Előző fejezet Következő fejezet

Szeged újjáépítése, a modern városkép kialakulása, az urbanizációs fejlődés

 

I. SZEGED ÚJJÁÉPÍTÉSE

1. A TANÁCS ÉS A TÁRSADALOM ÚJJÁÉPÍTÉSI TERVEI

 {155} Szeged pusztulása — Kossuth szavaival — „példátlan mérvben rezgésbe hozta az emberiség szívének részvét-húrjait". Berlin, London, Párizs, Róma, Bécs és más városok jelentős anyagi támogatást ajánlottak fel és nyújtottak Szeged újjáépítésére. Ferenc József is hathatós támogatást ígért a város újjáépítéséhez 1879. március 17-i szegedi látogatásakor. A kormány gyors intézkedésekkel működött közre annak érdekében, hogy a várost elborító vizet mielőbb eltávolítsák és Szeged mihamarabb újjáépülhessen. A kormány ugyanis nehéz helyzetbe került. El kellett magáról hárítania a felelősséget, a képviselőház bizalmát meg kellett tartania az újjáépítés és a lakosság visszatelepítése útján. Voltak, akik a katasztrófa bekövetkeztekor is a városra akarták hárítani a felelősséget, pl. Herrich Károly (1818—1888) mérnök, miniszteri tanácsos, aki a hazai vízügyeket szinte a teljes önkényuralmi korszakban irányította, és joggal tarthatott attól, hogy a közvélemény az ő mulasztásaiban találja meg a pusztulás okát.1 Az újjáépítés mielőbbi megkezdése érdekében számos megyei és városi képviselőtestület, társadalmi egyesület s nem egy vállalkozó és polgár is jelentkezett adományok, segélyek felajánlásával.

A legsürgősebb mentési munkálatok mellett a törvényhatósági bizottság és a sajtó, a társadalmi körök közreműködésével haladéktalanul hozzálátott a felújítás alapelveinek és tervezetének a kidolgozásához. Szeged vezetői a tragikus pusztulásban felismerték a város — újjáépítéséhez kapcsolódó — korszerű átalakításának lehetőségét.

A törvényhatósági bizottság a március 18-i rendkívüli közgyűlésen megtárgyalta a Reizner János főjegyző által ekkorra elkészített, 13 pontba foglalt felújítási tervezetet, s megállapította, hogy abból számos teendő hiányzik. Ezért a tervezet alapos és részletes kidolgozására Pálfy Ferenc elnöklete alatt bizottságot állított fel.2

 {156} Egyidejűleg a szegedi sajtó is napirenden tartotta a gyökeres városi szabályozási alapelvek meghatározását. A Szegedi Napló április 17-én, 18-án és 20-án szakszerű tanulmánynak beillő cikksorozatában kiemeli, hogy az indítványozott újítások részben a városi vezetők gondolatai, részben a lakosság körében kialakult nézeteket fejezik ki. E közlemény szerint Szeged pusztulása elsősorban a Tiszaszabályozás hibáinak a következménye, ezért a helyreállításról az államnak kell gondoskodnia. Lényegében csak a Belváros területének a kérdéseit tárgyalja. Legfontosabb indítványa egy körút létesítése, amely a Feketesas utca és Búza térről a Sina-telek mellett a Tiszáig, a másik oldalon pedig a Takarékpénztár épületétől kezdve egy folytatólagos házsort és a vár telkeire építendő új házakat körbefogva le a Tiszáig véli meghatározandónak.

Tisza Kálmán miniszterelnök április elején közölte, hogy rövidesen királyi biztost fog kinevezni az újjáépítés szervezésére és lebonyolítására. Ez alkalommal felszólította a városi tanácsot, mielőbb dolgoztassa ki az újjáépítés tervét, nehogy a helyi igényekben kellő mértékben nem otthonos, kinevezendő királyi biztos csak a saját közegeire bízza a terv elkészítését. A közgyűlés ennek értelmében megújította és kibővítette a szakbizottságot szakmai szempontból fontos új tagokkal, Bakay Nándorral, továbbá Hoffer Károly és Arleth Ferenc építészekkel.3 A tervezet kidolgozásában a legfontosabb szerep a „mérnöki tisztség"-re és annak vezetőjére, Bainville Józsefre hárult.

A város és környéke árvédelmének, a talajvizek megszüntetésének s a belső területek urbanisztikai átrendezésének problémáival kezdettől fogva igen behatóan foglalkozott Bakay Nándor, Szeged országgyűlési képviselője és a Torinóban élő Kossuth Lajos is.4

A bizottság hivatalos tervezőmunkájával egyidejűleg a város szinte egész társadalma szívén viselte az újjáépítést. Az egyesült népkörök részletes és meglepően szakszerű tervezetet hoztak nyilvánosságra a Szegedi Napló hasábjain.5 A népköri bizottság alapelvként „mondá ki, hogy városunk mind a négy részét ... a bennük lakó polgárság tipikus képének megfelelőleg fenntartani óhajtja". Behatóan foglalkozik a város feltöltésének városrészenként eltérő magassági méreteivel és módozataival, az ezzel szorosan összefüggő csatornázás sajátságos követelményeivel, az utak, a terek és utcák kövezettel való burkolásával is.

 {157} A Szegedi Napló május 6—15. között kilencrészes folytatásban közölte az április 20-án kiküldött bizottságnak az újjáépítés legapróbb részleteire is kiterjedő, a hagyomány és az urbanisztika korszerű szempontjait követő javaslatát. Hat „pontozat"-ban tárgyalja az újjáépítés részleteit: I. A város „jövő lételének" biztosítása, a jövőben előforduló áradások veszélyeinek elhárítása, a Tisza-szabályozási bajok orvoslása. II. A körtöltés megépítése. III. A város feltöltése szépészeti és közegészségügyi tekintetből. IV. A város jövő szabályozási és építészeti rendszere. V. Újszeged bekebelezésének kérdése. VI. A segélypénzek kiosztása és a segélyezési, valamint a kölcsönügy.

A törvényhatósági bizottság május 18/19-én tartott rendkívüli közgyűlésén részletesen megvitatta és kisebb módosításokkal elfogadta a tervezetet.6

A KÖRTÖLTÉS ÉS A VÁROS FELTÖLTÉSE. CSATORNÁZÁS, VÍZVEZETÉK

A törvényhatósági bizottság és az újjáépítés tervét készítő bizottság tisztában volt azzal, hogy a Tisza-szabályozás hibáinak kijavítása körülményes és költséges, esetleg évtizedekig is elhúzódhat. Ennek tudatában valamennyi javaslat és tervezet a várost esetleg még az addiginál is magasabb árvízszintnek ellenállni képes, szakszerűen megtervezett körtöltés megvalósítását tekintette az újjáépítés első, legsürgősebb feladatának.

A bizottság azt javasolta, hogy a körtöltés ne közvetlenül a város falai alatt legyen, de mindenképpen az Alföldi Vasúton belül és a város hatáskörében létesüljön; így kizárólag a város vezetése alatt lenne, egy esetleges védelem alkalmával rajta a szükséges munkálatokat akadálytalanul elvégezhetnék. Arra is rámutatott, hogy az Alföldi Vasút töltése nem vízvédelmi célra épült, ezért mint védtöltés — még felmagasítva sem lehet — a város biztonságos védelmezője. Ráadásul az alapja ingoványos talajú, sőt megásott alapja egyáltalán nincs. Ezért is a vasúttöltés csak az esetben lehetne a város körtöltésének alkatrésze, ha a meglevő töltéstestet mint padkát belülről meghagyják, a tulajdonképpeni töltést {158} kívülről mellé építik, méghozzá megásott alapon, jó anyagból, hat öl széles koronával. A javaslatot a közgyűlés jóváhagyta.

A város feltöltésének feladatával már a Szegedi Napló április 17—20-i számaiban közölt tanulmány szerzői is foglalkoztak. A feltöltést a központi részeken 28 láb, a félreesőbb részeken csak 22—23 láb magasságúra javasolja, de mindenhol szükségesnek tartja a két lábnyi küszöbmagasságot. A javaslatot készítők véleménye szerint „elegendő volna az utcák és közterek feltöltése. Az udvarok és egyéb ... részekre a tulajdonosoknak annyiban szabad intézkedés volna fönntartható, amennyiben az más szabályokkal, mint pl. a csatornázás által igényelt esés előidézésével össze nem ütköznék."7

A bizottság javasolta a város egész területének feltöltését; csak ebben az esetben valósítható meg a jó csatornázás, ami előfeltétele annak, hogy ne legyen a város járványgóc. A feltöltéssel szoros összhangban kell meghatározni a csatornák, a vízvezeték- és gázvezetékcsövek irányát. „Az egész város területére kiterjedő csatornázási rendszer az alapföltételt képezi mind az árvíz- és talajvíz elleni védelem, mind pedig a város jövő közegészségügyi viszonyainak biztosítása tekintetéből." Kiemeli a tervezet azt is, hogy a csatornába kerülő szennyvizek, ürülékek mielőbb, felbomlásuk előtt a városból minden nap eltávolítandók, erre a legalkalmasabb a csatornázás öblítő rendszerű foganatosítása.

A közgyűlés ezt a javaslatot még továbbfejlesztette. Kimondta, hogy „a vízlevezetés egy alkalmas helyen állandóan elhelyezett szivattyú-gép által lesz eszközlendő, nehogy a telt csatornák által talajfertőzés következzék be".

A bizottság szükségesnek tartja, hogy a város már most gondoskodjon a korszerű vízvezetéki hálózat kiépítéséről, nehogy később a szilárd utcaburkolatot fel kelljen bontani. Szükséges gondoskodni olyan vízemelő szerkezetről, amely képes lesz az ivóvizet az emeleti lakásokba is felnyomni. Víznyerőhelyül a Tiszának a felsővárosi gyártelep felőli szakaszát javasolja, mert ebben már a Maros vize is benne van, amely a „tiszainak minden tekintetben fölötte áll".

Szeged altalajának a vadvizek s a Tisza vizének beszivárgása következtében meglevő lazaságára és elszikesedésére már Bakay Nándor felhívta a figyelmet. Ez nemcsak közegészségi, hanem az épületek szilárdsága szempontjából is rendkívül hátrányos. Kossuth Lajos ezzel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy kiküszöbölése csak a „feltöltés alá kerülő városrészek alagcsövezésével összekötött csatornázással" érhető el. Az alagcsövezés Nyugat-Európában ekkor már általánosan elterjedt talaj- és szenny vízmentesítő technológia. Kossuth azt is indítványozta, hogy a csatornahálózat betoncsövekből készüljön, az épületek alapozásához ugyancsak betont használjanak.

Kossuth óvott attól, hogy a vadvizeket és a városi szennyvizet közvetlenül a {159} Tiszába vezessék. A megoldást abban látta, hogy a szennyvizet megszűrve vezessék a Tiszába gőzgép működtetésével, kellő magasságban levő csatornán át. Az utcák, terek és úttestek kikövezésének anyagi fedezetét Kossuth úgy ítélte meg, hogy Szeged az újjáalkotás minden tekintetében számíthat az állam és az egész nemzet áldozatkészségére.

A VÁROS ÚJ ALAPRAJZI SZABÁLYOZÁSA

A város szabályozási és építkezési tervezetének kidolgozásában a bizottság nagy figyelmet fordított a helyi sajátosságokra, a kereskedelmi és forgalmi igényekre, a város jövőbeli terjedésére és a népesség szaporodására. Leszögezte, hogy ,,a szabályozási vonalak lehetőleg az épen maradt, szilárd épületek figyelembevételével állapítandók meg". Ezek elsősorban a Belvárosban helyezkednek el, ezért ezen a területen „okszerű" változtatásokra nem kerülhet sor. A külvárosokban viszont az újszerű szabályozásnak nincsen semmi akadálya.

A Belvárost övező körút pontos vonalának meghatározását illetően sem a társadalmi, sem a közgyűlési javaslatokban, illetve tervezetekben nem alakult ki egységes vélemény. Egyértelmű volt az álláspont viszont abban, hogy a Belváros központja a Széchenyi tér legyen, amely jelenlegi szabályozott alakjában fenntartandó. A Széchenyi térhez csatlakoznak majd a lebontandó vár és a sópajták térségei is.

Az alaprajzi átrendezés során a főbb útvonalak kialakításában a kereskedelmi és ipari fejlődés igényeit szolgáló, gyors és biztonságos közlekedés szempontjait kell figyelembe venni. „E pont alatt elég legyen fölemlíteni azt, hogy az államvasúti indóházhoz vezető út egyenes irányban tűzessék ki, hogy a Budai országút a vasúthoz, amennyire lehetséges, törés nélkül egyenes irányban vezettessék, s hogy amennyiben nagy akadályokkal nem járna, a Kárász utca mind Felső-, mind Alsóvárosra egyenes ... folytatással bírjon". Szeged fejlődése, s főképpen a város és távolsági közlekedés szempontjából fontos szerep hárul az állandó tiszai közúti hídra: annak „helyéül a városházával szemben eső rész jelöltessék ki, s a hídfő előtt ismét egy alkalmas szabad tér hagyassák fenn". A bizottság azt is nyomatékosan javasolta, hogy „minél több alkalmas tér és illetőleg vásárállás hagyassák fenn ..."

A bizottság háromféle útszélességet javasolt:

1. A vasúti állomásokhoz vezető utak 20 öl (38 m) szélesek, legyenek, külön kocsiúttal és járdával. 2. 16 öl szélességűek (31,5 m) legyenek a kapukhoz vezető, tehát a távolsági közutak. 3. A mellékutcák szélessége: 10 öl (19 m). Továbbá: „az egyes városrészek egymástóli határvonala 20 öl (38 m) utcákkal határoltassanak, valamint a Belvárost övező körút is."

 {160} Az utak és járdák kövezésével kapcsolatban a bizottság javasolta fenntartani az eddig is érvényben volt rendszabályt: a kockakövezetű utcákban a járda járdakőből, másutt mindenütt téglából építendő.

Nagy gondot fordított a bizottság a város tereinek, parkjainak, sétányainak fásítására, mert azok nem fényűzési igényeket szolgálnak, hanem „életszükségletet elégítenek ki". Gondoskodni kell tehát a várost s a levegőt tisztító és üdítő befásításról a Széchenyi téri korzók mintájára. Véleményük szerint a Széchenyi téri park és a Dugonics téri sétány a Belváros részére nem elegendő, ezért a Ferenc tér, továbbá Rókuson a közkórházi kert és a templomtér, Alsóvároson pedig a templomtér ugyancsak fásítandó, valamint a körút is.

AZ ÉPÍTKEZÉSEK SZABÁLYOZÁSA

A köz- és magánépületek építkezésével kapcsolatban a bizottság elsőrendű feladatnak tekintette az alapozó és felépítményi anyagok meghatározását: „a Belvárosra nézve kimondandó, hogy itt csupán téglából, s tűzfalra lehet építkezni, míg ellenben a külvárosokban a legmagasabb vízen felül egy láb — azaz 31—32 cm — magas téglarakásra a vályogból való építkezés is engedélyezendő.

Bakay Nándor Emlékirata — akárcsak Kossuth levele — felhívta a figyelmet a betonból való szilárd és gyors építkezési módra, amely „tűznek, víznek ellent-áll, azonnal száraz és lakható."8 Azonban ezt az építési anyagot Szeged újjáépítéséhez mégsem javasolja, mert az „a téglaépület árába kerül s nálunk szokatlan". Kossuth szerint viszont „az, hogy csak annyiba kerül, mint a téglaépület, nem ellene, de mellette szól; — mert ... különösen az egy család lakta otthonoknál a konkrete [beton] jobb, biztosabb, mint a téglaház, a szokatlanság pedig nem ellenvetés. Hiszen minden haladás szokatlanságot involvál. Ha a szokatlan megszokottá nem válnék, az emberi nem ma is barlangokban laknék".

Szeged újjáépítésével összefüggésben az építkezési anyagok és módozatokra vonatkozóan figyelmet érdemel Voyta Adolf építésznek a Szegedi Napló április 22-i számában megjelent Szeged fölépítése c. tanulmánya. Eszerint a szegedi körülmények „a gyors és olcsó építkezést mutatják szükségesnek", a hagyományos, de rendkívül nehézkes, anyag- és munkaigényes hazai építkezés helyett tehát az olcsóbb angol vagy amerikai építési mód alkalmazását javasolja. Rámutat arra, hogy az angol rendszerű (üreges) tégla előállítása a beszerezhető külföldi gépek alkalmazásával gyorsan, fele költséggel, a nálunk szokásosnál jóval nagyobb mennyiségben és jobb minőségben lenne előállítható. Ezzel a téglafélével, s az alkalmazandó hidraulikus mésszel előállított kötőanyaggal a falak vastagsága {161} felére csökkenthető. Mindehhez viszont sürgősen gondoskodni kellene az angol rendszerű gépekkel felszerelt téglagyárak létesítéséről.

A belvárosi köz- és magánépületekre nézve a közgyűlés által kiküldött bizottság annyit állapított meg, hogy a Széchenyi téren csak kétemeletesre, az Iskola, a Kárász, Kereszt és Feketesas utcák és a Dugonics tér északi oldalán emeletesre, egyebütt pedig mindenütt földszintesre lehessen építkezni. A földszinti építkezéseknél azonban zónák szerint a küszöböt és a homlokzatmagasság minimumát meg kell állapítani.

Részletes javaslatot tett viszont az egyes házhelyek nagyságának és alakjának a kialakítására. Kimondta, hogy a háztelkek utcai szélessége tíz öl (19 m) legyen. Tekintettel arra, hogy a Belváros tér- és utcahálózata már az árvíz előtti évtizedekben kialakult, ez a javaslat elsősorban a külvárosokra vonatkoztatható.

A bizottság véleménye szerint a külvárosi házak továbbra is megtarthatják népies modorukat azzal a megszorítással, hogy csak a „véggel való építkezés tiltassék, s e helyett a fordított házak építései engedélyeztessenek ..." A közgyűlés a házak fordított építésére vonatkozó javaslatot elvetette. A bizottságnak a külvárosi házak szélességével való elfordítására vonatkozó elképzelése a falusi beépítési módtól a városias jelleg felé haladó, szerény, mégis figyelemre méltó lépést jelentett volna. E tekintetben Kossuth Lajos gyökeresen újszerű változtatást javasolt: »ha az alsóvárosi lakosság a földszinti házak eszméjéhez ragaszkodnék, ... Szeged az újjáalkotás után is legnagyobb részben csak falu volna, nem város ... a külvárosok számára nem a Belváros palotaszerű típusára gondolok, hanem az angol építési módra, hol még ... a munkásházak is mind emeletesek. Ámde ... Szeged külvárosi népe nagyrészben gazdaemberekből áll, akiknek ólakra, színekre s más melléképületekre is szükségük van ..., ha nem is mindenütt, de bizonyosan a gazdák lakta részekben az elkülönözött, de mindenesetre emeletes „villa"-szerű építkezés van indikálva; az utcára ház és kert ... s hátul az udvar és gazdasági épületek«.

Az állami és városi középületek, a vár és a sópajták helyén emelendő magánpaloták és bérházak, valamint a kaszárnyák és a gyárak elhelyezésével a bizottság csak nagy vonásokban foglalkozott. Tervbe vette azonban a városháza átalakítását. „A városi széképület meghagyatnék jelenlegi helyén, azonban a hátulsó rész teljes lebontásával egy második emelettel is elláttatnék, s a feltöltés következtében nagyrészben úgyis pincévé süllyedt földszinti helyiségek gazdasági tárakká ... lennének átalakítandók."

A lebontandó vár területét a tanács már az 1860-as évek óta — ennek nyomán a bizottsági javaslat is — magántőkéseknek szándékozott eladni, tekintettel arra, hogy az itt nyerhető térség a város legértékesebb telkei közé fog tartozni. Csupán egy állandó színházépület és egy monumentális katolikus templom emeléséhez szükséges területet kívánt a városnak megtartani. Az evangélikus templom {162} elhelyezését a Dugonics térre javasolta, de a közgyűlés a református és az evangélikus egyházközségek részére imaház építési helyül a létesítendő körút egy-egy sarkának kijelöléséről rendelkezett, míg egy újonnan emelendő zsidótemplom felállítását a régi zsinagóga közelében engedélyezte.

A bizottság és a közgyűlés újból megvitatta az egyes gyárak helyének már az 1870-es években megtárgyalt kijelölésével és engedélyezésével kapcsolatos szempontokat. Tisztában voltak azzal, hogy a helybeli és az idegenből esetleg beáramló tőke csak akkor vállalkozik a régebbi gyári üzemek újjáépítésére és újak alapítására, ha annak jövedelmezőségét biztosítottnak látja. Ennek megfelelően hangsúlyozták; a gyárak helyét úgy kell megállapítani, hogy azzal mind a nyersanyagok, mind pedig a késztermékek olcsó szállítását lehetővé tegyék. Ugyanakkor nagy figyelmet fordítottak a városfejlődés esztétikai szempontjaira és a lakosság egészségvédelmi követelményeire is. Elvetették annak a lehetőségét, hogy a Belváros területén gyárak épülhessenek. A bizottsági javaslatot a közgyűlés korszerű, előrelátó módon némileg módosította: A bűzös és nagy kifolyású üzemek építését egészségi szempontból kizárólag az Alsó Tisza-part mentén e célra már kijelölt területen engedélyezte.

A társadalmi szervezetek, a kiküldött bizottság s annak a közgyűlés által némi módosításokkal jóváhagyott újjáépítési tervei, valamint a Bakay Nándor és Kossuth Lajos, továbbá Voyta mérnök egyéni javaslatai nemcsak a helyi igényeket elégítették ki, hanem megfeleltek a korszerű európai városfejlesztési, urbanisztikai elveknek.

A királyi biztosság Lechner Lajos által vezetett műszaki osztálya által kidolgozott és megvalósított rekonstrukciónak az alapelveit a fentiekben vázlatosan ismertetett tervezetek és javaslatok vetették meg. Az újjáépítés során azonban a helyi tervezeteknek nem egy, igen korszerű szempontját, részben anyagi, részben gyakorlati, technikai okoknál fogva mellőzni kényszerültek. Ezzel szemben az is tény, hogy Lechner Lajos a szegedi tanácsi és társadalmi terveket egészében és részleteiben mind urbanisztikai, mind építészeti szempontból olyan egységes rendszerbe foglalta, amelyből a korabeli Magyarország egyik legmodernebb városa született meg.

 

2. A KIRÁLYI BIZTOSSÁG VÁROSREKONSTRUKCIÓJA A KIRÁLYI BIZTOSSÁG HIVATALI SZERVEZETE

Az országgyűlés az újjáépítés elősegítésére 1879 májusában két törvényt alkotott. Az 1879: XIX. tc. a kisajátítási törvény, lehetővé tette, hogy a város teljesen új alaprajzon, a legkorszerűbb árvízvédelmi, közlekedési és urbanisztikai, valamint városesztétikai szempontok szerint épüljön fel. Az 1879: XX. tc. pedig „a {163} Szeged város törvényhatóságába kiküldendő királyi biztos kinevezéséről és annak hatásköréről" intézkedett.9

A május 25-én kihirdetett utóbbi tövénycikk értelmében a király Tisza Lajos (1832—1898) volt közmunka- és közlekedésügyi minisztert nevezte ki Szegedre királyi biztossá (40. sz. kép), aki a műszaki osztály vezetőjévé az ekkor már nagy urbanisztikai gyakorlattal rendelkező Lechner Lajos (1833—1897) pesti mérnököt (41. sz. kép) választotta. E vezetők munkáját biztosi tanács segítette. A tanácsnak a kormány által kinevezett tagjai: Jankovich Miklós, Horváth Gyula, Végh Aurél, Szemző Gyula kormánypárti, Bakay Nándor és Komjáthy Béla ellenzéki képviselők, Dobó Miklós kanonok, Rónay Béla földbirtokos, Tallián Béla főszolgabíró, Szeged város képviselői a tanácsban: Pálfy Ferenc polgármester, dr. Rosenberg Izsó és Szluha Ágoston törvényhatósági bizottsági tagok. Később a tanácsban néhány személyi változás történt: 1880. február 25-én Bakay Nándor helyébe Pillich Kálmán, május 10-én Tallián Béla helyébe Rónay Jenő lépett. 1880. szeptember 1-jétől a tanács 5 tagú: Jankovich Miklós, Pálfy Ferenc, dr. Rosenberg Izsó, Végh Aurél és Dobó Miklós. 1881. július 1-jétől 1883. június 30-ig, működése befejezéséig, már csak 3 tag — az utolsó kettőnek felsorolt kiválásával — maradt a tanácsban.10

A királyi biztos hatásköre — egyebek mellett — az árvizet követő valamennyi teendőre, a város újjáépítési tervének és építési rendszabályainak megállapítására, a városrendezési és -építési célú kisajátítások elrendelésére (1879: XIX. te), a kárbecslésre, a segélyezésre és a visszatelepítésre terjedt ki.

Tisza Lajos személyét kezdetben nagy felháborodás fogadta, hiszen a miniszterelnök öccse volt. Kossuth Lajos is fenntartásait hangoztatta, bár ő elismerte, hogy ez a körülmény Tisza Lajost eredményes munkálkodásra is sarkallhatja. A későbbi irodalom a királyi biztos tevékenységét elismerően értékelte. Szabó László pl. úgy vélekedett, hogy jól választottak, mert a kormány tagjai bátyja miatt tartottak tőle, s így nem avatkoztak dolgába.11 Hatalma a lakosságtól is függetlenné tette, s mivel nem volt szegedi születésű, az egyenlőséget is köny-nyebben biztosítani tudta a segélyezésekben és a kisajátításoknál. A szegediek előtt az sem volt rossz ajánlólevél, hogy nem volt arisztokrata származású.12 Még Mikszáth Kálmán, akkori szegedi újságíró is elégtételt szolgáltatott a királyi biztosnak, amikor a Szegedi Napló 1879. október 18-i számában elismerte, hogy a királyi biztos működése megcáfolta az előzetesen kialakult kedvezőtlen vélekedéseket.

 {164} A királyi biztos munkáját szakmailag a különböző minisztériumokból kiküldött hivatali személyzet mozdította elő. A belügyminisztériumból Stesser Józsefet, Kállay Albertet, Bulyovszky Aladárt és Kende Pált, a pénzügyminisztériumból Laczkovics Józsefet és Kövesdy Bélát, az igazságügyi minisztériumból Kelemen Mórt, a közmunka- és közlekedésügyi minisztériumból pedig Lechner Lajost és Porzsolt Gyulát küldték Szegedre. Tulajdonképpen a szakembereknek, elsősorban Lechnernek és a vezetése alatt álló, még 6 mérnököt magában foglaló Műszaki Osztálynak köszönhető, hogy a királyi biztos tevékenysége sikereket hozott.

A Budapestről érkezett minisztériumi szakembereket a szegedi közvélemény kedvezőbben fogadta, mint a királyi biztosság képviselőit, mert úgy tartotta, hogy ezek nem a királyi biztos intézkedéseinek helyeslésére, hanem az újjáépítés tevékeny megszervezésére és elvégzésére jöttek. A szakemberek közül a legfontosabb szerepet Lechner Lajos kapta, aki a városrendezés alapelveit és annak részletes tervét kidolgozta.

A királyi biztos a feladatok ellátásához öt ügyosztályból álló hivatalt szervezett, a segédhivatali teendőket pedig az „iroda" végezte. Az I. osztály hatáskörébe tartozott minden személyzeti és bizalmas természetű ügy. Ez az osztály hívta össze a biztosi tanácsot, ő bízta meg a tanácstagokat egyes feladatok elvégzésével, szükség esetén kirendelte a városi vagy állami tisztviselőket. Nyilvántartotta és láttamozta a miniszterektől a városhoz intézett rendeleteket, figyelemmel kísérte a fővárosi és a szegedi sajtót, felügyelt a királyi biztosság ügykezelésének rendes menetére. Az I. osztályon bontották fel az érkező hivatalos leveleket, gondoskodtak a szükséges irodaszerek beszerzéséről. Az I. osztály teendőit Stosser József miniszteri titkár látta el, az ügyiratokat a királyi biztos láttamozta.

A II. osztály a törvényhatósági tisztviselők ellen fegyelmi eljárást indíthatott, azokat hivatalukból felfüggeszthette, döntést hozhatott a főispántól, közgyűléstől fellebbezett ügyekben, felügyeletet gyakorolt a törvényhatósági önkormányzat felett. Ennek alapján a közgyűléstől vagy egyes hatóságoktól közigazgatási vagy más ügyben, esetleg panaszok alkalmával bármikor felvilágosítást kérhetett. Az osztályvezetés teendőit Kállay Albert miniszteri fogalmazó intézte.

Bulyovszky Aladár segédfogalmazó látta el a III. osztály vezetésének teendőit. Egészségügyi, közbiztonsági, rendőri ügyekben intézkedett. Elbírálta a fellebbezéseket, joga volt új szabályokat alkotni, vagy módosítani a városi tanács korábbi rendelkezéseit.

A város újjáépítésében a legnagyobb szerepet a IV. osztály játszotta. Egyik részlege a város rendezésével, beosztásával, feltöltésével kapcsolatban javaslatokat dolgozott ki, elfogadás után pedig foganatosította azokat. Feladata volt a telekkönyv vezetése és szerkesztése is. Másik részlege az útépítési munkálatokkal, csatornázással, vízvezeték-építésével foglalkozott. Terveket, költségvetést készített, {165} szerződést kötött a vállalkozókkal, felülvizsgálta az elkészült létesítményeket. A harmadik részleg dolgozta ki a város építési rendszabályait, javaslatokat tett az egyes középületek elhelyezésére, elbírálta a magánosok építési engedélyeit. Felügyelt az építés rendjére, gondoskodott az építőanyag szállításáról és szétosztásáról. Irányította a közkertek létesítésével, fák ültetésével kapcsolatos munkát. Az osztályt Lechner Lajos vezette, a teendőket Juraskó Jakab, Puchala Adolf segédmérnökök, valamint Porzsolt Gyula fogalmazó látta el.

Az V. osztály az építkezésekhez szükséges összegeket utalványozta, ellenőrizte az adományok szétosztását, és a beruházások összegét. Az osztályt Laczkovics József pénzügyminisztériumi számtanácsos irányította, az ügyeket Kövesdy Béla pénzügyminiszteri számtiszt és Gluzéky Imre műszaki számtiszt látta el.13

Az 1879: XX. te. értelmében a Szegedi Kir. Biztosság 1880. április 30-ig működött volna. Az 1880: XV. tc. a következő év április 30-ig, az 1881: XXIX. tc. ismét egy évig, az 1882: V. tc. 1883 decemberig hosszabbította meg működési idejét.14

A város újjáépítésének feltételeit a törvényhozás biztosította. Még a királyi biztos kinevezése előtt jóváhagyták a kisajátításokról szóló törvényt. (1879: XIX. tc.) Ez lehetőséget adott arra, hogy a városrendezés érdekében az utcákhoz és középületekhez szükséges telkeket sajátítsanak ki. Az 1880: XVII. tc. meghatározta, hogy milyen középítkezéseket fognak a városban végrehajtani. Előirányzatot dolgozott ki a törvény a tiszai rakpart, az állandó híd, a kör- és sugárutak, közkertek, laktanyák, csatornák építésére. A rakpart és hídépítés költségeit az állam fedezte, a többi építkezésekre kölcsönt adtak. A kölcsön összegét az 1880: XX. tc. 15 millió akkori forintban határozta meg. Ebből 5 milliót adtak a középületekre, 10 milliót a magánépületekre. A város régi adóssága 1 millió forint volt, amellyel a középületekre adott összeget megterhelték. A kölcsönt 10 évre, 6%-os kamatra adták. Az állam elengedte viszont az 1879-ben a közigazgatásnak adott kölcsönt, vállalta a körtöltésépítés és a szivattyúzás költségeit is.15 {166}

LECHNER LAJOS TERVE ÉS ANNAK VÉGREHAJTÁSA

A legsürgősebb feladat a városnak a víztől való megszabadítása és az újjáépítés műszaki tervének a kidolgozása volt. A korábbi kormányrendelet értelmében készült ideiglenes körtöltést, a szádfalat június 14-ére fejezték be. Ezt követően a víz nagy részét július 24-ig a szádfalon keresztül a külső árterekre átszivattyúzták. Ez idő alatt Halácsy Sándor városi és Kuklay Béla királyi biztossági mérnökök vezetésével, a víz alatt végzett lejtmérésekkel, geodéziai vizsgálatokkal és talajfúrásokkal elkészítették az újjáépítéshez nélkülözhetetlen pontos rétegtervet és térképet. Lechner Lajos pedig kidolgozta s szeptember hó folyamán önálló füzetként közzétette „A Szeged szab. kir. város újjáalakítására készített terv magyarázatá"-t.16 Az újjáalakítás alapelveit Lechner így foglalta össze: 1. A város területének árvíz ellen való lehető biztosítása. 2. A város megfelelő és helyes beosztása, tekintettel a jelenlegi helyzetre s a város jövőben való szabad fejlődhetésére. Helyes építési rendszabályok megállapítása, a vár lebontása. 3. A kereskedelem, közlekedés és forgalom érdekében szükséges és kívánatos átalakítások. (Hídépítés, rakpartépítés, új utcák és burkolat kérdése.) 4. Egészségügyi építkezések és intézkedések. (Köztisztaság, csatornázás, vízvezeték, világítás.) 5. Középületek és közkertek célszerű elhelyezése és berendezése. 6. Esztétikai szempontok.

A tervezet kivitelezéséhez Lechner „Kiviteli sorozat"-ot, azaz sorrendet állapított meg. A megvalósítás sorrendjének megfelelően készültek el a szükséges műszaki helyszínrajzok, mély- és magasépítési tervrajzok, amelyek mind az állami-és városi, mind a magánépítkezések számára irányadók voltak, s amelyeket részben már az újjáépítés menetében nyomdai úton sokszorosítottak. A tervanyag legfontosabb részét Lechner Lajos Szeged újjáépítésének történetét ismertető könyvében adta közre.17

A Tisza szabályozása előtt a folyó áradása csak ritkán érte el a város magasabb szintjeit, mert a víz szétterülhetett a hatalmas kiterjedésű ártereken. A folyó szabályozásával hozzávetőlegesen egy időben keletkezett vasúti töltések csak jelentéktelen gátakat képeztek. Mivel pedig a szabályozás következtében a Tisza áradásának hullámai és a Duna—Tisza közi hátság Szeged felé áramló belvizei északról valósággal hátba támadták Szegedet, a legsürgősebb feladat egy, az 1879-ben észlelt legmagasabb vízszint fölé emelkedő gátrendszer megalkotása és a város területének ugyancsak az 1879. évi árvízszintnél magasabbra történő feltöltése. (Az utóbbit nevezték „eszményi szintnek".) A gátrendszernek első vonulata a város térségét a Felső-Tisza-parttól az Alsó-Tisza-partig félkörben védelmező {167} körtöltés volt, amely északon és nyugaton magába foglalta a vasúti töltéseket is. A királyi biztosság műszaki osztálya tehát, bizonyára anyagi okok következtében, nem alkalmazkodott a város saját tervező bizottságának és közgyűlési határozatának ettől eltérő álláspontjához.

A mintegy tizenkét kilométer hosszúságú, a várost félköralakban övező védőtöltés átlagosan tíz méterrel emelkedett a Tisza vizének 0 pontja fölé, s koronája hat méter szélesre épült. Külső oldalait az esetleges hullámverések ellen 40 cm vastag tégla-, illetve kőburkolattal erősítették meg.18

Mind árvédelmi, mind közlekedési szempontból szükségesek voltak a feltöltések a város belsejében is. A körtöltés létesítése mellett Lechner Lajos is a legsürgősebb feladatnak tekintette a körutak helyének a felemelését. Ezek helyét és a modern városalaprajz egészét az 1879-ben készült, a város régi alaprajzára vetített, 1880-ban a királyi biztosság és a városi tanács által közösen szerkesztett térkép jelöli (3. sz. grafikai melléklet).19 (E térképet lásd a 3/2. kötet hátsó tábláján.) A talajfeltöltést 1880 júniusában kezdték meg. Egyidejűleg kezdték meg a körtöltés építését és a körutak kialakítását. A feltöltési talajanyagot főként Szőregről hozták be a vasúti hídon át, de Szentmihálytelekről és a város környékének más helyeiről is sok feltöltő anyagot szállítottak. A feltöltési munkálatokat a norvég származású, budapesti Gregersen Guilbrand vállalkozó 180 munkanap alatt végezte el. Összesen 16,1 millió m3 földet szállítottak be, ami az építés igen rövid időszakához képest óriási teljesítmény volt még akkor is, ha tudjuk, hogy a szállítás legnagyobb része vasúton, vagy vízijárművön történt (42. sz. kép).

A városterület körtöltésen belüli része átlagosan 2 m-es feltöltést kapott. Természetesen, ezt nem egyenletesen terítették el. A nagykörúton kívüli területek fele nem kapott feltöltést, a másik felében is csak ritkán éri el a 2 m-t. A nagy- és a kiskörút között 3—4 m, a kiskörúton belül 4—6 m a feltöltés mértéke. A feltöltés következtében a régi közúti hídfő táján 83,5 m, a kiskörút vonalában 82,5 m, a nagykörút vonalában 81,4 m, a nagykörúton kívüli városrészekben 78,8—80,3 m, a beépítetlen területeken 78,5—81,5 m lett a térszín magassága.

Az eszményi szintre tehát csupán az új városalaprajz szerint kialakított nagy és kiskörutat és a sugárutak nagykörútig terjedő részét emelték. A nagykörutat 38 méter szélesre, s a víz 0 szintje felett 700 cm magasra emelték. A kiskörút 30 méter szélességet kapott, magassága a nagykörútnál néhol egy méterrel is feljebb emelkedett, a 820 cm-es vízszintmagasságban. Az esetlegesen megismétlődő áradások ellen a város belseje felé haladva fokozatosan emelkedő gátrendszert {168} létesítettek, hogy ily módon biztosítsanak menedéket az esetleg veszélybe kerülő lakosságnak, és mind nagyobb és nagyobb biztonságot nyújtsanak a város befelé egyre értékesebbé váló részeinek. A Tisza közvetlen kiáradása ellen a már eddig is meglévő, közel kilenc méteres partmagasság kellő védelmet nyújtott, azért annak csak a megerősítése és tégla mellvédfallal ellátása volt szükséges.20

A városnak urbanisztikai és építészeti szempontból való újjáépítését illetően a tervezet 3. pontja foglalja magában a leglényegesebb teendőket. A körutak létesítése már magában véve is gyökeresen átalakította a város alaprajzi szerkezetét, s természetesen súlyosan érintette az ingatlantulajdonosokat. Ennek a kettős körút rendszernek a megteremtését elsősorban az 1879: XIX. tc. tette lehetővé, amely szabályozta a szükséges kisajátításokat. Nagy érdeme az érintett tulajdonosoknak, s mondhatni az egész lakosságnak, hogy helyhez való kötődését alárendelte a közérdeknek. A törvény hatályosságára és a lakosság megértő magatartására még nagyobb szükség volt az „új utcák" létesítése szempontjából. Hogy a lakosság ezt kellő megértéssel fogadta, abban szerepet játszottak a város vezetőségének a század eleje óta több ízben kiadott rendelkezései, amelyek értelmében az új építkezéseket az útvonalaknak a Szépítő Bizottmány véleménye szerinti kiegyenesítéséhez, szabályozásához kötötték.

Szeged régi, az ár- és talajvizekből mindenkor kiemelkedő területek vonulatai szerint kialakított utcahálózatát, — a Palánk egyes részeinek, valamint a XVIII. századi újjáépítés, továbbá a klasszicizmus és a romantika korában már bizonyos, a hadmérnökök, majd Vedres István, Maróthy Mátyás és Bainville József és társaik által kidolgozott városfejlesztési szabályok szerint felépült új városközpontot, nevezetesen a Széchenyi és Klauzál terek környékét kivéve —, oly mértékig elmosta az árvíz, hogy azokat már csak a régebbi térképek, valamint a királyi biztosság műszaki osztálya által felvett térképek és helyszínrajzok alapján lehetett megállapítani. Lehetségessé vált tehát, hogy részben a korábbiakhoz is igazodó, de a város további fejlődése, növekedése érdekében s a kereskedelmi, közlekedési, forgalmi szükségleteknek, s nem különben az árvédelmi szempontoknak is megfelelően tervezzék meg Szeged új út- és utcahálózatát.

Az új városalaprajz kialakításában Szegeden is fontos szerepet játszottak azok a korszerű városrendezési és fejlesztési elvek, amelyek Európa nagyobb városaiban, mint elsősorban Párizsban és Bécsben, de Budapesten is, a kibontakozó és felfelé ívelő kapitalizmus gazdasági és társadalmi igényeinek megfelelően már a XIX. század első felében és derekán megvalósultak, s létrehozták a sugár-és körutas városszerkezetet. A körutakkal határolt városrészek arculatát az azokban {169} elhelyezkedő társadalmi tagozódás határozta meg. A belső körúttal határolt városrész, a Belváros (City) adott helyet az állami és városi igazgatás, valamint az egyházi és oktatási intézmények épületei mellett a század közepétől fogva gyors egymásutánban alakult bankok és kereskedelmi vállalatok székházainak, a bankárok, a gazdag kereskedők palotáinak és bérházainak. A külső övezetben helyezkedett el a polgári lakosság zöme, a hivatalnok, a kereskedő és iparos társadalmi rétegek, részben saját palotáikban, részben bérházakban, részben pedig a műhelyeket és boltokat is magába foglaló családi házakban. A városok körutas övezeteit általában a külvárosok s a fejlődés során keletkezett villanegyedek fogták körül. A külvárosok lakosságát rendszerint az ipari és mezőgazdasági termelő rétegek alkották. Többnyire ezekben épültek fel a kapitalista gazdálkodás céljait kiszolgáló gyárak, raktárak, közüzemek és vasúti állomások is.21

Szeged hajdani hármas tagozódása már magában is kellő alapul szolgált a kapitalista városfejlődés számára. Az egykori Palánk kezdettől fogva, már a középkorban s a hódoltság utáni újjáépítés során is a kereskedelem, a kézműipar központja volt. Felsőváros a hajósok, halászok, kézműiparosok, kereskedők sajátos Tisza-parti településeként vált nevezetessé. Alsóváros pedig a mezőgazdasági, paraszti lakosság otthonául szolgált. A XVIII. század második felében keletkezett s a XIX. század első felében, Móravárossal egyetemben fejlődő Rókus jobbára az újonnan betelepülő, szegényebb lakosságnak teremtett az Alsóvároshoz hasonló, részben még falusias jellegű életteret.

A régi kacskaringós főútvonalak szinte sugárszerűen irányultak a Tisza partjának hajókikötésre alkalmasabb pontjai, mint az egykori Fapiac (Sina-telek), leginkább pedig a vár déli oldalán elterülő Latrán tér, majd Halpiac, illetve a vár nyugati oldala előtt terjengő Főpiac felé. Ide futott be Szeged egyik legősibb útja, az Alsóvárost és a Palánkot összekötő Boldogasszony utca. A vár nyugati oldala előtt alkottak csomópontot a Péterváradi, a Budai, a Csongrádi és az Algyevi (1775/1776-ban Siebenbürger Thor) kapukon át be- és kivezető országutak. Ezek az utak azonban itt-ott kisebb-nagyobb öblöket alkotva kanyarogtak át a városon. De mégis megmutatták, melyek Szeged távoli közlekedésének elsőrendű vonalai. Ezt az alapvetően fontos körülményt Lechner Lajos nem hagyta figyelmen kívül.

A történelmileg kialakult, az egyes városrészek közötti forgalom és a távolsági közlekedés fő vonalai, a Boldogasszony utca, a Szentháromság utca, a Péterváradi, a Budai, a Csongrádi és Algyevi országutak, illetve utcák irányát követve, de kiegyenesített vonulatokat alkotva hoztak létre négy nagyobb, tehát távolsági, {170} és négy kisebb, azaz belső forgalmi sugárutat. A Kápolna utcába elágazott Boldogasszony utca irányában szélesítették s egyenesítették a Boldogasszony sugárutat, amely egyrészt az Indóház térhez, másrészt a bele torkolló (Gyár utca+Gácsér utca) Vaspálya utca közvetítésével Alsóváros felé tette lehetővé a gyors közlekedést. Az ugyancsak Alsóvároshoz vezető Szentháromság utca jobbára csak a városrészek közötti kapcsolatot szolgálta, míg a Péterváradi országút irányában létesített Szabadkai sugárút biztosította a Bácska és a Dunántúl felé irányuló közúti közlekedés lehetőségeit. A XVIII. század második felében kialakult s meglehetősen egyenes vonalú Kálvária utca megőrizhette eredeti voltát. Az ősi Budai országút vonulatán nyílt meg Szeged mindenkori egyik legfontosabb új útja, az akkori Budapesti, 1892-től Kossuth Lajos sugárút. A kisebb jelentőségű Csongrádi és Szilléri sugárutak között, a Szent György utca folytatásaként, a kiöblösödő Gazdagék utcája és a Gyevi utca mentén született meg az ugyancsak főútvonalnak számító Vásárhelyi sugárút.

A főforgalmi sugárutak 38 méteres, a csak városi közlekedést szolgáló kisebb sugárutak 30 méteres szélességben, a nagykörutat átszelve általában a kiskörútba torkollnak. A kiskörúton belül már régebben kialakult négyzetes utcahálózatot általában eredeti alakjukban megtartották. A vár helyén, valamint Alsó- és Felső-városon teljesen új, négyzetes rendszerű utcahálózatot építettek ki. A vár és a sópajták helyén a Tiszával párhuzamosan keletkezett a Ferenc József rakpart, a Bástya és Petőfi, valamint a Deák Ferenc utca és a Széchenyi tér keleti oldala, továbbá a Stefánia sétány, valamint az ezeket keresztező Híd, Vár, Wesselényi, Vörösmarty és Arany János utcák. A sugárutak forgalmát a körutakon keresztül vezették egyrészt Alsóváros, másrészt Felsőváros felé. A kiskörúton belüli Belváros keskenyebb utcahálózata vezette a forgalmat a Híd utcán és a felsővárosi kiskörúthoz nyúló Bástya és Petőfi utcán keresztül az új közúti hídhoz.

A körutak és sugárutak által meghatározott út- és utcahálózat egészében teljesen új városszerkezetet alakított ki, amely megfelelt az árvízvédelmi szempontoknak, a távolsági és helyi közlekedés igényeinek és a korszerű városépítési elveknek.

A korszerű városszerkezet kialakításának a gyakorlatban első követelménye a körutak, a sugárutak s általában az utcahálózat kellő magasságú feltöltése és ezt követően ellátása szilárd burkolattal. Az árvíz előtti Szeged útjainak és utcáinak a kövezése az alföldi városokhoz hasonlóan elmaradott volt, ami egyrészt a város aránylag nagy terjedelmével, másrészt pedig azzal is magyarázható, hogy a burkolathoz szükséges kőanyagnak nagy távolságokról való ideszállítása rendkívül költséges volt. A város vezetősége ugyan már évtizedek óta számos tervet dolgozott ki az utak és terek rendezési, kövezési költségeire, de a szükséges fedezetet rendszerint elvitték az áradások és talajvizek elleni küzdelmek. Érthető tehát Lechner megállapítása: „csak azok az utcák és terek voltak némi kövezettel ellátva, {171} melyek a piaci forgalom és az egyes vasutakhoz való juthatás végett járhatatlan állapotban hagyhatók nem voltak; aránylag tűrhető' állapotban volt tehát a nagy piac egy része, a későbbi Klauzál tér, a Kárász, Iskola, Szentháromság, Fekete sas utca, a Kistiszapart, az Oroszlán, a Kereszt, a Laudon, Élésház, Dugonics, Sóház utca, a Budai országút, Kálvária utca egy kis része és a Gácsér, illetve Gyár utca".22

A teljes út- és utcahálózat, valamint az összes terek feltöltése és kövezettel való burkolása rendkívüli anyagi befektetést igényelt volna, ezért egyelőre csak a fontosabb utak, utcák és terek, elsősorban a sugárutak, a körutak, a belvárosi utcák és terek, valamint Alsó- és Felsőváros egyes útjainak és járdáinak, valamint tereinek felemelésére és kövezésére kerülhetett sor. Az úttesteket általában hengerelt zúzott-kő és folyamkavics alapozás fölött nagyméretű, ún. mauthauseni gránit kövekkel és trachit kockakövekkel burkolták. A kockakövek szilárdságát és állóképességét a közéjük folyatott cement kötőanyaggal erősítették. A járdákat részben kövezettel, részben kemény téglával, a mellékutcák nagy részét pedig a vár bontási anyagával burkolták. A Demeter templom előtti teret, miután ezen a helyen kocsiközlekedés csak elvétve fordulhatott elő, nem kövezték, hanem erős alapozású makadán burkolattal látták el. Az összes útburkolat 1883-ban 169 042 m2-t tett ki. A terveket Juraskó Jakab kir. mérnök készítette, s kivitelezését is ő irányította.23

Az útkövezés mellett a korszerű városfejlődés elsőrendű követelménye volt a csatornahálózat megtervezése és megépítése. Miután a nagykörút töltését árvízvédelmi okokból átvágni nem lehetett, az egész városra kiterjedő csatornahálózatot nem tervezhettek. Ezért a várost a csatornázás szempontjából négy vízgyűjtő kerületre osztották. Az első és egyben főgyűjtő kerület a kiskörúton belüli Belvárosra terjedt. A másodikat a körutak közötti félkaréjos térség alkotta. A harmadik a Budai országúttól, Felsővároson át a Felső Tisza-partig, míg a negyedik a Budai országúttól, magába foglalva Rókust, Móravárost és Alsóvárost, az Alsó Tisza-partig húzódott. Falazott és fedett csatornákat — felhasználva részben az árvíz előtti falazott csatornákat is — csak az első és második vízgyűjtő kerületben, valamint a felsővárosi Kecskeméti utca, Hajós utca és Pille utca mentén építettek. A Felsőváros többi részén, Rókuson és Alsóvároson csak nyílt árkokat létesítettek. A főcsatornák a vasúti hídon belüli Tisza-part és a felsővárosi Hajós utca végén épített szivattyútelepeknél torkolltak a Tiszába. A kemény téglával falazott, mészvakolattal simított fedett csatornák 14 kilométer hosszúságban hálózták be az illetékes városrészek altalaját. Hozzávetőlegesen hasonló hosszúságban {172} épültek a fedetlen, csak részben falazott nyílt árkok. A csatornákat Puchala Adolf kir. mérnök tervezte, ő vezette építésüket is.24

A királyi biztos a szegedi társadalmi és hivatalos tervező bizottságok álláspontjának megfelelően kezdettől fogva a legfontosabb teendők közé sorolta Szeged leendő befásítását. Már 1879 augusztusában felhívással fordult egyes nagybirtokosokhoz és az ország törvényhatóságaihoz, hogy adományozzanak Szeged számára gyümölcs- és díszfacsemetéket. Alig néhány hónap alatt több mint 400 000 csemetét ajánlottak fel, amelyek egy részét a királyi biztosság igényeinek megfelelő időközönként meg is küldték. A rekonstrukció idején befásították a két körutat és a sugárutakat, a Mátyás király teret, a Dugonics, a Korcsolyázó, a Lechner és a Stefánia sétányokat, számos kisebb-nagyobb utcát, a templomok, iskolák, óvodák, laktanyák és más közintézmények környékét, udvarait. Három év alatt összesen 302 803 gyümölcsfa, díszfa, bokor és cserje érkezett az adományozóktól. Ezek nagy részét elültették az utak mentén, a sétányokon és a köztereken. Néhány ezer darabot fenntartottak az esetlegesen szükségessé váló pótlásokra, és mintegy 30 000 darabot kiosztottak a lakosság között. Az új sétányok létesítését, az egész város eszményi szintre való feltöltésével egyetemben, Kuklay Béla királyi mérnök tervezte, és ő irányította annak megvalósítását is.25

Lechner Lajos tervezetének magyarázatában hangsúlyozza az egészséges vízvezetéki hálózat és a közvilágítás megteremtésének rendkívüli fontosságát. A Kiviteli Gőzmalom által 1862-ben létesített vízvezetéki hálózatról megállapítja, hogy az csak szüretlen Tisza-vizet szolgáltat.26 Ennek ellenére a rekonstrukció idején vízmű és vízhálózat létesítésére nem került sor, pedig a városi bizottság felújítási tervezete és a közgyűlés határozata szerint a csatornázási, vízvezetéki és légszeszvilágítási csőhálózatot takarékossági előnyök érdekében a feltöltési munkálatokkal párhuzamosan, a közlekedési és járószintek burkolása előtt, egyidejűleg kellett volna lefektetni.

Az urbanizációs fejlődésnek igen fontos területe volt a közvilágítás is. Lechner tervezete értelmében először a kiskörúton, a vasutakhoz vezető sugárutakon, majd pedig az újonnan megépült közúti hídon szerelték fel a gázlámpákat. Míg 1882-ben csak 414-et állítottak fel, 1883 végén összesen már 810 utcai és köztéri gázlámpa világított.27 A kevésbé fontos útonvalakon továbbra is olajlámpák égtek.

A város egyes térségeinek, főbb útvonalainak és utcáinak feltöltésével, kövezetes illetve, téglás burkolásával, a csatornahálózat tervezésével és létesítésével {173} párhuzamosan a királyi biztosság műszaki osztálya számára a legnehezebb műszaki feladatot a Tisza-partnak szilárd, mind az árvédelmi követelményeknek, mind a közlekedés és szállítás szükségleteinek megfelelő tervezése és megépítése volt.

A Tisza éles kanyarulata Szegednél, s és emellett is a vízszint időnként rendkívül magas emelkedése a városi partvonal egyes részeit rendszeresen megsüppesztette, mert, miként azt a műszaki osztály által 1880-ban végzett geodéziai vizsgálatok megállapították, az altalaj egyes helyeken igen laza, olykor eliszaposodott rétegeit a víz rendszeresen elmosta. Az 1879. évinél is magasabb 1881. évi áradás az 1880 őszén megkezdett partépítésben újabb károkat okozott. A munkálatokat további geodéziai vizsgálatok után csak 1886-ra fejezhették be, de mivel az 1888. évi, minden eddiginél magasabb vízszintemelkedés után ismét süppedősek keletkeztek, a végső javításokat még 1889-ben is folytatták. A kőpart kiépítésének a munkálatait 1880—1883-ban a Hellvag és Würth céggel végeztették, majd pedig 1884-től kezdve Wein Aurél és Bayer Béla kir. mérnökök vezetésével a város házilag csináltatta. Az összesen 5210 méter hosszú kőpart 0-szint feletti magassága 9—10 m volt, amelynek koronájára széles, kavicsolt kocsiutat, s egyes helyeken rakparti lejárókat létesítettek.28

A Tisza-part védőfalának hosszadalmas, igen körülményes és nyilvánvalóan rendkívül költséges munkálataival kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy Szeged altalaja nemcsak a part mentén volt vizenyős, iszapos s ennek következtében laza és süppedékes, hanem szinte az egész várostérségben. E körülményre a felújítás tervezetét kidolgozó városi bizottság is felhívta a figyelmet. Az említett káros jelenséget csakis a nyugaton már elterjedt és jól bevált alagcsövezéssel lehet megszüntetni a csatornahálózatnak egyidejű öblítő berendezéssel történő megépítésével. A rekonstrukció során sem az alagcsövezés, sem pedig a csatornahálózat öblítő berendezéssel való ellátása nem történt meg.

A REKONSTRUKCIÓ ÉPÍTKEZÉSEI

A Tisza-parti védőfal és rakpart kiépítésével egyidejűleg építették meg a régóta szükséges állandó tiszai közúti hidat. Az 1880. évi XVII. tc. értelmében a közúti hidat az állam építtette fel. A szeptember 1-jei határidővel kitűzött pályázatra beérkezett 23, nagyobbrészt külföldi pályamű, amelyek közül azonban csak 11 terv felelt meg a kiírásban foglaltaknak. A párizsi Eiffel cég két pályaművet nyújtott be. A bíráló bizottság a másodikat fogadta el. Már a korabeli magyar {174} lapok is megírták, hogy ezt a tervet nem G. Eiffel francia mérnök, hanem Fekete-házy János magyar királyi államvasúti főmérnök készítette, illetve, hogy annak építészeti részeit Schickedanz Albert pesti építész tervezte. Ez a tény hosszú időre feledésbe merült. A korabeli közlésekre első ízben Móra Ferenc figyelt fel. A magyar mérnök szerzőségét Lósy-Schmidt Ede részletes kutatások alapján vitathatatlanul bebizonyította.

A 401 m hosszú, 11 m széles híd főtartói a pályaszint alatt elhelyezkedő pillérekre támaszkodó, rácsos ívek voltak. (47. sz. kép.) A hídnak a folyómeder és az újszegedi ártér felett négy ívnyílása volt. A hídfőknél eklektikus stílusú, toronyszerű épületek emelkedtek. Az építést az Eiffel cég végezte, de a vasszerkezetet a resicai vasmű készítette. A híd vasszerkezete és építészeti kiképzése mind technikai, mind esztétikai értelemben monumentális, korszerű alkotás volt.29 A visszavonuló német csapatok 1944. október 9-én felrobbantották.

A bel- és külvárosi építkezések kerületenként részben eltérő építőanyagát, az épületek szintmagasságát a királyi biztosság által 1880-ban kiadott szabályzat30 részletesen meghatározta.

A város vezetősége már a század eleje óta egyre erőteljesebben szorgalmazta, hogy az épületek alapozásához nemcsak a Belvárosban, de a külvárosban is követ, illetőleg téglát alkalmazzanak. A felépítmények anyaga a Belvárosban csak kő és tégla lehetett, a külvárosokban engedélyezhető maradt a vályog is.

A rekonstrukció építési szabályzata az említett követelményeket azzal bővítette, hogy elrendelte a felépítmény falainak is mintegy félméternyi magasságban téglából való felrakását. A szabályzat újabb rendelkezéseket hozott a tetőzet ácsszerkezetének és befedésének módozataira, anyagára is.

Az 1860/70-es években egyre nagyobb mérvű és felgyorsuló építészeti fejlődés szükségszerűen hozta magával a korábbiakban már említett tégla- és cserépégető üzemek létesítését. Az árvízben részben elpusztult korábbi üzemek felújítása mellett a nagyszabású újjáépítési igényeknek megfelelően 1879-től kezdve újabb s nagyképességű téglagyárak is létesültek. A közgyűlés már 1879. április 20-án kijelölte az új téglaégető üzemek helyét. Ugyanekkor szabályozta az újonnan létesülő téglagyárak dézsmabeszolgáltatási kötelezettségét is.31 A jó jövedelem reményében az árvíz megszűnte után, már a nyári és koraőszi hónapokban vidéki tőkések is alapítottak téglagyárat Szegeden, így Seifmann Mór és Zichermann Ignác Újszegeden. A helybéli vállalkozók is gyors egymásutánban {175} létesítettek újabb és újabb téglaégető üzemeket: pl. ifj. Palugyay István Róma hegyi telkén, Pollák S. Sándor szintén Róma hegyen. Azonban sem a régebbi, sem az újabb téglagyárak a szükségletet nem tudták kielégíteni, ezért a tanács 1881—85-ben 31 vállalkozónak adott engedélyt téglaégetésre, több esetben még ingyen telket is bocsátott rendelkezésükre, viszont ezeket a vállalkozókat is dézsmabeszolgáltatásra kötelezte, hogy ily módon saját építkezéseihez minél több szilárd építőanyaghoz jusson. 1880-ban, amikor a szegedi téglagyárak még csak alakulóban voltak, két fővárosi téglagyár tekintélyes mennyiségű, valamint a királyi biztosság is több milliónyi téglát szállított a városba. Szeged ezekben az években az ország egyik legjelentősebb építőipari központjává fejlődött, s ezt az előkelő helyzetét korszakunkban meg is tartotta.32

A királyi biztosság 1880-as építkezési rendszabályzata a város területét három kerületre osztotta. Az első kerületet a kiskörút és a Tisza között, valamint a régebbi Palánk és a XVII—XIX. század folyamán a városháza körül kialakult új városközpont, továbbá a lerombolt vár helye alkotta. A második kerület a két körút közötti térség lett. A harmadik kerület foglalta magában az immár külvárosoknak minősített Alsóvárost, Móravárost, Rókust és Felsővárost.

Az egész város területére húsz féle típustervet dolgoztak ki. Két emeletesnél magasabb, de legfeljebb háromemeletesek csak a középületek lehettek. Az első kerületben földszintes ház építése csak akkor engedélyezhető, ha annak falvastagsága lehetővé teszi, hogy arra később emeletet húzzanak. Földszintes ház azonban egyáltalán nem épülhet a Széchenyi, a Klauzál, a Dugonics és az új híd előtti Rudolf téren, valamint a lebontott vár helyén kialakuló utcákban. A városnak ebben a részében csak jó minőségű égetett, mészhabarcsba rakott tégla lehetett az épület anyaga. A második kerületben az épületek falazatát 8,22 m Af. magasságig szintén jó minőségű égetett téglából kellett rakni. A legmagasabb tiszai vízszinthez igazodva pontosan meghatározták a külső és belső járdaszintek magasságát is. Előírták, hogy az egyes kerületekben milyen rendszert kell alkalmazni a házaknak az utcákhoz, illetve terekhez való igazodásában. A tűzbiztonság szempontjai szerint a házak tetőzetének befedésére az első kerületben csak cserép vagy pala, a második kerületben cserép és pala, valamint zsindely volt használható.

A második és harmadik építési kerület lakossága részére, az anyagi lehetőségeket és a helyi hagyományokat is szem előtt tartva szintén több féle háztípus tervét dolgozták ki. Rókuson, Móravárosban igen sok, szükségszülte, ideiglenes, féltetejű lakóház épült, gyakran a telek belső részén. Alsó- és Felsővároson sok napsugaras oromdíszű házat építettek.

 {176} Városesztétikai és közegészségügyi szempontokra való tekintettel a szabályzat értelmében gyárak, üzleti és ipari épületek, amelyek nagyobb gőzerővel működnek, továbbá vágóhidak, sertéshizlaldák építését csak a külvárosokban, külön e célokra kijelölt területeken lehet engedélyezni.33

A közmunkák és középületek költségeinek legnagyobb részét az állam és egyes minisztériumok biztosították közel tízmillió forint összegben. A királyi biztosság által a város terhére végzett építkezések és Szeged saját középületeinek, nagyobb állami kölcsönnel támogatott összköltsége megközelítette a hat és félmillió Ft-ot. Az egyházak költségvetéséből és a könyöradományok maradványaiból az új templomok és iskolák építésére mintegy 400 000 forintot fordítottak. A szerényebb anyagi eszközökkel rendelkező, illetve szegényebb lakosság részére, lakóházak építésére az állam és a.város jelentős összegű hiteleket nyújtott.34 A Szegedi Napló 1889. augusztus 26-i számának híre szerint a „rekonstrukció" addig 23 millió forintba került.

Állami költségen létesült a körtöltés, a szilárd tiszai rakpart és a közúti híd. Ugyancsak az állam kasszáját terhelték az illetékes minisztériumok által emelt középületek, így Bachó Viktor tervei szerint a honvéd laktanya (1883), a pénzügyigazgatóság, továbbá a Meixner Károly tervezte honvéd tisztilak (1882— 1883), a posta-és távírda épülete (1883) és Wagner Gyula tervei szerint a polgári törvényszék (1882—1906), valamint a Büntető Törvényszék és a Csillagbörtön (1884).

Szeged költségvetésének terhére végezték a város feltöltését, az utcák és terek kövezését, fásítását, a csatornák építését, a sétányok kiképzését, a várbontást, amelynek terhét azonban kiegyenlítették a bontási anyag értékesítésével. A vár átadása ellenében a Mars téri közös laktanya építése (1883) ugyancsak a várost terhelte. Ez utóbbi munkálatokat a királyi biztosság műszaki osztálya végezte.

A rekonstrukció előkészítésének „kiviteli sorozatában 1880-ban a vár lerombolása megkezdendő, 1881-ben pedig a vár lerombolása befejezendő és a terület rendezendő".35 (4445. sz. képek.)

Ugyancsak a város fedezte a városépítési és építőművészeti szempontból legjelentősebb alkotások, Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei szerint megnagyobbított, egészében újonnan épült városháza (1883) és a színház (1882/83), valamint az újszegedi vigadó költségeit. Kellő gondot fordított Szeged az új iskolák építésére és a közkórház bővítésére is. A városi pénztár biztosította az utcák egy {177} részének feltöltési és kövezési költségeit, végül pedig a két szivattyútelep létesítését.

A lakosság segélyezésére összegyűlt adományok maradványaiból fedezték a Rozália kápolnának a Demeter templom előtti, az eklektika gazdagabb formavilágában Nendtvich Gusztáv terve szerinti felépítését (1883), valamint a Halmay Andor tervei alapján, ugyancsak a királyi biztosság által kivitelezett Kálvária kápolna (1883) költségeit is.

Az árvízben kisebb-nagyobb mértékben károsodott régi templomok felújítása ekkor ugyancsak sürgős feladat volt. A Szegedi Hiradó már 1880-ban36 szót emelt az alsóvárosi templom „stílszerű" helyreállítása érdekében, így azt közvetlenül az árvíz után kívül-belül kijavíttatta a templom kegyura, a város. Az izraelita hitközség 1882/83-ban helyreállította a klasszicista régi zsinagógát, s melléje új iskolát is épített. A gk. templomot 1882-ben szintén restaurálták.

A törvényhatósági bizottság már 1880. április 26-i közgyűlésén határozatot hozott a fogadalmi templom építésére. A Molnár Pál és Vitkovszky Lőrinc által készített tervek37 azonban nem valósultak meg, bár az 1882. november 12-i közgyűlés — végleges döntés nélkül — megtárgyalta az építés helyére (Széchenyi tér, illetve Budai országút és Tisza Lajos körút találkozási pontja) benyújtott javaslatokat.38

Új templomot, parókiát és iskolát építettek Schulek Frigyes tervei szerint a Kálvin téren a reformátusok (1882/83), valamint Porzsolt Ernő és Halmay Andor tervei szerint a Tisza Lajos körút felső részén az evangélikusok (1882).

A középületek emelésével párhuzamosan, sőt különösen a város külsőbb részein már jóval korábban is, nagy lendülettel bontakozott ki a magánépítkezés, szállodák, bérházak és családi lakóházak építése. A Széchenyi téren a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár romantikus székházához csatlakozva épült 1882-ben Bachó Viktor tervei alapján a koraeklektikus Jerney-ház. A Klauzál téren Vedres István egykori lakóháza helyén is új, emeletes, eklektikus modorú házat építettek. A tér déli oldalának végén, a Kelemen utcára szóló oldalhomlokzattal 1893-ban Lengyel Lőrinc bútorgyáros emeltetett bérházat Fellner Ferdinánd és Helmer Hermann bécsi építészek tervei szerint. A keleti oldal térfalát a régi Európa Szálló (1883) emelésével zárták. Ezzel átellenben az Oroszlán utca és a Kelemen {178} utca sarkán kapott helyet Burger Gusztáv nyomdatulajdonos és lapkiadó 1883-ban épült háza.

Az újjáépítés legszebb feladatai közé tartozott az elbontott vár helyének új utcákkal való beépítése és Tisza-parti térfalának kialakítása. A Vörösmarty utca és a Bástya utca sarkán emelték a színház épületét, a Híd utca sarkán pedig a Lechner Ödön tervezte Milkó-bérpalotát (1883). A Híd utca másik sarkán állították a Jirászek Nándor és Krausz Ede által tervezett Tóth Péter-féle bérházat (1883). A város egyéb részein is sorjában emelkedtek az egy- és kétemeletes házak, amelyek közül főként a Tisza Lajos körúti Tukats-ház (1882) s a Petschecher Gusztáv tervei alapján épült Rudolf téri Wodianer-ház (1883) hívják fel magukra a figyelmet.

A Széchenyi és a Klauzál tereket elválasztó új paloták után, 1872-től kezdve épültek fel azok az új házak, amelyek az azonos magasságú homlokfalakat kialakították.

A közel egy évszázados folyamatnak végső akkordját mindkét téren a rekonstrukció éveiben, 1882/83-ban emelt új, többnyire közcélt szolgáló épületek, így a Főposta (46. sz. kép), a Törvényszék s főképpen a Vedres-féle városháza helyén teljes egészében újonnan, Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján emelt új városháza (1883) adták meg (48. sz. kép). A legjelentősebb lépés minden bizonnyal a városháza építése volt, amely a régebbinél lényegesen magasabb tömegével, immár meghatározta a tér arculatát, s egyben pontot tett annak a fejlődési folyamatnak a végére, amely a Palánk helyett a Széchenyi térre helyezte át a város központját. (49. sz. kép.)

A legújabb kutatások meggyőzően igazolták, hogv az új városháza épülete, annak ellenére, hogy a tervek aláírói Lechner Ödön és Pártos Gyula, Lechner Ödön „egyedüli szellemi alkotása".39 Homlokzatának és tetőzetének kialakításában Lechner Ödön megőrizte a Vedres-féle épület hármas tagozódását, manzardos szerkezetét és magasra emelkedő tornyának hangsúlyát. A kapuzat, az ablakok, az erkély, a párkányok keretezésében és díszítésében nem követi a korszak erőteljesen tagolt, barokkos eklektikáját, hanem rendkívül könnyed, szinte játékos formálásában a francia reneszánsz díszítő elemeit olvasztotta a maga sajátos, már ebben az időben is a szecesszió felé irányuló ízlésvilágába.

Az újjáépítésnek Lechner Lajos által szervezett és vezetett éveiben a fő hangsúly a Széchenyi térrel párhuzamosan a lebontott vár helyének beépítése volt. A vár észak—déli tengelye irányában nyitották meg a Bástya utcát, amely a Vörösmarty és Arany János utcák közötti háztömb előtt elágazva a Petőfi, illetve Batthyány utcákban folytatódott.

 {179} A Bástya és a Vár utcák sarkán épült Lechner Ödön tervei szerint 1882/83-ban a városházához hasonlóan francia reneszánsz ihletésű Milkó-bérház, amely egyben a közelgő szecessziónak is egyik legkorábbi hazai előzménye (50. sz. kép). Lechner Ödön és Pártos Gyula aláírásával maradt fenn a Stefánia sétány 19. sz. telekre készült, de meg nem valósult, a Milkó-házhoz hasonlóan zártudvaros palota terve, Lechner Ödön stílusának szép elképzelése. Lechner Ödön nemzeti igézetű szecessziós stílusvilágának pompás emléke egyébként az egykori Petőfi, jelenleg Dózsa György utca 2. sz. ház szecessziós homlokzata és lépcsőháza. A főhomlokzatával a Rudolf térre, oldalhomlokzatával a Híd utcára és az Aradi utcára tekintő Tóth Péter részére épített bérház — a Milkó-palota színes könnyedségével szemben — a klasszicizáló későbarokk várkastélyok nehézkesebb hangulatát idézi fel.

A Bástya, a Vörösmarty, a Deák Ferenc és a Wesselényi utcák által körülzárt telektömbön maga a város építtette fel 1882/83-ban a szegedi társadalom régi vágyát kielégítve, Fellner Ferdinánd és Helmer Hermann tervezésében és kivitelezésében a Városi Színházat. A hatalmas épület 1885-ben leégett, s ekkor a némileg módosított tervek alapján újból felépítették, s 1886-ban ünnepélyesen megnyitották. A főhomlokzatával a Tiszára néző, de lényegében négy homlokzatú épülete a későbarokk, rokokó formákkal díszített bécsi paloták hatását sugározza. (51. sz. kép.)

A vár helyének Tisza-parti részén kialakított Stefánia sétányon ebben az időszakban még nem építkeztek, csupán a vár Mária Terézia korabeli kapuja kazamatáinak maradványát renoválták, s létesítették benne a Kioszk Kávéházat, amelyről a helybeli sajtó nagy lelkesedéssel emlékezett meg.40 Hasonlóképpen gondot fordítottak az újszegedi park kialakításra, az építkezések azonban itt is csak a századforduló idején kaptak nagyobb lendületet. A Lechner Lajos alatti városfejlesztés egyedüli kiemelkedő épülete Újszegeden a Halmay Andor tervezte, s 1885-ben felépített Vigadó Sörkert. (52. sz. kép.)

A Klauzál tér is jelentős új épületekkel gazdagodott. Lengyel Lőrinc bútorgyárosnak a színházépítő Fellner és Helmer építészekkel terveztetett palotája mellett méltó helyet foglal el a tér keleti homlokfalát lezáró Európa Szállónak a klasszicizáló barokk kastélyok formavilágát felidéző épülete.41

A korai eklektikának sajátos, a románkori építészet megújított szellemében fogant a Porzsolt Ernő és Halmay Andor által tervezett evangélikus templom, amely szerényen illeszkedik a Tisza Lajos körút épületeinek a sorába. Ugyancsak a középkori építészet hagyományait elevenítette fel Schulek Frigyes az 1883-ban felépített református templommal. (150. sz. kép.) A román és gótikus szerkezetek kiegyensúlyozott alkotása ez az épület, amely a többnyire sablonosan barokkos eklektika korában méltán vonja magára a figyelmet. A háromlevelű lóhere alaprajzra emelkedő templom Szeged újkori városképének egyik legszebb alkotása, amely joggal foglal helyet Lechner Ödön lényegesen más felfogású, de mindenképpen egyéni s korszakos jelentőségű szegedi alkotásai mellett.42

Lechner Lajos elégedetten állapíthatta meg, hogy „alig négy év alatt, vagyis az 1883. év végéig — amikor a rekonstrukciót a király látogatása befejezte — 26 kétemeletes, 211 egyemeletes, 836 magasföldszintes, 1314 földszintes utcai lakóház és 246 udvari földszintes lakóház, azonkívül 514 műhely, istálló, gazdasági épület és 80 szín épült újonnan a romok helyén".43

A királyi biztosság 1883. december 31-én befejezte tevékenységét, de a műszaki osztály, szintén Lechner Lajos vezetésével, mint miniszteri kirendeltség 1884. június 15-ig még tovább működött.44

 

A POLGÁRI LAKÓHÁZÉPÍTKEZÉS

Lechner Lajos fentebb idézett adatközlése a lakóházak mellett a középületek számát is tartalmazza. Maga a lakóházépítés nagy lendülettel indult, és gyors ütemben fokozódott is. A rekonstrukció első évében, 1880-ban 499, 1881-ben 566, 1882-ben 642, 1883-ban pedig már 705 lakóház épült a város területén.45

A középületeket részben a királyi biztosság műszaki osztályának mérnökei, részben pedig fővárosi, külföldi, főképpen bécsi mérnökök és építőmesterek tervezték. Felépítésüket egyrészt a királyi biztosság, másrészt a város saját kivitelezésében teljesítette.

A műszaki osztály — általában a külvárosok és külterületek egyszerű, egy-és kétszoba pitvaros házainak hagyományos rendszerét követő, korszerűbb rendszerű — típusterveit a magukat rendszerint „építő"-nek nevező kőművesek, faragók s más építőiparosok valósították meg. A Csongrád Megyei Levéltárban őrzött tervtári anyag arról tanúskodik, hogy a kivitelező mesterek a város iparos társadalmának ebben az időszakában igen számottevő, jól képzett rétegét alkották. {181} Szeged építőiparának a korszakbeli története és fejlődése szempontjából hasznos lenne ennek a társadalmi rétegnek a munkásságát részletesebben feltárni és értékelni. A rekonstrukció első három évéből figyelemre méltónak tűnik, többek között Regdon Lipót és Sándor Imre építő, valamint Sárosi János tevékenysége.46 Említésre érdemes Kisjancsi István „iparos építő" tervrajza, amelyet Szluha Ágoston Liliom utcai magasföldszintes házának átalakítására és felújítására készített. Bizonyság ez a tervrajz arra, hogy a szóbanforgó építő iparosok egyike-másika önállóan is tervezett. Feltehető, hogy ezek az építők egyes esetekben a műszaki osztály típusterveit át is dolgozták. Az önálló tervezés tekintetében, de a munkástársadalom életformája szempontjából is tanulságos Amika József építőnek Bakay Nándor megrendelésére 1880-ban készített, s a Búzaszentelő és Rigó utcák sarkán felépített kendergyári munkáslakás tervrajza.47

A műszaki osztály típustervei szerint, általában rendkívül egyszerű, minden különösebb stílusjelleget nélkülöző, rendszerint a külvárosokban emelt lakóházak mellett nem ritkák az építők által készített olyan tervrajzok sem, amelyek magasabb, építőművészeti igények megvalósítására törekedtek. Megemlítendőnek tűnnek ezek közül Heim Albert építőnek az Apáca utca 24. sz. alatti — ma már nem látható — kéthomlokzatú sarokház 1882-ben készített tervrajzai. A homlokzatok kapuzatának, ablakainak és párkányának a formálásában még az 1860-as évekre jellemző, klasszicizáló profilok uralkodnak, csupán az egyik homlokzat ablakainak felső záródásában jelennek meg a romantika növényi díszítő elemei.48 Már az árvíz előtt is működő kismesterek ugyancsak több lakóház tervét készítettékbb és építették fel. Így például Jankovits András „ipar építész", aki 1880-ban több társához hasonlóan még ekkor is a klasszicizáló eklektika stílusában készítette el Kalmár Imre Laudon utca 13. sz. házának a tervét.49

Az árvíz előtti klasszicizáló és romantizáló eklektika sokat foglalkoztatott építőmesterei közül kiemelkedő tervező és kivitelező tevékenységet folytatott a város újjáépítésének első három-négy évében Arleth Ferenc, Hoffer Károly és Kováts József is. Arleth Ferenc tervei közül Kövessi József Berlini körút 15. sz. alatti magasföldszintes házának a tervrajza érdemel figyelmet.50

Hoffer Károlynak 1880/81-ben a Mars tér 6. sz. alatti házhoz, Lábdi Antal Fekete sas és Gerle Antal Tisza Lajos körút 71. sz. alatti házához, valamint Czizner Fáni Gutenberg utca 8. sz. házához készített tervrajzai a korábban megismert, klasszicizáló eklektika stílusában fogant műveinek kiegyensúlyozott, magas színvonalát {182} képviselik. Ezeknek a lakóházaknak a felépítését természetesen maga Hoffer Károly végezte.

Az árvíz előtti klasszicizáló és romantizáló eklektikus polgári építészetének egyik legkiválóbb, a rábízott feladatok változatos megoldására képes mestereként ismertük meg Kováts Józsefet, aki művészi színvonalú tervrajzait nem egyszerűen építő, hanem öntudatosan .,építész"-ként jelezte. Aligha véletlen, hogy Bakay Nándor éppen őt bízta meg Londoni körúti saját lakóházának megtervezésével, jóllehet a szomszéd telek tulajdonosa a szintén nevezetes építőmester, Kováts István volt. A Londoni körút 2. sz. egyemeletes lakóházhoz készült tervrajz51 szép homlokzatkiképzést mutat. Feltűnik a bejárati kaput és a földszinti ablakokat klasszicizálóan egyszerű keretezés. A szemöldökpárkányok alá az építész (a tervező) kváderköveket helyezett el. Az épület jobb oldali kétnyílású részét elválasztó pillérét is reneszánsz ízlésre valló kváderkövek alkotják. Az emeleti ablaksor belső keretei mellett klasszikus, dór stílust követő pillérek állnak, amelyek felett díszes fejezetek foglalnak helyet. Hasonlóképpen dór jellegű, egymás mellé sorakozó oszlopfőszerű elemek és tojássor tagolják, díszítik a főpárkányt. A kétnyílású jobboldali rész fölött az olasz reneszánsz egyik legnagyobb és legjelentősebb hatású mesterének, Palladionak a hatására valló attikafal helyezkedik el. Az attikafalat törpepillérek egy szélesebb és egy keskenyebb részre tagolják. A jobb szélen lévő keskenyebb falrészt a tetőszerkezethez igazodó, a falból fölemelkedő félkörív hangsúlyozza és zárja.

Kováts József, miként a korábbi művei között már bemutatott fényképész és festőművész műtermek kapcsán tapasztaltuk, a szokásos polgári igényektől eltérő, különleges feladatok teljesítésére is kellő felkészültséggel rendelkezett. Hánter Károly részére a Pacsirta és Hét vezér utca sarkán készített rézöntő-műhely és üzlethelyiség tervrajza alapján feltételezhető, hogy Kováts József az ipari és kereskedelmi építkezés terén is hatékonyan dolgozott.52 Tervező és építő tevékenységének részletesebb feltárása, értékelése és a szegedi építőművészeti kultúra keretébe való beillesztése további kutató munkát érdemelne.

Az eddigi levéltári kutatások számos, a korábbi szakirodalomban nem, vagy csak alig ismert szegedi építő, építőmester és építész nevét hozták felszínre, s tették lehetővé műveik, tervrajzaik, néhány esetben még ma is meglévő épületeik megismerését és legalább vázlatos értékelését. A további kutatások ezt a kört feltehetően még lényegesen tágítani is fogják.

A polgári építkezés rendkívül nagy és sürgős feladatait a helyi mesterek nem tudták teljesíteni, ezért számolni kell azzal, hogy a lakóházak, üzleti és ipari létesítmények építésében máshonnan Szegedre érkezett mesterek, tervezők és {183} kivitelezők is közreműködtek. A nagyobb építkezéseiről, nevezetesen a Krausz Edével közösen tervezett és felépített Roosevelt téri Tóth Péter-féle házról és a Tisza Szállóról (1886) már ismert Jirászek Nándor négy lapból álló igen alapos, szépen kidolgozott tervrajzot készített az Osztrovszky utca 18. sz. alatti lakóházhoz.

A fentiekben — csupán példaként említett — az árvíz utáni első években emelt számos korai, klasszicizáló, ritkábban, romantizáló, reneszánsz hatásokat őrző épületek többnyire földszintes és magasföldszintes családi házak voltak. Meglehetősen nagy számban épültek a korai eklektika jellegeztességeit őrző egyemeletes, tehát többlakásos házak is. Közöttük építőművészeti szempontból is figyelemre méltó alkotások találhatók, amelyeknek a tervezői és kivitelező mesterei egyelőre ismeretlenek. A Polgár utca 18. sz. alatti, magas alagsorra épült földszintes ház még a romantika hatását mutató eklektika képviselője, míg a Polgár utca 20. sz. házon a romantika jellegzetességei uralkodnak. A szomszédságában, a 22. sz. alatti, ugyancsak egyemeletes Zákány-házon a Kováts József által tervezett épületeken uralkodó reneszánszos szerkezetek ismerhetők fel. Kováts József reneszánsz ízű eklektikájával mutat közeli rokonságot a Tisza Lajos körút 3. sz. — időközben lebontott — egyemeletes saroképület. A Tisza Lajos körúton, továbbá a belváros több részében számos koraeklektikus egy- és kétemeletes lakóház őrizte meg az árvíz után is a korai eklektika hagyományos jellegzetességeit. A rekonstrukció kezdeti időszakának a legszebb építészeti alkotásai közé sorolhatók, többek között a Tisza Lajos körút 14., és 51. sz. épületek, a 39. sz., ún. Bruckner (régi nevén Kirschner), valamint a Zrínyi utca 5. sz. alatti Zákány-ház.53

A rekonstrukció első éveiben s ezt követően rendkívül nagy számban épültek napsugaras oromfalú lakóházak, s nemcsak Alsó- és Felsővároson, hanem Móravárosban, Rókuson és Újszegeden is. Lechner Lajos és műszaki osztálya az árvíz előtti példákhoz igazodva több típustervet készített. Közöttük olyanok is találhatók, amelyeknek háromszögű oromfalát nem napsugaras díszítés borítja, hanem egyszerű, egymás mellé helyezett fűrészelt deszkasíkok alkotják.54 A levéltárban számos olyan napsugaras házterv lelhető fel, amelyeket helybeli építőmesterek készítettek, s amelyek a tervezők fejlett szakmai felkészültségéről, a korszak klasszicizáló és reneszánszos eklektikájához való alkalmazkodásáról tanúskodnak.

A típusterveket a megrendelők részére természetesen a helyi kismesterek, kőművesek, ácsok, egyéb építő iparosok építették meg. A műszaki osztály Cc-jelzésű {184} típusterve szerint Csamangó Mihály Boszorkánysziget 15. sz. alatt épült házának a mestere Módos Mihály. A Dobó János részére Hattyas sor 27. sz. alatt a D-jelzetű típusterv szerint épült ház kivitelezője Papp Sándor iparos építő. A Hattyas sor 63. sz. A-jelzetű terv szerint, Katona János által építtetett napsugaras oromfalú lakóház vállalkozója Barna Imre építő.55

A műszaki osztály által készített típusterveknek a napsugaras díszítésű, avagy egyszerűen csak fűrészelt deszkából készült oromfalak mellett jellemzője, hogy azoknak a kiskapuját és ablakait többnyire klasszicizáló, ritkábban barokkos jellegű keretekbe foglalták, illetőleg hasonló stílusú szemöldökpárkányokkal látták el. (53. sz. kép.)

A típusterveket nem egy esetben átdolgozták, egyszerűsítették a kivitelező mesterek, olykor mind az oromfalon belül, mind pedig a homlokzat ablakainak és kapuinak a kiképzésében építészeti tagozatokkal gazdagították. A már régebben ismert, s részben még ma is meglévő napsugaras oromfalak, utcai homlokzatok legszebb példái, mint például a Pásztor utca 1., Pásztor utca 39., Pásztor utca 63., Szabadsajtó utca 1., Cserepes sor 21., Földműves utca 28. számú házak, avagy a Nyíl utcai napsugaras házak egész sora nem a műszaki osztály típustervei szerint épültek. Ezeket igen jó felkészültségű asztalosok és ács-, illetve építőmesterek tervezték és kivitelezték. E mesterek személye egyelőre ismeretlen, de feltehető, hogy a további kutatások során neveik még felszínre kerülhetnek. Ettől függetlenül tényként állapítható meg, hogy a felsorolt épületek, s még számos más, egykor létezett, ma már csak Cs. Sebestyén Károly rajzmásolatai, fényképek alapján ismert, illetve még ma is meglevő házak szerves részét alkotják az árvíz után is továbbélő korai, klasszicizáló és reneszánsz hatásokat tükröző eklektikus polgári építészetnek.

Az egyelőre ismeretlen nevű tervezők, építők nevének, munkásságának feltárásához és kellő értékeléséhez támpontul is szolgálhat többek között a Csúri Imre Tiszapart 96. sz. alatti, alápincézett, magasföldszintű, Katona Mihály építőmester által készített tervrajza.56 A klasszicizáló és reneszánsz hatásokat őrző eklektikának egyik kiemelkedően szép, reneszánsz oszlopokkal tagolt, felül háromszögű timpanonnal, zárt ablakokkal ellátott, Regdon Lipót építő által 1881-ben Otott Ferenc Veres ács utca 8. sz. emeletes házához készített tervrajza.57

Lábjegyzetek:

  1. Herrich Károly előadása a Magyar Mérnök és Építész Egyletben 1879. május 12-én A Tisza szabályozás és a szegedi válság címmel hangzott el. Vö. Dóka Klára : Herrich Károly élete és működése (1818—1888). = TCSMT XVI.
  2. CsmL Közgy. jkv. 1879—97. Kulinyi Zsigmond 1901. 39—40.
  3. CsmL Közgy. jkv. 1879—125.
  4. Vö. Bakay Nándor: Emlékirat Szeged város újjáalkotása és a Tisza-szabályozás ügyében. Budapest, 1879. Kossuth Lajosnak a város újjáépítésével foglalkozó levelét közli: Kossuth Lajos iratai. IX. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferenc: Budapest, 1902. 321—349. A javaslatok ismertetése és méltatása: Szegedi Híradó, 1879. július 1—3.
  5. Az egyesült népkörök a rekonstrukcióról I—III. = Szegedi Napló, 1879. április 22., 24., május 8., 10., 14.
  6. CsmL Közgy. jkv. 1879—181. A rekonstrukciós tervezet megvitatása május 18—19: 199/a—199/o. (199/a, b: A Tisza-szabályozás hibái és azok kijavítása. 199/c: A körtöltés ügye. 199/d: A tervezetnek a kormányhoz megvitatás nélkül szóló felterjesztésére tett javaslat elvetése. 199/e: A város feltöltése. 199/f: A belvárost és a külvárosokat elválasztó körút. Bainville terve. 199/g: A városi úthálózat szabályozása. Építkezési anyagokra előírások. 199/h, i, j, n: A város területi szabályozása, gyárhelyek kijelölése. 199/k, l: Templomok, iskolák helyének kijelölése. 199/m, n: Középületek helyének kijelölése, terek kialakítása, fásítás, csatornázás, vízvezeték, légszeszcsőhálózat. 19/jo: Újszeged bekebelezése. 199/p: Kártérítések, adományok, kölcsönök.)
  7. CsmL Közgy. jkv. 1879—183.
  8. Bakay Nándor: Emlékirat ... I. m. 25—29.
  9. Szegedi Napló, 1879. május 7.
  10. Kulinyi Zsigmond 1901. 57—58.
  11. Szabó László: I. m. III. 56.
  12. Uo.
  13. Szinai Miklós: A belügyminisztériumi levéltár, 1867—1945. Repertórium. Budapest, 1973. 503—505. Dóka Klára: A Szegedi Királyi Biztosság (1879—1884.) = MFM. Évk. 1976—77/1. Szeged, 1977. 365—386.
  14. Kulinyi Zsigmond 1901. 677.
  15. Corpus Juris Hungarici. Az 1879—1883. évi törvények. Budapest, 1896. 1880. 255.
  16. Közli Kulinyi Zsigmond 1901. 126—139. is.
  17. Lechner Lajos: 1891. 1. A könyvhöz mellékletként (részben többszörösen hajtogatott rajzlapot tartalmazó) album (atlasz) tartozik.
  18. A körtöltés építésének viszontagságaira, költségeire, a város és a királyi biztosság között ellentétekre: Reizner János 1899—1900. II. 282—303. passim.
  19. Tervezete Szeged Sz. Kir. város építkezési rendszabályainak. Kézirat, 1880. (Aláírások: Tisza Lajos és Reizner János főjegyző.) Szeged, SK., Ed. 2042.
  20. Az eszményi szint kérdéséhez, a feltöltés fogyatékosságaihoz: Szeged városépítési problémái. Szerk. Pálfy-Budinszky Endre—Hergár Viktor Szeged, 1934. 25. (Az addig feltöltött utcák és területek helyszínrajzával.)
  21. Vö. Emrys Jones: Towns and Cities. Oxford University Press. 1966. 138. (Bécs városképének a település társadalmi rétegződését is szemléltető arculatával.) Nineteenth Century. Ed. Asa Briggs. London, 1970. 104—105.
  22. Lechner Lajos 1891. 28—37.
  23. Lechner Lajos 1891.
  24. Lechner Lajos 1879., Lechner Lajos 1891. 57—65. és Atlasz 15—25. rajzlapok, Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. 128.
  25. Lechner Lajos 1879., Lechner Lajos 1891. 47—56.
  26. Lechner Lajos 1879. 3.
  27. CsmL Közgy. jkv. 1884—2.
  28. Lechner Lajos 1891. 80—90. Részletesen ismerteti a talajvizsgálatok lefolyását, eredményeit és a partépítést.
  29. Lechner Lajos 1891. 66—79. és Atlasz. 26—22. rajzlapok, Móra Ferenc tárcája a Dél magyarország 1932. febr. 5. számában, Lósy-Schmidt Ede: Magyar vagy francia alkotás-e a szegedi közúti Tisza híd. Budapest, 1933., Mihailich Győző: A XIX. és XX. századbeli magyar hídépítés története. Budapest, 1960. 32—33., 42—45.
  30. Ld. 4. sz. jegyzet.
  31. CsmL Közgy. jkv. 1879—137.
  32. Szegedi Napló, 1879. augusztus 29., Szegedi Napló, 1879. december 28., A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara jelentése a kamarai kerület kereskedelmi, ipari és forgalmi viszonyairól az 1880. évben. Budapest, 1881. 53. (Dr. Gaál Endre közlése.)
  33. Lechner Lajos 1891. és Atlasz. Kulinyi Zsigmond 1901. 134—136.
  34. Az állami, városi és egyházi építkezések költségeire vö. Kulinyi Zsigmond 1901. 148—154.
  35. Kulinyi Zsigmond 1901. 108. Lechner Lajos 1879. 4.
  36. Szegedi Híradó, 1880. március 31. (Farkas Antal cikke.)
  37. Molnár Pál: A Szegeden építendő emléktemplom tervrajzai 1882. 9 színezett lap. Szeged, SK. Helyismereti gyűjtemény. Ed. 352., Vitkovszky Lőrinc: A felépítendő szegedi főtemplom. Színes tervrajzok: 1, 2, 3/a, b. Szeged, SK. Helyismereti gyűjtemény.
  38. CsmL Közgy. jkv. 1882—342. sz. és 1882—358. sz. Kivonat Szeged Sz. kir. város th. bizottságának 1882. nov. 12-i közgy. jegyzőkönyvéből, Közgy. jkv. 1883—39. sz. és Tisza Lajos királyi biztos 510/883. március 8-i irata.
  39. Bakonyi Tibor—Kubinszky Mihály: Lechner Ödön. Budapest, 1981. 46., 58—61.
  40. Szegedi Híradó, 1882. augusztus 12.
  41. Az épületet 1955-ben egy emelettel megmagasították.
  42. A rekonstrukció korának új épületeit, azok városképi szerepét részletesen tárgyalja Papp Imre. = Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. (168—212.)
  43. Az állami, városi, egyházi és egyéb építkezésekről és az egyes épületek költségeiről részletes adatokat közöl Kulinyi Zsigmond 1901. 150—152.
  44. Uo. 206.
  45. CsmL Kimutatás a víz előtt, valamint az 1880. évtől 1911. év május hó 1-jéig épült lakóházakról. (Beleszámítva a Szegedhez csatolt Újszegedet is.) A kimutatás adatait dr. Gaál Endre bocsátotta rendelkezésre. Pálfy-Budinszky Endre—Hergár Viktor I. m. 42—43. Szeged lakó házépítési grafikonja a Lechner-féle belterületen.
  46. CsmL Építészeti Tervtár, XXXII. 4. 507/880., XXXII. 4. 5006/1881., XXXII. 4. 5007/882.
  47. CsmL Építészeti Tervtár 4934/88.
  48. CsmL Építészeti Tervtár, 12/5/88. Heim Albert építő.
  49. CsmL Építészeti Tervtár, 1880. 18 185. sz. tervrajz.
  50. CsmL Építészeti Tervtár, XXXII. 4. 5451 lev./884, sz. tervrajz.
  51. CsmL Építészeti Tervtár. 1880. 7947., 1884. 21 881.
  52. CsmL Építészeti Tervtár. XXXII. 4. 4666. lev./1881. és 6617/IV. 884.
  53. Nevezett épületekről vö. Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. 227. 1. 151. kép, 228. 1. 152. kép., 211. 1. 132. kép., 240. 1. 165. kép, 241. 1., 266. 1. 191. kép.
  54. A típusterveket közli Lechner Lajos 1891. Egyes lapok Traub B. és társa kiadásában is megjelentek.
  55. CsmL Építészeti Tervtár, XXXII. 4. lev./1881. és 7301/IV. 884., XXXII. 4. 5461. lev. 881., XXXII. 4. 5733/881.
  56. CsmL Építészeti Tervtár, XXXII. 4. 9661. Iev./88I.
  57. CsmL Építészeti tervtár, XXXII. 4. 5432. lev./1881.

 

II. AZ EKLEKTIKA KORÁNAK ÉPÍTÉSZETI ÉS KOMMUNÁLIS FEJLŐDÉSE

 {185} A királyi biztosság, illetve a miniszteri kirendeltség feladatkörét az 1884. évi IV. tc. értelmében a Középítészeti Tanács vette át, a város főispánjának elnöklete alatt, három belügyminisztériumi és három városi tanácstag, valamint a városi főjegyző és főmérnök közreműködésével. Ez a tanács 1903 végéig irányította a város építészeti fejlődését.1 E két évtizednyi időszakban sokrétű, mind költségvetési, mind műszaki szempontból igen fontos és nehéz feladatot kellett megoldania. Elsőrendű, s hosszú időre elnyúlónak bizonyult a vízellátás megoldása. Ezzel párhuzamosan kellett gondoskodni a városon belül, különösen a két vasútállomás közötti teherszállítás és személyközlekedés megszervezéséről.

A városi vízvezetéki hálózatra nézve a királyi biztosság műszaki osztálya előtanulmányokat folytatott. A hálózat meglepően modern, nagyszabású tervét Szeged Építészeti Hivatala már 1881-ben elkészítette. E tervezetet a Burger Gusztáv kiadásában 1884-ben megjelent két nagyméretű térkép szemlélteti. Ezek szerint — a legkorszerűbb urbanisztikai, esztétikai és társadalmi igényeknek megfelelően — tizenöt szökőkút létesítését tervezték.2 A vízvezetéki rendszer kivitelezési tervét végül a Lechner-féle előmunkálatok alapján Grahn E. koblenzi mérnökkel készíttették el. A közgyűlés ezt a tervet 1884-ben elfogadta ugyan, de miután a megvalósításához szükséges 900 000 forinttal nem rendelkezett, a város egyelőre csak ártézi kutak fúrására vállalkozhatott. Ezek is részben csak 1892 után valósultak meg.3 A város közegészségügyének és a lakosság vízellátásának, a vízvezetéki hálózat kiépítésének problémáival behatóan foglalkozott abban az {186} időben Szabados János h. polgármester is 1886-ban közreadott, szakszerű tanulmányában.4

Szeged társadalmi, kereskedelmi életének egyre sokrétűbbé válása a városon belüli, s az azon átmenő áruszállítás ugyancsak fokozatosan növekvő mennyiségi és gyorsulási igénye szükségessé tette a személy- és áruszállítás korszerű eszközeinek a megteremtését. Ez a kérdés régebbi időre is visszanyúlik, de megvalósítása — mint kötetünknek a közlekedés fejlődését tárgyaló fejezete részletesebben is bemutatja — a rekonstrukciós tervek kidolgozásával vált valóban időszerűvé.

A rekonstrukciós korszak páratlan nagyszabású városépítésének lendülete az 1880-as évek derekán feltűnően visszaesett. Az 1884/85-ös években a Déry-palotán és a Tisza Szállodán kívül csupán néhány nagyobbszabású, viszont a gyáripari fejlődés, valamint a közműveltség szempontjából rendkívül jelentős építkezés történt. A Bakay-féle, 1883 végétől részvénytársaságként működő kenderfonógyár 1884-ben felépítette hajókötelek készítésére szolgáló, két gőzkazánt is magába foglaló üzemi épületét. 1887-ben alapították meg, és egy éven belül felépítették Újszegeden a később ugyancsak részvénytársasággá alakított kender- és lenfeldolgozó gyár legfontosabb üzemi épületeit. Az I. világháborúig több ízben bővített, igen korszerű gyártelep (54. sz. kép) üzemépítészeti szempontból is figyelemre méltó alkotás.

A város költségére épült Piarista Gimnázium és Rendház az ekkor még beépítetlen, terjengős Gizella tér és a Vízművek közötti telektömbön Bachó Viktor tervei szerint emelt épület (1886) hatalmas méreteivel ezeknek az éveknek legnagyobb méretű és tömegű városépítési alkotása. (60. sz. kép.) Gizella téri homlokzatát 14, körúti főhomlokzatát 42 ajtó-, illetve ablaknyílás tagolja. A főhomlokzat szélein egy-egy háromablakos, középső részén is az udvari szárnyak tengelyében két ötablakos, manzardtetős rizalit látható. Mindkét homlokzatot egy-egy erkélyes kapubejárat hangsúlyozza. A konzolos főpárkány, az ablakok váltakozva háromszögű, illetve félköríves szemöldekpárkányai, a földszint és az első emelet rusztikus falazása az itáliai reneszánsz paloták hatását érzékeltetik.

Több évi szünet után, csak az 1880-as évek végén készültek ismét jelentős épületek: Kiss István tervei szerint a Zsigmond utca és a Vasas Szent Péter utca sarkán az Államfogház, Wagner Gyula tervei szerint a Mars téren a Csillag börtön, a Széchenyi tér és a Wesselényi utca sarkán pedig a Törvényszék monumentális, az érett eklektika stílusjegyeit viselő épülete. 1890-ben a Dorozsmai soron felépítették — Erdélyi Mihály terve szerint — a Huszárlaktanyát.5

 {187} Az 1880-as évek második felében a polgári lakóházépítkezés terén is visszaesést tapasztalhatunk. Az 1880—1883-as időszakban évente átlag 578 lakóház épült, 1884—1889 között már csak 69 lakóházat emeltek (legkevesebbet, 42-őt 1887-ben).6 E lelassulás következtében a tégla- és cserépgyárak egy része válságos helyzetbe került, s közülük nem egy kénytelen volt működését szüneteltetni, illetőleg üzemét felszámolni. A közgyűlés 1885. április 15-i ülésén több, valójában csődbe jutott, a várossal szerződéses viszonyban állt téglagyár ügyét tárgyalta. A vonatkozó jegyzőkönyvből kiderül, hogy a Moser Adolf és Bund Gusztáv valamint több más, Újszegeden működött téglaégető vállalkozása balul ütött ki. A téglaégetést abbahagyták, és óvadékuk kiadatását kérelmezték.7

A lakóházépítkezés újabb lendülettel csak 1890 után, jobbára az évtized derekán indult meg újból a gazdasági helyzet javulása, a kereskedelem és gyáripar általános fejlődése mellett nem kis mértékben a közelgő millenniumi hangulat hatására. 1890—1899 között az 1894. évben emelték a legtöbb lakóházat Szegeden, 106-ot. Ezen az évtizeden belül az évenkénti lakóházépítés átlaga 61. Az ekkori építkezés fellendülést azonban inkább a gyárak, a laktanyák, az ipari és kereskedelmi társulások, társadalmi egyesületek székházai s különösképpen iskolai és közművelődési épületek létesítése mutatja. A várostérszínnek az 1880-as években még üresen maradt területei az 1890—1914 közötti időszakban fokozatosan beépültek.

Szeged városépítésében, miként az alföldi városokban általában, mindenkor a tégla volt az elsőrendű építőanyag. A szegedi téglaégetés középkori fejlettségéről ma is tanúskodik a Demeter-torony, az alsóvárosi Havas Boldogasszony templom, s különösen ennek égetett agyagból készült későgótikus hálóboltozata, valamint a várbontásból megmaradt téglák a múzeumi kőtárban, Kováts István ide vonatkozó műszaki leírása és rajzai. A XVIII. századi katonai, kamarai és városi építkezések igényeit kielégítő téglaégető üzemek termeléséből jutott a jobbmódú és igényesebb polgári lakosságnak is.

Az 1890-es években újból meginduló építkezési kedv, s különösen a magasabb építőművészeti igény kielégítése szempontjából nagyjelentőségű az 1892-ben Mayer Ferdinánd és fia által alapított Keramit és Műtéglagyár, amely 1896-ban Szegedi Keramit és Műtéglagyár néven részvénytársasággá alakult.

A hagyományosan fali téglával épített középületeken, palotákon és polgári lakóházakon az 1880-as évektől egyre fontosabb szerephez jutottak az új építőanyagok. Az épületek külső falfelületein, ajtó- és ablakkeretein, lábazatain, párkányain s olykor tetőzetein is újszerű, színes anyagok jelentek meg, s váltak stíluskorszak-jellemzővé. A századvégi évtizedekben fokozatosan tért hódító új stílus {188} irányzatának jegyeit megfigyelhetjük Szegeden már az 1883-ra elkészült új városháza épületén: Lechner Ödön (1845—1914) alkotására jellemző a színes, mázas majolika, az egyes falfelületek, ajtó- és ablakkeretek modern kiképzése, a tetőzetben pedig a színes fedőcserepek alkalmazása. Kitűnő, s igen szép példája ennek a Milkó-palota is. Az említett építő- és díszítő anyagok a szecesszió építészetében uralkodó jellegűvé váltak.

Az épületek lábazatainak a kiképzésében egyre gyakoribb a különféle kövek, valódi és műmárványok, az ablakok és ajtók keretezésében, a párkányoknál a terrakottának az alkalmazása. Számos más, az 1880-as évek második felében és az 1890-es években emelt épületek között különösen jellemző példái ennek a stílusfejlődési folyamatnak a MÁV Üzletvezetőség palotája (Pfaff Ferenc, 1894) és a Tűzoltólaktanya (Tóth Mihály, 1898).8

Az 1884. év derekától a század végéig tartó másfél évtizedes, a városfejlődés szempontjából rendkívül jelentős időszakban Szeged város tanácsa mintegy három és fél millió forintot fordított bel- és külterületi, urbanisztikai és kommunális létesítményekre, közművelődési célokat szolgáló épületekre, valamint a vármegváltás fejében ráháruló kaszárnyák építésére. A magántőke és a polgári lakosság által emelt épületek értékét Kulinyi Zsigmond négymillió forintra becsülte. Az állami beruházások összege ugyanezen időszakban mindössze másfélmillió forintot tett ki.

A Tóth Mihály városi főmérnök által tervezett Huszárlaktanyától (1890) és a Gerle Lajos tervezte Belvárosi Kaszinó székházától (1891) eltekintve csak 1894-ben találkozunk nagyobb számban közületi építkezésekkel. Építőművészeti és városképi szempontból is figyelemre méltó a MÁV Üzletvezetőség székházának az egykori Széna-, másképpen Ferenc piac terjengős térségének egy részét kitöltő felépítése (1894). E palota a maga könnyed, már szecessziós elemeket is hordozó eklektikájával kellő hangsúlyt ad a Fekete sas utca torkolatának. (56. sz. kép.)

Ugyanebben az esztendőben emelték a Horváth Mihály utca és Deák Ferenc utca sarkán, Meixner Károly és Ney Béla terve szerint a Főreáliskola új épületét. A Kelemen utcában, az egykori Színkör helyén 1894-ben építtette Haggenmacher Henrik pesti sörgyáros a Hági éttermet.

Az ezredéves évfordulóra — többek között — Szegeden is nagyszabású építkezésekkel készültek. Az 1895/96-os években az építészet terén is jeleskedő Zombory Lajos festőművész tervei szerint épült fel a Stefánia sétányra tekintő Ügyvédi Kamara díszes palotája; a Tisza Lajos körúton ekkor emelték Steinhardt és Lang bécsi építészek tervei alapján a városi gőzfürdőt, továbbá a Szegedi Kézműves {189} Bank palotáját (1896) a Kárász és Kölcsey utcák sarkán. (59. sz. kép.)

Az oktatási és nevelési intézmények sorában, mind művelődéspolitikai, mind pedig építészeti szempontból figyelmet érdemel a Boldogasszony sugárúton emelt MÁV nevelőintézet, valamint a Mars téri Állami Fa- és Fémipari szakiskola, ez utóbbi Vígh Albert tervei szerint (1896).

A millennium évének legjelentősebb építészeti alkotása „A közművelődésnek" szentelt, s ugyancsak Steinhardt és Lang által tervezett Kultúrpalota, amely kiemelkedő hangsúlyt ad az egykori vár déli oldalán keletkezett Tisza-parti új városképnek.

Az eklektika szemléletére jellemző módon a gőzfürdő épülete nyugtalan, a késő barokk, már-már rokokó ízű kastélyokra emlékeztető, játékosan mozgalmas homlokzatával foglal helyet a Tisza Lajos körúton, a református templommal szemben. (58. sz. kép.)

A Kultúrpalota görögösen klasszicizáló, magas lépcsőfeljárójával, hatoszlopos, kétemeletnyi magas portikuszával, erőteljesen profilált timpanonjával és szélesre húzott attikájával, a timpanon és az attika fölött elhelyezett monumentális szobrokkal a szegedi eklektikának — az 1950-es években történt bővítése előtti állapotában — egyik legkiegyensúlyozottabb építészeti alkotása. (61. sz. kép.)

A Vörösmarty utcába épült Vígh Albert tervei alapján 1897-ben a Kereskedelmi és Iparkamara, az Állami Felső Leányiskola a Tisza Lajos körút elején (1899). Ebbe az épületbe került 1905-től az állami főgimnázium. A Stefánia sétányon 1897-ben felépült a Kass Szálló, melyet Steinhardt Antal tervezett. Az épület a késő eklektikának rokokószerűen könnyed, játékos ritmikájú homlokzatával a korszak egyik legszellemesebb, elegáns szegedi alkotása. (57. sz. kép.) A Kálvin tér keleti homlokfala 1898-ban az „Árpád" a Testvériséghez nevű szabadkőműves páholy székházával (Kálvin tér 6.) gazdagodott.

Tóth Mihály városi főmérnök tervezte a Kossuth Lajos sugárúton 1898-ban emelt — már említett — Tűzoltólaktanya és Mentőállomás épületét, valamint a Hattyas sori utászlaktanyát. A Fodor utcában építettek székházat az egészségügyi szempontból már-már nélkülözhetetlen Bábaképezdének, amely egyben az „állami szülészeti kórodá"-nak is helyet adott.

Szeged újkori ipari fejlődésének fontos szerepet játszó épülete volt a Felmayer Antal festőgyára helyén, Felsővároson 1900-ban létesített Pick-szalámigyár, amely a következő évtizedekben bővülő épülettömbjével nemcsak Felsővárosnak, de egész Szegednek egyik legjellegzetesebb városképi kiemelkedő pontjává vált. (55. sz. kép.)

Kötetünk más fejezeteiben részletesen tárgyalt társadalmi, gazdasági, kereskedelmi és ipari, művelődési fejlődés, az urbanisztikai, a kommunális létesítmények és építészeti alkotások és egyéb tényezők kölcsönhatásának eredményeként Szeged e két évtizedben gyorsütemű és széles körű, országos, sőt monarchiai vonatkozásban {190} is jelentős fejlődést ért el. Fontos elemként járult hozzá a városi zöldterület növekedése. Emiatt is különös jelentőségű Újszeged fejlődése.

Ismeretes, hogy Újszeged a szőregi uradalommal együtt 1781 óta a kincstárnak adott kölcsön fejében Szeged városának 25 évenként meghosszabbított zálogbirtoka volt. A város viszont Újszeged kétezer holdnyi földjének beépítésére és művelésre alkalmas lápos-mocsaras részeit haszonbérbe engedte át a szegedi lakosoknak. Az átlagosan 600 □-öles telkeken kertészeti, főként gyümölcstermelő gazdálkodás alakult ki. Ezeken a bérelt telkeken nagyobb részben csak időszakos tartózkodásra, s kisebb mértékben állandó lakásra alkalmas házak, közöttük nyaralók, villák épültek.

A XIX. század elején csupán mintegy 80 házból álló községet Maróthy Mátyás Tájrajza már úgy jelzi, hogy Újszeged lakott része az Alsó, a Közép és a Felső Kikötő sor mentén, valamint a Temesvári országút két oldalán helyezkedett el. Bainville helyzetterve alapján megállapítható, hogy ugyanezeken a helyeken már 7—8 nagyobb telektömb és mintegy 110 keskeny, hosszúkás szalagtelek foglal helyet. A telkeken meglehetősen ritkán sorakozó épületek jelzései mutatkoznak. Feltehető, hogy Bainville térképe nemcsak a meglévő állapotot szemlélteti, tervszerűen megszabja a további fejlődés útját is. Bizonyíték erre a királyi biztosság műszaki osztályán 1879-ben készült „átnézeti vázlatrajz" is, amely szerint az új-szegedi telkek alakjában, elhelyezkedésében és számában a megelőző több mint három évtizedben alapvető változás nem történt. Az eltérés az, hogy ez utóbbi már ábrázolja az időközben kialakult Népkertet, továbbá az, hogy valamivel kevesebb épület meglétét jelzi. Ez utóbbi tényező azonban nem jelenti, hogy Újszeged fejlődésében visszaesés következett volna be. A városi tanács ugyanis igyekezett fejlődését azzal is előmozdítani, hogy 1862—63-ban, majd 1877-ben megépítette, illetve megerősítette a Tisza kanyarulatával párhuzamosan a partmenti, továbbá a Holt-Maros melletti védőgátat.

Az újszegedi kertészkedés, s természetesen az építkezés ennek következtében fellendült, sőt már a 80-as évek elején két gyümölcsfaiskola is létesült. A védőgát ellenére az 1877-es árvíz az ekkor már 850 főnyi lakosságú Újszegedet mégis olyannyira elpusztította, hogy a község 111 házából mindössze 13 lakóépület, továbbá a régi iskola, valamint a Zsótér-magtár és a Dohánybeváltó épületei maradtak meg.9

Újszeged tehát ebben az időben a város és a környék lakosságát kiszolgáló, főképpen gyümölcstermelő kertészeti, valamint, üdülő, nyaraló, szórakozó település volt, afféle kertváros. A királyi biztosság műszaki osztálya által 1879-ben {191} szerkesztett átnézeti vázlatrajz a Népkertet jellemző módon „városi szórakozó erdődnek nevezte.

Miután Szeged városa Újszeged községet, valamint a Nagymarostő egész területét 1880. június 5-én bekebelezte, s a saját közigazgatása alá vonta, a királyi biztosság városrendezési tervét erre a városfejlődési szempontból rendkívül fontos és értékes térségre is kiterjeszthette.

A rekonstrukció kétkörutas és sugárutas városalaprajzi rendszeréhez igazodva Újszeged területére is körutas települési hálózatot terveztek. A Temesvári körútnak elnevezett újszegedi belső körút a városi nagykörút mintegy folytatásaként jelent meg a tervrajzon. A körutat záró Vasúti sor és a Felső kikötő sorba torkolló Marostői sor között, a városi sugárutak megfelelőit a Csanádi utca, a Szőregi utca, a Népkertet átszelő Fő fasor, a Népkerti sor, az Aranka utca, s azt a körúton kívül tovább folytató Fürj utca, valamint a Bethlen utca és azt a körúton túl tovább vezető Tárogató utca alkották. Ezeket a fontosabb, a Tisza kanyarulatához legyezőszerűen igazodó utcákat az Alsó, a Közép és a Felső kikötő sorhoz vezető utcák keresztezték, s kisebb-nagyobb házhelytömböket alkottak. Az újszegedi hídfőnél a szegedi Rudolf tér megfelelőjeként alakították ki a Torontál teret.

A nevezett, legyezőszerűen megtervezett, szétágazó, kifelé vezető utakat átvágva, összesen 12 keresztutca által körülzárt téglányalakú, illetve négyszögformájú háztömbökben 1886-ban mintegy 250 megszámozott házhelytelek foglalt helyet. A városi mérnökség kimutatása szerint Újszegeden 1880-tól 1900 végéig 39 lakóházat építettek, ezek közül 2 volt egyemeletes, 1 magasföldszintes, a többi földszintes. 1901-től 1911. május 1-jéig 34 lakóház épült itt, amelyből 6 magasföldszintes, a többi földszintes. A lakóházak zöme — feltehetően — csak időszakos tartózkodásra, kertészeti idényművelésre, nyaralásra szolgáló kertes épület volt. 1900 előtt mindössze egyetlen jelentősebb városi középítkezés történt; a város — Halmay Andor tervei szerint 32 500 Ft-os költséggel — 1883-ban újjépítette a vigadót (52. kép.). Ebben az időszakban, sőt még századunk első évtizedében is Újszegeden csak az árvízben fennmaradt régi iskola működött.10 A lakosság újszegedi növekedésével kapcsolatba hozható óvoda, újabb népiskola és további közintézmények felépítése 1910—1912 körül történt.11 A legjelentősebb újszegedi ipari üzemet, a kender- és lenfeldolgozó gyárat — amint kötetünk nagyipartörténeti fejezete tárgyalja — az 1880-as évek második felében kezdték építeni. Újszeged századforduló utáni fejlődésében pedig fontosak a különféle sportpályák is, amelyekről kötetünk megfelelő fejezete szintén beszámol.

 {192} A szegedi városfejlődés különösképpen legdöntőbb eleme ez időszakban a lakóépületek építése. Az 1880. évre 9746 házat mutatott ki a népszámlálási statisztika Szegeden. Ez a szám 1900-ra 13 449-re emelkedett. A növekedés a lakosság jóval nagyobb mérvű szaporodásához képest kissé csekélynek tűnik. Magyarázata feltehetően az, hogy lényegesen megnövekedett az egy- és kétemeletes, számos bérlakással is szolgáló épületek száma. Míg például 1870-ben csak 8 kétemeletes, 118 egyemeletes és 9442 földszintes lakóház volt, addig 1900-ban 1 háromemeletes, 56 kétemeletes, 1008 egyemeletes és 12 434 földszintes lakóház emelkedett. Eszerint a város lakásstruktúrája e két évtizedben, az emeletes lakások számának igen gyors növekedése révén, jelentősen megváltozott. A növekedés mellett minőségi változás is következett be a lakóépület viszonyokban.

A szegedi lakásokban 1900-ban 31 064 szoba, 555 cseléd- és 239 fürdőszoba volt. Az utóbbi két tétel a jómódú polgárság életkörülményeinek egy vonására vet fényt. Ha azonban összevetjük az ugyanezen évre vonatkozó temesvári adatokkal (21 598 szoba, 862 cseléd-, 321 fürdőszoba) vagy a debreceniekkel (27 410 szoba, 761 cseléd-, 295 fürdőszoba), akkor kitűnik, hogy a polgárság jólétét kifejező, kényelmét szolgáló lakrészek aránya Szegeden kisebb, mint a másik két városban. Néhány más vidéki thj. város (Pozsony, Győr, Pécs, Nagyvárad) vonatkozó adatai is hasonló következtetésre vezetnének. A lakóházak mellett 1900-ban Szegeden 401 gyár és egyéb ipari üzem, 54 kereskedelmi, vállalati és pénzintézeti épület, 6 templom, 56 iskola, 7 kórház és 8 más gyógyintézet, 4 fürdő, 17 laktanya, 6 közlekedési célra szolgáló létesítmény és 2795 egyéb, összesen 30 096 épület emelkedett a város kül- és belterületén.12

A város gazdasági, igazgatási, kulturális és egyéb funkcióinak felerősödéséből származó építmények is erősen befolyásolták Szeged külső képét. A fenti számadatokkal jelölt, nem lakóépületek részben a régi városközpontban, részben az új városalaprajzzal kialakított belső városgyűrűben (két körút köze) vagy a külvárosi övezetben találhatók.

A korszak építészetének jellegét az ekkor Európa-szerte uralkodó eklektika határozta meg, de Szegeden is különböző stílusirányzatai érvényesültek. A királyi biztosság műszaki osztályának a tervei szerint emelt épületeken általában még a tartózkodóbb, reneszánszos stílus a jellemző. A monumentálisabb épületeket tervező, nem szegedi, hanem bécsi és pesti építészek alkotásain hangsúlyosabbá vált a mozgalmas, barokkos formavilág. Szegedi és országos tekintetben is korszakos jelentőségű Lechner Ödön két monumentális műve: a városháza és a Milkó-palota. Előbbin nagyobb hangsúlyt nyert a barokkos tagoltság, míg a Milkó-palotán inkább a szerényebb, kiegyensúlyozottabb reneszánsz szellem érvényesült. {193} Fejlődéstörténeti hatásukat nézve mind a két épületen döntő jelentőségű a szecesszió sajátos formaelemeinek, különösképpen pedig a színes mázas majolikadíszeknek és tetőcserepeknek a megjelenése.

A kispolgárság és a külvárosok lakosságának házait legnagyobb részben olyan helyi építészek, építőmesterek, építők, faragók tervezték és építették, akik közül többen már az árvíz előtti építészeti fejlődésben is fontos szerepet játszottak. Ezek a mesterek az árvíz után is megőrizték, továbbvitték és fejlesztették Szeged sajátosan helyi koraeklektikájának formavilágát.

A királyi biztosság műszaki osztályának a polgári építkezés számára készített típusterveit a legtöbb esetben a helyi tervező és építőmesterek valósították meg, de oly módon, hogy azokat rendszerint a saját ízlésüknek megfelelően módosították. Ezt leginkább a napsugaras díszítésű lakóházaknál figyelhettük meg.

A fejlődés folyamán az eklektika uralkodó stílusvilágában elvétve, egy-egy mellékes részletben felbukkantak a szecesszió első csírái, forma- és színelemei is. A század utolsó éveiben pedig teljes hangszereléssel jelent meg Szeged köz- és magánépítészetében a szecesszió stílusa, amely a huszadik század két első évtizedében uralkodóvá vált.

Lábjegyzetek:

  1. Kulinyi Zsigmond 1901. 217—219. Oltvai Ferenc: Szeged városépítésének levéltár forrásai I. m.
  2. CsmL Építészeti Tervtár XXXII. 4. — 4285 lev./1881. 64. doboz. 1. Szeged sz. kir. város átnézeti térképe, Szeged vízvezetékhálózata és annak tulajdonjogi kérdései. 2. A városban tervezett 15 szökőkút vízellátásának rendszere. — Tervező: Szeged sz. kir. város Építészeti Hivatala. Kiadta Burger Gusztáv könyv- és kőnyomdája. Szeged, 1884.
  3. Kulinyi Zsigmond 1901. 540—545.
  4. Szabados János: A szegedi vízvezeték ügye. Szeged, 1886.
  5. Kiss István és Wagner Gyula tervrajzaira vö. Igazságügyi épületek Magyarországon a dualizmus korában. Az OMF Magyar Építészeti Múzeumának kiállítása 1986—1987. Székesfehérvár—Budapest. A kiállított művek jegyzéke 106., 107., 108., 109. A huszárlaktanyára: CsmL Közgy. jkv. 1890—18.
  6. CsmL Kimutatás ... a lakóházakról. Id. táblázat.
  7. CsmL Közgy. jkv. 1886—144.
  8. A Mayer-féle gyárra és általában az 1880/90-es évek szegedi építőanyagiparára részletesebben lásd e kötet nagyipari fejlődésről szóló fejezetét.
  9. Reizner János 1899—1900. II. 24., III. 290—291. Pillich Kálmán: Újszeged múltja és jelene = Szegedi Napló, 1898. március 29., 30. Bálint Sándor: Újszeged. MFMÉ, 1969/1. 287—293.
  10. Bálint Sándor: I. m. 290.
  11. Vö. Szeged szab. kir. város utcza hálózatának legújabb hiteles átnézeti térképe. Kiadja Tzschöckell H. Szegeden. (1912). A városi mérnöki hivatal kéziratos adataival az 1912—1913-ig megépült, építés alatt álló és a tervezett városi épületek felsorolásával. CsmL Térképtár.
  12. Népszáml. stat. 1881. I. Budapest, 1882. 8—9., 13., Kulinyi Zsigmond 1901. 273—274. MVStÉ 1908., 6., 7., 8. táblázat. {192}

 {194}

III. A SZECESSZIÓS ÉPÍTÉSZET SZEGEDEN

A XIX. század végén, a Fin de Siécle modern polgári művészeti irányzaton belül a festészetben uralkodó impresszionista és posztimpresszionista áramlatok mellett egyre fokozódó hangsúllyal hódított teret főképpen az iparművészetben és a grafikában egy stílusirányzat: Angliában, ahol a praerafaelita művészetből virágzott ki, Liberty-nek, francia földön Art Nouveau-nak, a német kultúrterületeken Jugendstilnek, nálunk szecessziónak nevezték. Minden más korabeli stílustól valósággal „elszakadt", szellemében és formakészletében lényegesen különbözött. A képzőművészetekben századunk elején is továbbélő múltszázadi stílusok s nem különben az izmusok, a kubizmus, futurizmus és expresszionizmus mellett az 1900—1920 közötti két évtizedben a szecesszió meghatározó alkotó részévé vált a fejlődésnek. Az osztrák—magyar monarchián belül különösen Bécs és Budapest, de nem elhanyagolható mértékben Szeged is egyik központjává vált a szecessziós építészetnek.

Az építészet terén a múlt század második felében egész Európában az eklektika különböző változatai uralkodtak. Az eklektika fokozatos háttérbe szorításában, az európai helyzetkép alakításában és átformálásában a szecessziónak rendkívüli érdemei vannak.1

Az építészeti szecesszió részben a nyugati — főképpen bécsi — hatások következtében, részben pedig sajátosan hazai gyökerekből táplálkozva, Magyarországon a múlt század két utolsó évtizedében kezdett kibontakozni, s a századfordulótól kezdve ugyancsak két évtizeden át játszott vezérszerepet. Ennek az építészetnek egyik legsajátosabb változata az, amelyet Lechner Ödön teremtett meg: {195} lírai érzelmekkel telített, építési anyagában is pompásan színezett. Ez az áramlat, éppen Lechner Ödön saját alkotásai révén, részben az ő formavilágában és szellemének a hatása alatt Szegeden igen korán, már az 1890-es évek végén meghonosodott.

Szóltunk már Lechner Ödön két korábbi szegedi alkotásáról, a városházáról és a Milkó-palotáról, különösen azoknak a szecesszió ízlésvilágára utaló színes tetőzetéről. Az első igazi szegedi szecessziós épület, a Stefánia-sétány északi végén 1899-ben épült Felsőkereskedelmi Fiúiskola, amelynek tervezője Lechner Ödön közvetlen tanítványa, Baumgarten Sándor volt. Ugyanő tervezte az 1900/01-ben felépült, a „piros iskola" néven közismert egykori leánygimnázium, a jelenlegi Tömörkény gimnázium épülete is.2 Baumgarten egyébként közreműködött a Lechner tervezte pesti Takarékpénztár építésében is. Jelentősebb fővárosi szecessziós épülete az Erzsébet nőiskola (1902) és a Vakok Intézete (1903).

Az eredetileg Erdélyi Mihály szegedi építőmester, a Milkó-palota kivitelezője által tervezett Petőfi utcai Deutsch-palota tervét a városi tanács műszaki osztálya nem hagyta jóvá, ezért Erdélyi Lechner Ödönt kérte fel az épület homlokzatának tervezésére. Lechner a homlokzat és a két lépcsőház tervét 1900-ban készítette el.

A homlokzat kiképzése a pártázatos reneszánsz kastélyok hatását egyéni módon felhasználó, világoskék pirogránittal keretezett oromfala, valamint színes levélfűzérekkel és rozettákkal díszített homlokfala, játékos könnyedségű erkélyei az ugyanebben az időben épült budapesti Postatakarékpénztár homlokzatával mutatnak szoros rokonságot. A Deutsch-palota nemcsak Szeged egyik legszebb szecessziós háza, de magának Lechner Ödönnek is legszebb, legkiegyensúlyozottabb művei közé sorolható. (64. sz. kép.)

A korszak egyik legkiválóbb magyar építésze Baumhorn Lipót, aki a bécsi műegyetemen tanult, később pedig Lechner Ödön munkatársa is volt. Termékeny munkásságának legszebb alkotásai a zsinagógák, amelyek között a legelső hely a szegedi új zsinagógát illeti (1903). (65. sz. kép.) Monumentális tömegelrendezésében érezhető a barokk kupolás paloták hatása, úgy azonban, hogy alkotójuk felbontja azok szigorú kötöttségű felületeit, amelyeken végül is lírai vonaljátékkal a szecessziós díszítő elemeket juttatja hangsúlyos szerephez. Kupolás szerkezetében felismerhető Lechner Iparművészeti Múzeumának hatása, nélkülözi azonban annak színpompáját. Baumhorn szegedi zsinagógájának, s általában építészeti {196} életművének sajátossága, hogy előszeretettel használja fel a keleties, ún. móreszk díszítőelemeket is. A templom belseje egyike a korszak legszebb térkialakításának. Monumentális hatását, egyben páratlanul tökéletes akusztikáját nem zavarja annak rendkívüli tagoltsága, Baumhorn további szegedi alkotásai: a zsidó hitközség székháza (1903), valamint a Széchenyi tér és Takaréktár utca sarkán a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár (1903/04), továbbá a Kárász utca és Kölcsey utca sarkán álló bérház (1905), végül a Dugonics téren 1911/12-ben épült szecessziós lakóházak.

A szecesszió építészetének és iparművészetének egyik vezető egyénisége volt Spiegel Frigyes, aki elsősorban Budapesten működött. Szegeden két jelentősebb alkotása látható az Arany János utca és a Bástya utca által határolt, hat házból álló szecessziós háztömbben: az Arany János utca 1. sz. alatti Princz-palota (1911) és a Bástya utcai Vajda-palota (1911). Ez utóbbi épület mellett emelkedik, az ugyancsak 1911-ben épült Müller-palota, Müller Miksa alkotása.

A fentebb tárgyalt fővárosi építészek jelentős mértékben járultak hozzá a szegedi szecessziós építészet kibontakozásához, ámde ennek sajátos helyi arculatát inkább azok az építészek alakították ki, akik maguk is szegedi származásúak voltak, vagy csaknem állandó jelleggel Szegeden települtek meg, s folyamatosan itt működtek.

Kótay Pál építész, a szegedi faipari iskola tanára kétségtelenül Lechner Ödön nyomdokain haladt, de jól ismerte a külföldi, különösen az osztrák és a német szecessziós formavilágot is. Kiemelkedő alkotása a Deák Ferenc utca 22. sz. ház (1903), amelynek jellegzetességét a piros téglafalon elhelyezett sgrafittó, pirogránit és mázas kerámia anyagból készült népies díszítő elemek adják. (71. sz. kép.) Lírai hangulatú pirogránit virágdíszek alakítják egyéni ízűvé a Lechner tér 2/A és 2/B alatti földszintes lakóházait (1903) is. A Boldogasszony sugárút 2. alatti, egykori DMKE-kollégium ugyancsak Kótay Pál jellemző alkotása volt, amelyet azonban a Hősök kapuja építésekor megfosztottak szecessziós díszeitől. Ugyanő tervezte a Boldogasszony sugárút 36. sz. házat is, amelynek — azóta elrontott — pártázatos homlokzata Lechner Ödön egyik legismertebb alkotásának, a pesti Postatakarékpénztár homlokzatának a hatását mutatta. Kótay Pál érdeme, hogy épületeinek kialakításában, bőségesen alkalmazta a díszesen faragott fa és kovácsolt vas kapubetéteket. Ez az eljárás fontos indítékul szolgált a kovácsolt vasművesség helyi fejlődése számára.

Nemcsak a szegedi, de általában a magyarországi szecessziós építészetnek is egyik legsajátosabb, legegyénibb megformálója Magyar Ede (1877—1912)3. Rövid {197} lélegzetű tervező és építő munkássága alatt olyan remekműveket alkotott, amelyek méltán sorolhatók a korszak legkiemelkedőbb nyugateurópa alkotásai mellé. Önálló egyéniségére jellemző, hogy azok közé a szecessziós építészek közé tartozik, akik többé-kevésbé ki tudták vonni magukat Lechner Ödön igéző hatása alól. Miként Magyar Ede nagyszerű életművének kiváló kutatója és feltárója, Bakonyi Tibor több tanulmányában meggyőzően kifejtette, a belga—francia art nouveau legjellegzetesebb, s hozzá tehetjük, hazánkban szinte egyedülálló képviselője. Az art nouveau csapongó vonalritmusa, díszítő világa, a nyugat-európai iparművészet izgalmas formagazdagsága jelenik meg első alkotása, a Tábor utca 5. sz. alatti ház (1904/05) — homlokzatátépítés után is megmaradt — kapuzatának rovarszemes ornamentikájában s kapualjának csavaros indákkal keretezett, fehérruhás leányalakjaiban. Főműve a Tisza Lajos körút és a Kölcsey utca sarkán épült kétemeletes Reök-palota (1906/07). A homlokzatok plasztikus, sgrafittós díszítését harmonikus egységbe olvasztotta a kiugró erkélyekkel, ablakkeretekkel és tornyokkal. Díszítő kincsének legszebb alkotó elemei a vízi növények szeszélyesen csavarodó, hullámzó indái és virágai. (68. sz. kép.) Ugyanezek az elemek alkotják az épület remekbe kovácsolt lépcsőkorlátját és erkélykorlátjait, amelyeknek kivitelezője Fekete Pál, a szegedi vasművesség egyik kiváló mestere.4 (70. sz. kép.)

A Reök-palota halmozottan gazdag díszítéséhez képest jóval higgadtabb formaképzés jellemzi Magyar Edének a Kárász utca és Somogyi utca sarkán álló s egyben a Dugonics térnek is hansgúlyt kölcsönző háromemeletes Ungár—Mayer-féle bérházát (1908/11). (62. sz. kép.) Az épület sarkát erőteljesen kiugró saroktorony hangsúlyozza, amelynek kupolaszerű felső része kissé geometrikusán szerkesztett kiképzésével a szegedi városkép figyelmet felkeltő pontja. Magyar Ede alkotó kedve még tovább egyszerűsödött a Kálvin teret a Tisza Lajos körúttól a Vidra utcáig meghatározó Református-palotán (1910/12). Az épület két szélén kiemelt homlokzatokat mélyen beugró, barokkosán hajló, erkélyes kapuzatfal fogja egységbe. Szerkesztésében, mozaik-jeleneteiben s kapujának kovácsolt vasrácsában azonban továbbra is hű maradt korábbi szecessziós formavilágához. Ugyanebben az időben, életének utolsó esztendejében tervezte az akkor Zsinagóga (korábban Verem) utca 15. sz. alatti emeletes lakóházat, amelynek stílusa a Református-palotáéhoz kapcsolódik.

A szegedi szecessziónak ugyancsak jelentős, termékeny mestere volt a szabadkai származású, de leginkább Szegeden működő Raichl J. Ferenc (1869—1960), aki az Aigner Sándor és Rainer Károly által tervezett rókusi templomot építő vállalkozóként kezdte itteni működését (1906). Stílusának kialakulásában megfigyelhető {198} a német eklektikus és szecessziós építészet, valamint Lechner Ödön s főképpen Magyar Ede hatása. Első önálló szegedi műve az egykori Könyök utca 4. sz. alatti kétemeletes bérház (1908). A Somogyi utca 12. sz. alatti, téglákból képzett, hatalmas szívmotívummal díszített lakóépületét (1908) lebontották. Rendkívül gazdag, mázas és színes virágfüzérek díszítik a Bercsényi utca 17. sz. kétemeletes bérház homlokzatát. Egyéni stílusa a Szentháromság utca és Tisza Lajos körút sarkán a maga részére épített impozáns lakóházán (1910) bontakozott ki. Építészeti szerkesztésében itt is sejthetjük Magyar Ede hatását, homlokzatának népi motívumokat közvetítő díszeiben s oromzatának aranymozaik indáiban saját hangja szólal meg. Legjelentősebb s egyben a szegedi szecessziónak egyik legjellemzőbb, legismertebb alkotása a Tisza Lajos körút 20/b. sz. alatti Grófpalota, amely 1912/13-ban épült. (69. sz. kép.) Ennek az épületnek három utcára szóló, háromemeletes, saroktornyos szerkezetében is ráismerhetünk a Magyar Ede által megfogalmazott előképekre. Ez a hatás azonban nem csökkenti Raichl egyéni tervező erejét. Tömeghatásában tovább él a reneszánszos eklektika hatása is, de a részletformákban, az oromfal kellemes hullámzásában, az erkélyek plasztikusan formált és díszített vonalritmikájában szabadon érvényesíti a maga sajátosan egyéni, szecessziós szellemét.5

Az ismertetett szecessziós palotákat leginkább az egyre gazdagodó, a város gazdasági és politikai életében uralkodó nagypolgárság építtette jobbára a Belvárosban és a Tisza Lajos körúton. A felsoroltakon kívül azonban még igen sok kisebb-nagyobb szecessziós ház, köztük néhány középület is emelkedett a kis-és nagykörút közötti térségben, s kettő Újszegeden is. Tervezői között több olyan szegedi vagy máshonnan idekerült építész nevével találkozunk, mint pl. Ottovay István, Winkler Imre, Pick Móric, Tóbiás László, Orth András, Somló Emil, s a közismert Hajós Alfréd mellett dolgozó Villányi, akiknek a munkásságára vonatkozóan egyelőre nagyon gyérek az ismereteink.

Ottovay István tervezte a Rigó utcai Gyermekmenhelyet (1907) és a Szent György templom helyén épített iskolát, valamint 1912-ben Winkler Imrével közösen a Korcsolyázó-tó mellett, a MÁV Leszámoló Hivatal palotáját. Ez a palota Szeged egyik leghatalmasabb méretű s a szecesszió higgadtabb formavilágát képviselő épülete. (67. sz. kép.) Pick Móric és Tóbiás László közös műve a Korona utcai Bokor-palota (1909) és a Tisza Lajos körúti Márer-ház (1911), amely szintén szerényebb kivitelű, némileg még az eklektikába visszatekintő szecessziós épület. Orth Ambrus és Somló Emil közösen tervezte a Felső Ipariskola Kálvária téri, szintén rendkívül nagyméretű, négy utcára szóló épületét (1914), Hajós Alfréd és Villányi építész közös műve az újszegedi Vakok Intézete (1912). Végül a Felső {199} Ipariskolához hasonlóan az első világháború első évében épült Bobula János tervei szerint az Alföldi Mezőgazdasági Kutató Intézet az újszegedi Alsó Kikötő soron.

A város minden részében, a Belvárosban és a külső városrészeken is lépten nyomon rábukkanunk olyan kisebb-nagyobb polgári házakra, amelyek a szecesszió stílusjegyeit, vagy legalább is annak hatását érzékeltetik.

A szegedi lakóházépítés 1890—1910 közötti ütemét és jellemvonásait a következő' fejezetben tekintjük át.

Lábjegyzetek:

  1. N. Pevsner: Wegbereiter moderner Formgebung. Von Morris bis Gropius. Hamburg, 1957., R. Schmutzler: Art Nouveau — Jugendstil. Stuttgart, 1962., Champigneulle: Art Nou-veau — Judgendstil—Szecesszió. Budapest, É. n. (1978)., Koós Judith: Style 1900. Budapest, 1979. Carl E. Schorske: Fin-de-Siecle Vienna. Politics and Culture. Cambridge University Press, 1985. 24—62. Judit Szabadi: Art Nouveau in Hungary. Budapest, 1989. Gyöngyi Éri— Zsuzsa Jobbágyi: A Golden Age. Art and Society in Hungary 1896—1914. Budapest, 1989. (Különösen a Towns and Architects c. fej. 73—96.)
  2. A szecessziós építészet szegedi származású, illetve itt működött mestereire vonatkozó ismereteink még nem teljesek. A hiányok pótlása további kutatások feladata. Szórványos adatok találhatók; Bálint Sándor 1959; Nagy Zoltán—Papp Imre 1960; Zádor Anna—Genthon István: Művészeti Lexikon I—IV. Budapest, 1965—1968., Szelesi Zoltán: Szeged képzőművészete, MFMÉ 1972/73. Szeged, 1975.; A korszak legalaposabb összefoglaló ismertetése: Bakonyi Tibor: Magyar Ede. Budapest, 1989. Gazdag adatokat szolgáltat: Gerle János—Kovács Attila—Makovecz Imre: A századforduló magyar építészete. Budapest, 1990.
  3. Magyar Ede Budapesten szerezte építőmesteri képesítését. Előbb Temesvárott dolgozott. Innen költözött Szegedre. Vö. Bakonyi Tibor: Orosháza jeles fia: Magyar Ede műépítész. = Békési Élet, 1977. 2. sz. 188—197.
  4. Tóth Béla—Tápai Antal—Tipity János: Szeged vasművessége. Szeged, 1978. 134., 135., 155., 156., 157. tételek és rajzok.
  5. A Gróf-palota tervrajza: CsmL Építészeti Tervtár 21.

 {200}

IV. ÉPÍTÉSZETI FEJLŐDÉS A HUSZADIK SZÁZAD KÉT ELSŐ ÉVTIZEDÉBEN

Ez időszakban Szegeden is nagyszabású építészeti tervek készültek a város, az állam és a tőkeerős kereskedelmi, ipari vállalatok részéről, amelyek azonban — a világháború következtében — csak részben válhattak valóra. A felépült és máig is fennmaradt emlékek, valamint a meg nem valósult tervek nem követték sem a rekonstrukció korszakában uralkodó monumentális eklektikát, sem a sajátosan szegedi zamatú, már jellemzett szecessziós palotaépítés stílusát. Részben még a századvég eklektikáját követő barokkos ízlés mellett kifejezetten neoromán és neogótikus épületek és tervek is keletkeztek.

A helyi eklektika egyik szerényebb folytatójának tekinthető a század első éveiben a Dávid testvérek tulajdonában levő Kölcsey utca 1. sz. alatt felépült Royal Szálló és Kávéház, valamint az Ybl Lajos által eredetileg gyermekmenhelynek tervezett és 1903-ban felépített újszegedi Gyermekkórház.

Századunk elejének legnagyobb méretű, s terepviszonyait tekintve legsajátosabb épülete — a szegedi köznyelvben „nagyállomás" néven emlegetett, az Indóház téren emelt — Szeged vasútállomás. (66. sz. kép.) Az épület jelenlegi alakját 1902-ben nyerte, de további kutatást igényel annak tisztázása, hogy mennyiben tekinthető új alkotásnak, illetve, hogy tervezője, Pfaff Ferenc milyen mértékben használta fel a korábbi épületet. Az épület reneszánsz és korai barokk elemeket kiegyensúlyozottan elegyítő stílusa ugyanis a szegedi, árvíz előtti eklektika jellegzetességeire emlékeztet. Nevezetessége, hogy a vonatokat fogadó szint az épület emeleti traktusa előtt terül el, mivel ez a szint valójában a várost védő körtöltés részét alkotja. Sajátossága továbbá az is, hogy falait a korszak egyik jellegzetes szegedi építőanyagával, keramittéglával burkolták.

A vízellátás korszerű igényeinek megfelelően a Tisza Lajos körút alsó végén Tóth Mihály városi főmérnök tervei szerint 1904-ben emelték a Vízmű épületét. Ugyanezen évben épült fel Zielinszky Szilárd (1860—1924) tervei szerint a Szent István téren a víztorony. (63. sz. kép.) Vasbeton szerkezete egyszerű, sima szerény díszítésű külső felületek alkalmazását követelte meg. A víztorony a hazai modern építészet egyik legkorábbi megnyilvánulása. Zielinszky tervezte a Tisza-szabályozás {201} jeles mérnökének, Bertalan Lajosnak a tiszteletére az újszegedi Tisza-parton 1903-ban épített — később elbontott — emlékművet.1

A XIX. század végén és századunk elején — főképpen a templomépítészetben — Európa-szerte olyan elgondolások keletkeztek, amelyek következtében egyre tágabb teret biztosított magának a neogótikus stílus. Ennek szellemében épült a szegedi születésű, de Budapesten, s az ország más részein is tevékenykedő Rainer Károly (1875—1951), valamint Aigner Sándor (1854—1912) tervei szerint — a korábbi, Vedres István tervezte klasszicizáló templom helyén — a Szent Rókus-templom. A templomot, mint kegyúr, a város építtette, kivitelezője pedig a szecessziós építészet fejlődésében jelentékeny szerepet játszott Raichl J. Ferenc volt. Ugyancsak Rainer és Aigner építészek tervezték a szegedi kerületi munkásbiztosító 1909-ben felépült szék- és bérházát.2

Szeged városrendezésének, az egykori Palánk átalakításának, építészettörténeti múltjának, jövőjének, izgalmas időszaka bontakozott ki az árvíz utáni rekonstrukció idején és főképpen századunk első éveiben. Immár két évtized óta foglalkoztatta a város vezetőit és közönségét a Fogadalmi templom helyének a kijelölése. Jellemzően világítja meg ezt a bonyolult helyzetet Gruber Gusztáv városi képviselőnek a tanácshoz 1901. február 19-én kelt levele, amelyben hangsúlyozza, hogy a „belvárosi templom helyén építeni nem szabad, mert ama 2—3 évig, míg a Fogadalmi székesegyház épül, nem lehet a Belváros róm. kat. templom nélkül, és ilyen műemléket nem szabad lebontani".3

A Fogadalmi templom terveinek elkészítésére Pálfy Ferenc polgármester — az építési hely meghatározása nélkül — 1903 szeptemberében hirdetett pályázatot. A terveket 1904. április 1-jéig kellett a város mérnöki hivatalához beküldeni.4

A pályázatra harmincöt tervet nyújtottak be. A bíráló bizottság Czigler Győző és Schulek Frigyes (1841—1919) műegyetemi tanár és Fittler Kamill (1853—1910) iparművészeti múzeumi igazgató véleményezése alapján az első, 4000 koronás díjat nem adta ki. A második díjat Rainer Károly és Aigner Sándor,,Pax" jeligéjű terve kapta, míg a harmadik díjat Foerk Ernő (1868—1934) és Sándy Gyula (1868—1953) „Dicsértessék" jeligével benyújtott terve nyerte el. A tervek egy kisebb hányadát a helyi lapok ismertették,5 de azok összességéről hiteles forrásokkal egyelőre nem rendelkezünk. Foerk Ernő egyéni pályatervet is készített.6

 {202} A bírálati vélemények és a hely eldöntése körüli viták miatt az építkezés egyelőre nem indult meg. A Belügyminisztériumnak a városhoz címzett leiratából kiderül, hogy „A város közönsége 1907. évi március hó 22-én 187. kgy. sz. határozatában kimondotta, hogy a belvárosi templomot továbbra fenntartani nem óhajtja, és a fogadalmi templom helyéül az 1883. évi 39. kgy. sz. határozatának fenntartása mellett azon telektömböt jelöli ki, amelyen a belvárosi templom, továbbá a vele kapcsolatos plébánia, a régi gimnázium stb. épületek állnak..." A leirat közli azt is, hogy a vallás- és közoktatási miniszter hozzájárult a templom „fenntartandó műemlék" jellegének a törléséhez.7

A Szent Demeter-templom lebontására és a Fogadalmi templom helyének kijelölésére vonatkozó döntés Varga Ferenc plébános 1906. évi halála, az általa vezetett egyházközösségi és a lakossági ellenállás után 1907-ben megszületett. A Fogadalmi Templomépítő Bizottság — a pályázatra korábban beérkezett tervek mellőzésével — 1908. november 13-án tartott gyűlésén azt javasolta, hogy a városi tanács Schulek Frigyest kérje fel új templomterv elkészítésére. Ő hamarosan bemutatta vázlatterveit, a végleges kiviteli terveket pedig 1910/1 l-re készítette el.8 Ezeknek a terveknek a kivitelezése azonban az előirányzott építési keret kétszeresét igényelte volna. Hosszú, bonyodalmas tárgyalások indultak, s ezek következtében, az ekkor már 80 éves építőművész a vonatkozó szerződés felbontását kérte, a vállalt feladat teljesítésétől visszalépett.9

Szeged városa ekkor — a korábbi pályázatban több tervvel is szerepelt — Foerk Ernő műépítészt bízta meg Schulek tervének átdolgozásával és az építkezés vezetésével. Foerk kiviteli tervei 1914-re készültek el, de a Demeter-templom szentélyének lebontása már 1913 augusztusában megindult. Az ünnepélyes alapkőletétel viszont csak 1914. június 21-én történt. Az építkezés valójában már 1913. augusztus 4-én megkezdődött, s igen gyors ütemben haladt előre, amiről az 1914-ben készült fényképek tanúskodnak.10 Az alapkőletétel után alig egy hónappal a háború kitörése következtében az építkezés megszakadt, és csak 1923-ban folytatódott.

1903. „Tégla" jeligével. Magyar Építészeti Múzeum. Ltsz. 69.024.130. j. sz., Katalógus 43. sz.: Szeged, Fogadalmi templom pályázati terve, 1903. Foerk-család tulajdona j. j. I. A pályázati terv képe a katalógus 25. oldalán.

 {203} A Fogadalmi templom építéséhez Molnár Pál és Vitkovszky Lőrinc 1882-ben készített terveiről már történt említés. Az 1903. évi pályázatra beérkezett harmincöt pályamű legnagyobb része egyelőre ismeretlen és feldolgozatlan. Schulek Frigyes ugyancsak nagyszámú tervrajza, valamint Foerk Ernőnek ezek átdolgozására vo10natkozó saját kivitelezési és részlettervei is csak kisebb részben ismertek és publikáltak. Mindezek ellenére a Fogadalmi templom hosszasan elnyúló, bonyolult építésének története nemcsak Szeged városépítésének, építőművészeti fejlődésének folyamatában kiemelkedő korszak, hanem az 1910/20-as évek magyarországi építészettörténetének is egyik jelentős, számos jeles magyar építész közreműködésével létrejött fejezete.11 E korszak építőművészeti, városfejlődési szempontból történő részletes feltárása, értékelése a kutatás számára nemcsak vonzó, hanem szükséges feladatot jelent. Annál is inkább, mert a Szent Demeter-templom, és az azt körülölelő iskolai s egyházi épületek eltűnése, valamint a Fogadalmi templom megépítése utat nyitott az egyik legmonumentálisabb szegedi és magyarországi zárt tér későbbi kialakításához.

Az 1910-es évek elején a szegedi városépítés újabb, nagyszabású fellendülése bontakozott ki. A világháborút közvetlenül megelőző, 1910—1913 közötti években — Tzschöckell Hermann 1912. évben kiadott Szeged térképének mérnöki hivatali munkapéldányán található felsorolás szerint — tizenegy városi és állami, főképpen művelődési, oktatási és nevelő intézmény felépítése, illetve bővítése fejeződött be. Bővítették a Csongrádi sugárúti népiskolát. Megépült a Dugonics utcai polgári leányiskola, a Madách utcai polgári fiúiskola, a Központi Javadalmi Hivatal, a Margit utcai polgári leányiskola, a Kálvária téren az Állami Felső Ipariskola, a Szukováthy téri vasúti Leszámoló Hivatal palotája, a Szerb-bánsági internátus, a Vakok Intézete, az Újszegedi óvoda, és bővült a Kálvária térhez közeli fertőtlenítő intézet is. A jegyzék szerint építés alatt állt a Pacsirta utca sarkán a Köztisztasági Telep és munkáslakóház, a Fogadalmi templom, a Kir. kat. tanítóképző és internátus Újszegeden, és az Állami Kendertermelő Szakintézet.12 A befejezett, illetve folyamatban lévő építkezésekről a szegedi sajtó rendszeresen tájékoztatta a lakosságot. Közülük jónéhány épület gazdagította Újszeged városias {204} fejlődését. Ugyanebben az időben láttak hozzá az újszegedi partfürdő létesítéséhez is.13

A mérnöki hivatal említett jegyzéke szerint akkor tervezés alatt állt a vásárcsarnok (a Mérei és Török utca sarkán), a II. városháza (a Tisza Lajos körút és Püspök utca tömbjében), a zenepalota (a Nádor, valamint Oroszlán utca sarkán), a Zrínyi utcai leányiskola, a belvárosi plébánia, a bírók és ügyészek Zászló utcai internátusa, a Kolozsvári téri és az újszegedi Aranka utcai népiskola, az akkori felsővárosi temetőn túlra javasolt Közkórház, valamint a Honvéd tüzérségi laktanya Etelka sori épülete.

A vásárcsarnok, a második városháza, a zenepalota és a jegyzékben nem említett második kultúrpalota terveiről a sajtó hosszabb-rövidebb cikkekben tájékoztatta a lakosságot. Legrészletesebb, kemény bírálatokat is tartalmazó közlemények a vásárcsarnok pályázati tervének a kiírásával foglalkoztak, de több ízben méltatták a második városháza, a zenepalota és a második kultúrpalota szükségességének a létesítését is. A fenti terveken és építkezéseken kívül gyakran írtak a lapok a gyárépítési tervekről is.14

A vásárcsarnok pályázatára igen sok, mind műszaki, mind művészi tekintetben magas, korszerű igényeket kielégítő, jeligés terv érkezett be.15 Elbírálásuk során az első díjat nem adták ki, csak a másodikat és harmadikat. Ezeken kívül a város még hat tervet vásárolt meg azzal a szándékkal, hogy ezek legjobb megoldásainak a felhasználásával egy megbízandó építész készítse el a kivitelezési tervet. A vásárcsarnok megépítésére és a fentebbiekben felsorolt, készülőben lévő tervek legnagyobb részének megvalósítására a háború következtében már nem kerülhetett sor.16

A régióközpont szerepét erősítő említett középítkezések, vagy a központi szerepet méginkább fokozni kívánó tervek mellett a városfejlődés legdöntőbb építészeti eleme a század első két évtizedében is a lakóépületek emelése volt. Az erre vonatkozó statisztikai kimutatások azonban meglehetősen eltérő adatokat tartalmaznak. A népszámlálások alkalmával számba vett épületek későbbi időpontban {205} esetleg más-más szempontok figyelembevételével meghatározott lakóházak számáról a M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal különféle kiadványaiban is — ugyanazon évre nézve — nem egyszer eltérő adatok olvashatók. Az 1933-ban rendezett, Szeged városépítési problémáiról szóló tudományos ülésszak egyik előadója, dr. Sztankó Dezső is felhívta a figyelmet a pontos adatok megállapításának nehézségeire.17 Szerinte a „Lechner-féle belterületen", vagyis a királyi biztosság 1879. évi városrendezési tervén meghúzott városszélen belüli területen 1880—1900 között mintegy 4000, 1901—1919 között ugyancsak hozzávetőlegesen 1580 lakóház épült. Eszerint korszakunk végén mintegy 6000 lakóház emelkedett Szeged belterületén. Oltvai Ferenc 1960-ban közzétett írása szerint viszont a belterületen 1919-ben 6913 lakóház állt, amelyből 1802 épületet 1900—1919 között emeltek.18 A tetemes különbség Sztankó és Oltvai adatai között abból is adódhat, hogy az 1879-et követő négy évtized alatt a lakóházépítés számos külvárosi részen átlépte a Lechner-féle városszél vonalát: ennek folytán több belterületi lakóházat kell számba venni, mint amennyit a „Lechner-féle belterületen" kimutatni lehetett. Alább táblázatokba foglalva közöljük korszakunk népszámlálásai alapján Szeged és néhány más alföldi thj. város lakóházaira, lakásaira és a lakóházak építőanyagara vonatkozó adatokat, azzal a megjegyzéssel, hogy a statisztikák a bel- és külterület, vagyis e városok teljes közigazgatási területén felvett lakóházaknak, lakásoknak minősített építmények adatait összesítve adják meg.19

  A lakóházak száma (1890—1910) A lakások száma (1890—1910)
  1890 1900 1910 1890 1900 1910
Szeged 10 854 13 499 15 138 19 249 23 171 27 569
Hódmezővásárhely 10 358 11 163 12 804 12 596 15 072 16 445
Kecskemét 7 533 9 577 10 911 9 562 13 623 16 021
Debrecen 6 185 8 228 10 441 9 670 19 035 22 641
Temesvár 2915 5 077 6 252 8 981 13 774 18 073

 

 {206}

A lakóházak építőanyaga (1900, 1910)

Falazat

  Kő, tégla Kőalappal, vályog Vályog, sár
  1900 1910 1900 1910 1900 1910
Szeged 2510 3130 2503 4431 8 278 7 432
Hódmezővásárhely 413 597 637 2111 10 107 10 047
Kecskemét 858 1267 2617 3162 6 037 6 098
Debrecen 3487 4938 1064 2154 2 369 2 694
Temesvár 2261 3916 479 941 1 222 1 293

 

Tetőzet

  Fa vagy más Cserép, pala, bádog Zsindely, deszka Nád, zsúp
  1900 1910 1900 1910 1900 1910 1900 1910
Szeged 208 145 978 3417 7374 6317 5147 5404
Hódmezővásárhely 6 49 4871 7958 2377 1512 3915 3334
Kecskemét 65 384 2974 4343 1200 989 5403 5579
Debrecen 1308 655 4820 7299 943 969 2465 2173
Temesvár 161 102 2083 5005 1644 836 396 311

A fenti városokban a lakóházak száma az 1890. évihez képest 1910-re — eltérő mértékben — növekedett. A legnagyobb gyarapodás Temesváron volt (114,4%-kal), ezt követte Debrecen (68,8%-kal), Kecskemét (44,8%-kal) és csak utána Szeged (39,4%-kal). A 21,7%-os országos átlagnál alig valamivel jobb Hódmezővásárhelyé (23,6%). A lakóházak építőanyagának korszerűségét tekintve sem áll Szeged az említett városok sorában előkelő helyen. A kőből és téglából épített falazatú lakóházak Szegeden az összes lakóháznak 1900-ban 18,6%-át, 1910-ben 20,7%-át tették ki. Az összehasonlításul kiemelt alföldi városok közül csak Hódmezővásárhelyen (3,7%, ill. 5,3%) és Kecskeméten (8,9%, ill. 11,7%) volt rosszabb az arány. Szeged városénál sokkal jobb volt a szilárd anyagú falzatok hányada Debrecenben (42,3%, ill. 47,3%) és Temesváron (44,5%, ill. 62,6%).

 {207} Az országos átlag 1900-ban 19,3%, 1910-ben 22,1 %; Szeged ennek alatta maradt. Igen magas volt városunkban még a XX. század első évtizedében is a téglaalap nélküli, csupán vályogból vagy sárból készült falazatú lakóépületek aránya: 1900-ban 61,2%, 1910-ben 49,0%. Hódmezővásárhelyen 90,5%, ill. 78,4%, Kecskeméten 63,3, ill. 55,8%. A szegedinél sokkal kedvezőbb arányt látunk e téren Debrecenben (28,8%, ill. 25,8%) és Temesváron (19,5%, ill. 20,6%). A vályogból és sárból készült lakóépületek aránya országosan 35,6%-ról 29,2%-ra csökkent 1900—1910 között. Szeged tehát az országos átlaghoz képest kiemelkedett a rossz anyagú, gyenge, nedves és egészségtelen lakóházak arányának tekintetében. Az ilyenféle lakóépületek tekintélyes része minden bizonnnyal a nagy kiterjedésű tanyavilágban létezett, de nem volt mentes tőlük a külvárosi övezet sem.

A lakóházépítésben előrelépésként értékelhető a téglaalápozásra emelt, vályogfalú építmények jelentős gyarapodása 1900—1910 között. Ez az országos tendencia Szegeden igen erősen érvényesült. A téglaalapú vályogházak aránya országosan 10,1%-ról 17,2%-ra, Szegeden 18,6%-ról 29,2%-ra nőtt. Még kiugróbb e gyarapodás Hódmezővásárhelyen: 5,7%, ill. 16,4%; Debrecenben 12,9%, ill. 20,6%: Kecskeméten: 27,3%, ill. 28,-9%: Temesváron: 9,4%, ill. 15,0%.

A népszámlálási statisztikák adatgyűjtői a lakóépületek tetőanyagát is felmérték. A cserép-, a pala-, a bádogtető tűzbiztonság szempontjából sokkal előnyösebb a zsindely-, a nád-, és a zsuptetőnél. Az előbbiek aránya 1900—1910 között országosan 24,8%-ról 39,6%-ra nőtt, a zsindely- és deszkatetőké 25,8%-ról 22,9 %-ra, a nád- és zsuptetejűeké 49,4%-ról 37,5 %-ra csökkent. E tendenciák érvényesültek a példaként kiválasztott alföldi városokban is. Szegeden a legkorszerűbb tetőanyagú épületek aránya a fenti időszakban 7,2%-ról 22,5%-ra nőtt, ugyanakkor csökkent a zsindelytetők aránya, 54,2%-ról 41,7%-ra. Természetesen nem feledhetjük, hogy Szeged a hazai zsindelykészítés, ill. zsindelygyártás egyik legjelentősebb központja. Ezért természetes, hogy itt még 1910-ben is az országos átlagnál és az összehasonlító példaként szereplő városokban találhatónál is jóval nagyobb a zsindelytetők aránya (Temesvár 13,4%; Hódmezővásárhely 11,8%; Debrecen 9,2%; Kecskemét 9,0%). A nagy tűzveszélyesség miatt azonban idővel Szegeden is fokozatosan háttérbe kellett szorulnia. Nehezebben lehetett visszaszorítani 'a zsindelynél lényegesen olcsóbb, de annál még gyúlékonyabb nád-, illetve zsuptető alkalmazását. Mindkettőnek az anyaga Szeged környékén bőven rendelkezésre állt. 1910-ben a lakóépületeknek még 35,8%-a ezzel volt fedve, természetesen leginkább a tanyavilágban s némileg a külvárosokban is.

Mivel a fentebbiekben leírt adatok Szeged és a többi összehasonlításul kiválasztott alföldi város teljes közigazgatási területére vonatkoznak, önmagukban aligha alkalmasak a városépítés fejlettségi szintjének megállapítására. Ebből a szempontból fontosabbnak ítélhető pl. a lakóházak magasság szerinti csoportosítása. Szegeden 1900-ban 12 434 földszintes lakóház, továbbá 1065 emeletes — {208} feltételezhetően mind belterületi — lakóépület volt. Az Oltvai-féle számítás alapján a belterületnek 1900-ban 5111 lakóházából mintegy 20,0% lehetett egy vagy többemeletes. Csak Budapesten és Pozsonyban volt ennél több emeletes lakóház. A városi mérnöki hivatal már idézett összeállítása szerint 1900-tól 1910 végéig 200 emeletes lakóház épült, a legtöbb 1910-ben. Az ekkor emelt 52 emeletes lakóházból 23 egyemeletes, 20 kétemeletes, 9 pedig háromemeletes volt. Az összes emeletes lakóházak száma 1910 végéig Szegeden 1265-re növekedett. Figyelembe véve Oltvai Ferenc 1919-re vonatkozó mintegy 7000 lakóházat említő' adatát, továbbá tekintettel arra, hogy építőipari konjunktúra korszakunk további részében már csak 1911/12-ben volt, tehát nagyobb számban csak ekkor emelhettek lakóházakat, a belterületi lakóházak számát 1910-ben mintegy 6600-ra becsülhetjük. Ennek kb. 19—20%-a lehetett emeletes. Az 1900-as években azonban a lakósűrűséget javította, hogy jónéhány háromemeletes bérház épült. Ennek is szerepe volt abban, hogy egy lakóházra Szegeden az 1900. évi 7,4-el szemben 1910-ben már 7,6 ember jutott, messze megelőzve ezzel az 5,8 országos átlagot, de elmaradva a 11,0 temesvári és a 8,6 debreceni átlagtól.

40. sz. kép. Tisza Lajos
 
41. sz. kép. Lechner Lajos
 
42. sz. kép. Földszállítás a város feltöltéséhez hajón
 
43. sz. kép. A körtöltés téglarézsűjének építése 1906—1908
 
44. sz. kép. A várudvar a bontás kezdete előtt
 
45. sz. kép. A vár bontása
 
46. sz. kép. A Postapalota 1883
 
47. sz. kép. A közúti híd
 
48. sz. kép. Az új városháza, 1883
 
49. sz. kép. A Széchenyi tér
 
50. sz. kép. A Milkó-palota 1882-83
 
51. sz. kép. A színház épülete
 
52. sz. kép. Az Újszegedi Vigadó
 
53. sz. kép. 1879 utáni alsóvárosi napsugaras ház
 
54. sz. kép. Az Újszegedi Kendergyár
 
55. sz. kép. A Pick-szalámigyár firmája
 
56. Íz. kép. A MÁV üzletvezetőség palotája
 
57. sz. kép. A Kass-szálló 1898
 
58. sz. kép. A városi gőzfürdő 1895 — 97
 
59. sz. kép. A Kárász utca
 
60. sz. kép. A piarista gimnázium homlokzata
 
61. sz. kép. A Kultúrpalota 1896
 
62. sz. kép. Az Ungár—Mayer-ház
 
63. sz. kép. A víztorony
 
64. sz. kép. A Deutsch-palota szecessziós oromdísze
 
65. sz. kép. Az új zsinagóga 1903
 
66. sz. kép. Szeged vasútállomás 1902
 
67. sz. kép. A MÁV leszámoló hivatalának palotája 1912
 
68. sz. kép. A Reök-palota 1907
 
69. sz. kép. A Gróf-palota 1913
 
70. sz. kép. A Reök-palota lépcsőháza
 
71. sz. kép. A Beregi-ház, Deák Ferenc u. 22.

 

Érdemes megemlíteni, hogy Szeged külvárosi övezetének falusias jellege — akárcsak más alföldi városaink esetében — még hosszú ideig nem sokat változott. E falusias jelleget sajátos vonással nyomatékosította a városképnek egy kevéssé méltatott része, a szérűskertek jelenléte. Utóbbiaknak a szegedi városi bérlőgazdasággal szorosan összefüggő kialakulását, funkcióját részletesebben e kötetnek a városi bérföldekről szóló fejezetében tárgyaljuk.

A rekonstrukció három esztendejében és a következő évtizedekben az érett eklektika és a szecesszió stílusában épített polgári lakóházak, bérpaloták a korabeli magyar építőművészet és városfejlődés legjobb szintjén álltak, sőt a legbelső városmag, többnyire kétemeletes épületei megfeleltek nemcsak a fővárosi, hanem a nyugati, különösképpen a monarchiabeli igényeknek és állapotoknak is.

A lakóházak építőművészeti, városesztétikai színvonala mellett, városias jellegük mérlegelése és értékelése szempontjából szükséges kitérni a főváros és a nagyobb magyar városok ugyanezen adottságával összevethető urbanisztikai, kommunális fejlettségének és városképének vizsgálatára is.

Lábjegyzetek:

  1. Bakonyi Tibor: A századforduló építészete Szegeden. = Műemlékvédelem. 1980. 3. 141—152.
  2. Éber László—Gombosi György Művészeti Lexikon I—II. Budapest, 1935. II. 348.
  3. CsmL Tan. ir. 1901—5315. sz.
  4. CsmL Tan. ir. 1903—28 693. sz.
  5. Szeged és Vidéke, 1904. június 11., 12., Szegedi Napló, 1904. június 11.
  6. Az OMF Magyar Építészeti Múzeumának kiállítása Foerk Ernő (1868—1934) építész műveiből. Budapest, 1984. Katalógus 40. Sz.: Szeged, Fogadalmi templom pályázati terve,
  7. A Belügyminisztérium leiratának alapjául szolgáló jelentés: CsmL Tan. ir. 1907—2438. sz.
  8. A szegedi dóm. Különlenyomat a Csanád Egyházmegye Jubileumi Évkönyve 1980. c. műből. (Felelős kiadó: dr. Szilas József.) 6., Szeged. Fogadalmi templom terve, nyugati homlokzat, készítette Schulek Frigyes, 1910. Kat. 65. sz.
  9. A szegedi dóm. I. m. 6—7. 10
  10. Uo. 6—8.
  11. Szeged. Fogadalmi templom, a Schulek- és Foerk-féle toronytípusok összehasonlító rajza az átdolgozáshoz, 1914. Magyar Építészeti Múzeum ltsz. 69.024.145. j. j. 1., Szeged, Fogadalmi templom terve, homlokzat, 1914. Szeged, Fogadalmi templom terve, oldalnézet, 1914. Magyar Építészeti Múzeum. ltsz. 69.024.12 j. j. 1., és 69.024.10. j. j. 1. Vö. még Foerk Ernő: A szegedi Fogadalmi templom tervei. Budapest, 1914; Foerk Ernő 1922—1929 között még számos homlokzati, illetve belső kivitelezési tervrajzot készített.
  12. Az említett térkép: CsmL Térképtár. Továbbá: Tan. ir. 1913—53 638. sz.
  13. Szegedi Híradó, 1912. jan. 31. (A vakok újszegedi palotája. A partfürdő), Szegedi Napló, 1913. február 19. (A Szerb-bánáti internátus, a vakok intézete), Szegedi Híradó, 1912. április 7. (A második kultúrpalota, a második városháza, a zenepalota.), Szegedi Híradó, 1911. november 21. Uo., 1912. február 15. (A központi pályaudvar.)
  14. Szegedi Híradó, 1911. november 21., Szegedi Napló, 1912. január 31.
  15. A vásárcsarnok építészeti tervezésével kapcsolatban a szegedi mérnökök részéről kifogások merültek fel. A sajtóban is több ízben éles hangú bírálatok jelentek meg: Délmagyarország, 1912. április 21. (A vásárcsarnok és a szegedi mérnökök), Szeged és Vidéke, 1912. április 22., és április 24. (Kavarodás a vásárcsarnok körül), Szegedi Napló, 1912. április 25. (A vásárcsarnok botránya.), Szegedi Napló, 1913. június 3. (Döntés a vásárcsarnok tervpályázatáról).
  16. A tervrajzokat a CsmL a „Meg nem valósult tervek" anyagában őrzi.
  17. Sztankó Dezső dr.: Demográfiai és statisztikai viszonyok = Dr. Pálfy-Budinszky Endre és Hergár Viktor I. m. 31—43.
  18. Oltvai Ferenc : Szeged városépítésének levéltári forrásai. I. m.
  19. 1890-re: Magyar Statisztikai Évkönyv. Új folyam. II. Budapest, 1895. 5—6. 1900-ra: Népszáml. stat. 1900. I., MVStÉ. 1908. 6. táblázat. 1910-re: Népszáml. stat. 1910. I. 9*—10*., 35*—37*., 183., Népszáml. stat. 1910. VI. 4—5.

 

V. URBANISZTIKAI FEJLŐDÉS. SZEGED HELYZETE ÉS RANGJA A MAGYAR VÁROSOK SORÁBAN

 {209} Szeged védelmi és hadászati szerepkörének a XVIII. század végén bekövetkezett megszűnése ellenére erősödött a város kereskedelmi, gazdasági jelentősége. A XVIII—XIX. század fordulójától a céltudatos városépítés útjára lépett. Bizonysága ennek pl. az, hogy az új városházát nem az ősi Palánkban, hanem a vár falától északra húzódva, lakatlan térségen építették fel. A város akkori vezetősége tehát tudatosan ekkor és itt jelölte ki Szeged jövőbeni városközpontjának a helyét.

A város vezetőségének, s különösen Vedres Istvánnak és mérnökutódainak tervszerű városfejlesztő, építészeti és kommunális városépítő munkássága országos viszonylatban is példamutató volt.1

A szabadságharc bukását követő néhány év dermedtsége után meglepően erőteljes, az anyagi lehetőségekhez mérten gyors ütemben és széles skálán kezdődött, majd folytatódott mind a város vezetősége, mind pedig a polgárosodó és kapitalizálódó társadalom városépítő és szépítő tevékenysége.

Szeged városias fejlődésének, építőművészeti és kommunális gazdagodásának, az 1848 előtti évtizedekhez hasonlóan korszakunkban is a lakosság számának szaporodása, gazdasági erejének növekedése, polgárosodásának mértéke és művelődési igényeinek erősödése volt egyik legfontosabb mozgató ereje. (Mindezekről kötetünk vonatkozó fejezetei részletesen szólnak.)

A város beépített területe a hiteles térképek tanúsága szerint 1850 óta — az 1880-tól közigazgatásilag Szegedhez csatolt Újszegedet nem számítva — az árvíz előtti városfejlődés és az újjáépítés során lényegesen nem változott. Maróthy 1848. évi Tájrajza és Bainville 1850. és Helyzetterve nem mutat lényeges különbséget a vár és környéke, a Palánk, Felsőváros és Alsóváros tekintetében. Rókusnak a Budai Országúttól a Felsővárosig húzódó térsége is megőrizte az ekkorra már kialakult, szabálytalan, a talajszint adottságaihoz alkalmazkodott utcahálózatát. A Móravárosnak a Péterváradi országúttól északra elterülő részén viszont Bainville Helyzettervén Maróthy majdnem azonos kiterjedésű ábrázolásával egyenes utcákkal elválasztott,{210} többnyire téglányalakú, de nyilvánvalóan még beépítetlen háztömbök helyei jelennek meg. Még határozottabban mutatkozik meg a tervezettség Rókusnak a Kálvária utcától a Budai Országútig t rjedő részén. A Maróthy-féle Tájrajz rendezetlen, kacskaringós és részben még üres, csöpörkés, gördös utcahálózatával szemben Bainville Helyzettervén a Fő Piac tér északi homlokfalkától kezdve egyenes utcákkal körülfogott, négyszögű és téglányalakú háztömbök táblái foglalnak helyet. Bainville tervrajza ezen a területen — a mértanilag szabályozott városszél érdekében — valamicskével még északabbra is húzódik, mint Maróthy helyszínrajzán. A Móraváros és a Rókus eme térségeinek a beépítését tehát a városi tanács ettől kezdve már Bainville rendezési tervének megfelelően szándékozott megvalósítani.

A korábbi fejezetekben már ismertetett új házak tervrajzai legnagyobb részt ezekre a területekre vonatkoztak, ámbár számos, a Belvárosban és a Felsővárosban épült új ház tervrajza is megtalálható a szegedi levéltárban. Az Alsóvárosra vonatkozó tervek többnyire csak átalakítások vagy újjáépítések céljából készültek. Ezeknek a valójában csak szórványosnak tekinthető tervrajzoknak a tanúsága szerint az árvíz előtti két évtized folyamán is számottevő városfejlődésről beszélhetünk, különösen Móraváros és Rókus korábban még beépítetlen részeit illetően.

Az 1878-ban, valamint az árvíz idején készült térképek2 szerint a Móraváros és Rókus említett üres, bár már beépíteni szándékolt térségei mellett magában a Palánkban is voltak beépítésre alkalmas területek. Így pl. a Sina-telek — tehát a Fapiac —, amely ekkor még a város kereskedelmi életének igen fontos színtere volt. A közvetlenül hozzá csatlakozó Árkon és a Nagy Péter utca között terjengő, a Rozália kápolna téren át a Dugonics térbe torkolló térség is várta, hogy kisebb, rendezett terek és utcák keletkezzenek rajta.

A városépítés fejlődéséhez a rekonstrukció éveiben és az azt követő két és fél évtizednyi időszakban a legfontosabb lehetőségeket a lebontott vár és a sópajták területe szolgáltatta. Ezen az aránylag nagyterjedelmű térségen azonban elsősorban állami és városi középületek, valamint vállalati és intézményi paloták épültek. {211} Lényegesen kisebb azoknak az épületeknek a száma, amelyek magánotthonok, illetve bérlakások céljára szolgáltak.

A lakóházépítés számára bőséges teret nyújthatott volna a hódoltság alóli felszabadítás után katonai-kincstári közigazgatás alá került, majd pedig Torontál megyéhez tartozott, végül pedig 1880-ban Szeged város által bekebelezett Újszeged. Erre azonban nem került sor, hanem Újszeged korszakunk egész tartama alatt megőrizte jellegzetesen kertvárosi és nyaraló-üdülő település jellegét. Ezen a tényen lényegesen a századunk elején, főképpen az 1910 körüli és utáni években emelt, illetve tervbe vett oktató-nevelő, szociális és egészségügyi célokat szolgáló építkezések sem változtattak.

A várostérkép körvonalai a rekonstrukció tervrajza szerint szintén pontosan követik a Bainville-térképen rögzített városi utcák, terek és sorok határvonalait. A különbség csak annyi, hogy a Bainville-féle térképen a város szélső' részein egyes helyeken némileg kiugró tömbök, vagy befelé terjedő foghíjak vannak. A Lechner-féle tervrajzon viszont a városszéleken is a mértani alakzatokkal megvont utcaszerkezetnek megfelelően egyenes határvonalak húzódnak. A rekonstrukció által meghatározott városszéleken kívül az 1912-ben kiadott térképen látható kontúrokon kívül kevés lakóház épült, inkább csak néhány városi vagy kincstári épület létesült. Így Alsóvároson az 1890-es években a Róka utca és a Topolya utca végeihez illeszkedő utászlaktanya, a Kálvária téren kívül a fertőtlenítő telep, a honvédkórház és a közös hadsereg kórháza, 1900 után pedig a Petőfi Sándor sugárútból folytatódó, Szabadkára vezető külterületi út mellett a vágóhíd. A városszélek mellett megmaradtak a régi temetők. A Felsőváros Tiszaparti szögletében 1900-ban még álltak a szeszgyár épületei, de az 1912-es Tzschöckell-féle térképen csak az a bejegyzés olvasható, hogy e területre kívánják építeni a honvéd tűzérségi laktanyát.

A lakóházépítkezés tehát döntően arra a területre szorítkozott, amelyen Szeged városa az árvíz előtt elterült, illetőleg azon a — Maróthy és Bainville térképein már megjelölt — városszél-vonalon belül, amelyet a királyi biztosság 1879-ben meghúzott. Mégis a lakások száma az 1879 előttihez képest csaknem megkétszereződött. Ez annak következménye, hogy számos háztulajdonos a korábbi földszintes, esetleg egyemeteles polgári lakóháza helyett — Alsóvárost, Móraváros és Rókus szélsőbb részeit, valamint a Felsőváros egyes utcáit és tereit kivéve — egy- és kétemeletes lakóházat építtetett. Noha a Lechner-féle városépítési szabályzat csak a vár és a kiskörúton belüli területre írta elő a kétemeletes épületek kötelező emelését, a nagykörúton és a belvárosból elágazó főbb utcákon és sugárutakon is feltűnően nagy számban épültek kétemeletes házak. Ezek, néhány iskolát, ipari üzemet vagy más középületet kivéve, csaknem kizárólagosan lakóházak voltak. Ez a körülmény rávilágít arra, hogy az árvíz után újjáépült Szeged lakosainak egy része határozott léptekkel haladt a polgári fejlődés {212} és a gazdagodás útján, másrészt pedig magánházaival és bérházaival nagymértékben hozzájárult Szeged városias jellegének és szintjének emeléséhez, a már korábban kivívott, az ország fővárosát követő rangjának a megtartásához. A bérházak, amelyek részben a város költségén, részben pedig nagyobb vállalatok, pénzintézetek, tehetős, vagyonos szegedi polgárok befektetéseiből épültek, nem egy esetben rangos paloták, pompás építőművészeti alkotások voltak. Ezek a paloták természetesen a legkitűnőbb anyagokból, korszerű, építőtechnikával épültek. A nagyszámú családi-polgári lakóházak is jól képzett építőmesterek, kőművesek, ácsok akkori modern technikával kivitelezett épületei.

A városias fejlettség mérlegelése szempontjából, a lakosság száma, valamint a lakóházépítkezés során figyelembe vett nagyobb és jelentősebb magyar városok állapotához viszonyítva, tetemes súllyal esik latba a közúti kocsiközlekedést szolgáló úttestek és a gyalogjárdák szilárd anyagokkal való burkolatának mennyisége és minősége. Vizsgálni kell a városiasság szintjének minősítése érdekében a közvilágítás, fásítás, parkosítás és csatornázás helyzetét is.

Az 1912. évi Tzschöckell-féle térképen lévő és névszerint is felsorolt 343 utcából, térből, sétányból, valamint a városzéleken elhelyezkedő, valójában csak félutcának tekinthető sorokból (mint pl. a Cserepes sor, a Dorozsmai sor stb.) tulajdonképpen csak mintegy 300 utca és tér gyalogjárdájának burkolatokkal való ellátottsága vehető számításba.

Szegeden 1908-ban csak 50 utca volt — összesen 90 500 m2 területen — gránitkocka (40 000 m2), bazaltkő (6000 m2), bazaltfejtőkő (5000 m2), aszfalt (15 000 m2), makadám (20 000 m2) és egyéb (pl. fakocka, keramit) útburkolattal ellátva. Ugyanekkor Budapesten 1332 utca 4 755 352 m2, Arad 60 utcája 2 808 962 m2, Temesvár 201 utcája 619 120 m2, Hódmezővásárhely 46 utcája 178 020 m2, Debrecen 164 utcája 304 185 m2, Kecskemét 69 utcája 130 140 m2 volt szilárd anyagokkal fedve.3 Megjegyezzük azonban, hogy más forrás szerint az árvíz előtt 169 042 m2 szilárd burkolat volt Szegeden, az árvizet követő két év alatt 331 888 m2 útburkolat készült el. Ezzel az újjáépítés lendülete kiemelte Szegedet a többi alföldi városok hiányos útviszonyaiból — olvashatjuk Nagy Zoltán és Papp Imre 1960-ban megjelent, Szegedről szóló könyvében. Az itt közölt adat azonban az újabb kutatások eredményei folytán ma már némileg túlzónak látszik.

A lakosság létszámát, gyors növekedését, s építészeti fejlettségét tekintve Budapest után az ország második nagyvárosának minősült Szeged az úttestburkolatok terén — a párhuzamba állított városokhoz képest — lemaradt. E kedvezőtlen ténynek a magyarázatára ismét csak az hozható fel, hogy Szegeden 1879 után az összes kommunális berendezést is újra kellett létesíteni, míg a párhuzamba állított városok megőrizhették korábbi, sok évtizedes, sőt egyes esetekben több évszázados {213} urbanisztikai állagukat, amelyet továbbfejlesztettek. A szegedi városi tanács is az 1879-es árvizet megelőző három évtizedben, sőt a reformkor fél évszázadában is jelentős eredményeket ért el az úttestek szilárd burkolása, kövezettel való ellátása terén.

A gyalogjárdák burkolása terén — a közutakhoz képest — valamivel jobb volt a helyzet. Figyelemre méltó mindenekelőtt, hogy az 1912-ben létező 343 utca, illetve tér és sor közül 1908-ban 285-nek a járdája volt szilárd burkolattal (40 000 m2 aszfalt és 70 000 m2 tégla borítással) ellátva.4 Ez az összesen 110 000 m2 járdaburkolat aránylag igen kevésnek mutatkozik Budapesthez (1782 539 m2), Temesvárhoz (296 064 m2), Hódmezővásárhelyhez (238 670 m2), Debrecenhez (151 598 m2), Kecskeméthez (124 403 m2) képest. Meglepő viszont, hogy Arad a maga mindössze 52 000 m2-nyi járdaburkolatával ez esetben Szeged mögött is jócskán lemaradt, holott a közúti burkolás terén előtte járt.

Az előbbi kedvezőtlen jelenséggel szemben mégis megemlítendő, hogy a város gazdasági erejében, a különböző középítkezésekre irányuló beruházásokban, amire a fentiekben szóbakerült számos befejezett, folyamatban lévő, vagy csak tervezett építkezés a bizonyság, komoly méretű fellendülés következett be, s folytatódott az első világháború kitöréséig. Feltehető, hogy az 1908—1914 közötti félévtizedes időszakban az úttestek és a járdák burkolása terén is haladás történt. Megerősíti ezt az az adalék, hogy az 1908. évi statisztika szerint 1908-ban 80000 m2 új burkolattal bővült Szeged járda- és úthálózata. Különösen jelentős az aszfaltozás fejlődése. 1913 májusban pl. a város — kiterjesztve az 1880-as években kezdett aszfaltburkolatokat — megbízta a Magyar Aszfalttársaságot 17 300 négyszögöl, azaz 72 107 m2 területnek (benne a Szentháromság utcának, a református templom környékének, az ipar- és a felsőkereskedelmi iskola környékének) az év szeptemberéig történő kiaszfaltozásával. Végül is a városban levő aszfaltburkolat 1919 februárjában 123 744,39 m2 volt. (A Széchenyi tér és a Kárász utca első aszfaltját 1905 novemberében vették használatba.)5

A rekonstrukciós városalaprajzon Lechner Lajos 23 tér és park helyét és méreteit határozta meg. Ezek egy részén, a korábban csöpörkés, vizenyős helyeken, az üres térségeken terjengős piacterek keletkeztek, s a városnak már az árvíz előtt is pompás, friss levegőt árasztó, fákban bővelkedő, pihenésre csábító terei voltak, mint elsősorban az újszegedi Népkert és a Széchenyi tér, vagy a vár déli oldala előtti sétány. Lechner Lajos nagy gondot fordított a terek és utcák fásítására is, mégpedig oly nagy műgonddal, hogy egyes tereken még az ültetendő fasorok és díszfák helyét is megjelölte. Szeged tanácsa, mérnöksége és polgársága is kellő {214} odaadással folytatta és valósította meg ezt a Szegedtől korábban sem idegen, de a Lechner-féle tervben megfogalmazott parkosítási, fásítási programot.

A város alaprajzában változatosan elhelyezkedő 23 tér közül 1908-ban befá-sított tér (43,7 hektár) és 150 befásított utca (90 km hosszúságban) őrizte és növelte a szebbnél szebb díszfákat, bokrokat és fasorokat. Ugyanekkor Budapesten 72 park 404,1 hektárnyi területen foglalt helyet. (A statisztika nem közli a fővárosi befásított utcák számát.) Különleges hely illeti meg nyilvános parkok tekintetében Debrecen városát: ott az 1908-as kimutatás szerint bár csupán kilenc park volt, ámde 1364,1 hektár fásított területtel. Ez a meglepően nagy szám elsősorban a városon kívüli Nagyerdőre vonatkozik. Mindamellett Debrecen is büszkélkedhetett 126 fásított utcájával, amely 135 km hosszú volt. A fásítás, parkosítás vonatkozásában a 26 thj. város között a főváros után a második helyet Temesvár foglalja el összesen 60 hektárt kitevő 18 terével-parkjával és 100 kilóméternyi, összesen 168 fásított utcájával.6 Tekintettel arra, hogy a facsemeték nagy, díszes, lombos és virágzó fákká növekedéséhez hosszú évek kellenek, arra lehet következtetni, hogy a parkosításban is Szeged az ország egyik legszebb, a második-harmadik helyre rangsorolható városa volt.

A fenti összehasonlításokban tárgyalt városok egy részében a századfordulóra a gázvilágítással szemben a villanyvilágítás vált jelentősebbé. Szeged azon városaink közé tartozott, amelyek már az 1860-as években nagy gondot fordítottak az utcák és terek gáz s nem különben a középületek és lakások gázzal való világítására. A nagyobb mértékben gázzal megvilágított városok között az első helyet 1908-ban szintén a főváros foglalja el 686 484 méter gázvezetékével és 18 265 közterületen világító lángjával. Debrecenben 55 000 m gázvezeték 1065 közterületi lámpához szolgáltatott energiát, míg Szegeden csak 36 000 m gázvezeték volt, de ez jóval több, összesen 1638 közterületi világító testhez adott energiát. A vezetékhossz terén Szegedet csak Budapest, Szabadka (70 000 m) és Debrecen előzte meg a thj. városok között. A köztéri lángok számát illetően Szeged a második helyen állt Budapest után. (A magánlakásokban levő gázégők számát a statisztika Szegedre nézve nem adja meg. Szeged vezetőinek az MVStÉ rendelkezésére bocsátott adatai azonban nem minden esetben, így pl. a gázvezeték hosszára nézve sem pontosak. Kötetünk nagyipartörténeti fejezete szerint 1907-től már 70000 m gázvezeték volt a városban. 1911-ben a magánházakban 30000 láng égett. Mivel a többi városnak az MVStÉ-ben közölt adatát nem tudjuk ellenőrizni, összehasonlításunkban az itt közzétettekre támaszkodunk.)

Szeged gazdasági-társadalmi-politikai, kulturális stb. jelentőségéhez méltó modern közvilágítás, az elektromos világítás bevezetése még inkább előre vihette volna a várost. A villamos világítást legkorábban, már 1884-ben Temesvár vezette be. {215} Budapest 1893-ban, Szeged 1895-ben, Kecskemét és Arad 1897-ben, Hódmezővásárhely 1899-ben, Debrecen pedig 1908-ban kezdte meg villamos hálózatának a kiépítését. Az utcák és terek villamos megvilágítására Budapest mellett Kolozsvár (1416 láng) és Temesvár (1199) láng fordított jelentősebb beruházásokat. Aradon 359, Debrecenben 156, Pozsonyban 114, Kecskeméten 1468, Szegeden mindössze csak 29 ívlámpa szolgálta a közvilágítást. A lakások belső világítása természetesen a lakók igényének és anyagi helyzetének megfelelően fejlődhetett. Ebben az időben vidéken a legtöbb lakás Temesváron rendelkezett, összesen 44 000 lángú villanyvilágítással. Ez érthető, hiszen éppen Temesvár létesített legelőbb villamosvilágítást. A lakásokban levő villanyvilágítás terén 1908-ban Budapest (217 078 láng), Pozsony (27 779 láng), Kolozsvár (26 458 láng), Kecskemét (16 979 láng), Arad (16 504 láng), Szeged (15 300 láng), Debrecen (13 545 láng) követték sorrendben egymást.7

Szeged közvilágításának korszerűsítésére 1882-ben három elektrotechnikai cég is benyújtotta javaslatát: a Ganz és társa, a berlini Siemens és Halske, valamint a párizsi Societé Electrique Edison. A Ganz 1882 végén és 1883 január első felében a Gizella téren és a Boldogasszony sugárúton próbavilágítást is rendezett. A város azonban 1895-ben a gázgyártást átvevő Charles Georgi céggel (amely a századforduló táján beolvadta Központi Gáz és Villamossági Rt.-be) kötötte meg a villanyvilágítási szerződést. A cég fő profilja a városi gáz előállítása volt: ez magyarázza, hogy 1908-ban is még oly kevés közúti villanylámpa világított Szegeden.8 A gáz- és villanyégők mellett jóideig kőolaj utcai világítás is működött.

Szeged urbanisztikai fejlődése és a közegészségügy szolgálata érdekében a rekonstrukciós terv kellő gondot fordított a csatornahálózat kiépítésére. Ennek költségeiről a városi tanácsnak kellett gondoskodnia. Ezek a keretek, az egyéb feladatok és terhek mellett meglehetősen szűkösek voltak. Szeged városa 1879— 1908 között összesen 915 725 koronát fordított a csatornahálózat kiépítésére.

Szegeden a feltöltött városszint alatt létesített, falazott csatornahálózat 1908-ban 50 km hosszú volt. Ennek egy kisebb részét az árvíz előtti csatornák alkották, amelyek java része az egykori Palánk és a Széchenyi tér, továbbá a Szentháromság utca, a Mars térhez vezető Laudon utca és a felsővárosi Maros utcák alatt húzódott. Az újabb csatornahálózat, amely jelentős részében már Lechner szegedi működése idején megépült, a kiskörúton belüli utcákat, beleértve magát az egész kiskörutat, az abból elágazó utcáknak a nagykörútig terjedő részeit hálózta be. {216} Kisebb csatornák létesültek még Felsővároson a Kecskeméti és Debreceni, valamint a Hajós és Pille utcák alatt.

Budapest 349 km csatornahálózatát nem számítva, a thj. városok között a szegedinél csak Pozsonynak volt valamivel, 5 km-rel hosszabb csatornarendszere. Ez azonban jobb minőségű lehetett, mert az 1908. évi állapotokat tükröző kimutatás az szerint 2 000 000 K értékű, míg a szegedi csak 1 000 000 K-t ért. Ez az összeg hozzávetőlegesen megfelel a Szeged városa által 1879—1908 közötti, fentebb kimutatott beruházási összegnek. Ugyanebben az időben Arad városa 30 km, Győr 28, Debrecen 21,8, Kecskemét 16 km csatornarendszerrel rendelkezett. A város többi részein csak nyitott csatornahálózat volt. A fenti adatokból megállapítható, hogy a Pozsonyban minden bizonnyal régebbi csatornarendszert nem számítva, Szeged ebben a tekintetben országosan is az előkelő második helyet foglalta el.9

Az urbanizációs fejlődés korszakunkban kezdődő vagy kiszélesedő egyéb jelenségeiről (mint pl. a szilárd burkolatok tisztántartása, a szemételhordás, az ivóvízellátás és más egyéb kérdések) kötetünknek a közegészségügyi részében, egyéb, az urbanizációs fejlődéssel összefüggő további problémáiról pedig más fejezeteiben szólunk.

*

Szeged 1849—1919 közötti városfejlődésének összegzéseként utalunk arra, hogy 1879-ig továbbfejlődött az 1848-ra kialakult, számos részletében újszerű és monumentális városkép. A XIX. század első felében emelt klasszicista épületek új színt hoztak a barokk templomok és tornyok közé. A polgári házak (köztük számos emeletes) és a középületek mellett a városkép jellegének meghatározásában fontos szerepet játszott — egészen 1879-ig — a vár. Ugyancsak régi hagyományt őriztek a fából ácsolt sópajták is. Már 1848 előtt megkezdődött a fontosabb utak szilárd burkolattal ellátása, a zárt csatornák is kezdtek megjelenni, megindult az utcai olajvilágítás.

A város vezetősége 1849 után nagy lendülettel folytatta a reformkor városfejlesztő és szépítő hagyományát. A gyorsuló tőkés gazdasági fejlődés helyi szükségletei új létesítményekkel gazdagították Szegedet, amelyek a város regionális központ szerepét erősítették. Nem csupán a vasút és a vasúti híd megépítésére, hanem a mind jelentősebb számban létesített ipari üzemek, pénzintézetek, iskolák, óvodák, egyéb közintézmények városképet formáló jellegzetes épületeire is gondolunk. A városkép módosulásához 1849-től 1879-ig nagymértékben hozzájárultak azok az új polgári paloták, amelyek közt akadtak a romantika izlésvilágát hordozók, nagyobb számban azonban a klasszicizmus és a reneszánsz főbb vonásait ötvöző épületek. A Szegedre érkező idegenek figyelmét azonban aligha kerülte {217} el az az ellentét, amely a Széchenyi tér, Klauzál tér, Dugonics tér, a Kárász és Iskola utcák, egyszóval a kapitalista gazdasági fejlődést tükröző', modernizálódó városközpont és a kintebb fekvő falusias jellegű övezet között megnyilvánult. A városközpont egyes részei, mint pl. az említett terek a városképet meghatározó, meg nem változtatható, csupán tovább fejleszthető tényezői maradtak. Ezt igazolja az 1879. évi árvíz után kialakult korszerű városalaprajz és városkép is. (4. sz. grafikai melléklet).

A királyi biztosság által kidolgozott új városalaprajz igyekezett hasznosítani a XIX. század második felében újjáépített nagyvárosok szerkezeti megoldásait. Az újjáépítés kivitelezésében viszont támaszkodott az addigi szegedi építészeti eredményekre és hagyományokra is. A terv végrehajtása során nyerte el végső formáját a Széchenyi tér, és vált az ország legnagyobb, talán legszebb belső városi terévé. Alaprajzi zártsága, a XIX. századi építészet minden stíluskorszakát bemutató felépítése is Magyarország egyik legegyénibb városi közterévé avatta. Ezt a helyét még nyugateurópai összehasonlításban sem lehet elvitatni. Tovább emelték rangját a XX. század elején elhelyezett, jeles művészek által alkotott szobrok, amelyek a tér tág terében is jól érvényesültek. A korszakunk végére egyre pompásabb hatást idéztek elő azok a szép fasorok, amelyek ültetését már az 1850-es években megkezdték

A nagyvárosi követelményeknek megfelelő építési, közlekedési, vízvédelmi, csatornázási, parkosítási stb. követelményeket szem előtt tartó — bár nem minden részletében hiba nélküli — terv megvalósítása a korábbinál sokkal több igazi városi vonást hordozó Szegedet alakított ki, amely az 1879 előttinél korszerűbb, szebb lett.

Különösen az újjáépítés négy esztendejében a városépítés minden mozzanatát a következetesség jellemezte, amely építésigazgatási és műszaki fegyelemmel párosult. A XIX. század utolsó két évtizedében számos polgári palota és akkor korszerű, de igen egyszerű lakóépület is létesült. E periódusból az eklektikus építészet sok szép és időtálló alkotásában gyönyörködhetünk napjainkban is. A városban ezzel párhuzamosan kezdtek megjelenni — az 1900-as évektől 1913-ig megfigyelhető építési konjunktúra idején — a szecessziós építészet helyi kiemelkedő épületei. Ezek révén vált Szeged a palotaépítészetben az art nouveau, a szecessziós építészet egyik legjelentősebb hazai központjává. A lebontott vár és a sópajták nagy kiterjedésű térségén a rekonstrukció során és a következő két-három évtized folyamán egész Magyarország egyik legszebb, legpompásabb, páratlanul változatos és mégis egyedülállóan egységes, az érett eklektika kül- és belföldi áramlatait kiegyensúlyozottan ötvöző, valamint az európai fejlődés magas szintjén elhelyezkedő szecessziós építészet alkotásait magába foglaló — valójában önálló városnak is beillő — belvárosa született meg.

A város tehát — a nagy gazdasági, kulturális és egyéb, a regionális központi {218} funkciót mind szélesebben betöltő tényezők birtokában — fokozta vezető szerepét az alföldi városok között. Népességének számával, intézményrendszerével, a mindezt befogadó palotáival, bérpalotáival, lakóházaival, közművesítettségének jó színvonalával megerősítette az ország városainak sorában második helyét. „Palotás" várossá vált.

A fejlődéssel egyidejűleg azonban jelentkeztek azok a nehézségek is, amelyek az újjáépítés rendszeréből, alapelgondolásából következtek. A feltöltéssel, illetve az eszményi szint előírásával az építkezés mind a közösség, mind a magánosok számára költségesebb lett. Az udvarok feltöltése többnyire elmaradt, kialakultak azok az egészségtelen beépítésű tömbök, amelyek a későbbi években jelezték a rekonstrukció előre nem látott következményeit. A különféle nehézségek azonban nemcsak a tömbök beépítési módjából, hanem a csatornázás és a felszíni vízelvezetés problémáiból, a mély területeken történő építkezésekből, egyes ipari üzemeknek — a lakosságra nézve — nem egyszer kedvezőtlen elhelyezéséből eredtek. Ennek ellenére 1879-től az I. világháborúig Szegeden a tervszerű városfejődés harmonikus folyamatát figyelhetjük meg.10

4. grafikai melléklet. Szeged város térképe 1907

 

Lábjegyzetek:

  1. Nagy Zoltán: Vedres István művészi munkássága. Budapest, 1956., Uő.: (Vedres István) Szerepe a városkép kialakításában. = Szeged története 2. 661—664.
  2. Szeged szab. kir. város belterületének Helyzetrajza 1878-ban. Közli Reizner János 1899—1900. II. 336—337., Szeged sz. kir. városának átnézeti vázlatrajza másolva és kiegészítve a kir. biztosság müsz. o. által. Szegeden 1879 július havában. 73,5X117 cm. Szeged, 1879. OSZK TM 1870., Szab. Kir. Szeged Város belterülete utcza-hálózatának átnézeti térképe. 1879. Kéziratos térkép, A Szegedi Királyi Biztosság Műszaki Osztálya pecsétjével. 81X60,5 cm. A Szeged szab. kir. város Építkezési Rendszabályainak Tervezete. Kéziratos folió, SK. Ed. 2042 melléklete. (A térképen az árvíz előtti utcahálózat, s fölötte a Lechner-féle rekonstrukciós városalaprajz)., Szeged Szab. Kir. város Helyzetterve. Az árvíz kiterjedése 1879. július 25-én. Közli Kulinyi Zsigmond 1901. 58—59. között.
  3. MVStÉ. 1908. 115. sz. táblázat.
  4. Legalábbis ennyit mutat ki az MVStÉ. 1908. 116. sz. táblázata.
  5. Szegedi Napló, 1913. május 15. CsmL Néptan. jkv. 1919. február 26. Közgy. jkv. 1905—728.
  6. MVStÉ. 1908. 117. sz. táblázat.
  7. A gázvilágításra: MVStÉ. 1908. 122. sz. táblázat, a villanyvilágításra: Uo. 123. sz táblázat.
  8. CsmL Tan. ir. 1882—12 842. 1. sz. Szegedi Napló, 1882. december 22., 1883. január 3. A rendszeres villanyvilágítás 1895. október 31-én kezdődött a Széchenyi téren felállított lámpákkal.
  9. MVStÉ. 1908. 119. sz. táblázat.
  10. Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. 133—144. Bálint Sándor: Szeged városa. Budapest, 1959. 98—107. Gerle János—Kovács Attila—Makovecz Imre: A századforduló magyar építészete. Budapest, 1990.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet