Előző fejezet Következő fejezet

A királyi város (1242-1543)

 

{347} I. AZ EGYSÉGESÜLÉS ÚTJÁN (1242—KB. 1440)

 

1. A TATÁRJÁRÁS KÖVETKEZMÉNYEI. A HOSPESEK

Az országban nagy pusztítást végző tatár seregek 1242 nyarán elhagyták hazánkat, s így az ország királya és népe pillanatnyi lélegzetvételhez jutott. A romokon meginduló újjáépítést nagymértékben megkönnyítette az a körülmény, hogy IV. Béla 1241 után — okulva a történtekből — megváltoztatta korábbi bel- és külpolitikai elképzeléseit. A tatárjárást követően fő célkitűzésének tekintette egy esetleges újabb mongol támadás veszélyének elhárítását, illetve az ország megerősítését a nomád hadakkal szemben.1 Az 1241. évi katasztrófa után lemondott az örökadományok visszavételéről, de a királyi kézen maradt birtokokról igyekezett gondoskodni. Most már nem gátolta a nagybirtok erősödését, mert a tatárdúlás rádöbbentette arra, hogy egy lehetséges újabb támadás esetén a megerősített városok mellett csak a várak nyújthatnak menedéket a lakosságnak, s várak építéséhez pedig a királyon kívül a nagybirtokosoknak van meg a kellő anyagi erejük. Ugyanakkor IV. Béla erősíteni igyekezett mindazokat a rétegeket, amelyekre a nagybirtokosokkal szemben szükség esetén támaszkodhatott.2 Ezért támogatta a kialakuló köznemesség ügyét, s többek között e megfontolásból kiindulva hívta vissza 1243-ban a Kötöny király meggyilkolása után hazánkat elhagyó kunokat, akinek egy része a IV. Lászlóval 1279-ben kötött egyezmény alapján a Duna— Tisza közén kapott szállásterületet. Mivel ezeknek a szállásoknak egy része Szeged közelében feküdt, a kunok, valamint a város lakói között az érintkezések különböző formái alakultak ki. A Szegeden felbukkanó kun származású polgárok valószínűleg erről a területről vándoroltak városunkba. Ugyancsak az ország megerősítéséhek, valamint a nagybirtokosokkal szembeni szövetséges keresésének gondolata késztette IV. Bélát városprivilégiumok adományozására. A király városfejlődését előmozdító és várépítést szorgalmazó politikája igen nagy fontosságú {348} Szeged 1241 utáni históriája szempontjából, hiszen az itteni kővár építésének megindulása IV. Béla uralkodásának tatárjárás utáni korszakára tehető, s valószínűleg ugyanebben az időszakban telepedtek meg városunkban a hospesek (telepesek), akiknek IV. Béla különböző kiváltságokat adományozott. A városfejlődésben nagy szerepet játszó, külországokból bevándorolt telepesekkel már a tatárjárás előtti Magyarországon is találkozunk. Közülük, fontosságukat tekintve, elsősorban a némettel határos román nyelvterületről érkezett, újlatin nyelveket beszélő latinusok (észak-franciák és vallonok), valamint a németek érdemelnek említést.

Az utóbbiak száma és fontossága különösen 1241 után növekedett meg. A telepeseket a források a hospes elnevezéssel illették. Ügyelnünk kell azonban arra, hogy ez a terminus koronként változóan hol nemzetiségi hovatartozást, hol pedig társadalmi és jogi státust jelölt. A hospes fogalom rendkívül heterogén tartalmú, hisz voltak királyi — alábbi megállapításaink főleg ezekre vonatkoznak —, földesúri és egyházi hospesek, továbbá a források említést tesznek egy sajátságos kategóriáról, a vár telepeseiről (hospites castri) is. Ugyanakkor a szó jelentése koronként változott. A XI. századi törvényekben a külföldi lovagokat és klerikusokat nevezték így, de ugyanezt a megjelölést alkalmazták a korai Árpádkorban bevándorolt parasztokra is. A telepesek lehettek latinusok, németek, szlávok, örmények, de a XIII. századtól kezdődően magyarokat is neveztek így, mivel a hospes szó ekkor már elsősorban nem bevándorlót jelentett, hanem olyan személyt, aki a telepítés során különleges jogállásra tett szert. A telepesek nemzetiségének megjelölésére az oklevéladók nem fordítottak különösebb gondot, ha valami oknál fogva ez mégis fontosnak bizonyult, akkor a népnevet hozzáillesztették a hospes szóhoz (pl. német telepesek — hospites Teutonici). A hospesek nemcsak nemzetiségi hovatartozásukat illetően, de kiváltságaik tekintetében sem voltak kezdetben egyformák. A hospesjogok bizonyos egységesülése legkésőbb a XIII. század első felére következett be, s az így kifejlődött privilégiumrendszer kiteljesedett formájában a városi polgárok kiváltságainak alapját képezte. Mivel a városprivilégiumokba foglalt szabadságok végső soron a hospesjogokra vezethetők vissza, szükségesnek tűnik néhány szót ejteni a kettő egymáshoz való viszonyáról. A hospesjogok értelmében a kedvezményezettek szabadon választhatták meg bírájukat, aki jogosult volt felettük ítéletet mondani; birtokukkal kapcsolatosan szabadon végrendelkeztek, adó- és vámmentességet élveztek. Ez utóbbi elsősorban korlátozott területekre vonatkozott. Lényegében ezeket a szabadságokat tartalmazták a XIII. század első harmadától felbukkanó, a városi rangra emelt települések jogait és kötelességeit szabályozó, ünnepélyes formában kiállított oklevelek, a városprivilégiumok is, amelyek kiteljesedett formájukban még két fontos — egyébként több hospestelepülés esetében is megtalálható — kiváltságot foglaltak magukban. Az egyik a szabad plébánosválasztást biztosította, a másik pedig azt a jogot, hogy más betelepülő népelemekre is kiterjeszthetők {349} az eredetileg a kedvezményezetteknek adományozott jogok. A városprivilégiumok és a hospesjogok közötti alapvető különbség abban rejlik, hogy míg a hospesek bírája csupán a kisebb ügyekben járhatott el önállóan, addig a városi bíró a város területén minden ügyben ítélkezhetett. Következésképpen a fellebviteli fórumok is különböztek: a városok a királyhoz, a hospesek azonban csak a király megbízottjához vagy földesurukhoz fordulhattak. A hospesjogok, illetőleg a városi kiváltságok adományozása a városfejlődésnek igen lényeges, de csupán járulékos eleme, hiszen egy település várossá válásához a kiváltságokon kívül még egyéb kedvező feltételek együttes meglétére is szükség volt.3

A szegedi hospesek a XIII. század közepén bukkannak fel először az írott forrásokban. Egy IV. Béla által 1247-ben kiadott oklevélből a következőkről értesülünk: hűséges szegedi hospesei azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy különös kegyet gyakorolván irányukban, adományozza nekik a földjükkel szomszédos, a csongrádi várhoz tartozó Tápé nevű lakatlan földet és a Vártónak nevezett halastavat, amelyet korábban a Csupor-nemzetség birtokolt.4 Mivel a csongrádi várat elsöpörte a tatár hadak áradata, s a Csupor-nemzetség valamennyi tagját legyilkolták a mongolok, a király nem támasztott kifogást a kéréssel szemben, örök időkre a hospeseknek adományozta az említett javakat, s megbízta Leontius szőregi apátot, vezesse be a telepeseket Tápé és Vártó tulajdonába. A XIII. századból nem maradt fenn több, a szegedi hospesekről megemlékező forrás. A kutatás rendelkezésére álló egyetlen oklevél semmiféle információt nem őrzött meg a hospesek letelepedésének időpontjáról, etnikumáról, kiváltságairól, valamint terheiről. Bizonyossággal csupán annyit állíthatunk róluk, hogy királyi hospesek voltak, hisz királyi város területén éltek, és földtulajdonnal bírtak. Ebből azonban nem következik, hogy kimondottan agrárjellegű tevékenységet folytattak volna. Alaptalan az a korábbi állítás is, amely valószínűleg arra építve, hogy egykori várjavadalmak tulajdonába kerültek, a hospeseket katonai szolgálattal tartozó várnépeknek tekinti.5 Az pedig csak a feltételezés szintjén fogalmazható meg, hogy a hospesek szegedi megtelepedése a tatárjárás utáni évekre tehető, és megjelenésük a mongol pusztítást követő országos telepítési politikával függhet össze.

{350} Valószínű továbbá, hogy eredendően a vár előtti — későbbi szóhasználattal Palánknak nevezett — váralja (suburbium) jellegű településen élhettek, de a későbbiek során közülük többen átköltözhettek Alszegedre. Ugyanakkor csupán az argumentum e silentiora hivatkozva — hogy tudniillik az 1241 előtt keletkezett írott források nem tesznek említést a telepesekről — korántsem állíthatjuk bizonyosan, hogy Szegeden a tatárjárást megelőzően nem élhettek hospesek, hiszen a fennmaradt gyér forrásanyag „hallgatása" e tekintetben nem jelenthet perdöntő bizonyítékot. A telepesek etnikai hovatartozásának megállapítására irányuló vizsgálódások sem kecsegtetnek sok reménnyel, mivel ebből a korból nem maradt fenn olyan személynévanyag, amely alapján ilyen jellegű kutatások elvégezhetők lennének. Mindazonáltal feltételezhetjük, bár közvetlen bizonyíték nem szól mellette, hogy a hospesek zömében magyarok voltak, hiszen később sincs adat németekre vagy latinusokra. A telepesek jelenléte kétséget kizáróan pezsdítőleg hatott Szeged tatárjárás utáni fejlődésére, s a hospesek a kialakuló városi társadalom legfontosabb összetevőjévé váltak. Mivel a telepesek túlnyomó részben olyan helyen laktak, amely hospeskiváltságokban részesült, ilyen helyzetet kell feltételeznünk Szegeden is. Megerősíti ezt az a körülmény, hogy Szeged már a középkor korai időszakában is jelentős település volt, amely fontos vízi és szárazföldi utak csomópontjában feküdt, s az itteni sólerakat révén az ország gazdasági életében nem kis szerepet játszott.

Szeged jelentőségének felismerésével és a hospesek itteni megjelenésével magyarázható, hogy IV. Béla a tatárjárás utáni években Buda és Fehérvár kiváltságait adományozta a Tisza-parti településnek.8 Ezeket a kiváltságokat az itt élő hospesek kaphatták. A kiváltságokat tartalmazó eredeti oklevél a kutatás számára hozzáférhetetlen, mivel az idők során elenyészett. Magáról a kiváltságlevélről egy XV. század végi diplomából értesülünk, pedig a IV. Béla által adományozott privilégiumokat még más uralkodók is megerősíthették. Bizonyosan III. Andrásról állíthatjuk ezt, aki talán néhány vonatkozásban bővíthette is az eredeti kiváltságokat. Az említett XV. századi diplomát II. Ulászló adta ki 1498-ban; a király meghagyta az országnagyoknak és a különböző tisztségviselőknek, hogy tartsák tiszteletben a szegedi polgárok kiváltságait, melyeket eredendően IV. Béla és III. András adományozott nekik. Eme meglehetősen szűkszavú tájékoztatás révén még a privilégium adományozásának pontos ideje sem állapítható meg. A szakirodalomban ismeretes olyan nézet — bár írásos bizonyítékok nem gyámolítják ezt az elképzelést —, amely azt hangoztatja, hogy a privilégium kibocsátására 1246-ban került sor. E felfogás alapját minden bizonnyal az a megfontolás képezi, hogy az írott forrásokban 1247-ben felbukkanó szegedi hospesek már első ránk maradt említésüket jóval megelőzően megtelepedtek {351} a Tisza-parti városban.7 Sőt találkozunk olyan elképzeléssel is, amely egy, a városok létrejöttéről alkotott téves felfogásból kiindulva — az említett nézet szerint ugyanis a városok és a városi társadalom keletkezése az I. István „által szervezett hospesek és cívisek intézményére vezetendő vissza" — azt állítja, hogy Szeged Szent Istvántól nyerte első kiváltságait, amelyeket IV. Béla és III. András csak tovább bővített.8 Bizonyosnak azonban csupán annyi tűnik, hogy a kiváltságlevél kibocsátására a mongol pusztítást követő évtizedekben, IV. Béla uralkodásának tatárjárás utáni időszakában került sor, s a privilégium szervesen illeszkedett abba a belpolitikai elképzelésbe, amely gazdasági és honvédelmi megfontolásokból kiindulva szorgalmazta városok alapítását, és igyekezett előmozdítani azok további fejlődését.

Szeged jelentőségét hangsúlyozza az a körülmény, hogy viszonylag korán jutott városprivilégium birtokába, s az Alföld egyetlen olyan településének tekinthető, amely 1272 (V. István halála) előtt kapott királyi városi kiváltságokat.9 Bár Szeged kiváltságolásának időpontját csak hozzávetőlegesen tudjuk megállapítani, mégis érdemes szemügyre venni, mi a helyzet ebben a vonatkozásban más városokkal. Bizonyos megfontolások arra utalnak, hogy Pest még a tatárjárás előtt, 1231-ben elnyerte Fehérvár kiváltságát, bár a szövegében megőrződött pesti városprivilégium 1244-ből származik. Selmec 1235—1239 között, Nagyszombat pedig 1238-ban kapott kiváltságlevelet. Ez utóbbi egyben az első ismert szövegű városprivilégium. Zágráb 1242-ben, Korpona 1244-ben, Győr 1271-ben, Sopron 1277-ben, Pozsony 1291-ben, Eperjes 1299-ben jutott kiváltságlevél birtokába. Kolozsvár, Kassa és Brassó kiváltságolására pedig csak a XIV. században került sor.10 A városprivilégiumokba foglalt szabadságok kétségtelenül kedvező helyzetet teremtettek egy település további fejlődéséhez, de a szabadságok összességének birtokába a legtöbb város nem egyszerre, hanem hosszabb időszak eltelte után jutott. Kivételt ebből a szempontból az úgynevezett alapított városok képviselnek, amelyek közé elsősorban a bányavárosok tartoznak. Ezek után térjünk rá annak taglalására, mit is értsünk Fehérvár kiváltságain! Fehérvár a középkor korai századaiban az ország legjelentősebb városa volt. Esztergom mellett a másik, szakrális központnak számított, s fontos útvonalak csomópontjában feküdt. Fejlődése szempontjából rendkívüli jelentőségű volt a latinusok megjelenése, akik a Budai külvárosban telepedtek le valószínűleg 1147 és 1172 között, s III. Istvántól jelentős kiváltságokat nyertek. Az eredendően a latin hospeseknek adományozott kiváltságok később kiterjedtek a közéjük telepedett vagy a szomszédságukban élő  {352} más népelemekre is. Ezzel magyarázható, hogy IV. Béla 1237-ben kiadott, de csak XV. századi tartalmi átiratból ismert privilégiuma, amely megerősítette a korábbi szabadságokat, nem hospesekről, hanem fehérvári polgárokról (cives) beszél. A teljes fehérvári privilégiumrendszer rekonstruálását IV. Béla említett 1237. évi diplomájának, valamint azoknak a XIII. századi városi kiváltságleveleknek a segítségével végezhetjük el, amelyek az egyes jogok kapcsán a fehérvári polgárok példájára hivatkoztak (Nagyszombat, Nyitra, Gyó'r, Sopron). Ezek szerint a fehérvári hospesek és polgárok vámmentességet élveztek az ország egész területén és az országkapuknál, bírájukat és a 12 esküdtet maguk választották, az ezekbó'l álló városi hatóság jogosult volt ítéletet mondani a polgárok minden — ún. polgári — peres és büntetőjogi ügyében, s rendelkeztek továbbá azzal a joggal, amelynek értelmében a közéjük települő jövevények is megkapták az eredendően a ho-speseket illető kiváltságokat.11 Valószínűleg ezeket a privilégiumokat tartalmazhatta a Szeged részére IV. Béla által kibocsátott kiváltságlevél is, bár II. Ulászló 1498. évi diplomája sorrendben előbb Budát és nem Fehérvárt nevezi meg a szegedi városprivilégium mintájaként, holott Buda csak a XIV. század második felében lépett elő az ország első városává. Városszervezete és kereskedelmi szokásai, Fehérvárral összevetve, sokkal korszerűbbnek bizonyultak. Kívánatossá tette a budai jog megszerzését a XIV. században más városok részére többek között az is, hogy a budai jog kizárta a királyi háramlás jogát, s lehetővé tette az ingatlannal való szabad rendelkezést.12

 

2. A VÁROS ÉS VIDÉKE

A VÁROSTERÜLET TOPOGRÁFIÁJA

Sajnos, a korai Szeged városképéről nagyon kevés biztos ismeretanyaggal rendelkezünk: a háborús pusztítások, a különböző természeti csapások ugyanis a középkori város állagát csaknem teljesen megsemmisítették. Az egykori építmények alapjait ma már szinte lehetetlen megtalálni, hisz a város területét az 1879. évi nagy árvíz után feltöltötték és beépítették, gyakorlatilag kivitelezhetetlenné téve ezáltal a módszeres régészeti feltárásokat. További nehézséget jelent, hogy rekonstrukcióhoz nagy segítséget nyújtó helyrajzok, térképek és látképek viszonylag késői keletkezésűek, valamennyi a XVII. századból, illetve az azt követő időszakból származik. Az írott források vonatkozásában sem sokkal szerencsésebb a   {353} helyzet. A korszakunkhoz viszonylag közel álló, 1522-ben keletkezett tized-lajstrom megőrizte ugyan a XVI. század eleji Szeged utcaneveit, de ezeknek az utcáknak — és segítségükkel néhány topográfiai elemnek — a lokalizációja csak nagyon nehezen végezhető el. S ha sikerrel is jár a helymeghatározás, a XVI. század elejének viszonyaiból messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le a korai időszakra vonatkozóan.13

A városalaprajz rekonstrukciója során tehát végső soron csak a szórványos okleveles adatokra és a Szegeden 1433-ban megfordult Bertrandon de la Brocquiére útibeszámolójára támaszkodhatunk. A diplomák — bár az egyes topográfiai elemek elhelyezkedéséről szinte alig őriztek meg kézzelfogható információkat — arról tanúskodnak, hogy Szeged a középkor során hosszú ideig nem alkotott szerves, összefüggő városegészet. A földrajzi viszonyokról és az oklevelekből nyert ismeretek alapján arra kell gondolnunk, hogy a Szegednek nevezett vidéken több olyan település jött létre, amely rendelkezett a városfejlődéshez szükséges helyzeti energiával. Ezek a Tisza árterületéből kimagasló földemelkedéseken és szigeteken fekvő, viszonylag jól körülhatárolható, autonómiával rendelkező települések a XIV-—XV. századi oklevelekben Alsó-Szeged, Alszeged, továbbá Felső-vásár, Felső-sziget, Felszeged, valamint pusztán Szeged néven szerepelnek.14 Mivel viszonylag közel-feküdtek egymáshoz, köztük intenzív kapcsolatok alakultak ki, amelyek az 1440-es években a három település tényleges egységesülésében tető-ződtek. Az egyes települések közti kapcsolatokra és az egységesülés irányába ható fejlődésre több jelből következtethetünk. A Szegedtől északra eső, eredetileg Asszonyfalvának nevezett települést a XV. század elejétől kezdve a Felszeged elnevezéssel illették. Ugyanezt a települést Zsigmond király 1431. évi vásártartást engedélyező oklevelében Szeged városrészeként említi („in ... civitate nostra Zege-diensi in loco Felsewzygeth"). Mátyás király pedig 1458. évi diplomájában — amelyben a polgárok szabad plébánosválasztási jogát erősítette meg — Szegedet tulajdonképpen egységes városként kezelte, tudniillik az egyházak említésekor (Szent György-, Szent Demeter-plébániák, Szent Péter- és Szent Erzsébet-ispotályok) nem választotta szét a különböző településeket.15 Az okleveles adatokon kívül Bertrandon de la Brocquiére útleírása is azt bizonyítja, hogy az egyes települések összeépülése már ebben az időszakban meglehetősen előrehaladt. A francia utazó ugyanis azt írta, hogy Szeged „egyetlen, mintegy 1 mérföldnyi (3,5 km) hosszú utcából áll". Bertrandon de la Brocquiére ezen az egyetlen utcán nyilván az Alszegedről Felszegedre vezető utat értette, amelynek mindkét oldala — ha{254} nem is teljes mértékben — de már ebben az időben be lehetett építve.16 Az útleírás és a Szegedről készített későbbi keletkezésű térképek és látképek azonban arra utalnak, hogy a város fejlődésében oly rendkívüli fontosságú jogi egységesülés még nem jelentette az említett három település teljes mértékű egybeépülését, a korábbi laza településszerkezet felszámolását, hanem csupán kedvező feltételeket teremtett a későbbi „tömörödési" folyamat számára. Ezek után térjünk rá az egyes települések részletes ismertetésére! Szeged ősi magvának az a terület tekinthető, amely a XIII. század második felében épült kővárnak helyet adó földdarabot és az attól délre, a Tisza mentén elterülő, később Palánknak nevezett „városrészt" foglalta magában. A vár azon a részen állhatott — ha teljesen nem is töltötte ki azt —, amelyet a mai Vár és Vörösmarty utcák nyomvonalának a Tiszáig terjedő meghosszabbításával és a folyó medrével határolhatunk körül. A Palánk pedig nagyjából arra a területre terjedt ki, amelyet ma keletről a Tisza, északról a Roosevelt tér és a Victor Hugo utca, délről a Rerrich tér, nyugatról pedig a Kelemen és a Zrínyi utca, valamint az Aradi vértanúk tere határol be. Valószínű, hogy itt, a vártól délre eső részen éltek a hospesek, hisz azon a területen, amelyen a XIII. század során felépült a kővár, nemigen lehetett hely nagyobb népesség számára.

 
25. fénykép. A Szent Péter-templom boltozati záróköve, XIII. század első fele
 
 
26. fénykép. Palmettadíszes kockaoszlopfő Kiskundorozsmáról, XII. század vége
 
 
27. fénykép. Tömjénező csorváról, XII. század második fele
 
 
28. fénykép. A szőregi monostor romjai
 
 
29. fénykép. A Szent Demeter-templom bontás közben
 
 
30. fénykép. A helyreállított Szent Demeter-templom tornya, XIII. század közepe
 
 
31. fénykép. Az 1183. évi oklevél
 
 
32. fénykép. Az 1405. évi oklevél
 

 

Ezt a földdarabot ugyanis csaknem teljesen a vár foglalta el, amelyben a katonai személyzeten kívül a sóadminisztráció emberei kaptak helyet. A fennmaradó részen pedig, a vár és Felszeged között, közvetlenül a Tisza parton — a volt Úttörőház és a Közgazdasági Szakközépiskola épületeinek helyén — a sópajták álltak. Valószínűleg ezért kapta az ide torkolló utca a Sóhordó nevet, amely már az 1522. évi tizedlajstromban is szerepel. A vár déli fala előtt működött a rév, amely a Csanádról jövő utat kötötte össze a budai nagy úttal. A vártól délre, a rév közelében lehetett a vásártér, amely fekvésénél fogva is kiváló fórumot biztosított a kereskedelem számára. A vásártértől délre fekvő, váralja jellegű település fő utcája valószínűleg a mai Oskola utca nyomvonalán futott. Ez az észak—déli irányú utca a vár déli kapuját kötötte össze a Palánk Alsóvárosra nyíló kapujával. Ezt a mai Dóm tér délnyugati sarkán állt kaput egy 1751-ben készült német térkép Kloster türl-nek (szó szerint: Kolostor ajtócskának) nevezte. Itt, a Kolostor kapu közelében állhatott a ferencesek XIV. század elején említett kolostora, melynek emlékét a kapu neve is megőrizhette. Valószínű ugyanis, hogy e kaput egy közelében álló kolostorról nevezték el, s nem azért kapta ezt a nevet, mert az innen induló utca az obszerváns ferencesek Havi Boldogasszony tiszteletére épített rendházát érintve vezetett Alszegedre. A mariánus ferencesek palánki kolostorát a Szentháromság tiszteletére szentelhették fel; ennek titulusát őrizhette meg elnevezésében a Palánkot Alszegeddel összekötő utca. A ferences rendház eme lokalizációja mellett nemcsak a Kolostor-kapu elnevezés szól, hanem az a körülmény, {355} hogy a kolduló rendi kolostorok általában nem a városok központi részén, hanem azok szélén álltak. Az eredetileg a király fennhatósága alá tartozó központi településmag már a XIV. század során is több utcából állt — melyek egy része a Tiszával párhuzamosan futott —, bár ezek meglétét forrásadatokkal bizonyítani nem tudjuk, s feltételezésünk alátámasztására csupán a huszonkilenc utcáról megemlékező 1522. évi dézsmajegyzékre hivatkozhatunk. A településmag központja a XIV. század első felében készült pápai tizedjegyzékben említett Szent Demetertemplom és annak környéke lehetett. Analógiák alapján gondolhatnánk arra, hogy a Demeter-templom előtt keressük a vásárteret, de a belvárosban ennek semmiféle nyoma sem mutatható ki. Az itt folytatott régészeti feltárások során azonban sok embercsont került napvilágra, ami arra utal, hogy — a középkori szokásoknak megfelelően — a templom körül temető lehetett.17

A központi településmagtól északra feküdt az egy nagyobb és több kisebb szigetre kiterjedő Felszeged. Az egykori Felszeged (ma Felsőváros) elődje egy Asszonyfalvának nevezett, hajdanán királynéi tulajdonban levő település volt, de a XIV. század közepén már a király kezén találjuk. Asszonyfalva a kedvező földrajzi körülmények között hamarosan fejlődésnek indult; a XIV. század elején már vásáros helyként szerepel az írott forrásanyagban. Egy valószínűleg 1328-ban kelt oklevél in superioriforo de Zeged kitételét a kutatók ez ideig szegedi felső vásárnak fordították, és a későbbi Felszegeddel hoztak kapcsolatba; figyelembe véve azonban a superior szó 'korábbi, elmúlt' jelentését, joggal gondolhatunk arra is, hogy a diploma említett passzusa nem a szegedi felső (tehát felszegedi), hanem csupán az egyik elmúlt szegedi vásárra vonatkozik. Ez utóbbi magyarázat megengedi annak feltételezését, hogy a Szegedtől északra fekvő települést még a XIV. század folyamán is — mint ezt egy 1355. évi adat mutatja — Asszonyfalvának nevezték; 1405-ben tűnik fel a vagylagos helymegjelölés (Asszonyfalva más néven Felszeged), hogy ezt követően váljon csak a Felszeged elnevezés a település kizárólagos nevévé. (32. fénykép.)

Felszeged már az Anjou- és a Zsigmond-korban is több utcából állhatott, melyek közül az egyik legfontosabb a mai József Attila sugárút nyomvonalán haladt. Ez az utca az Algyő felől jövő, Felszeged legnagyobb szigetét észak—déli irányban átszelő Csongrádi út mentén alakult ki. Hasonló fontosságú volt a vele párhuzamosan futó, az 1522. évi dézsmalajstromban Szent György néven szereplő utca. A sziget közepe táján, e két utca között, egy nagyobb tér terült el, ahol a település Szent György tiszteletére szentelt temploma állt, melyről az első adatot az 1332—1337. évi pápai tizedjegyzék őrizte meg. Valószínűleg a templom {356} előtt tartották a középkor során a felszegedi vásárokat. A Szent György-templomtól kissé keletre állt a domonkosok Szent Miklósról elnevezett rendmáza, melyet valamikor a XIV. század elején építettek. Feltehetőleg Felszegeden működött az 1458-ban említett Szent Erzsébetről elnevezett ispotály is, amelyet bizonyára a XTV. század során alapítottak. Pontos fekvését nem tudjuk meghatározni; azt is csak feltételezhetjük, hogy ezzel az ispotállyal hozható kapcsolatba az 1522. évi dézsmajegyzék Lysa utcaneve (Plathea Lysa), amely talán az Erzsébet név egyik becézett változatát őrizte meg.18

Az Alszegedről fennmaradt XVII—XVIII. századi térképek rendszertelenül elhelyezett házakat, girbe-görbe utcákat tárnak a szemlélő elé, ami arra utal, hogy Alszeged sem telepítés eredményeként jött létre. Fejlődésének alapja egy falutelepülés lehetett. Alszeged településszerkezete némileg eltér Felszegedétől és a központi településmagétól: Alszeged közepe táján ugyanis se templomnak, se térnek (esetleg vásártér) nem találjuk nyomát. Alszeged szélén állhatott az 1458-ban említett Szent Péter-ispotály, amelynek közelében az obszerváns ferencesek a XV. század második felében kolostort építettek, a Havi Boldogasszonyról elnevezett rendház 1459-ben már működött, hisz Mátyás király ebben az évben engedélyezte az alszegedieknek, hogy a Szűz Mária-kolostor előtt szabad hetivásárt („forum ebdomadale liberum ... ante claustrum beate Marie virginis") tartsanak. Az oklevél szerint tehát Alszeged vásártere is a település szélén terült el. Ide, a templom előtti térre torkollott a központi településmagot Alszegeddel összekötő út.19

A korai Szeged városképe tehát — jórészt a földrajzi viszonyokból adódóan — igen sajátságos volt, s ennek következtében nehezen hasonlítható más magyarországi városok külső megjelenési formájához. Bertrandon de la Brocquiére nyílt városnak nevezte Szegedet, ami arra utal, hogy a települést nem övezte a valódi városok esetében megszokott, jellegzetesnek tekinthető és elsősorban védelmi megfontolásokból épített városfal sem. E meglepőnek tűnő tényt azonban bizonyos fokig érthetővé teszi a környék kőben való szegénysége s az a körülmény, hogy a Tisza, a környező vízfolyások és mocsarak kellő oltalmat nyújtottak az itt élő lakosságnak. Csupán a központi településmagot — későbbi nevén Palánkot — vették körül mély árokkal és sövényfonásos karózattal. Valószínű azonban, hogy ez a palánk-típusú védelmi rendszer is, melynek „falai" viszonylag könnyen mozgathatók {357} voltak, csak a XV. század során épült. Valószínű továbbá, hogy Szeged a korai időszakban ahhoz a területileg széttagolt várostípushoz tartozott, amely Németországban a XI., Ausztriában a XII. század végéig tapintható ki, s a magyarországi városok nagy részénél a XIII. században figyelhető meg. Hazánkban e korai típushoz tartozó városok közül néhány különböző okok következtében megrekedt a fejlődésben, és jogi, illetve települési egységesülése csak a XV. századra vagy még későbbre esett. Városunkon kívül ilyen volt például Veszprém, Eger, Nagyvárad.

A VÁR AZ ÍROTT FORRÁSOKBAN

A több mint fél évezreden keresztül fennállt szeged vár keletkezésének körülményeiről — az írott források és a módszeres régészeti kutatások hiánya következtében — csak homályos elképzeléseink vannak. Amennyiben hihetünk annak a széltében elterjedt nézetnek, amely szerint a szegedi vár alapterülete szokatlanul nagy, akkor nem kis valószínűséggel állíthatjuk, hogy a tatárjárás után emelt kővár egy korábbi ispáni vár típusú erődítmény helyén épült fel és annak alaprajzát vette fel. A kővár építésére feltehetőleg a XIII. század második felében, az 1260 és 1280 közötti években került sor. Erre az 1242 és 1320 között folytatott királyi várépítés statisztikai adataiból, az uralkodók városunkban tett látogatásaiból és az első szegedi várnagyot említő oklevél (1308—1318) adataiból következtethetünk. A vár elsődleges szerepe a szegedi sókamara és a tiszai átkelőhely biztosítása lehetett. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a tatár seregek kivonulása után a megye korábbi központjaként működő csongrádi várat — amely a mongolok pusztításának esett áldozatul — nem hozták helyre, hanem helyette Szegeden emeltek újat. A kővár történetét viszonylagos pontossággal csak a XIV. század elejétől követhetjük nyomon, tudniillik az első szegedi várnagyot — akinek szereplése a vár létezésének kétségbevonhatatlan bizonyítékaként fogható fel — egy 1308—1381 között keletkezett oklevél említi. (Az első, kimondottan a várról megemlékező diploma azonban 1338-ból származik.)20

A szegedi várat minden bizonnyal a király emeltette, s az ő fennhatósága alá tartozott kezdetben. A XIII—XIV. század fordulóján és a XIV. század első éveiben azonban a vár az Erdélyben és az azzal szomszédos délkelet-magyarországi részeken tartományúri hatalmat kiépítő Kán László erdélyi vajda kezén volt, aki városunkban {358} többször is megfordulhatott.21 A vár Kán László halálát követően is az erdélyi vajdák igazgatása alatt maradt. Megerősíti ezt a feltevést egy 1329-ből származó oklevél, amelyből megtudjuk, hogy egy birtok peres ügyében Nagymartom Pál országbíró mellett bírótársként szerepelt Szécsényi Tamás erdélyi vajda szegedi alvárnagya. A vár történetének következő fordulópontjáról egy 1338-ban Károly Róbert magyar király valamint János cseh király és annak fiai, Károly morva őrgróf és János karantán herceg között létrejött szerződés tudósít. Ez a szerződés többek között azt tartalmazta, hogy Károly Róbert elsőszülött fia, Lajos feleségül veszi luxemburgi Károly morva őrgrófnak és cseh trónörökösnek Valois Blankától született leányát, Margitot. Károly morva őrgróf 10 000 márka hozományt adott Margitnak. Ezzel szemben a magyar király 25 000 márkát utalt ki Margitnak jegyajándékként, amely összeg fejében megígérte, hogy a szegedi és becsei királyi várakat, azok minden tartozékával és jogával, leköti és átadja Margitnak. A szegedi várat tehát elzálogosították Margitnak, akiért Lajos 1338 Őszén Brnóba utazott. A vár Margit 1349-ben bekövetkezett halála után újra a király kezére került, s a század derekától annak hű emberei töltötték be a castellanusi posztot. A XIV. század végén ismét az erdélyi vajda gyakorolt felügyeletet a szegedi vár felett, melynek 1394/1395-ben működő várnagya, Sóji Bertalan mester diák Szécsényi Frank erdélyi vajda embere volt. 1403-ban Nápolyi László, akit ebben az évben választottak Magyarország királyává a Zsigmonddal szembeforduló mágnások, Szeri Pósa István fia Györgynek és testvérének, Istvánnak, valamint unokatestvéreiknek, Péternek és Györgynek adta új adományul a szegedi királyi várat annak minden tartozékával. Az események hátterében az állt, hogy Zsigmond politikájával elégedetlen, vagyonukat és befolyásukat féltő mágnások Garai Miklós 1402-ben történt nádorrá tétele után Nápolyi László felléptetésével hatalmuk mentése céljából egy nyílt, királyellenes akciót indítottak el, amelyben a szeri Pósafiak is részt vettek. Nápolyi László minden nehézség nélkül megszerezhette a szegedi várat, hiszen Csáki Miklós és Marcali Miklós akikre Zsigmond korábban rábízta az alföldi és a délkeleti megyék — köztük Csongrád — igazgatását, s akiket 1402-ben erdélyi vajdákká nevezett ki, egy időre az ellenkirály oldalára álltak. Zsigmond maradék híveivel azonban hamar úrrá lett a helyzeten, és leverte a felkelést. Nápolyi László adománya így érvényét vesztette, s a szegedi vár újra visszakerült á király kezére. A felkelés elbukását követő években Zsigmond kedvelt hívének, Ozorai Piponak a fennhatósága alá tartozott a castrum. Ozorai az ország délkeleti részében alakította ki kezdetben hat, 1408 után pedig {359} hét, sőt egy időben nyolc megyét és vagy tizenöt-húsz királyi várat magában foglaló kormányzati egységét.

Az Ozorai igazgatása alatt álló királyi várak — köztük Temesvár, Világosvár, Solymos, Szeged, Zsidóvár, Keve és Haram — képviselte hatalom lehetővé tette Zsigmond számára, hogy akaratát korlátlanul érvényesítse az ország délkeleti felében. Ozorai Pipo 1426 decemberében bekövetkezett váratlan halála viszont nehéz helyzetbe hozta Zsigmondot, mivel nem tudott megfelelő embert állítani az egykori temesi ispán helyére. Ozorai hatalmas dominium-rendszerét átmenetileg kénytelen volt szétdarabolni. Így került Csongrád megye és a szegedi sókamara Várdai Miklós kezére. A XV. század eleji oklevelek közvetlen információt ugyan nem hagyományoztak ránk, de a közvetett adatok alapján feltételezhető, hogy ebben az időszakban a megye és a sókamara ispánsága, valamint a castrum várnagyi tisztsége összekapcsolódott, és egy ember látta el ezeket a feladatokat. A bírói és az alvárnagyi tisztség összekapcsolódására viszont korszakunkból nem maradt fenn adat. Bizonyosra vehetjük tehát, hogy ebben a periódusban a város és a vár igazgatási szervezete egymástól függetlenül működött. E korszakból a várra vonatkozó utolsó forrásunk az 1437. évi várjegyzék. Adatai arról tanúskodnak, hogy Zsigmond halálakor Guti Ország János és Kátai László tartotta pro honore (tisztségül) a szegedi várat, melynek történetében két évvel később, 1439-ben következett be újabb fordulat, amikor is Albert király feleségének, Erzsébet királynénak elzálogosította a várat és a Palánkot (Szeged opidumot). Ezek után nézzük meg, mit tudunk a szegedi várnagyokról!22 Legfrissebben a történeti kutatás rámutatott arra, hogy az Anjou- és Zsigmond-korban „a királyi várak túlnyomó része nem királyi castellanusok, hanem náluk jóval hatalmasabb tisztségviselők kezén volt. Alapelvként fogalmazható meg, hogy ellenkező rendelkezés hiányában a királyi várakat és birtokokat az ispáni tiszt tartozékának számították, s az ispánságokat nem egyenként osztották szét, hanem hatalmas, tartományméretű tömbökbe hasítva vették birtokba — természetesen a király akaratából — néhány befolyásos familia tagjai és rokonságuk." A fent vázolt helyzetből fakadóan arra következtethetünk, hogy a forrásokban alvárnagyként (viceca-stellanus) említett emberek általában a szegedi vár élén álló és azt ténylegesen is igazgató — rendszerint nem a király által kinevezett — tisztségviselők voltak: a várnagy elnevezéssel pedig azokat a magasabb rangú személyeket illették, akiknek a gondjára bízta az uralkodó a városunkban levő erősséget.

Az utóbbiak viselték {360} a csongrádi ispáni tisztet, és ők nevezték ki az alvárnagyokat is. A fennmaradt írott forrásokban szereplő első szegedi várnagy az a Dénes fia Pál mester volt, aki Károly Róbert oldalán harcolt, és Csák Máténak a Nógrád megyei Buják vár megvívására küldött seregét szétverte. Még 1321-ben is ő viselte a szegedi — és emellett az óbudai — várnagyi tisztet. Egy valószínűleg 1328-ban keletkezett oklevél szerint az alvárnagyi teendőket ekkor egy István nevezetű személy látta el. Ez az István a „szegedi felső vásáron" több széplaki jobbágyot fogott le, mivel azok vonakodtak beszállítani a vár szénáját. Az 1329-ben vice-castellanusként felbukkanó személyről mindössze annyit tudunk, hogy Szécsényi Tamás erdélyi vajda embere volt, s apját Leonárdnak hívták. A vár valójában tehát Szécsényi Tamás kezén volt. 1337-ben Bátori Bereck fia Miklós állt a szegedi vár és Csongrád megye élén. Egy évtizeddel később az Ákos nembeli Sándor fia Jánost említik várnagyként a források. Sándor fia János azzal szerzett elévülhetetlen érdemeket magának, hogy Szécsényi Kónia királyi étekfogó mester helyetteseként ártalmatlanná tette a visegrádi palotában a királyi család életére törő Záh Feliciánt. A tekintélyes birtokkal rendelkező Sándor fia János nemcsak Károly Róbertnek, hanem I. Lajosnak is kedvelt híve volt. Az ő uralkodása alatt Jcapta meg előbb a gömöri, majd később a csongrádi ispánságot és ezzel együtt a szegedi várnagyságot. Az 1358-ban felbukkanó szegedi castellanusról, Németh-nek mondott Jánosról mindössze annyit árul el a forrásanyag, hogy királyi emberként járt el egy határvita elrendezésében. Egy évvel később Hédervári Miklós fia Miklós szerepel szegedi várnagyként és csongrádi ispánként egy váradi káptalani kiadványban. Vicecastellanusát Kemény fia Jakabnak hívták. Az 1371-ben szegedi várnagyként és Csongrád megyei ispánként említett Máté mesterről mindössze annyit tudunk, hogy a megyei tisztikar tagjaival egy peres ügyben ítélkezett ebben az évben. 1394—1395-ben Sóji Bertalan mester diák viselte a szegedi castellanusi tisztet, aki várnagysága előtt nádori, illetve kúriai jegyzőként tevékenykedett. Később az országbíró udvarában találjuk. 1407 és 1426 között Ozorai Pipoé volt a szegedi vár. Ozorai, aki egy nagy kiterjedésű dominium-rendszer keretén belül több megye ispánságát viselte, külön várnagyok segítségével igazgatta a gondjára bízott királyi várakat, így Szegedet is. Egyik ismeretlen nevű vámagya — a familiárisai közreműködésével — 1414-ben a Szeri Pósafiak Csongrád megyében fekvő, Tömörkénynek nevezett birtokáról húsvét ünnepe táján 400 ökröt hajtott el. Ugyanez a várnagy egy másik alkalommal a Pósafiak Szer nevű birtokán követett el hatalmaskodást. Az 1424-ben a szegedi vár élén álló Fedémesi Szobonya és Némai Kolos nevét ugyancsak hatalmaskodással kapcsolatosan őrizték meg a források. Az említett két castellanus ugyanis a cikádori apát egyetértésével Bátmonostori Töttös László fiainak Mátyásháza és Szentgyörgy nevű birtokairól 120 ökröt hajtott el erőszakkal. Valószínű, hogy 1426-ban is ők látták el az alvárnagyi teendőket. 1437-ben Guti Ország János és Kátai László kezén találjuk {361} a várat. A nevezettek pro honore tartották a szegedi erősséget. A honor azonban nemcsak megtiszteltetést jelentett, hanem az alapjául szolgáló várbirtok révén bizonyos jövedelemforrást is biztosított birtokosa számára. A várnagyok feletti szemle végére érvén megállapíthatjuk: a szegedi castellanusok az Anjouházi uralkodók, illetve Zsigmond kipróbált híveinek sorából kerültek ki. A várnagyok közül Bátori Bereck fia Miklós, Sándor fia János, Hédervári Miklós fia Miklós, régi, nagymúltú nemzetségek leszármazottai. Tisztségüket, felemelkedésüket azonban nem kimondottan nemzetségük tekintélyének, hanem személyes helytállásuknak, hűségüknek, és tehetségüknek köszönhették. Az a tény, hogy a szegedi várat az Anjou- és Zsigmond-korban az uralkodók bizalmi embereinek kezén találjuk, a castrum jelentőségére vet fényt.

A továbbiakban tekintsük át azokat a funkciókat, amelyeket a vár betöltött. A castrum keletkezési körülményeit vizsgálva már utaltunk arra, hogy építése minden bizonnyal a Szegeden működő egyik országos sóközpont és az itteni rév biztosításával hozható összefüggésbe. Ahhoz, hogy a vár gazdasági tevékenységéről, szerepéről képet alkothassunk, szükségesnek látszik kitérni a castrum tartozékainak kérdésére.23 Ezekről a források igen szűkszavúan, s meglehetősen sztereotip módon nyilatkoznak. Egy valószínűleg 1328-ban keletkezett oklevél arra utal, hogy a várnak egy közelebbről meg nem határozható helyen kaszálói voltak. István alvárnagy ugyanis a széplaki jobbágyok közül többet elfogott, mivel azok nem akarták a vár szénáját beszállítani. Az elfogottak panaszából azonban az is kiderül, hogy a fenti szolgálatra a széplaki jobbágyokat István vicecastellanus jogtalanul kényszerítette. 1338-ban Károly Róbert 25 000 márkáért elzálogosította a szegedi és a becsei királyi várakat leendő menyének. A várak elzálogosításakor megnevezett összegek alapján azonban nem tehetünk egyértelmű becslést azok és javadalmaik nagyságára, mivel a lekötéskor említett összegek csak ritka esetben közelítették meg az elzálogosított javak teljes értékét. A fenti adattal kapcsolatosan további nehézséget jelent az a körülmény, hogy a szegedi és a becsei vár, valamint azok tartozékai együttesen szerepelnek, s a szerződés a tartozékok részletezésétől eltekint. Arra, hogy a szegedi castrum fenntartásában vámjövedelmeknek is szerepe lehetett, két adat alapján következtethetünk. Zsigmond király egy 1389. évi oklevelében megparancsolta a szeri nemeseknek, hogy a sáregyházi úton járó szegedi polgárokat ne merjék vámfizetésre kényszeríteni. A nagyobb nyomaték kedvéért kilátásba helyezte, hogy ellenkező esetben a Szer faluban szedett vám jogát a szegedi királyi várnak adja. A másik adat Nápolyi László azon oklevelében található, amelyben a castrumot a Szeri Pósafiaknak adományozta. {362} A diploma a vár tartozékaiként — általános fogalmazásban ugyan — falvakat, mezővárosokat, kisebb erődítményeket, prédiumokat, vámokat, telkeket és jobbágyokat említ. A helységek közül néhányat későbbi diplomák adatai alapján módunk van meghatározni. Albert király 1439. évi oklevelének bizonysága szerint a szegedi várhoz tartozott Röszke (Recke), Csongrád és egy kiolvashatatlan nevű falu. Bár a Csanád megyei Keresztúri nem tekinthetjük a szegedi vár tartozékának, — mivel az a csanádi prépostság birtokát képezte —, lakói és jobbágyai a XV. század első felében, s nem kizárt, hogy már azt megelőzően is, bizonyos szolgáltatásokkal tartoztak a szegedi castellanusoknak. E szolgáltatások fizetése alól V. László király mentette fel 1456-ban az itt élő népeket. A Csongrád megyei Vastorok és Adorján sem lehetett a castrum tartozéka, ugyanis Hunyadi Mátyás 1459. évi oklevele — igen általános megfogalmazásban — csupán arról tudósít, hogy az uralkodó az óbudai apácák fenti birtokain élő népeit felmenti a király seregeinek beszállásolásától, a táborozási terhek viselésétől és a várak fenntartásával járó szolgáltatások alól. A diploma a szegedi várról említést sem tesz, abban csak a szegedi várnagyok szerepelnek, akik egyben Csongrád megye ispáni, illetve alispáni tisztét is betöltötték, s az oklevélben foglaltak betartására ez utóbbi funkciójuk miatt szólította fel őket az uralkodó. Nem tarthatjuk számon a szegedi vár javadalmai között Tápét és a Vártó nevezetű halastavat sem, mivel IV. Béla 1247. évi oklevele egyértelműen arról tanúskodik, hogy ezeket a király nem a várnépeknek, hanem a szegedi hospeseknek adta.

A vár, illetve a várnagyok politikai szerepének megítélésére viszonylag „bő" forrásanyag alapján tehetünk kísérletet.24 Az ezzel kapcsolatosan fennmaradt oklevelek statisztikai megoszlása a következő: négy a castellanusok birtokügyeiről, három az általuk elkövetett hatalmaskodásról, kettő határjáráson és határvitában való részvételükről, kettő a megyei szolgabírákkal együtt végzett bíráskodásukról, egy-egy pedig katonai, diplomáciai, valamint felügyeleti tevékenységükről tudósít, egy pedig annak emlékét őrzi, hogy az országbíró mellett ítélőmesterként szerepelt egy alvárnagy. A fent jelzett kérdés vizsgálatánál azonban az említett diplomáknak csak egy része vehető számításba, mivel kútfőink rávilágítanak arra, hogy Sóji Bertalan és Bátori Bereck fia Miklós nem kimondottan szegedi várnagyi szolgálataikért részesültek birtokadományban, a határjáráson megjelent Németh-nek mondott János és Hédervári Miklós fia Miklós sem castellanusi tisztében adódóan intézkedett a Szegedtől nagy távolságra fekvő birtokokon, hanem mint a {363} király embere, s ugyancsak az uralkodó külön megbízásából járt el Dénes fia Pál mester, amikor a bujáki vár alatt szétverte Ibur fia István csapatát, valamint Sándor fia János, aki I. Lajos követeként Velencében fegyverszünet megkötéséről tárgyalt. Az 1329-ben szereplő szegedi vicecastellanus sem annyira tisztsége, mint inkább ura, Szécsényi Tamás erdélyi vajda megbízása következtében jelenhetett meg az udvarbíró kúriájában. Egyértelműen a szegedi várnagynak szólt viszont Károly Róbert 1321. évi oklevele, amelyben a király megbízta Dénes fia Pál mestert, hogy járjon el a Csanád megyei Béb és Halászmorotva birtokokra települni szándékozók ügyében.

A vár a vizsgált időszak legnagyobb részében a király kezén volt, bár időnként az erdélyi vajdák gyakoroltak felügyeletet felette, néha pedig eladományozták, illetve elzálogosították. Az okleveles anyag terminilógiája arra utal — tudniillik valamennyi forrás castrum s nem castellum névvel illette —, hogy Szeged erőssége az erődített helyeknek ahhoz a legnagyobb számmal képviselt csoportjához tartozott, amelyek elsődlegesen politikai és katonai feladatokat láttak el, vagyis eszközei voltak a politikai hatalom gyakorlásának, s emellett jelentős szerepet töltöttek be az ország védelmében. Forrásaink arról is tájékoztatnak, hogy a vár az általunk vizsgált időszakban igazgatási központ, s nem látott el katonai feladatokat.

A VÁR KÜLSŐ KÉPE

Az egykori várnak Szeged középkori városképében és annak fejlődésében játszott szerepéről, az egyes városrészekhez való topográfiai viszonyáról, magának a várnak térbeli nagyságáról, alaprajzi rendszeréről, külső falainak és védőműveinek, valamint egyes belső épületeinek egészéről avagy csak egyes részeiről elsősorban azok a hadmérnöki felmérések, újjáépítési tervek, helyszínrajzok és távlati képek nyújtanak hiteles ábrázolásokat, amelyek részben már a török alóli felszabadítás évében, 1686-ban, részben pedig azt követően, a XVII. század végén és a XVIII. század elején készültek. Mind a vár alaprajzához, mind a falak és védőművek helyzetéhez, azok szerkezetéhez és méreteihez nagyon becses adatokat találunk a későbbi műszaki rajzokon is, amelyek az újjáépítés és további erődítések érdekében az egész XVIII. század során, sőt még a XIX. században is keletkeztek. A XVII. század utolsó évtizedeiben számcs újság és röplap számolt be Európa-szerte a magyarországi hadi eseményekről, köztük Szeged felszabadításáról. Ezekhez a híradásokhoz rendszerint metszetes ábrázolásokat is készítettek, amelyek azonban szinte kivétel nélkül képzeleti ábrázolások, és alig-alig elemezhető ki belőlük egy-két használható részlet. Jellemző például, hogy a metszetek tömegesen ábrázolnak török épületeket mind a vár, mind a város területén, ilyeneket viszont a pontos műszaki igényű hadmérnöki felvételeken alig találunk.

A Vár és a Palánk, valamint Felsővárós és Alsóváros egymáshoz való térbeli {364} viszonyát De la Croix Paitis hadmérnök 1713-ban felvett térképe szemlélteti. A Várat és Palánkot meglehetősen nagy, a Tisza felé tölcsérszerűen kiszélesedő tér választja el. Ez volt a város belső részének a vásártere. A vártól északra levő épület jelzi a sóraktárak helyét. A Felsővárost kisebb terek, az Alsóvárost azonban nagy kiterjedésű, részben vizes térség választják el a Palánktól. Kitűnő mind a Palánk, mind pedig Felsőváros és Alsóváros utcahálózatának a megrajzolása. A középkori egyházak közül csak az alsóvárosi templom és kolostor helyét jelöli, de igen pontos alaprajzot ad hozzá.26 L. F. Marsigli, De Beaulaincourt (3337. fénykép) és Lambion 1686—1698 között készült helyszínrajzai és távlati ábrázolásai, valamint Beausscn 1716-ban felülnézetből megrajzolt várképe alapján pontosan jelenik meg előttünk a középkori vár alaprajzi rendszere és tárul szemünk elé annak még romos állapotában is monumentális, művészi szépségekben gazdag képe.26

Alaprajza lényegében szabálytalan négyszöget alkot. A négyszög oldalait egyes helyeken csekélyszögű vonalak törik meg, ami nyilvánvalóan abból következett, hogy a vár legkorábbi térbeli alakját a vársziget árvízmentes felülete határozta meg. A Vár védőműveit a déli oldalon a későbbiek során palotának nevezett lakótorony, a déli, északi és nyugati oldalon, mégpedig a váron átvezető utak tengelyében emelt négyszögű kaputornyok, valamint a keleti, tehát tiszai oldalon, de nem az úttengely végében, hanem eme pont és a délkeleti sarok közötti távolságnak mintegy közepén elhelyezkedő, ugyancsak négyszögű, de amazoknál kisebb torony és a sarkokon emelkedő kerek tornyok, illetve bástyák alkották. A Tiszára nyíló kiskapunak a helye éppen ott volt, ahol a Marsigli- és De Beaulain-court-féle vedutákon az ostrom okozta falrepedés látható. Szükségszerűen feltételezhető, hogy a nyugat—keleti irányú úthoz is volt kijárat a Tisza felé, ennek azonban sem tárgyi, sem dokumentációs nyoma nem maradt. Ezt a feltevést indokolja az a tény is, hogy a Tiszán átvivő híd eredetileg ide torkollott, nem pedig a későbbi időben Nagylatrán térnek nevezett partszakaszhoz, ahol a későbbi időkben a hajóhíd, majd pedig a legújabb korban az állandó híd a Tiszán Üjszeged és {365} Szőreg felé vezette a „nagy utat". A négyszögű tornyok szervesen illeszkedtek a falakba, némi kiugrással mind a külső, mind a belső falsíkok felé. A kerek tornyok a vár belseje felé részben nyitottak voltak. A négyszögű és kerek tornyok ilyen módon való elhelyezkedése azt jelenti, hogy várunk a középkorban a belsőtornyos várak sorába tartozott.

A belső épületek a kaputornyokon átvezető utakhoz igazodtak. A várudvaron utcaszerű hálózat alakult ki, amelynek rendszerét Marsigli és De Beaulaincourt egy-egy helyszínrajzán figyelhetjük meg.27 A lakótorony a délnyugati kerek bástya és a déli kaputorony között, az előbbitől 55, az utóbbitól 51 méternyi távolságra, a fal irányában hosszúkás négyszögű alapon épült. Ez az épület volt a Vár legrégibb, téglából emelt része, amit Kováís István feljegyzése bizonyít: „Midőn a törökök ezt a várat építették, déli részén ... egy darabot a régi várból meghagytak, 22 méter hosszú és az egyenes várfaltól 6 m kiszegelés volt, ehhez ők mind a két oldalt csak hozzá építették, nem volt összekötve, ez magában egészen külön rendszerű építésre mutatott, midőn a törökök által épített falat mellőle elbontották, testszínfestékkel kockázva felülről egész az alapig."28 Az épület külső felületének román kori díszítésre valló befestése kétségtelenné teszi, hogy eredetileg egyedül álló épület volt. A várbontás során a lakótoronyból került ki számos román kori kőfaragvány, s a múzeumi leltári napló tanúsága szerint innen származnak a háromszögű, terracotta padozattéglák. Belső részét ugyan csak román stílusú kockás falfestés díszítette.29 Udvar felőli oldalán kiugró, zárt erkélye volt, melynek egyik, fehér márványgyámkövét Kováts István felmérte és lerajzolta.30

A déli oldal falait és kapuját valamivel később, de mindenképpen még az Árpádok idejében építhették. Kováts István tájékoztatása szerint „A fal, melynek vastagsága meghaladja a 2 mtrt. mészmalterba van rakva ...; az egész fal hosszában tölgyfagerendázatok voltak rakva, melyek a fal vastagságában és keresztül helyeztettek, s mintegy rosta alakot tüntettek föl, melynek üregeiben ... téglák és kövek ... voltak belehányva és az akkor oltott forró mésszel leöntve, ami annyira összeforrott a kövekkel, hogy az elbontás csak nagy nehezen eszközöltetett".31 Ez a falazási módszer az ispánsági váraknál alkalmazott, de csak földdel vagy agyaggal kitöltött és döngölt építési eljárás korszerűbb, de még mindig igen korai folytatásának tűnik. A ritka hazai előfordulások között tudomásunk van ennek a technikának a közeli, becskereki várban való alkalmazásáról is. Nyugaton, így {366} Franciaországban már a XII. századból ismeretes ez a falazási módszer, de gyakorta találkozunk vele keleten is, főképpen Oroszországban (Szuzdal, Novgorod stb.). Joggal feltételezhető, hogy Szegeden e módszert a tatárjárást követő időszakban alkalmazták.

A lakótorony mellett a déli kaputorony volt a vár legmonumentálisabb s leggazdagabban kiképzett része. Ez képezte a vár főbejáratát. Ezt ugyanúgy, mint az északi és a nyugati kapuk földszinti átjáróit, jellegzetesen román kori, a XIII. század közepe tájára valló dongaboltozatok fedték, amelyeknek létezéséről csak a XVIII. századi műszaki felvételek és bővítési tervek tanúskodnak. A veduta képeken ezek a román kori részletek természetesen nem jelentkezhetnek, de arról így is bizonyságot tesznek, hogy a vár, külső falaival és védőműveivel együtt s a korábbi lakótoronyhoz csatlakozva, még a XIII. század vége előtt kiépült. Hogy a román korszakban a Váron belül is nagyméretű román kori épületek voltak, arról a fentebb már részletesebben ismertetett — vitatott patrociniumú — vártemplomon kívül más, sajnos csak műszaki dokumentációban fennmaradt emlékek is bizonyítékot nyújtanak. A Fr. M. Cischini jelzésű, 1763. évi felmérési és bővítési, számos új épületre vonatkozó tervrajzokon fennmaradt egy román kori épület — a későbbi ismertetésekben pincének gondolt — földszinti traktusának, három helyiségből álló részének az alap- és metszetrajza.

Az az általános kép, amely a vár külső megjelenéséről Marsigli és De Beaulain-court távlati ábrázolásain elénk tárul, egészében véve a gótika szerkezeti és stílusjegyeit viseli magán. A gótikus jelleget a legszembetűnőbben a várfalakon és védőműveken egységesen végigvonuló, lőréses falcsipkézet sugározza. Ez a jellegzetesség szinte valamennyi XVII—XVIII. századi vedután megmutatkozik, de pontos, a kormeghatározás szempontjából is hasznos műszaki jellemzőit csak a már említett Cischini jelzésű, 1763. évi és a Bourgeois által 1764-ben készült tervrajzon32 található, ide vonatkozó részletek mutatják. Több szempontból is igen fontosak azok a keresztmetszetek, amelyek a déli kaput és a vízi bástyát ábrázolják, bemutatva azok védelmi rendeltetésű szerkezetét, megjelölik a védőoromzat mellvédjének a lőréseit. A lőrések 30 centiméter szélesek, míg az oromzattagozatok méteres szélességben 2—2,5 méternyi magasak voltak, amelyeken még igen keskeny és magas nyilazó rések is láthatók. Ez a szerkezet a számszeríj használatának az idejére vall. Építése tehát a XIII—XIV. századra határozható meg. A tiszai rondellát illetően felmerül az a feltevés, hogy azt Szulejmán szultán Sinánnal, udvari építőmesterével építtette.33 Tekintettel arra, hogy a vízi bástya éppúgy {367} beletartozik a vár építészeti szerkezetébe, mint a többi kerek bástya, nem lehet azoknál későbbinek tartani. Védőoromzata, lőréses falcsipkézete is egységesen végig vonul a várfalak egészén és védőművein, tehát keletkezése, számos hazai példakép tanúsága szerint is, a XIII—XIV. század fordulójára tehető.

A várbontással kapcsolatos híradások, így Kováts István kézirata tudósítanak, hogy a várfalakból és a csatornaépítés során mintegy 800 darab faragott kő került ki. Ezek nagy része gótikus faragvány volt. A kőtár ennek a nagy kőfaragványmennyiségnek csak kisebb részét őrzi, de ezekből is megállapítható, hogy nem csupán egy építménynek a maradékai. A vártemplom mellett természetesen elsősorban a palota épületére kell gondolnunk, de a rendelkezésünkre álló műszaki dokumentáció ékesen igazolja, hogy a kapuzatok is elsőrendű művészi kiképzésben részesültek. A legszebb kőből faragott vagy terrakotta tagozatok egy jelentős része bizonyára a palotát díszítette.

A vár alaprajzi rendszerével, falainak, védőműveinek a szerkezetével s külső megjelenésével kapcsolatban mondottakból megállapítható, hogy a középkori kővár kialakulása a XIII. század derekán történt, ami rávall a tatárjárás utáni évtizedekben folyó várépítő tevékenységre, s megerősíti az írott források alapján megállapított időszakot. Jelentősebb építkezések történtek Károly Róbert uralkodása idején, ebben az időszakban talán zólyomi Donch mesternek tulajdoníthatunk fontos szerepet.34 Építkezések, bővítések folytak Zsigmond uralkodása idején is, amikor leginkább Ozorai Pipo és emberei irányították a szegedi vár életét.35 A vár — s ezen belül a palota és a vártemplom — utolsó gótikus emlékei Hunyadi János nevéhez illetve a Hunyadiakkal rokon Szilágyi család tagjaihoz fűzhetők.

VÁROSFEJLŐDÉSI TENDENCIÁK AZ EGYES TELEPÜLÉSEKEN

A városias fejlődés tekintetében a Szegednek nevezett vidéken kialakult három település közül nagyjából a XIV. század második feléig a központi településmag és Asszonyfalva-Felszeged járt az élen. Nagy szerepet játszott ebben az a körülmény, hogy a földrajzi adottságokból következően ezek a részek népesültek be a legkorábban. Itt működött a sólerakat, s ezen a területen épül fel a XIII. század második felében a révet és a sóelosztó helyet biztosító kővár is. Minden bizonnyal a vártól délre fekvő váralja jellegű települést választották lakóhelyül a hospesek. Megjelenésük és tevékenységük további lökést adott a fejlődésnek, hisz eredendően ők kaptak kiváltságokat IV. Bélától. A központi településmag és Asszonyfalva-Felszeged lakossága elsősorban kereskedéssel és a só forgalmazásával foglalkozott. Ugyancsak itt éltek azok a kézművesek, akik a só tárolásához {368} és szállításához nélkülözhetetlen fontosságú iparcikkeket állították elő. A központi településmag már a legkorábbi időszakban a király joghatósága alatt állt. Asszonyfalva-Felszeged ugyan kezdetben királynéi birtok volt, de a XIV. század közepe előtt szintén a király kezére került, ami kedvező feltételeket teremtett a továbbfejlődéshez. A központi településmag és Asszonyfalva-Felszeged virágzását, valamint Alszegedhez viszonyított fejlettségét az 1332—37 között keletkezett pápai tizedjegyzék adatai bizonyítják.36 Ugyanezt igazolja a kolduló rendi kolostorok elhelyezkedése is. A XIV. század eleji mendikáns rendházak tudniillik ugyanezeken a településeken álltak; a domonkosok Szent Miklósról elnevezett kolostora Felszegeden, a mariánus ferencesek feltehetően Szentháromság oltalma alá helyezett kolostora pedig a központi településmag területén.

Míg Felszeged fejlődése a továbbiakban töretlennek látszik, addig a központi településmag autonomiájának kiteljesedését nem kis mértékben akadályozta az ezen a területen levő vár. Az itt élő polgárok és várnagyok között ugyanis gyakran robbanhattak ki összeütűzések. Ennek emlékét őrizhette meg egy valószínűleg 1328-ban keletkezett oklevél — amelynek vásárról tudósító adata egy újabb keletű nézet szerint a rév előtt működő sokadalomra vonatkozhat —, s Hunyadi János egy 1456. évi diplomája.37 A fejlődés legsúlyosabb akadályát nem a várnagyok hatalmaskodása, hanem az a körülmény jelentette, hogy a vár eladományozásakor, illetve elzálogosításakor az előtte elterülő váraljaszerű település is idegen kézre jutott. Az erre vonatkozó legkorábbi kétségbevonhatatlan adatot Albert király egyik oklevele őrizte meg. A diploma szerint 1439-ben — az országgyűlés hozzájárulásával — Szeged várát és városát („castrum nostrum Zegediense ac opidum similiter Zegediense") feleségének, Erzsébetnek adományozta.38 Betran-don de la Brocquiére útleírásának egy részlete pedig arra látszik utalni, hogy Szeged — minden bizonnyal a központi településmag — eladományozására már ezt megelőzően, Zsigmond uralkodásának időszakában is sor került.39

Alszeged nagyobb arányú fejlődése a XIV. század második felében indulhatott el. Felvirágzásában jelentős szerepet játszhattak azok a hospesek, akik a központi településmagról a szabadabb élet reményében költöztek át ide. Kiváltságolt jogállásukat itt is megőrizhették, és egykori privilégiumaik nagymértékben elősegítették az alszegedi városi szervezet kialakulását. A hospesek alszegedi megtelepülését bizonyíthatja az az 1355. évi oklevél, amely a település két lakójáról (Egyed és Péter) tesz említést, hospesnek nevezve őket, bár igaz, hogy ebben az időszakban már a közönséges jobbágyot is gyakran nevezték hospesnek.40 Alszeged {369} gazdasági-társadalmi fejlettségét jelzi, hogy polgárai 1359-ben 65 Ft értékű birtokot vásároltak. Hasonlóképpen Alszeged jelentőségét bizonyítja az 1412. évi bíróválasztásról tudósító oklevél is.41 Alszeged lakói elsősorban kereskedéssel, kézműipari tevékenységgel és állattartással foglalkozhattak. Földrajzi adottságai következtében valószínűleg Alszeged válhatott központjává a városunkban a XV. század elejétől kibontakozó nagyarányú marhatartásnak és -kereskedelemnek. Az egyes települések közti fejlődésbeli szintkülönbségek Szeged jogi és közigazgatási egységesülése következtében fokozatosan kiegyenlítődhettek. Kedvező lehetőséget teremtett ehhez a folyamathoz az a körülmény, hogy a jogi vonatkozásban előnyösebb helyzetben levő Fel- és Alszeged kiváltságai az egységesülés következtében a hátrányosabb helyzetben levő központi településmagra is kiterjedtek.

A VIDÉK

A Tisza és a Maros találkozásának közelében kialakult város életét, miként az itteni táj földrajzi arculatát is, alapvetően e két folyó határozta meg. A Tisza medrét kísérő széles árterület, a számos holtág (morotva) egyrészt hatással volt Szeged és a környező települések (44. grafikai melléklet) létrejöttének helyére és bizonyos esetekben azok helyrajzára, másrészt döntően befolyásolta az itt élő népesség gazdasági tevékenységét és életmódját. Többek között ezzel magyarázható, hogy Szeged környékén az ország más tájegységeihez — például a Dunántúlhoz képest — viszonylag gyér sűrűségű településhálózatot találunk, amit a tatárok pusztítása még tovább ritkított, s az itt lakók megélhetésében nagy szerepet játszott a hajózás, a halászat a madarászás és az állattartás. Ugyanakkor a földművelés jelentőségét sem becsülhetjük le, hisz a város környéki termékeny szántóföldeken sokféle gabonát termeltek. Jó minőségű termőföldben azonban nem bővelkedhetett a város, mert a Tisza völgyétől nyugatra, már a Duna—Tisza közi homok húzódott meg, más irányban pedig a holtágak, nádasok és mocsarak sokasága akadályozta a mezőgazdasági termelőmunkát.43 Minderről — az oklevelekben található szórványos adatokon kívül — jól tájékoztat az 1433-ban Szegeden megfordult francia utazó, Bertrandon de la Brocquiére érzékletes útibeszá-molója.43

Az alábbiakban néhány olyan — akár elpusztult, akár ma is fennálló — helység históriájának ismertetésére térünk ki, amelyek többsége jelenleg is Szeged közigazgatási határain belül fekszik (vagy feküdt) s minden bizonnyal a Tisza-parti város szűkebb értelemben vett gazdasági vonzáskörzetébe tartozott. Vizsgálódásaink tehát elsősorban a Szeged közvetlen környékén levő településeket érintik; {371} Algyőt, Farkot, Tápét, Dorozsmát, Szentmihályt, Martonost, Gyékénytót, Sző-reget, Százházat, Balakot és Bánfalvát. Az említett helységek közül az 1973-ban közigazgatásilag Szegedhez csatolt Algyő, Kiskundorozsma, Szőreg és Tápé, valamint a ma Szeged város III. kerülete központi belterületének számító Szent-mihálytelek (a korábbi Szentmihály), továbbá Martonos (ma Martonos" — Jugoszlávia) jelenleg is élő település, míg a többi az idők során elpusztult vagy önállóságát elveszítve beolvadt a Tisza-parti város határába.

44. grafikai melléklet.

Települések Szeged környékén a XV. század elején

A legkevesebb ismerettel a Szegedtől északra csaknem 10 kilométernyi távolságra, a Tisza jobb partján fekvő Algyőről rendelkezünk. Árpád-kori történetéről mindössze egy, a XII. század elején keletkezett oklevél tájékoztat. Az Anjou- és Zsigmond-kort illetően még ennél is rosszabb a helyzet, tudniillik ebből a periódusból nem maradt fenn olyan írott kútfő, amely kétségtelenül Algyőre vonatkozó információt őrzött volna meg. Mindössze egyetlen diploma vonatkozásában merült fel a gyanú, hogy annak adatai esetleg kapcsolatba hozhatók-e Tisza-parti helységgel. Egy 1348. évi oklevél ugyanis említést tesz Győi Péterről (Petrus de Gewy), aki a nádor embereként járt el Sövényháza birtok határjárása során.44 Mivel a középkorban a Győ elnevezés két települést jelölt — a későbbi A1-, illetve Felgyőt — a határjáráson részt vevő, tekintélyes embernek számító Győi Péter lakhelyét nem tudjuk egyértelműen meghatározni. Algyői származását az a körülmény valószínűsíti, kogy a két Győ nevű település közül ebben az időben kétségtelenül a Szegedhez közelebb eső volt a jelentősebb, és egyben Sövényháza közvetlen szomszédja. Bizonyos jelek szerint Algyő önálló, virágzó település volt a XV. század elején is. Ezt a feltételezést igazolja a Kapisztráni János közbenjárására történt csodákról felvett, nem sokkal a ferences szerzetes 1456-ban bekövetkezett halála után készült jegyzőkönyv, amely nemcsak az újlaki sírhoz zarándoklók nevét őrizte meg, hanem számos esetben feltüntette az ide vándorló, kisebb helységekből származó személyek lakóhelyének Újlaktól mért távolságát is. A Szeged környéki települések vonatkozásában Győ, Farkfalva és Tápé esetében találunk távolságot megjelölő információt. A csodákról készült jegyzőkönyv a zarándoklók között győi származásút is említ. Valószínűnek látszik, hogy a győi, farkfalvi és tápéi lakosok Szegeden való időzésük során értesültek az újlaki sírnál lejátszódó csodás eseményekről, ugyanis a jegyzőkönyv adatai szerint a nagyobb városok e vonatkozásban közvetítő szerepet töltöttek be környékük felé.45 Az algyői Szent Anna-templomról korszerű régészeti-műemléki kutatás hiányában csak annyi állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy tornya — a barokk sisak kivételével — középkori. Nyugati oldalán nyomott, csúcsíves ajtó töri át egyszerű téglakerettel, két déli sarkához egy-egy háromszakaszos {372} diagonális támpillér támaszkodik. A torony földszintje előcsarnokul szolgál, melyet egyszerű dongaboltozat fed. Az előcsarnok két oldalán egy-egy befalazott ülőfülke figyelhető meg. Az első emelet kis lőrésszerű, a második és harmadik emelethez eredetileg csúcsíves ikerablakok tartoztak. Építésének idejét csak tág időhatárok között, a XIV. század és a XV. század vége közötti időszakra tudjuk meghatározni.46

A késő Árpád-kori oklevelekből ismert Fark község a Tisza jobb partján, Algyő és Tápé közt állhatott. A ma is élő helynevek alapján szóba jöhető területek régészeti bejárása során azonban nem találtunk ebbe a korszakba sorolható leleteket. A II. József alatt készült katonai térkép vonatkozó lapja, illetve helyszíni tapasztalataink alapján úgy gondoljuk, hogy a község területe a Tisza szabályozásának esett áldozatul éppúgy, mint a közvetlen közelébe lokalizálható Kovázd falu is.47 (Mindkettő a mai nagyfai átvágás vonalába esett.) Az írott források 1266-ban említik először. Egy IV. Béla által kiadott oklevélből értesülünk arról, hogy a király jóváhagyta Bor-Kalán nembeli Pósa fia Nana comesnek és feleségének azon intézkedését, melynek értelmében — a nemzetségi monostor és a Bor-Kalán-genus mellőzésével — egész vagyonukat a margitszigeti apácáknak adományozták. Nana comest az a szomorú felismerés vezette erre az elhatározásra, hogy valószínűleg utód nélkül kell távoznia az élők sorából. Az adományozáskor azonban kikötötte: élete végéig fenntartja magának a haszonélvezet jogát, valamennyi birtok csak utód nélküli halála esetén szálljon az apácákra, ha pedig időközben fia születnék, minden javát ő örökölje. Az említett diplomában felsorolt birtokok között találjuk Fark föld egy részét (partem in terra Forcu). Más információk hiányában, pusztán a terra minősítés alapján lehetetlen eldönteni, hogy Fark falu — vagy legalábbis lakott hely — lehetett-e az oklevél kibocsátásakor. A terra ugyanis a XI—XIII. században egyaránt lehetett falvas vagy falu nélküli, esetleg egy falun belül annak kisebb-nagyobb részére szorítkozó, netalán több falut is magában foglaló földterület, illetőleg földbirtok is. Fark az okiratban szereplő többi birtokhoz hasonlóan azonban nem került az apácák kezére; a nagy tekintélyű Bor-Kalán-genushoz tartozó családok tagjai ugyanis mindent elkövettek annak érdekében, hogy a nemzetség javait megtartsák.

A XIV. század első {373} harmadában Fark már kétséget kizáróan lakott településként bukkan fel az oklevelekben. Ebből az időből származnak első értesüléseink a Farki családról, amely Fark egy részét, de az is lehet, hogy annak egészét birtokolta. A család első ismert tagját, Farki Tamást (Thomas de Fork) 1327-ben a Csongrád megyei szolga-bírák között találjuk. Tekintélyes ember lehetett, aki a mester (magister) titulust viselte neve előtt. Nemcsak Farkon, hanem az ismeretlen fekvésű Széplakon is voltak birtokai, melyeknek jobbágyai egy valószínűleg 1328-ban keletkezett irat tanúsága szerint arra kérték urukat, járjon közben érdekükben a szegedi alvárnagynál, aki — szerintük — jogtalan szolgáltatást követelve Szentmihályi Mihály mesterrel és Bernát fia Lőrinc comesszel együtt a szegedi felső vásáron elfogta három jobbágytársukat és falunagyukat (villicus). Farki Tamást 1330-ban említik utoljára a források, amikor a budai káptalan által a Csongrád megyei Ug birtokon tartott határjáráson vett részt.

Az Ellesi Márk mester ügyében fellépő Farki Tamás a fogott bírák között szerepelt, ami tekintélyére utal. Farkról és a Farki családról ezt követően csaknem egy évszázadon keresztül hallgatnak a források; a XV. század elejei oklevelek pedig csupán a családról tesznek említést, a faluról magáról nem beszélnek. Igaz, a családról sem árulnak el sokat, mert az okiratokban említett György és Miklós kizárólag peres ügyekkel kapcsolatosan kerülnek szóba. Mindketten elvándoroltak a famíliának nevet adó faluból, és Bodrog megyében telepedtek meg. Farki György tekintélyes ember lehetett, akit több familiáris is szolgált. Köztük találjuk az éli gazdatisztként említett Farkinak mondott Miklóst is. Farki István fia Györgyre madarasi gazdatisztként (officialis) és bíróként (iudex), valamint éli (felszekcsői) gazdatisztként hivatkoznak a diplomák. Az utóbbi adat szerint a fehérvári Szűz Máriáról elnevezett társaskáptalan szolgálatába lépett, ugyanis a Duna bal partján, a mai Szekcsővel (Dunaszekcső) átellenben fekvő, a Vajas-érig húzódó területet, melyet a XIV. századtól kezdődően Él-szekcsőnek, majd Felszekcsőnek neveztek, az említett káptalan birtokolta. Igaz ugyan, hogy a fehérvári káptalan Élt 1392-ben a Bátmonostori Töttösöknek adta, de azért e helységben a későbbiek során is birtokos maradt. Birtokrészei voltak a fehérvári káptalannak a XIV. század végén, illetőleg a XV. század elején a Felszekcső szomszédságában fekvő Tótiban is. Ezeken a településeken azonban a két földesurat — tudniillik a Bátmonostori Töttösöket és a fehérvári káptalant — illető birtokrészek nem voltak egyértelműen elkülönítve, ami több hatalmaskodás kiváltó okává vált. A fehérvári káptalan megbízásából Farki György és Miklós, valamint familiárisaik nemcsak Tótiban, hanem a Töttösök más birtokain — Baracska, Mátyásháza — is követtek el hatalmaskodást. Farki György és Miklós erőszakos cselekedeteik során 1416 és 1418 között nagy károkat okoztak a Bátmonostori Töttösöknek. A hatalmaskodások alkalmával jobbágyokat öltek meg vagy vertek félholtra, nyájakat hajtottak el, földeket szántottak fel és vetettek be újra, erdőt vágattak ki, halászóhelyeket tettek tönkre, valamint kifogott halakat {374} raboltak el. A Bátmonostori Töttösök panaszáradata végül is kiváltotta a király határozott intézkedését. Zsigmond 1419. március 18-án kelt oklevelében utasította a csanádi káptalant, legyen a segítségére a fehérvári káptalan és annak gazdatisztje, Farki György megidézésénél. A király határozottan figyelmeztette a megidézetteket: akkor is jelenjenek meg a kijelölt időpontban, ha történetesen egyéb peres ügyük másfelé szólítaná. A két fél együttes megjelenése kiváló alkalmat teremtett volna arra, hogy a határok és a jobbágyok feletti fennhatóság kérdését tisztázzák.

Fark falu a Zsigmond-korban is virágzó település lehetett. Közvetetten bizonyítja ezt a Kapisztráni János közbenjárására történt csodákról felvett, fentebb már említett jegyzőkönyv, melynek tanúsága szerint farki illetőségű személyt is találunk a zarándokok között, sőt a forrás Farknak Újlaktól számított távolságát is feltünteti.

A Szeged közvetlen közelében, a Tisza jobb partján fekvő Tápé falu lakossága a tatárjárás során elpusztult; IV. Béla 1247. évi oklevele ugyanis lakatlan földként (terra vacua) említi Tápét.48 A király a szegedi hospesek kérésére nekik adományozta a földjükkel szomszédos Tápét, amely így 1247 után Szeged birtoka lett, de valószínűleg továbbra is megtartotta önálló falusi létét. Alátámasztja ezt a Kapisztráni János csodáiról felvett jegyzőkönyv, amely megadja Tápé Újlaktól mért távolságát, továbbá tudósít egy Újlakra zarándokolt tápéi személyről is. E feltevés mellett szól a XVI. századi szegedi személynévanyagban fellelhető több Tápai családnév is. A falu újratelepülésére feltehetőleg a XIII. század második felében került sor, gótikus templomát is ekkor emelhették. A tápéi templom középkori részleteként csak a szentély és a torony alsó része maradt fenn. Szentélye a nyolcszög öt oldalával záródik, kívül négy kétszakaszos támpillérrel, belül bordás boltozattal. A szentély falait belül középkori, talán a 12 apostolt ábrázoló falképek díszítik. A templom jelenlegi állapota az 1940-es évek átépítésének a következménye, amikor a középkori templomot az új templom kereszthajójává alakították át. A templom feltehetően korábbi templom falainak a felhasználásával épült. E korai Árpád-kori templom létére utal a gótikus szentély félkörös diadalíve, a falakban másodlagosan felhasznált korai méretű téglák, valamint az 1935-ben végzett kisebb feltárás során talált keresztfal alapozása is. A szentélyben levő átjárót korábbi szoborfülke áttörésével alakították ki, a fölötte levő körirat maradványa (M...A) az itt állott szoborra utalhat. A torony alsó része kétszakaszos saroktámpilléres, a felső rész és a toronysisak a barokk kori átépítés {375} eredménye. Tápé lakói, kikerülvén előbb a dömösi prépostság, később a csongrádi vár joghatósága alól, a jogilag egységesülő, szabad költözködési joggal bíró jobbágyosztály tagjaivá váltak, földesuruk pedig Szeged lett. A hagyományos felfogás szerint Tápé szomszédságában kell keresnünk azt a Vártó nevű halastavat, amelyet IV. Béla 1247-ben Tápé földdel együtt a szegedi hospeseknek adományozott. E Vártót később Holt-Tiszának is nevezték. Fekvéséről Szeged 1747. évi térképe tájékoztat, melyen a Maros torkolatától északra, a tiszántúli területen található. Egy másik, fentebb olvasható nézet szerint nem kizárt, hogy e Vártó a középkori Sövényháza közvetlen szomszédságában volt. Bárhová is lokalizáljuk e halastavat, az valószínű, hogy mint a csongrádi vár tartozéka, a várbirtokok XIII. század elejétől megfigyelhető nagyarányú eladományozása révén a helyi jelentőségű Csupor-nemzetség kezére kerülhetett. Mivel a tatárok a Csupor-genus valamennyi tagját legyilkolták, a halastó gazdátlanná vált.

A Szegedtől nyugatra fekvő Dorozsma sem kerülhette el a mongolok pusztítását.49 A falu 1241 utáni históriájáról szinte lehetetlen képet adni, hiszen a XIII. és a XV. század közepe közötti időszakból mindössze két, Dorozsmáról említést tevő oklevél maradt fenn. Ezek egyike, egy 1340-ben kelt országbírói okirat, arról tájékoztat, hogy Magyar Pál gimesi várnagy Alsóadorjánon (Bodrog megye) történő birtokbaiktatásán királyi emberként Dorozsmai Bernát fia Lőrinc (Laurentius filius Bernoldi de Durusma) is részt vett. Ezt az adatot azonban nem tarthatjuk elégségesnek azon állítás alátámasztására, amely szerint Dorozsmát az említett Lőrinc apja, Bernát telepítette volna újra 1300 körül, miként annak sem akadtunk nyomára a forrásokban, hogy Bernát javai halála után két fiára, Lőrincre és Mihályra szálltak volna, s Lőrinc így jutott volna Dorozsma, Mihály pedig Szentmihály birtokába. Az oklevél alapján bizonyosnak csupán azt tekinthetjük, hogy Lőrinc Dorozsmán élt. Dorozsma nevével több mint fél évszázados hallgatás után, 1408-ban találkozunk újra, amikor is Zsigmond király más Csongrád megyei helységekkel együtt új adomány címén Garai Miklós nádornak és testvérének, Jánosnak adományozta. Dorozsma az Anjou- és Zsigmond-korban nem tartozhatott a jelentéktelen települések közé, bár a XV. század során nagymértékű pusztásodási folyamat figyelhető meg a faluban, ugyanis egy 1478. évi oklevél adatai szerint Garai Jób 28 dorozsmai telkéből 23 elhagyott volt.

A Szegedtől néhány kilométernyi távolságban délnyugati irányban fekvő Szentmihály (ma Szentmihálytelek) Anjou- és Zsigmond-kori históriája a helytörténetírás számára fehér foltnak számít, tudniillik a fennmaradt írott források csupán a Szentmihályi család néhány tagjáról őriztek meg némi információt, magáról a faluról {376} mindössze egy esetben tesznek említést.50 A Dorozsma-nemzetségből eredő Szentmihályi család származási helyeként a Csongrád megyei Szentmihály falut tartotta számon a korábbi szakirodalom, bár kézzelfogható bizonyítékok erre vonatkozóan nem találhatók az írott kútfőkben. Óvatosságra int az a körülmény is, hogy Szentmihály nevű település az ország más részén is található, így a Valkó megyei Pacsinta közelében is. A Dorozsma-nemzetségről az írott források 1269-ben emlékeznek meg először; IV. Béla ebben az évben adományozta a Garai-ághoz tartozó János comesnek és fiának, Istvánnak, a király kardhordozójának a Valkó megyei Gara helységet, mely a későbbiek során a család névadója lett. Mivel a nemzetség egyik legősibb birtoka Valkó megyében található, s ugyanitt egy Szentmihály nevű falut is ismerünk, továbbá az a körülmény, hogy a Szentmihályiak a század harmincas éveiben Pacsintán is birtokosok voltak, megerősíteni látszik azt a feltételezést, mely szerint a család származási helyének inkább a Valkó megyei Szentmihály tekinthető. Ez önmagában még nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a familia tagjainak Csongrád megyében is voltak birtokrészei — a Dorozsma-genus nemzetségi monostora szintén itt található —, ami megnyugtató magyarázatot adna Szentmihályi Miklós fia Mihály Szeged környéki szereplésére. Valószínű, hogy a család legrégibb tagjának tekinthető Miklós 1323 és 1327 között Drugeth Fülöp nádor albírájaként tevékenykedett, ő volt az apja annak a Szentmihályi Mihálynak (Mychael de Sancto Mychaele), akinek nevével egy valószínűleg 1328-ban keletkezett oklevélben találkozunk először. A többször idézett diploma szerint Mihály István szegedi alvárnaggyal és Bernát fia Lőrinc comesszel a szegedi felső vásáron elfogta a széplaki falunagyot, valamint három odavaló jobbágyot, több széplaki jobbágya ezért panasszal fordult hozzá. Ez az adat arra vet fényt, hogy Szentmihályi Mihálynak Szentmihályon kívül az ismeretlen fekvésű Széplakon is voltak birtokrészei. Az ő kezén találjuk továbbá egy 1330. évi, a Dorozsma nembeli Garaiak osztozkodásáról tudósító oklevél szerint az Arad megyei Fellakot is. Szentmihályi Mihály családi kapcsolatai révén további birtokokhoz jutott Valkó megyében is. Felesége, Margit, Jánki László érsek testvére volt, akinek egyik fivére, Gergely fia Miklós 1323-ban Szentmihályi Mihálynak adta Pacsinta egy részét. Felesége másik testvére, László kalocsai érsek 1330-ban Mihálynak engedte át Pacsinta másik részét és a mellette fekvő Liget-Pacsintát. E jószág miatt Mihály később hosszadalmas perbe bonyolódott. A falut említő oklevél 1408-ból származik. Ennek révén értesülünk arról, hogy Zsigmond király Szentmihályt új adomány címén Garai Miklósnak és Jánosnak {377} adta. Szentmihály a Garaiak földesurasága alatt önálló falusi életet élhetett a XV. század során, de az 1522. évi tizedlajstrom szerint már Szegedhez tartozott.

A Tisza-parti város életében szerepet játszó Martonos és Gyékénytó Szegedtől délre, viszonylag kis távolságban, a Tisza jobb partján található; Martonos Kanizsától (ma Kanjiza — Jugoszlávia) északra, Gyékénytó pedig ennek környékén feküdt.51 Nevükkel a XIV. század 30-as éveiben találkozunk először az írott forrásokban. Károly Róbert 1335-ban kiadott oklevelében — a kői káptalan által végzett határjárás és beiktatás alapján — megerősítette Magyar Pál gimesi várnagyot Felsőadorján (Bodrog megye) birtokában. A diploma Felsőadorján határjárása során emlékezik meg a Gyékénytó nevű állóvízről (lacus Gekentow), valamint Martonosról, pontosabban szólva Bertalan fia Gergely és Bekus mar-tonosi nemesekről, akik Adorján mellett, Gyékénytó felé birtokoltak. Ezek a helyek 1391 előtt a délvidéki származású Mihalóci családhoz tartoztak, melyet 1356-ban említenek először Martonos és Gyékénytó birtokában. Mivel Mihalóci János magtalanul hunyt el, Zsigmond király Martonos és Gyékénytó bizonyos részeit 1391-ben — érdemeire való tekintettel — Maróti János fia János mesternek adományozta. A Marótiak egészen 1424-ig birtokolták ezeket a részeket, amikor is Csáki Miklós erdélyi vajda javára lemondtak róluk. Valószínű azonban, hogy Gyékénytó 1408-at követően rövidebb ideig a Garaiak kezén volt, tudniillik a Zsigmond 1408. évi oklevelében szereplő Gyékénytó, melyet új adományként Garai Miklós és János nyert el, azonos lehet e Kanizsa környéki településsel. Martonos és Gyékénytó további sorsát a Csákiak határozták meg, akik 1424-ben kapták meg — látszólag Maróti János nagylelkűségéből kifolyólag — a fenti birtokokat. Maróti János cselekedetének igazi okára valójában a két család között kialakult érdekközösség vet fényt, továbbá az a körülmény, hogy az említett birtokok amúgy sem tartozhattak a legjövedelmezőbbek közé, s a Csákiak kezén levő Kanizsa elválasztotta egymástól Martonost és Gyékénytót.

A Szegedtől délkeletre fekvő Szőreg ígéretesnek induló fejlődését a XIII. század közepén a tatárok megjelenése akasztotta el.52 A tatárdúlás következtében Szőreg valószínűleg nem néptelenedett el teljesen, hisz a faluban álló, Szent Fülöp tiszteletére szentelt monostor átvészelte a katasztrófát, 1247-ben említett apátja, Leontius vezette be a szegedi hospeseket Tápé és Vártó birtokába. A megpróbáltatások a tatárok kivonulásával azonban korántsem értek véget; néhány évtizeddel {378} később a feudális társadalom kereteibe beilleszkedni képtelen kunok lázadása okozott hagy károkat ezen a vidéken. Az 1280-as évek elején felkelt kunok pusztíthatták el a szőregi monostort, s lázadásuk nem kis mértékben vethette vissza a falu további fejlődését. Megerősíti ezt a feltételezést a XIV. század első harmadában készült pápai tizedlajstrom Szőregre vonatkozó adata, amely szerint Ágoston szőregi plébános mindössze egy garas tizedet fizetett. Az összeg arra enged következtetni, hogy a szőregi plébánia a szegényebbek közé tartozott ebben az időben. A falunak azonban sikerült kihevernie a csapásokat, s a XV. században már ismét jelentősebb helynek számított. Szőreg területe a kora középkorban több földesúr joghatósága alá tartozott. Jelentősebb birtokosai között említhetjük meg a Szent Fülöpről elnevezett apátságot és a Czibak családot. Ismeretes olyan nézet is, hogy Szőreg a XIII. század 50-es éveiben a Csanád nembeli Waífa-fiak kezén lett volna, de az ebben a vonatkozásban bizonyítékként felhozható 1256. évi — egyébként hamis — oklevél Zwrakrew adatából véleményünk szerint inkább a Zentarév elnevezés, semmint a Szőregrév alak olvasható ki, ráadásul az előbbiről biztosan tudjuk, hogy az a Csanád-nemzetség birtokát képezte. A Czibakok származásának kérdésében a kutatók nincsenek egységes állásponton: a család az egyik nézet szerint a Gutkeled-nemzetséggel, a másik szerint a Hont-Pázmány-genusszal hozható kapcsolatba. Ugyancsak bizonytalan szőregi birtoklásuk kezdetének időpontja, hisz a számításba jövő 1335. év mellett perdöntő bizonyíték nem hozható fel. Az viszont kétségbevonhatatlan tény hogy a XV. század elején a kezükön találjuk Szőreg egy részét, s a határokat illetően már hosszabb ideje perben álltak a szegedi polgárokkal. A Czibakok és a Szeged város közötti birtokvitát a Zsigmond király által 1411-ben kiküldött helyszínelő bizottság vizsgálata rendezte el. A bizottság által leírt határjárás számos értékes információt őrzött meg a környék jellegéről; a szántóföldek és rétek mellett nem kis gazdasági jelentőséggel bíró nádasokat, medreket és halastavakat említ.

A Szőreg és Béb között fekvő Százházról korszakunkból mindössze egy oklevél emlékezik meg.53 Az 1330-ban kelt okirat arról tudósít, hogy az aradi káptalan egy embere révén Becsei Imrével szemben Drugeth János nádor színe elé idézte Bernát fia Lőrincet, salánki Dombot és szemleki Zemleket. A diploma Lőrinc lakhelyét, Százházt faluként (villa Zazhaz) említi, de arról hallgat, hogy Lőrincnek miért kellett megjelennie a nádor előtt. Mindazonáltal feltehetjük: Lőrincnek köze lehetett ahhoz a peres ügyhöz, amely szemleki Zemlek, salánki Dombó és Becsei Imre között folyt Diós(d) birtok miatt. Százház valószínűleg nem volt jelentékeny település az Anjou- és Zsigmond-korban. Nevével a XIV. század elején készült pápai tizedjegyzékben sem találkozunk, ami arra utal, hogy ebben az időben nem lehetett egyházas hely.

{379} A Balaki családnak nevet adó Balak birtok (possessio Balak) Alszeged közvetlen közelében feküdt (in commetaneitatu civitatis Zeged inferiori),54 a Balaki-(Ballagi) tó környékén. A hely neve ma is ismert, a MÁV Rendezőpályaudvartól délnyugat felé eső határrészt hívják így. Az írott források 1359-ben említik először, amikor Balaki András fia Benedek özvegye, Ilona asszony nemesi részbirtokát és haszonvételét, melyet jegyajándék és hozomány címén az említett Balak helységben bírt, 65 forintért eladta az alszegedi polgároknak. Az adásvételről a Tisza—Maros szögének hiteles helye, a csanádi káptalan állított ki okiratot, melynek az alsóvárosi polgárok számára készített példánya a szegedi városi levéltár legkorábbi eredeti okleveleként ismert. Balak tehát 1359-ben beolvadt Alszeged határába.

Bánfalva lokalizációjának kérdése már sokkal bonyolultabb, tudniillik az írott források erre vonatkozóan semmiféle információt nem hagyományoztak ránk, sőt magáról a településről sem hallunk semmit egészen a XVI. század elejéig.55 Az 1522. évi tizedjegyzék Bánfalva utca (Plathea Banfalva) feljegyzése az egyetlen adat, amely e korábban önálló, később Szeged utcarendszerébe betagozódó település korai történetére vonatkozóan fennmaradt. Fekvését illetően eltérő nézetek alakultak ki: az egyik elképzelés szerint Szeged és Dorozsma között kell keresni, a másik szerint Felszeged peremén terülhetett el. Figyelembe véve a tizedjegyzék utcaneveinek sorrendjét, inkább az utóbbi feltételezés tűnik valószínűnek. Az 1522. évi dézsmalajstrom Plathea Banfalwa adata arra is rávilágít, hogy a középkori Csongrád megyében két Bánfalva nevű település létezett, az egyik Szeged közelében, a másik pedig Zentától délre feküdt, ott, ahol a későbbi Banovce puszta található. Ez utóbbira vonatkozhat Zsigmond 1408. évi oklevele, melyben Bánfalvát más Csongrád megyei helységekkel együtt új adomány címén a Garaiaknak adományozta.

A tatárjásás után, az Árpád-kor végén a falvakat rendezettebb, zártabb, utcás szerkezetű települések váltják fel, eltűnnek a használatból a cserépüstök, megváltozik a házak elrendezése, alaprajza: megjelennek a többosztatú lakóházak. A fentebb tárgyalt falvak Szeged szűkebb piackörzetét alkották; valamennyi a város köré rajzolható kb. 17 km átmérőjű körön belül helyezkedett el. Szeged és az említett falvak között igen intenzív és sokoldalú kapcsolat alakulhatott ki, melyet alapvetően a gazdasági egymásrautaltság határozott meg: a környező falvak lakóinak nagy szerepe volt a városi polgárok élelmezésében, s ugyanakkor a termékeikért kapott pénzért a falusiak a város piacán szerezhették be a számukra {380} szükséges iparcikkeket. Másrészt a város szabadabb életformájával nagy vonzást gyakorolt a környező településeken élő jobbágyokra, akik közül többen telepedtek be Szegedre. A középkori városfejlődés általános jelenségei közé tartozott a fontosabb városok azon törekvése, hogy falvakat szerezzenek akár adomány, akár vétel útján. Ezt többek között a városok gabonaellátásának zavartalan biztosítása tette szükségessé, ugyanis a városok határában általában nem termett elegendő mennyiségű kenyérnek való.56 Így volt ez Szeged esetében is, ahol a talajviszonyok inkább az állattenyésztésnek kedveztek. A szükséges mennyiségű gabona beszerzése, valamint az állatállomány ellátását szolgáló legelők biztosítása arra késztette a szegedieket, hogy földesúri függésbe vonják a környező falvakat és pusztákat szerezzenek. A szegedi polgárok ilyen jellegű törekvéseiről a XV. század elejétől kezdve tájékoztatnak az írott kútfők.

Ezek után kíséreljük meg az Anjou- és Zsigmond-kori Szeged határainak megrajzolását, valamint annak kiderítését, mely falvakat vonta földesúri függésbe a Tisza-parti város ebben az időszakban! Szeged határainak kiterjedését a szegényes forrásadottság következtében csupán egy irányban tudjuk meghatározni; sajnos, ezt is csak hozzávetőleges pontossággal. Ennek elvégzésében két, a XV. század elejéről fennmaradt oklevél adataira támaszkodhatunk. E diplomák szerint a város határa a Tisza bal partján levő területekre is kiterjedt. Szeged valószínűleg a XV. század eleje előtt jutott ezeknek a földeknek a birtokába. Az erről szóló diplomák azonban már a középkor során elveszhettek — bár az is elképzelhető hogy ilyenek nem is léteztek —, ami gyakori határvillongásokhoz vezetett. Így kerültek összetűzésbe a szegedi polgárok a szőregi Czibak család tagjaival, valamint Gyálai Mihállyal. A Szeged és Szőreg, valamint Szeged, Szentiván (ma Új-szentiván) és Gyála (ma Dala — Jugoszlávia) közti bizonyos földek, rétek, nádasok, tavak, halászóhelyek, továbbá a Tisza folyó és más haszonvételek miatt kirobbant határvitát a Zsigmond által megbízott kiküldöttek 1411 nyarán rendezték el.57 A felek személyesen keresték fel a valószínűleg 1411. június 17. és 23. között Szegeden tartózkodó királyt, aki ügyükben gyors intézkedéseket hozott. A Szeged és Szőreg közti határvita eldöntésére kijelölt bizottság tekintélyes emberekből állt, tagja volt János mester, a nagyobb kancellária alkancellárja, Lack fia Dávid mester, udvari lovag, Albeusi Márton fia Dávid mester volt zólyomi ispán és Fábián mester kancelláriai jegyző. A határjáráson a kiküldöttek mellett ott találjuk a szőregi Czibak család tagjait, a szegedi bírót, néhány esküdtet, továbbá több városi polgárt, valamint az érdekeltek határszomszédait. Mivel a peres felek írásos bizonyítékokat nem tudtak felmutatni, és a határjárás során egymásnak ellentmondtak, a királyi kiküldöttek részben új határjelek felállításával {381} különítették el jussaikat. Az újonnan megvont határ a Tisza bal partjától kiindulva déli irányban haladt. Átszelte a Szőreget Szegeddel összekötő nagy utat, keresztülment egy nádason, majd a Nagyér (Nageer) nevű halastón. A határ ezután hosszan déli irányban futott, majd kissé nyugatra fordulva egy mederhez ért, melyet a felek közösen Syllouzywreveer-nek (talán Süllő szülő ér) neveztek, ahol Szeged, Szőreg, Szentiván és Gyála határa összeért. Az új, nagyjából észak— déli irányú határvonaltól nyugatra fekvő területek a királyi kiküldöttek döntése értelmében Szegedhez, az attól keletre eső részek pedig Szőreghez kerültek. A felek az így megvont határt elfogadták. A beiktatás után mindenről jelentést küldtek a királynak, aki 1411. június 28-án kelt oklevelében jóváhagyta a kiküldöttek eljárását.

Szeged város Tisza bal parti birtokairól további információkat a Zsigmond által 1411. július 25-én kiállított oklevélből szerezhetünk, melyben a király helybenhagyta a Szeged, illetve Gyálai Mihály Gyála és Szentiván nevű birtokai között megvont határokat. A felek közti birtokper elsimítására Zsigmond a szőregi határvita elrendezésében részt vett Fábián mestert, a nagyobb kancellária különleges jegyzőjét küldte ki, akit e tisztsége mellett pécsi és pozsonyi kanonokként említ az oklevél. Az általa tartott határjáráson Gyálai Mihály, valamint a Szegedet képviselő András bíró, Délceg György (Georgius Delchogh), Máté diák (Matheus Literatus) és más, név szerint nem említett esküdtek, valamint több szegedi polgár, hospes és lakos, továbbá a felek határszomszédai vettek részt. A pereskedők ez alkalommal sem tudtak írásos határigazoló bizonyítékokat felmutatni, s minthogy a határjárás során egymásnak ellent mondtak, Fábián mester fogott bírák segítségével különítette el jussaikat. A határ a fentebb tárgyalt oklevélben szereplő Syllowzylewer [így!] nevű medertől indult ki. Innen déli irányban áthaladt egy nádasok között fekvő mezőn, majd újabb nádasokon keresztülmenve a Chylye nevű ingoványhoz ért, ahol két határjelet állítottak fel. Az egyik Szeged déli, a másik Szentiván északi határát jelölte. A határ innen nyugatnak fordult, s az Eweszeghfokának nevezett, a Tiszából kiágazó holtágig a Chylyének mondott ingovány mellett haladt. A holtág melletti úton határjelet állítottak, ahonnan a határ nyugat felé fordulva egészen a Tiszáig futott. A folyó partján, a vízhez közel fekvő füzes szélén két határjelet állítottak fel: az egyiket északról Szeged város, a másikat pedig délről Gyála birtok számára. Sajnos, a határokat pontosabban megjelölni nem tudjuk, hiszen az oklevelekben szereplő, a mai fül számára idegen hangzású neveket viselő fokoknak és nádasoknak a lokalizációját közelebbi adatok híján lehetetlenség elvégezni. Az mindenesetre világosan kirajzolódik, hogy a városnak a Tisza bal partján fekvő birtokain szántóföldek nemigen voltak. Ezt a területet inkább a halászat és bizonyos mértékig az állattenyésztés szempontjából tartotta értékesnek a városi polgárság. A szegediek megszerezték a szintén Csanád megyében fekvő, városunktól nem messze délkeleti irányban elterülő Külső- és {382} Belsőszentiván bizonyos részeit is. Erről a budai káptalan 1431. évi oklevele tájékoztat. A diploma elmondja, hogy Szentiváni Barla fia István szorult anyagi helyzetében bizonyos belső- és külsőszentiváni birtokrészeit 500 arany forintért elzálogosította Szeged város polgárainak és egész közösségének (civibus ac totó communitati civitatis de Zeged).58 A zálogba vett birtokrészekhez igen értékes, a mezőgazdasági termelés, a halászat és az állattenyésztés szempontjából kiaknázható haszonvételek: művelt és művelés alatt nem álló földek, kaszálók, rétek, legelők, halastavak, állóvizek is kapcsolódtak. Ezen túlmenően a szegedi polgárok a Belsőszentivánon alapított egyház kegyúri jogát is megkapták. A zálogba adáskor Barla fia István kikötötte: ha az idők során ő vagy örökösei képesek lennének visszaváltani az említett javakat, az 500 arany forint kifizetése után a szegedi polgárok kötelesek visszaszolgáltatni a lekötött birtokrészeket és haszonvételeket. Adatok híján nem tudjuk megmondani, sor került-e erre vagy sem a későbbiek során.

A városnak a Tisza jobb partján levő birtokairól mindössze egyetlen oklevél tesz említést ebből az időszakból. A diploma azt is elárulja, hogy az Alszeged szomszédságában fekvő Balak birtokot az alszegedi polgárság vette meg 1359-ben. Balak határait azonban az oklevél nem írja le.59 A Szeged környéki falvak közül csupán Tápéról állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy már a Zsigmond halálát megelőző időszakban — közvetlenül a tatárjárás után — került a Tiszaparti város földesúri joghatósága alá.60

 

3. NÉPESSÉG ÉS NÉPMOZGÁSOK

NÉPESEDÉSI VISZONYOK

Szeged XVI. század előtti népességének megállapítását és a lakosság nemzetiségi összetételének meghatározását rendkívüli módon megnehezíti az a körülmény, hogy a korai időszakból sem telekkönyv, sem városkönyv nem őrződött meg, s az első, a városi lakosság számára következtetni engedő összeírás is csak a XVI. század elejéről maradt fenn. A Szeged utcáinak és lakóinak névjegyzékét tartalmazó, 1522-ből származó dézsmajegyzék rendkívül becses kútfő a XVI. század eleje és bizonyos megkötésekkel a XV. század második fele viszonyainak tanulmányozásához, de adatainak a XIV. századra s a XV. század elejére történő visszavetítése még erős korlátozásokkal sem lehetséges.61

{383} Mintegy kétszáz évet kitevő korszakunkból csupán Bertrandon de la Brocquiére 1433-ból származó útleírása tartalmaz egy, a lélekszámmal is kapcsolatba hozható megjegyzést („Szeged nyílt nagyváros"), ez azonban általános jellege miatt az itt élő népesség nagyságának megállapítására nem alkalmas.62 Vajon mi a helyzet más városokkal kapcsolatosan? Országos jelenségnek számít, hogy a városok lélekszámáról tájékoztató, összehasonlítás elvégzésére is alkalmas források csak a XV. század közepétől maradtak fenn, de ezen adatok között sem ritka a 100 évnyi különbség. A XV. század végéről származó feljegyzések szerint Budán 12—15 ezer, Pesten 10, Kolozsvárott 4—5, Eperjesen 2—3 ezer lakos élt. A XV. század közepén a lakosság lélekszáma Pozsonyban 4 ezerre, Sopronban 3 ezerre, Bártfán 3 ezerre tehető. Ezek a számok egyben arra is figyelmeztetnek, hogy a városi ismérvek között a népesség nagyságát nem tekinthetjük döntő fontosságú kritériumnak. A fenti, korántsem a teljesség igényével összeállított adatsorból az is kitűnik, hogy a magyar városokban kevesebb polgár élt, mint Nyugat-Európa hasonló településein. Az újabb kutatások azonban tisztázták, hogy a magyarországi helyzet nem tért el oly mértékben a nyugat-európaitól, mint azt korábban vélték, tudniillik Ausztriában — hazánkhoz hasonlóan — szintén csak egy település, Bécs tekinthető nagyvárosnak, és a háromezerre tehető középkori német város döntő többsége is törpe-, illetve kisvárosnak számított. A magyarországi városfejlődés Nyugat-Európához viszonyított elmaradottsága persze vitathatatlan. A városlakók arányával kapcsolatos adatokat azonban nem kis óvatossággal kell értékelnünk. A XVI. század eleje körül Magyarország kb. 4 millió lakójából kevesebb, mint 3% élt a gazdasági és jogi szempontból egyaránt városnak tekinthető településeken, vagyis a városlakók arányának megállapításánál a kutatás nem volt tekintettel többek között még az olyan — külső formájában is nyugati értelemben vett — városias, polgári életmódot folytató helységekre sem, mint például Pécs, Győr, Trencsén, Késmárk stb. Nagyjából ugyanebben az időszakban Angliában 5%-ra, a német birodalomban pedig 10—15%-ra tehető a városlakók aránya, de az utóbbi esetében ennek megoszlása egyenlőtlennek tekinthető, ugyanis Dél-Németország egyes területein nagyobb volt a városlakók aránya. Nem szabad elfeledkeznünk azonban arról, hogy az arányok megállapításánál Anglia esetében figyelembe vették az egy utcából álló, erődítéssel nem rendelkező földesúri borough-kat, a német birodalom esetében pedig a földesúri törpevárosokat is.

Az esetek többségében azt mondhatjuk, hogy a városi lakosság lélekszámának megállapodása a telekrend kialakulásával és a városfalak felépítésével hozható kapcsolatba. Ez Magyarországon nagyjából a XIV—XV. század fordulójára tehető.63 {384} Szegedet azonban sohasem övezte városfal, csak hevenyészett palánk, amely nem jelenthetett leküzdhetetlen akadályt egy későbbi, nagy arányú népességgyarapodás esetén. A városok lélekszámával kapcsolatosan még egy lényeges kérdésre kell rámutatni. Az alacsony születési arányszám (családonként körülbelül három gyermek), a gyakran járványok kirobbanásához vezető rossz egészségügyi viszonyok, a gyógyítás kezdetlegessége és az egyoldalú táplálkozás következtében igen nagy volt a halandóság a polgárok körében, melyet gyakran tetéztek a háborúk és egyéb természeti katasztrófák pusztításai is. Mindezek oda vezettek, hogy a magyar városok a természetes szaporodás révén nemhogy lakosságuk gyarapítására, de még lélekszámuk szinten tartására sem igen voltak képesek. A városi népesség utánpótlásának egyetlen útját így a különböző helyekről származó bevándorlók letelepedése jelentette, akik társadalmi jogállásukat és nemzetiségi hovatartozásukat tekintve korántsem voltak egységesek. Az új tagoknak ahhoz, hogy a város polgárai lehessenek, esküt kellett tenniük. Igaz, az előírások városonként különbözők voltak, abban azonban megegyeztek, hogy a polgárjog megszerzését súlyos feltételekhez kötötték (pl. ingatlannal való bírás a város területén, fedhetetlen előélet.)64

Szeged esetében az 1522. évi tizedlajstrom adatai a lakosság etnikai összetételére is rávilágítanak. Az összeírás névanyagát vizsgálva a kutatók már korábban rámutattak arra, hogy a családnevek túlnyomóan magyar eredetűek, s ezért a szakirodalomban Szegedet gyakran említik példaként a magyarság városalkotó képességét kétségbe vonó nézettel szemben.65 Ez megerősítheti azt a feltételezést, hogy a XVI. század elejét megelőző időszakban is a magyar lehetett a döntő súlyú etnikum a szegedi polgárok között. Mivel a Szegeden megjelent telepesek is való -színűleg magyar származásúak voltak, így azok utódai aligha jelentettek új színfoltot a városlakók etnikai összetételében. Nincs alapja viszont annak a — hospeseket helytelen módon kizárólag külországból bevándorolt telepesekkel azonosító — nézetnek, amely szerint Szegeden, Sárospatakhoz és Debrecenhez hasonlóan, szász etnikum telepedett le, de ez a későbbiek során elmagyarosodott.66 Mindenesetre népességmozgásra mutat, hogy az 1429-ben bírói tisztet betöltő Kovázdinak mondott Imre családjáról semmiféle emléket nem őrzött meg az egy évszázaddal később készült összeírás.67

Az idegen etnikumok meghatározására, illetve a bevándorlási körzetek felderítésére irányuló vizsgálódások elvégzése nemcsak a források hiánya, hézagossága {385} miatt ütközik nehézségekbe, hanem azért is, mert a vezetéknevek a XV. század közepe táján — az országos fejlődési tendenciával összhangban — Szegeden is még csak kialakulóban voltak, állandósulásukkal aligha számolhatunk.68 A XIII. és XV. század közepe közötti időszakból megőrzött csekély számú szegedi vonatkozású névanyag összetétele igen sajátságos képet mutat. Nagy részük egy-elemű név, illetőleg olyan kételemű név, amely részben személynév és részben valamilyen foglalkozást jelölő másik tag kombinációja révén keletkezett, részben pedig a személynév és a szegedi (de Zeged) szókapcsolat összeillesztésével jött létre. Ezek azonban a fenti jellegű vizsgálódások elvégzésére nem alkalmasak. A kételemű nevek egy másik csoportjával kapcsolatosan viszont azok jellege, típusa okoz nehézséget, tudniillik a másik tag az apa nevére utal, illetőleg valamilyen emberi tulajdonságot jelölő ragadványnévből áll. Csupán egy alkalommal, az említett Kovázdinak mondott Imre esetében találkozunk olyan megkülönböztető elemmel, amely a származásra utaló helység nevét jelöli meg. Kétségtelenül idegen eredetű szegedi illetékességű polgárra vonatkozó tudósítást a városi hatóság által 1429-ben kiállított oklevél hagyományozott ránk. A diploma elmondja, hogy néhány kereskedés céljából Baranya megyébe utazó szegedi polgár (cohospites) {386} Theperch Gergely (Gregorius Theperch), Bolonia Antal (Antonius Bolonia) és Bercel István (Stephanus Bercel) hatalmaskodás áldozata lett.69 Az oklevélben szereplő Antonius Bolonia olasz származású, s a városban való letelepedéséből Szegednek Itáliához fűződő kereskedelmi kapcsolataira következtethetünk.70

Különleges helyet foglalnak el a Szegeden megtelepedett idegen etnikumok között a kunok, akik az 1522. évi összeírás adatai szerint jelentős számban éltek a városban. Bevándorlásuk nyilván már a XV. század közepe előtt megindult. A korai írott kútfők mindössze egy kun eredetű családról emlékeznek meg: Szegedi Mizsérnek mondott István („Stephanus dictus Miser de Zeghed") és felesége, Ilona a pápai kúriához benyújtott kérelem szerint 1423-ban teljes feloldozást nyert. A Miser nevet a korábbi kutatás helytelenül 'Szegény' értelemben fogta fel és fordította magyarra, holott a Mizsér olvasat kun eredetű etnikumot sejtet.71 Ugyancsak kun származású lehetett az 1429. évi oklevélben szereplő Theperch Gergely nevű szegedi polgár. Nem igazolható viszont az 1355. évi oklevélben felbukkanó Ivánka fiainak, Jánosnak és Tamásnak kun származása, hiszen az eredeti diploma asszonyfalvi polgárokként említi őket (cives de Azun-folva), s Asszonyfalva nem az Asszonyszállása nevű kun pusztával azonos.72 A XV. század közepét megelőző időszakból még további két oklevél hozható szoros kapcsolatba a kunokkal. A diplomák szerint a — valószínűleg 1411-ben — Szegeden tartózkodó királyt az őt felkereső kunok panasza indította arra, hogy megparancsolja a kunok bíráinak, Guti Ország János világosvári kapitánynak és Zaránd megyei ispánnak, valamint Kátai László szolnoki ispánnak, tartsanak vizsgálatot a kun kapitányságokban, és állapítsák meg, kik tekinthetők törvényes kapitányoknak. Mivel a hivatkozott okleveleket Szeged város titkos levéltárában őrizték, elképzelhető, hogy esetleg olyan szállásokról tesznek említést, amelyekről kun bevándorlással számolhatunk. A diplomákban elrendelt vizsgálatot a kunok XIV. század elejétől kibontakozó feudalizációja tette szükségessé. Korábbi kiváltságaikat ugyanis csak az egykori nemzetségi szervezet előkelőiből kiemelkedő vezető réteg tagjai, a kapitányok tudták megtartani, akik a nemzetségi földtulajdon magánbirtokká alakítására törekedtek. A kapitányok a XIV. század végén szállásbirtokaik felett az ország nemeseihez hasonló jogokkal rendelkeztek. Ennek fényében érthetővé válik a kapitányi cím körüli visszaélések sorozata.

A Zsigmond király parancsára eljáró Guti Ország János és Kátai László a szegedi levéltárban fennmaradt oklevelek tanúsága szerint Orbogan-szálláson (ma Orgovány) Kun Györgyöt vagy Gergelyt (a diploma szóhasználata következetlen), Lőrinc fia Miklóst, János fia Ágostont, egy másik János fia Márkot és ugyanazon Márk fia Tamást, Therte-, Boycha- és Kempcegszálláson (ma Törtei, Bócsa és Köncsög puszták) Cherche Bálintot találták törvényes kapitányoknak. A közkunok egy része tovább folytatta a nomadizáló életmódot, zömük azonban lesüllyedt és összeolvadt a jobbágyokkal. A feudális kizsákmányolás fokozódó terheivel sújtott, a Duna—Tisza közének homokos, mezőgazdasági termelésre nem kimondottan alkalmas földjén nehéz körülmények között élő kunok egy részét a könnyebb megélhetés reménye csábíthatta a városokba, így többek között Szegedre."

Nemcsak a szomszédos kun szállásokról, hanem a Szeged közelében fekvő magyarlakta falvakból is többen telepedhettek le a városban. Bizonyítja ezt az 1522. évi összeírás négy Farki, két Tápai, egy Szőregi és egy Szentmihályi családneve.74 {387} Az Anjou- és Zsigmond-korból konkrét példaként azonban csak a már említett Kovázdinak mondott Imre esete hozható fel. Kovázd nevű település ugyan több is volt a középkori Magyarországon, de bizonyosra vehető, hogy a bírói tisztet betöltő személy nem a Valkó megyei Kovázdról, hanem a Szegedhez közel eső, Algyőtől délkeletre, a Tisza jobb partján fekvő Kovázdról származott. Jóval távolabbi vidékről vándorolt Szegedre az a Bercel István (Stephanus Bercel), akit a városi hatóság 1429-ben kiállított oklevele említ. Vezetékneve puszta helynévből keletkezett megkülönböztető név, amelynek alapján eredeti lakóhelyére következtethetünk. Ennek megállapítása azonban nem könnyű feladat, hisz a középkori Magyarországon több Bercel névvel illetett helység is létezett. A Bercel nevű települések földrajzi elhelyezkedése alapján úgy tűnik, hogy emberünk a későbbi Ceglédbercelről, vagy esetleg Tiszabercelről költözhetett Szegedre. Bár az utóbbi Szegedtől nagy távolságra fekszik, valószínűbb, hogy ez lehetett Bércei István származási helye, tudniillik ez a település a XIV—XV. században sokkal jelentősebb hely volt, mint a későbbi Ceglédbercel.75

Szeged korai demográfiai viszonyait illetően — a kínzó forrásszegénység következtében — mindössze annak körvonalazására szorítkozhatunk, hogy az évszázadokon keresztül tartó folyamatos betelepedést két nagy arányú demográfiai fellendülés kísérte. Az egyik a XIII. század közepe táján a hospesek megjelenésében tapintható ki, a másik, a korábbi viszonyokat gyökeresen átalakító változásra pedig a XV. század eleje körül a gazdasági fellendüléssel párhuzamosan kerülhetett sor.

SZEGEDI SZÓRVÁNYOK

Egy várost nemcsak gazdasági vonzáskörzete, népességfelszívó ereje, hanem lakóinak idegen környezetbe való szétszóródása is jól jellemez. Számos esetben kimutatható, hogy a mezővárosok meggazdagodott polgárai közül sokan igyekeztek a gazdasági és jogi szempontból kedvezőbb helyzetben levő városokba költözni, a kisebb városok lakóira pedig a nagyobb, jelentősebb városok gyakoroltak vonzerőt, amelyet az esetek többségében a gazdasági tevékenység jellege határozott meg. Szemléletesen bizonyítják ezt az állítást a szegedi polgárok családi összeköttetései. A Tisza-parti település az ország több jelentős városával — Temesvár, Nagyvárad, Fehérvár — állt szoros kereskedelmi kapcsolatban a XV. században és a XVI. század elején, de erős családi kötelékek csak Szeged és Pest lakói között mutathatók ki. Ennek magyarázata a két város bor- és állatkereskedelemben betöltött {388} szerepében rejlik.76 A városok lakóit azonban nemcsak gazdasági okok késztethették elvándorlásra. Legalább ilyen fontos szerepet kell tulajdonítanunk a különböző egyházi és világi tisztségek ellátásából szükségszerűen adódó mozgásnak is.

A fennmaradt források tükrében az egyházi pályán működő szegedi szórvány első tagjának Szegedi Miklós fia János tekinthető. Noha neve az oklevelekben különböző formákban bukkan fel (Johannes Nicolai de Zendyn, Iohannes Nicolai de Zegdyn, Johannes Nicolai de Sendin), és a leghelyesebben írt alak (de Zegdyn) is bizonyos eltérést mutat az ebben az időben a város megjelölésére használt de Zeged, de Segedino formáktól, Miklós fia János szegedi származását mégis valószínűnek tarthatjuk. A forrásokban 1344-ben említik először, amikor egy titeli kanónia (kanonoki stallum) megszerzését kérvényezte. A pápa a kérés teljesítéséhez hozzájárult, bár Miklós fia János ebben az időben Kalocsán is rendelkezett egy kanonoki stallummal. Jó diplomáciai képességekkel megáldott férfiú volt, mert 1348-ban Nagy Lajos követként őt küldte Avignonba, a pápai udvarba. Az oklevélben esztergomi egyházmegyei klerikusként és Nagy Lajos király követeként említett Miklós fia János ezt az alkalmat ragadta meg, hogy a titeli kanonokság mellett ugyanott az éneklőkanonoki stallumot is megpályázza, amely akkoriban üresedett meg. A pápa neki is adományozta az évi 20 márkányi jövedelemmel rendelkező javadalmat. Utoljára egy 1350—1354 között keletkezett oklevélben szerepel, amelyből kiderül, hogy Titelen egy további megüresedett kanoniát kérelmezett, amit neki is ítéltek.77 Ugyancsak kanonoki posztot töltött be Szegedi Márton (Martinus de Segadino), akit egy 1347. évi diploma tanúsága szerint Baniohannes aradi főesperes ajánlott a pápának csanádi kanonoki kinevezésre. Róla több adat nem maradt fenn.78 Szegedi András fia László (Ladislaus Andree de Zegedino) életéről is kevés információt őriztek meg a források. Egy 1423-ban kiállított oklevél alapján csupán annyit tudunk meg róla, hogy Csanád egyházmegyei kanonok volt, s 1423-ban vagy nem sokkal azt megelőzően halhatott meg. Kanonokságának és javadalmainak jövedelme 30 forintra rúgott.79

A fenti adatok szerint a tanult, művelt klerikus elemek előszeretettel törekedtek kanonoki stallumok megszerzésére. A kanóniával járó biztos jövedelem ugyanis gondtalan, a középnemesi szintnek megfelelő életmód folytatását tette lehetővé. A kanonokok jövedelme a káptalanban uralkodó szigorú hierarchikus {389} sorrendtől függött. A hierarchia élén álló prépost, lector (olvasó-), cantor (éneklő-), custos (őrkanonok), valamint az őket követő kisprépostok és főesperesek tisztük után, a közös birtokból valamennyi kanonokot megillető javadalmon kívül még különleges jövedelmeket is élveztek. Anyagi gondjaik nemigen lehettek a kanonokoknak, hiszen mentesek voltak a családfenntartás felelősségétől. Emellett külön vonzerőt jelentett, hogy a káptalan, e külvilág felé zárt testület tagjai gazdasági és jogi vonatkozásban egyaránt nagy előnyöket élveztek, s a kanonokság elnyeréséhez nem kellett felszentelt papnak lenni. Az esetleges hiteleshelyi feladatok ellátása mellett a káptalan tagjai kettős irányú tevékenységet folytattak. Egyrészt meghatározott rendben és időben ők recitálták a templomban az imákat és énekeket, másrészt — ha egyházmegyei székhelyen éltek — segédkeztek a püspöknek vagy az érseknek a kormányzásban. Munkájukat nagymértékben megkönnyítette az őket helyettesítő klerikusok megbízatásának állandósulása. Ezeket a klerikusokat a források a számukra megélhetést biztosító, rendszeresen kiutalt javadalmak (prebenda) után prebendárius néven emlegetik. A prebendáriusok intézményszerű alkalmazása anyagi szempontból is előnyös volt a kanonokok számára, mivel mentesítette őket a helyettesek állításának és fizetésének terhétől. Az így keletkezett többletjövedelmet, illetve a kanonoki javadalmakból származó bevételek tekintélyes hányadát — a kortársak és az utókor nagy szerencséjére — a káptalanok tagjai nemritkán nemes célokra fordították: művészet- és tudománypártolásra.80

A szegedi szórvány világi tevékenységet űző tagjai közül a fennmaradt források elsőként Szegedinek mondott Balázsról (Blasius dictus Zegedy) emlékeznek meg. A leleszi konvent 1397-ben kiadott levele esküdt polgárként említi őt a Bereg megyei Lampertszászán, s a diploma szövegéből az is kiderül, hogy az okirat kibocsátásakor Szegedinek mondott Balázs már nem élt. Mindenesetre tekintélyes vagyonú ember lehetett, ha ebben a városban az esküdt polgárok között szerepelt. Lampertszásza a később Beregszászként ismert településsel azonos (ma Beregovo — Szovjetunió), s Bereg megye egyik legjelentősebb helyének számított. Szegedinek mondott Balázsról alapos okkal feltételezhetjük, hogy a Tiszaparti városból költözött Lampertszászára, hiszen Beregszász és Szeged közötti kereskedelmi kapcsolatokról későbbi időben van adatunk.81 Ezek létrejöttéhez kedvező lehetőséget kínált a Tisza vízi útja, amin egyebek között épületfát szállíthattak az erdőkben nem bővelkedő alföldi városba, ahonnan élelmiszereket és bort vihettek magukkal a vállalkozó szellemű kereskedők. Egy másik Szegedről elvándorolt személy a Dunántúlon bukkan fel. Az 1406-ból származó oklevél tudósítása szerint Szegedi Zsigmond diák (Sigismundus literatus de Zeged) a {390} pécsi káptalan oldalán szerepelt abban a peres ügyben, amely a Farkaslyuk nevű Tolna megyei birtok miatt robbant ki az említett káptalan és Gadányi Mihály között.82 Az 1418-ban feltűnő Szegedi Szabó fia Mátyásról (Mathias Sartoris de Segedino) csupán annyit tudunk, hogy valahol jegyzőként működött közre egy, a budaszentlőrinci pálosok és a karthauziak között kirobbant peres ügyben.88 A legtöbb információt az 1422-ben Alszegedről a Baja mellett fekvő Szeremlébe (Bodrog megye) költözött Mátyás kovácsról őrizték meg a források. Szeremle mezőváros előljárósága mindent tudni akart a körükben megtelepülni szándékozó Mátyás viselt dolgairól — a feddhetetlen előéletet ugyanis a polgárjog odaítélésénél igen komolyan vette a városi, illetve a mezővárosi vezetőség —, ezért írásban kérte Alszeged bíráját és esküdt polgárait, tájékoztassák őket a korábban náluk lakó kovács elvándorlásának körülményeiről. A szeremlei bíró és esküdt polgárok gyanakvását valószínűleg az váltotta ki, hogy Mátyás felesége nélkül jelent meg köztük. Az alszegediek válasza révén könnyen rekonstruálhatók az események: Mátyás kovács feleségét lopás bűne miatt a városi hatóság fogságra ítélte. Az asszonynak azonban valami módon sikerült megszöknie, s férjét elhagyva elmenekült Alszegedről.84 Mátyás kovács bizonyára e kényelmetlen helyzet miatt dönthetett az elköltözés mellett. Szeremlei megtelepedését a mezőváros Szegedhez viszonyított közelsége, a két település közti kapcsolatok, esetleg rokoni kötelékek is motiválhatták.

A szórvány tagjai közül Szegedi Zsigmond diák és Szegedi Szabó fia Mátyás szereplése a szegedi világi értelmiség létrejöttére utal. Tanulmányaikról semmiféle ismeretekkel nem rendelkezünk, ezért csak feltételezhetjük: a többi diákhoz hasonlóan káptalani iskolában tanultak, de elképzelhető, hogy műveltségük alapelemeit Szegeden, a városi iskolában szerezték meg, bár ilyen jellegű iskola működéséről a források nem beszélnek. Feltevésünket csupán arra a tényre alapozzuk, hogy a XIV. században már több városban és mezővárosban működött ilyen jellegű intézmény. A diákok középfokú iskoláik elvégzése után egyetemi tanulmányokat nem folytattak, többségük pappá sem szenteltette magát, hanem valamilyen világi értelmiségi foglalkozásra adta a fejét. A diákok képzettsége nem volt egyforma, de valamennyien jártasak voltak a latin nyelvben és írásban, az oklevélszerkesztésben, a számvetések elkészítésében, s többé-kevésbé a magyar szokásjogban. Foglalkozásuk sokféle lehetett: található köztük gazdatiszt, megbízott jogi képviselő, határjárásban szereplő királyi ember, sőt alvárnagy vagy várnagy {391} is. Általában elmondható, hogy a diákok az árutermelés kibontakozása és a kereskedelmi tevékenység kiszélesedése következtében fontos szerepet töltöttek be az állami és pénzügyi igazgatásban, s foglalkozásuk űzése során az ország különböző helyeire vetődhettek.85

 

4. GAZDASÁG MEZŐGAZDASÁG

Korszakunkra vonatkozóan az írott forrásanyagban a földművelésre, az állattenyésztésre és a halászatra vonatkozóan csak elszórt, meglehetősen általánosnak tűnő adatokat találunk. E tekintetben a legtöbb, viszonylag konkrét információt tartalmazó kútfőnek Bertrandon de la Brocquiére útleírása számít. A francia utazó többek között azt állítja, hogy Szeged környékén termékeny szántóföldek találhatók, ahol mindenféle gabona megterem. Mivel azonban ezeket fajtánként nem nevezi meg, s természetesen a városhoz tartozó szántók nagyságáról sem tesz említést, így a Szeged környékén folytatott szántóföldi művelésről csak az országos helyzetet alapul véve próbálhatunk meg képet rajzolni.

A növekvő számú lakosság ellátását szolgáló gabona megtermelését lényegében kétféle módon lehetett biztosítani: egyrészt a művelés alá vont területek kiterjesztésével, másrészt pedig a technológia fejlesztésével és az üzemszervezet hatékonyságának növelésével. Az utóbbi vonatkozásában a nyomásos rendszer bevezetése, az állati erő fokozottabb igénybevétele, továbbá a munkaeszközöknek és a megmunkálásnak a fejlődése hozott előrelépést korszakunkban. Magyarországon nagyjából a XIV. század elejétől figyelhető meg a két- és háromnyomásos rendszer térhódítása, vagyis annak a földhasznosítási módnak a megjelenése és elterjedése, amelynek értelmében a föld egy részét pihentették, a másik részét pedig — a helyi éghajlati viszonyoktól függően — a kétnyomásos gazdálkodás esetében őszi vagy tavaszi gabonafajtákkal vetették be, míg a háromnyomásos rendszernél az ugar mellett kijelölt nyomásokba őszi és tavaszi növények kerültek. A nyomásos gazdálkodással együttjárt a nyomáskényszer, amely meghatározta a szántóparcellákba vethető gabona fajtáját, a közösen használt ugar helyét és az éves forgási rendszert. A nyomáskényszer szabta meg azt is, hogy hányszor és mikor kell szántani, valamint aratni. A külterjes állattenyésztés és a nyomásos gazdálkodás között szoros kapcsolat létezett: a gabonával bevetett nyomásoktól az aratás idejéig távoltartották a jószágot, de a betakarítás után a tarlóra hajtották az állatokat legelni; így egyben a talaj természetes trágyázását is megoldották. Azt, hogy a fő gabonafajtákat — búza, rozs, árpa, zab, köles — mely területeken {392} termelték, elsősorban az objektív körülmények (a talaj minősége, az éghajlat) döntötték el, de sok esetben szubjektív tényezőkkel (hagyomány, szokás) is számolnunk kell. A legigényesebb gabonafajtát, a búzát csak tápanyagban gazdag talajon, jó éghajlati adottságokkal rendelkező vidékeken volt érdemes termelni. A középkorban igen elterjedt rozsot elsősorban a homokos talajba vetették. Az Alföldön — így valószínűleg Szeged környékén is — ezek termesztése dominálhatott.

Talajművelésre az Anjou- és Zsigmond-korban, de már azt megelőzően is országszerte ekét használtak, de a földnek emberi erővel és kézi eszközökkel (ásó, kapa) való forgatására még bőven akad példa ebből a periódusból. A nehéz, aszimmetrikus alkatrészekkel ellátott, esetenként taligával is bővített, igen költséges eke elé általában ökröket fogtak, de a XIV. század közepétől már lóigáról is tesznek említést az írott források. Ezzel a szerkezetű ekével azonban nem lehetett igazi mélyszántást végezni, ami végső soron magyarázatot ad az alacsony terméshozamra. Ezen még a bevetendő föld többszöri felszántása sem segített sokat. A termés mennyiségét az is befolyásolta, hogy a vetés kizárólag kézzel, széthintéssel történt. Az érett gabona betakarítása komoly feladatot jelentett; sok munkáskezet és gondos szervezést követelt. A gabona vágására a XIV—XV. században általában a sarlót használták. A kévékbe kötött gabonát a mezőről csűrökbe, pajtákba hordták, majd hozzáfogtak a csépléshez. Erre a célra cséphadarót használtak, de a sík területeken az állatokkal történő nyomtatást is kedvelték. Az így nyert mag azonban igen szemetes volt, ezért szükségessé vált annak tisztítása a vermekben — ritkábban magtárépületekben — történő elhelyezés előtt. Az emberi táplálkozásban a gabona mellett nagy jelentősége volt a hüvelyeseknek (borsó, lencse, bab) és a zöldségféléknek, amelyeket szántóföldeken és kertekben egyaránt termeltek.86

A XV. században felvirágzó külterjes marhatartás révén az Alföldön megnőtt az állattartás jelentősége. Alátámasztani látszik ezt Bertrandon de la Broc-quiére útibeszámolója is, amelyből kiderül, hogy Szeged környékén nagyarányú állattartás, elsősorban szakszerű lótenyésztés folyt, hisz a város piacán különösebb nehézség nélkül akár három-négyezer lovat is lehetett vásárolni — darabját tíz magyar forintért.87 A francia utazó közlése alapján feltételezhetjük, hogy a lótenyésztés nemcsak a Szeged környéki jobbágyok, hanem a városi polgárok foglalkozásában is jelentős szerepet játszott. Az állatokat az év legnagyobb részében a szabad ég alatt tartották, s nemritkán még télen is a legelőn hagyták őket. Táplálkozásukról többnyire az állatok maguk gondoskodtak. Ellátásukban — főleg a téli időszakban — nélkülözhetetlen volt a széna, melynek gazdasági jelentőségére {393} utal, hogy korán az áruforgalom, sőt a vámtarifák tárgya lett.88 A szegedi polgárok számára a minél nagyobb mennyiségű széna biztosítása szempontjából igen értékesnek bizonyultak a város környéki rétek, melyek gyarapítása a nedvdús tiszai árterületen a vizek levezetésével történt. Az állattartáshoz további kedvező körülményt biztosított a város környéki nagy kiterjedésű pusztaság, amely igen alkalmas terepnek kínálkozott az állatok legeltetésére. A tenyésztett állatok jelentős részét eladásra szánhatták, más részét pedig — elsősorban a szarvasmarhát és a sertést — valószínűleg a polgárok élelemmel való ellátására hasznosították, bár ezt az állítást csak az országos analógiák alapján kockáztathatjuk meg, hisz a Szegeddel kapcsolatos írott források erről nem tesznek említést.

Meglepőnek tűnik az a körülmény, hogy a francia utazó útleírásában marhatartásra vonatkozó utalás egyáltalán nem szerepel, márpedig ennek a XV. század második felétől Szeged életében oly fontossá váló gazdasági tevékenységnek a „csírái" 1433-ban már érezhetően jelen lehettek. Ugyancsak nagy szerepet játszhatott a polgárok élelmezésében a madarászat és a halászat. Az előbbire bizonyítékként Bertrandon de la Brocquiére útleírását hozhatjuk fel. Megyjegyzése szerint a szegedi piacon igen sok darvat és túzokot kínáltak eladásra. Sajnálatos módon a halászatra vonatkozóan az Anjou- és Zsigmond-korból nem maradtak fenn írásos emlékek, de a város folyó menti fekvése és a francia utazónak a Tisza halban való gazdagságára utaló megjegyzése alapján joggal feltételezhetjük, hogy ez a régi gazdasági tevékenység nagy fontossággal bírt a városlakók életében. A polgárok bizonyára nemcsak a folyami halászat lehetőségét aknázták ki, hanem természetes (például: Vártó) és talán mesterségesen kialakított halászóhelyeket is igénybe vettek erre a célra.89

Számos adat tanúsítja, hogy középkori városaink polgársága a szántóföldi gazdálkodás mellett sok esetben nagyarányú szőlőtermesztést és borkereskedést is folytatott. Szemléletesen bizonyítja ezt az állítást Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat vagy akár Kassa példája. A XV. század közepe táján nem egy városunkban a polgároknak már több mint a fele rendelkezett szőlőbirtokkal, s nem számított kivételesnek az a jelenség, hogy az iparosok jelentékeny hányada (például Pozsony: 21,9%; Sopron 29,4%) gazdaságának súlypontja a bortermelésen és kereskedelmen nyugodott, bár igaz, ugyanakkor mesterségét is elég intenzíven űzte ez a réteg. Csupán az összehasonlítás kedvéért érdemes utalni arra, hogy Pozsony és Sopron bortermelésének évi értéke csaknem megegyezett azzal az értékkel, amelyet Bártfa vászonipara állított elő egy év alatt.90 A bor, amely korán az áruforgalom tárgya lett, a középkori viszonyok között igen keresett kereskedelmi {394} cikknek számított, hiszen a kutak vize általában alkalmatlan volt az ivásra. Piaci értékesítése — akár idehaza, akár külföldön — nem okozott gondot, éppen ezért a tőkével rendelkező kereskedők és iparosok előszeretettel fektették pénzüket szőlők vásárlásába annak ellenére, hogy a beruházott összeg viszonylag lassan térült meg. Ismeretes továbbá, hogy a szőlőparcellákat nem mindig számították be a jobbágytelki állományba, aminek következtében szabadabb birtoklási forma alakult ki, s ez a későbbiek során lehetővé tette a polgári kereskedelmi tőke behatolását. A szőlőművelés XIV—XV. századi fellendülésében a parasztság mellett igen nagy szerepet játszott a mezővárosi és városi polgárság. A jobbágyokkal szemben előnyt jelentett számukra, hogy a szőlőműveléssel járó magas költségeket — a bortermelés ugyanis bonyolult munkaszervezetet igénylő termelési ágnak számított, s bérmunkások alkalmazását is megkövetelte — a tőkéjük révén fedezni tudták, és könnyebben vállalhatták az esetleges rossz termés kockázatát is. Ugyanakkor a szőlőtermesztés elősegítette a jobbágyok polgárosodását és egyes szőlőtermesztő és borforgalmi helyek mezővárossá, várossá alakulását is (pl. a délvidéki Újlak). Több város polgársága, ha a város környéki földek nem voltak alkalmasak szőlőtelepítésre — a szőlőt különleges talajigénye miatt ugyanis a középkor korai századaiban elsősorban a hegyoldalakon lehetett termeszteni — távoli vidékeken vett vagy bérelt szőlőparcellákat. A fehérvári polgárok példának okáért Somogyban, a debreceniek pedig a Bihar hegység lankáin műveltettek szőlőt.91 Ugyanez a helyzet figyelhető meg Szeged esetében is.

A szegedi polgárok szőlőbirtoklására vonatkozó első adat a XIV. század elejéről származik. Egy 1302-ben kiállított oklevél arról tudósít, hogy Tirnernek mondott Hench pankotai polgár az aradi káptalan előtt tizenkét ezüst márkáért eladta az aradi Makra hegyen levő, a Ménesi falu (ma Minis — Románia) felett elterülő szőlőjét Bugar veje András comes szegedi polgárnak (comes Andreas gener Bugar civis Zegediensis), aki a vételárat ki is fizette neki.92 Ezt a szőlőt András comes néhány évvel később, 1310-ben a Bár-Kalán nemzetségbeli Izsép fia Szeri Pósának adta tovább, ugyancsak tizenkét ezüst márkáért.93 Az Arad megyében fekvő, a Maros folyó északi oldalán elterülő, régen Makrának nevezett hegyvonulat lábánál Zarándtól Sólymosig kitűnő szőlők sorakoztak.94 Egy XIII. század elejéről származó oklevél már szőlőskerteket és vincelléreket említ ezen a területen.95 {395} Igaz, e diplomát a szakirodalom hamisnak tekinti, adatai azonban nem hagynak kétséget abban a vonatkozásban, hogy a Makra hegy északnyugati lejtői már legkésőbb a XII. században rendszeres és szakszerű művelés alatt állhattak. A szőlőtermesztésnek tehát régi hagyományai voltak a Makra hegyen, ahol számos egyház, birtokos nemes és pankotai polgár mellett a szegediek is szőlőkhöz juthattak. Egyetlen oklevél adatának birtokában persze nem általánosíthatunk, de az itteni szőlők jó minősége és viszonylag közeli fekvése, továbbá az a körülmény, hogy a Maros vízi útja megkönnyítette e terület megközelítését és kedvező feltételeket teremtett a bor szállításához, nagymértékben valószínűsíti fenti állításunkat.

Több mint fél évszázad telik el 1302-t követően, míg újból szőlőbirtoklásról említést tevő oklevélre akadunk a Szegeddel kapcsolatos írott forrásanyagban. A titeli káptalan 1369. évi átiratában fennmaradt, a szegedi városi hatóság által 1368. november 8-án kiadott diploma arról tájékoztat, hogy a város bírája és esküdtjei előtt Tamás mester szegedi polgár (concivis) visszaadta Karomi (de Karún) Bertalan comes fia Péter papnak azt a szőlőt, amelyet egykor Péter pap apja kötött le neki száz forintért.96 Az oklevélben említett, Adriánnak nevezett szőlő a karomi nemesek hegyén, vagyis a Szerémségben feküdt. A Duna és a Száva között elterülő Szerémség a középkori Magyarország egyik legértékesebb mezőgazdasági vidékének számított — elsősorban európai hírű szőlészete révén. Ezt a virágzó mezőgazdasági kultúrát azonban a török hódoltság időszakában itt lezajlott hadműveletek teljesen elpusztították. A szerémségi bor a török hódításig kiváló minősége miatt országszerte igen keresett cikk volt, amit a korai időszakból fennmaradt vámszabályok bejegyzései is meggyőzően bizonyítanak. A Szerémség területét Szegedről a Tisza vízi útja segítségével könnyen meg lehetett közelíteni, ami még inkább érthetővé teszi, miért fordulhatott a szegedi polgárok figyelme az itteni szőlők felé. Az írott források hézagossága miatt lehetetlen pontosan meghatározni a szegediek szerémségi szőlővásárlásának kezdetét, aminek következtében a szakirodalomban találkozhatunk olyan nézettel is, amely már IV. Béla uralkodásának időszakában feltételezi a szegedi polgárok szerémségi extraneus (külső) szőlőbirtoklását.97

Persze, a fentebb említett 1368. évi diploma, valamint egy 1408-ból fennmaradt oklevél adatai alapján nagyobb valószínűséggel az állítható, hogy a szegediek csak a XIV. századtól — esetleg annak második felétől — kezdve vásároltak vagy béreltek szőlőparcellákat e nevezetes bortermelő vidéken.98 Ugyancsak figyelemre méltó, hogy e bizonytalan kezdetek után Szeged a {396} XV. század második felében már milyen jelentős szerepet játszott a szerémségi szőlőtermelésben. Úgy tűnik ugyanis, hogy erre az időszakra Szegednek — Pesttel együtt — sikerült megszereznie a szerémségi borkereskedés monopóliumát. Ma még azonban nem tudunk megnyugtató magyarázatot adni arra vonatkozóan, hogy ez a folyamat miként ment végbe. Elképzelhető, hogy a helyi mezővárosok fokozatos háttérbe szorításával, de ugyanakkor a Lengyelországba irányuló kivitel igénye is fellendíthette a két város — Szeged és Pest — borkereskedelmét. Az említett két oklevélen kívül más, a szegedi polgárok szerémségi szőlőtermelésére vonatkozó írott forrás nem maradt ránk az Anjou- és Zsigmond-korból. A hivatkozott 1408. évi diploma, amelyben a szegedi polgárok borkereskedéssel kapcsolatos kiváltságaik megsértése miatt tesznek panaszt Zsigmond királynak, arról is tájékoztat, hogy a szegedi polgárok a Szerémség mely részén rendelkeztek szőlőbirtokokkal ebben az időszakban. Az adatok alapján Kamanc és Pétervárad mezővárosokra, valamint azok tartozékaira lokalizálható ez a terület. A korai időszakból fennmaradt két oklevél csekélyke információja alapján számos lényegbevágó kérdést lehetetlen tisztázni.

Így megállapíthatatlan a város bortermelésének évi értéke, a borkereskedés iránya és mértéke, a szőlőbirtokokkal rendelkezőknek a város összlakosságához viszonyított aránya, a szőlőbirtoklás jellege, vagyis az, hogy vásárolt vagy bérelt parcellákon folyt-e a szőlőtermelés. Nincsenek biztos ismereteink a szőlőtermesztés módjáról s a telepített szőlők fajtájáról sem. Az utóbbi problémával kapcsolatosan azonban az általános helyzet ismeretében a legfontosabb részletkérdéseket megválaszolhatjuk, bár országos viszonylatban is érvényes az a megállapítás, hogy a talajelőkészítés módjáról, illetve az alkalmazott munkaeszközökről az írott forrásokban csak elvétve olvashatunk. A szőlőtelepítés a plántálással, vagyis a gyökértelen venyigének ásóval vagy fafúróval kiképzett gödrökbe való elduggatásával kezdődött, majd az itt kifejlődő tőkéket homlítással (bújtatással) szaporították el minden irányban. A plántálástól számítva csaknem egy évtized telt el, mire a szőlő termőre fordult. A szőlő ebben az időszakban — csakúgy, mint a későbbiekben — gondos kezelést igényelt. Az éves szőlőmunkálatok a tavaszi metszéssel indultak, majd a tavasz és a nyár folyamán háromszori kapálással, kétszeri karózással és háromszori kötözéssel folytatódtak. A szüretre — a beérés időpontjától függően — szeptemberben, illetve októberben került sor. Ezt, a folyamat utolsó lépéseként, az őszi bekapálás követte. A szőlőtermesztés munkafolyamatának valamennyi fázisában — különösen szüretkor — a szőlősgazdák bérmunkásokat is alkalmaztak. Magáról a szüretről és a borkészítés módjáról ugyancsak szűkszavúan beszélnek az írott források. A szőlőszemek kisajtolása bizonyára egyszerű taposással történt, mivel a gépi berendezések ebben az időszakban még meglehetősen ritkák voltak. A taposó kádból kifolyt mustot egy kisebb kádba engedték, ahonnan aztán sajtárok segítségével különböző nagyságú hordokba mérték. A mustot az extraneus szőlősgazdák {397} vagy a helyszínen tárolták, vagy lakóhelyükre szállították, és ott pincékben helyezték el. Az oklevelek szerint polgári vagy paraszti tulajdonban levő pincéket már a XIV. században is nagy számban lehetett találni az ország jelentősebb szőlővidékein.99 E tény ismeretében és a hivatkozott 1408. évi diploma azon utalása alapján, amely a szegedi polgárok borszállításáról tesz említést, joggal gondolhatunk arra, hogy a szegediek pincékkel rendelkezhettek a Szerémségben, amelyek a borkészítés és -tárolás színhelyei voltak. Ugyanakkor ezek a pincék férőhelyül is szolgálhattak a művelés céljából Szegedről oda utazó külső szőlőbirtokosoknak, illetve szolgáiknak.

KÉZMŰIPAR

Egy település városiasodásának legjellemzőbb mutatója a középkorban — akárcsak napjainkban is — iparának fejlettsége. A középkori városok a kézműipar központjainak számítottak, de ez korántsem jelenti, hogy életükben a kereskedelem és a mezőgazdaság — az ipari és mezőgazdasági termelés ugyanis ebben az időben még nem vált el teljesen egymástól — ne játszott volna fontos szerepet. A középkori városi kézműipar fejlettségét az egyes iparágak szakmák szerinti nagymértékű differenciálódása jelzi. Másként fogalmazva ez azt jelenti, hogy míg a városi fejlődés alacsonyabb fokán álló mezővárosokban általában csak a közvetlen környék lakosságát a legkeresettebb tömegszükségleti cikkekkel ellátó, viszonylag differenciálatlan iparágakra találunk példákat, addig a valódi városokban ez kibővül a vagyonosabb rétegek igényeit kielégíteni tudó, „luxus árukat" is előállító iparágakkal, s valamennyi iparágra jellemző a szakmák szerinti nagy szét-ágazás. Szemléletesen illusztrálja az elmondottakat a XV. század elejéről fennmaradt Budai Jogkönyv, amely a város élelmezési iparával kapcsolatosan hét iparágról tesz említést (mészáros, vadvágó, hentes, halász, molnár, serfőző, pék), s a pékeken belül is több fajtát különböztet meg. A kézműipart illetően rendkívüli fontosságú annak a kérdésnek a tisztázása is, hogy az illető városban a lakosság mindennapi szükségleteit kielégítő mesterségek mellett találunk-e a távolsági kereskedelem számára dolgozó iparágakat vagy sem. A fenti problémák felvillantása arra figyelmeztet, hogy egy város kézműipara fejlettségének megítélésénél az iparűzők számának megállapítása önmagában még nem elegendő, hanem ezt a kérdést a mezőgazdasági és ipari termelés különválásának vizsgálatával, valamint az iparon belüli munkamegosztás folyamatának elemzésével összekapcsolva kellene tárgyalni.100 Egy ilyen komplex jellegű vizsgálódás elvégzését a korai időszak {398} vonatkozásában azonban lehetetlenné teszi az a körülmény, hogy Szeged esetében csak a XVI. század elejéről maradt fenn olyan forrás — a már sokat hivatkozott 1522. évi dézsmajegyzék —, amelynek adatai alapján biztos megállapításokat tehetünk az iparűzők számát illetően, képet alkothatunk az ipar fejlettségi fokáról; differenciálódásáról. A város egységesülését megelőző időszakból csupán néhány szórványadat áll rendelkezésre, ezek pedig megalapozott következtetések levonását nem teszik lehetővé.

Az egyetlen, magát a mesterséget is megjelölő információ egy XV. század eleji diplomában őrződött meg; az alszegedi városi hatóság 1422-ben kelt oklevelében szereplő Mátyásról így kétségbevonhatatlanul megállapítható, hogy a kovácsmesterséget űzte.101 A továbbiakban még két olyan adatot értékelhetünk, amelyek — bár közvetett módon — Szeged korai kézműipari viszonyaira vetnek fényt. Két XV. század elejéről származó oklevél ugyanis foglalkozásneveket hagyományozott ránk; a nevek ezen típusáról pedig biztosan tudjuk, hogy a XV. század elején még viselőik tényleges foglalkozását jelölték.102 Egy 1415. évi diplomában említett szegedi polgárról, Szűcs Jánosról (Johannes Pellifex) bizton állíthatjuk tehát, hogy a szűcsmesterséget űzte. Némileg áttételesebb információt őrzött meg az az 1418-ból származó okirat, amely Szegedi Szabó fia Mátyás (Mathias Sartoris de Segedino) jegyzői tevékenységéről tudósít. Ebben az esetben az apa foglalkozásnevéből alakult névvel van dolgunk, s az okirat szövege azt is világosan mutatja, hogy Mátyás már apjától eltérő pályára lépett, vagyis minden bizonnyal csak a Szegeden élő apa folytatott kézműipari tevékenységet. E két adat végső soron a ruházati iparral kapcsolatos. Az 1418. évi okiratban szereplő sartor szó elsődleges jelentése ugyan 'foltozó szabő, tehát a szabóknak arra a fajtájára utal, akik a régi ruhák átalakításával, s nem újak készítésével foglalkoztak, de a készruhakészítőket is így hívták. A szabóság feudális kori városaink legnépesebb mesterségének számított, aminek nem kis szerepe lehetett abban, hogy e szakma művelői általában ritkán gazdagodtak meg. Más a helyzet a szűcsökkel, akik többnyire a vagyonosabb mesterek közé tartoztak.103

Ha a fenti adatokat összevetjük az 1522. évi dézsmajegyzékben megőrzött információkkal, amelyek alapján a szakemberek 300 körülire becsülik a XVI. század eleji Szeged iparűző népességét, igen nagy ellentmondás válik szembetűnővé.104 {399} Ennek az ellentmondásnak bizonyos fokú feloldása — a kézművesek száma fokozatos gyarapodásának feltételezése mellett is — csak a következőképpen képzelhetők el: a források nagymérvű pusztulása s nem a kézműipar alacsony színvonala az oka annak, hogy a város egységesülése előtti időszak ipari viszonyairól oly keveset tudunk. Ezt a feltevést megerősíteni látszik az a körülmény is, hogy Szeged életében a korai időszakban nagy szerepe volt az állattenyésztésnek, a halászatnak, a borkereskedelemnek, valamint a só raktározásának és szállításának, mindezek pedig szükségszerűen megkövetelték bizonyos iparágak kifejlődését. Mivel közvetlen forrásadatok nem állnak rendelkezésre, ezért csak feltételezhetjük, hogy a kovácsokon, szűcsökön és szabókon kívül mészárosok, tímárok, vargák, bognárok, kádárok, kötélverők, szíjgyártók, gyékényszövők, fazekasok, hajósok, ácsok, az élelmezési iparban pedig molnárok, pékek és halászok működésével is számolnunk kell a városban. A XIV. század elején még a fémiparhoz tartozó pénzverők létezését sem zárhatjuk ki. A pápai tizedlajstromok az 1338—1342 közötti időszak vonatkozásában tudniillik többször is említést tesznek a szegedi pénzről [(parva) moneta Chogediensis, Chegediensis, Czegedien-sis], amely adatok alapján valószínű, hogy a XIV. század elején Szegeden pénzverő kamara létezett. Egy korábbi vélemény szerint ez a Csanád egyházmegyei kamara lehetett, amely egy ideig Szegeden, majd később Lippán működött. Problémát jelent viszont, hogy Szeged ekkor a kalocsai egyházmegyéhez tartozott, így a korszakunkban működő szegedi kamarát nem azonosíthatjuk a Csanád egyházmegyeivel. Végső soron elképzelhető az is, hogy Szegeden nem pénzverő kamara, hanem csak pénzváltó hivatal működött — a források ugyanis magáról a kamaráról nem emlékeznek meg —, hiszen a sóüzletek lebonyolítása igényelhette egy ilyen jellegű intézmény funkcionálását. Az az adat azonban, amely szerint Domonkos szenternyei prépost az általa összegyűjtött pénzből hét márkát fizetett szegedi pénzben (solvit VII marcas monete Czegediensis) kétségtelenül pénzről és nem pénzsúlyról beszél, így a moneta szó 'pénzsúly'-ként való értelmezése nem hozható fel a pénzváltó hivatal működését igazoló bizonyítékként. Valószínű tehát, hogy a XIV. század elejének egy közelebbről meg nem határozható időszakában városunkban pénzverő kamara működött. Joggal gondolhatunk erre, hisz a kamarabérleti szerződések tanúsága szerint Csongrád megye a lippai kamarához tartozott, így időnként Szegeden is verhettek pénzt.105

{400} A középkori ipar további jellemző vonásának tekinthető a kézművesek céhekbe tömörülése. Ezek az — ipari fejlődés egy meghatározott fokán szükségszerűen létrejövő, a hozzájuk tartozó iparosok számára a külső és belső konkurrenciával szemben védettséget nyújtó — érdekképviseleti szervezetek megjelenésükkor még haladó szerepet játszottak, s vitathatatlan, hogy tagjaikat megóvták a létbizonytalanság fenyegetésétől. A kiváltságolt helyzetből fakadó nyugodt munkakörülményeknek, a szigorú minőségi követelményeknek, a termelés állandó ellenőrzésének és nem utolsó sorban annak a megkötésnek köszönhetően, hogy mesterjogot csak kellően tanult legény kaphatott, a középkori céhes ipar a ma emberét is bámulatba ejtő termékek előállítására volt képes. A céhszervezet kialakulása hazánkban bizonyos XIII. századi kezdemények — vásárlási vagy eladási jog biztosítása, az azonos ipart űzők egy utcába települése, vallási jellegű egyesületek (fraternitások, Bruderschaftok) szerveződése — után a XIV. század közepétől indult meg, virágkora pedig a XV. században, illetve az azt követő időszakban figyelhető meg. A céhek létrejötte városonként és iparáganként eltérő időpontokban történt, s megalakulásukat többnyire a versenytől való félelem indokolta.106 Mivel Magyarországon — Buda kivételével — a XV. század vége előtt az ismert mesterségeknek mindössze alig harmada tömörült csak céhekbe, nem tűnik különösen meglepőnek, hogy a Szeged korai történetével kapcsolatosan fennmaradt írott forrásokban ilyen jellegű szervezeteknek nem akadunk a nyomára. Ennek ellenére nem tekinthető kizártnak, hogy Szegeden a város egységesülését megelőző időszakban már létezhettek bizonyos iparágakban céhek. Valószínű, hogy a Szeged környéki falvakban — talán Tápé kivételével — jelentősebb kézműipari tevékenységgel nem számolhatunk, mivel a városi ipar minden bizonnyal gátlólag hatott a környező települések iparának kifejlődésére.

SÓÜGYEK

Szeged gazdasági életében, s így a város fejlődésében is, a tatárjárást megelőzően csakúgy, mint az azt követő időszakban, igen nagy szerepet játszott az itt működő kamara révén az erdélyi bányákból származó só. Ennek a középkorban igen fontos ételízesítő és tartósító szerként szolgáló értékes ásványnak a kibányászása az Árpád-korban az uralkodókat valószínűleg még nem regálé, hanem földesúri birtokjogon illette meg, hiszen a sóbányák csaknem kivétel nélkül királyi birtokokon feküdtek. Ebből adódóan a kibányászott só forgalomba hozatalát is a királyok tartották a kezükben, de a XIII. századtól kezdve a sószállításba és értékesítésbe már mások — egyháziak, valamint világiak — is bekapcsolódtak. Ugyanakkor azonban mind a művelés, mind pedig az árusítás vonatkozásában {401} az uralkodók monopólium megteremtésére törekedtek, hiszen a só révén jelentős bevételre tehettek szert. Ugyanez a szándék jellemezte az Anjou-házi királyok, Károly Róbert és I. Lajos tevékenységét is, akiknek működése e téren inkább csak a fejlődés előfeltételének biztosítására, a termelés fokozására terjedt ki. Ezt bizonyítja többek között, hogy ebben az időszakban került sor az erdélyi sóvidék mellett a máramarosi terület bányáinak intenzív fejlesztésére.107

Szeged nevével a sóügyekkel kapcsolatosan a tatárjárást követően csak a XIV. század végén találkozunk először az írott forrásokban. E viszonylag késeinek tekinthető felbukkanást részben a forrásanyag pusztulása, részben pedig az a körülmény magyarázhatja, hogy a szegedi sókamara — amely a többi kamarához hasonlóan a só kiosztását és forgalmazását volt hivatott biztosítani — a mongolok kivonulását követően zavartalanul működhetett tovább, tevékenységét fontosabb, oklevélben is említést érdemlő tényező nem akadályozhatta. A Zsigmond király által 1397. november 1-én Temesvárott kiadott rendelet, melyre fentebb már utaltunk, azért tekinthető rendkívül fontosnak, mert segítségével képet kaphatunk az ország XIV. század végi és XV. század eleji sóügyleteiről. Az oklevél szerint Zsigmond 1397. november 1-től érdemeire és rátermettségére való tekintettel Verebi György fia Péter mester volt erdélyi alvajdát nevezte ki az erdélyi és lippai sókamarák élére. Verebi Péter rátermettségének hangsúlyozása, valamint az oklevélnek az a kitétele, melynek értelmében a nagyobb bevételek elnyerésének reményében és a minél eredményesebb munkavégzés elősegítésére az uralkodó 6000 Ft-nyi összeget bocsátott az új sókamaraispán rendelkezésére, arra utal, hogy a sóbevételek bizonyára nem érték el a kívánt szintet a XIV. század végén.

A statútum alapján, amely elsősorban az uralkodó szubjektív óhaját és nem a valóshelyzetet tükrözte, feltételezhető, hogy az ország a sóellátás szempontjából három területi egységre oszlott, nevezetesen: a Tisza vidékére a Zagyva folyóig, ahol a máramarosi sót használták, a Szávától délre fekvő vidékre, ahol a tengeri sót forgalmazták, s végül az országnak a két fenti rész közé eső vidékére, amelyet az erdélyi sóval láttak el. Zsigmond elrendelte, hogy a sókamarák és sóügyletek az uralkodó irányítása és különleges védelme alatt maradjanak, s ezzel öszefüggésben igyekezett kizárni a prelátusokat és a bárókat ezeknek az ügyeknek az intézéséből. Rendelkezése értelmében tilos volt az országba idegen sót behozni, tengeri sót pedig a Száva folyótól északra fekvő területeken forgalmazni. E tilalmak megszegőivel szemben szigorú megtorlást helyezett kilátásba. A statútum rendelkezései nem hagynak kétséget afelől, hogy Zsigmond is a sómonopólium érvényesítésére törekedett és a sóból származó jövedelem emelésén fáradozott. Az oklevélből az is kiderül, hogy az ország zavartalan sóellátásának biztosítása érdekében {402} a XIV. század végére időszerűvé vált a só forgalmazását végző kamarai rendszer megreformálása, s az egyes kamarákban árusított só értékének újra-meghatározása. Zsigmond a régi kamarák mellé, amelyek közé a szegedi is tartozott, újakat állíttatott fel, ezáltal a sóelosztás egyenletesebbé tételét vélte megoldani. További lépésként a király meghatározta az egyes kamarákban értékesített só árát, mivel a szállítási költségek, melyek a só árában igen jelentős tételnek számítottak, a távolság növekedésével egyre fokozódtak. Így pl. az erdélyi bányákhoz viszonylag közel eső szegedi és (tisza)várkonyi kamarában 100 darab só 250 nagyobb dénárba került, addig ugyanennek a sónak az ára, mire eljutott a pozsonyi vagy a soproni kamarába, már a duplájára emelkedett.108 Sajnos, a szegedi sókamara szervezeti felépítéséről, gazdasági tevékenységéről részletekbe bocsátkozó leírást nem lehet adni, mivel működésére vonatkozóan számadások, lajstromok, kísérőlevelek nem maradtak fenn.

E kérdés megválaszolását illetően mindössze egy 1429-ben Zsigmond által kiállított oklevél korántsem egyértelmű adataira támaszkodhatunk. A Pozsonyban kelt diplomában a király elismerte, hogy a korábban a királyné szolgálatában álló Várdai Miklós csongrádi ispán — ezt megelőzően Borbála királyné verőcei ispánja (1416), majd lovászmestere (1424—1426), később, 1435-től szatmári ispán —, aki Ozorai Pipo halála után került a szegedi sókamara és Csongrád megye élére, elszámolt vele a szegedi sókamarába 1428. május 4-e és 1429. május 4-e között beszállított, Erdélyből és más részekről származó, tizenkilenc tömény, négyezer-tizenhat darab vízaknai, ötvennyolc tömény aranyosi, továbbá ötszáznegyvennégy lagena kútból nyert sóról, valamint az 1427. április 27-e és 1429. május 4-e között Szegeden beszedett sóvámról. A diploma az elszámolás kapcsán a szegedi polgárokról is említést tesz, de a zavaros mondatszerkesztés következtében ezzel az adattal kapcsolatosan csupán azt vehetjük bizonyosnak, hogy a szegediek — nyilván az uralkodó külön felhatalmazására—bekapcsolódtak az itteni kamarában tárolt só értékesítésébe. Az oklevél arra is fényt vet, hogy a csongrádi ispáni tisztség egy rövid ideig összekapcsolódott a szegedi sókamara vezetésével; a sóvámot ugyanis Várdai mint ispán 1427 és 1429 között szedte be, de a sókamara igazgatását, valószínűleg külön királyi felhatalmazásra, mindössze egy évig látta el, vagyis 1428-ban történt megbízatása előtt nyilvánvalóan valaki más lehetett a kamaraispán. Ez a körülmény, de még más, az ország egyéb területével kapcsolatosan felhozható példa is arra vet fényt, hogy Zsigmond az egyes sókamarákat külön-külön igazgatta.109 Ebből az időszakból a szegedi sókamarások közül Várdai Miklóson kívül még egy embert ismerünk név szerint. Egy 1435-ben kelt diploma ugyanis arról tesz említést, hogy a szegedi {403} élén a raguzai származású, Zsigmond uralkodása alatt tehetségüknek köszönhetően fényes karriert befutott Tallóci-fivérek egyike, Matkó állt, akit e tisztség ellátásában — csakúgy mint több más esetében — testvére, Frankó is segített. Matkó a déli országrész határvédelmének Ozorai Pipo halálával (1426. december 27.) bekövetkezett meggyengülése után lépett a király szolgálatába. Zsigmond az új védővonal központjává Belgrádot jelölte ki, s ennek kapitányává 1429-ben Matkót tette meg, akit az egykor Ozorai Pipo dominium-rendszerébe tartozó Keve, Csanád és Krassó megyék ispáni teendőinek ellátásával is megbízott. A felsorolt megyéken kívül még számos kamara, így a szegedi és több fontos vár (pl. a boszniai Szrebrenik, Jajca) tartozott a Tallóci-fivérek fennhatósága alá. Részletekbe bocsátkozó ismertetés helyett elegendő csupán arra utalni, hogy a Szörénytől az Adriáig terjedő vidéken a Tallóciak tartották a kezükben mindazokat a javakat, amelyek ekkor a királyhoz tartoztak. Mindebből számunkra most csak annyi tűnik fontosnak, hogy a Tallóciak kezén levő szegedi sókamara bevételei is hozzájárultak a déli határvidék — végső soron Belgrád — törökkel szembeni védelméhez. A Tallóciak szegedi sókamaraispáni tevékenységéről a már említett 1435-ből származó oklevél tudósít először. A diplomában Zsigmond király megparancsolta Tallóci Matkó kamaraispánnak és szlavón bánnak — távollétében pedig testvérének, Frankónak —, hogy Bátmonostori Töttös László részére, aki Matkót megelőzően állt Belgrád élén, hű szolgálataira való tekintettel lakodalma alkalmából 500 arany forint értékű sót szolgáltasson ki.110 Ez az adat is szemléletesen bizonyítja, hogy a középkori államháztartásban a nyers kősó a pénz utáni legfontosabb fizetési eszköznek számított, ezért adományozzák fizetésként, jutalomként vagy esetenként városok segélyezése céljából. A fenti adattal kapcsolatosan talán nem haszon nélküli utalni arra, hogy ugyancsak 500 arany forintot tett ki az az összeg, amelyért a szegedi polgárok zálog címén hozzájutottak Barla fia István bizonyos külső- és belső-szentiváni birtokrészeihez.111

KERESKEDELEM

Középkori városaink életében a kereskedelem igen jelentős — a legtöbb esetben a kézműiparnál is fontosabb — szerepet játszott. Ennek illusztrálására egyetlen példa is elegendő: a XIV. század közepétől az ország legjelentősebb városává váló Buda, Pesttel egyetemben, a török hódításig elsősorban kereskedőváros volt. 112 Hasonlót mondhatunk Szegedről is. A város gazdasági tevékenységével {404} kapcsolatosan fennmaradt írott források zömét a kereskedelemre vonatkozó adatok alkotják. Kétségtelen, hogy Szeged szerencsés földrajzi elhelyezkedése igen kedvező feltételeket teremtett a kereskedelem számára. Mivel a város folyóparton, fontos utak csomópontjában, a síkvidék és a hegyvidék érintkezési vonalán alakult ki, helyzetéből adódóan könnyen bekapcsolódhatott az eltérő földrajzi adottságú területeken előállított termékek cseréjének lebonyolításába. Sajnos, a tiszai és marosi folyami hajózásról korszakunk vonatkozásában nem maradtak fenn írott emlékek, pedig bizonyosra vehető, hogy mindkét folyón nagy forgalmat bonyolítottak le. A szegedi polgárok a Pétervárad és Kamanc környékén megtermelt borukat a Tiszán szállíthatták városukig, majd onnan akár vízen, akár szárazföldön továbbíthatták más vidékekre, míg az ország északi részéből ugyancsak a Tisza vízi útján többek között fa és építőanyagok érkezhettek Szegedre. Az erdélyi területekről származó termékek (só, fém, bor, építőanyagok) legnagyobb része szintén vízi úton, a Maroson jutott el Szegedig, ahol az árut kihajózták, majd továbbították az ország belseje felé.

Az áruszállításban nagy szerepet játszott a vár előtt működő rév, amely a Maros és az Al-Duna között fekvő nagy területet kapcsolta be a budai útba. Valószínűleg az itt szedett vámra — vagy esetleg a városban behajtott útvámra — vonatkozik a váradi püspökség és káptalan birtokjogait elrendező 1273. évi oklevél Szegeddel kapcsolatos adata. Az oklevél és a váradi káptalan legrégibb statútumait tartalmazó könyv egy keltezetlen bejegyzése alapján — amely ugyancsak említést tesz a szegedi vámról — arra következtethetünk, hogy a városunkban behajtott vám egyharmada felett a káptalan, kétharmada felett pedig a püspök rendelkezett.113 Közelebbi adatok híján azonban nem lehet meghatározni, hogy a vám meddig lehetett a váradi egyház kezén, s azt sem, mennyiben gátolta az idegen vámjog Szeged városfejlődését. A szárazföldi utak közül a Szegedet Budával összekötő nagy út volt a legfontosabb és legforgalmasabb. Az oklevelek 1264-ben említik először, amikor IV. Béla a csúti monostor alapítása alkalmával körülírta néhány, a kolostornak adományozott falu határát. A diploma szerint az út, amelyen Szegedre lehetett jutni (de qua via itur in Zeged) Inárcs és Gyón között húzódott. A városunktól 100 km-nél is távolabbi helyen Szegedre történő utalás a Tisza-parti település jelentőségét mutatja. Ezt követően 1332-ben Gyál birtok határjárása kapcsán bukkan fel az írott forrásokban az általunk vizsgált út. Valószínűleg ennek a Budára vezető nagy útnak képezhette részét a sáregyházi út, amelyen egy 1389. évi oklevél szerint a szegedi polgárok Buda és Félegyháza felé jártak. Sáregyháza fekvését nem tudjuk pontosan meghatározni. Talán a szeged—félegyházi út közepén található egykori Sőregháza nevű pusztával lehet azonos. A korszakunkba vágó utolsó oklevél, {405} amely közvetve ugyan, de említést tesz a Szeged és Buda között húzódó nagy útról, 1415-ben kelt, és arról tudósít, hogy a szegedi polgárokat Kecskeméten kiváltságaik ellenére megadóztatták. Úgy tűnik, ennek az útnak a nyomvonala nagyjából megegyezett a mai E5-ös nemzetközi főútvonaléval; a Dunát Pestnél érte el, s az itteni vagy a jenői réven átkelve lehetett eljutni a budai oldalra.114

Hasonló fontosságú volt a Szegedről kiinduló, Szeren, Csongrádon és Alpá-ron keresztül Szolnokra vezető út, amelyen az oklevelek tanúsága szerint gyakran jártak szegedi polgárok. A szolnoki útról egyébként Alpárt elhagyva (Kalán)kö-rösén (ma Nagykőrös) keresztül Budára lehetett jutni, tudniillik az említett 1332. évi oklevél Gyál birtok határleírása kapcsán említést tesz a minden bizonnyal Budáról induló és Pesten keresztülmenő Kőrösbe vezető nagy útról.116

Ugyancsak jelentős forgalmat bonyolíthatott le a Bükeden (ma Bácsbokod) keresztül Baja felé vezető ún. káliz út, amely Bátmonostor környékén keresztezte Bodrog megye egyik legfontosabb útját, a Bácsot Baján keresztül Kalocsával összekötő nagy utat. A szekszárdi konvent 1347-ben kelt oklevele alapján feltételezhető, hogy a bátmonostori vásárt szegedi kereskedők is látogatták, akik e Bodrog megyei mezővárost minden bizonnyal a káliz úton közelítették meg. Az ezen az úton Bátmonostortól néhány kilométerre található Páliból a Vajas átkelője vezetett el a szekcsői és kápláni révekhez. Valószínűleg itt keltek át a Dunán és utaztak talán Eszékre, a Belgrádot Fehérvárral összekötő hadútnak részét képező úton azok a szegedi polgárok, akiket Bezedek határában Bátmonostori Töttös László özvegyének jobbágyai megtámadtak.116

A Szeged és Szőreg közötti határvita kapcsán 1411-ben említett nagy út a szegedi révtől indult ki, s a vámmal rendelkező Bében keresztül Csanádra tartott.117

A Tisza-parti várost a Szerémséggel összekötő, Kanizsán és Becsén át Péterváradra vezető út szintén a forgalmasabbak közé tartozott, Bertrandon de la Brocquiére, aki Belgrádból jövet Becsénél kelt át a Tiszán, valószínűleg a péterváradi úton érkezett városunkba.118

A fentieken kívül még egy fontos útról kell említést tennünk. Ennek irányvonalát azonban nem lehet pontosan meghatározni. Az 1233. évi beregi egyezmény értelmében a dunántúli egyházak a sót közvetlenül a szegedi kamarából kapták. A só szállítását a Dunántúl északi, részeire a Tisza és a Duna vízi útja {406} mellett a Fehérváron átmenő szárazföldi úton is végezhették. Ennek az útnak Fehérvártól Győrig vezető részét meglehetősen jól ismerjük, de Szeged és Fehérvár közötti szakaszát már annál kevésbé. Valószínű, hogy a Szegedről induló út Kecskemét után nyugatnak fordult, majd a madocsai révet érintve Földváron, Fehérváron és Móron keresztül érte el Győrt.119

A nagyobb utakon kívül persze — mint ezt a szegedi polgárok és Gyálai Mihály közti határvita kapcsán keletkezett oklevél is bizonyítja — számos kisebb, helyi jelentőségű út létezett a város környékén.120 Közelebbi adatok híján azonban ezek irányvonalát nem tudjuk meghatározni. Biztosra vehető, hogy ilyen utak kötötték össze Szegedet a környező településekkel.

A korai oklevelekben via-nak nevezett utak általában kövezetlenek voltak. A középkor útépítése inkább csak bizonyos természeti akadályok leküzdését jelentette (vizek áthidalása, vizenyős területek útjainak feltöltése), s az ilyen helyeken a befektetett munka megtérítése, a karbantartás költségeinek fedezése, s nem utolsó sorban bizonyos haszonszerzés miatt vámot szedtek. A városok gazdasági fejlődését tehát nem kis mértékben akadályozhatta a különböző feudális urak vagy testületek utakra, hidakra, révekre kiterjedő vámszedési joga. Eredetileg minden vámmal a király rendelkezett, aki azonban a későbbiek során a harmincad és a huszad kivételével ezek nagy részét eladományozta. Számos bonyodalom támadt abból, hogy míg a vámadományozó oklevelek mindenkit köteleztek a vámok megfizetésére, addig a mentességet biztosító diplomák vámfizetés alóli felmentést tartalmaztak. Királyaink gyakran adományoztak a városi polgároknak ilyen kiváltságokat kereskedelmi tevékenységük előmozdítása céljából. A vámmentesség természetesen csak az illető város polgárainak saját árujára vonatkozott.121

A szegedi polgárok vámfizetés alóli mentességéről megemlékező legkorábbi oklevél 1389-ből maradt fenn. Ebből a Zsigmond által kiadott diplomából egyértelműen kiderül, hogy a szegediek 1389-et megelőzően jutottak ennek a fontos kiváltságnak a birtokába. Valószínűnek látszik továbbá, hogy a polgárok a XIV. század végén már országos vámmentességgel rendelkeztek, mivel az oklevél leszögezi : a szegedi polgárok kereskedelmi cikkeikkel „Buda, Félegyháza felé vagy más részekre igyekezve, a sáregyházi úton vagy más utakon" szabadon járhatnak-kel-hetnek.122 Az az 1405-ből származó oklevél viszont, amelyet Asszonyfalva-Felszeged polgárai kaptak Zsigmondtól, egyértelműen országos vámmentességről beszél.123 {407} Ezen a diplomán kívül még kilenc, kimondottan a szegedi polgárok kereskedelmi kiváltságairól tájékoztató, hasonlóan országos vámmentességet biztosító oklevél maradt fenn korszakunkból. Zsigmondnak azonban a polgárok panasztétele nyomán gyakran kellett utasításokat adnia, hogy alattvalói a szegediek fenti kiváltságát tartsák meg, illetve tartassák meg. Itt jegyezzük meg, hogy 1436-ban még egy további körülmény is indokolta e kiváltság újbóli megerősítését. Az nevezetesen, hogy Zsigmond német-római császárrá való koronázása után új pecsétnyomót készíttetett, s a szegedi városvezetőség tanácsosnak látta a korábbi privilégiumokat egy új, immár a megváltozott feliratú pecséttel ellátott kiváltságlevélbe foglaltatni.

Egy másik 1436-ban kelt oklevél szerint a vámmentesség nemcsak a polgárok személyére, hanem familiárisaikra, kocsijaikra, az azokat húzó lovakra, továbbá kereskedelmi cikkeikre is kiterjedt. A kereskedelmi tevékenységet a vámmentességen kívül még má s fontos kiváltságok is segítették. Így mindenekelőtt az a rendelkezés, amely kimondta, hogy a szegedi polgárokat tilos mások (tudniillik polgártársaik) tartozása vagy vétke miatt kereskedelmi cikkeiktől megfosztani. Hasonló fontosságú volt a területi illetékesség elvének kinyilvánítása, vagyis annak leszögezése, hogy a kiváltságolt település lakóját csak a helység bírája és esküdt polgárai előtt lehetett felelősségre vonni. A szegedi polgárok ügyében tehát a szegedi városi bíró ítélkezett, de az oklevelek utalásai szerint ilyen jellegű peres ügyeket a tárnokmester jelenlétében is le lehetett bonyolítani. A városi hatóság elé vitt peres ügyekben a bíró és az esküdt polgárok kötelesek voltak valamennyi panaszosnak a jog rendje szerint teljes igazságot és elégtételt szolgáltatni. Abban az esetben, ha valaki az említett rendelkezésekkel ellentétesen cselekedett volna, a király utasítása értelmében az illető megye ispánja köteles volt az elkobzott javak hiánytalan visszaszolgáltatásáról és a peres ügynek a szegedi bíró elé viteléről gondoskodni. Zsigmond más módon is törekedett a kereskedelem támogatására. Ezt tükrözik az 1405. évi augusztusi törvénycikkek, amelyekben a király többek között az egységes mérték- és pénzrendszer megvalósítását tűzte ki célul, s a külföldi kereskedők tevékenységét is igyekezett korlátozni az országban.

Sajnos, a szegedi polgárok által forgalmazott árukról az esetek többségében csak általános megjegyzéseket őriztek meg a források. Így az oklevelek „saját árucikkeikkel" (cum rebus suis mercimonialibus), „eladásra szánt dolgokkal és bármilyen más kereskedelmi cikkekkel" (cum ipsorum rebus venalibus et mercibus quibuslibet) stb. utalásai e vonatkozásban pontos ténymegállapítást nem tesznek lehetővé. Konkrét adatokat csupán két oklevélben találunk. Ezek a szerémségi borra, valamint a sóra vonatkoznak. Az elbeszélő források, így Bertrandon de la Brocquiére útleírása alapján viszont a kereskedelmi forgalomba bevont áruk köre tovább bővíthető. A francia utazó közlése alapján ugyanis valószínűnek látszik, {408} hogy a polgárok állatokat (ló, szarvasmarha) és különböző élelmiszereket (madarakat és halat) is értékesíthettek. A halat a városban tárolt só segítségével valószínűleg konzerválták és így forgalmazták. A szegedi polgárok ezekkel az árukkal az ország távolabbi vidékeit is felkeresték. Egy 1347. évi oklevél alapján ugyanis feltételezhetjük, hogy a Szegedtől hozzávetőlegesen 100 km távolságra fekvő Bátmonostora vásárán, a hivatkozott 1389. évi diploma szerint Budán is megfordultak. A XV. század elején a Baranya megyei Bezedek számít a legtávolabbi pontnak, ameddig a szegediek eljutottak. A polgárok külkereskedelmi tevékenységéről megemlékező adat ugyan nem maradt fenn korszakunkból, de talán már ekkor gyanakodhatunk arra, hogy borukat az országhatárokon túl is értékesíthették.124

A szegedi polgárok persze nemcsak messzi vidékeken, hanem a saját városukban tartott vásárokon is eladhatták árukészletük egy részét, s ugyanakkor az idesereglő környékbeliektől vagy esetleg távolabbi helyekről érkező kereskedőktől különböző termékeket vásárolhattak. Az árucserét lebonyolító vásárok a városok számára egyben fontos bevételi forrást is jelentettek. A vásárokon szedett vám (tributum fori) ugyanis a fórum liberummal, azaz a szabad vásártartási joggal rendelkező városok esetében nem a királyt, hanem a városi hatóságot illette. Ennek fejében azonban a vásár békéjéről a városi hatóságnak kellett gondoskodnia. Míg a városi lakosság ellátásának szempontjából nagy jelentőséggel bíró, általában egy — esetleg két — napra korlátozódó hetivásárok a szűkebb piackörzet árucseréjét bonyolították le, addig a többnyire kétheti időtartamra kiterjedő országos vásárok a távolsági kereskedelem fórumainak számítottak. Megjegyzendő azonban, hogy országos vásártartási joggal természetesen csak a jelentősebb városok rendelkeztek. A két vásárfajta közül a városfejlődés kezdeti időszakában a környező falvakkal való árucsere lebonyolítását elvégző hetivásár bizonyult fontosabbnak, de a városok továbbfejlődéséhez szükséges volt a távolsági kereskedelembe való bekapcsolódás is, amit többek között az illető helyen tartott országos vásárok tettek lehetővé.126

Hetente több alkalommal is tartottak vásárokat Szegeden. A hétfői vásárokról a csanádi káptalan két, 1407 nyarán kiadott oklevele tájékoztat. Ezekben a diplomákban az említett káptalan bizonyos gonosztevőket idézett meg három egymást követő vásáron való kihirdetéssel, amelyek egyike a szegedi volt. Az oklevelekben szereplő vásárok — a szeri, a szegedi, a szabadkai és a révkanizsai — egy-egy piackörzet központjai voltak, amelyek vonzásköréhez a tőlük egy-két {409} napi járóföldre található falvak tartoztak. Ezek az adatok egyben arra is utalnak, hogy a hetivásárok helyei az Alföldön messzebb estek egymástól, mint pl. a Dunántúlon. A napok egyezéséből pedig arra következtethetünk, hogy a Csanádi káptalan kiadványaiban említett hétfői szegedi vásár azonos azzal, amelyről Hunyadi János 1456. évi diplomája beszél. Ebben az oklevélben ugyanis nem vásártartás engedélyezéséről van szó, hanem csupán arról, hogy a szegedi várnagyok és azok emberei nem kényszeríthetik vám- és adófizetésre a városunkban tartott hétfői vásárra igyekvő kereskedőket. A keddi vásár emlékét egy valószínűleg 1328-ban keletkezett oklevél őrizte meg. A legrészletesebb információkkal a Felszegeden engedélyezett vásárról rendelkezünk. Az erről tudósító oklevél szerint Zsigmond király 1431. októberében a szegedi polgárok kérésére — országa és a Tisza-parti város gyarapodása érdekében — Szeged város Felsőszigetnek nevezett helyén minden hét csütörtökjén szabadon megülendő hetivásár tartását engedélyezte, melyet felruházott mindazokkal a szabadságokkal és kiváltságokkal, amelyekkel az ország szabad királyi városaiban működő hetivásárok rendelkeztek. Ezzel kapcsolatosan a király arra is utal, hogy a szegedi sokadalom engedélyezése más városok szabad hetivásárainak jogait és szabadságait nem sérti, ugyanakkor biztosítani igyekezett az ország valamennyi kereskedője, kalmára és vásározó embere számára a felszegedi vásárra történő szabad odautazást, az ottani árusítást, és a vásárról való biztonságos távozást.126 Az elmondottak alapján úgy tűnik, hogy a Tisza-parti városban a korai időszak során csupán hetivásárokat tartottak, következésképpen Szeged ebben az időszakban nem tartozott az ország legjelentősebb kereskedővárosai közé.

A kereskedelmi kiváltságok — elsősorban a vámmentesség — gyakorlati érvényesítése korántsem számított könnyű dolognak. Ezt részben a privilégiumok gyakori megerősítése, részben pedig a kiváltságok megsértése miatt lefolytatott perekről tájékoztató oklevelek viszonylag nagy száma bizonyítja. Az utókor számára megőrződött adatok szerint a szegedi polgárok leggyakrabban a (puszta)szeri nemesekkel kerültek összeütközésbe {410} a vámmentesség ügyében. A szegediek kereskedelmi kiváltságainak semmibevételéről tudósító legkorábbi diploma is velük kapcsolatos. Az 1389-ben kelt parancslevélben Zsigmond király utasította a szeri nemeseket, hogy a Buda, Félegyháza, valamint más részek felé tartó, a sáregyházi vagy más utakon haladó szegedi polgárokat régi kiváltságaik értelmében ne merjék vámfizetésre kötelezni. Parancsát nyomatékosítandó elrendelte, hogy ellenkező esetben az említett nemesek Szer faluban behajtott vámját a szegedi királyi várra ruházza. Nem egészen két évtized múlva, 1407-ben a szegedi polgárok ugyancsak a vámmentesség ügyében pereskedtek a szeri Pósafiakkal. Az ügyet a Szeged mellett tartott megyei gyűlésen tárgyalták. Ozorai Pipo csongrádi főispán ítéletlevelében három márka pénzbírsággal kötelezte Gegesnek mondott György (Georgius dictus Geges) bírót és az esküdteket, hogy a vámfizetés alól mentesítő oklevelet — melyet a megyegyűlés 9. napján az elrendelés ellenére nem terjesztettek elő — a királyi kúriában, a nádor jelenlétében május 1-én mutassák be. E peres ügy részleteiről és fejleményeiről sajnos, semmi bizonyosat nem tudunk. Néhány évvel későb 1415-ben Borbála királyné kecskeméti adószedői sértették meg a szegediek vámmentességét. Borbála, miután Farkas Miklós és Szűcs János polgárok panasztétele nyomán megbizonyosodott a szegediek kiváltságáról, megparancsolta adószedőinek, hogy a Kecskeméten átutazó szegediek vámmentességét tartsák tiszteletben. A már említett Geges György bíró 1408-ban a Temesvárott tartózkodó Zsigmond királynak arról panaszkodott, hogy Maróti János macsói bán semmibe vette a szegediek borkereskedéssel kapcsolatos régi kiváltságait. Elmondása szerint Maróti János jogtalan adókat vetett ki a szegediek Szerémségben (Kamanc és Pétervárad mezővárosokban, valamint azok tartozékain) megtermelt borára.

Erőszakos módon ugyanis egy bizonyos — közelebbről meg nem határozható — mennyiségű boruk után 100, a hordók pecsételéséért 10, Péterváradon a közepes méretű hajót kitevő boruk után hajónként 10, valamint a hivatalnokai által aláírt szállítási okmányokért ugyancsak 10 új dénárt csikart ki a polgároktól. Maróti továbbá a szegediektől boruk után fokvámot, a Péterváradra menő üres szekereik után pedig vámot követelt. Mindezek tetejébe megtiltotta a szegedi polgárok Kamancról (Kő)szentmártonba (Bács megye) irányuló borszállítását. A bíró panasza nyomán a király vizsgálatot rendelt el, amelynek során tisztázódott, hogy Maróti János macsói bán valóban jogtalan terhekkel sújtotta a szegedieket. Ezért Zsigmond meghatározta a szegedi polgárok által a hordók pecsételéséért, valamint a borszállítási okmányok díjául lerovandó adó összegét, s biztosította a polgárok számára a Kamancról (Kő)szentmártonba történő szabad borszállítás lehetőségét. E kiváltságok rendkívül fontosak voltak a polgárok számára, hiszen a borkereskedés jelentős hasznot hozó tevékenységnek számított. Azt a megállapítást, hogy a kereskedés korántsem tartozott a veszélytelen foglalkozások közé, hiszen az értékes árut szállító kereskedők gyakran voltak kitéve fegyveres támadásoknak, a szegediek példája is igazolja. 1429-ben három szegedi polgárt, Theperch Gergelyt, Bolonia Antalt és Bercei Istvánt a Baranya megyei Bezedek határában Bátmonostori Töttös László özvegyének jobbágyai megtámadták és javaiktól megfosztották. Ezzel az üggyel kapcsolatosan a szegedi városi hatóság állított ki felmentő levelet, mivel Bátmonostori Töttös László özvegye és fia kártalanította a sérelmet szenvedett polgárokat.127

 

{411} 5. TÁRSADALOM ÉS VÁROSI SZERVEZET

TÁRSADALMI VISZONYOK

Szeged társadalmi és vagyoni viszonyairól korszakunkból igen kevés adatot őriztek meg a források. Az oklevelekben rendre előforduló cives (polgárok), hospites (telepesek), populi (népek), incolae (lakosok) kitételek alapján arra következtethetünk, hogy a városi társadalom leglényegesebb összetevőjét a telepesek és azok leszármazottai alkották. Az eredetileg nekik adományozott szabadságok a későbbiek során a közéjük települő {252} más népelemekre is kiterjedtek. Így minden bizonnyal a sóügyek lebonyolításában részt vevő királyi alkalmazottakra, valamint a más településekről (szomszédos falvak, városok) ide érkező jövevényekre. Ezek számát gyarapították a betelepült kunok is. Az azonban nem valószínű, hogy várnépi eredetű elemek is betagozódtak volna a városi társadalomba, hisz Szegeden királyi kővár építésére csak a tatárjárást követően került sor. Így a civis szó pusztán a városi polgár megjelölésére szolgáló hospes elnevezés szinonimájaként használatos a Szegeddel kapcsolatos oklevelekben. A civis—hospes szópár tehát nem takar társadalmi különbséget Szegeden. A többi városlakó — populi, incolae — pontos jogi helyzetét lehetetlen meghatározni. Valószínű, hogy az alapvető kiváltságokat (pl. vámmentesség) ők is élvezték, tudniillik a cívisekkel és a hospesekkel együtt említik őket az oklevelekben a kiváltságolások során. A városi hatóság által kibocsátott diplomák a polgárjoggal rendelkező személyt nem pusztán polgárnak, hanem polgártársnak (concivis, cohospes) nevezték. A korai időszakból név szerint a következő szegedi polgárokat ismerjük: 1299-ből Szegedi Mihályt; 1302-ből Bugar veje András comest; 1355-ből Egyedet és Pétert, valamint Ivánka fiait: Tamást és Jánost; 1368-ból Tamás mestert; 1406-ból Szegedi Zsigmond diákot; 1415-ből Farkasnak mondott Miklóst, valamint Szűcs Jánost; 1422-ből Mátyás kovácsot; 1423-ból Szegedi Mihályt; 1429-ből Theperch Gergelyt, Bolonia Antalt és Bercei Istvánt.128

Valószínűleg a tehetősebb polgárok közé tartoztak azok a személyek, akik a pápai kúriához benyújtott kérvényükben (supplicatio) a maguk — és bizonyos esetekben feleségük — számára teljes feloldozást kértek az egyház fejétől. Vagyoni helyzetük lehetővé tette, társadalmi presztízsük pedig esetleg megkövetelhette egy ilyen kérvény benyújtását. A pápa 1423-ban az alábbi szegedi polgároknak adott teljes feloldozást: Urbán fia Miklós és felesége, Magdaléna; Jakab fia Tamás laikus és felesége, Klára; Jakab özvegye, Katalin; Tamás özvegye, Margit; Mizsernek {412} mondott István laikus és felesége, Ilona; Bereck fia Benedek és felesége, Agáta; Mihály fia Miklós és felesége, Katalin; Miklós fia Mátyás laikus és felesége, Ágnes.129 A városi polgárságot gazdasági-társadalmi és jogi helyzete alapján hagyományosan három csoportba szokás sorolni. E felosztásnak megfelelően patrícius, középpolgár és plebejus rétegeket különböztetünk meg.

Az első csoportba a gazdag kereskedők, a nagyobb ingatlantulajdonosok, a középsőbe a céhpolgárság és a szegényebb kereskedők, a harmadikba pedig a városi nincstelenek (a legszegényebb polgárok, céhen kívüli és mesterjogot nem nyert iparosok, napszámosok) tartoztak. Közülük — az egyrészt kiváltságokat biztosító (vámmentesség, céhtagság, városi tisztségek elnyerése, ingatlanszerzési képesség), másrészt pedig kötelezettséget előíró (hozzájárulás a város terheihez) — polgárjoggal csaknem kizárólag a patríciusok és a középpolgárok rendelkeztek, a plebejusok zöme számára annak megszerzése elérhetetlen volt. Az említett rétegek között még a legfejlettebb városokban sem létezett merev választóvonal. Még inkább megfigyelhető ez a jelenség a kevésbé fejlett városokban, ahol a patríciátus és a középpolgárság kevésbé élesen vált egy egymástól. Már a gazdasági életre vonatkozó megállapítások alapján arra kell gondolnunk, hogy Szegeden a polgárság tagolódása bizonyos mértékig eltért a klasszikus hármas felosztástól. Szeged elsősorban kereskedőváros volt, következésképpen a lakosság zömét kitevő kereskedők jelentősebb szerepet játszhattak a város életében, mint a kézművesek. Valószínű továbbá, hogy Szegeden a korai időszakban a más, jelentősebb városok (Buda, Sopron, Pozsony) esetében megfigyelhető családi uralom kiépítésére nem került sor.

Itt ugyanis nemigen találjuk nyomát a tekintélyes ingatlannal rendelkező, a városi vezetést kisajátító, a comes megszólítással illetett, a nemességhez hasonló életmódot űző patrícius polgárságnak. Az 1302-ben felbukkanó, az aradi Makra hegyen szőlőt vásárló András comest pusztán comes címe alapján nem tekinthetjük a fenti értelemben vett patrícius polgárnak. A XIV. század elejére ugyanis a comes cím már egyszerű titulussá (úr) degradálódott. Egyébként szőlőparcellát ekkor már nemcsak a leggazdagabbak, hanem például a jobbágyok is képesek voltak vásárolni. Itt tennénk említést Márton comesről (Martinus comes Zege-diensis), aki egy 1295 és 1303 között keletkezett oklevél tanúsága szerint erőszakkal elfoglalta az óbudai káptalan Bodrog megyében fekvő, Csecstónak nevezett birtokát, amelyet azonban később Miklós csongrádi főesperes közbenjárására visszaadott az óbudai egyháznak. Véleményünk szerint az oklevélben szereplő Márton comest sem várnagynak, sem pedig — pusztán comes címe alapján — patrícius polgárnak nem tekinthetjük. Márton valószínűleg egy Szegeden élő úr lehetett, s az sem kizárt, hogy ő töltötte be a városban működő sókamara ispáni tisztséget.

{413} A városi polgárságot megosztó hatalmi villongásokról a XV. század elejéig semmi bizonyosat nem tudunk. Az 1412. évi bíróválasztást szabályozó oklevél alapján arra következtethetünk, hogy a városi társadalom a XV. század elejére polarizálódhatott, s a tekintélyes, borkereskedéssel, sóforgalmazással és állatértékesítéssel foglalkozó kereskedők mellett a megerősödött kézművesek rétege is részt követelt a politikai hatalomból. Ez a jelenség összhangban áll az általános fejlődési tendenciával: ebben az időszakban ugyanis országszerte hasonló megmozdulásokra került sor a városokban.130

VÁROSI SZERVEZET

A bíróválasztás körüli összecsapásokban tetőződő társadalmi küzdelmek csak a városi szervezet felépítésének és működésének ismeretében érthetők meg kellőképpen. Szeged élén — más városokhoz hasonlóan — a bíró (iudex civitatis) és az esküdt polgárok (iurati cives) alkotta városi tanács állt, amely a törvénykezési, közigazgatási és gazdasági teendőket egyaránt ellátta. A bíró és az esküdt polgárok tevékenységére utaló legkorábbi adat 1368-ból származik; az ezt megelőző időszak viszonyairól semmi bizonyosat nem tudunk. A tanács tagjai minden városban a leggazdagabb rétegből kerültek ki, és számos eset bizonyítja, hogy a bírói tisztet a legvagyonosabb családok hosszú időre igyekeztek kisajátítatni maguknak.131 Szegeden családi uralom kiépítésére ugyan nem került sor, de valószínűnek tarthatjuk, hogy a bírói tiszt kisajátítására itt is történtek kísérletek.

E hatalmi aspirációról azonban nem tudunk pontos képet adni, tudniillik a korai időszakból tanácslisták nem őrződtek meg — így homályban marad az is, hány esküdt tartozott a városi tanácshoz —, s a bírói tisztet betöltő személyek névanyaga alapján a családi hovatartozás sem állapítható meg. Sajnos, a fentmaradt nevekből — az egyetlen Máté diák esetétől eltekintve — még az sem derül ki, hogy az illető tisztségviselők eredendően milyen foglalkozást űztek. Az alábbiakban a város egységesülése előtti időszakból ismert bírák, valamint esküdt polgárok nevét közöljük:

Bírók:

1368. november 8.: Miklós fia Péter;

1408. legesnek mondott György (Georgius dictus Geges);

{414} 1411. július 26.: András;

1429. március 4.: Kovázdinak mondott Imre (Emericus dictus Kovazdi);

1436. április 20.: Bertalan.

Esküdt polgárok:

1411. július 26. Délceg György (Georgius Delchogh), Máté diák (Matheus Literátus).132

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy időszakunkban Szeged több, autonómiával — így bíró- és esküdtválasztási joggal — rendelkező településből állt. Ezek közül csupán Alszegedre vonatkozóan őrződött meg bíróválasztásról tudósító oklevél. Ebben az 1412-ben kelt diplomában Zsigmond király az összetűzések elkerülése céljából megparancsolta az alszegedi városi közösségnek (communitas), hogy az ezentúl évente Szent György vértanú napján (április 24.) először egy 40 tagú választott közösséget (electa communitas) hozzon létre, amely azután saját kebeléből megválasztja a bírót és az esküdt polgárokat. A király szigorúan meghagyta azt is, hogy az elektorok mellőzésével választott bírót és esküdteket senki sem ismerheti el törvényes elöljáróként. A kétlépcsős választási rendszer bevezetésével a legvagyonosabb rétegnek sikerült visszaszorítania a valószínűleg kézművesekből és szegényebb kereskedőkből álló városi ellenzék támadását, sőt hatalmi pozícióját oly mértékben megerősítette, hogy a közülük kikerülő bírók a későbbiek során a fenti rendelet ellenére életük végéig viselték tisztségüket. (Ezt a gyakorlatot — legalábbis átmenetileg — Mátyás király 1486. évi rendelet számolta fel.) A szegedi városi ellenzéknek még azt sem sikerült elérnie, hogy bizonyos ellenőrzési jogot kapjon a városi költségvetés felett.133

Közvetett adatok alapján ugyan, de arra következtethetünk, hogy a bíró és az esküdt polgárok mellett jegyző (nótárius) is működhetett Szegeden. A nótárius feladata volt az adminisztráció, az írásos hivatali munka intézése. Valószínűleg ő írhatta a városi hatóság által kibocsátott okleveleket, amelyek közül mindössze három maradt fenn, az 1368. évi átiratban, az 1422. és 1429. évi pedig eredetiben.134 Mivel ezeket a diplomákat fentebb már tárgyaltuk, részletes ismertetésükre itt nem térünk ki. Csupán az 1422. évi oklevélre hivatkozunk ismételten, amely arról tanúskodik, hogy a szegedi városi hatóság más városok vezető testületeivel esetenként írásban is érintkezett. Fontos megjegyezni, hogy az említett oklevelek közül kettőn pecsétnyomok találhatók, míg a harmadik — átiratban — fennmaradt diplomával kapcsolatosan a szövegből derül ki, hogy ezt a kiadványt is pecséttel {415} erősítették meg. Ezek az adatok kétségtelenül bizonyítják, hogy a szegedi városi hatóság már a XIV. század közepe táján pecséthasználati joggal rendelkezett. Sajnos, a diplomákon fellelhető pecsétnyomok nem teszik lehetővé a korai időszakban használt sigillum ábrájának és feliratának rekonstruálását.

 

6. EGYHÁZ ÉS MŰVELTSÉG

VILÁGI EGYHÁZ

A városfejlődés útján elindult település lakói egyéb privilégiumaik mellett (vámmentesség, vásártartás, bíróválasztás stb.) egyházjogi kiváltságok megszerzésére is törekedtek. Mindenekelőtt a szabad plébánosválasztás jogát igyekeztek maguknak biztosítani. Fontos leszögezni, hogy a XIII. században — Mályusz Elemér szerint — plébániának csupán azokat az egyházakat nevezték, amelyek nem tartoztak a főesperes alá, s tizedszedési joggal is rendelkeztek; a polgárok által megválasztott plébános azonban az esetek túlnyomó többségében megmaradt a püspök hatalma alatt. Bár a plébános név a XIV. század végére nálunk is elveszítette a korábbi előkelő jelentését, a plébánia fogalmához az Anjou-korban is változatlanul hozzátartozott a tizedszedés joga. A plébánosok nemritkán minden olyan egyházi ügyet is elbírálhattak a város területén belül, amely eredendően a főesperes jogköréhez tartozott (Kassa).135

A XIV. század elején keletkezett pápai tizedjegyzék és egy 1458. évi oklevél adatai arra utalnak, hogy a kalocsai egyházmegyébe tagolódó Szegeden a minden bizonnyal XI. századi alapítású Szent György- és Szent Demeter-templom tekinthető plébániának. Az említett 1458. évi oklevélből az is kiderül, hogy a szegedi polgárok már jóval a XV. század közepe előtt megszerezték azt a fontos kiváltságot, amely alapján a Szent György- és Szent Demeter-egyházak plébánosait maguk választották. A diploma sztereotip szóhasználata alapján (sicuíi hucusque 'miként ezideig') azonban kideríthetetlen, mikor jutottak ennek a privilégiumnak a birtokába. A polgárok kegyúri joga nemcsak a városi plébániákra terjedt ki. Birtokszerzés alkalmával ugyanis az illető helyen található egyházak kegyúri joga is a kezükbe kerülhetett. Ez történt 1431-ben, amikor Barla fia István bizonyos belső- és külsőszentiváni birtokrészeit az ott levő egyház kegyúri jogával együtt adta zálogba a szegedi polgároknak. Kézzelfogható adatok abban a vonatkozásban sem maradtak fenn, hogy a Szent György- és Szent Demeter-templomok plébánosait milyen jogok illették meg. Egy 1400-ban kelt pápai oklevél arra látszik utalni, hogy a szegedi plébánosok valóban nem tartoztak a főesperes joghatósága {416} alá. Ebben a diplomában ugyanis IX. Bonifác pápa közvetlenül a Szent Demeteregyház rektorát utasította, hogy szegedi Egyed István laikust, akit korábban egy világi személy megölése miatt kiközösítéssel és más büntetéssel sújtottak, apostoli felhatalmazással oldozza fel. Helytelennek bizonyult azonban az a szakirodalomban korábban felbukkant nézet, amely a tévesen VIII. Bonifác pápának tulajdonított oklevélre építve a Szent Demeter-templomot a közvetlenül az esztergomi érsek alá tartozó kiváltságos egyházak közé sorolta. A későbbi kutatások ugyanis tisztázták, hogy az oklevél gyanúba fogott passzusa nem a szegedi, hanem a segesdi egyházra vonatkozik.136

A plébániák elhelyezkedése egyben híven tükrözi a város tagolódását: a Szent György-templom Felszeged, a Szent Demeter pedig a központi településmag egyháza volt. Középkori építéstörténetüket fentebb már vázoltuk, felhasználva a ránk maradt tárgyi emlékeket is felépítésük időpontjának és körülményeinek lehető tisztázására. Ezeket a plébániákat a XIV. század elején említik először az írott források, s eme 1332—1337 között keletkezett pápai tizedjegyzéken, valamint a már szintén hivatkozott 1400. és 1458. évi okleveleken kívül — feltűnő módon — más írott emlék róluk korszakunkból nem maradt fenn. Mivel a pápai tizedjegyzék Szegeddel kapcsolatosan csak ezt a két plébániát említi, s az 1458-ban felbukkanó Szent Péter-egyház ispotály voltához kétség nem férhet, feltételezhetjük: Alszeged a korai időszakban nem rendelkezett plébániatemplommal. Az itt élők lelki gondozását valószínűleg a Szent Demeter-egyház papjai látták el. Joggal gondolhatunk erre, hisz a XII. századi alszegedi johannita ispotály működése nem tekinthető bizonyosnak, s az 1458-ban említett Szent Péter-ispotály a keresztesektől független városi alapítású intézményként jöhetett létre valamikor a XIV. század során. A Szent György- és Szent Demeter-plébániákról a legfontosabb információt a pápai tizedjegyzék őrizte meg. Ennek adatai alapján a két egyház plébánosai 1332—1337 között jövedelmükből a következő összegeket fizették a pápának:

A fizetett tized garasban
Plébániák 1332 1333 1334 1335 1336—1337 Pótlás 1337 Évi átlag
Szent György 107 119 114 98 238 42 122,2
Szent Demeter   126 83 84 238 42 113,3
összesen: 235,5 gr.

{417} A plébániák által fizetett tizedet egységes pénznemre (garas) átszámítva közöljük; ezáltal lehetőség nyílik néhány összehasonlítás elvégzésére. Ugyanebben az időszakban — az évi átlagot véve alapul — Debrecen (Szentlászlóval és Boldogfal-vával) 144, Várad (négy plébánia és Bon) 327 garast fizetett. Az 1332—1335 közötti periódusban Csanád 8,6; Miskolc 18; Pécs 73,4; Kassa pedig 552 garassal adózott a pápának.137 Adataink azt mutatják, hogy a XIV. század első felében Felszeged a központi településmagnál gazdaságilag valamivel jelentősebb helynek számított. A két Szeged együttesen bizonyára a legmagasabb összeggel adózó alföldi város lehetett, melynek gazdasági ereje és lélekszáma azonban messze elmaradt az ország legjelentősebb városai mögött (Kassa).

Szegeden a plébániák mellett a szegények, öregek, betegek és munkaképtelenek gondozását ellátó ispotályok is működtek: a Szent Péterről elnevezett Alsze-geden állhatott, a Szent Erzsébet oltalma alá helyezett pedig Felszegeden. Az ispotályok irányítását végző magisztrátust Mátyás király 1458. évi oklevele szerint a városi polgárság maga választotta. Valószínű tehát, hogy a polgárságnak komoly beleszólása lehetett az ispotályok működésébe. Sajnos, e fontos intézmények létrejöttének körülményeiről, továbbá jogállásáról igen keveset tudunk. A Szent Erzsébet-ispotályt valószínűleg a XIV. század során alapíthatták, de később — talán valamilyen természeti csapás következtében — rombadőlt. Feltehetőleg ezzel az ispotállyal kapcsolatos az az 1449. évi okirat, amely arról tudósít, hogy Fekete Szabó János (Johannes Sartor Niger) laikus megszerezve a kalocsai egyházmegye vicariusának és István szegedi plébánosnak a beleegyezését, Mizsér János (Johannes Misser) segítségével a szegények számára újjáépítette az elhagyott Szent Erzsébet-kápolnát és házat (capellam et domum desolatam sub vocabulo S. Elizabet), amelyben a pápa — kérésére — egy pap misézését is engedélyezte. A Szent Péter-ispotályról az említett 1458. évi oklevélen kívül más adat nem maradt fenn. Véleményünk szerint nagy valószínűséggel egyik ispotály eredete sem hozható összefüggésbe a johanniták tevékenységével. Valószínűleg magán- vagy városi alapítású intézmények lehettek.138

Korszakunkból csupán egyetlenegy szegedi plébánost ismerünk név szerint, az 1449-ben említett István baccalaureust.139 A plébánosok mellett tevékenykedő egyházi személyek közül pedig mindössze György fia Márton nevét őrizték meg a források. György fia Márton az egyik szegedi egyház javadalmasa (portionarius) volt, aki 1429-ben kérvényezte pappá szentelését a pápától.140 A szegedi főesperesek {418} tekintetében valamivel szerencsésebb a helyzet, tudniillik a bácsi káptalani kiadványok rendszeresen említik őket, mivel a bácsi káptalan tagjai voltak, s Bácson is éltek. Ebből adódóan főesperesi területük felett most már bizonyára nem személyesen, hanem helyettes segítségével látták el a felügyeletet. A szegedi archi-diaconusoknak a későbbiek során Bács városában külön házuk lehetett. Bizonyítja ezt, hogy Hangacsi Mihály 1500-ban Barcsai György szegedi főesperes és bácsi kanonok házában végrendelkezett. A korszakunkba vágó oklevelek név szerint a következő főespereseket említik:

1244., 1247. Antal;
1252., 1254. Simon;
1255., 1256., 1263. Elek;
1263. Tamás;
1270., 1275. János;
1279. Tamás;
1280. János;
1282. Tamás;
1289. Jakab;
1297., 1299., 1301., 1303. János;
1308. Szilveszter;
1320. Iván;
1323., 1325., 1332. Péter;
1336. István;
1348. Albert;
1356. Tamás;
1364. Ray Mihály;
1412. Mihály;
1434., 1436. 1437. Básthi György;
1444. Karai János György;
1449. Csentei György;
1500. Barcsai György.

Az említési évek alapján azonban nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy az egyes archidiaconusok mennyi ideig töltötték be funkciójukat. A szegedi főespere-sek közül csupán Ray Mihály esetében tájékoztatnak az írott források a hivatalba lépés évéről és körülményeiről: főesperesi kinevezését V. Orbán pápa hagyta jóvá 1364. július 21-én kelt oklevelében, aki egyszersmind megerősítette Mihályt a bácsi egyház kanonokságában és az ahhoz tartozó prebendák jogában is. Jelen ismereteink szerint a szegedi archidiaconusok közül senki sem vált bács—kalocsai érsekké, maga a tisztség tehát nemigen szolgált ugródeszkául. A legtöbb esetben birtokügyekkel kapcsolatos káptalani kiadványokban találkozunk velük, ahol a {419} káptalan tagjai között szerepelnek. A források csupán néhányukról őriztek meg bővebb információt. Az 1303. évi bácsi káptalani kiadványban említett János szegedi főesperes aláírásával és pecsétjével tanúsította — több kanonoktársával egyetemben —, hogy VIII. Bonifác pápa István kalocsai érseknek küldött üzenetét kihirdették. A pápa ugyanis megparancsolta a kalocsai érseknek és a zágrábi püspöknek, hogy azt az oklevelét, amelyben a magyar királyságot Vencel cseh királlyal szemben Mária királynéra és annak unokájára Károly Róbertre hagyta, a nevezettek hirdessék ki a cseh királysággal szomszédos területeken. Egy másik szegedi archidiaconus, Péter mester 1332-ben felhatalmazás címén László pécsi püspököt képviselte a budafelhévízi konvent előtt egy peres ügyben. Hasonlóan peres ügyben járt el Csentei György, akit 1449-ben a bácsi káptalan az országnagyok kérésére küldött ki. Csentei György egyébként 1453-ban javadalmainak el-cserélésére kért engedélyt a pápától, arra hivatkozván, hogy Bács városában nem tud megfelelő körülmények között élni (commode morari non potest). A pápai kúriához benyújtott supplicatiókban 1444-ben felbukkanó Karai János Zsigmond (Sigismundus Johannes de Cara) javadalmainak bőségével tűnik ki. Szegedi főesperes lévén tagja volt a bácsi káptalannak, amelynek préposti stallumát is megkapta a pápától.

Sajnos, a szegedi főesperesség középkori területét nem ismerjük. Magáról a főesperességről mindössze egy adat maradt fenn a korai időszakból. Ebből pedig csupán annyi derül ki, hogy a szegedi főesperesség 20 Ft-nyi jövedelmet jelentett az archidiaconusi teendőket 1444-ben ellátó Karai János Györgynek.141

SZEGED ÉS A KÜLFÖLDI EGYETEMEK

A városok egyházi viszonyai a művelődés területén is éreztették hatásukat. Az itt működő egyházi (plébániai és kolostori), illetőleg városi iskolákban sajátíthatták el az alapvető ismereteket azok a polgárfiúk is, akik tanulmányaik továbbfolytatása céljából valamelyik külföldi egyetemre iratkoztak be. Míg az árutermelés fejlődése és az annak következtében kibontakozó kereskedelem egyre inkább megkövetelte a komoly felkészültségű írástudók arányának növekedését, addig a hazai iskolázási viszonyok nem feleltek meg ennek az igénynek. Igaz ugyan, hogy Magyarországon a XIV. század során királyaink két egyetemet is alapítottak (Pécs:1367, {420} Óbuda: 1395), de ezek az intézmények hamarosan megszűntek, így felsőfokú végzettség megszerzésére csak külföldi egyetemeken nyílott lehetőség. Mivel a városok gazdasági-társadalmi fejlettsége és az egyetemre iratkozottak száma között szoros összefüggés mutatható ki, Szeged városiasodási szintjének jellemző mutatójaként értékelhetjük a külföldi egyetemeken tanuló diákok számát.142

A korai időszakban a viszonylag közelinek tekinthető bécsi egyetemet látogatták a legnagyobb számban a szegediek. Korszakunkból a következő személyekről maradtak fent adatok a bécsi egyetem anyakönyvében: 1412.: Miklós fia Domonkos, 1413.: László, 1418.: János, 1427.: Péter, 1429.: János, 1433—1435.: László, 1435.: Belgor Miklós, Benedek, Baltazár, 1436.: László fia Imre.

A városunktól távol fekvő Krakkó egyetemén is tanultak szegediek ebben az időszakban: 1425.: Ferenc fia Henrik, 1434.: Ambrus fia Benedek, 1436.: László fia Imre.

A bécsi és krakkói egyetemre beiratkozott ifjak a tehetősebb családok gyermekei voltak, tudniillik egyikük neve mellett sem szerepelt a szegény (pauper) bejegyzés, s a szokásos anyakönyvezési díjat is valamennyien kifizették. A szegedi hallgatókról egészen pontos kimutatást nem tudunk adni, mivel pusztán a névalak alapján (de Ziget, de Sciget stb.) a szegedi származás nem minden esetben igazolható, tudniillik ezek az alakok eltérnek a város megjelölésére az ebben az időszakban használatos elnevezések írásképétől (Zegediensis, de Segedino, de Zegedino). További nehézséget okoz az a körülmény, hogy a beiratkozott és a fokozatot nyert hallgatóknál a név nemritkán ismétlődik. Az egyetemre iratkozottak közül természetesen nem mindenki törekedett fokozatszerzésre, többen csak a világlátás kedvéért utaztak külföldre. Az egykori diákok későbbi tevékenységéről csak elvétve maradtak fenn források. A bécsi egyetemen 1433-ban említett szegedi Lászlóról tudjuk, hogy miután megszerezte a licenciátusi, majd a magisteri fokozatot, a váradi iskolába került. Az 1334-ben Krakkóban tanuló szegedi Ambrus fia Bereck pedig valószínűleg azonos azzal a Szegedi Bereckkel, akit váradi kanonokként említ egy okirat.143

 

{421} 7. POLITIKAI ESEMÉNYEK SZEGEDEN

A gazdasági-társadalmi és egyházi viszonyok tárgyalása során megbizonyosodhattunk arról, hogy városunk országos viszonylatban is jelentős településnek számított. Megerősítik ezt az állítást a Szegeddel kapcsolatos regionális, illetőleg országos fontosságú politikai események is. Kétségtelenül Szeged jelentőségét bizonyítja az a tény, hogy a tatárjárást követően királyaink gyakran időztek a Tisza-parti városban. Az uralkodók közül hiteles oklevéllel bizonyíthatóan V. István fordult meg először Szegeden, 1269-ben diplomát is adott ki itt. Vendége volt városunknak IV. László király is, akinek itt tartózkodása nyilvánvalóan összefüggésbe hozható a Szeged környéki kun szállásokkal; egyébként 1282-ben királyi congregatiót is tartott városunkban. Egy 1293-ban kiadott oklevél tanúsága szerint az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András szintén megfordult Szegeden. Anjou-házi királyaink közül Károly Róbert járt többször Szegeden, 1315 őszén huzamosabban is elidőzött itt. A fennmaradt adatok szerint I. Lajos mindössze egy alkalommal, 1382-ben látogatott el ide, Luxemburgi Zsigmond viszont jóval gyakrabban kereste fel Szegedet. Az oklevelek szerint 1394. október 23. és november 12., 1411. június 17. és 23., valamint 1436. április 20. és 25. között tartózkodott a városban. Igaz ugyan, hogy az említett uralkodók városunkban, illetőleg annak közelében számos oklevelet adtak ki, de ezek között elenyésző a szegedi vonatkozásúak száma. Mindössze öt ilyen jellegű diploma maradt fenn; három a szegedi polgárok korábbi kereskedelmi és bíráskodási kiváltságait erősíti meg, kettő pedig határvitával kapcsolatos döntést tartalmaz. A királyokon kívül persze még mások is kelteztek oklevelet Szegeden. Így Kán László erdélyi vajda, annak udvar-bírája, János, valamint a megyei tisztikar.

Mivel Szeged Csongrád megye központjának számított, a — többek között a megye nemeseinek peres ügyeit elrendezni hivatott — közgyűléseket is városunkban (in civitate Zegediensi) vagy annak közelében (prope civitatem Zegediensem) tartották. Korszakunk vonatkozásában hét ilyen jellegű congregatióról van tudomásunk. Ezekre a nádor, illetőleg a csongrádi ispán vezetésével megtartott megyei gyűlésekre az 1347., 1351., 1360., 1364., 1391., 1399. és 1407. években került sor. Közülük csupán egy gyűlésen tárgyaltak városunkkal kapcsolatos ügyet, a szeri nemesek és a szegedi polgárok között kirobbant vámpert.144

{422} Szegeden nemcsak helyi, hanem országos jelentőségű politikai események is történtek. Ezek elsősorban a tartományúri hatalmat kiépítő Kán László erdélyi vajda személyével kapcsolatosak. Kán László ugyanis a XIV. század eleji trónküzdelmek idején hamarosan felismerte, hogy Károly Róbertnek komoly esélye van a magyar korona elnyerésére, s ezért látszólag közeledett az Anjou királyjelölt felé. E közeledést mutatja, hogy a bajor Ottó herceget, akit 1307-ben ejtett foglyul Erdélyben, egy évvel később Szegeden átadta Károly Róbert hívének, a Csák nembeli Ugrinnak. A koronát azonban, amelyhez Ottó foglyul ejtésekor jutott, nem bocsátotta Károly Róbert rendelkezésére. Ez világosan jelezte, hogy valójában nem állt szándékában elismerni az Anjou királyjelöltet. Végül is Károly Róbert fokozódó térnyerése és az érdekében fellépő Gentilis pápai legátus működése a korona átengedésére késztette László vajdát. 1310. április 8-án Szegeden kiadott oklevelében László vajda ígéretet tett a Szent Korona visszaszolgáltatására, valamint bizonyos javaknak és területeknek Károly Róbert számára történő átengedésére.145 Ezek az adatok persze elsősorban nem Szeged jelentőségére vetnek fényt, hiszen más oka lehetett annak, hogy városunk vált a Károly Róbert és Kán László között kialakult kapcsolatok színterévé. Mindenekelőtt a földrajzi közelség és az a körülmény játszhatott ebben szerepet, hogy a szegedi vár felett ekkor az erdélyi vajda gyakorolt felügyeletet. Kétségtelenül Szeged jelentőségét jelzi viszont egy 1432-ben kiadott, pénzveréssel kapcsolatos rendelet, melynek szövege szerint a rendelet meghozatalában — számos főpap, főúr és tekintélyes megyebeli nemes mellett — Buda, Pest, Fehérvár, Esztergom, Kassa, Pozsony, Nagyszombat, Sopron és Szeged városok vettek részt. Bár a városok képviselői — a szöveg ellenére — valójában nem voltak jelen ezen a határozathozatalon, mégis értékesnek kell tartanunk ezt a forrást, hiszen Szegedet az ország legjelentősebb városai között említi.146

Áttekintvén városunk tatárjárás utáni két évszázadot felölelő történetét, összegzésképpen a következőket mondhatjuk: a több irányban folytatott vizsgálódások eredményeinek segítségével sem tudjuk egyértelműen meghatározni Szeged {423} helyét a XIV— XV. századi magyar városhierarchiában. Ennek egyik oka az, hogy a városok életében döntő szerepet játszó kézműiparról a rendelkezésre álló adatok alapján nem lehet valós képet alkotni. Nem ismerjük sem az iparűzők számát, sem az ipar differenciáltságának fokát, s céhek létezéséről sem emlékeznek meg a források. Egy települést pedig fejlett kézműipar nélkül nem minősíthetünk valódi városnak. E megállapítással nem a kereskedelem városfejlesztő szerepét vonjuk kétségbe, hanem csupán azt hangsúlyozzuk, hogy e két városias jellegű foglalkozás feltételezi egymást. Valószínű: Szeged esetében a források nagymérvű pusztulása idézte elő azt a helyzetet, hogy csak néhány adatra támaszkodhatunk a kézműipar vizsgálatánál, s nem annak alacsony színvonala. Feltehetőleg ugyanez a magyarázata annak is, hogy az élénk kereskedelmi tevékenységet űző Szegeddel kapcsolatosan országos vásárt említő oklevél nem maradt fenn. A másik ok az, hogy a városiasodás fokának meghatározására szolgáló közvetett eljárások eredményeit nem tarthatjuk teljesen megbízhatónak. A kolduló rendi kolostorok számát tekintve Szeged a XIV. század elején egy szinten volt a többi nagyvárossal (Pest, Kassa, Pozsony, Sopron). A külföldi egyetemekre járók számán alapuló vizsgálat — melynek segítségével a XV. század első felének viszonyairól alkothatunk képet — azonban nem nyújt megbízható összehasonlítási alapot. Eszerint ugyanis például Pestet ebben az időszakban Szegednél jóval fejletlenebb, Gyulát pedig fejlettebb településnek kellene minősítenünk. A terminológia, továbbá Szeged fentebb vázolt története arról tanúskodik, hogy a város (civitas) a vizsgált időszakban a király joghatósága alá tartozott, bár a központi településmag nem egy alkalommal idegen kézre került. Úgy hisszük, nem tagadhatjuk meg Szegedtől a városias jelleget, azt, hogy városra jellemző funkciókat töltött be, hiszen hetivásárai révén a környék árucseréjének lebonyolításában nagy szerepet vállalt, az ország kereskedelmi életébe szervesen bekapcsolódott, és jogi vonatkozásban széles körű autonómiával rendelkezett.147 A városfejlődés szempontjából a tatárjárás után eltelt két évszázad legfontosabb fejleményének azt tartjuk, hogy az 1440-es évekre bekövetkezett a három település tényleges egységesülése, ami előkészítette a talajt az 1469. évi jogi és közigazgatási egységesülés számára.


Jegyzetek:

  1. Elekes Lajos—Lederer Emma—Székely György: Magyarország története I. Bp. 1961. 129—132.
  2. Minderre 1. Rákos István: id. mű 9—29.; Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13—14. századi Magyarországon. Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 82. Bp. 1977. 18—32.
  3. A hospes kérdésre 1. Lederer Emma: A legrégibb magyar iparososztály kialakulása Száz. 1928. 510—528.; Fügedi Erik : Középkori magyar városprivilégiumok, id. mű 23—28.;Fügedi Erik 1981. 525—526.; András Kubinyi: Zur Frage der deutschen Siedlungen im mittleren Teil des Königreichs Ungarn (1200—1541). Die deutsche Ostsiedlung des Mittelalters als Problem der europaischen Geschichte. Vortráge und Forschungen, Bd. XVIII.Sigmaringen 1975. 529—544.; Szűcs Jenő: Megosztott parasztság — egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. Száz. 1982. 3—65., 263—314.
  4. Reizner János 1899—190o\lV. 3.
  5. Reizner János 1899—1900.1. 39—40.; III. 417.
  6. Reizner János 1899—1900. IV. 88.
  7. BÁLINT Sándor 1975. 6.
  8. Reizner János 1899—1900.1. 41.
  9. András Kubinyi 1980. 429.
  10. Fügedi Erik 1981. 493—494.; Granasztói György 1980. 82.
  11. Szamota István 1891. 91—92.; András Kubinyi 1980. 431.
  12. A központi településmagra 1. Cs. Sebestyén Károly 1928.7—8.; Cs. Sebestyén Károly 1938. 29—32., 93.; Péter László 1974. 201—202., 243—244., 319.; Mályusz Elemér: A magyarság és a városi élet a középkorban. Száz. 1944. 42.
  13. Felszegedre 1. Petrovics István: Azzonfolua alio nomine Felzeged, id. mű 67—75.; Cs. Sebestyén Károly 1938. 71—81.; Péter László 1974. 257.; Petrovics István 1979. 62.; OL. Dl. 90 553. (az oklevél regesztáját 1. ZsO. 11:1. 3972. sz.); AO. VI. 383—385.; a valószínűleg 1328-ból származó oklevél in superiori foro de Zeged kitételének újszerű értelmezéséért kö^ szönetet mondunk Kulcsár Péternek.
  14. Alszegedre 1. Cs. Sebestyén Károly 1938. 85—86.; Reizner János 1899—1900. IV. 54., 56.; AO. VI. 383—385.
  15. A várra 1. Cs. Sebestyén Károly 1928.; Petrovics István: A szegedi vár korai történetéhez. Tanulmányok Csongrád megye történetéből VI. Szeged 1982. 53—66.; Ifjú Kubinyi Ferenc: Buják várának ostromoltatása-a XIV. század első negyedében. Győri történelmi és régészeti füzetek, Hl. 365—366.; CD. Mor. VII. 135—137.
  16. A vár politikai történetére 1. Kristó Gyula: Kán László és Erdély. Valóság, 1978. 11. 83--96.; US. I. 295—296.; OL. Df. 266 365.; CD. Mor. VII. 135—137.; ZsO. I. 3334. sz.; ZsO. H:2. 5916. sz.; ZsO. I. 4394. sz.; ZsO. 11:1. 2587. sz., 2592. sz.; Engel Pál 1977. 40—43., 51., 79., 176., 197.; Rfjzner János 1899—1900. IV, 45.
  17. A várnagyokra 1. Enoel Pál: A honor. (A magyarországi feudális birtokformák kérdéséhez.) TSz. 1981. 2., 6., 9., 14.; Ifjú Kubinyi Ferenc: id. mű 365—366.; Gyárfás István 1870—1885. III. 508—509.; Petrovics István 1979. 62.; OL. Dl. 30008.; OL. Dl. 30011.; Karácsonyi János 1900—1901. II. 101.; F. CD. VTH:3. 417—418.; Károlyi O. I. 77—79., 117—121., 175.; Zala O. I. 444.; DEA. II. 303.; AO. VII.231., 535.; OL. Dl. 91560.; OL. Dl. 91784.; ZsO. I. 3334. sz.; ZsO. 11:2. 5916. sz.; OL. Dl. 92 445.; Zichy O. VIII. 173—174.; OL. Dl. 92 702.; Enoel Pál 1977. 81—84., 197.; Retzner János 1899—1900. IV. 40., 42.
  18. A vár tartozékaira 1. Petrovics István 1979. 62.; CD. Mor. VII. 135—137.; Reizner János 1899—1900. IV. 3—5., 45., 51—52.; Gyárfás István 1870—1885. III. €41—642.; ZsO. 11:1. 2587. sz.
  19. A várnagyok politikai szerepére 1. OL. Dl. 30008.; OL. Dl. 30 011.; Károlyi O. I. 175—176.; ZsO. I. 3334. sz.; ZsO. 11:2. 5916. sz.; Petrovics István 1979. 62.; OL. Dl. 92 445.; Zichy O. VIII. 173—174.; AO. VII. 231—236., 534—538.; OL. Dl. 91 560.; Gyárfás István 1870—1885. III. 508—509.; Ifjú Kubinyi Ferenc: id. mű 365—366.; OL. Dl. 91 784.; DEA. II. 303.; OL. Df. 266 365.
  20. De la Croix Paitis helyszínrajza: Situation de Segedin et ses Environs par le Coll. de la Croix Paitis... 1713. és erődítési terve: Plán de Segedin et...projet par...de la Croix Paitis... 1713. Bécs, Kriegsarchiv, I. C. V. 1—4—594. Másolatban közli Reizner János 1899—1900. I. 224., 232. Vö. Eperjessy Kálmán: A bécsi Hadilevéltár magyar vonatkozású térképeinek jegyzéke. Szeged 1929. 2577. sz.
  21. Luigi Fernando Marsigli [1. Segedin, 1686.] Bologna, Biblioteca Universitaria, Fondo Marsigli,vol.21.c. 39—41.[2. Segedino, 1686.] Uo. vol. 5. c. 16.; De Beaulaincourt: [1. Szeged 1686.] Bécs, Staatsarchiv, Hung. 425—427. [2.] Aspectdu Cháteauxde Segetin, 1686. és Segetin, 1686., 1690. Karslruhe, Erzherzogl. Fam. Archív, Bd. VI. N° 21. Vö. Glaser Lajos: A karslruhei gyűjtemények magyar vonatkozású térképanyaga. Bp. 1937. 37., 381. sz. [3.] Segedin (1698.) Bécs, Kriegsarchiv, Kartenabt. H. III. c. 108. (Marsigli 1. sz. alatt idézett rajzárak részletgazdagabb, feliratokkal ellátott változata.) Vö. Eperjessy Kálmán: Szeged legrégibb látképe. Szeged 1928.
  22. De Beaulaincourt: az előző jegyzetben id. mű, Bécs, Staatsarchiv, Hung. 425—427.
  23. Kováts István: Szegedi régiségek, id. mű 7.
  24. Reizner János: A Szeged-városi múzeum régiség és történelmi emléktárának naplója, id. mű.
  25. Kováts István: Szegedi régiségek, id. mű 45. sz. rajzlap.
  26. Kováts István: Szegedi régiségek, id, mű. 7.
  27. Fr. M. Cischini: Verschiedene Profilé von der altén Festung Szegedin, 1763.; Bourgeois: Profill Plán... Mindkettő MFM. Helytörténeti Rajzgyűjteménye.
  28. Molnár József: A szegedi vár. Műemlékvédelem, 1959. 1. 22—31.; Molnár József: Sinan magyarországi munkáinak nyomában. Műemlékvédelem, 1972. 1. 25—28.
  29. Borovszky Samu: A ferencziek történetéhez. TT. 1895. 754.
  30. Engel Pál 1977. 154.
  31. VMO. 1:1. 181.
  32. Reizner János 1899—1900. IV. 50—51.; Petrovics István 1979. 62.
  33. Reizner János 1899—1900. IV. 45.
  34. Szamota István 1891. 92.
  35. AO. VI. 383—385.
  36. Reizner János 1899—1900. IV. 4., 24—25.
  37. Györffy György 1963. 881—888.
  38. Szamota István 1891. 91—92.
  39. F.CD. IX:1,627.
  40. Fügedi Erik 1981. 24—25.
  41. SzN. I. 143.; Cs. Sebestyén Károly: Az algyői templom. Dolg. 1929. 132—138.; Tömörkény István: Ásatások Algyőn. Arch. Ért. 1906. 443.; Genthon István: Magyarország művészeti emlékei 2. Duna—Tisza köze, Tiszántúl, Felsővidék. Bp. 1961. 13.
  42. Fark Árpád-kori eredetére 1. Györffy György 1963. 895.; további adatokat és a Kovázd helynévvel való keveredést 1. Inczefi Géza 1960. a.; Fark történetére 1. Bp. O. I. 87—90., 152—153.; AO. II. 327.; Petrovics István 1979. 62.; OL. Dl. 69 666.; Györffy György 1963. 728.; Csánki Dezső 1890—1913. II. 199., 217.; Zichy O. VI. 420 — 422.,457—460., 513— 515., 540—541.; Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon, id. mű 40—47.; Bálint Sándor 1975. 122.
  43. Tápéra 1. Kristó Gyula: A középkori Tápé, id. mű 49—51.; Reizner János 1899— 1900. IV. 3.; SzN. I. 299.; Henszlmann Imre: Honi műemlékeink hivatalos osztályozása. Arch. Ért. 1887. 349.; Rómer Flóris: Egyveleg. Arch. Ért. 1870. 306.; A tápéi templom bővítése és helyreállítása. Technika, 1941. 8. 324—335.; Bálint Sándor 1975. 121.
  44. Dorozsmára 1. Sztriha Kálmán: id. mű 32—36.; AO. II. 2—3.; F. CD. X:4, 672.; Gyárfás István 1870—1885. III. 681.
  45. Szentmihályra és a Szentmihályi családra 1. Karácsonyi János 1900—1901. I. 422— 423.; Györffy György 1963. 904.; F. CD. VII:3. 64.; Wertner Mór: A Garaiak. Száz. 1897. 934—935.; Petrovics István 1979. 62.; AO. II. 480.; F. CD. VIII:5. 142., 196.; HO. V. 115.; AO. IV. 314., 418., F. CD. X:4. 672.
  46. Martonosra és Gyékénytóra 1. Rokay Péter: Maróti János Szeged környéki birtokai.AUSz. Acta Hist. LXXI. Szeged 1981. 45-48.; Györffy György 1963. 705.; AO. III. 211—214.; ZsO. I. 2138. sz.; Petrovics István 1979. 63—64.
  47. Szőregre 1. Karácsonyi Péter: id. mű 67—88.; Györffy György 1963. 873.; VMO 1:1. 147.; Bunyitai Vincze: A váradí püspökség története alapításától a jelen korig. I. A váradi püspökök a püspökség alapításától 1566-ig. Nagyvárad 1883. 379., 379. 2. jegyzet.; Reizner János 1899—1900. IV. 19—22.
  48. Százházra 1. Zichy O. I. 365—366.; Györffy György 1963. 854., 869.
  49. Bálákra 1. Reizner János 1899—1900. IV. 4.; Péter László 1974. 118—119.
  50. Bánfalvára 1. Reizner János 1899—1900. IV. 126.; Csánki Dezső 1890—1913. I. 679.; F. CD. X:4. 672.; Reizner János 1899—1900. I. 79.; Bálint Sándor 1963. 8.; Péter László 1974. 120.
  51. Szűcs Jenő 1955. 29—36., 83—85.
  52. Reizner János 1899—1900. IV. 19—24.; 1. még Karácsonyi Péter: id. mű 83—85.
  53. Reizner János 1899—1900. IV. 32—33.
  54. Reizner János 1899—1900. IV. 4.
  55. Reizner János 1899—1900. IV. 3.
  56. Mályusz Elemér: A mezővárosi fejlődés. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században. Szerk. Székely György. Bp. 1953. 149. 154. jegyzet; Reizner János 1899—1900. IV. 97—128.
  57. Szamota István 1891. 91—92,
  58. Granasztói György 1980.156—159.
  59. Granasztói György 1980. 207—217.
  60. Reizner János 1899—1900. IV. 97—128.; Bálint Sándor 1963. 3—46.; Mályusz Elemér: A magyarság és a városi élet a középkorban, id. mű 40—41.
  61. Borovszky Samu: A honfoglalás története. Bp. 1894. 157.
  62. Reizner János 1899—1900. IV. 30., 97—128.
  63. Bálint Sándor 1963. 6—7.
  64. Reizner János 1899—1900. IV. 30.
  65. Bálint Sándor 1975. 15.
  66. Lukcsics Pál 1931—1938. I. 143.; Bálint Sándor 1963. 18. Lektorunk, Kubinyi András hívta fel a figyelmet arra, hogy a Szegedi Miser család és a Somogy megyei nemes Bő nembeli Kürtösi Messer család között valószínűleg rokoni kapcsolat állt fenn, bár ezt még napjainkig sem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani. Amennyiben ez a rokoni kötelék mégis teljés bizonyossággal kimutatható lenne, további értékes adalékok állnának rendelkezésre a Szeged és Somogy megye közti kapcsolatok kérdésének még pontosabb megválaszolásához.
  67. Reizner János 1899—1900. I. 67.; Petrovics István: Azzonfolua alio nomine Fel-zeged, id. mű 71—72.
  68. Reizner János 1899—1900. IV. 40—43.; Györffy György: A kunok feudalizálódása. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században, id. mű 248—275.; Gyárfás István 1870—1885. III. 226—228.
  69. Bálint Sándor 1963. 13., 15.
  70. A Bércei helynevekre 1. Kristó Gyula—Makk Ferenc—Szegfű László: id. mű I. 16.; Mező András—Németh Péter: Szabolcs-Szatmár megye történeti—etimológiai helységnévtára. Nyíregyháza 1972. 120.; Csánki Dezső 1890—1913.1. 25.
  71. András Kubinyi 1980. 431—436.
  72. Bossányi Árpád : Regesta supplicationum. A pápai kérvénykönyvek magyar vonatkozású okmányai 1342—1394. I. Bp. 1916. 276., okmánytár 192.; Augustinus Theiner 1859. 767.; VMO. 1:1.442.; Bálint Sándor 1975. 80. A Szegedi Miklós fia János pályafutásáról szolgáltatott értékes adatokért köszönetet mondunk dr. Udvardy József Szeged-csanádi püspöknek.
  73. Bossányi Árpád: id. mű 170.
  74. Lukcsics PÁL 1931—1938.1. 138.
  75. Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Bp. 1971. 59—120.
  76. ZsO. I. 4917. sz.; Györffy György 1963. 532—533.
  77. Zichy O. V. 437—439.
  78. Codices Latini Medii Aevi Bibliothecae Universitatis Budapestinensis quos recensuit Ladislaus Mezey. Bp. 1961. 195.
  79. Reizner János 1899—1900. IV. 28.
  80. Elekes Lajos—Lederer Emma—Székely György: id. mű 226—227.;,Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon 996—1777 között. Bp. 1981. 44—93.
  81. Szabó István 1975. 15—29.
  82. Szabó István 1975. 31.; Szamota István 1891. 91—92.
  83. Szabó István 1975. 32—35.
  84. Szamota István 1891. 91.; Szabó István 1975. 36.
  85. Granasztói György 1980. 192—194.; Szűcs Jenő 1955. 53—66.
  86. Szabó István 1975. 30—31.; Granasztói György 1980.192—194.; Belényesy Márta:Szőlő- és gyümölcstermesztésünk a XIV. században. Néprajzi Értesítő. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve, 1955. 11—30.; Fügedi Erik 1981. 16—19.
  87. Petrovics István 1979. 61—62.
  88. OL. Dl. 91 164.
  89. Györffy György 1963. 163.; Márki Sándor: Arad vármegye és Arad szabad királyi város monographiája. Arad 1892.11:1. 410—411.
  90. F. CD. VII :5. 211.
  91. SzR. 7—8. sz.
  92. Varga Ferenc 1877. I. 146.
  93. Reizner János 1899—1900. IV. 16—17.
  94. Belényesy Márta: id. mű 12—25.; Székely György: A hónapok munkái és a középkori művészet. At. Sz. 1981. 1—30.
  95. Szűcs Jenő 1955. 66—111.; Bácskai Vera: Magyar mezővárosok a XV. században. Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 37. Bp. 1965. 32.; Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig (1541-ig). Budapest története a későbbi középkorban és a török hódoltság idején. Budapest története II. Bp. 1973. 54—59.
  96. Reizner János 1899—1900. IV. 28.
  97. Codices Latini Medii Aevi..., id. mű 195.; Reizner János 1899—1900. IV. 26.; Székely György: Középkori kézműves foglalkozások és a családnevek kialakulása. Nyelvtudományi Értekezések 58. Bp. 1967. 206—210.
  98. Szűcs Jenő 1955. 81—82.; Granasztói György 1980. 187.; Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig, id. mű 58.
  99. Székely György : Vidéki termelőágak és az árukereskedelem a XV—XVI. szzázadban. At. Sz. 1961. 320—340.
  100. vMO. 1:1.174., 415.; Hóman Bálint: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Bp. 1921. 197—199.; Banner János: Volt-e Szegeden az Árpádkorban pénzverde? Klny. História, 1928—1929. 3—12.; Czimer Károly: Szeged monographiája. Klny. Budapesti Szemle, 1901. 292—293. 21—22.
  101. Szűcs Jenő 1955. 111—122.; Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig, id. mű 59.; Granasztói György 1980.189—190., 228—244.
  102. Paulinyi Oszkár: id. mű 627—647.; Ivanyi Béla: Két középkori sóbánya-statútum. Száz. 1911.10—14.; Hóman Bálint: id. mű 155—157.
  103. Wenzel Gusztáv: Magyarország bányászatának kritikai története. Bp. 1880. 145—151., 436—439.; Iványi Béla: Két középkori sóbánya-statútum, id. mű 14.
  104. Zichy O. VIII. 387—388.; Mályusz Elemér: A négy Tallóci fivér. TSz. 1980. 540—541.
  105. Zichy O. VIII. 565—566.; Mályusz Elemér: A négy Tallóci fivér, id. mű 531—576.;Enoel Pál 1977. 78—81.
  106. Reizner János 1899—1900. IV. 32—33.
  107. Kubinyi András : Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig, id. mű 44.
  108. I. 122—123.; Bunyitai Vincze: A váradi káptalan legrégibb statútumai. Nagyvárad 1886. 57.
  109. MES. I. 513., 593—594.; Reizner János 1899—1900. IV. 4., 26—27.; Csánki Dezső 1890—1913.1. 683.; Györffy György 1963. 886.
  110. Györffy György 1963. 886.; AO. II. 621.; Reizner János 1899—1900. IV. 4.; ZsO.11:2. 5274. sz.
  111. Györffy György 1963. 261., 703.;Zichy O. II. 263—264.; ReiznerJános 1899—1900.IV. 30.
  112. Györffy György 1963. 840—841.; Reizner János 1899—1900. IV. 21.
  113. Györffy György 1963.206., 703.; Szamota István 1891. 91—92.
  114. Glaser Lajos: A Dunántúl középkori úthálózata. Száz. 1929—1930.150—156.
  115. Rhzner János 1899—1900. IV. 22—24.
  116. Glaser Lajos: id. mű 150—151.; Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda eléstéig, id. mű 46.; Fügedi Erik 1981. 249—256.
  117. RmzNER János 1899—1900. IV. 4—5.
  118. OL. Dl. 90 553.
  119. Reizner János 1899—1900. IV. 4—19., 25—28., 30—31., 33^tO.; Szamota István 1891. 91—92.; Zichy O. Vin. 387—388.; Zichy O. II. 263—264.
  120. Fügedi Erik 1981. 81—82., 239—249.; Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig, id. mű 45.
  121. ZsO. 11:2. 5649. sz.; OL. Dl. 92 290.; Reizner János 1899—1900. IV. 31—32., 50—51.; Kubinyi András : A magyarországi városhálózat XIV—XV. századi fejlődésének néhány kérdése. Tanulmányok Budapest múltjából, 1972.41—45.; Petrovics István 1979. 62.
  122. Reizner János 1899—1900. IV. 4—5., 16—17., 26—27., 30.; ZsO. 11:2. 5274. sz.
  123. ÁÚO. X. 349—350.; Petrovics István 1979. 61—62.; AO. VI. 383—385.; OL. Dl. 60 328.; Zichy O. V. 437—439.; Reizner János 1899—1900. IV. 26—27., 28., 30.; Zichy O. VIII. 100—104.; Granasztói György 1980. 113.
  124. Lukcsics Pál 1931—1938.1. 143., 145—146.
  125. Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig, id. mű 60—73.; Granasztói György 1980.107—114., 120—133.; Szűcs Jenő 1955. 255—338.; Petro-vxcs István 1979. 61—62.; Reizner János 1899—1900. IV. 24—25.; Bp. O. I. 206.; Petrovics István: A szegedi vár korai történetéhez, id. mű. 1,1
  126. Granasztói György 1980.108—113.
  127. SzR. 7—8. sz.; ZsO. 11:2.5274. sz.; Reizner János 1899—1900. IV. 16—17., 23., 30., 36.
  128. Reizner János 1899—1900. IV. 24—25., 86—87.; Granasztói György 1980. 129.; Szűcs Jenő 1955. 333—335.
  129. SzR. 7—8. sz.; Reizner János 1899—1900. IV. 28., 30.
  130. Mályusz Elemér : Egyházi társadalom a középkori Magyarországon, id. mű 122—128.; Gárdonyi Albert: A városi plébániák kiváltságos állása a középkorban. Károlyi Árpád-Emlékkönyv. Bp. 1933. 163—182.
  131. VMO. 1:1.181.; Reizner János 1899—1900. IV. 32—33., 54.; VMO. 1:4. 300.; F. CD. VI:1. 350—353.; Varga Ferenc 1877. I. 186—188.; Gárdonyi Albert: A városi plébániák kiváltságos állása a középkorban, id. mű 164—167.; Oltványi Pál: A szegedi plébánia és a t. piarista atyák szegedi krónikája. Szeged 1886. 2—11.
  132. Györffy György 1963. 55., 266., 749., 845., 889.
  133. Lukcsics Pál: 1931—1938. II. 267.; az ispotályokra általában 1. Somogyi Zoltán:A középkori Magyarország szegényügye. Bp. 1941. 49—104.
  134. Lukcsics Pál 1931—1938. II. 267.
  135. Lukcsics Pál 1931—1938.1. 224.
  136. ÁÚO. VII. 181., 241.; ÁÚO. XI. 336.; F. CD. IV:2. 158., 408.; HO. VI. 81., 429.; Zichy O. I. 9.; F. CD. IV:3. 179.; ÁÚO. VIII. 319.; OL. Dl. 74457.; MES. II. 119.; OL. Dl. 86 853.; ÁÚO. IX. 340.; F. CD. V:3. 473.; ÁÚO. XII. 603.; ÁÚO. X. 344.; OL. Dl. 91147.; Augustinus Theiner 1859. 404.; AO. I. 69., 144.; Zichy O. I. 190.; AO. II. 108., 212., 623.; S. CD. X. 22., 35.; AO. V. 166.; S. CD. XII. 363.; Stephanus Katona: História Metropolitanae Colocensisecclesiae. Colociael800.80—81.;OL.Dl. 12 627.; Acta Bosnae 158.; OL. Dl. 14 239.; OL. Dl. 72 087.; Lukcsics Pál 1931—1938. II. 218.; VMO. 1:1. 511.
  137. Mészáros István: id. mű 44—-93.; Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig, id. mű 88—90.; Kubinyi András: A középkori magyarországi városhálózat hierarchikus térbeli rendjének kérdéséhez. Településtudományi Közlemények, 1971. 58—78.
  138. Schrauf Károly: Magyarországi tanulók a Bécsi Egyetemen. Magyarországi tanulók külföldön II. Bp. 1892. 28., 35., 36., 47., 52., 65., 68., 77., 80., 81.; Báunt Sándor 1975.65—66.; Adam Chmiel: Album Studiosorum Universitatis Cracoviensis I. 1400—1489. Cracoviae 1887. 60., 83., 89.; Lukcsics Pál 1931—1936. II. 285.; Codexeink forrásai. Irodalomtörténeti Közlemények, 1896. 200.
  139. F. CD. IV:3. 548.; US. I. 121.; HO. VI. 353.; Bp. O. I. 201.; S. CD. VI. 535.; ÁŰO. IX. 391.; Alexander HúScava: Archív zemianskeho rodu z Okolicného. Bratislava 1943. 16.; AO. I. 334., 385.; Varga Ferenc 1877.1. 204.; OL. Dl. 29 663.; OL. Dl. 45 765.; OL. Dl. 96062.; MES. II. 734.; Zichy O. I. 168.; F. CD. IX:1. 625—630.; AÖ. VII. 171—178.; OL. Dl. 91 704.; OL. Dl. 91 559.; S. CD. XVI. 261.; ZsO. I. 1913. sz., 3674. sz., 3678. sz., 3682. sz., 3696. sz., 3699. sz., 3706. sz., 6001. sz. ZalaO. II. 272.; Iványi Béla: Eperjes szabad királyi város levéltára. Szeged 1931. 47.; HO. II. 159.; F. CD. X:8. 372.; ZsO. 11:2. 5272. sz., 5283. sz.; OL.Dl. 92 391.; OL. Dl. 92 484.; Zichy O. VI. 491.; OL. Dl. 43 449.; Wenzel Gusztáv : Okmánytár Ozorai Pipo történetéhez. TT. 1884. 618.; OL. Dl. 92 710.; OL. Dl. 92 702.; OL. Dl. 97 144.; US. IV. 598., 600.; Thallóczy Lajos—Barabás Samu: A Blagay-család oklevéltára. Bp. 1897. 324.; Reizner János 1899—1900. IV. 40-^13.; OL. Dl. 44 102.; Karácsonyi Péter: id. mű 86.; Barabás Samu: Székely Oklevéltár 1219—1776. Bp. 1934. 66.; Kristó Gyula: A Panoráma Szegedjének Árpád-kora, avagy Szeged Árpád-korának panorámája. Somogyi-könyvtári műhely, 1982. 3. 123—126.
  140. Kristó Gyula: Kán László és Erdély, id. mű 90—91.; SRH. II. 48.; US. I. 295—296.
  141. Franciscus Döry—Georgius Bónis—Vera Bácskai: Decreta regni Hungáriáé 1301— 1457. Bp. 1975. 255—257.; Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig, id. mű 87.
  142. Fügedi Erik 1981. 57—88.; Kubinyi András: A középkori magyarországi városhálózat hierarchikus térbeli rendjének kérdéséhez, id. mű 58—78.; Petrovics István: A középkori magyar városfejlődés és Szeged. Fejezetek a régebbi magyar történelemből I. Egyetemi jegyzet. Bp. 1981. 127—133.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet