egy darabkát, hogy szükség esetén kéznél legyen. Az ötkilósra is megnövő gomba [Langermannia gigantea (Batsch ex Pers.) Rostk. - óriás pöfeteg) belseje olyan fehér volt, mint a „turófalat" és vattaszerű. Az ebből kitépett anyagot rákötötték a sebre és az elállította a vérzést. A szarvasmarhákkal „vérhugyás" esetén etettek poszgombát. Vámoson a jól kidolgozott juhsajtra azt mondták, hogy „úgy kel, mint a poszgomba".

A tapló az erdei, mezei embereknél a tűzgyújtás kelléke volt. Egy szilatnyi kifőzött, „megkövesztett" taplót állandóan tartottak a zsebükben. Kovakővel, acéllal szikrát vetettek a taplóba és fűcsomóval már tüzet tudtak gyújtani. Az erdei, különösen a téli tűzrakáshoz nagyobb taplót vittek magukkal.

A lányok és kisebb gyerekek az erdő virágait is gyűjtötték: a gyöngyvirágot (Convallaria majális L. - gyöngyvirág), ibolyát (Viola sp. - ibolyafajok) és a hóvirágot (Galanthus nivalis L. -hóvirág).25 Csokrot kötöttek belőlük és árusították a környék piacain, főként Veszprémben és a Savanyúvizen.

A férfiak az erdei vadméhektől elrabolták a mézet. Füsttel megfojtották a méheket és kifűrészelték a fát. A „vadjáratútba" rendszerint hurkot vetettek. Hosszú, fiatal fát, a „rudas" vagy „csillefát" lehajtották és az úton keresztül megdrótozták. A hurok még a nagyobb állatot, szarvast, őzet, rókát, nyulat is fölvágta a levegőbe. „Csak úgy suttyant, amint fölvágott a hurok" - emlékeznek vissza.

A vadbőrt Vámoson Pintér József készítette ki. Ezt a mesterséget nem tanulta, hanem egy veszprémi szűcstől leste el, amikor fiatal korában fát vágott nála telente. Szappanos, hamulúgos vízben addig mosta a bőrt, míg az habfehér nem lett. Szárítás után timsó-konyhasó keverékével pácolta kilenc napig, aztán habkővel fehérre dörzsölte. A bőrből sapkát, muffot, ágy elé őzbőrt, birkából bekecset, kecskéből kabátbélést készített.

Századunk első évtizedeiben a Városerdőn veszprémiek égettek szenet. Kunyhót építettek maguknak az erdőben, még „sport", tűzhelyet is raktak. Néha mészégetéssel is foglalkoztak. Az égetőhely környékén díszlett a gomba, a faluból oda jártak szentgyörgygombát szedni. A sósipusztai erdőben a módos Váradi család égetett szenet. Szárhegyen Szabó Ferenc pedig meszet égetett, amit eladott.

A vámosi erdőkön haladtak keresztül a környező falvak lakói a veszprémi vásárra tartva. Az erdőben menedéket találó betyárok többször megtréfálták őket. Különösen az asszonyokkal elegyedtek beszélgetésbe. Egy ízben a betyárok vezére megkérdezte tőlük, merre tart az útjuk. Pergő nyelvű menyecske válaszolt: Veszprémbe tartunk a vásárra, ha ugyan az a haramia Savanyu Józsi utunkat nem állja! A betyárvezér megkérte az asszonyokat, visszafelé hozzanak neki egy doboz gombostűt, várni fogja őket ugyanott. Így is történt, átadták a nők a gombostűt. A betyárvezér meg teleszurkálta a nagyszájú fiatalasszony talpát a tűkkel, mondván: Én vagyok a Savanyu Józsi, de én nem bántok senkit sem. Csak azt büntetem meg, aki rossz híremet költi!"26

 

A „LENCSEORSZÁG"

Századunk elején, főként a két világháború közötti években Nemesvámos a lencsetermesztéséről volt híres a környéken. Lencsevetéssel hasznosították a határ rossz minőségű, sovány földjeit. A Felső-mezőn: Cseralján, Cseraljai-gyöpön, Szárhegy-mezőn, Cseresznyefa-, Dobra-, Bödöle- és Kásza-dűlőkben szinte minden falubeli család termelt lencsét két-három holdnyi területen.

A lencse földjét nem trágyázták, ám csak minden második évben vetettek ugyanoda lencsét. A köztes évben rozsot termeltek azon a földrészen. A lencse alá márciusban szántottak, majd fogasoltak és szükség esetén hengereztek is. A lencsét nem vetették el korán: március végén és áprilisban került a földbe a „párfödélből", a kizárólag vetésre használt házivászonból vagy a kékfestő melles kötényből. Az utóbbi ötven évben már géppel vetettek. Mindig ügyeltek, hogy se sűrű, se ritka ne legyen a vetés, a gyom ne nyomja el a növekvő lencsét. Ha repcével keveredett a lencse és hideg volt a föld, a repce előbb kelt ki, mint a lencse. Néha paréj nőtt a lencsevetésben. A magot az előző évi termésből tették félre vagy a falubeli nagyobb termelőktől vették. Holdanként 40-50 kg lencsét vetettek el.

Június végén, július elején aratták, még zölden és harmatban, nehogy kiperegjen a szem. A földre kaszálták rendben, majd kupacokba, boglyákba gyűjtötték. Néhány napi száradás után lovas kocsin behordták a felső faluvégre masinálni. Századunk első évtizedeiben még a szérűskertekben lóval nyomtatták ki a szemeket. Akinek kevesebb lencséje termett, az udvaron csépelte ki cséphadaróval. A repcétől kézirostával tisztították meg.

Fertőtlenítésre a református temető mellett a domboldalba épített zsizsiktelenítőbe vitték. A lezárt helyiséget egy-két napra szénkéneggel gázosították el. A fertőtlenítésért a lencse mennyiségének arányában fizettek a gazdák. Ha otthon fertőtlenítettek, akkor a lencsét hordóba öntötték, közéje tettek egy üvegnyi szénkéneget és lezárták a hordót. Míg a szénkéneg el nem párolgott, nem nyitották fel.

Nagy kereslete volt a vámosi lencsének vidékünkön. A Balaton-parti településekre, Alsóörsre, Almádiba kocsiszám vitték. Villánként 4-5 kg lencsét vettek tőlük, alkalmanként 5-6 q is elkelt belőle. Évente szállítottak lencsét megrendelésre a pápai Református Kollégiumba. A faluban Tomor Sándor és Tóth Kálmánná vásárolták fel a lencsét és ők tárgyaltak a nagykereskedőkkel az értékesítés ügyében. A lencsét a veszprémi vasútállomásra szállították kocsikkal, onnan már a kereskedők továbbították. 1936-ban - amint számon tartják ma is a községben - 31 vagon lencsét adtak el egyetlen felvásárlónak, aki külföldön értékesítette a szemes terményt.

A vámosi lencse bőven termett, gyakran az elvetett mag 10-20-szorosát hozta. Leginkább a Kásza-dűlőben díszlett. Itt 800 négyszögöl földön 10 q lencsét arattak jó évben, míg másutt 1 holdról 5-6 q-t takarítottak be.

A beszolgáltatások éveiben a lencse búzát váltott ki. Egy q lencse dupla mennyiségű búzának számított.

Saját használatra - a vetőmagnak félretett adagon túl - általában 1 q lencsét hagytak. Állatokkal - mint a szomszédos szentgáli Alsó-tanyák népe - sohasem, még rendkívül bő termés esetén sem etették fel. Hetente készítettek belőle kását, „törött lencsét". A „jó fövő" vámosi lencsét kevés vízben szinte szétfőzték és liszttel simára keverték. A tányérban vöröshagymás-paprikás zsírral öntötték le s a zsírt kanállal a kásába nyomkodták. A kedvelt ételt hidegen is fogyasztották. Gyakran főztek rántott és tejjel habart levest belőle, amihez tésztafélét ettek. Néhány évtizede nem ebédre, hanem inkább vacsorára készítették. A mezei munkából hazatérve gyors és tápláló étel volt. A lencsefőzeléket, a „sűrűlencsét" rántással sűrítették. Ritkán főzték, mert jobban szerették a törött lencsét. A lencseételek a böjti étrendet jellemezték Vámoson is, mint az ország egyéb területein és újév napján is került az asztalra lencseleves.

A faluban a módosabb gazdák és a nagybirtokosok szintén termeltek lencsét. A Perczel-Sági-birtokon sok holdnyi földbe vetettek lencsét.

Bár a dél-bakonyi település hírét a lencse vitte el messzi tájakra, a község földművelését a korai időktől a rozstermelés jellemezte. Oláh János másfél évszázada „jó gabona termő"-ként írt a vámosi határról, azonban a legfontosabb kenyérgabona, a búza alig termett meg a tájon, a kissé hűvösebb éghajlaton nem érett be. Az emlékezet szerint az I. világháború éveitől vetették a búzát a nemesvámosiak kicsi területen, birtokonként fél-egy holdon. A református egyház kurátori számadáskönyveiben az 1830-as években sorra találjuk ezeket a bejegyzéseket: „Gabonáról való számadás 1830. Mind kenyérnek való rozs"; „Napkeleti soron bejött lélekbúza kenyérnek való rozsban". A lélekbúza a református egyháznak családonként adományozott, meghatározott mennyiségű terményjáradék volt. Vámoson búza híján rozs, ennek ellenére a hagyományos járadékterminológiát használták mindvégig a számadáskönyvekben. A helységben élő református hívők a termelőszövetkezet szervezéséig, 1959-ig tartoztak terménnyel, 1 mérce, vagyis 22 kg rozzsal egyházuknak.28

Aki föld nélküli volt vagy kevés földet birtokolt, a nagygazdáknál vállalt részesben aratást. A falu lakosságának közel egyharmada aratta a 30-40 kh-at birtokló Farkasok, Nemesek, Véghelyek, Egyedek, Váradi Gábor és Nagy Sándor gabonáját. A gazdával szóban állapodott meg a kaszás-marokvágó-kötöző hármas. Évekig visszajártak ugyanarra a helyre. Osváth Imréné (Szabó Mária) 11 éves korában már aratott, mert édesapja a fronton meghalt és hatan voltak testvérek. Lányként négy évig aratott Farkas Sándoréknál, asszonyként pedig 11 éven át Egyed Lőrincéknél. Farkasoknál marokvágóként 2,5 q gabonát: 1 q búzát, 1 q rozsot és fél mázsa árpát kapott az aratás végeztével. Egyedékhez a termés tizedéért szegődött el. Király Imrénél napszámban szedte a markot. Munkájáért naponta 2 vagy 2,5 pengőt kapott. Váradi Gábornál és Nagy Sándornál párban vállalták a részesaratást. Minden 10. q-t kapták meg a gabonából. Az uradalomban nyaranta 18 vámosi pár aratott. Köztük volt Pintér József és felesége, Fáth Róza, akik azért kényszerültek elszegődni, mert csupán egy saját holdon tudtak gabonát termelni. A rozsot és a búzát földhosszára rendre aratták a még álló gabonára döntve és sarlóval marokba szedték. A kévéket rozs-, illetve búzakötéllel kötötték be, aztán „keresztbe" rakták. A rozsnál egy kereszt 17 kévéből állt össze. Négy sorban négy kévét tettek egymás fölé és erre fektették a legnagyobb kévét, a „papkévét". Ezzel nyomatták le a kévéket és le is kötözték a kereszt „vállaira", hogy megvédje az esőtől a gabonafejeket. A kereszteket sorba, azaz „kepébe" rakták. Egy kepébe 2-5 kereszt tartozott. A búzakévéket „csomóba" rendezték. Egy csomóba 13 kéve, vagyis négyszer három kéve került, tetejére pedig a papkéve. Egy búzakepéhez 3-4 csomót számítottak.

Az aratás, az év legnehezebb mezei munkája gyakran három hétig is elhúzódott. Kedvező körülmények között az aratópárok, illetve -hármasok naponta 30 keresztet arattak le. A részes aratókat a gazdák látták el élelemmel. Maguk a gazdák nem vettek részt a munkában, csak ebéd után vagy a hirtelen támadt viharban segítettek képelni. Az aratók gyalog mentek dolgozni, csak akkor vitte őket kocsin a gazda, ha a gabonatábla messze esett a falutól. Reggelente a gazda felesége előre kiadta a kenyeret a részes aratóknak. Hárman 3/4 kenyeret kaptak, tésztás napon viszont csak fél kenyér volt a járandóságuk. A kenyérért a férfiak mentek el a gazda házához. Az ebédet nagy távolság esetén kocsival szállították. Egyébként a gazdaasszony vagy egyik lánya vitte ki a földre fejen, vesszőkosárban. Az „ebédes vékába" szakasztóruhát terítettek és arra állították a cserépfazekakat és a tálat. A fazekakba levest és főzeléket merítettek, a tálba sült vagy főtt tésztát tettek. Aratáskor „erős", laktató ételeket készítettek. A bab-, lencse- és borsólevesbe csipkedett tésztát gyúrt a gazdaasszony, a füstölt hús levéből főzött „sunkalevesbe" sok zöldséget, kocka-, metélt-vagy apró reszelt tésztát tettek szokás szerint. A kifőzött húst külön tálalták az aratóknak. A friss birkahúsból készített levest liszttel szaporították és a tetején vöröshagymás vagy fokhagymás zsír úszott. A főzelékeket: a sűrűkrumplit, a „paszurt" (zöldbabfőzeléket), a „purutykát" (kelkáposztát) tejföllel, krumplival, füstölt hússal-oldalassal, sonkával, kolbásszal dúsították aratáskor. A „rendes" gazdáknál naponta kétszer, ebédre és uzsonnára kaptak húst, frisset és füstöltet egyaránt. Ha az nem fogyott el, haza is vihették a gyerekeiknek. A gazdaasszonyok túrós lepényt, „kőtt"- és forgácsfánkot sütöttek az aratóiknak.

Dűlőútszélen, gyöpön fogyasztották el az ételeket. A levest nagy tálból kanalazták ki közösen és a főzeléket valamint a kifőtt tésztát, a „mácsikot" is közös tálból ették ki. A részes aratók járandósága volt még heti egy liter pálinka is. Aratás idején víz helyett csigerebort ittak a határban.

„Eljárnak részt aratni és csépelni távolabbi vidékekre is" - írja a vámosiakról Veszprém megye helytörténeti lexikona.29 A summásság intézménye azonban - ellentétben a lexikon állításával - nem alakult ki a községben. Amint mondták, volt mindig elég aratnivaló a falu határában, nem kellett messze tájakon munkát keresniük és vállalniuk. Legfeljebb a szomszédos Fajszra szegődtek el néhányan részesben aratni.

A learatott gabona egy részét cséphadaróval csépelték ki. A zsúpszalmának szánt rozsot egyszerre négyen csépelték. A falu lakóházainak és gazdasági melléképületeinek többségét zsúppal fedték, csak ritkán nádazták. A rozsszalmából Tarsoly József és felesége, Kizmus Erzsébet lábtörlőt készítettek háromágú fonással. A fonott szálakat kendercérnával varrták össze. A lábtörlőket maguk árulták Veszprémben a keddi és pénteki piaci napokon. Tarsoly József tarisznyában vagy csak a hátára felkötve gyalog vitte portékáit a városba. Kozma Sándor a rozsszalmából szakasztókat font. Munkái rögtön vevőre találtak a faluban. A házilag készített rozsszalmafonatos lészák nem csak az istállókba kerültek, hanem az idősebbek azon aludtak a konyhában és a présházakban is azokon pihentek meg. Búzaszalmából szép formájú búzakosarat font Pintér József és testvére, Pintér Ilona (Tomor Sándorné). A szemet gyönyörködtető kosarakat az ajtó fölé akasztották az első szobában.

A learatott gabonát a határból a gyűri szérűskertekbe hordták, mivel a közökben szűk volt a hely.30 1894. december 1-jén hoztak határozatot arról hogy a gyűri szérűskertekben „10 ölnél keskenyebb szérűt adni nem lehet" egy-egy birtokosnak.31

Az árpát és időnként a rozsot a pajták előtt lovakkal nyomtatták ki, azokat háromszor is megjáratva.

A szérűkön több héten át masináltak. Erre a munkára a vámosiak ismét elszegődtek a módosabb gazdákhoz. Fizetségül gabonarészt kaptak, a terményből minden tizedik kilogramm őket illette. Naponta 100-150-200 q gabonát masináltak. Egy»szezonban 8-10 q gabonát is megkereshettek, ugyanannyit, mint az aratással.

Ilyen mennyiségre nem volt szükségük, úgy a felét tartották meg, a többit eladták.

A faluban már az I. világháború előtt gőzgéppel masináltak Kovács Gábor gabonáját. Az utolsó gőzgép az emlékezet szerint 1948-ban dolgozott Takács Gáborék kistelki földjén.

A gabonát a közeli menyekei malomban őrlették meg. Egy-egy kocsival vittek őrletni Veszprémbe, Kádártára, Lovasra, Csopakra és a távolabbi Sólyba is.

Vörös János háza pincével (Lebontották 1954-ben)

 

Az állatok hizlalására árpát és kukoricát vetettek. A kukoricában köztesként bab, káposzta és tök nőtt. A babot rendszeresen pusztította az ürge, ezért a férfiak vesszőhurok csapdával fogták meg a kártevő állatokat. A káposztát a szecskához metszették. A tökmagot alászántották a kukoricaföldbe, így sok kikelt belőle. A vastag húsú fajtából annyi termett, hogy a marhákat azzal etették. Még karácsony után is vágtak belőle az állatoknak. A fölösleget szekérszám adták el a veszprémi „búzapiacon". Magját az udvarra kitett deszkán vagy a padláson megszárították. Két „bő csollyány-zsákkal" daráltattak belőle, amit a tehenek szecskájába kevertek. A pirított tökmag csemege volt, a gyerekek „csettegtették" örömmel. A tisztított, szeletelt tökmagból pörkölt tortát készítettek az ügyes kezű vámosi asszonyok. Cukorral keverten szórták a „pöcsmácsikra", azaz a krumplis nudlira a mozsárban fejszenyéllel megtört vagy megdarált tökmagot.

Néhány évtizede még olajat üttettek a tökmagból. A faluban századunk elején olajütő működött. 1937-ben azonban Vajkai Aurél már csak a tényt rögzíthette: „volt olajütő. Falu végén egy részt ma is Olajosnak hívnak."32. Egyed Géza a nagyapjától, Balogh Gábortól hallotta, hogy az olajütő és az Olajos nevű faluvég a temető mellett volt. Miután az megszűnt, Szentgálon és Nagyvázsonyban üttettek olajat. „Olyan finom volt az a tökmagolaj!" - sóhajtott fel Pintér Józsefné (Fáth Róza), amikor a böjti ételekről beszélgettünk.

A falu határában „úritököt" is ültettek, amit télen a kemencében sütöttek meg. Az egész család csemegézte a sütőtököt.

Nagy területen termeltek burgonyát a vámosiak. A környékbeliek ezért állították róluk és a mencshelyiekről, hogy „az ottaniak fő eledele a krumpli, mindenféle formában". Táplálkozásukban valóban jelentős szerepe volt a burgonyának. Számtalan ételféleséget: pempőt (kását), tócsit, gánicát, pogácsát, laktató levesgombócot készítettek belőle. Reggelire sokszor sütöttek, különösen télen a zöld szemes kályha sütőjében „suszterfánkot", azaz krumplit. Bőven termett, még szóláshasonlatba is bekerült Vámoson. A jókedvű emberre azt mondták a községben, hogy „Mint ahogyan a vékából öntik a krumplit, úgy dől belőle a vicc."33

A burgonya közé szintén vetettek tököt. Nagyra nőtt a marhatök, a lányok a fejükön - gyakran kendőből alkalmilag csavart tekercsen - vitték haza egyenként. Vajkai Aurél fél évszázada csodálkozva nézte, milyen ügyesen vitte a fején egy kislány a hatalmasatokét a határból. A vámosi lánykáról fényképet is készített, amelyet tanulmányában megjelentetett.34

Rózsakrumplit a konyhakertbe ültettek nem saját fogyasztásra, hanem eladásra. A veszprémi piacon nagy volt a keletje.

A hajdinatermesztésről az idősebb vámosiak a nagyszüleik elbeszélései alapján emlékeznek meg. Bár a szentgáliakról tartották, hogy „a szentgáli hajdinások víz gyanánt megúszták a hajdinát", ők is használtak rozzsal vegyítve gombócfőzéshez és kenyérsütéshez. A hajdinás kenyér kékes színű és rossz ízű lett. A hajdinagombócot is szegény eledelnek, ínségeledelnek tartották. A faluban ma is járja ez a szólás az értéktelen dolgokra: „Na, nem ér ez egy hajdinagombócot!"

A kölest is megtermetté a község határa. Szapora termő volt. „Fizet, mint a köles" - jegyzik meg a vámosiak a bőségesen megtérülő dolgokról. A köles héját Veszprémben koptatták le. Kását főztek belőle és hurkához keverték. Szőlőt - a határ hűvösebb éghajlata miatt - a vámosiak „a XVIII. századtól a balatonparti hegyekben igyekeznek... szerezni... a lovas-paloznaki hegyekben."35 Az úrbérrendezés idején Alsóörsön 3, Arácson 4, Csopakon 39, Felsőörsön 1, Lovason 44, Nemespécselyen 1, Paloznakon 32 vámosi illetőségű extraneusi birtokost írtak össze. A hegyközségek működésében is részt kellett vállalniuk a szőlőtulajdonosoknak. Lovason az esküdtek között 1791-ben a 11 közül négy volt a vámosi, 1803-ban Nemes Sári Balázst választották hegyjegyzőnek és a 12 esküdt közül 5 a vámosi lakos. 1806-ban már a 12 esküdt fele került ki a vámosiak közül. 1870-től külön váltották meg a dézsmájukat a lovasi szőlőhegyen. „A vámosi részrőli birtokosság bordézsma örökváltsági pénztárnok és dézsma váltság szedő s számadó jegyző" tisztségét ekkor Mustos János töltötte be, aki emellett még az alhegybírói funkcióját is megtartotta.36

Csak a nagyobb munkák idején jártak fogattal a szőleikbe, különben gyalog tették meg az utat. A szőlőbirtokon többnyire présházat is emeltek, amelyek öröklődtek a családokban az évszázadok során.37 A szőlősorok közé gyümölcsfákat, mandulát, szilvát, meggyet, almát ültettek.38 A mandulát a pörkölt torta készítéséhez használták fel, héjából pedig köhögés ellen teát főztek. A szilvából lekvár készült a vámosi udvarokon felállított üstökben. Pálinkát is főzettek belőle a faluvégi pálinkaházban, a „kukullóban". Ide vitték a gyümölcsöt és a törkölyt, ahol a közbirtokosság alkalmazottja főzte a pálinkát. A főző minden főzés után fél-egy liter pálinkát kapott a gazdáktól. Ő osztotta be, ki mikor kerül sorra. A főzetők szállították a házhoz a szükséges fát is. A kukullóban összegyűltek a férfiak „kukulni" - mint mondták az asszonyok -, megvárták, amíg lefolyt a pálinkájuk. Közben sok csutora is megfordult a kezükön. Az asszonyok vitték nekik az ennivalót, a főzőt szintén ellátták ebéddel, vacsorával. Gyakran éjfélkor újabb adag friss étellel kopogtattak a kukulló ajtaján. Vékájukba „kőtt fánk" is került az étel és a bor mellé. Amint egy-egy gazda pálinkája lefolyt, üzentek a pálinkabíróért, aki kiszámította a főzetés költségeit. A díjat a közösségi pénztárba kellett befizetni. Főzéskor a pálinka „bakját", a rézelejét mindig félretették. Ezzel kezelték a fájós fogat és bekenték vele a reumás vagy meghúzódott testrészeket. A kukulló egészen a termelőszövetkezet megszervezéséig működött Vámoson.

A falu határában csak a Kapsán termett meg a szőlő.39 Itt a délutáni napsütés érte az otellót. Valamikor a Bagóhegyben is lehetett szőlő, mert bakhátakat láttak ott gyerekkorukban a ma idős vámosiak. Újabban a Gyürszélre telepítettek szőlőt, csupán 3 holdnyit.

Kendert a Mocsár-dűlő jó földjébe és a Rudában vetettek, családonként 200-300 ölnyi területen.40 Nyűvés után a kévékbe kötözött virágos és magos kendert a Balatonra, Kerekedre, Paloznak alá vitték áztatni. Itt siker volt a tó vize. A kendert deszkák közé szorították. Kendert mosni a lányok, asszonyok jártak le a Balatonra. Kibontották a kévéket és markonként mosták tisztára a kendert. Hazaszállítást követően a fal mellé állítva csomókban szárították. A csomók alját „megszélesztették", hogy a levegő jobban átjárhassa a növényt. A héját az udvarban tilózták le majd „kinyomták" a kendert. Az udvarra deszkákat fektettek és azon nyomták a lányok a meztelen lábukkal csomónként a kendert, hogy az a pozdorjájától teljesen megtisztuljon. A konyhába is beszorultak időnként a kendernyomó lányok, akiket szívesen látogattak meg a legények. A háziak „dudogóval", azaz gyümölcsaszalék-levessel és pogácsával kínálták meg a viccelődő, nótázgató legényeket. A kendert az udvaron gerebenezték, majd rokkán megfonták, fölorsózták, „áspázták" és gombolyították. A fonáshoz 8-15 asszony gyűlt össze egy-egy háznál. Az első szobában dolgoztak történeteket mesélve, énekelgetve úgy 1940 tájáig. A fonalat „szüttetni", azaz megszövetni takácshoz vitték Szentgálra, Nagyvázsonyba, ugyanis a faluban a Szentgálról benősült Brenner Károly csak zsákokat szőtt.

Legelésző birkák 1930 körül

 

A konyhakertek többsége a szűk közökből a határba szorult, a Nagykút környékére. „A kertek kidüttek a Szomolyára" - mondták a vámosiak. Ott 100-200 négyszögölnyi földön megtermett a paradicsom, az uborka, a borsó, a mák, a paprika, a rózsakrumpli, pedig vizet ritkán kapott. Veteményeskertet kiadtak részesművelésre is. „Rakd el feliből, harmadából!" -szóltak a vállalkozóknak azok, akiknek nagyobb kertjük volt vagy idősen nehezen művelték volna meg konyhakertjüket.

„A lakás végiben lévő kert az előtte lakó tulajdona; akinek ilyen kert a házak közt nem jutott, az a köz végén lévő (Gyűri ucca felé eső) kertekből részesedik." - írta Vajkai Aurél 1937-39. évi néprajzi gyűjtése alapján. 41 A vámosi közökben a felszabadult házhelyeken, lebontott házak helyén alakítottak ki veteményeskerteket, ahová gyümölcsfákat is ültettek.

 

A „BIRKÁS" FALU

„Gál a vadász, Szabadi halász, Vámos kanász" -jegyezte fel a rigmust a néprajzkutató az 1930-as években Szentkirályszabadján egy idős embertől.42 Vámoson már nem ismerik, valóságtartalma inkább a régen letűnt kiváltságos időkre vonatkozik, amikor „a három falu a királyé" volt még. A falu erdeiben nem makkoltathattak hatalmas bakonyi disznócsordákat, mert nem voltak bükköseik és tölgyeseik. Illésfalvi Antal tanító négy évtizeddel ezelőtt még hallotta a községbeli öregektől, hogy a múlt század második felében „a vámosi kanászok elbérelték a disznókat Csehbányára, Pénzeskútra bikkmakkra. Mikor a disznóölési szezon bejött, hazahozták a disznót egy-egy zsák árpadarára, mert a bikkmakkzsír nem fagyott volna meg."43 Az 1900-as évek elejére - vagy talán már korábban is - ez a bérlési lehetőség megszűnt a vámosiak számára. Disznót azonban szinte minden család hizlalt, a legszegényebb 1—2-t, a módosabb 5-6-ot. 1895-ben 891 sertést számoltak össze a községben.44 Századunk első éveiben a nagyfülű zsírdisznót, a mangalicát tartották, aztán a Kronwald fajtát, majd a kesedisznót. A falu kanásza közös csordában naponta kihajtotta a disznókat a tekeresi páskumba. Ezt a közlegelőt nem tagosították és víz is volt itt bőven, kedvükre ihattak, fürödhettek az állatok. A falu kanászai többnyire a környékről szegődtek el. A kanászdombi közbirtokossági pásztorházban laktak. A ház egyik részében az apaállatokat gondozó bikás, a másik részében pedig a kanász és a családja kapott helyet. 1892. november 17-én felmérést készítettek a vámosi közbirtokokról. Ebben a „Pásztorház udvartérrel" 260 négyszögöl területtel szerepel.45 A kanász Ádám-Éva napján sötétedéstől az éjféli miséig végigjárta, végigkürtölte a falut. Behívták azokhoz a házakhoz, ahonnan disznót őrzött. A kanásszal tartott a felesége vagy egyik gyereke, néha a bojtár, aki tarisznyába szedte az ajándékokat: a kalácsokat, tojást, szalonnát. Mindenütt itallal kínálták, ezért útja végén már „kecen", vagyis négykézláb ment.

A disznókat a lakóházzal szemközt álló, fából ácsolt hidasban tartották. Mivel a közökben tűzveszéllyel kellett számolni, a faluvégeken vagy a Kanászdombon pörzsöltek disznóöléskor. A pörzsölésből származó ágasfának - amivel a szalmát „piszkálták rá" a disznóra - Luca napján különleges erőt tulajdonítottak az asszonyok. A pörzsölőhelyekről egy-egy ágasfát felvettek a hajnali miséről hazafelé jövet. Otthon háromszor „megkotorták" vele a tyúkokat, miközben ezt mondták: „Kotoljatok, tojjatok!"

A mangalica disznó erős szőrét összegyűjtötték, azzal tömték ki a terézésnél használt fej tekercseket.

Vágás idején a kifőzés, „kövesztés" alkalmával szétment hurka levét is megbecsülték. Ebből főzték a „gornyadó" levest.

A disznóhús jó részét felfüstölték és egy bizonyos mennyiséget mindig félretettek a nagy mezei munkákra. Aratáskor az egyik legkedveltebb étel a füstölt sonka levéből főzött leves volt.

A faluban Kéri Zsiga gyógyította a megbetegedett malacokat, disznókat. A túl kövér vagy étvágytalan állat fülét bevágta és folyatta a vérét.

Századunk harmincas éveire erősen csökkent a faluban a disznótartókedv. 1931-re több, mint a felére csappant a sertésállomány, mindössze 379 darabot számláltak össze ekkor.46

A „kanász elejibe" hajtották ki a kecskéket, az a disznókkal együtt őrizte az állatokat. Sok háznál tartottak egy vagy több kecskét, az istállóban külön helyet rekesztettek el a számukra. A kecsketejből kávét főztek, az asszonyok pedig szívesen dagasztottak a sűrű tejjel. A módos gazda Nagy Sándor külön pásztort fogadott a 20-25 kecskéből álló nyájához. 0 szállította a tejet a veszprémi gyermekkórházba.

A határ köves talaja miatt a vámosiak ökröket tartottak. Legalább egy párat, de akadt, aki többet is. Az erős állatok jól bírták az igát és a rossz utakat. Az ökrök mellett 4-5 tehenet őriztek a fiúk vagy az elszegődött ökrészgyerekek. A közös legelőket tagosításkor felosztották, ezért a múlt század végétől közös marhacsordája sem volt a falunak. A szegényebb sorsú gyerekek 6 éves koruktól vállaltak tehénőrzést a módosabb gazdáknál. Május elejétől szeptember elejéig szegődtek el. Egy helyre több évig visszajártak. Járandóságukat: 1 pár csizmát, 2 pár alsóruhát, 1 öltöző felsőruhát, amihez 1 sapka is tartozott, szeptember elején vették meg számukra a füredi vásáron. A hónap végi vámosi búcsún már az új ruhájukban mulattak. Az ökrészek nem csupán legeltették, hanem gondozták is az állatokat. Kialmoltak alóluk, letisztították, csutakolták őket. Ez a munka sokszor megerőltető volt a kisgyerekeknek. De bírniuk kellett, mert családjukat „megmentették egy éhes szájtól" nyaranta és különben új ruhát sem kaptak volna. A vízszegény határban szomjukat sajátosan oltották: megszopták az őrzésükre bízott tehenet, tejet ittak. Ritkán lányt fogadtak fel ökrésznek. Vámoson megemlékeznek Bozsoki Kláriról (anyja ragadványneve után Bozsoki, eredeti családi neve Király), amint az őrzésből hazafelé útban hangosan énekelt. Az ökrészgyerekek köré gyülekeztek és nevetgéltek Bozsoki Klára kedvenc dalának szövegén: „Szőrös lábú kismacska, /Hol jártál az éjszaka, /Nem voltál az ágyadba, /Szőr a szitába, /Kislány az ágyba, hosszába. /Bárcsak engem valaki, /Hordó gyanánt fúrna ki, /Azt se mondanám neki, /Nagy a furu, vegye ki."

A vámosiak úgy tartották, községük határa nem is annyira a gabonatermelésre, hanem legelői révén szarvasmarha-tenyésztésre alkalmas. Az állatok kíhajtására külön utakat, csapásokat jelöltek ki, hogy ne zavarják a határ egyéb részeinek használatát. A statisztikai adatok azonban nem bizonyítják a nagymérvű szarvasmarha-tenyésztést. 1895-ben 845 szarvasmarhát találtak a faluban. 1931-re ez a szám is csökkent 722-re.47

Az istállók a közökben a lakóházakkal szemközt vagy azok „folyásában" álltak, közvetlenül a kamra mögött. Az istállók egyik fele a lovak és a növendékmarhák, a másik fele a tehenek helye volt. Külön lóistállót csak a nagygazdák építettek. Az istállóba beállított lészákon aludtak a szolgalegények, időnként a gazda és a fia is. Amint az asszonyok mondták, oda menekültek a férfiak a gyereksírás elől. A lészákat maguk készítették. A fekvőhely favázát három ágban fonott rozsszalmával töltötték ki. Az istállókban néhol ma is találunk kőrisfaágat az úrnapi sátorból. A vámosiak hittek és hisznek az ág villámlás- és rontáselhárító erejében.

A tehéntejet többnyire nem saját fogyasztásra fejték - bár reggelire ittak tejet -, hanem eladták. Veszprémbe vitték házakhoz, sokszor évtizedeken át ugyanahhoz a házhoz, ugyanahhoz a családhoz. De jutott a tejből a piacra is. A tejházba csak az utóbbi időben hordták a faluban. A tejet a lányok és az asszonyok fejen, tekercsre téve, bádogkannákban gyalog szállították Veszprémbe. Hat-nyolcas csoportokban keltek útra. Útközben csak egyszer pihentek meg, a második hídnál a Sárállásban tették le a fejükről a kannát rövid időre. A lányok 12 éves korukban már 8-10-12 literes kannát cipeltek.48 Általában a kezükben is vittek egy kannát. Télen hátizsákba tették a tejeskannát, úgy haladtak a magas hóban a földeken át a városba. A házakhoz megrendelésre szállítottak tejfölt és túrót is. A fölösleget pedig a piacon értékesítették.

Az ételeket tejjel, ritkán tejföllel habarták. Szerették a tejeslevest, amibe reszelt tésztát vagy rétesvéget tettek. Nyáron a lisztesstercet tejjel vagy aludttejjel ették. Kedves ételükbe, a hetente sütött tancsiba, más néven tócsiba, ha a krumpli nem engedett elég levet, tejet „csurdítottak".

A beteg szarvasmarhákat az 1930-as években három specialista is gyógyította a községben: Csőgör Imre, Vörös János és Böyte István. Csőgör cselédember volt, Vörös 15 hold birtokosa és két ház tulajdonosa, míg Böyte a Perczel uraság tehenese. A gyógyításért fizetséget nem kaptak. Pálinkával kínálták őket, a szőlősgazdák bort adtak nekik, a szegények pedig kapálással hálálták meg a segítséget. Vaj kai Aurél külön tanulmányt szentelt a falu parasztállatorvosainak. Részletesen elemezte egyéniségüket és az általuk alkalmazott gyógymódokat. Böyte Istvánt nem kereste fel, mert úgy látta, „hogy nincs nagy jelentősége a gyógyításban".49 Vámoson azonban megemlékeznek a Perczelék teheneséről, akit gyakran hívtak a beteg állatokhoz.

Ha a borjú szemén hályog nőtt, a gazdák gyógyították. Osváth Mihály a borjú szemébe fújta a csipkebogyó tüskés magját, ami levette a hályogot. Ilyenkor bagós emberrel is köpettek az állat szemébe. Fölfúvódáskor meszes vizet öntöttek a szarvasmarhába vagy megszúrták a gyomrát. Vérhugyásra a tehénnel olyan tojást etettek, amelyet előzőleg pipacsecetbe tettek és az ecet már jól megmarta a héját.

A múlt század végén Vámos népe a juhtartásról volt nevezetes. A falu birkalegelőjét külön kijelölték az 1885. január 1-jén kelt tagosítási jegyzőkönyvben: „Mivel községünkben többen vannak kik birkát is tartanak, s tekintettel arra, hogy a birka azon legelő területen, melyen a szarvasmarha is legel, nem legeltethető, ennélfogva egy különálló legelő terület kijelölése vált szükségessé, mihez képest a következő Határozatban állapodtunk meg: birka legeltetés alá kijelöltetik közmegeggyezéssel a községtől délnyugatnak fekvő ugy nevezett alsó erdőben a gyűr széltől le a Faészi határig olyan szélességben, a mint a birkatartó gazdák marhadarab szám szerint megállapított mennyiségben birka legelő alá évenként a legelőre kihajtás előtt kijelölnek illetve összeírnak, ezen területen kívül közös legelőre sem télen, sem nyáron birkát hajtani nem szabad. Megjegyeztetik, hogy miután az alsó erdő belső részében a szarvasmarha legeltetés gyakoroltatik a kihajtásra kijelölt csapás a birka legelőn vezetvén keresztül, ezen keresztül hajtás a birka tartó gazdák által nem akadályoztathatik, továbbá hogy ezen megállapodást úey az erdőtörvény, mint a tagosító alperesség újabbi határozata fogja változtatni." 1885. január 1.50

Végheli András Sáry Imre Sáry András Horváth István Egyed Gábor
Pintér Lőrincz Nagy Péter Végh Sándor Farkas Gábor Saáry G.János
Nagy Gábor Hajgató János Dobay Gábor Pintér Mihály Egyed Lőrincz
Biki Péter Végheli Gábor Sári Lőrinc Tamás Lajos Zsiga György
Biky János Balog Sándor Saáry Gábor Csornai János Végh János
Sáry L. János Sári István Pintér József Fáth János  

Az öregek ma is idézik a múltat: „Elég birkás község volt Vámos." A megállapítás a múlt század végére és századunk első évtizedeire érvényes. Az 1895-ben felvett juhszám (1781) 1931-re a harmadára csökkent (687).51 Ez utóbbi adat hitelességében némileg kételkedhetünk. Azokban az években több birkát tarthattak a faluban az emlékezet szerint. Kripli József, aki 15 éves korában, 1927-ben lett bojtár, elsőként a szentgáli származású, de felesége révén vámosi rokonságú Molnár Istvánhoz szegődött el. Molnárt a vámosi módos gazdák együtt fogadták meg „feles juhászságra", miután Főkajáron lejárt a szerződése. Szabó Gábortól, Nemes Gábortól, Dobay Gábortól és Kozma Sándortól konvenciót, lakást, tüzelőt kapott és feleznie kellett a birkák hasznát. Molnárnak saját, 150-160 birkából álló fókája volt. Később daraberdőt vett a Feketetőn és tanyát épített. Kripli József 3 évig bojtároskodott nála. Évente egy öltöző ruhát és 5 bárányt kapott tőle ősszel. Ez idő tájt a pásztorok, juhászok még vászoninget, rojtos szélű, derékon ráncokba szedett bőgatyát, bőrcsizmát, „csárdás", azaz nyakig érő, egyenesre vágott hajat, pörgeszélű, magas tetejű fekete kalapot viseltek. Hűvös időben a szűr adott „mentséget" nekik. A juhászok maguk faragták díszes cserleveles botjaikat és kampóikat, amivel kihúzták a fókából a nyüves birkát. Bőrtarisznyát vittek magukkal, ebben tartották a kenyeret és a szalonnát. A beteg állatok gyógyításának fortélya, mint Kripli József megfogalmazta: „rámragadt az idősebbektől". Molnárék után Király Józsefhez került, aki a sajátjai mellett a Váradi uraságnál bérelt juhokat őrizte. A helységben Citó Jánosról emlékeznek meg, mint a legnagyobb birkatartóról. Mintegy 200 birkát legeltetett és külön akla volt, a Citó-akol. A faluban legtovább, 1942-ig Osváth Mihályék tartottak birkát. Osváth Mihály, akinek már az apja is juhász volt, a Váradiéktól bérelt birkát. Fiai, József és Ferenc pedig a család saját, 150 állatból álló fókáját őrizték. Legelőt a módos gazdáktól: Dobay Andrástól, Egyed Lőrinctől, Véghelyi Lajostól béreltek. Egy hold legelőért 1 kg gyapjúval fizettek. A birkákat a házukhoz tartozó istállóban tartották és kibérelték a Citó-aklot. Minden évben adtak el az állományukból. A birkákat a falubeli hentesek vették meg vágásra. Az állatokat nyírás, vámosi szóhasználattal nyírás előtt úsztatták. A református temető mellett, a zsizsiktelenítő felett rekesztették el a Séd egyik mélyedését úsztatónak. A szentgáli tanyákról is ide hajtották a birkákat. A faluból kicsődültek a gyerekek, hogy láthassák az egybegyűlt bőgatyás juhászokat. Az úsztatás az 1930-as évek elején szűnt meg fajtaváltás miatt. Minden birkatartó családban akadt olyan asszony, aki értett a birkanyíráshoz. A vámosi asszonyok azonban - hasonlóan a szentgáliakhoz - a környéken is vállaltak nyírást. Tóth Imréné, Tarsoly Istvánná, Tarsoly Józsefné, Varga Imréné, Tóth Károlyné, Kötél Istvánné, Kovács Károlyné, Király Ágnes, Szabó Gáborné és Egyed Gáborné, miután végeztek a saját, illetve a falubeli birkák nyírásával, gyalog jártak Veszprémbe a bőrösraktárba. Ott darabszámra 20-25 fillérért nyírták a birkákat. Heteken át dolgoztak Veszprémben, majd távolabbra, Szabadira, Vörösberénybe, Hidegkútra, Nagyvázsonyba, Tótvázsonyba, Barnagra, Jutásra, Kádártára, Sólyba jártak. A szomszédos falvakba elgyalogoltak, a többi helyről a birkatartó gazdák jöttek értük kocsival. A 6-8-10 tagú „banda", ha nem végzett egy nap alatt a nyírással, az akolban aludt a szalmán. Bőségesen ellátták őket élelemmel: a nyírásra a gazda birkát vágott, birkahúsból főzetett levest, pörköltet, hozzá krumplis nudlit készíttetett az asszonyokkal. Reggel pálinkával, napközben borral, fröccsel kínálta a nyírókat. Azok jókedvükben s hogy gyorsabban teljen az idő, dalra fakadtak. Mivel rongyos szoknyában dolgoztak, ez volt az egyik kedvelt nótájuk: „Azért, hogy a szoknyám rongyos, /Nem csinált engem a drótos, /Sárgaréce pöcse menjen a seggedbe, /Holnap reggelig ki se jöjjön belőle."

A birkákat télen is, míg térdig nem ért a hó, kihajtották legelni. A legelés mellett abrakot adtak nekik. Vajkai Aurél a hagyomány alapján megemlítette, hogy „.. .régen a birkát állítólag a Balaton mellé is lehajtották mert ott nem állt meg a hó, így Udvarin mindig telelt Szentgálról, Vámosról, Vázsonyból birka.52

Július dereka táján elválasztották a bárányokat és a juhászok naponta fejték a birkákat. Nyáron délben, ősszel pedig reggel vagy kora délelőtt. A fejés férfimunka volt. Az állatokat fejesre az isztrengába, az akol leválasztott részébe hajtották. Hátulról, két kézzel cserép vagy zománcos fazékba fejtek. A tejet ritka szövésű gyolcsruhán átszűrték. Papírszűrőt csak a harmincas évektől használtak. A faluban fejtek, nyáron délre behajtották a legelőről a birkákat. Az Alsókúton és a Nagykúton itattak és a Séden a csárdánál, ahol tó is volt. Tereléskor a kutya segített a juhászoknak, a fóka egyik oldalán „sétált" velük. A vámosi juhászok Pengő, Forént, Krajcár, Színész nevet adtak a fekete pumiknak és puliknak. Társaságban ez a mondás járta a faluban „kádenciára", dallam nélkül: „Van tehenem Kuli, /Van egy kutyám, puli, /Feleségem Juli. /Borjazik a Kuli, /Babádzik a Juli, /Kölkezik a puli, /Bajban van a Gyuri." A fókát vezérürü vezette, nyakán csengővel. A juhászlegények bálban, főként a búcsúi bálon sarokra állva, a ritmust lábfejjel kiverve énekeltek: „Vezérürüm, vezérürüm, /Megdöglött az állásba. /Meg se fejtem, meg se fejtem, / Míg a számadóúr nem látja. /Ha kérdi a számadóúr, mi lelte, /A mindenit az urának, /Megölte a nyavalya."

Osváth Mihály pásztor (1841-1911) 1890 körül

 

Egy-egy birka fejeskor 2,5-3 dl tejet adott általában. Ritka volt az az állat, amelytől fél liter tejet fejtek. Vámoson a juhtartók nem adták el a tejet, hanem maguk dolgozták fel. A birkát rövid ideig, mindössze 2-3 hétig fejték, hogy utána gyorsan felerősödjön. A tejet itták, de mértékkel, mert fél liter már „elülte a gyomrot". Gyakran vízzel hígítva forralták fel. A zsíros tejből levest főztek. Különösen megbecsülték az őszi - mint Vámoson mondják: „üszi" - tejet. Amint szeptemberben egyre kevesebb tejet adtak a birkák, heteken, sőt hónapon át egybegyűjtötték a tejet 10-12 literes fazékba. Az edényt hűvös helyen tárolták és ruhával lekötötték. A tejet mindennap megkeverték. A sűrű tejből legszívesebben krumplilevest főztek és a tócsihoz is öntöttek „üszi tejet". Leginkább azonban magában ették. Tányérból kanalazták ki, evés után még a tányért is kitörölték kenyérrel. „Mintha tejfölt ettünk volna" - emlékeznek vissza. A birkatej egy-másfél nap alatt aludt meg. Tejföle vastag, túrója zsíros, szinte édes lett. A tejet „beótották" borjúkérővel (a 2-3 hetes, csak tejet szopott gyönge borjú gyomrában levő megtúrósodott anyaggal, amit a mészárosok dolgoztak ki), 1-2 dkg-nyit belekötöttek ruhába, azt langyos tejben kiáztatták és belekeverték a tejbe. Negyed óra alatt megaludt a tej, aztán „áttörték", kézzel jól átdolgozták, nehogy csomó maradjon benne. Majd fehér ruhába öntötték és a levét kinyomkodták egy edénybe. Sokszor több órán keresztül nyomkodták, míg csak egyetlen csepp savó is kicsöppent belőle. A sárgás színű savót felforralták, ebből lett a túró, vagyis az édes pujna. Ennek a levét szitán, utána ruhán át folyatták ki. A savós pujnát önmagában is ették, hidegen kenyérrel fogyasztották. A birkatartó házakhoz többen eljártak savós pujnáért, kannaszám vitték. Az édes pujnából köménnyel, sóval, paprikával készült a „gyúrt túró", azaz a paprikás túró. Ha rögtön ették, zöldpaprikát és magyarborsot kevertek bele. Vacsorára és reggelire ették, mezőn is fogyasztották, vizet, bort ittak rá. Ha egyszerre sokat készítettek belőle, a tárolóedényt pálinkába mártott gyolcsruhával terítették le, így nem ment el a színe és nem „enyekesedett" (nyálkásodott) meg a paprikás túró. A tetejére lenyomkodott pálinkás ruhával pedig 2-3 hétig is elállt. Az édes pujnához néha tehéntúrót tettek, még hozzáreszeltek vagy apróra szeltek száraz sajtot, illetve a sajt kemény héját és úgy fűszerezték. Pálinkás ruhával lekötve cserépedényben tárolták hideg helyen. Pincében akár egy évig is eltarthatták.

A birkasajtot férfiak, de inkább a nők készítették Vámoson.53 Miután a savót kicsurgatták, a sajt a ruhában maradt. Egy-három napig tartották benne, akkor formába (magas falú tányérba) téve az ablakdeszkára vagy a mestergerendára, illetőleg a fazekaspolcra rakták, hogy a melegben megkeljenek. Időnként - még nyáron is - tüzet kellett gyújtani a sajt készítésekor. A savóval többször megmosdatták a sajtot. Öt-hat nap alatt lett kész a sajt, akkor, amikor már megkeményedett, megkérgesedett. Néhányan megfüstölték a szabadkéményben. A faluban akadtak olyan emberek, akik kukacosan is megették a sajtot, sőt úgy szerették.

Disznóölés (1930 körül)

 

A túrót és a sajtot a faluban adták el. „Megjöttek érte" a rokonok és az ismerősök. De bőséggel került a veszprémi piacra is. Vesszőkosárban, fejen vitték a 16-18 darab, 80 dkg-os sajtot. A legismertebb községbeli juhsajtkészítő, Osváth Mihályné sajtjai igazán kelendőek voltak a piacon. A pénteki nagypiacon addig nem vásároltak a szentgáli juhásznék sajtjaiból, amíg az Osváthnééból egy is maradt.

A birka lefejtett bőrét Pintér Józseffel készíttették ki saját használatra. A fölösleget eladták. Bőrszedő zsidó járta a falut, aki végigkiabálta az utcákat: „Van-e bőr eladó?" Jól ismerte a „birkás helyeket", ezekhez a házakhoz külön elment. Veszprémben a Cserháton egy Wittman nevű bőrkereskedőnél értékesítettek még bőrt.

A beteg birkát a juhászok gyógyították. Kripli József nyüvességet, vérelfutást kezelt, Osváth Imre is „megvérezte" a birkát, fűszállal, szalmaszállal hályogot vett le a szemről és a mezőn meg is operálta a kerge állatot. „Több műtétem sikerült, mint amennyi birka belepusztult" - emlékezett vissza.

A juhászok kiválóan ismerték a természetet, az egyes jeles napokon az időjárásra következtettek. Citó János azt tartotta, ha Jakab napján (július 25.) sok a felhő az égen, erős tél várható, sok takarmányt kell venni. A vak Horváth József ezen a napon mindig „beleszagolt" a levegőbe, hogy honnan jön az „ajjer". „Zúg a Szomolya, meglágyul az idő"-mondta. Ha Veszprémből kihallatszott a harangszó, enyhe időt vártak. Szilveszter reggelének időjárásából a tél még hátralévő részének idejére következtettek.

A községben nem minden család tartott lovat. 1895-ben 155 lovat, 36 év múltán alig többet, 182 lovat számláltak.54 Fontos, értékes jószágnak tartották. Gyógyításukkal két specialista foglalkozott Vámoson: Kéri Zsiga, aki fiatal korától kezdve lovakkal foglalkozott, kereskedett, vásárokra járt, istállójában állandóan voltak eladásra szánt lovak, így lassanként beletanult a lovak betegségeinek felismerésébe és gyógyításába. Természetfeletti erők segítségével maga ugyan nem gyógyított, de hitte: „Imádság nélkül pedig nincs haszna az egésznek". Biki Sándort is gyakran hívták a beteg lovakhoz. Gazdaember volt, nagy vásározó hírében állt és ő is kereskedett a lovakkal. Gyógymódjai között szerepeltek a városi, hivatalos gyógyszerek is.55

A libákat a lányok őrizték a Séd-völgyi libalegelőn. Hatéves koruktól szegődtek el libapásztornak módosabb családokhoz. Májustól kora őszig legeltettek. Egy-egy fókába 7-15-20 liba tartozott. Reggel a kanász után hajtottak ki. Délben hazamentek, ebéd után újra kiterelték fókájukat. Napnyugtáig őrizték a libákat a Séd-völgyben, aratást követően pedig a tarlót járatták meg velük. Nyaranta vagy félszáz vámosi kislány őrizte a libákat, többen közülük a sajátjukat. Sokat játszottak és énekelték: „Ez a kislány gyöngyöt fűz..." A libapásztornak szegődött kislányok járandósága egy fejkendő, egy festőkötény és egy sovány liba volt.

Baromfit minden háznál tartottak és gyakran pulykát is. Hagyomány szerint a keresztelői lakomára, a paszitára pulykát tömtek.

 

„FŐ ELEDELÜK A KRUMPLI"

Bár ezt tartották a környéken a vámosiakról, népi táplálkozásukban mégis az első helyen a kenyér állt.56 Sok kenyeret fogyasztottak és a kenyértésztát számtalan változatban készítették. Leginkább rozslisztből sütöttek. A lisztet gyakran szaporították nyers reszelt vagy főtt, áttört krumplival, kukoricaliszttel, hajdinával, ritkán búzaliszttel. A krumplitól szép és könnyű lett a kenyértészta. Úgy tartották, hogy egy tál krumpli hozzáadásával egy kenyérrel többet süthettek ki. Általában a hét elején sütöttek. A lisztet már előző este megszitálták. A kovászt az előző sütésből tették félre kiszárítva. Egy kenyérhez egy kanálnyi kovászt számítottak. A dagasztás nehéz asszonyi munka volt, különösen a női munkába „beletanuló" lányokat fárasztotta ki. A kérdésre, hogy meddig kell dagasztaniuk a tésztát, azt a választ kapták jelképesen: „Míg nem izzad a mestergerenda!" Akkor is ezt mondták, ha a helyiségben nem volt mestergerenda. Amint ezt szóvá tette a dagasztó lány, nevetve szóltak: „Hát a mestergerenda a te homlokod!" Egyes családokban az anya azt mondta a lányának: „Addig dagaszd, amíg a padlásról nem csöpög a víz!" Ekkor a padlás jelentette a lány homlokát. A lányát dagasztani tanító anya észrevétlenül pénzdarabokat tett a kenyérlisztbe, néha 5 darab kétfillérest is belekevert. A lány fiútestvérei csínytevésére gondolt, amit megerősített az anya is. Csak akkor vallott színt, amikor az utolsó pénzdarab is előkerült és megdicsérte lányát: „Jó kenyérsütő asszony leszel!" A kislányok korán, alig 10 éves koruktól megtanulták a kenyérsütés fortélyait. Kéthetente, kivételes esetben hetente 5-7 kenyeret sütöttek a családtagok számától függően. Egy kenyér úgy 4-5 kg-ot nyomott, kerek szakasztóban keltették. Hosszú kenyeret csak akkor sütöttek, ha az éppen befért a kerek kenyerek közé a kemencébe. Kiskenyeret, pompost is készítettek. Ha elfogyott a kenyér a sütés napjára, amint kivették a kemencéből, azonnal ették. A gyerekek a küszöbön ülve lestek, mikor sül már ki. A pompost megsózva„üresen" fogyasztották. Kisebb szakasztóban feleannyi ideig kelt és jóval előbb kisült, mint a kenyér. Általában minden gyereknek sütöttek belőle, de volt olyan ház, ahol csak egy pompös készült. Kenyérsütéskor lángállót is nyújtottak ujjnyi vastagságúra a kenyértésztából. A leves után ették a kemencéből nemrégen kivett, még friss lángost fokhagymával és zsírral megkenve. A kenyérlepény együtt sült a kenyérrel. Ha már nem fért be a kemencébe, a rakott spórba tették be tepsiben. Lepénysütéskor a kenyértésztát szilvalekvárral kenték meg és töltötték sült fejes káposztával is. A kenyérsütés napján vacsorára ették meg a leveshez, második fogásként. Annyi készült belőle, ahány tagú volt a család. A laskát és a zupponyt szintén a kemencében sütötték ki a kenyerek után. A laska sóval, vízzel összegyúrt lisztből készült, levestészta vastagságúra nyújtották ki. A tetejét bevagdosták, hogy sütéskor ne hólyagosodjon fel. A kamrában tárolták ruhával letakartan. Fogyasztáskor „összetörték" és megöntötték forró zsírral, valamint tejföllel. A zupponyt kelt tésztából formálták béka vagy csiga alakúra. A kis gombócokat kisodorták és megpördítették, mint ahogyan a fonott kalácsot készítették. A sütőteknőben kapott helyet a kisült kenyerek mellett. Sokáig elállt és gyorsan tudtak belőle ételt készíteni esténként a határból hazatérve, de főként böjtben ették. A tésztát karikára szelték, „sütős", azaz forró vízzel vagy langyos tejjel megöntötték, leszűrték a levét puhulás után, majd meghintették mákkal, dióval, illetőleg túrót tettek rá.

A kenyérsütés után a kemencében szárították a gombát, amit aztán bab-, krumpli-, tészta- és húslevesben főztek meg.

A községben sokan ismerik a mondást: „Átkozott, aki pénteken mos, áldott, aki szombaton kenyeret süt." De kenyeret az emlékezet által elérhető időben inkább a hét elején sütötték.

A kenyeret a kamrában, a „kamurában" kenyértartó rácson tárolták, néhol a sütőteknőben tartották. Katolikus családokban szegeskor a késsel vagy tenyéréllel keresztet rajzoltak a kenyér „fenekére" és ezt mondták: „Uram, Jézus segélj meg!" „Néhány református család is ugyanezt tette a faluban. A nazarénusok pedig csak akkor szegték meg a kenyeret, ha előtte térdepelve elmondták magukban az imát. A kenyeret és a kést imádkozás közben a kezükben tartották.

Vámoson a tésztafélék kivételével szinte minden ételhez fogyasztottak kenyeret. A téli reggeleken pirították, a tejhez, tejeskávéhoz magában ették és gyakran kenték meg zsírral. Néha az idősebbek pálinkás kenyeret eszegettek reggelire.57 A karéj kenyeret fél decinyi pálinkával itatták át. Borbély István mezőőr minden reggel pálinkás kenyeret evett és meg sem éhezett délutánig, míg haza nem jött a mezőről.

A kenyérhéjat gyógyításhoz is felhasználták. Öreg edénybe vagy konyhai lapátra kivett parázsra tették a kenyérhéjat. A köhögő betegnek a bűzölgő kenyérhéj mellett kellett ülnie. A terjengő szagtól jókorákat tüsszögtek.

Sokféle levest ismertek és főztek a faluban. A „zsurmóka" olyan leves volt, amibe liszttel, tojással, sóval, csöppnyi vízzel gyúrt tésztát „zsurmáltak" kézzel. Ez a tésztafajta szárítottan sokáig elállt. A lencse-, krumpli- és bablevest sűrítették vele. A csárdában élő egyik férfi a vámosiaktól a zsurmóka ragadványnevet kapta, mert nagyon szerette a zsurmókalevest. A tojásos levest „förmeteg" levesként emlegetik a faluban. Rántással készült, a levébe csipetnyi liszttel elkevert majd felvert tojást csurgattak. Fogyasztáskor kenyérrel szelték tele, hogy még inkább laktató legyen. A téli reggeleken az asszonyok kukoricagombóc-levest főztek. A kukoricalisztet vízzel leforrázták, sót, néha búzalisztet adtak hozzá, aztán összegyúrták és kigombócozták. A népesebb családokban egyszerre hétliteres fazékban készült a vöröshagymás-rántásos lében főtt gombócleves. A gyerekek bőven ettek belőle, jóllakva indultak az iskolába. Reggelire fogyasztották a zöldséges „vékony", azaz kevés rántással készült krumpligombóclevest is, hasonlóan nagy adagban. A nehéz munkák idején, főként aratáskor reggelire laposgombóclevest evett a család. A liszttel, sóval, vízzel gyúrt és vékonyra sodort tésztát megzsírozták, egyik felét meghintették búzadarával, majd ráhajtották a másik felét és nagyobb kockákra vagdosták. Vöröshagymás, paprikás lébe főzték bele, a lapos gombócot a tányérban kanállal darabolták.

A böjtös napokon és kendernyomóra, toll- és kukoricafosztóra „dudogót", vagyis aszaléklevest főztek. A cukrozott vízbe vegyes aszalékot: vadkörtét, almát, szilvát, cseresznyét, meggyet tettek, többnyire be sem habarták.

Disznóvágási étel a „gornyadó", a szétfőtt hurka csipetkével és krumplival dúsított leve.

Vámoson a főttészta-félék közül az egyik legkedveltebb a gánica. Á gyerekek így csúfolódtak: „Gánica, hömbölög a lábasba!" Krumpliból és kukoricából készítették. A jól megfőtt krumplit búzaliszttel simára keverték, „összerottyantották" és zsíros kanállal nagy lábasba vagy tepsibe szaggatták, majd lepirították. Evés előtt hagymás és pörcös zsírral, tejföllel öntözték meg. A kukoricaliszt kásáját főzték meg gánicának. Cukorral szórták meg, aztán tejföllel locsolták le. Rendszerint vacsorára fogyasztották.

A kásák között az első helyen a krumpliból készült pempő állt. Hagymás-paprikás zsírral öntötték le és kenyeret ettek hozzá. A „törött" lencse, a lencsekása szintén gyakori eledelük volt. A gánica- és kásaféléket sokszor újramelegítve, lepirítva ették.

A pirított ételféleségek közé tartozott a lisztessterc, az „isterc". A sózott búzalisztet lábasban pirították meg, forró vízzel feleresztették, némi olvasztott zsírt adtak hozzá, végül darabosra keverték. Főként nyáron szerették enni tejjel vagy aludttejjel. Ha korán indultak a vásárra, az előző napról megmaradt stercet „stanecliből", azaz papírzacskóból eszegették az úton. Kukoricalisztből is készítették és cukrozottan, tejjel vagy aludttejjel fogyasztották vacsorára.

A főtt tészta neve Vámoson - mint a Bakony más településein is - mácsik, a krumplistésztából sodorté pedig „pöcsmácsik".

Osváth Imréné lakodalmi pörkölt tortával

 

A „poroszát", illetve prószát kukoricalisztből sütötték tejjel, sóval, cukorral és tojással elkeverve. Kelesztve, élesztő hozzáadásával gyengébb lett. Kockára vágták fel, a kockák közepébe bicske- vagy szilva lekvárt, ritkán baracklekvárt tettek.

Vámoson az asszonyok hetente „reszeltek" tócsit. A reszelt krumplihoz sót és lisztet kevertek. Néha leöntötték a krumpli levét és tejjel hígították. A nagyobb darabokra kivagdosott tócsit tejföllel elegyített forró zsírba mártogatták. A másnapos tócsit „falatokra" vágták és tejföllel leborítva átmelegítették. Az edényből ették ki.

A kukorica-, rozs- és árpalisztből, a krumpliból pogácsát sütöttek. Disznóvágás után a zsíros edényeket kukoricaliszttel dörzsölték ki, sót tettek hozzá és kézzel „szaggatták ki", formálták a pogácsát. Disznóöléskor hájaspogácsa is készült. Zsírsütés után a pörcöt ráöntötték a tepsiben levő tócsimasszára, így sütötték meg. Ínséges időkben a pogácsának szánt rozsliszthez árpalisztet adtak. A gyerekek örömmel vitték az iskolába tízóraira az anyjuk sütötte pogácsát.

Kalácsot inkább csak nagy ünnepekre: húsvétra és karácsonyra dagasztottak. A kelt tésztát dióval, mákkal, lekvárral töltötték meg. Paszitára is készült kalács és diós pitével kedveskedtek még a vendégeknek.

A lakodalmi perecet kelt tésztából sodorták. A kemencében sütötték meg. A perecet a legények ráhúzták a borral töltött hosszú nyakú üvegekre és a templomba menet szétszórták a leskelődök között. Csak úgy röpültek a perecek, futottak érte a gyerekek, ha a hóra estek.

A lakodalmi tészták közé sorolódik a faluban a kuglóf és a „kőtt" fánk. A lakodalmas házhoz a rokonok vitték ajándékba vékában, középütt a kuglóffal, körülötte a „pántlikás" (szalagos) fánkokkal.

Vámoson több asszony készített lakodalomra - alkalmanként vasárnapra és ünnepnapra is -pörkölt tortát tökmagból vagy mandulából. Farkas Sándorné, Egyed Andrásné, Balogh Imréné, Szabó Gáborné, Osváth Imréné, Egyed Gézáné jobbára rokonoknak sütöttek ajándékba, olyan lakodalmakba, ahova maguk is hivatalosak voltak. Egy-egy emeletes, „meneteles" torta készítése 13 óra hosszat eltarthatott, gyakran éjszaka dolgoztak rajta. A felolvasztott cukorba beletették a hosszúkásra szelt tökmagot, illetve mandulát, megpirították, majd mintafán egyszerre 12 patkót formáltak a masszából. A patkókból állították össze a tortát, amit cukormázzal díszítettek. A lakodalmi asztal díszítésére ház-, szív-, kosár- és bölcsőformát - benne Éva, Peti, Kati nevű „hármasikrekkel" - is kialakítottak kívánságra. Ha vasárnapra készítették a tortát a saját családjuknak, csak pohárral formálták a masszát, és selyemvirágokkal vagy promeclicukorral díszítették. Szombaton már készen volt, feltették a mestergerendára. Csak vasárnap ebéd után ették meg. Az anya annyi darabra törte szét, ahány tagú volt a család.

Kerekeskút (előtte Illésfalvi Antal tanító) 1930 körül

 

Az 1950-es évektől a vámosiak vidéki megrendelésre is készítettek lakodalmas tortát. Borbély Gáborné és Osváth Imréné, aki az édesanyjától, Szabó Gábornétól tanulta a tortakészítést, Fajszra is átmentek, a lakodalmas háznál formálták ki a díszes tortát. Osváthné, Mariska néni Tótvá-zsonyba, Nagyvázsonyba, Lovasra, Veszprémbe már egyedül járt tortát készíteni. Néhány éve a lakásáról viszik el a megrendelők a szebbnél szebb tortákat, amelyek ügyességének, szépérzékének hírét terjesztik szerte az országban és külföldön is. Vágásra általában két disznót hizlaltak a családok. Egyiket karácsonyra, a másikat január vége felé vágták le. Lakodalomra külön öltek és dolgoztak fel disznót. A disznóölés reggelén májat sütöttek le, amihez a sült krumpli járta. Amint elkészült a pecsenye, rögtön ették kenyérrel és sült káposztával. Ebédre hagytak belőle, a „becsinált leves" után fogyasztották el. A nagy munkák végeztével este tort ültek. Az asztalra húsleves, sült hurka és kolbász, 16 literes fazékban főtt toroskáposzta azaz húsos káposzta, savanyúság és hájaspogácsa került. A tor hangulatát emelték a maskarába öltözött „tamák", akiket a háziak étellel-itallal kínáltak. A finomságokból kóstolót kaptak a kosarukba. Este a toroskáposztából küldtek a böllér családjának is.

A vágás után a legközelebbi rokonságot: - sógorokat, komákat, jó szomszédokat - kóstolóval tisztelték meg. A toroskását frissen küldték, arra minden családtagnak egy-egy pecsenyét raktak. Ha messzebbre kellett vinni, a tányért vászonkendőbe kötötték bele. A vágás másnapján, a zsírsütés után hordták szét a gyerekek a kóstolót. Tálban töpörtyűt, azon kolbászt, hurkát, leveshúst és egy darabot a fehérpecsenyéből.

A disznóhús javát felsütötték. A disznósajtot, a „préshurkát" enyhén, a füst éppen csak „megkapta". A kolbászból csupán egy-két sütésre valót hagytak meg, a többit füstre tették. Az oldalas, a sonkák, a szalonnatáblák, a bokák körmöstül és a préshurkakészítés után megmaradt „bőrke" is füstre kerültek. A füstölthús-készlet egész éven át kitartott. Változatosan használták fel a levesek és főzelékek készítésekor. A jól kiáztatott füstölt hússal kocsonyát is főztek. A szőlőbeli munkák alkalmával a présházban fokhagymával sütötték le a sonkát vagy szalonnát és a szomjúság oltására ecettel locsolták meg.

Baromfihúst ritkábban ettek a faluban. A gyerekágyas asszonynak komaebédként tyúkhúslevest és pörköltet vittek a komaasszonyok. Lakodalomra a rokonok egy-egy tyúkot adtak szokás szerint az ünnepi leves és pörkölt elkészítéséhez.

Nyáron az udvarra állított nagy üstökben főzték a szilva- és baracklekvárt. Századunk első évtizedeiben még szinte minden vámosi ház udvarán állt szederfa. A hamvas, vámosi szóhasználattal hamuka színű, fehér és fekete szedret lerázták a fáról és kenyérrel ették. Almával vagy dinnyével keverten különleges ízű lekvárt főztek belőle.

Mézet Csomay Károlytól, Egyed Andrástól és Béndek Gyulától vásároltak. Csomay előbb a csárdában méhészkedett, később tanyát épített a Szárhegyben, ahol a méhek mellett baromfit, pulykát, szarvasmarhát és birkát tartott.

Ősz végén a káposztaszelő asszonyoknak ezt mondták a férfiak: „Jó szélesre szeljétek, hogy a zsír megálljon rajta!" A savanyító hordó alját vöröshagymával dörzsölték ki, majd beleöntötték a szelt hagymát és káposztát. Sóval, tormával, babérlevéllel, zöldpaprikával és magyarborssal ízesítették. Télen a hordós káposztából reggelire sült káposzta készült füstölt kolbásszal vagy oldalassal. Suszterfánkot, azaz sült krumplit „zsurmoltak" hozzá.

Télen kétszer, reggel és este ettek főtt ételt Vámoson még a nagy gazdáknál is.58 Nyáron mindig ettek főtt ételt. A határban dolgozóknak ebédes vékában vitték ki. Általában kétfogásos ebédet készítettek: a leves mellé tésztát vagy főzeléket. A három fogás: leves, hús, tészta már vasárnapi vagy alkalmi (komaebéd, paszita) menü volt.

 

A GYŰR ÉS A KAPSA ÖLELÉSÉBEN

Akár Nagyvázsony, akár Veszprém felől közelítjük meg Vámost, a műútról, az egykori Via Magnarol (a nagy hadiútról) bekötőút vezet a faluba. A település nem a főútvonal mentén alakult ki, mint a megyebeli helységek jó része, hanem attól távolabb, beljebb, védettebb helyen. Bizonyára nem lényegtelen az a szerep, amelyet létrejöttében a hegyes-dombos, sivár, karsztos dél-bakonyi környezet és az ott folydogáló erecske játszott. A község két domb, a Kapsa és a Gyűr közötti mélyebb területen, mintegy teknőben helyezkedik el, idomulva a térszíni formákhoz. Települési tengelye, a főutca (ma Kossuth Lajos utca) a teknő közepét szeli át hosszan kígyózva. „Nemesvámos főutcája párhuzamosan fut a községet átszelő vizesárokkal, nyilvánvalóan a főútvonalat az utóbbi határozta meg" - állapította meg Vajkai Aurél.59 A két forráskútból táplálkozó Séd valóban szinte a hossztengelyében felezi a falut, annak éppen a közepe táján folyik egybe és immár egy ágon csordogálva hagyja el Vámost.

Fáth-köz, előtérben Vincze Sándorné Végh Lídia

 

A falukép formálódásában a domborzati, földrajzi adottságokon kívül egyéb tényezőknek is befolyásoló erőt tulajdoníthatunk. A helység kiváltságos múltja révén más, a megye községeitől lényegesen eltérő települési forma jött létre az évszázadok során. Az „ősi nemesi falvakban már nehezebb a főutcát felismerni, az uccák és házak inkább egy központ, a templom körüli térség köré sorakoznak, számtalan keskeny közt, keskeny uccát láthatunk és a falu képe némileg emlékeztet a városokéra" - írta összefoglalóan Vajkai.60 Vámosról külön is megjegyezte: „Valószínű, hogy köz csak kisnemesi faluban volt, legkifejezettebben Nemesvámoson..."61 Száz évvel korábban, 1834-ben Oláh János a Tudományos Gyűjtemény olvasói számára fontosnak tartotta közölni a településről, hogy „.. .igen népes hely. Az udvarok benne utszákat képeznek, igen sok háznépek lakván együtt."62 Oláh egyértelműen a közökről írt, bár a terminológiát nem használta, talán nem is ismerte. A környéken általában „közös udvar"-nak nevezték az egy telken egymást követő lakóházak és gazdasági épületek sorát. Ezek „jobbágyfalvakban is előfordultak, a német telepesfalvakban is megtaláljuk a „Hausbruderschaft" különböző változatait."63

Az együttlakásnak ez a különleges módja tűnt fel századunk harmincas éveiben a Bakonyban barangoló Szeghalmy Gyulának: „Ha végigmegyünk ezeken a falvacskákon, melyek közül legeredetibb ház- és telektípusokat, sikátorokat, zsákutcákat Szentgálon, Nemesvámoson, Szentkirályszabadján, Dudaron találunk, igen gyakran látunk olyan épületeket, melyek homlokzatán 3-4 házszám is van. Vagyis egy telken egymással rokonságban nem álló 3-4 család népe él."64 Vámosra vonatkoztatva Szeghalmy észrevételei csak részben helytállóak. Egy-egy közben nem Jr-4, hanem több, gyakran 10—13 család élt együtt. A legsűrűbb közben, a Fáth közben a környéken egyedülállóan 13 ház épült egybe .65 A közben élők között egykor szoros lehetett a családi kötelék, mint ahogy szinte az egész falut rokonsági kapcsolatok szőtték át még századunk elején is. Pesty Frigyes Magyarország helységnévtára című munkájában 1864-ben Báró? József jegyző közlése alapján nem véletlenül szerepelhet ez a mondat Vámosról: „...lakosai kik kevés ide költözőkön kivül mind rokonok, mivel hajdani ős apák össze házasították gyermekeiket."66 Pintér József mesélte édesapjáról, Pintér Károlyról: amikor nem tudott aludni, végiggondolta, ki miként rokon a községben. Reggel „fűszálról fűszálra" közel az egész falunépet rokonként mutatta be a gyerekeinek. „Össze is tartott a falu régen" - emlékezett Pintér József. Az összetartozás emlékének tartják a tömör építkezést. „Levéltári források és családi hagyomány is amellett szólnak, hogy eredetileg egy-egy nemzetség, család önállósult tagjai építkeztek a közös beltelken egymás mögé. Szentgálon a XVIII. század közepétől kezdve említik a források a közös udvarokat."67 „Vámoson még a közelmúltban is követhetők voltak a közök rokonsági kapcsolatai, pedig a házak adás-vételével sok idegen költözött az egykori kuriális telkekre az utóbbi fél évszázadban. Úgy emlegetik, hogy 52 nemesi család alapította a falut, majdnem ennyi köz is alakult ki a szalagtelkeken." A községkép kialakulásában valószínűleg a nemzetségbeli letelepedés volt az alakító tényező" - fogalmazta meg Vámosról Vajkai.68 S mivel a telkek bekerítése az újkori jelenségek sorába tartozik, az udvarból könnyen válhatott utca. Felgyorsult ez az átalakulás akkor, amikor az egymás mögé épített házak többségét már nem az ugyanabból a családból kivált ifjak lakták, hanem idegenek vagy olyanok, akik csak távolabbi rokonságban álltak egymással. Az udvar egy sávja funkcióját tekintve utca jellegűvé vált. Ennek terminológiája Vámoson a köz. Azt „elrekeszteni" nem lehet, mindenkinek joga van azon járni. A közök keskenyek, alig kocsiszélességűek. Kivétel csupán a Mogyorósi köz, a legszélesebb, amely összeköti a főutcát a gyűri falurésszel. Ez a köz a múlt századi iratokban kiemelten szerepel.

A faluban a közök kialakulásának másik okát is vélik tudni. A kapuadóról beszélnek, amit ezzel a formával csökkentettek. Megemlékeznek még a közök védelmi szerepéről, hangsúlyozzák, hogy a nemzetségek ereje megsokszorozódott a sajátos építkezési móddal.

Közök nem csupán a főutcáról nyílnak - arra merőlegesen -, a Perkátának nevezett falurészt is jellemzik, ellenben ott rövidebb közök alakultak ki. A harmadik falurészen, Gyürben viszont egyetlen közt sem találunk.

A település gerince, a főutca Fő-, Derék- és Alszegre, másként fölső és alsó faluvégre, valamint falu derekára tagolódott. A nyugati falurész neve Gyűr (ma Petőfi Sándor utca), a keleti falurész a Perkáta (ma Vörösoktóber utca). „Vámosnak keleti részét Perkátának hívják" - említette meg érdekességként Oláh János.69 A református egyház múlt századi számadáskönyveiben a lélekbúza begyűjtéséről készített listákon Perkátát „napkeleti sor"-ként, Gyűrt pedig „napnyugati sor"-ként jelölték. Gyűr gyűrődés, gyűrűvár jelentéssel gyakori dűlőnév a vidéken, Perkáta etimológiája viszont feledésbe merült a községben.70

Csizmadia köz 1930 körül

 

Vámos legjellegzetesebb, a faluban megforduló idegen számára legkülönlegesebb része a Derékszeg, azaz a faluderék. Itt található a legtöbb köz, a főutca nyugati oldalán nagyobb, a keleti oldalon kisebb számban.71 A közök a faluban használatos nevüket a főutca felőli első ház tulajdonosáról kapták. Kivétel a Mogyorósi köz, amelyet a köz gyűri végén lévő mogyoróbokrok tettek nevezetessé. „Erre mentek mogyorózni a gyerekek" - mondják az idősek.

A közök többségénél 1956-ban még rögzíteni tudta a hajdani egy nemzetséghez tartozást a falu tanítója, Illésfalvi Antal. Most csupán két köznél követjük a rokoni szálakat. A Kozma közben ekkor az első ház Kozma Imre tulajdonában volt, a másodiknak az előző birtokosa került ki a Kozma családból, a harmadik házat Kozma András lakta, a negyediket id. Biki András, aki rokonságban állt a Kozmákkal, az ötödik házban Sári Dénesné lakott, aki Kozma lány volt, a hatodik házat Kozma Elek birtokolta, a hetediket Kozma Lőrinc, a nyolcadik ház tulajdonosa pedig Kozma András volt. A Nemes közben az első, a sarkon levő ház néhány évtizede még egy Nemes nevű ember tulajdonában volt, tőle egy szatócs vette meg, a második házban Nemes András lakott, ezt egy korábban elbontott Nemes-ház helyén melléképület-kert-melléképület követte, a negyedik ház Balog Imréné, szül. Nemes Klára tulajdona volt, az ötödikben Nemes Gábor élt, a hatodik telken ekkor már két melléképület állt, a hetedik telken id. Nemes Gábor háza emelkedett.

A legzsúfoltabb közben, a Fáth közben 1936-ban még 13 házat számlálhattak szorosan egymás mögé építve, mint a múlt század első felében. Jelenleg már két ház helyén szakítja meg kert az épületsort. Illésfalvi Antal három évtizede már nem tudott semmiféle vérségi, rokoni kapcsolatot kimutatni a köz lakói között. „A benne élők közül talán kettő sincs, akikről kimutatható a hosszabb egy helyben lakás. Adásvétel útján változtak a tulajdonosok és változnak napjainkban is" - állapította meg.72 A köz „csúcsra" épült házai szoba-konyha-kamra osztatúak voltak, a helyiségek ablakai a közre nyíltak. Az utat nem „tolták ki", helyezték át a szomszédos köz oldalához, mint tették azt például a Steininger köznél. A lakóházakkal szemközt emelték az istállót, ólakat és a fészert, esetleg kertet alakítottak ki ott. Ezt a telekrészt csak a közelmúltban különítették el kerítéssel. Az út rendkívül keskeny itt is, egy időben két szekér nem hajthatott be rajta. Az idősebbek ítélet köznek is nevezik. Neve onnan származik, hogy az I. világháború után gyakran tartottak hadgyakorlatot a falu szélén. Egyik alkalommal hatalmas vihar kerekedett és a köz lakói együtt imádkoztak, amikor valaki felkiáltott: „ítélet lesz, itt a végítélet!"

A döntően magyar lakosságú, a betelepedett német ajkúakat gyorsan asszimiláló Vámoson ez a köz őrzi a szomszédos fajszi eredetű Fáth család nevét.

Vincze Sándorné (Végh Lídia), aki ifjú feleségként 1926-ban költözött a férjéék közbeli házába, nem emlékezett gyűlölködésre a köz lakói között, pedig azok nem voltak rokonok, sőt vegyesen lakták reformátusok és katolikusok. A közök többségére mégsem a békesség volt a jellemző. „Átok ez a köz!" - fakadtak ki gyakran az ott élők, hiszen semmi nem maradhatott titokban, minden hangosabb szó az utcára, a közre került. A családok nehezen alkalmazkodtak egymáshoz a köz nyújtotta szűk élettéren. Ezért nem építették újjá általában az elöregedett házakat. Inkább lebontották és a felszabadult területen kertet alakítottak ki vagy gazdasági épületeket emeltek. Az 1930-as évek végén Vajkai Aurél is megfigyelte a faluban: „A régi házak azonban omladoznak, pusztulnak, újat pedig alig építenek, aminek szomorú eredménye, hogy az 1900. évi összeírás 346 házával szemben 1930-ban csak 322 házat találtak."73 A néprajzkutató elég lesújtó véleményt alkotott a falu fél évszázaddal ezelőtti épületállományáról: „Nemesvámos (1941-ben 1571 lakos) túlzsúfolt, keskeny közökbe szorított, leszegényedett kisnemesi község volt, házainak száma fokozatosan fogyott, épületei a szentgáliakhoz képest általában kisebbek , szegényesebbek voltak, a közök úgyszólván a külvárosok proletárnegyedére emlékeztettek. "74

A közök pusztulását sürgethették a faluban oly gyakran pusztító tüzek. Az 1841. április 25-én kitört tűzvész szinte az egész falut felégette. 235 lakóház, két templom, két paplak és az iskola károsult súlyosan a tűzben.75 A Veszprém című megyei hivatalos heti közlöny jelentette meg a hírt 1889. szeptember 8-án: „Nagy tűz volt Vámoson f. hó 2-án éjjeli 1/21 órakor ütött ki, s 27 lakház és számos melléképület lett lángok martalékává." A falut felégető utolsó nagy tüzek egyike éppen 1938. március 15-én tört ki és végzett szörnyű pusztítást a közök szoros építkezése miatt. A nagy tüzeknek nevet is adtak a községben. Arról a családról nevezték el, ahonnan indult a tűz, így beszélnek Kozma-féle tűzről, Bocsor-féle tűzről.

A II. világháború utolsó évében a bombatámadások, az aknatüzek tovább rongálták a helység házait. Ekkor érte találat a Csizmadia köz gyönyörű félköríves tornácos házait. 1956-ban a köznek csupán két háza állt, egymástól aránylag nagy távolságban. A rommá lett épületek anyagát más házakhoz használták fel. A Csizmadia köz esetében is ma már csak az idősek ajkán élő név őrzi az egykori köz jellegét. Napjainkban ahol csak lehet, lezárják a közöket, önálló portát hoznak létre.

A falu régi lakóépületei nyeregtetősek, tűzfalasak és 3-4 osztatúak. A háromszögletű tűzfalak változóan díszítettek, monogramot (LSL), címerábrázolást (pl. a Dobay-féle házon) láthatunk rajtuk.

Vajkai Aurél az 1937-39. évi gyűjtése során megfigyelte, hogy a közökben „a több korszakban történt építkezés folytán különböző jellegű házakat ragasztottak egymáshoz; a legrégibb rendszerint az uccára eső első ház. Ebben a házban az első (uccai) szoba (egyik esetben 420x450 cm alapterületű, tehát közelítőleg négyzet formájú) rendszerint bolthajtásos, mennyezete gyakran szép stukkó díszítéssel. A bolthajtás e stukkós boltövét szivárványnak nevezik, amennyiben szivárványszerűleg félkörívben borul a nemesi szobára. Jellemző, hogy a stukkós díszű, bolthajtásos nemesi szoba bizonyos tekintetben városi jellegű (fejlettebb voltát bizonyítja a konyha felőli bejárat is), noha a háznak kívülről csak olyan egyszerű, tűzfalas ábrázata van, mint a többi más háznak. A ház fala természetesen kő.. .Nemesvámoson a különböző tornácmegoldásokat is jól megfigyelhetjük. Legegyszerűbb alakjában a ház hosszanti oldala elé semmit sem építenek, legfeljebb ha a házban két lakó lakik, a két lakást egymástól a gádorban keskeny fallal választják el. Első lépés a tornác kiképzése egy vagy több darab egyszerű, négyszögletes kőláb emelése. (Pl. Vörös János háza; az utóbbi ház kétosztatú, érdekessége, hogy a szoba alatt pince is van.) A tornác további kiépítése mellvéddel kezdődik; legfejlettebb alak itt, Nemesvámoson, a félköríves tornác, amit pl. egy kb. 90 éves, egészen kis méretű (8x8 m alapú), kétosztatú háznál is megtalálhatunk; noha kis ház, ennek is van boltpincéje".76 Alsó Sáry Lajoséknál ma is nagyobb az első szoba a Vajkai által ismertetettnél. Az eredeti, középütt keresztben bolthajtásos helyiséget kettéosztották, lefalazták, ám szobáik így is 7x4,5 m2 alapterületűek. Mindkét szobának a főutcára nyílik az ablaka. Az udvar felőli szoba udvarra nyíló ablakát már befalazták. A szoba alatt bolthajtásos kőpince épült. Ez az első szoba alatti pinceépítés azonban ritka volt a faluban.

Általában zárt tornácokat alakítottak ki, ahonnan ajtók nyíltak az egyes helyiségekbe. 1942-ben, mint azt Vajkai észlelte, „Nemesvámoson még jócskán akadt olyan ház, amelynek szobájába a gádorról külön bejárat vezetett".77 Amikor a konyháról nyitottak ajtót a szobába, a tornác szoba felőli része leválasztva kiskamra lett. A helyiségek földesek voltak, az asszonyok szombatonként „sározták, fölmeszelték" őket. Néhol a konyhát nagyméretű téglákkal rakták le.

Fél évszázada a falu egyik legrégibb háza a Vajkai Aurél által jellemzett boltíves, de oszlop nélküli mellvédes gádorú id. Nemes Gábor-féle ház volt. 1743-ban épült, a „ház bótkarikáit azonban már 1908-ban befalazták, ugyanakkor a gádor két szélső részét ajtóval elrekesztették, a szabad kéményes konyhát pedig zárttá alakították át. A külső és a belső konyhát elválasztó bolthajtás a bótszivárvány - ez tartotta voltaképp a szabad kéményt - azonban megmaradt, ahogy meghagyták a külső konyha bótozatat is. Az eredetileg tégla padozatú gádor 241 cm magas, a konyha téglabolthajtásos bótszivárványa 224 cm. Az átalakításkor több funkciót ellátó tüzelőt építettek be a konyhába, így kétoldalt fűtőkályhát, ahonnan az első és a hátsó szoba kályháit fűtik, középfelé a kemencét, sparhertet cserépből, katlant, majd a katlan két oldalán stelázsifiókokat. A zárt gangból kamrát akartak csinálni, ezért ide terveztek eleségtartó hombárokat. Az első (252 cm magas) szobát hornyolt élű fenyőgerendák és fenyőpallók padlásolják, míg padlója földes. A szobában a konyhából fűthető zöldszemes kályha még a helyén áll. A második szoba hasonló mennyezetű tofagerendákkal és tőfapallókkal padlásolt. A ház kőfalának vastagsága 67 cm, oromzatán kör alakú emblémában N J 1748 N G 1908 felirat, felette két ovális padlásszellőző nyílás. A szelement a két csúcsfal és középen ollók tartották. Szalmatetős volt, de kétszer leégett, a jelenlegi fedélszéke új. A padlástérben különben jól láthatók a gádor téglaboltozatának domborulatai. Az első szoba alatt 238 cm magas kőbótpince van, hozzávezető falépcsővel. A pince meglehetősen nedves, a talajvíz hamar feltör benne, és elárasztja az egész felületet. Nemesvámos jellegzetes kisnemesi település, különösképpen közeivel. A most leírt ház is a főutcából nyíló egyik közben van, ennek legvégén keresztbe építve, előtte három lakóház követi egymást, sorban a tulajdonosok neve: Nemes András, Jákói Lőrinc (felesége Nemes Klári), Nemes Gábor, a fentebb leírt ház tulajdona volt, még ma is Nemes köz a neve. Kúria, nemes kúria az egész fundus, erre egy nemes família több tagja építkezett. A funduson keresztülvezető közös út a köz, ezen mindenki szabadon átmehet, zárt udvar a közökben nincsen. Néhány szót még a vámosi Nemes-ház belső életére vonatkozólag. Jelenlegi tulajdonosa 84 éves, agglegény fiával él a házban. Apja, öregapja itt lakott, az első szobában a nagyszülei, a második szobában az apja családjával. A konyhát azonban elkülönítve használták, amennyiben az egyik tűzhelyen főzött az anyja, a másikon az öregasszony, tehát „nem egy koszton voltak". Öröklésnél a legtöbbször a legfiatalabb fiú örökölte a házat, a lány csak akkor, ha fiúgyermek nem volt. A többi fiúnak apjuk házat vett. Adatközlő volt birtokviszonya: 55 hold, ebből 30 hold szántó, 1 hold szőlő. A gazdasági melléképület (fészer, istálló, pajta) derékszögben áll a lakóépületre, a földbirtokhoz viszonyítva kicsiny, de szűk, zsúfolt közben erre több hely nem is lehetne. Egy kutya vigyáz a házra, »szigorú, keményen fogja az embert, tudja kötelességét«. Az épületet 1908-ban renoválták, amikor a gádort befalazták, kamrává alakították, a szabad kéményes konyhát zárttá építették át. A második szoba gang felőli falazata is új, a ház új tetőszerkezetet kapott. Megtartják viszont mindkét szobának a konyhából fűthető kályháit. Az első szoba továbbra is lakószoba marad, de a második elveszti jelentőségét - hisz csak ketten laknak a házban - kamrává alakul, tele limlommal, múltszázadbeli bútordarabokkal. A vaklik funkciója megváltozott: korábban ebben parrogott a mécs, megvilágította a vaklik mellé állított ágyat, ma mindenféle haszontalanságnak, rongydarabnak, üvegnek búvóhelye."78

Az id. Nemes Gábor-féle ház a maga két szobájával a módosak közé tartozott a községben. A család a nagyszülőkkel együtt általában egy szobában élt, vagy az idős családtagok éjszakára a konyhába szorultak ki. A szobák rendkívül zsúfoltak voltak, legalább három ágyat kellett bennük elhelyezni. A gyerekek így is többnyire az ágy alatti kerekeken guruló ládában, a „supedli"-ben aludtak, ketten-hárman egymás mellett. Néhány helyen a gyerekek az asztalágyban töltötték az éjszakát. Az ágyak mentén a kőfal hidegétől támla védte az ágyban alvókat és az ágyneműt. A szobában az ajtóval szemközt, a két utcai ablak között függött a tükör, alatta állt a sublat, tetején a búcsúi, vásári csecsebecsék sorával. Az ágyakkal átellenben levő sarokba került az asztal, kétoldalán paddal. Az asztal fölött lógott a lámpa. A sarokpad mellé állították a ruhatároló szekrényt. Az este levetett és másnap újra viselt ruhák helye a mennyezetbe erősített rúd volt. A szobát „kívülfűtős", azaz a konyháról fűtött cserépkályhával melegítették fel. A kocka alakú zöld szemes kályhát fölül hengeresre rakatták és oromdíszt tetettek rá. A kályha vállára rakták a mécsest, sütőjében pedig a „suszterfánk" sült átéli reggeleken. A kályha körül téglából kirakott és fehérre meszelt „pocik", vagyis padka húzódott. Ülőkének nemigen használhatták, mert keskeny volt, inkább cipőt, ruhát szárítottak rajta. Az utca felőli fal vaklikában tartották a boros- és pálinkásüvegeket.

Az I. világháború utáni években padlásolták le a szabad kéményt a konyhákban. Ám Vajkai Aurél még az 1930-as évek végén is lelt füstös konyhát a faluban. „A konyha sarkában helyt foglaló, kissé dűlt alakú 90 cm alacsony kemencét találtam Nemesvámoson. A füstös konyhában épp tüzeltek és így megmérhettem a kemencéből kitörő és a konyhában szétterjedő füst magasságát; a mérésből kiderül, hogy a füst a mennyezettől számítva csak 65 cm mélységig terjed le, azon alul állandóan (ha tüzelnek is) tiszta marad a levegő. A füstös konyhában tehát egyáltalán nincsen elviselhetetlen füst, sőt bizonyos magasságig (jelen esetben 145 cm-ig) teljesen tiszta a levegő, abban tehát tovább folytathatja munkáját az asszony, sajnos azonban csak állandóan meggörnyedt helyzetben."79

A kemente a konyhában az ajtóval szemközti bal sarokban épült talapzaton, belső oldalán széles tűzhellyel, pocikkal. Vámoson Vajkai 65 cm magas pócikot látott.80 A kemencéhez kétsütős rakott sparhelt csatlakozott, azzal párhuzamosan állt a „katlany" derékmagasságig felrakva. Disznóvágáskor itt kövesztették ki a húsokat vasfazekakban.

A konyhai ajtó mögött századunk elején még gödröket vájtak a parazsas hamunak, azt a tűzveszély miatt csak kihűltén vitték ki a „ganéra". Az ajtóval szemközti jobb sarokba állították a stelázsit a konyhai edények tárolására. Erre merőlegesen, a szobai fal mentén felállított ágyon aludtak az öregek, itt volt az asztal a székekkel és a kamra bejáratánál a vizespad. A konyhai vaklikban a fűszereket tartották.

A házhoz, a ház egyes részeihez számtalan hiedelem fűződött a faluban. Most csupán a legjellegzetesebbeket mutatjuk be Illésfalvi Antal gyűjtéséből: „Ha új házba való költözéskor először férfi alszik abban, a faluban az első halott férfi lesz; Ha a tik nem tud tojni, hentergesd meg az isztergye (eresz) alatt; Háztetőn keresztül dobják háttal az első fogat; Ha a kakas a háztetőn kukorékol, baj lesz; Új házba költözéskor a tyúkról tollat kell levágni és a küszöb fölött elégetni, akkor az állatok a házhoz szoknak; Amelyik legényt meg akarod szerezni, annak hajából áss a küszöb alá; Kis gida vagy borjú után nem sír az anyja, ha a kis állat szőriből a küszöb alá ásnak; Akinél boszorkány van, kösse be az ajtót gatyamadzaggal, gyújtson mécset, meglátja a boszorkányt; Ha az ajtó előtt túr a disznó, szerencsét jelent; Ha valaki beszól az ablakon: „anyja, anyja", ne szólj, mert baj lesz; Ha az ablakon sok a hangya, beteg lesz a háznál; Ha a vakond feltúr a lakásba, betegséget jelent; Tűzre ne köpj, mert hólyagos lesz a szád; Dió héját ne öntsd a tűzre, mert a termés férges lesz; Tűzzel ne játszék a gyermek, mert bepisál; Tűz morgása port jelent.81

Vámoson ma is azt tartják az idősebb asszonyok, hogy a küszöbről nem szabad kicsapni a szemetet, mert az rosszat jelent. Még a tornácról is befelé kell söpörni a szemetet. Napnyugta után meg nem lehet a házból kivinni, mert vele menne a szerencse is.

 

A BETYÁROK CSÁRDÁJA

Vámos nevét az országban sokan és az idelátogató külföldiek közül is egyre többen csupán csárdájáról ismerik. A magányos épület kopár, sziklás tájban áll a betyárok hajdani országútján, a veszprém-tapolcai út mentén. Az utazó tekintetét szinte vonzza a nemes arányú emeletes épület, udvarában a lábas pajtával és a fundust körülvevő, egykor farkasok ellen védő magas kőfallal. Ha módja van rá, talán be is tér, élvezi a szíves vendéglátást, az esti, lakodalmas hagyományokat felelevenítő műsort. Ha érdeklődik a népi építészet iránt, bizonyára megcsodálja a kosáríves tornác kiképzését, a földszinti borozó süvegboltozatát, a lépcsőház öreg tölgyfalépcsőit.

Dr. Zákonyi Ferenc „a legszebb bakonyi csárdának" tartja, „amelyre, mint építészeti alkotásra is örömmel és büszkén nézünk... a magyar falusi nép építészetének egyik megmaradt szép példája, itt felejtett és megőrzött emlék a múltból... Megjeleníti a bakonyi és Balaton-felvidéki népi építkezés legszebb hagyományait". Szerinte az épület középkori eredetű, helyén a településnek nevet adó vámház állt, „valószínűleg annak alapjaira építették a ma is meglevő, emeletes, boltíves tornácú épületet".82 Cseh István építész így vélekedik: „Az épület feltehetően a XVIII. század végén épült. Az országút felőli homlokzaton lévő 1831-es évszám későbbi eredetű; ekkor történhetett az egyetlen nagyobbléptű renoválás és átalakítás. Az emeletre - ezt megelőzően - az udvarról lehetett feljutni a fából ácsolt lépcsőn... Az emeletre való feljutásnak ez a módja nyilván kényelmetlenné vált, ezért építették meg a ma is használt lépcsőházat..."83

A csárdaépület kőből - feltehetőleg a vámosi határban fejtett kőből - készült a környék gazdag kőépítészeti hagyományai szerint. Nyeregtetős, két végén háromszögletű oromzattal, teteje náddal fedett. Emeletes, ezért ritka a megye népi építészetében. Hasonló emeletes épület csak néhány helyen található a vidéken: Szentkirályszabadján, Csabrendeken, Dörgicse határában.84 Balatonkenesén 1858-ban épült emeletes ház, amely mögött eredetileg domb emelkedett.85 A vámosi csárda emeleti része nem későbbi ráépítés, így időben mintegy fél évszázaddal előzi meg a kenései házat. Alápincézését az épület funkciója indokolta, szükség volt a borok tárolását szolgáló hűvös helyiségre. A környéken ugyanis többnyire nem építettek pincét a házak alá. A csárdát jellemző bolthajtásos építési mód főként a környező egykori nemesi községek arculatát határozta meg. A boltozatok kétféle típusát is megfigyelhetjük a csárda helyiségeiben: a földszinten a csehsüveg-, a kétrészes pincében pedig a dongaboltozatot. A kosáríves tornáckiképzés szintén jellegzetes a vidéken, Nemesvámoson házak sorát díszítette alig 50 éve.

A csárda építtetőjéről nincs tudomásunk. A vámosi nemesi közösség emeltethette és adta bérbe, mint az egyéb közbirtokossági létesítményeket, nemesi javadalmakat: falubeli kocsmát, mészárszéket. A nemesi birtokok 1892. november 17-én kelt listáján a 14. helyen szerepel a csárda: „Szántó csárda és melléke a hársfabokor dűlőben 5900 négyszögöl" területen. E felsorolásban a 19. helyen még egy csárdára lelünk: „Csárda a Szt. Gáli útra dűlőben 1319 négyszögöl".86 Erre a csárdára még a legidősebb vámosiak sem emlékeznek. A múlt század végén elérhette a bakonyi csárdák sorsa: nem alakult tanyává, hát lerombolták.

A vámosi csárda

 

A ma is álló csárdában az 1848-49-es szabadságharcot megelőző időkben sokszor került sor némi csetepatéra a vámosiak és a szentgáliak között. A vámosiak felidézik a nagy erejű református mester, Paál József alakját, aki mindig megmutatta a virtust a szentgáliaknak. Ha a csárdában a vámosiakat beszorították a szentgáliak, átüzentek a mesterért, aki azonnal -gyakran az iskolában magukra hagyva a gyerekeket - átsietett az ivóba. A szentgáliakat lecsalogatta a pincébe és két kézre kapta a már előzőleg odakészített kétakós hordót. Ivott belőle, aztán szólt a szentgáliakhoz: „Csináljátok utánam!" Azok persze meg sem tudták mozdítani a hordót. Akkor az akós hordóra került a sor, de azzal sem voltak képesek megbirkózni a szentgáliak. Csak a fertályos hordónál mutattak valami kis erőt. Ám menekülniük kellett, mert szégyent vallottak.87

A csárda az utolsó „legendás" bakonyi betyár, Savanyú Józsi működése idején élte a virágkorát. A betyárvezér és társai - köztük Doma Vendel, akinek rokonai éltek Vámoson és élete utolsó éveit is a faluban élte - gyakran megfordultak a csárdában, együtt mulattak a vámosiakkal. A csárda későbbi bérlője, Babos Jánosné még maga is táncolt Savanyú Józsival és sok történetet mesélt róla a faluban. Kéri András kocsijára felkéretőztek a betyárok, aztán velük evett-ivott Arácson, Csopakon és Veszprémben. Ő 1954-ben, 85 éves korában így emlékezett a hírhedt betyárra: „A vámosi csárdában igen sokszor megfordult. A vámosi legények is oda szoktak járni, ha a faluban fájront volt. Ott akár reggelig is mulathattak. Izsák Száli vót a kocsmáros. Eccer begyütt a Józsi, osztán meghagyta: Innen senki fia ki ne menjen! Nem is ment. Avval fölment az emeletre, mert ott szokott innya. A legények meg lenn vótak az ivóban. Mindent a Józsi füzetett. Mikor jól kimulatta magát elkezdte az induló nótát: Bujdosik a betyár erdő sűrűjében... A nóta végén elmentek, meg a többiek is elszéledtek. Igen szépen mulatott, nem bántott senkit."88

A csárdából - ha a szükség úgy hozta - gyorsan elmenekülhettek a betyárok. Az épület hátsó kijárata sűrű erdőbe vezetett. Amint emlegetik a vámosiak, századunk elején még három oldalról erdő vette körül a csárdát. Az erdőben aludtak a veszprémi vásárra tartó kereskedők, kupecek, állataik és fogataik pedig az udvaron és a színben kaptak helyet. Bár vendégfogadóként írnak a vámosi csárdáról89 , az épületben mégsem voltak külön szobák a vendégek elszállásolására. A földszintet a kármentős ivó, a pince előtere és a földbe süllyesztett belső pince foglalták el. Az emeleten az útra nyíló ablakú szobában ugyancsak ivót rendeztek be. A mellette levő szobában élt a csárdás a családjával. Aztán konyha és kamra következhetett a parasztlakás tipikus beosztása szerint. Minden helyiségnek külön ajtaja nyílt a tornácról, mint a környékbeli parasztházakban. A vendégnek tehát az erdőben kellett éjszakáznia, miként Eötvös Károly is megfigyelte: „Életrevaló ember csak mulatni megy a csárdába. Alvásra az erdő való...90

A betyárvilág letűntével a vámosi csárda hosszú ideig nem a mulatozás kedvelt helye volt. Lakóépületként vették bérbe, majd a falu szegénysorsú emberei éltek a falai között. Bérlői közül megemlékeznek a méhészkedő Csomay Károlyról, lakói közül pedig a sváb származású Fáni néniről, aki a faluba járt kéregetni és hetente egyszer Fajszra is átgyalogolt. Bőségesen kapott élelmet, testvérét is ellátta vele. A II. világháború után Babos János bérelte az épületet. Róluk Babos csárdának nevezték a környéken.

Az állami tulajdonba került emeletes házat az 1960-as évek közepén állították helyre a Veszprém Megyei és Járási Földművesszövetkezet, az Idegenforgalmi Hivatal és az Országos Műemléki Felügyelőség költségén. A rekonstrukció előtt az országút felőli kőfalnak csak a helye volt sejthető, az udvarban a lábas pajta romos falai álltak és a tető nádfedése teljes cserére szorult. A helyreállítást úgy végezték, hogy megőrizték az épület eredeti alakját és belső elrendezését. Mindössze az emeleten bontották le a két szoba elválasztó falát és mestergerendát emeltek a helyébe, valamint a földszinti borozóba és az emeleti étterembe állítottak be szemeskályhát.

„Lényegében tehát az a csárda áll ma is, amelyiket Savanyu Józsi látogatott" - állapította meg a helyreállítást vezető Cseh István és így fogalmazott a rekonstrukciót követően: „A csárda egyik legeredetibb állapotban ránk maradt ilyen jellegű műemlékünk... Azt reméljük, hogy műemlékeinket szerető, a csárdába betérő vendégek is örömüket lelik az »új« csárdában és maradandó, kellemes emlékkel távoznak."91

 

A PASZITÁTÓL A VIRRASZTÓIG

„Ahova az Isten bárányt ad, legelőt is ad" - hitték a vámosiak, mindig örülve a gyerekáldásnak. Egyke ritkán fordult elő a faluban, mert vélték: „Akinek egy van, annak egy sincs, akinek több van, abból is lehet egy." A katolikus családokban több (5-6), a reformátusoknál kevesebb (3-4) gyerek született. A betegen világra jött csecsemőt gyorsan megkereszteltették a pappal, sürgős esetben maga a bába adta a keresztségét a katolikusoknál. Reformátusoknál tiltották a bábakeresztséget, ezért a „pogányként" elhunyt gyermeket valamelyik családtag sírjába ásták be. Koporsóját rokon lány vitte ki a temetőbe.

A faluban általában a születés után két héttel tartották a keresztelőt a reformátusok, míg a katolikusok később, akár hónap múltán. A komákat a bábaasszony hívta meg. A baráti körből kérték fel őket, csak másodsorban választottak keresztszülőket a rokonságból. A katolikusok egy, néha kettő, a reformátusok tíz pár komát is meghívhattak. A nem házas, még leány-, illetve legénysorban levő komáknak gondosan párt választottak a keresztelőre.

Keresztelőpólya

 

A csecsemőt a keresztelőre csipkés szélű vánkosból hajtott pólyába tették. A pólyát az ünnepi alkalomra színes szalaggal vagy mintás szőttescsíkkal átkötözték. A keresztelőpólyák Vámoson is öröklődtek a családokban, több generációt kiszolgáltak. Az újszülött fejére neme szerint kék, illetőleg rózsaszín szalaggal átfűzött főkötőt húztak. Hidegebb időben még kendőt burkoltak a feje köré. A keresztelői ruhácskát rendszerint a nagymamák horgolták fehér fonalból.

A keresztelőt az első gyereknél vasárnap délután, a következőknél hétköznap reggel, a könyörgés után tartották. Az anya még gyenge volt ekkor, nem ment át a templomba az apával és a keresztszülőkkel. A gyermeket a rangidős, a legtekintélyesebb koma, a „tartókereszt" tartotta a keresztvíz alá. A szertartásért a papot a keresztszülők fizették ki és a bába számára pénzt csúsztattak a keresztelőpólyába.

A gyermek keresztnevét a rokonságban használt és a faluban divatos nevek közül választották. Gyakran megtörtént református családokban, hogy egyidejűleg négy nő viselte a Zsófia nevet és három férfit szólítottak Andrásnak. Az első fiú az apja, az első lány pedig az anyja nevét örökölte szokás szerint. Népszerű női nevek voltak még a községben: Eszter, Klára, Lídia, Mária, Rozália. A fiúnevek közül szívesen adták a Gábort, Lőrincet, Dénest, Mihályt, Eleket, Gézát, Sándort, Józsefet. A reformátusok által adományozott keresztnevek többsége bibliai eredetű. A faluban a sűrűn előforduló teljes névazonosság miatt megkülönböztetésül betűjelet illesztettek a név elé.92 Példának okáért L. Sári András a neve előtti betűt az apja keresztnevéről, a Lőrincről kapta. Az apai keresztnevet felvéve alakulhattak ki a múlt századi iratokban szereplő következő nevek: Sári Pál Ádám, Sári Pál József, Sári Lőrinc János, Sári Balázs Józsefné.

A keresztelő után lakomát, paszitát tartottak. Ennek költségeit a gyermek szülei állták. Az első gyereknél a paszita sokszor éjfélig tartott a katolikus és református családokban egyaránt, felért egy kisebb lakodalommal. A családtagok és a komák ettek-ittak, mulatoztak jókedvűen. A később született gyerekeknél már kevesebb keresztszülőt kértek fel a reformátusok is és nem minden esetben volt paszita a keresztelést követően.

A bába két-három hétig látogatta a gyerekágyas asszonyt és az újszülöttet. Segített a gyermek gondozásában és ápolta az asszonyt. A családnál étkezett, a komaasszonyok őt is ellátták élelemmel.

Héten át - néha, ha az asszony még nem erősödött meg, hosszabb ideig - felváltva hordták a komaebédet. A sorrendben előre megegyeztek: rendszerint a legidősebb kezdte és a fiatalabbak folytatták a finom ünnepi ételek házhoz vitelét.

A bába munkája akkor ért véget, amikor az asszony már fel tudott kelni és ellátta a ház körüli, sőt gyakran a mezei munkát is.

Az újszülöttet a szülői ágy előtt álló - többnyire nagyméretű - bölcsőbe fektették vánkosba bekötve. Hogy az anya éjjel könnyen ringathassa, a bölcsőt fáslikötővel az ágyhoz erősítették. Pelenkát általában az elhasznált ruhákból téptek. Púdernak a kemencealj égett földjét törték és szitálták meg.

A kisgyermekre az idősebb lánytestvérek és a nagymamák vigyáztak. „Aludj baba, aludj már, nyuszika is alszik, este van a faluban, esti harang hallszik. Majd ha újra fölragyog Isten tányérkája, fölébred a nyuszi meg a kisbaba reája" - hangzott az altató századunk első évtizedeiben a községben.

A beteg kisunokákat a nagymamák gyógyították. A leggyakoribb betegséget kiváltó oknak a szemmel verést tartották. Úgy gondolták, akinek összenőtt a szemöldöke, legyen férfi avagy nő, a tekintetével akárkit, akármit megronthat, beteggé tehet. Ha a gyermek „félrehúzta a száját", elájult, szenes vízből következtettek a baj eredetére. A református Balogh Klára hét darab parazsat tett egy pohár vízbe. Ha a széndarabkák leültek a pohár aljára, biztosak voltak a rontásban. Ilyenkor a nagymama kétszer megmosta a vízzel a gyermek szemét és száját, a maradékot pedig parazsastól az ágy alá borította. A faluban élő katolikusok a faszéndarabot három részre törték és egyenként tették bele a pohár vízbe. Minden egyes darabka vízbe dobásakor háromszor vetettek keresztet az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében és csak azután mosdatták meg a gyermeket a szenes vízzel. Ez a gyógyítási mód az esetek többségében eredményes volt. Emlékeznek azonban egy kislányra, akit különleges szépsége miatt annyira „megcsodáltak", hogy a rontásba - mindenféle praktika ellenére - belehalt.

Ha a betegséget, ájulás! nem rontás idézte elő, „onyát", vagyis ólmot öntettek hozzáértő asszonnyal. Szabó Ferencné egy vízzel teli nagy tálra drótrostát fektetett, abba ollót szúrt, majd az ólmot a rostán keresztül a vízbe öntötte. Az öntött ólom formájából következtettek a betegség kiváltó okára. A „kelevényt", azaz a kelést anyatejjel elkevert kovásszal vagy rákötözött paradicsommal, illetve útifűvel gyógyították. Az elgennyesedett sebet a farkasalma szárából és leveleiből készített főzettél mosták le és a sebet beborították a növény leveleivel. A gondos asszonyi kezek így hoztak vissza az életbe egy - az orvosok által gyógyíthatatlannak vélt - fiúcskát, akit a mezőn bogárcsípés ért és sebe csúnyán elgennyesedett. Hasgörcs, vérhas ellen a pipacs szirmából készült pipacsecetet itatták.

A nagyobbacska gyermeket a szülők már magukkal vitték a mezőre. A föld végén játszadoztak a testvéreikkel, szerettek a szekér alá bújni. Ebédig egy darabka kenyeret és vizet kaptak. Ha a fiú már felérte az eke szarvát, az apjának segített szántani.

A gyerekek a Séd völgyében gyűltek össze játszani. A fiúk göbécséztek, a lányok pedig különböző körjátékokat játszottak.93 Az apák, nagyapák készítette borzapuska, pörgete, bugattyú, a maguk készítette rongylabda és rongybaba mindig szeretett játékszereik voltak.

Vámoson is, mint a magyar nyelvterület egyéb közösségeiben, a gyerekek belenevelődtek a munkába. A lányok főként a házimunkákban segítettek, a fiúk meg az állatok ellátásában vállaltak részt. Hatéves koruktól sok lányt és fiút elszegődtettek a szüleik libapásztornak, ökrésznek egy öltöző ruháért és ellátásért.

Ősztől tavaszig a felekezeti iskolában tanultak a gyerekek. Az idősek így emlékeznek vissza: „Alig verradt, menni kellett az oskolába. Ott már várt bennünket a rektor pislogó gyertyával vagy pipiccsel (mécs). Megkezdődött a tanulás. Különösen a munkaidőben ment így, hogy mielőbb hazamehessünk a szülők segítségére.94 A „téli" és a „nyári" iskolán túl a „vasárnapi oskolában" mondták a leckét, énekelték a „szenténekeket" egy-egy felsőbb osztályos tanuló felügyeletével, míg a nagyobbak kötelezően az istentiszteleten vettek részt.

A templomban nem ülhettek le a gyerekek, de a serdülő, vámosi kifejezéssel „surgyán" lányoknak és legényeknek is állniuk kellett. A „surgyán" fiúk még a kocsma küszöbére sem léphettek addig, míg 18 éves korukban meg nem fizették a legényáldomást. Téli, farsangi estén egy náluk idősebb legény, a leendő keresztapa vitte be a „surgyánt" a kocsmába. A keresztapának 1, a bekeresztelendő legénynek 5 liter borral kellett megvendégelnie a társaságot. Általában több „surgyán" együtt váltotta meg a legényáldást, nagyot mulattak a kocsmában.

„Hat osztályt kijártuk, aztán jártuk a barázdát" - mondja Egyed Géza. A fiúk közül sokan nem csupán a családi földet művelték, hanem szolgalegénynek szerződtek a falubeli módosabb gazdákhoz, ritkán Fajszra, Füredre. Nyáron aratást és masinálást vállaltak. A lányok közül többen Veszprémben szolgáltak gazdagabb családoknál.

Az eladósorba került lányok és a legények ismerkedésére számtalan lehetőség adódott a faluban. A téli délutánok, esték tollfosztóin, kukoricafosztóin ott „kajlálkodtak" a fiúk. Amikor elfogyott a fosztandó toll és a kukorica, megszólalt a háziasszony: „No lányok, rendezzetek egy muzsikást, aztán táncolhattok! „Muzsikás rögtön akadt a faluban: Papp Gábor és Takács Gábor szépen citerált, Hajgató András pedig harmonikázott a mulatságokon. A kendernyomókon és a fonóházakban mindig megjelentek a legények, huncutkodtak az ott dolgozó lányokkal. Farsangban a házaknál rendeztek mulatságot, vámosi szóval „kocabált". A lányoknak a farsangi bált húshagyókedden éjfélig be kellett fejezniük, a legények hamvazószerdán délben kezdték csak el a nagyböjtöt.

Minden ünnepen a községi kocsmában rendeztek nagy bált. A-búcsúi volt a legnépszerűbb bál, mert arra idegenek is elmentek. Búcsúvasárnap a kocsma udvarán táncoltak, az utóbbi időben hétfőn is. Néhány évtizede búcsúhétfőn még nem tartottak bált, hanem aznap a barátokat látogatták végig.

De táncra kerekedett a vámosi fiatalság bál nélkül is. Hajgató András harmonikajátékára vasárnap délutánonként tánc indult a Mogyorósi köz főutca felőli végénél. Ezek az alkalmi mulatságok korán, este 8-9 óra tájban befejeződtek.

A lányok többsége hosszú ideig udvaroltatott magának a faluban. A legények 1-2 évig, de akár 6 évig is „kertelhettek" nekik. A párválasztásban a vallásnak és a vagyoni állapotnak volt lényeges szerepe. „A református fiú mindig megtalálta a református lányt, a katolikus fiú meg a katolikus lányt" - tartják a faluban. Vegyes házasság valóban ritkán köttetett Vámoson. Szívesen hoztak asszonyt Szentgálról és a Balaton-széli falvakból, a vámosi legények pedig Szentgálra is kerültek férjnek. Házassággal néha német anyanyelvűekkel gyarapodott a község lakossága. Az új környezet gyorsan asszimilálta a Fajszról és a bakonyi német községekből elszármazottakat, hamarosan elmagyarosodtak. Németajkú lány elvétve lett asszony Vámoson. Az egyik sváb származású asszonyról mesélik a faluban ezt a történetet: A jókedvű, tréfára mindig képes asszonyt Fajszra hívták lakodalomba. Másnap megkérdezték tőle, hogyan mulatott: „Ajjé, olyan jó folt pinden. Annyira cimpalbasztak, hegetosztak, trompicsásztak, arra ropták a táncot." Az asszony a „trompicsás" jelzőt kapta a faluban a keresztneve mellé.

„Gyegykendők"

 

A szülők az azonos vagy hasonló vagyoni állapotú fiatalok házasságát igyekeztek „egyengetni". Ha valamelyik házasfélnek kisebb volt a vagyona és a házasságba kevesebb földet vitt, lenézhették. A vagyon gyarapításának, illetve összetartásának módja volt a „csereházasság", amikor két fiútestvér vett el két leánytestvért, mert a két család földje egymás mellett feküdt. Házasságszerző asszonyra nem emlékeznek a faluban. A lányt a legények maguk kérték meg a szülőktől. Kérőt ritkán utasítottak el. Az eljegyzést a lányos házaknál tartották egy szombati vagy vasárnapi vacsora keretében. A jegyesség rövid volt: a templomi háromszori kihirdetés utáni héten már megtartották az esküvőt. Jegyesség idején a legény minden este felkereste a lányos házat, „ nem is szerették volna, ha másfelé kujtorog." A lakodalomig a vasárnapi ebédet is a menyasszonya szüleinél ette. Hímzett sarkú, slinglelt szélű jegykendőt, vámosi szóhasználattal „gyegykendőt" kapott menyasszonyától és annak szülei vették meg a vőlegény esküvői ingét és nyakkendőjét. A vőlegény „gyegybe" egy díszes vállkendőt adott a menyasszonyának és a szüleivel együtt vásárolta meg a menyasszonyi ruhát.

Általában a farsangban tartották a lakodalmakat. Nem szombaton, hanem egyházi előírás szerint hétköznapon, szokás szerint kedden. Előtte egy héttel - de legkésőbb előtte pénteken - kezdték a rokon asszonyok a sütést, főzést a lakodalmas háznál. Főzőasszonyt ritkán hívtak. Tomor Sándornét ellenben megkérték, segítsen sütni, mert mindig jó kedvet teremtett maga körül. A lakodalom előtt sütőteknőszámra állt a kuglóf, kalács, perec és egyéb tésztaféle. A meghívott családok vitték a sütéshez a lisztet, tojást, diót, vajat és a tyúkot a leveshez. „Kinek meddig ért a térítője, annyi vendéget hívott meg". Sokszor 30-40 ház népe is hivatalos volt a lakodalomra. A meghívásban a közeli rokonság, aztán a sógorság, komaság következett.

„Gyegyajándék" selyemkendő

 

A lakodalomra két jó kiállású, kiváló memóriájú „ritmusos" (versfaragó hírében álló és a verseket a közösség ízlése szerint előadni tudó) fiatal legényt kértek fel vőfélynek a faluból. Az első és a második vőfély ünneplőbe öltözötten, kezében rózsaszín szalaggal beborított és rozmaringgal díszített nádbotot tartva hívta meg a vendégeket a lakodalmat megelőző vasárnap. Ekkor az első vőfély mondta a meghívó verset. Kedden reggel, amikor megismételték a meghívást, a második vőfély rigmusai invitálták az esküvőre a házak népét. A házasulandó fiatalok két násznagyot választottak a rokonságból. A „kiadó" násznagy a menyasszony „embere", a „kérő" násznagy a vőlegény „embere" volt. A násznép, élén a két násznaggyal, a menyasszony házától indult a polgári esküvőre, majd a templomba délelőtt 11 órakor. A díszes gyülekezet megilletődötten hallgatta indulás előtt a „menyasszony búcsúját". Az első vőfély csendre intette a zenészeket: „Hegedűknek álljon meg zengése / Mert búcsúzásomnak most lészen kezdete / Legyünk csendességben míg lészen végzete." S miután elnémult a násznép, versbe kezdett:95

„Halljunk szót Uraim!

Örömmel virradt föl reám e szép reggel,

Örömmel üdvözlöm ártatlan szívemmel.

De keblemet mostan nagy bánat fogja el,

mert házasság útjára lépek fel.

Hosszú az én utam, melyre most indulok,

Azért oh, Istenem, Tehozzád fordulok!

Tőled buzgó szívvel kegyelmet esdeklek,

Mert segélyt és áldást csak Tőled nyerhetek!

Kérlek, óh, el ne hagyj ez nehéz sorsomban,

Szent Fiaddal együtt állj mellettem nyomban.

Mert ma változik át életemnek útja

Vagy sírig örömre vagy örökös búra.

 

Add, hogy legyen boldog az én házas életem,

Édes Jézus kérlek, maradj holtig vélem!

Hozzátok fordulok most édes szüleim,

És kik jelen vagytok, rokonaim, testvéreim!

Bocsássatok most meg, az Istenre kérlek,

Ha valamit, bármit vétettem tinéktek!

Kísérjetek ti is az Isten házába,

Kérjétek az Istent értem imádkozva.

Bő áldását adja szentháromságunkra!

Induljunk el hosszú utunkra,

Hosszú utunkon vezéreljen Isten!

Éljen!

Az esküvői menetben a násznagyokat követte az első vőfény, oldalán a menyasszonnyal, az első nyoszolyólány a vőlegénnyel, majd a többi nyoszolyó haladt a sorban egy-egy legénnyel, aztán következtek a házaspárok, az idősebb asszonyok és a menet végén a házasulandó pár szülei, az örömszülők gyalogoltak. A násznépet megelőzték a zenészek, a városlődi sváb rezesbanda vagy a berhidai muzsikusok. Többször a veszprémi Temetőhegyről meghívott Schmidt nevű idős férfi harmonikázott. A násznép muzsikaszó kíséretében haladt végig a főutcán. Az utca két oldalán álltak a leskelődök, a „tátogatok". Közülük néhányan - főként huncutkodó idősebb asszonyok - elkurjantották magukat: „Deszkakapu, fakilincs, vőlegénynek monya nincs!"96; „Deszkakapu, kerítés, átlátszik az ölelés!"; „Sárgacsikó, bársony nyereg, a vőlegény derék gyerek!". A legények perecet szórtak a leskelődök közé és borral kínálták őket. A községházi esküvő, a polgári házasságkötés után a templomba vonult a násznép. Az egyházi esküvőről és szertartásról kifelé jövet az ifjú asszony nem szólhatott a férjéhez, mert nem lett volna szava a házasságban. Meg kellett várnia, míg a férje szólt hozzá. A lakodalom napján rossz jelnek vélték az esőt. Azt mondták, sokat fog sírni az asszony a házassága évei alatt.

A templomból az ifjú asszony szüleinek házához vonultak a vendégek. Mielőtt a házba léptek volna, az első vőfény „beköszöntötte" az új családtagot, az ifjú férjet:

„Édes házigazdánk, ismét megérkeztünk,

És tinéktek egy új családtagot hoztunk.

Fogadjátok őtet mint édes fiatokat,

Hogy sok szeretetben éljék világukat.

 

Az Isten áldása szálljon reátok és rájuk!

Még van egy kis sereg, ki nagyon fázik,

Fogadjátok őket egy kis meleg borral

És az új házaspár egészségére igyanak boldogan!"

A ház első szobájában terített asztal várta a násznépet. Az asztalnál a fő helyre, az utcai ablakok felől ültették az ifjú párt, oldalukon a nyoszolyólányokkal és a vőfényekkel. Velük szemközt ültek a násznagyok a feleségükkel, aztán foglalt helyet a többi vendég. A gyerekeknek lehetőség szerint külön asztalt terítettek. Az ifjú pár szülei nem ebédeltek a többiekkel együtt. Ők rendezkedtek, ügyeltek, hogy minden rendben legyen a lakodalomban. Az étkek felszolgálásában négy vőfény és négy nyoszolyólány, azaz koszorúslány segédkezett. Az ebéd előtti percekben a vőfény hosszú verssel szórakoztatta az ünnepi közönséget:

„Amíg kegyelmetek itten perolának

En a házasságról egy kicsit szólok.

Egyszerű lesz versem, nem lesz tarkabarka,

Rövid is lesz éppen, csak mint a nyúl farka.

Amíg a versemnek végére elérek,

Legyenek hát addig figyelemmel kérem!

Ha valaki magát házasságra szánja,

Egy tanácsot adok, vedd be, meg nem bánod!

Mert hogy jól építsd meg a szerencséd templomát,

Ha nem ismered annak fundamentomát.

Ne hallgass szokásra, csevegő szarkákra,

Sem holmi kereső részeges kofákra,

Akik egy ital borral megvesztegethetnek,

Szép lány helyett melléd csúf lányt fektetnek.

De ha mégis egy becsületes embert találsz elöl,

Mégiscsak szólj valamit húgomasszony felől,

De mindaddig meg ne próbáld kérni,

Valamíg az anyját nem fogod ismerni.

Mert nem messze esik a makk a fájától,

Úgy leány sem apjától, anyjától.

Mert szép asszony elég van, de jó feleség ritka,

Ez a házasságnak feneketlen titka.

Ezen nem tudtak ám elmenni sok bölcsek,

Tanúnak a sírból bár egyet felköltsék?

Náront hívom a szerelem mesterét,

Ki nem tudta átúszni az élet tengerét.

Azért van sok ember a házassággal oly formán,

Mint Markolt az akasztófával, aki nem talált

Arravaló fát magának, noha az egész erdőt

elébe adának.

 

Nehezen kap illőt vagy az idejéhöz

Vagy állapotához vagy természetéhöz

Azért egy valaki ebbéli sorsán az imént fakadna ki:

A lányhoz volna leghajlandóbb vérem,

De az idejét hozzám hátha nem jól mérem,

Ha túl fiatalt veszek, kicsúfol apjának,

A fiatal fickók házamhoz kapnának,

Ha túl éltet veszek, a rossz nyelv azt módja.

Anyád lehetne, te világ bolondja!

Szegény lányt úton-útfélen találnék,

De egy koldusból kettőt minek is csinálnék.

Gazdagot vehetnék, ki hozna eleget,

De kevély konty ától féltem süvegemet.

Özvegy asszonyt vegyek? Mivel az szomorú,

Annak minden szava egy égi háború.

Rutát holtig való bánatnak nem veszek,

Hej, nem kell nékem feleség, inkább legény leszek!"97

A vőfény így köszöntötte be az első fogást, a levest:

„Halljunk szót Uraim!

Megérkezett az első tál étel, a leves,

Melyet adott a jó hús.

Egyen mindenki belőle,

De senki szíve ne legyen bús,

De gyorsan vegyék el tőlem

Ezt a forró tálat,

Melyet a kezem már

Tovább nem állhat.

De mielőtt hozzá nyúlnának a kanálhoz,

Buzgó szívvel hálát is adjunk az Úrnak.

Ti meg zenészek húzzátok rá,

Hogy szóljon a víg tus!

Dicsértessék az Úrjézus Krisztus!"

A tormához külön hangzott el egy rövid rigmus:

„Halljunk szót Uraim!

Behoztam a tejfölös tormát,

Amitől a vőlegény A menyasszonyra fölmász."98

A pörkölt felszolgálása előtt kissé szelídebb" verset mondott:

„Halljunk szót Uraim!

Ismét megérkeztem

Uraim sokára,

Merem állítani,

Nem jártam hiába.

Ezen eledelért

Nagy próbát is tettem,

Egy szilaj bikával

 

Hét nap verekedtem.

Kicsibe, hogy fogam

Ott nem felejtettem.

De oda se neki,

Csakhogy legyőzhettem,

Fejét a nyakáról

Mindjárt le is szegtem.

Ezt a jó pörköltet

 

Abból készítettem,

Ne féljen senki,

Mert van bőven.

Egyék hát mindenki

Eleget belőle.

Széles jó étvágyat kívánok!

Vegyék el!"

A sütemények asztalra adása előtt is verses beszédbe kezdett a vőfény:

„Halljunk szót Uraim!

Itt a sok sütemény,

Sokféle édesség,

Nincsen ebben mustár,

Sem ánizs, sem kömény.

 

Cukorral vegyítve

Nem is olyan kemény.

Aki ebből eszik,

Nem bántja a köszvény.

Vámoson az idézett étekköszöntők emelték az esküvői lakomák hangulatát. Ezek több változatban ismertek. Egy száz évvel korábbról ránk maradt, Kozma Gábor hagyatékában megőrzött kézzel írt vőfényfüzetben ezeken kívül olvashatunk més „Wörös Répa Köszöntőt", „Pecsenyéhez Köszöntőt", „Kalácshoz Köszöntőt" és „Borköszöntőt". Közülük több pajzán szövegű, erotikus vonatkozásokat tartalmazó. A „Borköszöntő".99 viszont ártatlan gondolatokkal vidámított egy évszázada: „Szív vidámításra Isten a bort adta a mint szent Dávid a zsoltárban mondotta azért gazdánk is hordaját ki furattá tele kancsó borát ide föl hozatta azért jó uraim e borból jóll igyanak a lakodalomban vígan mulassanak köszönések a kancsót el ne alugyanak a vőfénynek egy kis borocskát adjanak." E vershez hasonlóan feledésbe merült a borköszöntőt követő „Imádság", ami voltaképpen Miatyánk és Üdvözlégy paródia: „Miatyánk ferencz józsef ki lakozol becsbe tiszteltessék a te német neved jöjön el a te országod de ne légyen meg mindig a te akaratod miképpen becsben úgy nálunk magyar országon is bocsásd ki nekünk ami kongó pénzeinket miképen mi is viszsza bocsátjuk neked a mi rósz bankóinkat és nevigy minket a külső ország inségiben de szabadics meg a gonosz finánczoktul és a fogyasztási adótól Ammen. Udvözlény csizmadia csirizzel vagy télies bőr van te véled áldott vagy te a kapta fa között és áldott a te méhednek gyümölcse a bicskádnak mérges metszése lábszeg a segítséged két garas a heti béred oh b.. .om ászt a kórságos csizmadia teremtésed Ammen."100

Csalikorsó (L. D. Múzeum Néprajzi Gyűjtemény Ltsz. CS. 173.

 

A násznép jókedvét tovább fokozta a vőfények koszorúslányokat köszöntő rigmusa:

„Koszorúslányunkat az Isten éltesse,

Tetű a bolhát az ingében vágtatást kergesse.

Éljen!

 

Koszorúslányunk kínál poharából,

Elfogadom tőle, iszom kínáltából,

Ne mondja, hogy nem vagyok borszerető,

Inkább mondja áztat, vagy pohárürögető."

A vőfények versben tréfálták meg egymást. Ezt a verset az egyik násznagy is mondhatta valamelyik vőfénynek, aki azonnal válaszolt:

,A vőfény uramnak is tudom már a baját,

Mer a csárdában hagyta a farkát,

Hogy a szép csárdásné viselje gondját,

Azzal töröli ki a hátulsó fertályát."

 

„Minap a határban jártam,

Egy vénasszonyt halva találtam,

Egy nagy sapkát a lába között láttam,

Azt is a násznagy uram fejébe szántam."

Ez utóbbi rigmussal alkalmanként a lakodalmi ebédre vagy vacsorára meghívott papot is nevetésre bírták. Természetesen a versben a násznagy szót plébános illetve tiszteletes úrra cserélték. Emlékezet szerint a megtréfáltak csak ritkán sértődtek meg a hallottakon.

A legutóbbi időkig így viccelődött a vőfény a nászéjszakájuk előtt álló ifjú párral:

„Tréfa, ami tréfa,

A vőlegény farka nem sárgarépa,

Látom, a menyasszony keze

Mindig a vőlegény zsebjébejár.

Tréfa, ami tréfa,

Mert a vőlegény farka nem sárgarépa..."101

Ebéd után táncra kerekedett a násznép. A tánc szünetében - míg pihentek a zenészek - karikába álltak össze és énekeltek. Szívesen énekeltek együtt Alsó Sáry Lajossal, akit sokszor kértek fel vőfénynek a faluban és számtalan szép nótát tudott. Egyik legkedvesebb lakodalmi dala volt a „Már mikor én huszonegy éves voltam, /Már én akkor házasodni akartam..." kezdetű.

Este 7 óra tájban felkerekedett az ünnepi társaság, átvonult az ifjú férj szüleinek házához.102 A konyhaajtóban keresztbe fektetett seprű várta az új asszonyt. Ha felvette és söpörni kezdett vele a násznép mulatságára, dolgosnak hitték. A vőfény beköszöntötte az új családtagot, az ifjú asszonyt és kezdetét vette a vacsora. Az étrend nagyjából megegyezett a délivel. Aztán ismét mulattak. Vacsora után a háziak megvendégelték az ablak alatt leskelődő asszonyokat és gyerekeket, a tátogókat és a „zsugorgókat", azaz a szűrbe, lópokrócba burkolózott legényeket is: egy-egy tál pörköltet, sült húst, süteményt, üveg bort vittek ki nekik. A faluban megszólták azt a családot, amelyik nem kínálta meg a leskelődőket. A tátogatókat rendszerint elzavarták a botjaikat lengető zsugorgók. Őket az ifjú férj apja behívta a menyecsketánc előtt. Köszöntötték illendően az új párt és a násznépet, táncoltak egyet, aztán hazamentek. A zsugorgók közé gyakran beállt a módos gazda Kovács Gábor, aki minden házasuló cselédjének egy hold földet adott nászajándékba, az egyik béresének 5 hold erdőt ajándékozott.

Az éjféli menyecsketáncra átöltözött az ifjú asszony. A tánc kezdetén a vendégek pénzt dobtak a szakácsnő által tartott tálba. A pénzadományra a vőfény versben buzdította a násznépet:

„lm itt áll előttünk az ékes menyasszony,

Hogy menyecske fejjel először mulasson,

De vigyázzunk arra, hogy le ne tapossuk

a cipője orrát!

 

Gondoljunk hát arra, hogy drágáért vette,

Azért hát tömjük meg forinttal a markát!

Éljen! Te meg cigány húzd rá!"103

Hajnalban, öt óra tájban ismét tálaltak. A mulatság folytatódott,104 többnyire az ifjú pár nélkül. Ők átmentek a szomszédba „kutyafülezni". A nászéjszaka után csak reggel kerültek elő. A lakodalom sokszor szerdán délig tartott. A vendégek ebéd után indultak haza. Némelykor szerdán este ismét összegyűlt a szűkebb rokonság és folytatták a dáridót.

A lakodalmat követő első vasárnap az ifjú pár az új asszony szüleinél fogyasztotta el a nászebédet a férj szüleit vendégül látva. Rá egy hétre az ifjú férj szüleinél ebédeltek az asszony szülei az ifjú párral együtt.

A két nászebéddel lezárult az ünnepi időszak a fiatalok életében, kezdetüket vették a dolgos hétköznapok. Az ifjú házasok rendszerint a férj szüleivel éltek együtt. Sokszor - mivel a lakásban csupán egyetlen szoba volt - egy szobában aludtak, egy konyhában, egy tűzhelyen főztek.105 Az asszony a házasságba kelengyeként 12 db szőttes törölközőt, 12 db szőttes kenyérruhát, 6 db vászonlepedőt, 6 db gyolcslepedőt, 6 db vánkost, 4 garnitúra ágyneműt, 2-3 db dunyhát és 4 db abroszt vitt. A kelengyéhez tartozott még 12 db zsák is, de előfordult, hogy 20-25 db zsákot szövettek, készülve a férjhezmenetelre. A szülők igyekeztek önálló lakáshoz juttatni a fiatalokat. Néhány év múltán házat vettek nekik. A szülői házat szokás szerint a legkisebb fiú örökölte. Néha az ifjú házasok árendában, bérelt lakásban kezdték páros életüket és maguk gyűjtöttek a később megvett saját házra.

Amint terebélyesedett a család, sorra születtek a gyerekek, egyre gyarapodott az asszony munkája. Mindennapi tevékenységén túl a kenyérsütés és a nagymosás várt rá meghatározott időközönként. A kenyérsütésről már szóltunk korábban, most a nagymosást mutatjuk be, a jellegzetességeit kiemelve. Ez a tipikusan női munka századunk első évtizedéig megőrizte a hagyományos módját a faluban. Mosás előtt hamulúgot készítettek. A fahamut átszitálták s ha azonnal szükségük volt a lúgra, forró vízzel öntötték le. Ha csak másnap áztattak, hideg vizet öntöttek a hamura. A még tüzes hamuból nagyon erős lúg lett. Az udvarokon álló fahordóban, a „szapullóban" rendszerint tároltak hamulúgot. A ruhákat a Sed-parton mostak ki. Sok asszony járt mosni Perkatara a Séden levő, két végén lezáratlan favályúhoz. Gyalogszéket és lapickát vittek magukkal. A székre fektették a ruhát és a lapickával, azaz a mosósulyokkal verték ki a szennyet belőle. A folyóvízben öblítettek még télen is.

Ahogy nőttek a gyerekek, majd az évek múlásával az unokák, az idősödő emberek a halálra készültek.106 Összeállították a maguk halottas öltözetét, azokat a ruhákat, amelyekben aztán eltemették őket. Ezeknek külön helyük volt a szekrényben vagy sublódban, a fiataloknak megmutatták őket. A közelgő halálra különböző jelekből következtettek: a bagoly hangjából, a kutya „tutolásából"; hitték, hogy amilyen irányba tartotta a fejét a kutya, azon a környéken hamarosan meghal valaki; ha a tükör leesett a falról és a kenyér kemencébe vetés előtt lefordult a sütőlapátról, családbeli elhalálozásra gondoltak.

Halottas párna és halottas lepedő szálhúzásos széllel

 

Halottas lepedő részlete (L. D. Múzeum Néprajzi Gyűjtemény, ltsz.: SZF. 4.

 

A halál beálltát halottkém állapította meg. Egyed Lajos tűjével az elhunyt talpába szúrt. A faluban nem élt halottöltöztető asszony, a családtagok öltöztették fel a halottat végső pompájába. Az ágyba fektették, feje alá általában nem tettek párnát, ha igen, csak laposat. A tetem alá csipkés szélű halottaslepedőt terítettek és az ünneplőruhás halottat széles sávon hímzett szélű halottaslepedővel takarták le. Ezek az alkalmi használatú lepedők öröklődtek a családban, nem temették el a halottal. Amikor megérkezett a koporsó, az elhunytat átemelték a szoba közepén két székre helyezett koporsóba. A katolikus halott keze alá imádságos könyvet tettek, kezét összekulcsolták és rózsafüzért tekertek rá. Az 1930-as években még virrasztottak a halott mellett. Ilyenkor szenténekeket énekeltek, imádkoztak és gyertyát égettek. Rendszerint két nap múlva temettek. A rokonságból kikerült halottvivők a házból lábbal kifelé vitték a halottat, nehogy visszajárjon. Az elhunytat az udvaron búcsúztatta el könnyeket fakasztó versekben Ipsich István kántor. A temetést tor követte az elhunyt házánál. Ide a rokonokat, sógorokat, komákat hívták meg. A tor többnyire mulatozássá fajult, mintha egy kisebb lakodalmat tartottak volna.

„A halottért imádkozni kell" - tartják a vámosiak. Emlegetik azt az esetet, amikor egy asszony - ígérete ellenére - néhány hónap elteltével már nem mondott imát a halott anyjáért. Álmában mindig kísértette az anyja, figyelmeztette az elmaradt imádságra.

Úgy két évtizede állt még a református temetőben az a síremlék, amelyen ezeket a sorokat olvashatták egy rövid életről:

„ Utas, tekints e sírkőre

Pintér Lajos emlékére

72-ben születtem

31 évet töltöttem

 

12 évig szenvedtem

Itt hagytam jó szüleimet

Az Isten áldja meg őket."

A faluban többnyire akasztással vetettek véget önkezűleg az életüknek. Az öngyilkosokat a frontig (1944-ig) a temetőárokba temették. Kivételt tettek azonban a módos családból származó öngyilkosokkal, akik a korábban elhunyt családtagjaik mellett kaptak végső nyugvóhelyet.

 

„ÚJESZTENDŐ, VÍGSÁGSZERZŐ"

"biztatta a társaság. Ő meg csettintett egyet és nótába kezdett. A kis közösségekben történetek sora hangzott el munka közben. Meséltek Böske néniről, aki végigjárta a falubeli házakat, s mert kedvelték őt, megkínálták és kérték, nótázzon már. Dörde néni, miként a gyerekek szólították, megfogta a botját és járta a kanásztáncot, miközben énekelte: „Azért adtam három pengőt, /hogy a p.. .ád járjon rezgőt, /ha a p.. .ád nem jár rezgőt, /Add vissza a három pengőt." A háziaktól zsírt, lisztet, húst kapott. Ha semmit sem adtak neki, összecsapta a bokáját és megszólalt: „No, elmegyek, úgy látszik, itt is úri pompa, kódis konyha." Beszéltek az urasági kocsisról, aki előtt egyik este, mikor hazafelé ballagott, váratlanul feltűnt egy kotlós és folyton előtte ugrált. Másnap ismét megjelent a kotlós. A kocsis harmadnap már felkészült a találkozásra, ostort vitt magával. Amint előbukkant a kotlós, dühében jókorát csapott rá. Ám az ostor a saját nyakára tekeredett, majdnem megfojtotta. A kotlós viszont soha többé nem állta útját. Az urasági kocsis arra gondolt, hogy a saját felesége volt a boszorkány, ő kísértette kotlós képében. Megemlékeztek arról a vámosi legényről, akiknek a kedvese távoli faluban élt. Egyik este felment a Gyürtetőre és sóvárgott a lány után. Hirtelen egy paripa termett előtte. A legény a hátára pattant, kötőféket a gatyamadzagjából húzott a lóra. Akkor vette észre, hogy annak nincs álla. Nem szólt semmit sem és a paripa elvágtatott vele a kedveséhez s vissza is hozta. Amint a férfi leugrott róla, megszólalt a ló: „Szerencséd, hogy a gatyamadzagodból csináltál kötőféket, különben a halál fia lennél!" azzal eltűnt a ló alakban megjelent boszorkány. Híre kelt annak a legényembernek is, aki éjszaka részegen a szomszéd ház ablakán zörgetett be. Idős, boszorkánynak tartott asszony élt ott. Megkérdezte, ki az, de a legény nem válaszolt, mert a hangról felismerte, hogy rossz helyen jár. Az asszony hajnalban késsel felvette a legény lábnyomát az ablak alól, bekötötte egy még használatba nem fogott szakasztóruhába és feltette a mestergerendára. Reggel aztán hallotta, mennyire siratta a szomszédasszony a hirtelen megbetegedett fiát. Nem tudta, mi lelhette, gyógyítani sem tudta. Mire ezt mondta az öregasszony: „Mi lett volna, ha rögtön a füstre teszem a lábnyomát?!" Ebből már tudták, hogy ő rontotta meg a legényt. Ha a szabadkéménybe akasztotta volna a lábnyomot, a rontás addig tartott volna, ameddig az ott lógott volna a szakasztóruhában. De felemlítették annak a Szentgálról származó fiatalasszonynak az esetét is, aki az erdőn át, a rövidebb úton látogatta meg a szüleit. Ahogyan kiért az erdőből, az erdőszélen húzódó árokból egy rokka s azon ülő aprócska lény termett előtte. Nem engedte haladni, folyton ott cikázott az úton és mondogatta: „letyetye, letyetye, letyetye..." A mélyen vallásos menyecske mérgében elkáromkodta magát és a rokka a furcsa kis teremtménnyel örökre eltűnt előle. Történetekben elevenedtek meg a hírhedt betyárok, Savanyú Józsi és Doma Vendel. Sári Lőrinc a Kaszából jött haza szekérrel a szántásból, amikor a csárdánál megállította Savanyú Józsi. Letetette vele az ekét és a taligát, majd Tótvázsonyba vitette magát. Amikor onnan visszaértek, a betyár sok pénzt adott Sári Lőrincnek a fuvarért és kérte: „Ne szólj semmit!"107 A Mizergében volt a tanyájuk a betyároknak. Egy nagy hársfába vágtak lyukat és a fa üregéből nyílt a föld alatti búvóhelyük. Eleimet is vitettek oda maguknak a falubeliekkel, ha nem mehettek be éppen a községbe. „A nyelved a helyén legyen!" - szóltak mindig a betyárok, miután megjutalmazták az élelmiszer-szállítót. Doma Vendel a fegyházból való kiszabadulása után Vámoson telepedett meg. Rokonai éltek a helységben: Osváth Mihály anyja Doma lány volt. Doma Vendel a Mayer hentes és kocsmároshoz szegődött el vágóbirkákat őrizni. 1929-ben halt meg. A nagy télben elindult gyalog a hidegkúti erdőnek és megfagyott.108 A vámosiak szerint Savanyú a határban levő Sári-pusztán lőtte agyon magát. Forgópisztolyát, csontnyelén a betyár monogramjával a ház egyik vaklikában találták meg.

A fonóasszonyok közül hárman-négyen vagy párosan disznótorba indultak hívatlanul. Tárnának öltöztek: fejükre kalapot tettek, férfikabátot és bő gatyát vettek magukra, arcukat bekormozták. Kezükbe botot fogtak. Bekopogtattak a toros ház ablakán: „Szabad-e bejönni a tárnáknak?" Szívesen fogadták, kásával, hájas pogácsával, sülttel kínálták őket a háziak. A tamák azonban nem elégedtek meg a szíveslátással. Elváltoztatott, „cigányos" hangon kóstolót kértek a „nagy családjuk" számára. Kosarukat mindig telerakták, néhol még egy-egy üveg bort is kaptak. A toros vendégek sokszor megjelölték, helyi szóhasználattal: „meggyelölték" a tárnákat. A félretett disznó vérrel leöntötték a fehér vászongatyájukat. A vidám kedvű férfiak nőnek öltözve járták a toros házakat. A tárnáknak vigyázniuk kellett arra, nehogy felismerjék őket az utcán, mert akkor elvették tőlük a kóstolót.

Három-négy évtizede még nem múlt el tor a faluban a tamák látogatása nélkül. Az öregek mesélnek egy sajnálatos esetről is: egy kislány annyira megijedt a maskarába öltözött, harsány hívatlan vendégektől, hogy „nyavalya törte" és harmadnapra meghalt. A házat azóta elkerülték a tamák.

Miklós napjának előestéjén nők járták a házakat kifordított kabátban, sapkában, derekukon lánccal. Arcukat korommal kenték be és még lisztezték is, álszakállt kötöttek, „fogaik" almából vagy krumpliból készültek. A gyerekeknek szánt ajándékokat hátiputtonyuk, illetve a karjukon lógó vesszőkosár rejtette. Ajándékosztás előtt megkérdezték a szülőket, jók voltak-e a gyerekek, jól tanulnak-e és tudnak-e imádkozni. A Miatyánkot közösen mondták el, a gyerekekből „úgy folyt az imádság, mint a papból az Alleluja".

Fehér lapos- és lyukhímzésű kendők

 

Fehérhímzett melles és alsószoknya, monogramos kötött harisnya

 

Luca napján az asszonyok a pörzsölésből származó ágasfával „piszkálták meg" a tyúkokat, hogy jó tojók és kotlók legyenek, de még a szomszéd kertjéből lopott fátyolvirágkórót is alájuk szórták ekkor. Az asszonyok nem varrhattak ezen a napon, csak fejthettek, hogy „kitáguljon a tyúkok feneke". A lányok is varázslatba fogtak Luca napján. Tányérra almát tettek és karácsony első napjáig mindennap fordítottak rajta egy kicsit. Az ünnep első napján délben ették meg az almát és kimentek az utcára. Amilyen nevű férfi jött velük szemközt ekkor, úgy tartották, olyan nevű lesz a férjük. E jeles napon tésztagombócba férfineveket rejtettek a lányok. Amelyik gombóc először a víz színére került főzéskor, gyorsan felvágták, kiszedték belőle a cédulát. Az azon olvasott nevet hitték leendő férjük nevének.

A Luca-szék készítéséről csak hallottak a faluban. Pintér Józsefné (Fáth Róza) így beszélt róla: „Luca napján a fiatalság elkezdett csinálni egy gyalogszéket és áztat karácsony estélig csinálták, mindig csináltak egy részit nekije karácsony estélig minden nap. Karácsony este kimentek a keresztútra és amilyen nevű férfi ment akkor arra, olyan nevű férjük lett."

Ádám-Éva napján kora délután „kriszlingik" azaz betlehemesek indultak útjukra a faluban.109 A 10-12 éves, katolikus vallású gyerekek (3 lány és 2 fiú) Máriának, angyaloknak és pásztoroknak öltöztek. Mária hosszú fehér ruhát viselt, fején koszorú és fátyol volt. Kezében bölcsőt tartott, benne a kisjézust jelképező babával. Az angyalok is hosszú fehér ruhát vettek magukra, keménypapírból kivágott szárnyukra libatollat varrtak. A két pásztor fehér vászongatyában, ingben, fényes gombos mellényben, csizmában, kalapban, kezükben juhászbottal, vállukon tarisznyával járta a katolikus házakat. Illendően beköszöntek: „Szabad-e bemenni a kriszlingiknek?" A szobában a karácsonyfa köré álltak és szenténekeket énekeltek. A háziaktól diót, almát, aszalékot és pénzt kaptak. Sokszor a reformátusok is behívták őket. Különösen olyan családok fogadták örömmel a kriszlingiket, ahol több kisgyerek volt. Részt vettek az éjféli misén is. Az oltár lépcsői előtt énekelték el a szenténekeiket. Az éjféli misére a reformátusok közül többen elmentek a faluban.

Ezen a napon, december 24-én déltől a szokásos csendet gyerekek kolompolása, gyufafej durrogtatása, a kanász kürtölése és ostorpattogtatása verte fel. A kisebb fiúk a házakhoz betérve versben köszöntötték az ünnepet: „Pici szívem, pici szám/Boldog karácsonyt kíván! /Azért jöttem, pénzt adjanak, /Egészségben maradjanak, /Hogy máskor is adhassanak!"

Szilveszter estéjén az idősebb asszonyok hagymanaptárt készítettek. A hónapok száma szerint 12 db hagymalevelet választottak ki és a belső ablakpárkányon sorba állították. Mindegyikbe azonos mennyiségű, gyűszűnyi sót tettek. Újév napján kíváncsian nézték, mennyi nedvet eresztettek a levelek, mert abból következettek az új esztendő időjárására. A tapasztaltakat feljegyezték a naptárba is.

Az új év első reggelén kisfiúk járták a házakat, köszöntő verset mondtak: „ Új esztendő küszöbén, /Köszönteni jöttem én, /Isten áldás szálljon rátok, /Boldog új évet kívánok!" Egy más szövegű vers is gyakran hangzott fel a faluban ezen a reggelen: „Új esztendő, vigságszerző, /Most kezd újjulni, /Ujjuláskor víg örömöt fog hirdetni. /Hirdeti már a Messiás eljöttét, /Ti is legyetek az Úrnak áldott hívei. Ámen. Boldog új évet kívánunk az egész családnak!"

A község életének legvidámabb időszaka volt a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó farsang. Lakodalmak, bálok sorozatát tartották ekkor, a mulatozásban a helység apraja-nagyja részt vett. A farsangfarka, a farsang utolsó három napja pedig különösen bővelkedett a hangulatos eseményekben. A házaknál tartott „kocabálok" szombaton este kezdődtek és húshagyókedden éjfélkor fejeződtek be. „A bokánk már kedd estére bedagadt a sok tánctól" - emlékeznek az idősebb asszonyok. Kedden éjjel a legények tuskót kötöttek a farsangban el nem kelt lányok, a „vénlányok" kilincsére. Némelykor olyan súlyos tuskót erősítettek az ajtóhoz, hogy reggel nem tudtak ajtót nyitni, az ablakon át kellett segítséget kérniük.

Hamvazószerdán reggel a legények még elfogyasztották a füstről lopott kolbászból és házaktól „kéregetett" tojásból készített reggelijüket és délig mulattak. Déltől vette kezdetét a nagyböjt. Tavasz elején pedig megindultak a mezei munkák, a szórakozásnak szinte a búcsúig véget vetve.

A május elsejére virradó éjszaka a legények májusfát állítottak a kedvesük háza elé. Büszke volt az a lány, akit megtiszteltek vele. A legények sokszor ellopták a már álló fát és átvitték másik házhoz. Ezért őrizték éjjel a szalagokkal feldíszített fát, amelynek tetejére üveget is kötöttek. A faluban reggel beszédtéma volt, kinek állítottak fát. A hónap utolsó vasárnapján, néha június első vasárnapján kocabállal „táncolták ki" a májusfát.

A vámosiak többsége mélyen vallásos ember volt, egyházuk tanításait követték a mindennapi életükben.110 A római katolikusok csoportosan keresték fel a környék búcsújáró helyeit: Csatárt és Csatkát. A csatári keresztfeltalálási búcsúra reggel indultak gyalogosan Vilmapuszta és Malomvölgy irányába. A szentmise kezdetére, 10 órára értek oda az előimádkozó vezetésével. A Kisasszony-napi csatkai búcsúra napfelkeltekor keltek útra. Az országúton haladtak Jutáson át Eplényig, majd dűlőutakon gyalogolva délután értek el a búcsújáró helyre. Csatkán is együtt maradt a csoport: megmosakodtak a szentelt vízben és imádkoztak a templomban. Éjszaka a szabadban aludtak néhány órát. Visszafelé Zircig gyalogoltak, onnan vonattal utaztak Veszprémig. A városból már rövid volt a gyalogút hazáig. A mélyen hívők távoli búcsújáró helyekre: Andocsra, de Máriacellbe és Lurdes-ba is eljutottak vonattal. A búcsúkról mézeskalácsból fűzött olvasót, „bábolvasót" hoztak a nyakukban, rózsafüzért és gyertyát vásároltak.

A vallásos családokban étkezés előtt imádkoztak. A harangszó hallatán még a mezőn is imát mondtak. A katolikusok az adventi hajnali misékre a gyermekeket is magukkal vitték. A böjtöket többnyire szigorúan betartották. A nagyböjtben sokan csak kenyeret ettek és vizet ittak szerdán, pénteken és szombaton. A Mária-ünnepek előtti böjti napokon szintén szigorú böjtöt tartottak a mélyen hívők. A faluban megszólták azokat, akik megfeledkeztek a böjtről, hiszen még a reformátusok közül is többen böjtöltek a nagyhéten. Adoma szól arról a katolikus férfiról, akinek református volt a komája. Nagypénteken a koma meglátogatta és megdöbbenve látta, hogy katolikus létére húst eszik ezen a napon. „Elvisz az ördög, komám, nem félsz?" - kérdezte tőle. „Ugyan már, hisz nem látja az ördög, mit eszek, mert túró van alatta és az lesz fölötte is!" - hangzott a válasz.

Nagypénteken délelőtt a katolikus templomban a hívek passiójátékot adtak elő. A játék szerepei apáról fiúra szálltak. A nagyszombati feltámadási körmenetben a község katolikusai szinte kivétel nélkül részt vettek. Húsvét vasárnapjának reggelén sonkát, tojást, kalácsot szenteltettek.

A katolikusok nagy szerepet tulajdonítottak az egyéb szentelményeknek is. Viharban szentelt gyertyát égettek és a szentelt barkából vetettek a tűzre. A szentelt barkából egy-egy szál a temetőbe is került a sírokra.

A keresztjáró napokon három falubeli keresztnél: a Rakacs pajtái, azaz urasági pajtánál levő, más néven amerikás - mivel a faluból Amerikába kivándorolt családok adományából emelték a század elején - keresztnél, az iskolai és a Szabó-féle keresztnél. Ez utóbbi fakereszt Szabó Imréék kertjében állt.

Márk napján (április 25-én) a katolikusok a plébániai földön a bő termésért imádkoztak. Az e napon megszentelt búzát az állatokkal etették meg és belőlük néhány szál az imakönyvekben kapott helyet.

Űrnapján négy sátort állítottak a faluban: kettőt a katolikus templom körül, egyet-egyet Fáth János és Szabó Imre házánál. A sátrakhoz a zöldágat szombaton vágták a férfiak az erdőn. Vasárnap reggel az asszonyok díszítették fel a sátrakat szentképekkel és virágokkal. A körmenet elhaladta után a hívek ágat vittek haza a megszentelt sátorból.

A pünkösdi ünnepeket már a Máté-napi búcsú követte szeptember végén. A szentmisére a családok az idegenből érkezett rokonokkal együtt mentek el. A templom mellett és a közbirtokossági kocsmánál sátrak álltak. A legények tükrös szívet vettek a kedvesüknek, a gyerekek puszedlit ettek és márcot ittak. A körhintát 10-12 éves fiúk hajtották s közülük egy minden forduló után felülhetett. A felnőttek délutántól a kocsmában vigadtak, nótázgattak és az udvaron felállított sátorban táncra perdültek. A reformátusok szintén megtartották a búcsút a faluban.

Az ünnepnapokon a legszebb, gyakran új ruhájukat viselték a gyerekek, felnőttek egyaránt. A férfiak sötétkék posztó anyagú ellenzős nadrágot viseltek, amit zsinorozás díszített. Fehér inget, „pruszlit" azaz mellényt és zsinorozott, ezüstgombos dolmányt vettek hozzá, lábukra bőrgombos csizmát húztak.

Sári András gyűjteményének részlete

 

Boroskancsó
(L. D. Múzeum Néprajzi Gyűjtemény, ltsz.: CS. 208.)

 

A nők csipkés szélű alsószoknyájukra bokáig érő szövetszoknyát öltöttek fel, a fehér hímzéses, elöl gombos „leiblire" vagyis melltartóra pedig „liszter" vagy szövetblúzt vettek ünnepnapon. A szoknya elé hosszú kötényt kötöttek, vállukra szép időben hosszú rojtos, virágmintás selyemkendőt, hűvösebb időben vastag, fekete színű „beliner" kendőt terítettek, illetve kötöttek át a derekukon. A lányoknak búcsúra „festő"; azaz kékfestőruhát vásároltak a szülők. A kisebb fiúk még az 1920-as években is fehér vászonnadrágot és kabátkát viseltek az ünnepeken. A vászonviselet a férfiaknál az 1960-as évek elejéig maradt fenn a faluban. Az idősebb férfiak: Sári Károly, Egyed Gábor, Kajári Imre szívesen vették magukra a hosszú szárú, alul rojtos bőgatyát. Míg hideg nem lett, ebben dolgoztak a ház körül és a mezőn. Kajári Imréről emlegetik, hogy tán 30 darab bőgatyát is rejtett a szekrénye. Feltehetően a környék falvai közül Vámoson viselték legtovább a bőgatyát. Vajkai Aurél is megemlékezett a vámosiak „rojtos gatya" viseletéről.111 A gatya elé festő- vagy glottkötényt kötöttek. Vajkai írt arról, hogy „Nemesvámoson a legények kötényére rozmaring volt hímezve",112 de a faluban már nem tudnak erről. A nők vászon alsóruhái szintén korábban kikophattak a viseletükből. Mesélnek egy, az I. világháborút követő években már idős asszonyról, aki tulipános ládára felállva táncolt és énekelt: „Gyere rózsám a búzába, / Nézd meg, mi van a gatyába, / Most tedd rá, most tedd rá..." Tánc közben térdig emelte a szoknyáját és a gyerekek megbámulták az elővillanó fehér vászoningeket. A nők templomba és piacra menet kétzsebes, térdig érő glott melles kötényt kötöttek a derekukra. Nyáron posztócipőt, vámosi szóhasználattal tutyit hordtak. Vásáron vették talp nélkül, a faluban talpaltatták meg. Késő ősztől „cuggos" cipőben jártak, a módosabbak pedig keskeny sarkú, kemény szárú csizmát vettek fel. A férfiak hétköznap bakancsot viseltek, ünnepeken bőrcsizmát húztak. Télen „asztrigán" sapkát tettek a fejükre. A nők téli kabátja is asztrigánból készült újabban.

Veszprém közelségében ez a parasztpolgári viselet az 1930-as évektől, de főként a II. világháború után újabb városias elemekkel bővült.

 

„EZEN KANCSÓ BELSEJE EGÉSZSÉGGEL VAN TELE"

- olvasható a felirat a Bokka Sándor által a vámosi Nemes Gábor számára készített csapos edényen, amely így folytatódik: „akki iszik bellülle vajon egésségére Vivát aki a bort szereti az a barátságot..." Sajnos a szöveg folytatása a zöld mázzal együtt lekopott a különleges formájú boroskancsórói. Az edény szájrészének felét lezárta és két szemet formált azon a fazekas, mintha figyelnék a szemek, mennyi bort töltenek a kancsóból. A cserépedény karcolt díszű és felirata közel az egész felületét betölti. Bokka Sándor fazekas megörökítette rajta a készítés idejét is: 1880. április 25-én vette le korongjáról a pompás kivitelű boroskancsót.113

Ám a népművészet jóval korábbi emléke is fellelhető a faluban. A helybeliek közül bizonyára sokan nem sejtik, milyen művelődéstörténeti érték rejtezik a község református templomában. Az 1942-ben megjelent Magyar református templomok című összefoglaló munka sem tesz említést róla. A művészettörténész Tombor Ilona is csupán öt sorban ismerteti: „...1745-ben készült a Veszprém közelében lévő Nemesvámos református templomának festett berendezése. 5 töredékes, festett padprofil maradt fenn, érdekes, fekete rajzú, madárforma kiképzéssel; ezenkívül néhány fülkés, növénydíszes padelő. A könnyed rajz, a vonalasán tagolt levelek, a fekete szín hangsúlya a vörösberényi töredékekre emlékeztet. "114 A padprofilokon látható madár nem más, mint a kétfejű sas erősen stilizált formában, egyik feje csupán jelzésszerűen kiképzett. Ugyan azonos a padprofilok mérete és rajtuk a barokk stílű szíváttörés, a madarak testének leveles-indás motívumokkal való kitöltése más és más. A fedőfehér alapon sötét színnel, feketébe hajló kék festékkel dolgozó templomfestő nem patronokkal, illetve sablonnal készítette a mintázatot, hanem minden motívumot kézzel festett meg előrajzolás nélkül, szabadon. A madárformák alatti kazettákat növényi ornamentika díszíti. Az öt kazetta mintázata eltérő, csak egy ismétlődik némi eltéréssel. A padsor előtti alkalmi használatú lehajtható, vámosi kifejezéssel „leeresztés" pad támláját három kazettában festette meg az ismeretlen asztalos. A kék mezőn a sárga és a piros árnyalataival dolgozott és más mintázattal töltötte ki a kazetták közti két sávot. A szószékre felvezető lépcsőnél a kisgyerekek padjának támláját díszíti még festés két, közel azonos mintázatú kazettában, köztük festett sávval. Az eredetileg egységesen festett padok egy-egy deszkáját az újabb, már festetlen padok javításához használták fel több helyütt a templomban. Festett a szégyenpad is, amely - rendeltetése megszűntével - a hátsó bejárat közelébe került ki.

Díszíthette-e festés a templom mennyezetét? - merül fel a kérdés. Az erre vonatkozó feljegyzések hiányában csak feltételezhetjük: a vörösberényihez hasonlóan 1745-ben festett kazettákból állhatott a famennyezet Vámoson is. Ha így volt, mikor bontották azt le? Erősen gyanítható, hogy 1790-ben, a templom bővítésekor, amikor a mennyezetet leboltozták ugyanúgy, mint egy évvel korábban Vörösberényben.115 1841. áprilisában a nagy tűzvészben már a boltozott mennyezet sérült meg, miként azt Pap István református lelkész megörökítette a tűz pusztításáról írt könyvében.116

Vámosról került a Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményébe egy kelengyeláda, amely fedő lapjának belső oldalán az 1812-es évszám látható. A láda a barokk ízlése szerint festett, vonalvezetése lendületes. Ilyen bútordarabok állhattak a nemesi szobákban a faragott támlájú székek közelében. Több vámosi széktámlát őriz a század első éveitől a veszprémi múzeum. Ezek a dunántúli faragóművészet remekei. A barokk stílus hatásában készültek az 1800-as évek első felében. Sem a láda, sem a székek készítőjét nem ismerjük. Feltehetően nem is a faluban festették, illetve faragták őket, hanem a környékbeli specialisták munkái. De tükrözik számunkra a múlt század első évtizedeiben Vámoson élő nemesség ízlését, képet adnak lakáskultúrájukról.

A mindennapi életben is meglévő díszítőhajlamukat jellemzi egy K. J. monogramos, 1853-as évszámot viselő fejőszék. A rendszeres használatra szánt szék kiképzése, ívének megformálása, kontúrjának faragása a maga nemében páratlan.

A múlt század második fele a hímzéskultúra felvirágzásának ideje a faluban. Bizonyára előzményei voltak e fellendülésnek, de - tárgyi és egyéb emlékek híján - nem tudunk róla. Különösen szépek a halottaslepedők és párnák díszítményei, a rececsipkebetétek és szálhúzásos technikájú, pávás, kakasos, madaras mintázatú szélei. Kedvelték a megyeszerte divatos fehér lapos- és lyukhímzést, amellyel főként fej- és vállkendőiket díszítették.117 A lányok a vőlegényüknek szánt jegykendőt fehér vászonból szabták ki, sarkába monogramot hímeztek piros fonallal, körben pedig sajátos vonalvezetéssel slingelték.

Szőttescsík
(L. D. Múzeum Néprajzi Gyűjteménye, SZF. 55. ltsz.

 

Szálhúzásos lepedőszél részlete
(L. D. Múzeum Néprajzi Gyűjteménye, ltsz.: SZF. 177).

 

Szálhúzásos csík
(L. D. Múzeum Néprajzi Gyűjteménye, ltsz.: SZF. 154).

 

A vámosi nők maguk hímezhették fej- és vállkendőiket, jegykendőiket, valamint az egyszerűbb technikájú halottaslepedőket és párnákat.118 A rececsipkebetétek és a lepedőszélek dúsabb ornamentikája azonban specialistára utal.119 Ezek a hímzett textíliák feltehetőleg vándorkereskedők révén jutottak el a faluba.

A múlt század végén a juhászok változatos mintakincsű botokat, kampókat, tükörkereteket, borotvatartókat, fanyelű bicskákat faragtak. Munkáikon leginkább levél-, makk-, virág-, kígyó-, róka-, kutyamotívumot formáltak meg. A Kulcs János kanász faragta botok fogój a kutyafej, Kovács János juhász a kampót makkal díszítette, a szárát pedig növénymintázattal telítette. Ismerték a mutatós spanyolozás, a pecsétviaszberakás technikáját is. A bicskanyeleken és a borotvatartókon pirossárga-fekete viasszal dolgoztak. Motívumaik kontúrját gyakran fémbetéttel alakították ki, fémlemezzel verték ki.

1903-ban egy régészeti adatfelvétel során megkérdezték a vámosiakat, hogy „.. .főleg a juhászok s egyáltalán a pásztorok fából faragnak-e apróbb tárgyakat, pl. tükör, faláncz, juhászbot, faragvány, birka rovások (bárányjegyek), vagy házi ipari czikkeket?" a községben. A válaszban két név szerepel: „Sári G. János helybeli napszámos és Baj János sertéspásztor készítenek tükör kereteket apróbb tárgyakat fából."120

Szálhúzásos csík részlete
(L. D. Múzeum Néprajzi Gyűjteménye, ltsz.: SZF. 270.

 

Lepedőszél részlete rececsipkebetéttel.
(L. D. Múzeum Néprajzi Gyűjteménye, ltsz.: SZF. 19).

 

Faragott járom (Id. Hgyed Gábor munkája)

 

A pásztorok az 1930-as években is ismerték a faragás fortélyait. Kripli József és Osváth Ferenc már bojtárkorukban megfaragták a maguk botját. Osváth Ferenc - aki 1933-ban, 20 évesen halt meg - fokost is készített iharfából, melyen mintha magát örökítette volna meg hűséges kutyájával és a nyájából, „fókájából" származó birkával. A vilmapusztai Nagy József ezekben az években tölgyfaágas-leveles fényképkeretet formált. Idős Egyed Gábor - akitől a veszprémi múzeum 1908-ban már vásárolt egy faragott keretű tükröt gyűjteménye számára - gazdasági eszközöket, szerszámokat készített: gereblyét, hengert, szánt, igát, kaszanyelet a család és a rokonok részére. Díszítőkedvét mutatja a keze alól kikerült tárgyak karcolt, pontozott körös ékítménye.

Fúró-faragó ember hírében állt a faluban Tamás Imre. Az ezermester kocsik, szekerek, csengős rokkák sorát készítette és bognármunkát, valamint tetőnádazást vállalt. A vámosiak a mezőgazdasági eszközök túlnyomó többségét a szentgáli fafaragóktól vásárolták.

Idős Egyed Gábor több munkáját rokona, Sári András őrzi. Gyűjteményében még helyet kaptak a Sári Józsefné (Kéri Zsófia) háztartásából fennmaradt cserépedények és más paraszti használati tárgyak, talán egy leendő nemesvámosi helytörténeti gyűjtemény alapjaként?!

Faragott botok
(L. D. Múzeum Néprajzi Gyűjteménye, ltsz.:P353,P30ü,P351.)

 

Fénykép faragott keretben
(Nagy József munkája 1930 körül)

 

Fokos
(Osváth Ferenc munkája 1933)

 

JEGYZETEK

 

  1. Vajkai 1959. a. 10. ésH. Csukás 1984. 21.
  2. Vajkai 1959. b. 8.
  3. H. Csukás 1984. 24. Szentgál esetében Fényes 1836. 440.: „Szántóföldjeiből 2 nyomás síkon fekszik, a többi hegyen völgyön. Erdeje roppant..." és Vmhl 1964.360.: 1857- ben 3750 lakosa van, határa 34212 kh, ebből szántó mindössze 19%, azaz 6574 kh.
  4. Oláh 1834. 86.
  5. Fényes 1836.444.
  6. Vmhl 1964. 292. III. tábla
  7. Vmhl 1964.403.
  8. Illésfalvi 1954.13.
  9. Úrbéri peres iratok VeML IV.3 c.
  10. Bakonvi Múzeum régészeti adattára ltsz.: 67.1022.
  11. Oláh 1834.86.
  12. Fényes 1836.444.
  13. Úrbéri peres iratok VeML IV.3 c.
  14. Vmhl 292. III. tábla
  15. Úrbéri peres iratok VeML IV.3 c.
  16. Vmhl 292. III. tábla
  17. Úrbéri peres iratok VeML IV.3c. A vámosi határ rövid jellemzésénél nem volt módunk külön foglalkozni a dűlőnevekkel, pedig azok egy önálló tanulmány témájául szolgálhatnának. Pesty Frigyes Báró? József jegyző közlése alapján a következő dűlőneveket örökítette meg: Mulató, Likacs, Tatárcsapási út. Ez utóbbiról így ír: „Van még határunkban a szentgáli határ felől egy út vonal, mely út tatár csapási útnak nevezünk azt tartván róla, hogy hajdanába a tatárok ezen vonultak el. "1883-ban a Vámosi v. alperesi birtokelhelyezési egyezségiben ezek a dűlőnevek szerepelnek: Kistelekidűlő. Szöcze-dűlő, Ruda oldal, Rudai (dűlő), Bagóhegyi dűllők, Bagóhegyallya és Szöcze, Körtefavölgy, Magyal-hegy és Szabos, Bödöle, Dobra, Szárhegy, Szárhegyal-lya, Országúti Bödöle, Országúti (dűlő). Borzbokor, Ajkai úti (dűlő), Darab erdő, Darab erdői (dűlő), Szt.Gáli útra dűlő, Csermegye, Kasza, Hársbokor, Farkas verem, Felperesi rétek, Keresztes ágya, Kertallya, Kapsa, Fészken fölül, Sós földek és Balácza, Büdöskú-ton belül. Veszprémi határra dűlő. Szalonna börcz. Fészek, Likas, Várad, Nagy Kúton fölül, Keleti Kenderföldek, Nyugati Kertallya, Nyugati Kenderföldek, Kis Kúton fölül, Szomolya, Mocsár, Pusztán, Sédre dűlő. Pusztán, fáiszi határra dűlő, Pusztán, Közép dűlő. Pusztán, Örsi útra dűlő, Pusztán, Sarok dűlő. (Úrbéri peres iratok VeML IV.3 c.) 1903. április 2-án egy régészeti adatfelvétel során arra a kérdésre, hogy „Melyek a község határában a dűlőnevek?", ezt a választ adták: „Kistelek, Bagolyhegy, Bödöle, Dobra, Magyalhegy, Szabos, Somhegy, Hegyes-Gyűr, Szomolya, Kasza. Csermegye, Borzbokor, Szárhegy, Cseralja, Mizerge, Hárshegy, Czinege hegy, Kőris hegy, Barát erdő, Büdöskúti, Kapsa, Mocsári dűlők". (Laczkó Dezső Múzeum régészeti adattára ltsz.: 67.1022.) Egy másik, évszám nélküli, de a század elejéről datálható régészeti adatlapon külön szerepel a Tatárcsapás: „Régi út test. Tatárcsapás. Nyőzsérről, mely hely Vámos és a szomszédos falvak határában levő legelő, indul ki egy út, mely a Veszprém-Nagyvázsonyi országutat átmetszve a Tekerés völgytől nyugatra halad a Csatári hegy aljára onnan a Rohonczi-major tájékán áthaladva Fehérvár felé halad tovább. (Pogánytelek Fehérvári út) Népmonda. (Dallos Bálint és Egyed Mihály 70 év körüli vámosi idős emberek elbeszélése.) Nyőzséren a tatár a magyarral harcot vívott és ezt elvesztette. Az egyik bujkálva menekülő basa egy szekeres embert ejtett útjába és egy mérce pénzt ígért, ha ember nem járta utakon Székesfehérvárra viszi. A szekeres ember állotta az alkut és a basát egy ritkán használt mezőn, erdőn keresztül haladó, régi csapáson vitte a Csatári hegy aljára, onnan a Séden keresztül menve ugyancsak félre eső régi utakon Székesfehérvárra. Ez időtől fogva ezen régi utat Tatárcsapásnak nevezik. Ezen utat a fiatalabbak is ismerik, az öregek pedig pontosan meg tudják jelölni, hogy kinek a földje felett, mellett, vagy alatt halad el. „Ez a földrajzi név napjainkban is használatos Vámoson. A dűlő- és egyéb földrajzi nevek etimológiai vizsgálata rendkívül tanulságos lenne, számtalan nyelvtörténeti kuriózumot tárhatna fel. Példának okáért a Dobra szláv eredetű, Nagyvázsony határából 1082-ben említik. (Vajkai 1959. a. 13.) Jelentése mély vízmosás, esőmosta gödör. (Gombocz-Melich 1916. 1375.) A Kapsa dűlőnévben egy különösen nagy eperfaj elnevezése őrződött meg. (Szinnyei 1893-1896. I. 1047.) A Magyalhegy névben tölgyféle neve örökítődött meg, „mellynek makkjai kisebbek és gömbölyűbbek, mint a cserfákon termők." (Czuczor-Fogarasi 1867. IV. 46.) A Szalonna börcz dűlőnévben a börcz bércet jelöl (Czuczor-Fogarasi 1867. I. 798.), a szalonna pedig szláv eredetű és sósat jelent. (Czuczor-Fogarasi 1867. V. 1026.) Érdekes eredményt hozna továbbá a Bödöle, Szőce, Kasza, Szabos, Szomolya stb. dűlőnevek eredetének és jelentésének kutatása.
  18. Fényes 1836. 444. és H. Csukás 1984. 23.: a hegyvidék gazdálkodásáról általában: „a hegyvidéken nem termett meg a kukorica sem..."
  19. Úrbéri peres iratok VeML IV.3 c.
  20. Vajkai 1959. a. 81-82. és H. Csukás 1984.28-29.
  21. A vámosi férfiak is loptak fát. Az erdőre a derekukra csavart fűrésszel, az ún. tolvajfűrésszel mentek ki. A lefűrészelt fát eldugták, csak sötétedés után vitték haza. Laczkovits Emőke szíves közlése. Az általa Vámoson gyűjtött tolvajfűrész a Bakonyi Házban látható.
  22. Dr. Borbás 1894. 67.: „Istenátkozta tövis általában a vadrózsa".
  23. Dr. Borbás 1894.75.: „esete a földi bodza gyümölcse."
  24. A dr. Hollós László által közölt, a Laczkó Dezső által veszprémi piacon vásárolt és Hollós meghatározta gombafajok között a Vámoson ismertek közül csak ezek szerepeltek: „fehér vargánya, pöfeteg, nyúlgomba, keserűgomba, csibegomba, szömörcsög, tuskógomba, peszterice, bagolygomba, vastag szárú cseperke, Szent György-gomba, tüskegomba" (Hollós 1899.145-147.)
  25. A növénymeghatározásban kollégám, dr. Galambos István volt segítségemre, aki a gombafajok meghatározásánál Kalmár Z.-Makara Gy.-Rimóczi L: Gombászkönyv című munkáját (Budapest, 1989) használta, dr. Galambos István munkáját ezúton köszönöm meg.
  26. A történet variánsát közli dr. Zákonyi 1967. 41. Oroszlán Paliról ugyancsak ezt a históriát hozza Vajkai 1987. 264-265. Sisa Pista börzsönyi betyárról is ezt a történetet jegyezték fel. Küllős 1988.181-182.
  27. Oláh 1834.86.
  28. A mesternek is járt a lélekgabona. 1846-ban minden házaspártól fél pozsonyi mérő rozsot, az özvegyektől ennek a felét kapta. A helység kovácsa szintén tartozott lélekgabonával, de a pásztorok mentesültek fizetése alól. Illésfalvi Antal: A nemesvámosi állami általános iskolatörténete. 69.
  29. Vmhl 1964. 292.
  30. Vajkai Szentgál gazdálkodása kapcsán megjegyezte: „A szomszédos zsúfoltabban épített falvakban (pl. Nemesvámos) inkább voltak közös szűrük." Vajkai 1959. b. 105.
  31. Úrbéri peres iratok VeML IV.3 c.
  32. Vajkai 1942.115.
  33. Vaj kai 1959. a. 73.
  34. Vajkai 1941. 88-89.
  35. Vajkai 1959. a. 55-56.
  36. A felsorolt adatokat Lichneckert András levéltáros bocsátotta rendelkezésemre kutatásai alapján A balatonfüred-csopaki borvidék története címmel megjelenés alatt álló könyve kéziratából: 115-117,121,135,395. 399. Szíves segítségéért ezúton mondok köszönetet. A lovasi Öreghegyről Vajkai külön megjegyezte: „A szőlőknek, különösen a hegy felső részén, nemesvámosiak a birtokosai." A néprajzkutató 1951-1955 között dolgozott ezen a területen. Vajkai 1966.188.
  37. Vajkai a Balaton északi partja présházainak sorában a lovasi Öreghegyről Bikini Jánosné nemesvámosi lakos présházát mutatta be, amely 1806-ban épült. A századunk elején emelt szőlőbeli hajlékokról pedig így szólt: „Fenn az Öreghegyen, az erdő szélén, szép környezetben, árnyas fák közt építették a vámosiak a présházaikat az 1900-as évek elején az említett múltszázadbeli stílusban. E házak elölről takaros nádtetős parasztházak benyomását keltik." Vajkai 1966. 189. A tanulmányban a paloznaki Öreghegy 1790. évi birtokosösszeírását is közzétette. Ekkor a 108 birtokosból 32 volt a vámosi a hegyen. „Úgy mondják, hogy a vámosiaknak sok fájuk volt, s ezért vastagok itt a présházak ajtószárfái. Utóbb sok vámosi a szőlőjét paloznakiaknak adta el." Vajkai leírt egy 1870-ben épült présházat is, amelyet a külső ajtó szemöldökfájának felirata szerint (Ns.K.M. 1870 Év) Nemes Kozma Mihály vámosi lakos emeltetett. Vajkai 1966. 189-191. A csopaki szőlőhegyről csupán a vámosi id. Farkas András pincéjének kölykeszárját említette. Vajkai 1966.191.
  38. Jankó János szerint a gyümölcsök sorrendje a három Balaton menti településen: Lovas: szilva, meggy, alma. Csopak: szilva, mandula, alma. Paloznak: szilva, mandula, meggy. A szilváról megállapítja, hogy az „a Balatonmellék fő gyümölcsfája; az egész gyümölcsfaállománynak egyharmadát teszi, s minthogy szeszfőzésre használják, elsőrendű gazdasági jelentősége van." Jankó 1902. 286-288.
  39. Mivel nem mindenki birtokolt szőlőt a Balaton menti hegyeken és szőlő alig termett meg a falu határában, fogalmazhatta meg Vajkai Aurél: ..Nemesvámoson csak a szőlősgazdák és a módosabbak ihatnak." Vajkai 1938. 197.
  40. A vámosi mester is bírt kenderföldet. 1846-ban „vagyon kenderföldje, napkeletrül Helvét vallású oskola Mester napnyugatrul Kériek szomszédságában egy pmérő mag megy bele. Ezen kenderföldet a vámosi hívek tavasszal kétszer felszántani, a Mesternek kendermagvával elvetni, beboronálni kötelesek." Illésfalvi: A nemesvámosi állami általános iskola története 68.
  41. Vajkai 1940. 334. Vajkai Aurél a nemesvámosi közökre és telkekre vonatkozó adatait Illésfalvi Antal tanító úrtól kapta. Munkám során én is több ízben köszönhettem meg Tóni bácsi segítségét, hálával tartozom neki.
  42. Vajkai 1940. 339. 1.110. hivatkozás.
  43. Illésfalvi: A nemesvámosi állami általános iskola története 39.
  44. Vajkai 1938. a. 54. 1. 4. hivatkozás.
  45. Úrbéri peres iratok VeML IV.3 c.
  46. Vaj kai 1938. a. 54.
  47. U. o.
  48. Vajkai 1941. 89.: „Kis lányok már igen korán megszokják a fejen való hordást néha már 6-7 éves korukban is. Így láttam, hogy.. .egy nemesvamosi kislány zsebkendőből csinált magának hevenyészett fejtekercset és arra tett egy kétliteres tejeskannát."
  49. Vajkai 1938. a. 54-66.
  50. Úrbéri peres iratok VeML IV.3 c.
  51. Vajkai 1938. a. 54.
  52. Vajkai 1959. b. 50.
  53. Vajkai a sajtkészítésről és a pujnáról: „...a birkasajt készítése nem a juhász, hanem a faluban élő asszony dolga. Nálunk speciálisan bakonyi (tágabb értelemben Győr, Zala, Fejér megyei) túróféleség a pujna, az édes túró. Azt olvashatjuk, hogy Svájc bizonyos részein a bergamói juhászok értékes, jól megfizetett sajtféleségét - a pujnát - honosították meg. Innen kerülhetett e szó hozzánk, valószínűleg az uradalmakba telepített külföldi juhászok közvetítésével." Vajkai 1959. a. 50-51.
  54. Vajkai 1938. a. 54.
  55. Vajkai 1938. a. 55.
  56. Vajkai 1959. a. 73.
  57. Laczkovits Emőke említi, hogy „Nemesvámoson pl. előfordult, hogy pálinkás kenyeret kaptak reggelire" a kisgyerekek. Laczkovits 1980. 254. Ezt az adatot 1988-1989. évi gyűjtésem során magam már nem tudtam igazolni.
  58. Érdemes idéznünk Illésfalvi Antal 1937. december 10-i adatfelvételének táplálkozásra vonatkozó részét: „reggeli legtöbbször tej, leves, ebédre főleg a disznóölés maradéka, sorrendben utána krumpli, az ebéd mindig egyfogásos, míg a vacsora két fogás, legtöbbször tésztaleves és gánica. Egyfogásos vacsorák közt a paprikás krumpli vezet, majd a sűrű krumpli." Közli Vajkai 1959. b. 166. Ugyancsak Illésfalvi megfigyelése: „Télen ebédfőzés nincs, csak vacsorát készítenek, rendesen annyit, hogy reggelire maradjon." Vajkai 1959. b. 170.
  59. Vajkai 1940. 340.
  60. Uo. 339-340.
  61. Vajkai 1959. b. 219.
  62. Oláh 1834. 86.
  63. Lukács 1988. 81-83. és H. Csukás 1984. 32.
  64. Szeghalmy 1939. 324.
  65. A közről írtak, de nevét nem említették: Vajkai 1940. 12., alaprajza: 334, 68. ábra. fotója: 335, 69. ábra. Illésfalvi Antal felvétele; Vajkai 1959. a. 78.; Lukács 1988.81.
  66. Pesty 1864.487.
  67. H. Csukás 1984. 32.
  68. Vajkai 1940.340.
  69. Oláh 1834.86.
  70. A Perkáta növénynév (Ipomoea L.) „Nevét valószínűleg bokrétájának pergére sodrott alakjától kapta, mintha eredetileg pergéte volt volna." Czuczor-Fogarasi 1870. V. 183.
  71. 1984-ben a község részletes rendezési tervének készítésekor javaslatot tettek a falurész műemlékileg védetté nyilvánítására. Anyagi okok azonban meggátolták a védést, a tanácsi vezetés jelenleg a faluszerkezet, utcahálózat megőrzésére törekszik.
  72. Illésfalvi 1958. 8-13.
  73. Vajkai 1940. 12.
  74. Vajkai 1959. b. 219.
  75. Pap István 1841: címoldal, a tűz elhúzódásáról 5.: „a nép is egész héten át a szüntelen kiújuló tűz oltásában foglalatoskodván..."
  76. Vajkai 1940. 12-13.
  77. Vajkai 1959. b. 221.
  78. Vajkai 1957.97-99.
  79. Vajkai 1940.313.45. és hivatkozás 312.: 51. ábra 3.
  80. Uo. 314.
  81. Közli Vajkai 1940. 329-331.
  82. Dr. Zákonvi 1967. 6-7.
  83. Cseh 1967/38.
  84. Laczkovits Emőke szíves közlése. Vajkai hozza még a csárda építészeti párhuzamaként a badacsonyi Szegedy Róza-présházat, ezt írja a csárdáról, hasonlítva a borházhoz: „Kisebb méretben, egyszerűbb kivitelben, emeletes boltíves, árkádos épület áll Nemesvámos mellett az országút szélén. Egvkor feltehetőleg útszéli csárda volt." Vajkai 1958. 21-22!
  85. Vajkai 1940. 17.
  86. Úrbéri peres iratok VeML IV.3 c.
  87. Illésfalvi: A nemesvámosi állami általános iskola története 29-30.
  88. Illésfalvi 1954. 197. Közli: dr. Zákonvi 1967. 36.
  89. Dr. Zákonvi 1967.13.
  90. Eötvös 1901. 91.
  91. Cseh 1967.43.
  92. A megkülönböztetés egyéb módjai pl. a Perkátán élő neve elé került a perkátai jelző (perkátai Nagy János) vagy egyéb tulajdonságról (Barna Sáry Mihály, Gyűrű Sáry Mihály, kicsiny Csőgör János, a Sáry családon belül még: pipás, fűzfás. darázs, bankos, bagós stb.
  93. A legkedveltebb körjátékokat a „Méz, méz méz. termett méz" és „A gazda rétre megy" kezdősorú dalokra játszották az 1920-30-as években. A játékok egyes résztvevőit sokféle mondókával számolták ki. Közülük kettőt idézünk Illésfalvi Antal gyűjtéséből (1954. 191-192.): „Piroskendő pi, pi, pi. /Van alatta valami. /Egy kis egér. egy kis nyúl, /Kimehet az ifiúr.": „Etyem. petyem. ponty, mosogató rongy, /Mért nem jöttél tegnapelőtt, /Kaptál volna húst! /Én egy kicsit kaptam, /Tarisznyámba raktam, /Mire hazaértem, mind elpotyogtat-tam. /Ne szedegesd, te vén banya, /Eladtam a tehenedet, szekeredet! /Inc, pinc Lőrinc, te vagy kinn!"
  94. Illésfalvi: A nemesvámosi állami általános iskola története. 37.
  95. A faluban sokféle vőfélyvers ismert napjainkban is. Most a legnépszerűbb változatokból ismertetünk néhányat. A menyasszony-búcsúztató kezdő sorai: „Hegedűknek álljon meg zengése..." még a régi stílusú, XVIIl. századi búcsúztatókat idézik, de a Halljunk szót Uraim! kezdetű versek már az újabb, főként a múlt század második feléről, a század végéről datálható ponyván megjelent vőfélyfüzetekből, könyvekből származnak.
  96. Ennek szentgáli változata: „Deszkakapu, fakilincs, /vőlegénynek farka sincs!" Vajkai 1987. 76.
  97. A vőfélyvers némely szövegbeli eltéréssel népszerű volt a Nagykunságban századunk elején. Ujvárv 1983. 4041.
  98. Szentgálon a mártáshoz, leveshúshoz ez a köszöntő hagzott fel:........ Én behoztam hozzá a finom jó mártást. Akitől a vőlegény a menyasszonyra rámász..." 99.
  99. Az 1880-as években Kozma Gábor a vőfélyfüzetben ezt a „Wörös répa Köszöntőt" örökítette meg: „Elhoztam uraim a vörös répát /ez tudom az asszonyok hasába nem tesz kárt. /de a lányokéban sem ám, /kivált aki még legénnyel nem hált, /amit én hoztam ezt a vörös répát, /a pajtásom el kapott egy kis darabocskát, /kapta a nadrágzsebbe dugta, /ott a vörös golyó /fogja a kissebbik nyoszolyó." A „Pecsenye Köszöntő" így szólt: „Elhoztam uraim a malacznak fejét fülét és farkát, /minden asszony szereti ha az ura farka jól megtölti a markát, /hogy a mi menyasszonyunk is el ne szégyenülje magát, /ha az ura farka jól megtölti a markát." A „Kása köszöntő" szövege: „Látván látom a vőlegényünknek a' nagy lapos hasát, /minden tál ételből megevett egy mázsát, /azért készíttettem ezt a Köles Kását, /hogy a mi vőlegényünk esztendő ilyenkorra domboricsa fül a mi menyasszonyunk hasát." A „Kalácshoz Köszöntő"-ben néhány olyan sorra lelünk, ami szerepel a ma ismert Süteményköszöntőben: „Itt a tésztábúl készült sütemény, /nincs ebben sem ánizs, sem mustár, sem babér, /porhanyó jóízű ez éppen nem kemény, /aki ilyennel él nem bántja a köszvény, /kívülről belülről meg van ez czukrozva. /mind a borbély legény be van puterozva, /kés nem köll neki mert meg van hámozva, /oljan ez jóuraim mind a színméz, /mindjárt meg kívánja az ember ha ránéz, /bátran lehet enni gyomornak nem nehéz, /fogjon tehát kést vellát rá most mindjárt minden kéz." A Hilbert Ferencné tulajdonában levő vőfélyfüzet a XVIIL század végéről és a XIX. század elejéről származó verseket őrzött meg.
  100. A Miatyánk és az Üdvözlégy travesztiák számos változatát tette közzé tanulmányában Ujvárv Zoltán. A vámosi változat a Császár Miatyánkja, amelyhez Csizmadia-Üdvözlégy járul. A Császár Miatyánkja az 1811. augusztus 21-i pozsonyi diétán ismeretlen szerzőtől származó tra-vesztia egyik variánsa. A folklorizálódott változat azért különleges, mert hozzá nem a szövegének megfelelő üdvözlégy kapcsolódik. Kozma Gábor feltehetőleg ezt nem ismerte, viszont eljutott hozzá a Csizmadia-Üdvözlégy, amely a lakodalomban ugyancsak a szórakoztatást szolgálta. A két imádságátirat különlegessége az, hogy tudomásunk szerint az első Dunántúlon fellelt változatok, mivel azok eddig csupán az Alföldön és a Felvidéken voltak ismertek, maradtak fenn.
  101. A menyasszonnyal is tréfálkozott a vőfély: „Látom, a menyasszony mosolyog, /De keze mindig a bugyogó szárba mocorog, /kezét minél jobban mozgatja, /A vőlegényünket annál jobban izgatja."
  102. Természetesen csak abban az esetben volt ilyen a lakodalom menete, ha a menyasszony és a vőlegény is vámosi volt. Ellenkező esetben a menyasszony házánál tartották az esküvőt. De amint mondják a vámosiak, párt maguknak a faluból választottak, ritkán került vidékről ifjú férj vagy asszony a II. világháborút megelőző időkben.
  103. A menyecsketáncra buzdító vámosi vőfélyvers egyik változata szerepel Békefi Antal Bakonyi népdalgyűjteményében. Bati Lajos (sz. 1875.) monostorapáti egykori vőfély 11 soros verset mondott el Békefi Antalnak. Ez lehet a teljes szöveg, a vámosi már lerövidült. Békefi 1977.196.
  104. A mulatónóták között felhangzott ez is: „Fajszton búcsú van, /Vámoson meg nincs, /Kéretik a menyasszonyt, /Vőlegény meg nincs." Csárdást táncoltak rá. A nóta Fajszon is ismert.
  105. Vaj kai ugyan ír olyan lakóházról, amelyben két család élt egymástól elkülönülten, (Vajkai 1940.13. alaprajza: 9. 1. 19. ábra) de ez a forma viszonylag ritka volt a faluban.
  106. Megjegyzendő, hogy amíg csak tudtak, dolgoztak a ház körül, de a határban is. Vajkai erről: Nemesvámoson 1937-ben láttam nyolcvannégy éves asszonyt kapálni." (Vajkai 1959. b. 110.)
  107. Hasonló történetet mesélt Véghelvi Imre Illésfalvi Antalnak. (Illésfalvi 1954. 196-197.) Közli: dr. Zákonyi 1967.35-36.
  108. Doma haláláról: dr. Zákonyi 1967.63.
  109. A szokás a szomszédos német ajkú településekről kerülhetett át Vámosra. A német szöveget természetesen magyar helyettesítette, de az napjainkra elfelejtődött.
  110. Külön tanulmányt érdemelne a község lakói vallási összetételének vizsgálata az elmúlt másfél évszázad során. Fényes Elek 1836. évi statisztikájában még az 1522 református mellett csupán 261 katolikus és 58 zsidó szerepel, s mindhárom felekezetnek volt ekkor önálló temploma. Napjainkra már letűnt a református többség és nem él zsidó vallású ember a faluban. A reformátusok száma 800-ra tehető, míg a katolikusoké 650 körül van. Az 1930-as években kezdett szerveződni a községben az adventista egyház. Ma közel 100 tagja van Vámoson, így a környék legerősebb gyülekezete saját imaházzal. Szintén sajátos kutatási téma lenne a reformátusok és katolikusok együttélésének vizsgálata a jelenkorig, jellemezve a megbékélés folyamatát. Ezúton mondok köszönetet Molnár Sándor tiszteletes úrnak és Jani Károly tisztelendő úrnak mindennemű segítségükért.
  111. Vajkai 1959. b. 244.
  112. Vajkai 1959. b. 250.
  113. A boroskancsó fotóját, fontosabb méreteit és feliratát közli Vajkai 1938. b. 189.
  114. Tombor 1968. 38.
  115. Uo. 37. és 208. valamint dr. Kováts 1942.481.
  116. Pap István 1841.5.: ...a templom boltjai is meghasadozván s a falaktól elnyílván..."
  117. Vajkai 1959. a. 104.: „Igen elterjedt hímvarró technika volt vidékünkön a fehér lapos- és lyukhímzés, különösen a fehér vászon fej- és vállkendőket, keszkenőket díszíthették így. Rédéről, Dudarról, Csatkáról, Varsányról. Bakonyszentkirályról. Bakonyszombathelyről. Bakony-tamásiról, Nemesvámosról ismerünk sok szép darabot."
  118. Uo. 105.: ,.A házivászon lepedő szélét nagyon szépen kidolgozták, gyakori itt a szálhúzás vert csipke betéttel (Nemesvámos).
  119. Uo.: „...Kimagaslóan szépek a rececsipkebetétek (Du-dar), szálhúzásos csíkkal (Nemesvámos).
  120. Laczkó Dezső Múzeum régészeti adattára ltsz.: 67.1022.

 

Fanyelű bicska, nyelén fémbetéttel és pecsétviasz berakással.
Németh Andrea rajza (L. D. Múzeum Néprajzi Gyűjteménye, ltsz.: P 96.)

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet