Előző fejezet Következő fejezet

A VÁROS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETE

{633} II. A NEMZETI-POLGÁRI FEJLŐDÉS NAGY ELŐFUTÁRAI

 

1. DUGONICS ANDRÁS (1740—1818)

INDULÁSA ÉS ÍRÓI FELLÉPÉSE

Elmagyarosodott dalmát családból származott. Már apja is viselt tisztségeket a város igazgatásában, az író öccse, Ádám pedig sokáig Szeged polgármestere volt. Anyja ellenkezését legyőzve belépett a piarista rendbe 1756-ban. A magyar irodalom szeretetére Tapolcsanyi Gergelytől kapta az első indítást: legfőbb költői mintaképének, Gyöngyösinek a kötetét is őtőle kapta ajándékba. Privigyén a rektor, Prileszky Mihály irányította figyelmét a történelemre. A filozófiát Nagykárolyban hallgatta, ebből az időből megmaradt filozófiai kéziratai azt tanúsítják, hogy alaposan elsajátította a Leibnitz—Wolff-féle bölcseletet, és egy kis értekezést írt Hobbes történetfilozófiája ellen.1

A kortárs piaristák közül Hájos István és különösen Horváth Benedek keltik föl érdeklődését a magyar régiségek, ill. a népies énekek, szólásmondások iránt. 1761—1762-ben mint filozófiatanár egy évig ismét szülővárosában működik. Ekkor kezdi drámaírói tevékenységét is. A teológiát Nyitrán tanulta, itten írott latin nyelvű soliloquiáinak tanúbizonysága szerint ekkor szilárdul meg benne végleg az írói hivatástudat. Dicséri hírneves rendtársát, Desericzky Incét, aki annyit tett a magyar múlt feltámasztásáért. A tudományos érdeklődést és a vallásos érzést akarja egyesíteni, hogy majdan nyomot hagyhasson a földi pályán — ahogyan az ifjabb Plinius egy híres toposzának (Epist. III. 7.) felhasználásával írja. Anyja halála mélyen megrázta; mély családi érzelmek végig nyomot hagytak írói működésében.

1765-ben szentelik pappá, első miséjét Szegeden mutatta be. Tanári pályáját Vácott kezdi; iskolai munkája mellett itt is fordít, ill. darabokat ír. 1766—69 között Erdélyben Medgyesen tanítja a poézist és a retorikát. Tapolcsanyi ösztönzése további írásra bátorítja; több nagy munkáját itt írja vagy fejezi be. Az erdélyi történelem mélyen megragadta fantáziáját, de Szegedet sosem tudta felejteni. 1769—70-ben ismét Vácon találjuk, majd Nyitrán a filozófia tanára lesz. Gusz-tinyi János püspök pártfogásával ekkor adja ki első munkáját nyomtatásban. {634}

Némelyek megtámadták lelkes magyarságáért: nyilván az igen sok szlovákot tömörítő piarista renden belül támadhatott nézeteltérése valakivel.

Miután a jezsuita rendet Magyarországon is föloszlatták, 1774-ben sikerrel részt vett a nagyszombati egyetem pályázatán, és megkapta az elemi mennyiségtan tanszékét. (Révai ódában köszöntötte.) Ex-jezsuita tanártársai közül Kaprinaival rossz viszonyba került, Katona Istvánnal azonban igaz barátságot kötött, akárcsak Veisz Ferenccel, a csillagásszal vagy Sajnoviccsal. A matematikán belül mértant és építészettant is tanít, tanítványai között van Ányos Pál is. Katonával a délvidéken több utazást is tett, hogy készülő történelmi regényéhez anyagot gyűjtsön. A szünidőket mindig Szegeden töltötte, gyűjtötte a helyi hagyományokat, közmondásokat, sőt még mérnöki tudományának is hasznát vette szülővárosa, amikor jó tanácsot adott a tiszai gát ügyében. 1777—78-ban az egyetemmel átköltözik Budára. Még előbb, 1778-ban megjelent latin regénye, majd az 1780-as Homérosz-fordítása végleg ismert íróvá teszi.

Az egyetemen sok kellemetlensége van, elsősorban az ex-jezsuiták áskálódása folytán. Azért is vizsgálatot indítanak ellene, mert magyar nyelven mert tanítani. Tanítványai azonban rajongtak érte, az ifjak között alakult magyarságvédő egyesületnek ő a feje. Hallgatóit valósággal Szeged-központú nemzettudatban nevelte; „Mindaddig nem lösztök igazi magyar embörök, a míg Szögedön a Tiszából legalább egy pohár vizet mög nem isztok". 1808-ban tüdővérzés éri, és ezért negyvenöt évi tanítás után nyugdíjba vonul. Teljes fizetéssel ment ugyan nyugdíjba, de jutalmat nem kapott, mint ahogyan korábban már eredménytelenül pályázta meg a Vályi András halála után megürült magyar nyelvi tanszéket is. Szegeden élt öccse családjánál, az egész város szeretetétől övezve. Lankadatlanul dolgozott hajlott korában is, de utolsó művei közül némelyik máig kéziratban maradt. 1818. július 25-én halt meg, egész Szeged elkísérte sírjáig. (38. fénykép.)

Fiatalkori versgyűjteménye 1760—63 között Nagykárolyban írott, ill. gyűjtött latin, magyar és szlovák verseket tartalmazza.2

Érdekesebb a gyűjtött régi magyar versek és énekek némelyike, pl. az „Asszonyok panaszsza", a „Bezerédi éneke" vagy az a vastagon németcsúfoló ének, amely így kezdődik „Csak nem el ájultam, midőn hallottam, hogy németet szeretsz el / iszonyodtam, ...". Balassi katonaénekét is átírta.

Még érdekesebb, hogy — szerző megnevezése nélkül — leírja Faludinak híres Nádasdy-ódáját; a versnek ez az első ismert lejegyzése, és arról tanúskodik, hogy a jezsuita költő művei kéziratban igen hamar elterjedtek. Dugonics lejegyzi különben a sokak által Faludinak tulajdonított, az „ujdonat-uj policiát" gúnyoló {635} szatírát is; azonban ezt is átigazítja kissé: „Az vidám új Politiat ha kívánod...".3 Érdekessége a kis kötetnek az a három szlovák népdal, melyeket Nyitrán vagy Nagyszombatban jegyezhetett le; kettőt hallás után, egyet föltehetőleg másolva; a variánsokból nem állapítható meg teljes biztonsággal, hogy vajon tudott-e szlovákul.4

Első drámáját 1762-ben vitte színpadra szülővárosában. Sokáig ismeretlen volt címe és témája, csupán annyit tudtunk róla, hogy Dugonics önéletrajzában önérzetesen magának tulajdonította az első nemzeti nyelvű szegedi színielőadást; elfeledkezett ugyanis Perczel Imre 1757-es darabjáról.51939-ben előkerült a darab, sajnos mai napig kiadatlan. Az „Exercitatio Comico-Academica" három felvonása az egyiptomi József történetét dramatizálta. Ugyanezen évben készült a befejezetlen „Actio Dialogica", a keresztény életről és jámborságról.6

Váci tanár korában Szalbeck Károly helyettes püspök tiszteletére mutatta be tanítványával 1766-ban a plautusi Menaechmi átdolgozását. A színlapot ki is nyomtatta. Ajánlásában Mária Terézia művészetpártoló korát, a saeculum Theresianumot dicsőíti. Megjegyzi, hogy a könyveknek nem szabad olvasatlanul heverni, mert a könyv, akárcsak a pénz, csak olvasva jó. A darab színhelyét Magyarországra helyezte, Kecskemét városába. A szerelmi szálat pedig kioperálta. Ebben az évben fordította, ill. dolgozta át magyarra az Amphitruot is, 1770-ben pedig a Trinummust.7

Vácra való visszatérése után egy új magyar nyelvű darabot mutatott be 1770-ben. A „Tárházi" már nem antik klasszikust vesz alapul. Az eredetileg „Gyöngyösi" címet viselő darab eredetijére, August Detherling, altonai professzor „Bra-marbas"-ára Gottsched gyűjteményében akadt. A német darab is voltaképpen fordítás, mégpedig a nagy dán író, Holberg „Tyboe Jakab" című darabjának át-igazítása, klasszikus szereplőkre. A vígjáték a plautusi hencegő katona XVIII. századi változata. Dugonics az iskolai színpad követelményeinek megfelelően radikálisan átalakította az alapeszmét: egy nő keze helyett immár egy öreg vagyonáért versengenek a szereplők. Eredeti, a magyar környezetből vett szereplőket is beillesztett: Peti és Trummel alakja az első kísérlet arra, hogy a magyar társadalom idegenajkú típusait színpadra vigyék. A szerelmi szál erkölcsvédelmi okokból kimaradt ugyan, mindez azonban nem akadályozta meg Dugonicsot,

 

OLDAL HIÁNYZIK!!!!!!
636-637

 

{638} 1780-ban jelent meg következő műve, az Odüsszeia első magyar fordítása: „Ulissesnek, ama híres és nevezetes görög királynak Csudálatos történetei, / ..."14. Homérosz költeményét magyaros tizenkettesekben tolmácsolta. Tartalmilag hűséges, bizonyos pontok kivételével. Először is mellőzi a mitológiát; az isteni jelenségeket vagy kihagyja, vagy álomban megjelenő ifjakká enyhíti az isteneket. Teljes egészében elmarad az alvilágjárás. Ezek a változtatások valószínűleg avval magyarázhatók, hogy az író modern olvasóhoz közelálló mesét akart alkotni, ezért kioperálta a görög hitvilágra utaló részeket. Más írói célzattal magyarázható az Odüsszeia végének elhagyása. Mivel — előszava tanúbizonysága szerint — a vezérgondolat, melyet művével képviselni akart, a mindent legyőző hitvesi és gyermeki szeretet, ehhez képest Ulisses és Pénelopé újraegyesülésével zárja a költeményt. Koncepciójának megfelelően a sziget közönsége az utolsó könyv végén csak mint a régi-új nászt ünnepelendő közönség tódul be Ulisses palotájába. A könyv verselése és költői nyelve meglepően ép. Legszebb helyein mintha a Petőfi János vitézének elődjét hallanánk megcsendülni. A goromba „halpiaci" nyelv a maga illő helyére szorul; ezen beszélteti ugyanis a kecskepásztort és az áruló szolgálókat.

Az „Elő beszéd Ádám édes öcsémhez" különösen megindító tanúbizonysága az író személyes érzelmeinek. Elmondja, hogy a munkát mintegy allegóriának szánta. „... ezen nevezetes dolognak palástja alatt én édes Atyámnak az Anyámhoz igaz szeretetét, és tökéletes hívséget" akarta ábrázolni. Az ajándéknak szánt munka megjelenését idősebb Dugonics András már nem érhette meg, a nyomtatás idején bekövetkezett haláláról Ádámnak az előszóba beiktatott levele tudósít. Ezzel a művel Dugonics abbahagyta az eposzi formával való kísérletezését, de korántsem tudott elszakadni az epikus ihletkörtől.

Erről tanúskodik nagy terjedelmű latin nyelvű regénye, amelyet az Ulissesszel párhuzamosan írt, de előbb adott sajtó alá: „Argonauticorum sive de vellere Aureo libri XXIV" (1778).15 Az aranygyapjú történetét feldolgozó mű — mint ahogy Baróti Dezső megállapítja — „végeredményben a görög regény általános európai divatjába kapcsolódik bele".16 Ennek a divatnak Magyarországon korábban csak bizonyos verses széphistóriák voltak a lecsapódásai, illetve Mikes Kelemen rodostói munkássága, amelyet Dugonics természetesen még nem ismerhetett.

Az Odüsszeiából eltanult módon, in medias res kezdi az elbeszélést, nagyarányú visszatekintő elbeszélésekbe szövi az előzményeket, és a kezdetben rejtélyesnek tűnő {639} szereplők előéletét fokról fokra tisztázza. A nemzeti célzat két mozzanatban ragadható meg: a könyvet egy latin ódában Esterházy Ferenc kancellárnak ajánlja, aki maga is aranygyapjas lovag, és akitől azt reméli, hogy segít felkelteni az alvó nemzeti lelket; erre utal az a párhuzam, amelyet a legendás Estoras leszármazottja és Jázon között von; másrészt Médea származása kapcsán kitérhet a szkíta történetre is, amely — felfogása szerint — a magyar elődje.

Miután a regény elég nagy sikert aratott, külföldi latinnyelvű folyóiratban is jelent meg róla méltatás, Dugonics újra elővette és 1794-ben, némileg átdolgozva magyarul is kiadta; „A gyapjas vitézek" címen.17 A kompozíció alapjait megtartotta, s előszava tanúbizonysága szerint ennek alkotóelemei közül legbüszkébb az összebonyolított szálakra: „Kész akarva, és szántt szándékkal minden öszsze-vagyon-itten-zavarva: hogy annál-inkább gyönyörűnek tessék kimenetele.

Az első könyvet leg-nehezebb, leg-unalmasabb lészen egészlen által-érteni, és a' következendőkkel egybe-egyengetni. A' második Könyvben ki-nyílnak immár azon virágok, mellyeknek magvait vetettem első könyvemben."18 Ez a mű már csak húsz könyvből áll, két kötetben. Az átdolgozás bizonyos szálakat elhagyott, ill. összevont, nem érintette viszont az alapkoncepciót, amely szerint az elbeszélő egy ókori görög személyével azonosítja magát, aki természetszerűleg hisz a görög istenekben, sűrűn fohászkodik is hozzájuk, részletesen ismerteti a kultusz régiségeit. A fogás a kor egyik leghíresebb könyvének, Barthélemy apátúr Anacharsis-regényének módszerére emlékeztet, lehetővé teszi a mitológia nem-euhémerista kezelését és kizárja a keresztény allegórizálást.

A magyar változat legérdekesebb vonása kétségtelenül a szkíta—magyar vonatkozások felerősödése. Néhány példa: Trácia Rácországgá változik, a lovas-és gyalogoskatonák megkülönböztetésére minden magyarázat nélkül a már korábban bevezetett „lovancz" és „labancz" kifejezést használja. Egyes szereplőknek célzatos értelmű magyar nevet ad: leghíresebb a szkíta király neveként használt Álmos, a szkíta helynévként alkalmazott Algyő, a Tápé nevű amazon. Szegedi szempontból a legjellemzőbb az első kötet X. szakaszának III. része: Dorozs-mának tettei.19 Dorozsma itt gonosztevő, akit Lykurgus király fogott el. Fő bűnei: áldozatait hangyafészekbe, fejjel lefelé akasztotta; kivette belüket, egy fára tekerte és körbefuttatta őket; élőket hullákra kötözött; karóhoz kötötte őket: szájukba patkányt és békát eregetett; tüskékbe hengergette meg a szerencsétleneket, bőrüket lenyúzta; szívüket, májukat, nyelvüket kivágta; szemüket kitolta, majd ismét benyomta; fejbőrük lenyúzása után nyakig ásta őket a földbe {640} stb. stb. Bírái előtt azzal védekezett, hogy „haramja szüléktől született; kis korában roszszúl neveltetett; a' rósz társalkodással még roszszabbra vitetett." Büntetésül egy óriással etették meg. Valószínűleg mind e sok rémséget azért ruházta Dorozs-mára, hogy igazi szegedi hazafiként kiönthesse dühét a Szeged melletti kiskun helységre, amelynek birtokáért, a város tudvalevőleg 1737-ig elkeseredett háborúskodást viselt. Más, aktuális célzások is rejtőznek a hosszas mesében. A második kötetben például Bromius al-pap szidalmazza a főpapot, aki két éve jött bujdosóként Kolkhisba, de politizáló cseleivel csakhamar a főhatalom közelébe jutott. A célzat eléggé áttetsző: a nemesi ellenállás által ihletett Dugonics az idegen származású főpapok ellen kelt ki. „Gyalázat! Egy bujdosó; két esztendők előtt se híre se nyoma Kolkhisban; olly szegény, mint a' tetű, olly meztelen, mint az ujjam; /.../ A' haza dülledékiben keresik szerencséjeket, ha annak álló falain meg nem lelhetik." A hazafias-patetikus kirohanást Dugonics jellemző módon egy közmondással fejezi be: „Egyszer-akkor túróra várom a szarkát".20

A hosszadalmas és szétágazó cselekmény helyenként valóban nagy türelmet igényel, máshol azonban meglódul és érdekessé válik. Dugonics legerősebb oldala itt is a horror és az erotika. Szépen példázza ezt a második kötet V. szakasza, ahol Hipsipilé borzongatóan kegyetlen kivégzéséről értesülünk, s rögtön utána arról, hogyan ébred fel a szerelem Médeában. A szentimentálisan nyögdécselő, vérző szívű királylány Jázonhoz írott felkínálkozó levele elküldése után nyilván, hogy érzelmeit leplezze — „Megfeddette a szolgálókat hoszszú döglések miatt".

A magyar régiségeket nemcsak hely- vagy személynevekbe, ill. a szkíta és amazontörténeti célzásokba szőtte be, hanem gondosan beleépítette a magyar honfoglalási eposz alapmotívumát: az Isten kardját is; ez a végzetes fegyver, ahogy Fiaiánál láttuk, a Mars isten szerszáma, Médea kincstárában hever és megtudjuk, hogy a jövendőben a szkítaké lesz. így az egész, aranygyapjúért folytatott hadakozás mintegy előhang lesz Attila világuralmához.

Az anti-jozefinista nemesi álláspont teljesen leplezetlenül jelentkezik a fogságba esett, kivégzésre váró Álmos király végakaratában. „Örvendene: hogy Scithiát Kolkisra bíznák az Istenek, ama' jövendölésnek bé-töltése miatt: hogy akkor lenne leg-virágzóbb Scithia, ha a' szomszéd országgal öszve-kapcsoltatna. Csak arra kérte Etát, hogy, ha boldog Scithiát, fiairól fiaira hagyni kévánnya, a' Scithákkal igen okossan, igen szépen bánna. Rajtok ne kegyetlenkedne. Szabad-ságjokban megtartaná. Az Ország' oltalmazására véreket kérje, de ne pénzeket, ne-hogy mind a' kettőt egyszerre el-veszeszsze. A regény allegorikus alapeszméje: „Nints olly meredékeny magosság, mellyre az igazi erkölcs fel-ne-kapaszkod-hasson". Ezzel a mondattal indul a regény és ezzel is fejeződik be.21

37. fénykép. Vedres István nemesi címere, 1828,
 
38. fénykép. Dugonics András arcképe a Magyar példabeszédek c. könyvéből, 1820.
 
39. fénykép. Dugonics András könyvének belső címlapja, 1820.
 
40. fénykép. Vedres István (1765-1830) képe
 
41. fénykép. Vedres István könyve, 1807.
 
42. fénykép. A felsővárosi Szent György templom, majd iskola, XVIII. század közepe
 
43. fénykép. „A Szegedi Oskolák Épületének Tekintete", 1820.
 
44. fénykép. A piarista gimnázium épülete, 1793—1811.
 
45. fénykép. A piarista rendház homlokzata és alaprajza, 1810.
 
46. fénykép. A líceum évkönyve, 1819.
 
47. fénykép. A piarista gimnázium évkönyve, 1838.
 
48. fénykép. Szegedi népviselet, 1837.

{641} Dugonics egyetemi tanárként úttörő munkát végzett, amikor kiadta az első magyar nyelvű matematikai kézikönyvet: „A Tudákosságnak két könyvök".22 Nagy örömmel üdvözölte az irodalmi világ, tudósok és költők; Hannulik János Krizosztom, az árkádiai költő latin ódában üdvözölte. Dugonics a legjobb forrásokból merített, felhasználta Cardano, Newton, Leibnitz, Riccati és a többiek munkáit. Ha új eredményre nem is jutott, a geometriai részben azonban származik tőle néhány új bizonyítás.23 Legnagyobb érdeme azonban a matematikai műnyelv magyarosítása. Tőle ered — hogy csak néhány példát hozzunk — a csúcs, egyenlet, hasáb, köb, gömb, tétel, tudomány kifejezés.

Ehelyütt kell megemlékeznünk Dugonics nyelvújítási törekvéseiről is. Ezekre a törekvéseire áll Kazinczy megjegyzése: „Dugonics is ronta. De a piaristák egész seregében nincs tiszteletesebb név, mint a jó öregé, s ezer botlásáért elég pótalék tíz nem botlása".24 Simái Ödön nyomán a következőkben lehet összefoglalni az író nyelvújítási módszereit.25 Fő elvét maga így fogalmazta meg: „Nincs a' világon semmi, a' mit magyarul ki-ne-lehessen mondani, csak észszel, és tudománynyal forgolódgyon az ember".26 Ehhez járul még, hogy kalandos őstörténeti meggondolásainak megfelelően a legkülönbözőbb vidékeken előforduló helyneveknek ad magyar etimológiát. A nyelvet a következő eljárásokkal gazdagította: 1. felelevenített sok régi szót (pl.: év); 2. sok szót a népnyelvből emelt az irodalmi nyelvbe. Elsősorban alföldi, szorosabban szegedi szavakat százszámra használt (pl.: térség, hazafi); 3. képzőkkel alkotott új szókat, leggyakoribb névszóképzői: az -ász, -ész, -alék, -elek, -at, -et, -acs, -ecs, -cs, -nok, -nök (pl.: tábornok, ügyész); 4. más szók mintájára új szavakat alkotott (pl.: méhész, íjász); 5. igeképzői közül gyakori a denominális -1, -z, -kodik, -oskodik, -tat, -tet (pl.: oláhkodik, oroszko-dik, az ólálkodik, orozkodik helyett, nem titkolt célzással a Dugonics előtt ellenszenves nemzetiségekre); 6. megváltoztatja a szavak jelenését (pl.: alattomos nála halkot vagy lassút jelent); 7. szókeveredéssel alkot kombinált szavakat (pl.: bosszúlkodó); 8. hibás gyökérelvonással jut új szóhoz (pl. érzék az érzékenyből); 9. melléknevet vagy melléknévi igenevet főnevesít (pl.: piros pír jelentésben, háló a hálószoba értelmében); 10. más nyelvújítóktól, elődöktől és kortársaktól egyaránt átvesz szavakat, és sokszor meg is védi őket az esetleges ellenvetésektől. {642}

11. Végül sok németességet alkalmaz (pl.: szerencsés álmokat). Latinizmusaival, melyekkel müvei telve vannak, csak a századokon át szokásos magyar írásmódot követi. Helyesírása legnagyobb részt fonetikus, ipszilonista, csak az ly-t tartja külföldiesnek.

AZ ETELKA

1786-ban írta, de a cenzúra akadékoskodása miatt csak 1788-ban jelentethette meg azt a könyvét, amely egy csapásra a legnagyobb népszerűséget szerezte meg neki, és amely mai napig legsikeresebb alkotásának tekinthető: az Etelka című regényt.27 Ezer példány nagyon hamar elfogyott belőle, 1791-ben második, 1805-ben harmadik kiadására került sor. A lelkesedés oka részben a témának, részben a politikai szándéknak szól. Ami a témát illeti, Dugonics Árpád korát idézte fel a heroikus-gáláns államregény díszletei között. Ami pedig a politikai szándékra vonatkozik: a lelkes nemesi olvasótábor ugyanazt olvasta ki a regény célzásaiból és nagyterjedelmű jegyzeteiből, ami miatt a félős budai cenzor nem akart vállalkozni a jóváhagyásra: II. József németesítő politikájának bírálatát.

Dugonics — kéziratban maradt följegyzéseiben — megadta az Etelka kulcsát. Ezek szerint a szereplők és az egyes cselekményelemek mind megfeleltethetők II. József uralkodásának, ill. a jozefinista rendszer egyes vezető alakjainak és magyarellenes intézkedéseinek.28 Árpád halála után az író például megjósolja, hogy az esküvéssel le nem kötelezett uralkodás kényes uralkodásra változik; gróf Niczky Kristóf, a gyűlölt tanácsnok tettei megfelelnek Róka cselszövéseinek, kínos halála — egy borbély klistélyozás közben megsértette végbelét — Róka felnyársaltatásának. De sor kerül „Lasczy" főhadvezér törvénytelennek tekintett hadi újításaira és félsikerű hadjárataira: ezekből is sok került Róka cselekedetei közé. Az író pontosan megnevezi azt is, hogy a regény mely részletei érthetők úgy, mint a németesítés elleni tiltakozás. Például Árpád arra inti Zoltán fiát, hogy a pannonoknak soha ne higgyen, mert ebek ők kutya nélkül is. A kulcsból megtudhatjuk, hogy itt pannonokon a németeket kell érteni: „Nem mondottam ki igazán azon közmondást, mellyel a magyarok élnek a németek ellen, így szólván: Eb a német kutya nélkül".29 De sor kerül a magyar nemzeti öltözet allegorikus védelmére ugyanúgy, mint a Habsburg-ház megfenyegetésére azzal, hogy él {643} még Franciaországban Árpád igaz vére, vagy az allegorikus tiltakozásra a nemesek megadóztatása ellen. El kell hinnünk, hogy a kortársak a „kulcs" ismerete nélkül is jól értették a regény politikai célzatát, hiszen emellett tanúskodnak a korban hallatlan siker, a szerzőhöz tömegesen érkező köszönőlevelek, versek és az, amit maga Dugonics jegyez föl: Pesten a megyegyűlésen egy nemes azt súgta a fülébe: „Uram! A miket itt mondunk, mindnyájan az Etelká-ból puskázzuk. Kérjük az urat, el ne hagyja ezután is írásaiban Magyarországot, ébressze fel Magyarainkban a nemes bátorságot".30

A regény forrásait illetőleg sok vita folyt. Az iró maga történeti forrásaiként Anonymus gesztáját és Bölcs Leó Taktikáját jelölte meg, és utalt arra, hogy „az első eredeti magyar nemzeti regényt" az Argenis mintájára írta.31 Eddig nem sikerült olyan német regényt találni, amely a részletekben mintájául szolgálhatott volna a szerelmi cselszövényre és a képtelenebbnél képtelenebb kalandos fordulatokra. Barclay híres államregényének, a korban többször magyarra is fordított Argenisnek a hatását messzemenőkig igazolták mind a koncepcióban, mind egyes szereplők rajzában. Egyetérthetünk Diósi Gézával abban, hogy ezeknek a forrásoknak, valamint Vergiliusnak és Homérosznak a számbavétele nagyjából kizárhatja a közvetlen német eredetit, annál is inkább, mert Dugonicsnak Temesvárról Szegedre került könyvtárában nyoma sincs az effajta románoknak.32 Azt viszont hozzá kell tennünk, hogy igenis számolnunk kell a görög regény hatásával, hiszen Dugonics 1798-ban meg is magyarítja Héliodórosz Aithiopikáját, melynek jónéhány fordulata és egész alapszerkezete emlékeztet az Etelkára.

A közönség osztatlanul lelkesedett a könyvért és az írók is — legalábbis — amikor a közönség előtt nyilatkoztak. Ismeretesek azonban Ráday és Kazinczy, Aranka és Gvadányi levelezéséből a súlyos kifogások, melyeket ők a primitív magyarkodás, az erőltetett etimológiák, az alacsonyan járó regényesség, a kulináris beszédmód, a rengeteg közmondás használata, egyszóval az esztétikátlan kidolgozás miatt emeltek.

Baróti Dezső és Szauder József kutatásai azonban — legalábbis egy részben felmenthetik az ízléstelenség vádja alól Dugonicsot: Baróti a regény jól megkomponált barokk szerkezetét elemzi, amely az európai fejlődéshez képest ugyan megkésett típusú, de magyar nyelven valóban újdonság, és így a korszerűbb ízlésű írókortársak kicsinylését is kiválthatta, de fejlődéstörténetileg szükséges. Szauder pedig, mint a regény legfőbb értékét méltatja a népnyelv hallatlanul gazdag kincstárának pazar használatát és a honfoglalási-északi témakör Sajno-vics nyomán történő kiaknázását, amely megnyitja az utat nem csupán Csokonai {644} (sajnos befejezetlen) Arpádiászához, hanem jónéhány vonatkozásban Vörösmartyhoz is.33

A két első kiadásban az író a köznyelvet használta, a harmadikat azonban már szögedies dialektusban írta át. Szegedet minden lehetséges alkalommal bevonja a regény cselekményeinek színhelyei közé: Árpád és Zoltán is szívesen időzik a városban, itt volt Attila fővárosa, a magyar polgár szó a Szegeden lakó bolgárok nevéből ered, a szegedi várbörtön első foglya a rajtacsípett Róka. Árpád fejedelem hetekig a Szeged környéki mocsarak környékén időzik és halászattal és vadászattal szórakoztatja magát, Zoltán fejedelem álruhában a Nap-kocsmában száll meg stb., stb. Dugonics szülővárosa iránti rajongó szeretetét a túlzás bőségévelviszi be a regénybe. Zsigmond Ferenc szellemesen jegyezte meg, hogy „Anagybeteg Árpád fejedelemnek legalábbis búváröltözetet kellett volna magára vennie, s lemerülnie a Tisza vizébe, hogy meg tudhassa különböztetni egymástól azt a sokféle halfajtát, amelyeknek pontos megfigyelését neki tulajdonítja Dugonics".34 A helyi történeti hagyománynak ez a mitologizálónak nevezhető regényesítése a legkisebb részletre is kiterjed: nemcsak Etelka, ez az „igen ritka magyar kis aszszony" beszél — főleg cselédeivel — a leggorombább szegedi halaskofa nyelvén, hanem még Kistelek is Árpád-kori etymonhoz jut; itt kaparta ki ugyanis a kis Telek, Etelka Árpádnak ajándékozott kutyája a földből azt a ládikát, ahol az Etelkával annak idején elcserélt, holtan született gyermek csontváza rejlik. A Kistelek határában álló kocsmát természetesen ezért hívják Kutyakaparónak.35

A regény cselekményével legalább azonos értékű, ha sok helyütt nem értékesebb is, az a nagy terjedelmű jegyzetanyag, melyet az író külön tartalomjegyzékben tesz hozzáférhetővé. Az első kötetben nyolcvankét, a másodikban száztizennyolc jegyzet található. Ezek hivatottak arra, hogy megmagyarázzák az etimológiákat, ül. tágabb történeti hátteret rajzoljanak a regényes történet mögé. A jegyzetek helyenként igen hosszúak, pl. az író teljes egészében a jegyzetek közé helyezte Priszkosz rétor híres beszámolójának fordítását Attila udvaráról. Elválaszthatatlanul kevereg ebben az erudíciós anyagban az, amit Dugonics a XVIII. századi nagy jezsuita történetírói iskola őstörténeti eredményeiből népszerűsít, ül. amit ő maga tesz hozzá naiv okoskodás vagy spekuláció, népnyelvi vagy tapasztalati gyűjtés alapján. A jegyzetekből kirajzolható egy olyan világkép, amely később alapjául lehetett a romantikus irodalom nagy epikai teljesítményeinek is. így például a magyar—szláv ősellentét ezer példával bizonyított és a besenyők {645} (Dugonicsnál pacinákok) idejétől (allegorikusán legalábbis) a jelenig levezetett folyamatossága feltétlenül befolyásolta Vörösmartyt, a magyar—német ősellentét tétele pedig elér egészen a Buda haláláig.

Dugonics az 1805-ös kiadás címlapjára ezt íratta: „Harmadik és életemben utolsó Ki-adás". Nyilván reménykedett abban, hogy halála után könyve újra megjelenik. Azonban az irodalmi ízlés útja másfelé kanyarodott, ha az Etelkát fel is használták az eposzírók, a regény olvasókat már ez a fajta barokk regényszerkezet nem érdekelte Dugonics halála után. Máig sincs új kiadása, azonban — éppen az Etelkával kapcsolatban — teljesen osztjuk Illyés Gyulának azt az óhaját, hogy minél előbb szerette volna Dugonics műveinek új kiadását kezébe venni.36

1790-ben — felbuzdulván az Etelka országos sikerén — új regényt adott ki, „Az arany pereczek"-et. A „Nemzetem!"-hez címzett előszóban megjelöli, hogy mi a különbség az „Etelka" és jelen regénye között. „Amazon Etelkát, és emezen arany Pereczeket, nagy külömbséggel írtam. Amazt az Ország' Eleihez, és a' tanultabb Elmékhez szabtam. Ugyanazért: ottan minden szó talpra esik, és sokat jelent, ha feszegettetik. Ezen Arany Pereczeket a' közép-renden lévő Magyaraink-nak számokra készítettem. Minden szavak tulajdon értelmekben vannak."37 Vagyis, e regényt tisztán szórakoztató műnek tekinti, mivel nincsen mögötte allegóriákba burkolt politikai szándék. Az öt részből álló „szomorú történet" valamely német regény hihetetlenebbnél hihetetlenebb fordulatait, remetéit, ruhacseréit, rablóit és hajmeresztő kivégzéseit ülteti át Barcsay Ákos fejedelem Erdélyébe. A regény sikert aratott, mert 1800-ban a második kiadást is megérte. Ha a cselekményben nem is, a jegyzetekben annál több erdélyi régiséget igyekszik elhinteni, elsősorban Apor Péter műve alapján, amelyet még Medgyesen ismerhetett meg. A regény cselekményének fő mozgatója itt is természetesen egy idegen származású intrikus, ezúttal német, a beszélő nevű Schelmajer.

DUGONICS DRÁMÁI

1794—95-ben adta ki Pesten két kötetben négy drámáját, „Jeles történetek" címmel. Az első: „Etelka Karjelben". Ebben regényét folytatja, ezúttal már a Saj-novics nyomán megrajzolt északi Ős-Magyarországban, azaz a karjeli birodalomban. A cselekményt Shakespeare két darabja, a Vihar és a Téli rege cselekményelemeiből olvasztotta össze. Színdarabjaival segíteni akarta a Pesten kibontakozni kezdő magyar nyelvű színjátszást. Kelemen László társulata elő is adta darabjait. {646} A színi hatásnak habozás nélkül alárendelte a regényeiben kialakított jellemeket: az Etelka feddhetetlen és daliás főhőséből, Eteléből a darabban féltékenységtől félőrült és embergyűlölő király válik.

A második darab a „Toldi Miklós". Egy Christmann nevű német szentimentális író darabjából magyarította; Korfut, mint színhelyet fölcserélte Szegeddel, a szegedi régiségeket (az 1459-es országgyűlést, a huszárság megalapítását, a szegedi premontreieket, Szegedi Kis Istvánt. Szent Erzsébet templomát) lábjegyzetbe szorította. A mondabeli Toldiból, akinek legendás fegyvereit — mint megjegyzi — 1794-ben még maga is látta Budán, nem sok marad a címszereplőben. Ez sztoikus nyugalommal tűri egész családja kiirtását, s miközben erről tudomást vesz, sem szűnik meg elmésen vonatkozni — egy közmondás kapcsán — a mondabeli Toldira. Bármennyire kezdetlegesnek és nevetségesnek tűnik ez az eljárás, mégis figyelemre méltó: hiszen a monda rekonstrukcióját kísérli meg az író a közmondás fönnmaradt törmelékéből; majd — hasonlíthatatlanul magasabb szinten — Arany János is követi ezt a módszert.

A „Bátort Mária" — amelynek színpadi sorsát Erkel operája meghosszabbította — szintén magyarítás, mégpedig Soden tragédiájának, az Ignez de Castro-nak nyomán készült.38 Ez Dugonics legjobb drámája. Úgy alkalmazta a magyar játékszínre, hogy valóban eredeti darabnak látszik. Kálmán királyról, István trónörökösről senki se gondolná, hogy a portugál udvarból kerülnek ide. A történeti célzások nem anakronisztikusak, a jellemeknek van önálló kerekdedségük, a nyelv erőteljes.

A „Kun László", amely Bertuch Elfridá-ja nyomán készült, szintén elég sikeres darab. A később Arany László által is feldolgozott történet csak azon törik meg hangulatilag, hogy az elvakultságában saját lánya életére törő apa, Berényi végül is inkább monstruózusra, semmint démonira sikerült.39 A jegyzetek közül nagyon érdekes az ötödik számú, amelyben az író többek között a Margit-legendát idézi bizonyos régi szavak lelőhelyeként. A jegyzet végért sürgeti a tudós társaság létrehozását: „Több illyetén helytelenségekre találhatunk anyanyelvünkben, mellyeket soha addig ki-gyomlálni nem fogunk még a' dolgot valami Magyar Tanúlttakra nem bízzuk. Ennek kút-feje lenne a' Magyar Társaság".40

A költészetben legfőbb mesterének mindig is Gyöngyösi Istvánt tekintette. Éppen ezért tulajdonképpen régi adósságot rótt le akkor, midőn 1796-ban két kötetben kiadta Gyöngyösi költeményeit.41 Ez a kiadás maradt sokáig a későbbi {647} edíciók alapszövege. Dugonics később sok szemrehányást kapott modern szövegkritikusoktól, hogy önkényesen állapította meg a költemények textusát.42

El kell azonban mondanunk Dugonics védelmére, hogy — mint Simái Ödön kimutatta — önkényes változtatásokat, saját szakállára viszonylag ritkán hajtott végre, inkább azokat a variánsokat követte, amelyek a nyitrai piaristáknál található kéziratban voltak fellelhetők, valamint abban a kéziratban, amely később Jankovich Miklós gyűjteményéből az Országos Széchenyi Könyvtárba került. Hogy dolgozott ebből, azt a benne található saját kezű bejegyzései bizonyítják; a kézirat eredetileg talán Bél Mátyás, talán Faludi Ferenc, esetleg Bod Péter tulajdonában lehetett.43

Régi adósság lerovásának tekinthető az 1798-ban két kötetben megjelentetett Aithiopika-fordítása is.44 Héliodórosz regényét, ami a regényszerkezetet illeti, — kimondatlanul — eddig is alaposan kiaknázta, az Etelkában.

A regénynek morális célzatot igyekszik tulajdonítani az ajánlásban, amelyet Beniczky Etelkához, unokaöccse Csongrád megye székhelyén, Szegvárott élő hároméves kislányához intéz. (E kislány egyike volt annak a több száz leánygyermeknek, akit a nagysikerű regény nyomán Etelkának kereszteltek.) A regényből tapasztalni fogja, majd ha felnő, az isteni gondviselést, azt, hogy a szerencsétlenségnek gyakran maga az ember az oka, azután a szűzi tiszta életet, annak a hasznát, hogy az ember engedelmeskedik szüleinek stb., stb. Messze vagyunk már Pázmány Péter dörgedelmeitől, aki egy prédikációjában még helyesléssel említi, hogy a régi szent atyák — szerelmes témája miatt — méltán tiltották be a görög író művét, aki pedig püspök is volt.45

Sajnálattal állapítja meg Dugonics, hogy Gyöngyösi változata nem hűséges Héliodóroszhoz, és ezért ő az eredetit híven kívánja követni. Forrása az 1569-ben megjelent Commelinus-féle, görög—latin kiadás volt.46 Ezt valóban hűségesen követi, azonban a folyamatos elbeszélést párbeszédekre bontja. A verses részleteket igyekszik ő is versben visszaadni. Stílusa, akárcsak eddig, annyiban tér el az eredetitől, hogy feldúsítja magyaros közmondásokkal. A szokásos durvaságokat azonban kerüli. {647}

UTOLSÓ REGÉNYEI ÉS TÖRTÉNETÍRÓI MŰKÖDÉSE

Az Etelkában, illetve az Etelka Karjelben című drámában fölvett mese fonalát 1803-ban kerekítette trilógiává. A Jólánka Dugonics legnagyobb terjedelmű regénye. Az irodalomtörténet-írás többnyire azzal intézte el, hogy Dugonics itt sikertelenül próbálja megismételni az Etelkában egyszer szerencsésen megkísértett hangot. A regény azonban megérdemli figyelmünket. A tüzes német- és szláv-ellenesség itt is megmaradt, de immár nem használ folyamatos politikai allegóriát. Ennek oka nyilván az a zsibbadtság, amely az országra borult a II. József halála után bekövetkezett nemesi-nemzeti ellenhatás bukásával, a ferenckori reakció éveiben.

A jegyzetekben föltűnnek a kiábrándultság, a rezignáció korábban ismeretlen hangjai a nemzet jövőjével kapcsolatban. Az állandóan meghiúsuló akadémiai törekvésekről például így ír: „Lehetne igen-is: ha valamint Francia Országban,

úgy a' miénkben-is volna a' Nyelvet-csinosító Társaság!

Mind-ezekrül régen kelletett volna a' Magyaroknak gondolkodniok; nemis akkorra hagyni ezeket, midőn immár a' magyar nyelvnek veszedelmét láttyuk. Hét miliomot számlálunk Országunkban; csak két miliőm beszéli magyarul. — Lássák Utóink: mire mehetnek boldogtalan üdejökben." Máshelyütt, midőn az „ö" és „ü" hang kiveszéséről ír, szomorúan hozzáteszi: „így veszünk lassanként".

Szintén a nemzethalálra céloz — melynek herderi jóslatát korábban oly magabiztosan utasította vissza —, amikor azt mondja, hogy: „a' roppant nagy városokban több a' Pajkosság, mint a' gyermekszülés".47

A regény szerkezete csak részben követi a görög regényből származó megszokott bonyolítást. Részben népmesei eredetű, pontosabban mesei, amelyet Dugonics megismerhetett a folklórból, vagy a XVIII. sz. végén népszerű, egy elveszett perzsa kéziratból előbb franciára fordított, majd Európa-szerte elterjedt perzsa mesegyűjteményből, az Ezeregynapból.48 Abban található ugyanis a Ruz-vansád királyfi és a csodaszarvas c. mese (a Dzsánsah királyfi c. Ezeregyéjszaka-beli darab párja), amely alapkonstrukciójában emlékeztet a Jólánkára. Egy királyfi egy szarvas nyomán az erdőbe téved, a szarvas leánnyá változik. A hős és a tündérkirálylány házasságot kötnek, azonban a tündér különböző próbáknak veti alá férjét, aki végül is nem állja meg ezeket az értelmetlennek látszó kísértéseket, elbukik és a tündér visszamegy messzefekvő országába. A hős azonban minden megpróbáltatást vállalva utánamegy és újra elnyeri. Végső soron ez a meseváz szolgál alapul az Árgirus széphistóriájához, illetve a Csongor és Tündéhez.49 A királyfinak itt Gyulafi felel meg, az Etelkában szereplő Gyula vezér fia, {649} Etelka vélt öccse. Egy szarvas nyomán a Radna és Világos közötti rengetegbe téved, ahol Sojmos, Árpád álnéven remeteéletet élő fia lakozik. A remete mái-keresztény és Gyulafi hajdani menyasszonyát, a szegedi Radnát, Uszubu vezér lányát is megtérítette. A lányt azonban egy vaddisznó megölte és sírja zarándokhely lett. Mária-Radnának ez a mesés eredetmondája — mint Bálint Sándor megállapította — a Dél-Alföld nagy kultikus központját állította a regény gócába.50

A népmesei indíttatás után egyre inkább a görög regény sémái veszik át az irányítást, az őstörténeti álmodozással és különböző más hatásokkal vegyítve. Ezek közé tartozik az Odüsszeia, amely elsősorban a Gyula vezérről szóló betétregény kalandjaiban és alvilágjárásában ismerhető fel, vagy akár a Biblia, amely pl. Jólánka és Etele ellentétéhez kölcsönzött motívumot, Ráhel szökését. Míg az Etelkában egy titok szerepelt a regény mozgatójaként, itt egymásba ágazó titkok megfejtése adja az izgalmat.

A regény a korábbinál sokkal tudatosabban Szeged-központú. Ezt bizonyítja nem csupán a mária-radnai búcsú eredetének legendásítása, hanem a léptennyomon kifejezett meggyőződés, hogy igaz magyarok csak a Tisza mentén élnek. A gaztevő Lebékről írja pl.: „Mert Szegeden egygyet-kettőt hörpentvén a' Tisza' vizébül; nyilvánosan észre-vehette: hogy a' magával hordozott Magyar vérnek ereje (minden leg-kissebb porcikájában) hirtelenül fel-serkent, és a'-mi kis Cudarság (a' Pannonokkal-való társalkodással) reája ragadott; azt annak a' víznek hatalmas ereje (egészen a' csontvelőig) nyargalódzva meg-járta, és az egész tótfenét belőlle ki-tiszította".

Máshelyütt meg is tudjuk, hogy kik ezek a „cudarok". Nem egyebek, mint Finumországból, azaz a finn—magyar őshazából kivert gonosztevők, akik Honvár déli határán rablásból tengették magukat. Nem is országuk volt, hanem „himpel-lérségük". Innen Gyulafi tanácsára Magyarországra jöttek Zoltán katonáinak. „Ezek osztán Magyar-országba bé-furakózván; magokat (a' Duna menttében) a' Panonokkal öszsze-vegyítették; azoknak tót szokásaikat mohón bé-szítták; lassan-lassan anyanyelvöket el-felejtvén, a' Magyar beszéd közé sok cudar szavakat elegyítettek, és végtére magyarúl-is úgy beszéltettek: hogy azokat a' Tiszamenti valóságos, és Tiszta Magyarok alig érthetnék."51 Vagyis Dugonics a dunántúli magyarságot a tiszaihoz képest alacsonyabb rendűnek tartotta. Az özvegyasszony harmadik fiának elbeszélésében Szegedet földi paradicsomnak nevezi. Végül beszövi Etelka és Etele erdejét az Alsó-, ill. Fölsővárosban, melyet öccse, Ádám ültetett. Mindezt megkoronázza azzal, hogy az Etelka zárójelképét a magyarok {650} istenének a Rákos mezején emelt oltárt fölépítteti Szegeden is, a Maros torkolattal szemben.52

Van e regénynek utóéletében egy különös mozzanat is. Dugonics egyedül e könyvében tett halvány kísérletet arra, hogy a különben mindig nyakló nélkül magasztalt magyarságon belül elkülönítse a hitványakat: ezek azok a bizonyos cudarok. 1848—49-ben, amikor sorra szöktek haza külföldről Kossuth hívó szavára a magyar huszárok, megérkezésük után a következő szövegű esküt tették: ,.... hazánk védelmére utolsó csepp vérünkig készen vagyunk, elszánva azt mindenünk feláldozásával oltalmazni, mert az minket azon felszólítással hív, hogy aki őt megmenteni nem siet, az cudar, az nem magyar...".53 Nem elképzelhetetlen, hogy ebbe a szembeállításba belejátszott Dugonics távoli visszhangja, mely a Her-telendi ezredes indulóját is motiválhatta.

Utolsó regényét már Szegeden jelentette meg 1808-ban. A „Cserei. Egy honvári herceg." — mint Horváth János kimutatta — Voltaire „Zadig" c. szatirikus regényének magyarítása. Dugonics nem tudott franciául, így a regény alapjául az 1775-ös kiadás német nyelvű fordítása szolgált, amely Berlinben jelent meg 1686-ban.54

1801-ben adta ki a nagyközönségnek szánt összefoglalóját a magyar történelemről: „A magyaroknak uradalmaik; mind a' régi mind a' mostani üdőkben".55 A magyar őstörténetet és történetet földrajzi egységekre bontja, és a hajdani szittyaföld tartományainak ugyanúgy, akárcsak a történeti Magyarország részeinek és melléktartományainak megrajzolja és metszeteken mellékli címereit. Forrásai a humanista történetírókon és a jezsuita történetírói iskola tagjain túl, főleg Konsztantinosz Porphürogennétosz és Du Fresne. Igen érdekes, hogy Pannónia címerét ismertetve továbbra is védi az Etelkában kifejtett nézetét, hogy Szvatop-luk fővárosa Veszprémben volt, noha ezt közben megtámadták. A legérdekesebb azonban a Pannónia szó etimológiája.

„Pannónia névnek eredetét bizontalannak lönni mondgya Kimer; de hihető hogy Dio-Kassiust nem olvasta, ki a' Rómaiak' üdéjében Pannóniának Igazgatója vala, és maga' üdéjében törtentt nevezetesebb dolgokat hitelesen le-írta. Ő maga felől jgy beszéli: Afrikának gond-viselése után, Fölső Pannóniának Igazgatójává tétettem, Ugyan-azért: a' miket mostanában írok, tapasztaltt dolgok előttem. Okét Pannonoknak azért nevezték: mert magoknak ujjas ruházatokat (Kankót tudniillik és Szűrt) szokás szerént csinálnak ki-szabott és meg-rarrott posztóból (ex Panno). Ebből a' Panno szóból (mely magyarul posztót tészen) származott tehát {652} a' Pannónia szó, mely annyit tészen, mint: oly Ország: melyben az emberek valami cudar posztóbúi készíttetőit ujjas ruházatokat viselnek. Innent tehát világosan ki-teccik: hogy, kik Pannóniának nevezetét eme' tót szavakból (Pán ón, i ja, melyek magyarul annyit tösznek, mint: Úr ő, én-is a' vagyok) akarják ki-erőketni, igen enyelegnek, és gyermek-módra jádzanak."56 Ez a rész véleményünk szerint egyértelműen megmagyarázza, hogy Vörösmarty miért nevezi a Zalán futásában Zalán föllázadt népét „szíírkankós póri csoportoknak", ezzel a Dugonicstól kölcsönzött kifejezéssel tulajdonképpen a pannonszlávokat írja körűi.57 Ezen a ponton is csak megerősíthetjük Horváth Jánosnak a Csereivel kapcsolatban tett megállapítását, hogy ti. Dugonics művei mintegy előkészületként tekinthetők a romantikus honfoglalási eposzhoz.58

A következő könyv hasonló tanulságokkal szolgál. A „Szittyiai történetek" két kötete 1806—1808-ban jelent meg. Az első könyv az őstörténetet foglalja össze egészen Árpádig; a második könyv a honfoglalásról és a Szittyiában maradt magyarokról szól. Kezdetleges térképeket is melléke] könyvéhez, amelyen igyekszik elhelyezni a magyarokkal rokonított összes keleti népet. A könyv valósággal tárháza a romantikus eposzhoz, elsősorban Vörösmarty műveihez kulcsként szolgáló fogalmaknak. Pl.: — mindjárt az első könyv elején — kiderül, hogy Scitia keleti határa a scitiai vagy napkeleti tenger, azaz a Csendes Óceán. Attila birodalma — mintegy későbbi helyről kiderül — elért eddig a tengerig. Prisz-koszra hivatkozva Dugonics így ír: „Soha senki azok közül, kik Szittyiában (vagy akár-hol-is) uralkodtanak, kevés üdéig annyit végbe nem vitt, mint Attila. Egész Szittyiának Ura volt. Birodalmát Nagy-tengernek szigettyei végezték".59 Véleményünk szerint ebből kiderül, hogy Vörösmarty Délszigetének főhőse, Attila gyermeke, Hadadúr miért kerül a Csendes-óceán egy szigetére. Szegedi vonatkozás is akad a könyvben. „Azt a' nevezetes tért, melyen ezeket az honnyi szokás-beli Szer-tartásokat egybe-szedték, és az Országnak igazgatássára ki-hir-dettették magyar Eleink, Szernek nevezték. A' mostani üdőkben (mivel azon a' szép téren mind a' régi templom, mind körülötte a' roppant épületek el-pusztúl-tanak) azt a' helyet Puszta-szernek mondgyák a' Szegediek."60

Igen jelentős az a szemelvénygyűjtemény, amelyet a második kötet végén, a nyolcadik részben közöl a Szittyiában maradt magyarokról. Az ősmagyarok felkutatásába erejéhez képest Dugonics is be akart kapcsolódni, mert följegyzi, {653} hogy az 1804-ben Oroszországba hívott magyar tanárok „egygyikét (Stánkovicsot) személyesen kértem Pesten: hogy Hazájának dücsőségét mindenkor szeme előtt hordozza; a' Magyarokrúl-való Jegyzéseket el-ne-múlassa. Ezt ő nékem szentül meg-ígérte ".61

Nem a magyar, hanem az ókori történelem képezi két másik könyvének tárgyát. 1800-ban adta ki a „Római történetek"-et.

Még 1767-ben, pályája elején készítette azokat a fordításait, Cornelius Nepos-ból és Plutarkhoszból, melyeket azután összefoglalva, „Nevezetes Hadi-Vezérek" címmel 1817-ben adott ki.62 A könyvvel — melyet unokaöccsének, Beniczky Andrásnak ajánlott — azt a pedagógiai célt tűzte ki maga elé, hogy emelje a fiatalság katonai műveltségét.

UTOLSÓ, SZEGEDI KORSZAKA

Dugonics már harmadik éve élt Szegeden, amikor Grünn Orbán nyomdájában megjelentette azt a könyvét, amelyet a szegedi búcsújárók hasznára írt. A „Radnai történetek" előszavából megtudjuk, hogy a könyvet ugyan még Pesten írta 1808-ban, keletkezése mégis Szegedhez fűződik: „Polgár-Társaim. Ezen Könyvemet a' Ti kedvetökért szerzettem, kik (ama' régi szent Buzgósággal) járjátok a' Radnai Búcsút, /.../ Valahányszor Pestiül Szegedre (Szünnapjaimban) le megyek; oh minő szív-örömmel látlak benneteket: midőn (össze-csoporto-sodva) (harangoknak szózatjaik alatt) (Öcsémnek ablakja előtt) ezrenként mentek Radnára, vagy onnént (itt-hon-hagyott cselédeiteknek nagy örömökre) vissza lépdegeltek".63

A továbbiakban azzal indokolja könyve megírását, hogy az áhítatot is csak fokozhatja, ha a búcsúsok megismerik a kegyhely történetét és főleg azokat a kegyelmeket, amelyeket a Radnai Szent Szűz a szegedieknek osztogatott.

Egy-egy csodatevő kegyhelyhez vagy nevezetesebb templomhoz fűződő útikalauzszerű, a zarándokok hasznára készült kézikönyv ismeretes már a XVIII. századból is: készült ilyen például, de még latin nyelven a nagyszombati jezsuita templomról, a boldogasszonyi, ferences kezelésben levő Mária zarándokhelyről vagy a sassini csodatevő Mária-képről is. Dugonics műve azonban nemcsak magyar nyelvűségében különbözik ezektől az előzményektől, amelyek különben még hazai és nemzetközi összefüggésben kellően még fel nem derített sajátos műfajcsoportot {653} alkotnak, hanem főként abban, hogy hangoztatott célján túlmenőleg nem elégszik meg a zarándokok jámbor okításával és eligazításával, hanem történetíró módján, forrásokat használva és kritikával élve törekszik a híres Arad megyei kegyhely históriájának megrajzolására. Ebben — mint Bálint Sándor kimutatta — nagyrészt egy korábbi összeállításra támaszkodik.64 Emellett több olyan önéletrajzi mozzanatot is tartalmaz, amelyet az író eddigi biográfusai nem vettek figyelembe.

Az első szakaszban elsősorban a Radnai minoriták „jegyzéseit" használva forrásul, megismerteti az eredeti kápolna alapítását^ amely kevéssel a mohácsi vész előttre esik, és első papjainak viszontagságait a törökök alatt. De nemcsak a történetírói véna diadalmaskodik a kegyes hangütésen, hanem, s legfőképpen a regényírói érzék. Ugyanis a kápolna annaleseiből előszeretettel azokat a történeteket emeli ki, színezi át és adja elő, sokszor — egyéb regényeinek módján — dramatikusan párbeszédekre tördelve, amelyek fölkeltik a regényesre vagy anek-dotikusra éhező figyelmet.

A második szakaszban élénk művészettörténeti érdeklődéssel próbálja meghatározni a később, csodái révén nagy hírre vergődött oltárképet, amely nem is festmény, hanem metszet; az író szerint egy vándor olasz képárustól való a kép, aki a bassanoi Remondiniak képsajtója alól kikerült ábrázolatokkal házalt. Ami a csodákat illeti, nem ereszkedik a kegyhely renoméját megalapozó hang-és fényjelenségek vizsgálatába, annál nagyobb örömmel részletezi a furcsábbnál furcsább eseteket.

Az utolsó, tizennyolcadik részében tudjuk meg azt, hogy, hogyan kezdődött a Radnai búcsújárás Szeged városában; hiszen egészen a XVIII. sz. első harmadáig csupán a Lippa és Arad vidéki lakosok zarándokoltak a szent helyre. 1726-ban egy kunszentmártoni Radics István nevű gazdát gyógyíthatatlan betegségében egy álombeli öregember figyelmeztette, hogy. „(abba-hagyván a' világi Patikaszereket, és pénzzét ne vesztegesse ezekre) magához a' boldogságos Szűzhez abba a' templomba mennyen, mely nap-keletnek fordúlattyán építtetett".65 Radics folytonos kérdezősködés után el is ért Radnára, és buzgó imádság elmondása után nemsokára meg is gyógyult, mankóit örök emlékezetre ott hagyta és épkézláb tért haza. „Ennek híre Szegedre is elfutott, és e' lehetett a' Szegedi Búcsú-járóknak előmozdítója."66

A harmadik szakasz a leghagyományosabban kegyességi érdekű, ugyanis ez tartalmazza a kegyhelyen kapott kegyelmeket. Az ad nekik azonban külön érdeket, {654} hogy Dugonics sok érdekes helytörténeti vonatkozást is megörökít a csodás imameghallgatások felsorolása közben. Még azt is megtudjuk, hogy ő maga is többször járt ott, először gyermekkorában.

A legelsőnek közölt történetnek is van az író családjával kapcsolatos vonatkozása. Ugyanis a palánki Funity Mihály összegörbült lányát gyógyítandó, lelkesült fel elsőnek a kunszentmártoni példán; a zarándoklat után a leányka meg is gyógyult, erről jegyzőkönyv készült, és az apa „Tanú-bizonságúl ezeket a' Szegedieket hozta vala fel magával /.../ Úgymint Kócsity-Ágnest, Antality-Katalint és Allabority-Lörincet. Ennek az utóisónak fia az én édes anyámnak első ura volt".67 A nevek, akárcsak Dugonics atyai családjáé, csupa dalmata származású polgárt jelölnek; a bosnyák—dalmata ferencesek alapították tulajdonképpen Radnát is, mint ezt az író kiemeli, és egyáltalán ez az a nemzetiség, amelyről sosem ejt egy rossz szót sem.

A könyvben egy ének is található, melyet az író a Radnára közelítő búcsúsoknak írt, az „Oh áldott Szűz Anya, Mennyei szép Rúsa" c. ének nótájára. A huszonnégy szakaszos versből feltétlenül idéznünk kell azt a részt, ahol a költő — miután a szegedieket már a Szűz kegyébe ajánlotta — az egész haza nevében esd segítségért, mégpedig félre nem érthető célzásokat téve a napóleoni háborúkra és Magyarországnak akkori, Horvátország egy részének és a magyar tengerpartnak lecsatolásával történt megcsonkítására.

„Lássad, édes Anyánk

Hogy sanyargattatunk.

Tüzes ellenségtül

Mikép' szaggattatunk.

Oda leszünk, ha el hagyttatunk.

Kisded vagyonunkbann

Nem hagynak békével

Csipdesik széleit

Csuda kevélységgel.

Védelmezzél óhajtott készséggel."68

Dugonics erős írói egyénisége tehát a maga képére tudta formálni még ezt a populáris, kegyességi könyvtípust is, amely pedig elvileg egyáltalán nem engedne meg személyességet, hiszen zarándokok lelki táplálékául szolgál. {655}

Dugonics negyven éven keresztül gyűjtötte a közmondásokat és példa-szólásokat; ezzel a két terminussal különbözteti meg ő maga az adagiumot és a sen-tentiát.,, Akarom mind-az'-által: hogy ebben a' könyvben külömböztet gondollya-nak Magyarjaink a' Köz-mondások, és Példa-mondások között. A' Köz-mondások tulajdon értelmökben vétetnek".69 (39. fénykép.)

Az első változatot 1792-ben zárta le: ez azonban kéziratban maradt. Folyton gyarapította, majd 1800-ban újra letisztázta, de ekkor sem adhatta ki. A végső változat kéziratát 1810-ben fejezete be; ennek egy változata került halála után rendtársához, Kelemen Krizosztomhoz, aki 1820-ban Szegeden Grünn Orbán nyomdájában kiadta. A kiadás nem tartalmazza a Dugonics-féle előszót.70 Előszó helyett Kelemen megírta Dugonics életét, amelyben az író pályafutását először összegzi. Lelkes szegedi hazafiként nem csupán az egész magyar irodalom és művelődés szempontjából mérlegeli Dugonics jelentőségét, hanem külön kitér Szeged művelődéspártoló szerepére. Lefesti azt a siralmas helyzetet, amely 1780 körül jellemezte a várost, amikor még nem voltak ott iskolázott mesteremberek, tanárok, papok és tisztviselők.

Dugonics gyűjteménye legnagyobbrészt saját gyűjtőmunkáján alapszik, noha fölhasználta, mint előszavában említi a hozzáférhető elődöket: Beniczky Pétert, Kis-Vicai Pétert, Faludit, Rájnist és Kovács Pált; Baranyai Decsiről hallott, de nem férhetett hozzá.

Különleges sajátsága a gyűjteménynek, hogy Erasmus nyomán, de sokszor közvetlenül az antik auktoroktól fölvesz olyan mondásokat, amelyeket a görögök és rómaiak a szkítáknak vagy a szkítákkal rokon vagy szomszéd népeknek tulajdonítottak. Természetesen ezt abban a meggyőződésben teszi, hogy a szkíták leszármazottai vagyunk.

A közmondásokat 49 tematikus csoportba állította. Bizonyos közmondásokhoz rövidebb-hosszabb magyarázatot is fűzött. Ezek a legkülönbözőbb típusúak. Van amikor csak egy-egy szót magyaráz, van amikor egész történeti anekdotát közöl háttér gyanánt.

Legértékesebbnek azok a jegyzetek látszanak, amelyekben Dugonics példákkal igazolhatóan a saját tapasztalatából indul ki; mint pl. az a novellának is beillő hosszú történet, ahol az erdőben talált vademberről beszél, akit Brassóban maga is látott. Máskor népszokásokra utal, mint pl. a gergelyjárásra. Megragadja sokszor a kínálkozó alkalmat a magyar történelemről alkotott véleményének leszögezésére, itt pl. a „Sokáig tartott, mint a Rákóczi lakodalma" közmondás {656} jegyzetében már rokonszenvvel emlékezik meg II. Rákóczi Ferencről, „kinek tetteivel tele vagyon a' Magyar és Erdélyi krónika".

Mai napig elvégzendő feladat annak felmérése, hogy egyrészt melyek e páratlan gyűjtemény pontos forrásai, másrészt, hogy vajon utódainál bekövetkezett-e az a hasznosítás, amelyre a kiadó javasolta előszavában: ,.Sok ideig hasznára 's díszére fog szolgálna ez a' gyűjtött kints Nemzetünknek az ékes szólásban, játékszínben, és közhasznú könyvekben."

Dugonics jelentőségét legszebben Bálint Sándor foglalta össze: „A szegedi népi talajból és a piarista iskola nemzeti-barokk miliőjéből sarjadzik ki Dugonics András. Dugonics Szegednek első tudatos szószólója, a magyar szellemi életben, Ő talán az első magyar ember, aki rádöbben a tájnak, a szűkebb hazának, a szülőföldnek különös emberi erejére, inspiráló szépségére. Hősei a körülményes, rubato-mód muzsikáló szegedi nyelven beszélnek, a szegedi karakternek: paraszti szögletességnek és kifinomult érzékenységnek, polgári komolyságnak és darvadozó kedvnek jegyeit iparkodnak magukon hordani. /.../ Dugonics András hívja életre a Magyar Olvasót. Alkotásain keresztül Szeged, ez a folytonos magyarságú város tüzelte a rendi Magyarországot szellemi egység, nemzeti közvélemény megteremtésére. /.../ Dugonics annak az érdekes magyar írótípusnak őse, amelyben a szépírót és az etnográfust alig lehet egymástól elkülöníteni." Utódai — mint mondja — Mikszáth, Tömörkény, Móra.71

2. VEDRES ISTVÁN

A VÁROSI MÉRNÖK ÉS VILÁGSZEMLÉLETE

Vedres István 1765. szeptember 25-én született a Felsővárosban, jómódú iparos-földműves családból. (40. fénykép.) Atyja Vidrovits, Vödrits néven is felbukkan az iratokban, nevében még jobban őrzi, hogy — Dugonicshoz hasonlóan — dalmata bevándorlók leszármazottja. Vedres István pályája indulását a helybeli magasabb iskoláztatási lehetőségeknek köszönhette. A mégoly jómódú szűcs sem gondolt volna arra, hogy gyermekét más városban iskoláztassa. Az egyelőre csak fogékonyságával, verselési tehetségével kitűnt ifjú technikai képességeit a matematikát középpontba helyező piaristák bontakoztatják ki. Klasszikus műveltségét, a színjátszás iránti vonzalmát ugyancsak helyi tanárainak köszönhette. Benyák Bernát szeretteti meg vele az irodalmat, Révai Miklós az építészetet, Dugonics András {657} ismerteti meg a nemesség nélküli magyar—szerb—német városban egyszerűen hiányzó rendi nemesi nacionalizmus gondolatvilágával, s ő vezeti be a matematika rejtelmeibe is. Éppen akkor, amikor Vedres elvégzi a gimnáziumot, nyílik meg az egyetemen a mérnökképzés első hazai intézete, az Institutum Geometriáim. A piaristák tudnak erről, ide irányítják. Tehetsége itt is utat tör: felsőbb mennyiségtanból jutalmat szerez. Budán és Pesten a felvilágosodás szellemi áramlatával ismerkedik.72 Vedres a tanfolyam első végzőinek egyike, s a nagyreményű „földmérőnek" nem gond az elhelyezkedés. Rövid ideig egy nagybirtok szolgálatában áll; ámulattal látogat meg néhány dunántúli mintagazdaságot, eljut Brünnbe is, majd engedve szülővárosa hívásának, végleg hazatér, és 1796—1821 között városi földmérőként dolgozik.

Nemcsak technikai ismereteit akarja szülővárosa szolgálatába állítani. Látja az elmaradottságot, ahol rossz termés idején „az emberek nádgyökérből készült pogácsát és néhány szem gabonával összekevert ártalmas fűmagokból készült kenyeret esznek".73 Világosan felméri a táj és a város lehetőségeit, legalábbis azt, hogy ennél jobban, kevés erőfeszítéssel is lehetne élni. Szemlélete azonban nem a társadalmi reformeré, nincsenek társadalomátalakító tervei: ő csupán intézkedni, javítani akar. Legújabb életrajzírója, Giday Kálmán, helyesen mutat rá, hogy a mérnöki tanfolyamon elsajátított kameralista gondolkodás határozza meg tervezgetések. A termőterület növelésével, a népesség fokozásával foglalkozik, éléstárakat állítana az éhínség és a spekuláció leküzdésére, jutalmakat tűzne ki gazdasági kérdések megoldására, illetve új kultúrák meghonosítására — a félig fíziokrata, félig merkantilista kincstári szemlélet, az „állam" jólétének emelése hatja át Vedres eszmevilágát. Ekkor, a tizennyolcadik század végén nem megkésett gondolatok ezek — s hogy Vedres ezen nem lép túl, az éppen annak köszönhető, hogy a bekövetkező konjuktúra folytán, amely Szegeden különös erővel hatott, éppen e társadalomalakító technika sikereit éli meg. Különös viszont, hogy korai technokratának tekinthető s a jozefinizmustól nem idegen gondolatvilága — eklektikus módon — a rendi nacionalizmus álláspontját is magáévá teszi. Egész életében magyar ruhát hordott, pártfogolta a nemzeti színészetet, a nemesi értékrendet vallotta magáénak, s így nem is lehet meglepő, hogy a bontakozó reformmozgalom eszméit már nem fogadta el, sőt a dekonjunktúra hatására a rendi nacionalizmus álláspontjától az udvar felé hátrált.

A török háború (1788—1790) kiváltotta gazdasági konjuktúrában kezd felpezsdülni Szeged gazdasági és közélete. A fiatal mérnök ég a tettvágytól. A városvezetést beadványokkal ostromolja. Emeljenek töltést a szőregi földek védelmére! {658}

Minden gazda legyen köteles elültetni 400 darab fát! Későbbi írásait a szegedi kereskedőknek a rendszeres bizottsági munkálatok számára 1791-ben készített beadványával összevetve kitűnik, hogy tanácsokat adhatott a szegedi kereskedőknek javaslataik megfogalmazásakor. így a folyószabályozás, hajózás fontosságának hangoztatása, egy szegedi áruraktár építése, a tengeri kereskedelemmel való kapcsolat megteremtése, kereskedelmi törvényszék alkotása, pénzkölcsönző intézet alapítása, a szállítóhajók hiánya felemlítődik Vedres későbbi saját röpirataiban is.

Helyesen ismeri fel, hogy a modernizálást nem a birtokon, hanem a közlekedéssel kell kezdeni. „Hasztalan javasoltatik az úgy nevezett pallérozott mezei gazdaság az Alföldön mindaddig, míg az itt való termesztvényeknek keleté nem lészen, hiába dicsérik az istállóban való hizlalást, a legelők felosztását, a hizlaló füvek és vetemények termesztését sat. míglen itt elég szántatlan, kaszálatlan, s műveletlen földek maradnak, még a vermekben megdohosodik és kicsírázik, a hombárokban megzsizsikesedik a gabona."74

A város bőven ellátja munkával. Újszegeden, Torontál irányában a sártengeren át kell utat építenie, itt töltést és többszáz öl hosszú fahidat emelnek: erre vonul a sereg és az ellátás a török határ felé. Rendbe kell hoznia a szőregi utat is. Betelepíti a város földjén az első erdőt, az Etelka erdejét (a névadás Dugonics regénye nyomán). Az erdő meggyökerezik: óriási siker ez a futóhomok elleni védekezés során. Kisteleket néhány éve még valósággal betemette a homok, most fűzfák állnak itt útjába a homokfellegeknek.

A gazdagodó város középítkezésbe kezd. Vedres készíti az új városháza terveit (s eléri, hogy ott színházterem is létesüljön), ott bábáskodik a kórház és az új iskolaépületek létesítésénél. A városháza alapkőletétele alkalmával versben foglalja össze Szeged nevezetességeit, ismerteti a város gazdasági jelentőségét. Az eddigi pangáshoz képest most impozáns fellendülés következik. Vedres igyekszik kihasználni ezt a lendületet. Levélben kéri idősb Wesselényi Miklóst, hogy a pártfogása alatt levő színtársulatot küldje le Szegedre. Gondoskodik a megérkező színészekről. Megtervezi a színház függönyének mitológiai festményét. A társadalmi életnek is középpontjában áll. 1800-ban ő szervezi meg Szeged első nyilvános hangversenyét. Könyvtára, régiséggyűjteménye egyedülálló a városban. Terveit és tudását az ország egésze számára próbálja kamatoztatni: 1805— 1809 között nyolc önálló munkája jelenik meg Grünn Orbánnál. {659}

VEDRES REFORMTERVEI ÉS GYAKORLATI TÖREKVÉSEI

Elsőként a Tiszát a Dunával összekapcsoló új hajókázható csatorna tervét adta ki (1805). Munkája lényegében vitairat, Ballá Antallal polemizál, aki Pestről Szolnoknak vezetné a csatornát. Vedres Szegedet tartja alkalmasabb végpontnak, hiszen így a Maros és a Kőrösök vízrendszere is bekapcsolódik a forgalomba. Elképzelése szerint 25 váltóállomáson át (a váltott marhák a csatorna partján vetett lóherét legelészik) 4—5 nap alatt felvontatnák az áruval megrakott hajókat. 4,5 milliós építési költség mellett 18% os haszonnal számol.

A szegedi, illetve szolnoki kősószállítás kapcsán régóta születtek már csatorna-tervek. Vedres egyetemi évei alatt jelent meg Maire: Beziehungen... kezdetű röpirata, amely hasonló elképzeléseket fejtegetett. A fő gond azonban, amelyre Vedresnek nincs megoldási javaslata: honnan is teremtenék elő a beruházási összeget? Vedres terve emellett pénzügyi és technikai szempontból egyaránt tartalmaz irreális elemeket. A költség nyilvánvalóan alábecsült, hiszen túl kevés zsilipre, hídra gondolt, pedig a szintkülönbség, a keresztező utak ezt szükségessé tennék. (Beszédes József hasonló terve 10 millióval számol.) Téves az az elképzelés, hogy árvíz idején a Duna vize átfolyhat a vízválasztón, s így a csatorna vize felfrissülhet.

Éppen a beruházások anyagi fedezete biztosításának szándékával írta következő röpiratát: Egy Nemzeti Jószágról, melyet Magyarország és a Hozzákapcsolt Tartományok számára s javára szerzett V. I. (1807.) Ebben egy jellegzetes kameralista, ötször öt évre terjedő beruházási tervet vázol fel — hiszen az ehhez szükséges huszonötmilliós összeg kölcsönkötvények útján beszerezhető... Az első öt évben megépülne a szegedi csatorna, öt millióért. Azután elkészülhetne a bécsi és a Balatont a Drávával összekapcsoló hajózóút. A következő öt évben már az Al-Dunát, illetve az Adriát(!) szeretné elérni, igaz, ez már több mint tízmilliót emésztene fel. A következő periódusban létesül a Balti-tengeri és a dnyeszteri, végül az utolsó öt évben a Tisza—Debrecen—Al-Duna csatorna. Kisebb összegeket fordítanának még tanulmányutak finanszírozására, jutalmakra, Tudós Társaság létesítésére. Munkáját németül és latinul is kiadta — visszhangja mégsem lett. A napóleoni háborúk korában még vitára sem érdemesítették. Kétségtelen, hogy Vedres kiindulópontját a szegedi hajózás páratlan fellendülése képezte, irreális tervezgetései erről a reális pontról indultak el, s a vasúttalan korban nem volt más közvetlen összeköttetés. A kor mintaországai, Anglia és Hollandia valóban rendelkeztek országos csatornahálózattal, csak éppen a méretek és a földrajzi feltételek voltak egészen különbözőek. (41. fénykép.)

Vedres figyelmét az élénk kereskedelmi forgalmú városban nem kerülhette el a papírpénzkibocsátás káros hatása. A Bankó-cédulákról írott kis röpiratában levélszerű versezetben mondta el vélekedését a gondok megoldásáról. A százmilliós papírpénzkibocsátást (a valóságban a sokszorosa volt) csekély devalvációval {660} próbálta az ezüstértékhez visszatéríteni. A valóságos helyzetről nem tudott képet alkotni, így javaslatai sem lehettek reálisak.

A tényeket felmérő és azok alapján tervező mérnök és a merész tervkovács kettőssége nem volt áthidalhatatlan. Hiányos felkészültsége folytán tévedhetett ugyan, de gyakorlati érzéke remekül működött, s tervei is reálisnak tekinthetők. A házakat tervező, örökségével gazdálkodó, tisztes fizetést élvező Vedres anyagilag gyarapodott, s tettvágyát vállalkozóként is kamatoztatni akarta. 1801-ben a várbeli rabok munkájával dologházat akart berendezni, e jellegzetes korai polgári vállalkozási forma azonban nem nyert jóváhagyást. Idéztük már véleményét arról, hogy a gazdálkodás idő előtti intenziválása nem hoz nyereséget. Ezért jó érzékkel, nem invesztált 326 hold kaszálóból, 54 hold szántóból, 9 kapás szőlőből és többszáz birkából álló balástyai birtokába, hanem más lehetőség után nézett. Felismerte, hogy a szőregi kincstári uradalom egy ártéri része töltésépítéssel ár-mentesíthető, s művelés alá vonható. Először a városnak javasolta ezt a megoldást, majd, miután a város erre nem tartott igényt, 1808-ban maga kötött 12 éves bérleti szerződést a kincstárral. A bérbeadott területek mellett Vedres, a Kamara gyakorlatát követve, dohánykertész falut telepített a birtok közepére — mint arról az előző fejezet szólt. Vállalkozásai folytán városi hivatali kötelezettségeinek sem tudott mindenkor eleget tenni. 1821-ben lemondott hivataláról.

írói kedve újra feléledt, ám ekkor mutatkozott meg igazán, hogy korával nem tudott már lépést tartani. Az Étska kisded rajzolatja című, a Nemzeti Gazdában közzétett beszámoló rajongva ismerteti a Bánát valóban fejlett gazdálkodását, emberibb paraszti életviszonyait, ám nem ismeri fel ennek igazi hátterét, a jobbágyi viszonyok helyett idejekorán bevezetett bérleti rendszert.75

A Nemzeti lélekről a Tudományos Gyűjtemény-ben publikált tanulmány még a rendi felfogásnál is maradibb, az udvarhoz hátrál, hajlandó méltányolni, hogy az elmúlt nehéz időkben az uralkodó nem hívta össze az országgyűlést. Kárhoztatja a „németes" divatot, elítéli a romantika áramlatát, a „régi", „ősi" „magyar" erkölcsök mellett tesz hitet, bírálja az újnak, a nyegleségnek, modornak, divatos regényeknek és táncoknak hódoló ifjúságot, és az éppen összehívott katolikus országos zsinattól reméli, hogy új erkölcsi elveket fogalmaz a romboló eszmékkel szemben. (A lojális és tevékeny polgár különben nem sokkal később, 1826-ban nemességet kap.) (37. fénykép.)

A régi, jobbító Vedres éled újjá az 1825-ben közrebocsátotta sivány homok használhatása című röpiratban. Ebben régi, évtizedekkel ezelőtti városi beadványait {661} teszi közzé az erdők telepítéséről — hiszen azok most is aktuálisak. Ő az első, aki terveket szőtt a silány legelők tartós bérbeadásáról. Fontos reform lenne ez, Vedres maga is hangsúlyozza, hogy a természeti táj alakítása mellett milyen nagy jelentősége van annak, hogy a gyümölcsösök, illetve általában az erdőtulajdon révén a csekély bér ellenében (melyet részletre lehetne fizetni), a szegények milyen biztos megélhetési forráshoz jutnának. A tizennyolcadik század gyakorlatias szakembere nyújt itt kezet a társadalmi reform lassan-lassan tervezgetni kezdő politikusainak.

Hiteléből kölcsönzött mottóval publikálja, A Tudományos Gyűjteményben 1830-ban napvilágot látott Tiszai árvizek című tanulmány a Tiszától keletre és nyugatra mentesítő csatornák építését javasolja: a fölös víz ezeken találna lefolyást, de nyáron is lenne bennük annyi víz, hogy hajózni lehetne rajtuk. Ha nem is a Tisza-szabályozás alapvető kérdését ragadta meg, mégis gyakorlatias, később valóban érvényesített szempontokat hangsúlyozott.

SZEREPE A VÁROSKÉP KIALAKÍTÁSÁBAN

Vedres István városi mérnöki tevékenysége egybeesett a XIX. század eleji felgyorsult polgárosodási folyamattal, amelynek egyik megnyilvánulása volt a kor igényeinek megfelelő középületek (tanácsház, iskolák, kórház, új templomok) megépítése. Tehetségének kibontakoztatása így tág teret kapott. Munkássága révén a város egész arculata megváltozott. Nem csupán a középületek őrizték munkásságát, hanem az egyre igényesebb polgári építkezésekre is — lakóházak, gazdasági épületek — rányomta bélyegét a tehetséges építész.

Utódai őrizték, továbbvitték a vedresi hagyományokat. Munkásságának maradandó értéke, hogy nem csupán iskolát, de igényt is teremtett a városban, az építkezésekben, olyan polgári igényt, amely a kor kívánalmaihoz, kialakult stílusjegyeihez alkalmazkodott.

A polgári házak építése terén saját házából, rokoni kapcsolataiból kiindulva, stílusbeli egyezések figyelembevételével rekonstruálhatjuk Vedres tevékenységét. Saját házát kétségkívül maga tervezte és építette. A Kárász testvéreknek a Magisztrátushoz 1806-ban benyújtott panaszából kiderül, hogy Vedres ebben az időben már építkezett. Házának alaprajzi kiterjedését Bainville 1850. évi térképe alapján ismerhetjük. A Kárász teleknél valamivel kisebb alapterületű házat csak egy szerényebb terjedelmű épület választotta el a Fekete sas utcától. Csapó 1861-ben készített vízfestményén az épületnek csak a tetőzete, valamint az annak közepére eső timpanonja látszik. Dannheimer 1872-ből való kőrajza a Kárász-házhoz csatlakozó homlokzati részt, valamint a timpanonnal koronázott rizalitot, s az ebben nyíló magas kaput szemlélteti. A kapu felső félköríve a timpanon alsó egyenesével érintkezik. {662} Egy 1872. évi fényképen a rizalit két oldalán oszlopok vagy félpillérek állanak. Az idézett ábrázolások és Greguss árvízkori rajzának vázlatossága ellenére is megállapítható, hogy Vedres saját háza földszintes, de ún. törpeemelettel megemelt, igen magas kapuzatú épület volt. Stílusában megfelelt a klasszicizmus sajátosságainak. Magas kapunyílása nyilvánvalóan a mezőgazdasági termékek behordásának a célját szolgálta. A vízszintesen téglányalakú ablakok mögött a törpeemelet a gabona jól szellőző tárolását szolgálta. Czímer Károly hagyományokra hivatkozva feljegyezte, hogy „empire stílusban" épült. A házat oroszlánfejes gyámkő vagy kapuzárókő díszítette.76 Építési ideje a század első évtizedére esett. A Grünn Orbán-féle 1810 körül épült ház, valamint a Tanácsháza mellett a Csapó-féle vízfestményen látható ugyanilyen jellegű épületek állnak, szintén Vedres tervei szerint épülhettek. A Scháífer Ádám kereskedő által 1809—1810-ben építtetett ház homlokzatának közepét háromablakos, felül háromszögű timpanonnal ékesített rizalit foglalta el. Földszintjén körszeletíves, kőkeretes kapu nyílt melynek zárókövét emberfejes dombormű díszítette. A rizalittól jobbra és balra négy-négy ablak. A homlokzat klasszicizáló stílusban épült, csak a kapu körszeletíves záródása és a rizalit timpanonját tartó két konzolszerű lizénacsonk őrizte a barokk és copf hagyományt. A kapualjat a lépcsőtől kovácsolt vasajtó zárta el. Az ajtó szárnyakat fel- és lefelé irányuló háromszögek töltik ki, amelyeknek közepébe stilizált, rozettaszerű napkorongokat illesztettek. A fennmaradó mező-könnyedket vonalvezetésű indadíszek töltötték ki. Lunettáját napsugaras díszítés alkotta. A kapu a napmotívum alkalmazásában nemcsak a régi helyi hagyománynak a folytatása volt, hanem annak további életre is hatást gyakorolt.

Mind az épületnek, mind pedig a vasajtónak a tervezését egyértelműen Vedresnek tulajdoníthatjuk. A rizalit szélességében, vaskonzolokra támaszkodó, öntött vasrácsozatú erkélyt később, az eklektika korában iktatták be az épület homlokzatába. (57. fénykép.)

A Scháffer-ház utcai homlokzatával közeli rokonságot mutat a Klauzál tér 7. sz. alatti, ún. Wagner-ház. Ugyancsak több, részletbeni rokonság figyelhető meg ezek, valamint a Széchenyi tér 13. sz. alatti — másik homlokzatával a Bajcsy-Zsilinszky utcára néző — 1810-ben épült Grünn Orbán-ház között. Homlokzatán kovácsolt vasrácsozatú erkély foglal helyet. A mellvédrács közepében olasz reneszánsz előképek muntájára készített, Attila-fejnek is nevezett, öntött vasdombor-művet illesztettek. (58. fénykép.) Szorosan ebbe a stíluskörbe tartozik az Oskola utca 13. és Bajza utca 8. szám alatti, kétemeletes, ún. Béró-ház, amelynek építési idejét a bejárati kapu feletti, kőbe vésett 1810. évszám pontosan meghatározza. Ezek a házak igen erős valószínűséggel Vedres tervei, avagy esetleg csak az ő útmutatásai szerint és hatása alatt épültek. {663}

Városszépítő törekvéseinek egyik legszebb, ma is fennálló emléke az ún. Dáni-ház. Ezt az emeletes, két utcára szóló, emeletének sarkán félkörösen kiugró, zárt erkélyszerű szobával hangsúlyozott, palotának is beillő házat Vedres István veje, Korda János építtette az 1820-as évek elején. Ez a szoros családi kapcsolat már magában véve is arra vall, hogy azt Vedres tervezte. Később Vedres unokája férjének, Dani Ferencnek a birtokába került, innen a Dáni-ház elnevezés.

Félkörös emeleti sarokkiképzésében budai és székesfehérvári mintákat követ. A közvetlen családi kapcsolat, valamint az a körülmény, hogy a félkörös zárt erkély alá beillesztett oroszlánfej valószínűleg Vedres saját házán is előfordult, ugyancsak Vedres szerzőségét bizonyítja. Ehhez járul még többek mellett az is, hogy a Korda—Dáni-palota homlokzatán ugyanazt a kiegyensúlyozott, szinte mértanilag kiszámított klasszicista megfogalmazást találjuk, mint amely a piarista iskolák épületét is jellemezte. A Dani—Korda-palota azonban még azoknál is érettebb fejlődési fokon áll. A tetőnyergen álló vázadísz is inkább az empire, mintsem a copf ízlést követi. (59. fénykép.)

A Korda—Dáni-ház Vedres építészeti működésének, de a korai magyar klasszicista építészetnek is egyik legszebb, polgári rendeltetésű alkotása.77

A vár falaira elképzelt „kereskedői tárház" tervét Illyés Ágoston rajzában, a Duna—Tisza csatornáról írt 1805-ben megjelent könyvében közölte. A tervrajzon a csaknem minden változtatás nélkül meghagyott várfalakon egy négy emeletes, hatalmas méretű, s rendkívül egyszerű külső kiképzése következtében is monumentális hatású épülettömb képe fut végig. Nem szólva néhány barokk kastélyról, ebben az időben csupán két ehhez hasonlóan nagyszabású épület: a XVIII. század első felében felépült pesti Invalidusok palotája és a II. József által emeltetett, ugyancsak pesti „Új-épület" (Neugebáude) állt az ország területén.

Ezek az épületek lehettek Vedres elgondolásának előképei is. Főképpen az „Új-épület" rendkívül egyszerű, sima falfelületű homlokzati kiképzésének a hatására gondolhatunk. Vedres tervrajzán eredeti voltában szemlélteti a Vár nyugati kaputornyát. Az északi kaputornyot, valamint a déli kapuzat belső oldalát rizalitszerűen tervezte újjáépíteni. Mindkét rizalit fölé háromszögű timpanonban záródó nyeregtetőt tervezett. Az ablakok díszítő elemek nélkül illeszkednek a csupán a vízszintes, emeletek közötti párkányokkal tagolt sima falfelületekbe. Középkori erősségéből Vedres István tervének megvalósulása esetén a magyar építészet egyik legmonumentálisabb és legkorábbi klasszicista alkotása születhetett volna. Épület nem lett belőle, de a tervrajz így is a korszak egyik legjelentékenyebb építészeti gondolatának az emléke.

A „kereskedői tárház" klasszicista megjelenése időben és Ízlésben is megelőzi az Oskolák homlokzatának a végleges kialakulását. Ez a körülmény {664} és a stílusbeli azonosság kétségtelenné teszi, hogy az utóbbinak a megfogalmazása s feltehetően tervrajzban való, sajnálatos módon fönn nem maradt rögzítése is Vedres István alkotásának tekinthető. Csupán az tételezhető fel, hogy a rajzok részletes, műszaki kidolgozásában jelentős része volt Schwörtz Jánosnak, s minden bizonnyal Illyés Ágostonnak is. (24. fénykép.)

A Vedres korszak korai klasszicizmusának a hatása nyomon követhető a harmincas, sőt még a negyvenes évek polgári építkezéseiben. Hathattak közvetlenül a Vedres-féle épületek, de számolhatunk Buday Mihálynak a közvetítő szerepével is. Vedres stílusának a hatását meggyőzően példázza a Horváth Mihály utca 7. sz. alatti egyemeletes, ún. Rieger-ház.

Tizenhatablakos utcai homlokzatának előkelően kiegyensúlyozott hangsúlyt kölcsönöz a Vedres-féle épületek rizalitjaira emlékeztető, széles és sima, lizéna-keretekbe foglalt középső rész. A földszinti falfelület üzleti ajtónyílásait lezáró, váltakozó nagyságú félkörívek viszont már a Kárász-ház hasonló díszítő elemeire mutatnak előre. A kettő között foglal helyet, de még mindig nem nélkülözi a vedresi klasszicizmus hatását az Oskola utca 18. sz. alatti, ún. Hutter-ház.78

IRODALMI MUNKÁSSÁGA

A piarista gimnázium százéves évfordulójára készült el „A szegedi múzsák százados ünnepe" c. alkalmi költeménye.79

A költemény — amelyhez képmelléklet is tartozik — azt a rendszert követi, hogy az elemi iskolától egészen a teológiáig ismerteti azokat az osztályokat, illetve szakokat, amelyeket az ünnepelt iskolában tanulni lehet. Ám a megközelítés sohasem iskolatörténeti, hanem az illető tantárgy jellegét fejtegetve végül kirajzolja az emberi tudás enciklopédikus rendszerét. Ez az enciklopédia természetesen felvilágosodott értékeket helyez az értékhierarchia csúcsára; különlegessége viszont abban rejlik, hogy a természettudomány és filozófia modern eszméit egy misztikus ős-kinyilatkoztatásból eredezteti, melyet Isten hagyott Ádámra, és Ádám leszármazottjai adták nemzedékről nemzedékre egészen Noéig. Noétól azután az ősmagyarokhoz került, ezen a ponton érintkezik Vedres felfogása Pálóczi Horváth Ádáméval, aki „Rudolfiás" című eposzát három évvel korábban tette közzé. Ez az álláspont, amelynek lehetséges filológiai érintkezéseit a kutatás még egyáltalán nem bolygatta, sajátságos színt képvisel abban az őstörténeti spekuláció-sorozatban, mely az orientalizmus egyik változataként {665} a Vörösmartyban kiteljesedő nemzeti romantika egyik legfontosabb forrásvidéke. Mint már láttuk a szegedi piaristák munkásságával kapcsolatban, Hájos Gáspás kéziratban maradt monumentális őstörténeti munkája kéziratos mivoltában is befolyásolta Révait; nos ez a kézirat, egy lábjegyzet tanúbizonysága szerint Vedres István forrásai között is szerepelt.80 A költemény felépítését egyébként nem törik meg az őstörténeti spekulációk, mivel ezek, az őket támogatni hivatott erudíciós anyaggal együtt rendre lábjegyzetbe kerültek.

Világosan kell látnunk azt a különbséget, ami a sokszor azonos forrásokat felhasználó vagy azonos eredményekre jutó Dugonics és Vedres között van. Dugonics számára a magyar ősiség bizonyítása öncél, illetve a nemesi történelemszemlélet historizáló alátámasztása. Vedresnél azonban elválaszthatatlanul összefonódik a felvilágosodott deizmus világmagyarázatával, és így mintegy filozófiai magaslatra emelkedik. Ezt hangsúlyoznunk kell, még akkor is, ha e versek többnyire döcögősek, de mégiscsak — s ebben megint a Pálóczi Horváth Ádám műveihez lehet hasonlítani — első bátortalan megfogalmazásai annak az igénynek, amely majd Vörösmartyval is a legmélyebb igényű, filozófiai-mitológiai világmagyarázatot, pl.: az Éj monológját a legendás ősmagyar időkbe helyezi.

„Természet: Eszteremt azt tartja magában,

'S ezt szőtték Eleink a névnek titkába

Nem is lehet másképp: Emberi Ész teremt;

Örök Istenség is, kit imádunk, teremt;

De e közt találjuk azon különbséget,

Hogy ez végtelent tesz, amaz tsekélysége t

Az Ember tudja, hogy magát nem teremte,

Azt is, hogy minden más, létét mástul vévé

Már: ha Ész teremthet, 's Ész tehet mozgásba

Mindent, a mi vagyon e roppant Világba,

Mint hogy végtelen nagy az Izséknek száma,

Ereje, nagysága, és tulajdonsága;

'S Eggy Izsé semmibül mást léteibe nem tösz;

'S a mint van Velágon, úgy magábul nem lön;

'S lévén, szükségképp olly Izsének kell lenni,

Melly mozgásba képes volt Velágot tenni.

'S Az él; mert mozgásba tart, mindent Velágon.

Ha nem élsz; Te se Golyót Biliárdon. —"81

{666} A költő a 33. jegyzetszám alatt azt mondja: „Természet, Term-ész-et, Eszteremi" ezen névbe rejtették el nyelvünk bölcs Alkotói a Teremtés Munkáinak Titkát, és azon Tudományt, melly nékik mint Eredeti Nemzetünk Eleinek, ezen tárgyba is tulajdonuk vala. Az egyik szóba, szint azon betűk vannak, mint a másikba.*' — A 34. jegyzet alatt pedig igen hosszan elmagyarázza, hogy mi az eredete a bibliai Isten névnek; jobban.mondva Isten önmeghatározásának: „Én vagyok, aki vagyok". Ehhez a mózesi helyhez kapcsolja a János Evangélium kezdetét, „Mert egyedül, tsak Ige által lehet azon Isteni véghetetlen tulajdonságot kifejezni, mellynek követközése a mindeneknek Teremtése és Törése. — Jól tudták ezt a Magyarok bőts Elei, ezért is őtet Igével, és pedig olly Igével nevezték, melly mindent öszve foglal; t. i. Is-tön Is-ten (etiam fecit, creavit) mivel ezt is, amazt is, így: mindeneket Ő tön, tett, vagy teremtett".82

A továbbiakban ebből magyarázza azt a mondást, hogy „Él a Magyarok Istene!", mert a rómaiak és görögök Isten neve nem ige, „következőképpen: eggy, üdőben való, tövő, és valósággal élő Istent nem jelenthet".83 Idézi ezután azt a török hiedelmet, hogy Isten nevét Jáfet drágakőbe metszette, és mint legdrágább örökséget adta tovább az utódainak. Ezután — Calmet-ra való hivatkozással — az egyiptomi Isis, Oziris, Apis, Serapis istennevekben levő „is" elemet a magyar is szócskából származtatja.

A költemény végén, miután áttekintette a tudományok egész épületét, parai-nétikus modorban Andor fiához fordul, aki 1815-ben született. Mint végső tanulságot hagyja rá, hogy törekedjék a tudásra, mert a tudatlanság minden gonoszság és romlottság kútfeje, és a történelem arra tanít, hogy a nagy birodalmak is a tudatlanságtól dőltek meg. A nagyszabású koncepciót fölállító költemény ezzel a felvilágosodott történetfilozófiai toposszal fejeződik be, amely összecseng Berzsenyi híres episztolájával, a „Vandái bölcsesség"-gel:

„Mert, illy, emberhez nem illő vétkes tettek,

Társaság rendében, férges tsomók lettek;

Mellyekbül a fene, olly messzire árad,

Hogy Az, végtére is tsak ugyan ki nem szárad.

Ezek miatt veszett ki már sok Nemesség

El pusztula híres hajdani Nemzettség;

Öszve rogyott Perzsák, 's Görgök Birodalma,

Halomra dűlt Róma rettentő hatalma."84

{667} Minden hóbortos etimológiája ellenére becsülni kell Vedres költeményében azt az enciklopédikus szándékot, amely teljes világmagyarázatra törekszik, és egyaránt befoglalja világképébe a magnetizmus jelenségét — amelyről különben tanulmányt is tett közzé a Tudományos Gyűjteményben — valamint az Isten legmélyebb titkait. A legszebb példa erre a kettősségre a 20. sz. jegyzet, ahol a keresztszimbólum eredetét magyarázza. Szerinte ez onnan ered, hogy az Isten a világ teremtésekor + irányba, jobbra-balra, le-föl, tehát a négy égtáj felé lökte az elemeket, hogy megindítsa a világ mozgását, és ezért szerinte a keresztények szimbóluma nem a megváltásra, nem Krisztus keresztfájára, hanem a világ teremtésére emlékeztet. Az ősmagyarság, amely a mai Örményország területén Noétól átvette az őskinyilatkoztatást, voltaképpen nem is szorul a kereszténységre, hiszen Krisztus és az apostolok nélkül is egyfolytában tudja a nagy misztériumokat!

„A nagy Elmék Velág minden üdéjében

Fáradoztak, 's hogy megtudhassák: mi légyen

Az IGAZSÁG? 's ennek melly nagy haszna légyen!

Ezt keresé Thoyt hajdan Egyiptomban,

Kaldeusoknál Bél, Zárdus Perzsiában

Az alatt, még Sziták Mag-Ári Honnyukban

Esmérték az Istent; 's Lelkünk halhatatlan!"85

Végső soron Vedres világtörténeti konstrukciója a protestáns egyháztörténet Noé-bárkája koncepciójára emlékeztet legjobban, mely szerint a tiszta hit romlásának középkori évszázadain egy-egy valódi keresztény úgy evezett át és teremtette meg ezzel a folyamatosságot Jézus és Luther között, mint ahogy Noé az ó — és új — világ között. Az emberiség többi része, amely nem volt olyan szerencsés, mint a magyarok, a következő nagy elméken keresztül jutott el az igazságig: némely görög filozófus, a kereszténység (itt nincsenek nevek); majd „Bachon", Cartesius, Ramus, Bruno, Cardanus, Hobbes, Leibnitz, Locke, Thomasius, Tycho, Coper-nicus, Kepler, Newton. A névsor arra utal, hogy a hajdani Hájos atya ugyancsak furcsa társaságba keveredett Vedres István koncepciójában, amely leghelyesebben talán „ősmagyar szabadkőművességnek" titulálható.

*

A várfalakra felépített gabonatárház: vagyis a működőképesebb, a lakosok javát szolgáló s azokról gondoskodó, de nem polgárosító állam — ez az utópikus terv egy utópikus cél érdekében jelképezhetné a legjobban Vedres István életművét. Nem Szeged Széchenyije volt, mint egy túlzó életrajzírója megállapította, hanem korának, a 18. századnak jobbat akaró, felvilágosult szülötte. Ahogyan {668} korábban a vár kiépítése biztosította Szeged újjáéledését, most a gabonatárház-tól, a csatornahálózati központtá tett településtől — tehát újra állami intézkedésektől — remélte városa, nemzete felvirágzását. Ebben tévedett. Történeti nagysága abban rejlik, hogy mint széles skálán gondolkodó, univerzális szellem és erős szervező egyéniség meghatározó szerepet játszott évtizedekig a város életében. Tevékenyen vett részt a közügyek intézésében. Szeged urbanisztikai, építészeti és művészeti, közművelődési fejlődésére gyakorolt hatása révén, ami párosult a sivatagosodó homoki táj átformálásával, járható utak megépítésével, gyümölcsösök, erdők telepítésével, korszerűbb gazdálkodási formák meghonosításával, nevével joggal fémjelezhető egy korszak a város történetében.


  1. Prónai Antal: Dugonics András életrajza. Szeged, 1903. c. munkája alapján ismertetjük az életrajzi adatokat.
  2. Ifjúkori verseiről lásd Endrődi Sándor: Dugonics András. Bp. 1881. 34—40. A Balassiátírás az OSZK Kézirattárában. 235. Quart. Hung. f. 12.
  3. A Nádasdy-óda OSZK. uo. ff. 13—15.
  4. Vö. Sípos István: Három szlovák népdal Dugonics András fiatalkori versei között. FK. 1958. 350—351.
  5. Lugosi Döme 1929. ItK. 329—330.
  6. Diósi Géza: Dugonics András ismeretlen kéziratgyűjteménye. A Dugonics András Gimnázium 1938/39. évi értesítője, Szeged, 1939. 4.
  7. Háhn Adolf: Dugonics Tárházija. (Iskolai vígjáték a múlt századból.) EPhK. 1882. 777—792.
  8. OLDAL HIÁNYZIK!!!! 636-637
  9. Pest, 1780. Royer.
  10. Posonii Cassoviae, Landerer 1778."
  11. Dugonics András és a barokk regény., Baróti Dezső: írók, érzelmek, stílusok. Bp. Magvető 1971. 98.
  12. Pozsonyban és Pesten. Landerer.
  13. Uo. I. „Hazám fiai".
  14. Uo., 46., 98., 392—394.
  15. A gyapjas vitézek II. 17—18., 22.
  16. Uo. II. 311—435.
  17. A tudákosságnak első könyve. — A' bötű vetés. (Algebra), A' tudákosságnak második könyve. — A' föld-mérés (Geometria) a' három-szögellések. (Trigonometria) Második és meg- bővített kiadás. Pozsonyban és Pesten. Landerer, 1798.
  18. Vö. A-mi volt vittatni való. Válogatás Dugonics András matematikai írásaiból. Kiadja a Szegedi Tömörkény István Gimnázium Igazgatósága. Kiss László (igazgatóh.) 1958. 15.
  19. Uo. 14—18. vö. Perényi József: Dugonics András „Tudákosság"-a. Sátoraljaújhely, 1904.
  20. Simái Ödön: Dugonics András mint nyelvújító. Bp. 1904. Nyelvészeti Füzetek. 14.
  21. Jeles történetek. II. Pest, 1795. 101.
  22. Vö. Baróti Dezső 1971.; Diósi Géza: A százötven éves Etelka. Szeged, 1938.; Szauder József: Dugonics emlékezete, in: Az estve és az álom. Bp. 1970. 136—155.
  23. Dugonics András följegyzései. Ifj. Szinnyei József (kiadta) Bp. 1882. 401—402.Etelkának kulcsa 9—53.
  24. Uo. 18.
  25. Uo. 44.
  26. Berthóty Ilonka: Dugonics és Barclay. Bp. 1909.
  27. Gyuris György: Dugonics könyvtára. Katalógus. Szeged, 1972.
  28. Vö. Szauder József 1970. 146.
  29. Zsigmond Ferenc: Dugonics stílusa. Pallas Debrecina. Debrecen 1936. 505—530.
  30. Etelka. Harmadik és életemben utolsó kiadás. Pozsonyban és Pesten. Léderer, 1805. I. 239. vö. Kordé Imre: A XVIII. századi Szeged és folklorisztikus elemek az Etelkában. Szeged, 1961. Acta Phil. I.
  31. Tiszatáj 1968. 625. 150 éve halt meg Dugonics András.
  32. Dugonics András: Az arany pereczek. Harmadik kiadás. Magyarázatokkal és szótárra! kiadta: Bellaagh Aladár. Bp. 1898. 9.
  33. Heinrich Gusztáv: Dugonics „Bátori Máriá"-ja. EPhK. 1892. 453—464.
  34. Uő: Elfrida.= Album. Bayer Ferenc (szerk.) Lőcse, 1882. 222—240.
  35. Jeles történetek. II. 268—270.
  36. Gyöngyösi István költeményes maradványai. I—II. Kiadja és bevezeti Dugonics András, Pozsony—Pest, 1796.
  37. Badics Ferenc: Gyöngyösi István élete és költészete. Bp. 1939.
  38. Simái Ödön: Gyöngyösi Kemény Jánosának egyik ismeretlen kéziratáról. EPhK. 1904.33—44.
  39. A szerecsenek. Újabb életre hozta Dugonics András. I—II. Pozsonyban és Pesten. Landerer, 1798.
  40. Vízkereszt utáni II. vasárnap II. prédikációjában, ld: Pázmány [Péter] Válogatott egy házi beszédei. Szerk. Bellaagh Aladár. Bp. 1889. 97.
  41. Thuróczy Emma i. m. 114.
  42. Jólánka, Etelkának leánya. I—II. Pozsony—Pest, Landerer, 1809. 12—13., 40. 411.
  43. Honti János: Keleti mesék. Bp. 1940. Bibliotheca.
  44. Kardos Tibor: Az Árgirus-széphistória. Bp. 1968.
  45. Bálint Sándor: Az Etelka és Máriaradna. Dugonics András írói műhelyéből. Vigília, 1968. 812—815.
  46. Jólánka, II. 657.
  47. Uo. II. 265—266.
  48. Nagyrévi Néppel György: Huszárok. Bp. 1973. 44.
  49. Horváth János: Dugonics „Cserei"-jenek forrása. EPhK. 1908. 545—560.
  50. Tizen-négy részre metszett paisokkal. Pesten és Pozsonyban. Landerer. 1808.
  51. Uo.48—49.
  52. Szörényi László: „... shűa haladékony időhöz". Kompozíció és történelemszemlélet a Zalán futásában. Tanulmányok Vörösmartyról. Horváth Károly, Lukácsy Sándor és Szörényi László (szerk.) Székesfehérvár, 1975. 7—46.
  53. Horváth János i. m. 559—560.
  54. Szittyiai történetek I. 7., 256.
  55. Uo. II. 104—105.
  56. Uo. II. 269.
  57. Nevezetes hadi vezérek. Össze-szedte Dugonics András 1767-ben. Pesten, Trattner, 1817.
  58. Radnai történetek. írta Dugonics András. Szegeden Nyomtatott Grünn Orbán bötűi-vel és költségével. 1810. 1.
  59. Nemorosa Opacitas". Buda, 1756. Magyarul: Világos Berkeshegy. Temesvár 1773.; Bálint Sándor i. m. 815.
  60. Uo. 93—97.
  61. Radnai történetek. 97.
  62. Uo. 101.
  63. „Radnára közelítéskor egy ének". Nótája: Oh áldott Szűz Anya, Mennyei Szép Rúzsa. Uo. 137—144.
  64. Székely Károly: Dugonics közmondás-gyűjteményének előszava. ItK. 1929. 358—359.
  65. Magyar példabeszédek és jeles mondások. Öszveszedte, és meg világosította Dugonics András I—II. Szegeden, Grünn Orbán, 1820.; Vö. Tolnai Vilmos: Dugonics példabeszédeiről. MNy. 1911. 180—181.
  66. Bálint Sándor: Szeged a magyar kultúra történetében. Izenet. 1934. május 13.; Dugonics közmondásgyűjteményére alapozva jelent meg: Bálint Sándor: Szegedi példabeszédek és jeles mondások. Bp. 1972.
  67. Török László: A Dáni-ház Szegeden. Építés-Építészettudomány. 1971. bizonyítja, hogy Vedresre hatással volt a francia forradalmi építészet.
  68. Farkas László 1930. 3.
  69. Vedres István 1805. 17.
  70. Vedres István műveinek felsorolása: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái XIV. Bp. 1914. 1036—1037.; Farkas László 1930.; Uő: 1937.; Nagy Zoltán: Vedres István művészi munkássága Bp. 1956.; Giday Kálmán: Vedres István és kora. Szeged, 1981. (Kézirat) SK.
  71. CsmL. Szeged v. tan. ir. Számozott ir. 1800. 780, 1235., 1803. május 3. 1806. 415.
  72. Török László: A szegedi eklektika. MFMÉ. 1965. 231.
  73. Nagy Zoltán 1956.
  74. A szegedi múzsák százados ünnepe. — Szenteltetett August 27-dikén 1820-dik Esztendőben. — Vedres Istvány által. — Szegeden, Nyomt. Grünn Orbán Priv. Könyvnyomtatónál.
  75. Uo. 50—51.
  76. Uo. 30—31.
  77. Uo. 57—58.
  78. Uo.
  79. Uo. 39.
  80. Uo. 58—59., 19., 49., 25. vö. Tudományos Gyűjtemény. 1817. X.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet