Előző fejezet Következő fejezet

ARCOK A SZEGEDI SAJTÓ TÖRTÉNETÉBŐL

MAGYAR LÁSZLÓ

 

Az 1919 utáni negyedszázad szegedi újságírását sajátos kettősség jellemezte. Műfajokban, stílusban, kommunikációs attitűdökben, azaz e szakma mesterségbeli részében már jelentős tradíciókra építő, érett újságírás volt ez. De a külső körülmények a korábbiakhoz képest jelentősen megváltoztak. Az a társadalmi és politikai tér, amelyben ez az újságírás létezni volt kénytelen, immár nem lendítette, hanem fékezte és deformálta a nyilvánosság folyamatos újratermelődésének lehetőségét. S ez bizony behatárolta a lapok mozgásterét, s deformálta a lehetséges újságírói attitűdöket is. E felemás - még nagy értékeket, ám már durva korlátozásokat is produkáló - korszak egyik reprezentatív helyi újságírója kétségkívül Magyar László (1900-1971) volt. Személyes sorsa összefonódott a korszakváltással; akkor indult pályája, amikor az antiliberalizmus vált uralkodóvá. De eszményei kialakulása, egész szocializációja még a - legalább formálisan - liberális korszakban történt meg, s ez a morális és világnézeti indíttatás elég volt ahhoz, hogy nehéz körülmények között is kitűnő, a kor rossz tendenciáival rendre szembeforduló újságíróvá válhasson.

A 19. század utolsó évében, 1900. június 12-én született a Szerém vármegyei Vinkovcén, ahol apja, Magyar Mihály (1963-1940) a MÁV alkalmazottja, állomásfőnök volt. A család, amelybe beleszületett, sajátos, bár egyáltalán nem ritka társadalomtörténeti képletet mutat. Apja, akit még Metzner Miksa néven jegyezték be az aradi zsidó hitközség anyakönyvébe, a friss asszimiláció egyik markáns példáját nyújtotta. Vezetéknevét csak 1898-ban magyarosította, s Miksából Mihály is csak László fia születése előtt, 1900-ban lett, amikor - nyilván a fiú társadalmi esélyeit növelendő - kikeresztelkedett, református hitre tért. Ez az asszimiláció azonban már erős nyelvi alapokon nyugodott; Metzner Miksa fiatalon, az 1880-as években verseket és novellákat írt az aradi Alföldi Újságba, sőt 1888-ban kötete is jelent meg (Egy kis csokor költemények- és elbeszélésekből). Sajnos, Magyar László édesanyjának, Fried Kornéliának csak nevét ismerjük, származását nem, ám - nevéből ítélve - valószínűleg ő is az asszimiláció útját járta. Egy biztos, maga Magyar László már a református vallásba született bele, s vallási nevelése az évek során eszerint folyt.

Apját hamarosan Szegedre helyezték, így a család Vinkovcéből Szegedre települt át. Iskolai tanulmányait már Szegeden végezte, s nyelvileg is e város szocializálta. Az „ö" -zést, amelyet hibátlanul csak gyerekkorban lehet elsajátítani, tökéletesen megtanulta. Szegedi lett. Középiskolai tanulmányait - 1910 és 1918 között - a konzervatív tradíciójú állami főgimnáziumban folytatta. A nyomtatott évi értesítők tanúsága szerint nem volt jó tanuló. Már elsősként is főleg kettes és hármas jegyei voltak (csak magatartása egyes, azaz jeles ekkor, de az évek során ez is romlott), s egészében később sem sokat javult. A nyolcadikat is „elégséges rendűként" zárta (Értesítő 1917/18. 37.). De nyolcadikos korában azért már „mozoghatott" benne valami. 1918. május 12-én, az iskolai „hangversenyen" , amelyet az „elesett tanárok özvegyei és árvái alapja" javára rendeztek, szerepelt Az igazgató úr című 1 felvonásos bohózatban; ő volt „Hannibál díjbirkózó" . (Értesítő 1917/18. 12.) S - addigi tanulmányai eredményei alapján váratlanul - ő nyerte el a két 20 koronás iskolai jutalomdíj egyikét is. Ezt, úgy tetszik, már újságírói tehetsége első jelének kell tartanunk. Erdész Ignác József „tanár úr ugyanis tanulmányi kirándulást tett tanítványaival a gázgyártelepre, ahol ngs. Pongrác Albert gázgyári igazgató úr szíves és szakértő kalauzolása és magyarázata mellett az ifjúság bő tapasztalatokat szerezhetett az ott látottakról" . A jutalomdíjat e látogatás tapasztalatainak megírására - afféle riportra -írták ki, s ennek a pályatételnek a nyertese „Magyar László, VIII. o. tanuló lett" (Értesítő 1917/18. 15.) Talán az ilyen sikereknek is köszönhető, hogy az érettségire összeszedte magát; s az „érettségi vizsgálatot sikerrel tett tanulók kimutatásában" neve és adatai mellé ez került: „jól érett", „választott pályája: mérnöki" (uo. 42.)

Első regényében, a majd bő évtizeddel később írt, önéletrajzi fogantatású, életútjának eseményeit alig stilizáló Tamásban (1932) pályaválasztásáról azt írta, hogy „építész és újságíró" szeretett volna lenni, s a kimutatásba csak a helyszűke miatt került egyedül a mérnök megjelölés. Tehetsége természetét -írni s rajzolni tudását - ismerve, ez nem utólagos stilizáció. Alighanem csak a családi „hagyomány" és a racionális egzisztenciális megfontolás magyarázza, hogy végül - pár hónapos nyári hivatalnokoskodás után - 1918 őszén a budapesti műegyetemre iratkozott be. Leckekönyve tanulsága szerint szeptember 17-én lett az építészmérnöki „osztály" hallgatója, s olyan professzorok óráit vette föl mint a matematikus König Dénes, vagy a számára különösen emlékezetes, „ókori alaktant" oktató Nagy Virgil. Szállást - a Tamás önéletrajzi utalásai szerint - mint házitanító kapott; úgy tetszik, szűkösen élt. Az egyetemi hallgatók szokásos életéből azonban keveset tapasztalhatott meg -hamarosan kitört az őszirózsás forradalom, amelynek szele őt is megérintette. A II. félévet ugyan még megkezdte, indexe 1919. január 18-án rendben „lezáratott" , de hamarosan hazavetődött Szegedre, s a városnak az országtól való katonai elzárása következtében otthon is rekedt. A forradalmas időkben így különösebb szerepe nem lehetett, de - mint a Tamásból is kiderül -az atmoszféra hatott rá. Az a szociálliberális-szociáldemokrata színezetű baloldaliság, mely pályáját utóbb végigkísérte, érzü-letileg alighanem ezekben a hónapokban alapozódott meg.

Az események s a véletlen tette újságíróvá. Ha hihetünk a Tamásnak, az egyetemisták ún. diákközéleti harcai egy vita során nyílt levél írására késztették, amely azután - még 1919 nyarán - meg is jelent az egyik szegedi napilapban. 1919 őszén pedig, mivel a zavaros viszonyok közepette valami gond támadt egyetemi „igazolása" körül, s ugyanakkor véletlenül lehetősége nyílt, hogy a Szeged és Vidékébe dolgozzon, újságíró lett. Előbb, egy ideig, csak díjazás nélküli, ún. önkéntes munkatárs, majd - hamar bizonyítva rátermettségét - rendes belső munkatárs. Az újságírás alapjait így Balassa Armin (1861-1924) egykor radikális, a tízes évek végére azonban már megfáradt lapjánál szerezte meg. De ez az együttműködés éppencsak az első lépések megtételéhez volt elegendő; 1920 tavaszán a Szeged és Vidéke megszűnt. Ekkor a szociáldemokrata munkásság hetilapjához, A Munkához került, amelybe akkoriban Juhász Gyula is dolgozott. A költővel való életre szóló, s minden jel szerint bensőséges kapcsolata itt s ekkor kezdődhetett. (Évtizedekkel később a MUOSZ-ba való fölvételekor írott rövid önéletrajzában azt írta, hogy dolgozott a Szegedi Naplóba is. Nem lehetetlen, hogy erre A Munkával nagyjából azonos időben került sor, de az sem kizárt, hogy csupán a „pályakezdő" nyílt levél megjelenését mondta a Naplóban való közreműködésének.) Ekkor azonban - s ez mindenképpen jellemző - még az egyetemi diploma megszerzéséről sem mondott le. 1921 októberében beiratkozott a Szegedre menekített Ferenc József Tudományegyetem jog és államtudományi karára. Ám ekkor féléve valami miatt érvénytelen lett.

Egzisztenciája bizonytalan volt. Érthető tehát, hogy 1922 tavaszán élt a Makói Újság kiadójának, Kovács Antalnak ajánlatával, s 22 évesen a Makói Újság felelős szerkesztője lett. Neve a lapra március 16-án került föl, s április 26-ig maradt ott. Alig több mint egy hónapot töltött el tehát a Maros-parti városban (körülményeit jelzi, hogy a „szerkesztőség" a tulajdonos „könyvesboltjá-nak hátsó fülkéjében" volt!); ez az idő is elég volt azonban ahhoz, hogy megismerkedjen az akkor Makón tanuló fiatal József Attilával. Szerkesztőként közölte is a diákköltő verseit, sőt beleszólt sorsába is. Neki is szerepe lett benne, hogy József Attila leérettségizett. A Nem én kiáltok későbbi (1924) dedikációja, mint ismeretes, erre utal („Magyar Lacinak, aki kidobott, hogy érettségit tegyek" ) Ekkor, 1922-ben már rendszeresen rajzolt is; egyik portrékarikatúráját éppen József Attiláról készítette.

Útja Makóról Szegedre vezetett vissza; az akkor megújuló Szeged című lap munkatársa lett. Ezt a lap 1922. május 3-i száma adta tudtul, s ugyane hírből azt is tudjuk, szerződtetése egy átgondolt lapátalakítás része volt. Ekkor a Szegedi Napló válsága, ill. megszűnése után egy helyi liberális tőkecsoport ugyanis ellenzéki lapot akart csinálni az addig mérsékelten jobboldali Szegedből. A jobboldali velleitású Szilassy Cézár (1881-1927) szerkesztőt ezért kiszorították a Szegedből, helyére - „helyettes szerkesztői" minőségben - az egyértelműen baloldali Frank Józsefet (1875-1929) szerződtették, s vezércikkíróként alkalmazták Juhász Gyulát. (Utóbb, de még 1922-23-ban, a változások folytatódtak, s olyanokkal erősödött a Szeged, mint Móra Ferenc, Vér György, Lengyel Vilma; összeállt a nagy szerkesztőség, amely naggyá tette a lapot.)

Élete és pályája legfőbb tere ettől kezdve közel két évtizeden keresztül ez a szerkesztőség lett. (A Szegedet ugyan 1925 tavaszán betiltották, de a lap mint Délmagyarország hamarosan újraindulhatott, s folytathatta mindazt, amit munkatársai Szegedként elkezdtek. Azaz csak a név változott. S az már csak a történelem fintora, hogy e lap a köztudatban a Délmagyarország névvel forrt össze.) Itt alapozódott meg egzisztenciája, itt bontakozott ki igazán újságírói egyénisége, itt lett a város szellemi életének érdemes alakja.

Egy ideig azonban még több vasat tartott a tűzben: polgári -„civil" - egzisztencia megszerzésével is próbálkozott. 1922 őszétől, mint joghallgató, újra egyetemre járt, s újságírói munkájával párhuzamosan - nyüván mint „mezei jogász" - három félévet el is végzett. (Az 1922/23. tanév 1. és 2., és az 1923/24. tanév első szemeszterének elvégzéséről „papírja" is van.) Indexe tanulsága szerint ekkor egyebek között Márki Sándor és Moór Gyula professzor előadásait is hallgatta. Tanulmányait mégis félbehagyta; ahogy annyi újságíró kollégája, ő is végérvényesen „félbemaradt egzisztencia" lett. Igaz, az újságírás önmagában is biztosította megélhetését, sőt családalapításra is gondolhatott. 1925. márciusában feleségül vette Várhelyi József (1857-1931) prelátus unokahúgát, Várhelyi Ilonát (1899-1993). E házasságkötés érdekessége, hogy létrejöttében még Juhász Gyula is szerepet vállalt; Icának című versében ő biztatta Várhelyi Ilonát, hogy fogadja el az udvarlást:

 

Ica, ne sajnálja e mosolyt tőle, Lacitól, ki egy életre kér belőle!

 

A Szegedben, majd 1925-től a Délmagyarországban mint újságíró, természetesen „mindent" írt - az egy-két mondatos hírtől a vezércikkig, szükség szerint. De újságírói munkásságának legfontosabb rétege érdekes módon azokban a műfajokban született meg, amelyeket ő előtte Szegeden viszonylag kevésre becsültek. Alighanem az elsők egyike volt Szegeden, akinek újságírói rangját már nem a vezércikk vagy a tárca adta meg, hanem az informatív jellegű riport, tudósítás, interjú. Hogy ezekben talált rá saját hangjára, persze, részben a véletlen, a szerkesztőségi munkamegosztás műve. A Szegednél, majd a Délmagyarországnál ugyanis a rangos műfajokat (vezércikk, tárca) rendszeresen olyanok írták, mint Juhász Gyula és Móra Ferenc, s bizony mellettük a fiatalok szükségképpen másodhegedűsök voltak. De a „választásban" tagadhatatlanul alkati dolgok is szerepet kaptak. Írásmódja, amely elsődlegesen tárgyszerű és informatív volt, szinte predesztinálta, hogy ne a retorikus érvelést kívánó vezércikkben, hanem az informatív jellegű, állásfoglalásra csak közvetve, tárgyszerűségükkel késztető műfajokban nyilatkozzék meg. Ahogy Móricz Zsigmond és Móra Ferenc is észrevette, pontosan és gördülékenyen írt, szociális és kulturális érzékenysége pedig e bázison ideális riporterré tette. Alighanem igaza van Péter Lászlónak, aki egyik cikkében azt írta, hogy riportjainak, ezeknek a szociografikus színezetű írásoknak a java ma is „döbbenetes erejűként" hat, s életművének ezek „a Délmagyarországban szétszórt riportjai a legértékesebbjei" . (Délmagyarország, 1980. jan. 12.) Nem véletlen, hogy az önéletrajzi fogantatású Tamásban leírhatta önmagáról: a szerkesztők hamar megszokták, hogy ha valami érzékeny állásfoglalást s pontos fogalmazást igénylő feladat adódott, rá mindenkor számíthattak. Hamar, voltaképpen már egy-két év után igazi „profi" újságírónak számított, akit olyan nagyok, mint Juhász és Móra is elismertek s becsültek.

Újságírói rangja növekedését mutatja, hogy hamarosan maga is „szerkesztő úr" lett. 1924. március 1-től 1925. április 20-ig ő szerkesztette a Színházi Újságot, ezt az - alcíme szerint -„színházi és szépirodalmi hetilapot" . A húszas évek közepére megteremtője és színvonalas képviselője lett egy sajátos - Szegeden addig jószerivel nemigen művelt - sajtóműfajnak, a karikatúrának. Újságírói munkája során sok embert megismert s ezeket az eléje kerülő embereket - kamatoztatva rajzkészségét -rendre meg is örökítette. E művészi igényű s többnyire remekül karakterizáló portrékarikatúrái sajnos, mára jórészt széjjelszóródtak, elvesztek, de közülük jó néhányat még ő maga kötetekbe mentett át. 1926-ban Szegedi panoptikum, 1928-ban pedig Grimasz címmel adott közre belőlük egy-egy kötetre valót. (Az előbbihez Móra Ferenc, az utóbbihoz Juhász Gyula írt melegen méltató előszót.) A társművészetek iránti érdeklődésének és szerkesztői ambícióinak jele, hogy 1928-ban „saját" hetilapot is indított. A címében Móra egykori Napló-béü rovatát fölidéző Homokóra első száma 1928. október 27-én jelent meg. Ezt az első számot még a kiadás költségeit álló Szeitz Ferenccel együtt hozta létre, de a kiadót a helyi jobboldal megfenyegette s így egyedül maradt. A további számokat így egymagának kellett megcsinálnia. Ahogy erről később írta: „rámszakadt minden, a szerkesztés, az írás munkáján kívül még az adminisztráció ezer gondja, a pénztárkönyvvezetés, az előfizetők, hirdetők nyilvántartása, az inkasszó, a hirdetésszerzés, az expedíció. Mindenről egymagamnak kellett gondoskodnom." (Homokóra, 1930. márc. 26. 3.). 1929 februárjában így szövetkezni volt kénytelen Sajgó József Hírlapkiadó Rt-jével. Ez az együttműködés azonban eleve kudarcra volt ítélve; a lap akadozott, elszürkült, majd 1930 januárjában a szakításra is sor került. Ám 1930. február 3-án még egy kísérletet tett a Homokóra föllendítésére; Klamár Gyula és Keller Iván közreműködésével, Homokóra-Déli Magazin címmel újra nekiveselkedett a lapcsinálásnak. De ez sem vezetett sikerre, anyagi bázis híján a lap március 26-án, a III. évfolyam 12. számával megszűnt.

Újságírói munkája számos előnnyel járt; ismert lett a városban, s ő maga is sok embert (kollégákat, művészeket, politikusokat stb.) ismert meg. Elnyerte pl. Juhász Gyula bizalmát, akivel a szerkesztőségi munka (s nem utolsó sorban a kocsmai darvadozások) során jó barátságba került. Ez (is) magyarázza, hogy a nagyobb tehetséget fölismerve a költő kultuszának egyik kialakítója lett. Ahogy Móra Ferencről is, Juhászról is számtalan cikket, interjút, beszámolót írt az évek során. (E barátság érdekes dokumentumaként említhető meg két karikatúrája, amelyekhez a kommentárt Juhász írta - versben.)

Az újságírásnak azonban árnyoldalai is voltak, s a kiszolgáltatottság élményével éppúgy megismerkedett, mint a nyilvánosság „belülről" való deformálásának illúzióoszlató tapasztalataival. Alig került a Szegedhez, 1923 januárjában pl. már belekényszerült a munkatársak bérjavító sztrájkjába, majd látnia kellett, hogy e szervezkedés kezdeményezőjét, Pór Tibort bizony hamarosan elbocsátották állásából. S bármily pontosan fogalmazó, korrekt újságíró volt, sajtópörökbe is belekeveredett. A Szeged 1925. január 18-i száma pl. arról adott hírt, hogy fölmentették a szélsőjobboldali Tóth Imre vádjai alól - ám a pör folytatódott. A második tárgyalás a Délmagyarország 1925. november 15-i száma szerint ítélet nélkül zárult. Ám ugyanott a 7. oldalon olvasható Nyilatkozatból kiderül, meg kellett kövesse Tóth Imrét. Egy másik hír szerint pedig (Délmagyarország, 1926. márc. 2.) utóbb is bíróság elé került. De tudunk arról is, hogy 1927. márciusában egyik cikke miatt a polgármesterrel, Somogyi Szilveszterrel (1872-1934) támadt vitája: „lovagias ügye". A Károlyi Lajos festőművész haláláról beszámoló cikke (Pesti Napló, 1927. márc. 18.) kapcsán ugyanis a polgármester március 19-én nyilvánosan „városáruló, bitang, gazember" -nek nevezte - anélkül, hogy olvasta volna az írást. Párbaj azonban mégsem lett a dologból, mert Somogyi Szilveszter - becsületére legyen mondva - a cikk elolvasása után visszatáncolt, s becsületbírósági jegyzőkönyv fölvételével lezárták a vitát. Az ilyesféle konfliktusok magyarázzák, hogy a Tamás egyik szála azoknak a „falaknak" és „korlátoknak" a megtapasztalásáról szól, amelyeket először, a húszas évek legelején még „a cenzúra képében, azután a különböző lapszempontok és pártszempontok formájában" ismert meg. (II. 34.) S innen tudjuk, hogy bár változatlanul megvetette „a szempontok korlátai közé szorított sajtót", mely „általános vonatkozásokban agyoncsépelt frázisokkal" követeli a „közéleti tisztaságot" , de „speciális esetekben hallgatással takarja el a szennyet" , - maga is kénytelen volt időnként megalkudni. „... ma már - fakadt föl keserűsége - az újságírás sem szabadabb mesterség, mint az adóhivatalnoké" . (II. 38.)

Alighanem ez az illúzióvesztés is hozzájárult ahhoz, hogy a húszas évek végére fölerősödött benne az önkifejezési igény. Első, hangsúlyosan önéletrajzi jellegű regénye, a Tamás, mely 1932. elején a budapesti Panthenon kiadásában jelent meg, valamikor 1930 körül született. (Először - Vitéz László álnéven - a Szegedi Napló közölte, folytatásokban.) Ezt kéziratban már Móricz Zsigmond is olvasta és véleményezte, majd, többek között, Móra Ferenc és Berczeli Anzelm Károly is írt róla. Író lett; ahogy Móra fogalmazott róla a Magyar Hírlapban: „az újságíróból kilépett egy határozott profilú író, aki már első lépéseivel is a maga útját járja" (1932. márc. 27.). S bár ma már bizonyos, íróként nem lett igazán jelentős (mint újságíró többet ér), a regényírás voltaképpen fikcióba emelt önkifejezés, probléma-kibeszélés maradt számára; de ettől kezdve az irodalmi ambíció is alakította pályáját. Viszonylag gyors egymásután három regénnyel is előállott. 1933-ban a Sziklasír, 1938-ban pedig a Négy negyed címmel adott közre egy-egy regényt.

Ez az ambíció magyarázza, hogy irodalomszervezésre is vállalkozott. A Tamás publikálása során szerzett negatív kiadói tapasztalatai nyomán úgy érezte, irodalmi decentralizációra van szükség, meg keU. teremteni a vidéki írók „kiadóját" , hogy intézményes keretek között működhessenek. S mivel tervéhez megkapta a Szegedet különösen pártoló Klesbelsberg Kunó támogatását, 1933-ban létre is hozhatta a Magyar Tékát. Ez a vállalkozás persze nem volt valóságos, üzemszerűen működő könyvkiadó, ám a nemes altruizmus előfizetésekből, városi és állami támogatásból az évek során mégis „összehozott" tízegynéhány kötetet. Az első könyvek még a Prometheus nyomda olcsó árai és a Szegedi Fiatalok, elsősorban maga Buday György támogatása révén jelentek meg, utóbb azonban magára maradt. Az anyagi források is beszűkültek. Mégis, így is a Magyar Téka érdemes vállalkozásnak bizonyult; az alapító regényei mellett olyanok művei is megjelentek benne, mint Berczeli Anzelm Károly és Tabéry Géza, s Juhász Gyula utolsó könyve, a Fiatalok, még itt vagyok is e kezdeménynek köszönhette megjelenését.

A harmincas években - Frank József, Juhász Gyula és Móra Ferenc elhallgatása, illetve halála után - már a legjobb szegedi újságírók egyike volt. Egy jelentős lap nagy korszakának egyik meghatározó egyénisége. Munkájával már olyanoknak a becsülését is elnyerte, mint pl. Kéthly Anna, aki a magyar szociáldemokrácia egyik nevezetes személyisége volt, vagy Sík Sándor, aki egyetemi tanárként nemzedékeket nevelt humanizmusra. Bizalmára méltatta Szent-Györgyi Albert is. Aba-Novák Vilmos pedig 1936. október 5-én Körmenet című rézkarcát „Magyar Lászlónak az Írónak és Barátnak" ajánlotta. Mégis - a viszonyok változása következtében - újságírói lehetőségei egyre szűkültek. A lapot, amelynek dolgozott, a „hivatalos" világ egyre szigorodó „fönntartásokkal" s elutasítással kezelte. E tekintetben árulkodó az az érvelés, ahogy 1932. október 21-én Glattfelder Gyula csanádi püspök elzárkózott az információadástól („mégiscsak lehetetlenség, hogy az ember az újságíró uraknak bármikor rendelkezésére álljon"), mert - egy haláleset kapcsán - Magyar telefonon merészelt információt kérni tőle. (Glattfelder Gyula soraiból persze kiderül, a ridegen kioktató hang nem annyira a személynek, inkább a lapnak szólt, amely nem állt a püspökséggel „érzelmi és világnézeti kapcsolatban" .) De legalább annyira jellemző az is, hogy a külső nyomás egy idő után már interiorizálódott, a lap irányításába is beleépült, s így kezét esetenként belülről is megkötötték.

A legnevezetesebb ilyen eset alighanem a Shvoy Kálmánnal való összetűzéséhez fűzédik. Ez az affér eredetileg csupán a helyi hatalmi arrogancia megnyilvánulásának indult: a nyugalmazott tábornok és aktív országgyűlési képviselő, visszaélve hatalmi lehetőségeivel, 1935-ben egy vélt sérelmet megtorolandó elvétette a városi segélyt a Magyar Tékától, majd lekezelően bánt a „megleckéztetett" újságíróval. Az affér akkor s ott lett sajtótörténeti érdekűvé, amikor Magyar - eredménytelen tárgyalási kísérletek után - 1935 halottak napján röpiratban (Levélféle Shvoy Kálmánhoz) tette szóvá a tábornok-képviselő viselt dolgait. Shvoy ugyanis erre - minden jel szerint - nyomást gyakorolt a Délmagyarország kiadóira, akik - nem akarván ütközni a helyi hatalmassággal - megintették munkatársukat. Az írásos figyelmeztetés december 16-án érte Magyart, amire még aznap önérzetes levélben válaszolt, s visszautasította a vádat, miszerint újságírói munkájában személyi szempontokat érvényesített volna. Válaszára 18-án újabb figyelmeztetés következett, amelyre 19-én újra válaszolt - végül 20-án Pásztor József és Ligeti Jenő a vitát meglehetősen durván vágta el: „Egészen felesleges volt a válasz és egészen felesleges volt a kitanítás. Álláspontja és felfogása - meg kell mondanunk egészen magyarán - nem érdekel bennünket." S a „legnagyobb nyomatékkal" megismételték figyelmeztetésüket. A Shvoyjal való vitát tehát föl kellett adja.

Ez az affér bizonyos mértékig már a Délmagyarország sorsát is előre vetítette. A lap pár évvel később politikai irányváltásra kényszerült. 1938-ban, az ún. zsidótörvények árnyékában az addigi főrészvényes és igazgató-főszerkesztő, Pásztor József föl kellett adja pozícióit, s az új tulajdonos, Balogh István révén a Délmagyarország ún. keresztény érdekeltségű újság lett. Ennek következtében megváltozott személyi összetétele is. Maga Magyar ugyan, mivel reformátusnak született, a kirekesztő rendelkezések ellenére is tagja lehetett a megszerveződő Sajtókamarának (fölvételének időpontja: 1939. márc. 20.), így változatlanul folytathatta újságírói munkáját. De amikor lehetősége nyílott rá, otthagyta a gleichsaltolt Délmagyarországot. 1940-ben Budapestre költözött, ahol a liberális Esti Kurír munkatársa lett. Új lapja az egyre inkább összeszűkülő nyilvánosság egyik viszonylag nyitottnak megmaradni tudó fóruma volt, s erre nemcsak a főszerkesztő, Rassay Károly személye jelentett garanciát, hanem a Kurírnál dolgozó volt szegediek is (pl. Gáspár Zoltán). A háborús éveket így az Esti Kurír szerkesztőségében, folyamatosan romló külső föltételek között élte végig.

Budapesti újságíróként újra megnősült; 1941. árpilis 2-án Szegeden házasságot kötött Szabados Erzsébettel (1911-1980), akivel élete hátralévő évtizedeit harmóniában élte le. A fővárosban természetesen új környezetbe került; amennyire megítélhető, újságírók, írók, művészek körében mozgott. Érdekes, hogy ezekben az években több, személyes kapcsolatból született portré is készült róla. 1941-ben Scheiber Hugó festette meg arcképét (a családi emlékezet szerint egy ebédért; s ez összevág azzal, amit Scheiberről tudunk). S valamikor ezekben az években készült el róla Szigethy István portrékarikatúrája is - nyilván ugyancsak kollégális-baráti alapon. Levelezésében ez időből több erdélyi író levelei is megmaradtak. Ezek tanúsága szerint a régi barát, Tabéry Géza mellé ezekben az években új barátokra is szert tett (pl. Szántó György, Ligeti Ernő, Karácsony Benő, Raffy Ádám). Segítségükkel jelent meg 1942-ben Nagyváradon Juhász Gyula „remeteéveiről" írott, Milyen volt szőkesége című kis könyve is. Újabb regénye, A csodálatos pecsét viszont 1943-ban már Budapesten hagyta el a nyomdát. Sorsa csak a német megszállás, 1944. március 19-e után vált bizonytalanná, de ezeket a kritikus időket is sikerült túlvészelnie.

1944 végén már újra Szegeden volt - újra a Délmagyarországnál. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front lapjaként újraindult, politikailag Balogh István, Erdei Ferenc és Révai József nevével jegyzett lap december 28-án felelős szerkesztőként alkalmazta. Fizetése, mint Berey Géza hivatalos leveléből kiderül, 1000 pengő lett, s a szorosan vett szerkesztés rá hárult. Posztját azonban hamarosan, már 1945. március 23-án át kellet adja Szirmai Istvánnak, mivel a Délmagyarország a Magyar Kommunista Párt irányítása alá került. Ekkor - Péter László szerint sértettségében, valójában nyilván saját politikai vonzalmainak engedve, valóságos olvasói igényeket is fölismerve -megindította a szociáldemokrata párt lapját, a Szegedi Népszavát. Ez a lap, amely az ő szerkesztésében 1945. június 19-től 1948. február 20-ig jelent meg, a koalíciós évek legjobb szegedi napilapja lett. Korrekt, gondos szerkesztés, információgazdagság jellemezte; nagy rutinja, újságírói kvalitásai jól érvényesültek benne.

Távozását a Szegedi Népszava ugyan még túlélte, csak két hónappal később, 1948. április 30-val szűnt meg, de a távozását is eredményező február 20-i változások lényegében már az ún. fordulat évét jelezték. Történelmünk újabb fordulata az ő pályájába is beleszólt és voltaképpen derékba törte azt. A felelős szerkesztői székből fölállva így újra Budapestre költözött, ahol a régi ismerős, Ortutay Gyula minisztériumában, a VKM sajtóosztályán kapott állást. Egy idő után - 1950-ben - azonban innen is kiszorult. Ötvenévesen segédmunkára kényszerült, s 1956-ig az Országos Széchényi Könyvtárban raktároskodott. Igaz, az 1952-es olvadás nyomán külső munkatársként a Vengrija-Hungary című lapba alkalmilag dolgozhatott, s néha itt-ott máshol is közölhetett egy-két cikket. Így megírta pl. József Attilára vonatkozó emlékeit, s ez az írása (A limbus meséje) utóbb bekerült a József Attila Emlékkönyvbe (1957) is. Valódi újságírói munkát azonban újra csak 1958-ban kapott, amikor a Budapesten megjelenő Pest Megyei Hírlap munkatársa lett. Itt dolgozott azután 1960-ig, nyugdíjba vonulásáig, s itt alkalmilag utóbb is gyakran publikált.

Élete utolsó évtizedét nyugdíjban, szerény körülmények között töltötte. Emlékező cikkeket írt, Budapest - Kecskemét - Szeged címmel elkészített egy úti könyvet (1961), s megírta Móra Ferenc életé-t (1966). Egykori lapja, a Délmagyarország 1962. március 10-től 19 folytatásban közölte Boszorkányok kapitánya című történeti tárgyú kisregényét. Emlékei között élve a kutatást is segítette. Az ő érdeme például, hogy megmaradt és közgyűjteménybe került József Attila nevezetes pszichoanalitikus kézirata, az ún. Rapaport-levél, s ő juttatta közgyűjteménybe a költő egy sor fontos versének kéziratát, illetve kéziratpótló hasonmását is.

1971. október 3-án halt meg, Szegeden. Halálakor nagy alkotók (Juhász Gyula, Móra Ferenc, József Attila) kortársaként és barátjaként, mint nagy idők tanúját búcsúztatták, s alig kapott hangot, hogy maga is jelentős személyiség: kitűnő újságíró volt. Ma már azonban egyre bizonyosabb, a két világháború közötti szegedi sajtó története megírhatatlan munkássága tárgyalása nélkül, s aki a húszas-harmincas évek szegedi kultúrhistóriája iránt érdeklődik, nem kerülheti meg (sajnos, mindmáig összegyűjtetlen) riportjait, tudósításait s emlékező írásait.

Szeged, 1993. május

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet