Előző fejezet Következő fejezet

Egyház és kultúra

 

VI. IRODALMI ÉLET, ÚJSÁGOK

 

1. AZ IRODALMI ÉLET (1849—1892)

 {1015} A múlt század hatvanas éveitől kezdve a helyi és a fővárosi lapokban gyakorta feltűnnek a szegedi és a Szeged környéki népéletről írott elbeszélések. Sajátosságaik, íróik élete és működése csak a helyi kutatókat foglalkoztatták. Megkísérelték kideríteni ennek a jellegzetes elbeszélés-típusnak a keletkezését, megvilágítani kapcsolatait az országos irodalomtörténeti fejlődéssel, meghatározni értékeit. Sokan akadtak, akik túlértékelték a „szegedi népieseket"; mások jelentéktelennek, jó szándékú dilettánsoknak nevezték őket.1

A múlt század második felében kialakult sajátos szegedi elbeszéléstípusnak eredeti tartalmi-formai jellegzetességei vannak. Íróikat összeköti a helyi témaválasztás, a művészi ábrázolás tárgya; ezen túlmenően azonban szemléletmódjukban is rokonok. Legsajátosabb jegyeik közül Ortutay Gyula kiemeli a néprajziságot, az ezzel összefüggő konkrétságot, valamint, hogy ezek a művek a szegedi nép vallásos áhítatát és szociális helyzetét „benső megrendüléssel, minden kritizáló fönntartás nélkül" ábrázolják.2

Már az 1860-as évektől kezdve a város irodalmi életében jól kivehetően tükröződik egy sajátos parasztszemlélet. Szeged ez időben éri el fejlődésének azt a fokát, ahol a piacra termelő parasztbirtok megerősödésével együtt járó paraszti proletariátus egy része az egymást követő városi bérföldosztások révén — ha gyakran csak időszakosan is —, kisbérlővé válik. A kötetünk más fejezeteiben részletesen tárgyalt kapitalista fejlődés kifejlesztette a szegedi polgáröntudatot is.3

Irodalmi síkon mindez legszembeötlőbben a „népies-nemzeti" irányzat (Petőfi-, Arany- Tompa-hagyomány) követésében és a Dugonics-kultuszban, mint élő helyi hagyomány ápolásában jelentkezett. A város társadalmi fejlődésének függvényeként fellendülő irodalmi életében ezekkel, a helyi irodalom jellegét hosszabb időre befolyásoló, meghatározó tényezőkkel találkozunk.

 {1016} A szegedi polgárság Dugonics András emlékét mindig nagy szeretettel és öntudattal ápolta. A helyi piaristák kezdeményezésére már a XIX. század elején márvány emlékművet emeltek sírján, az 1830-as években pedig szobrot akartak állítani neki. Bár ekkoriban nem sikerült megvalósítani ezt a tervet, a szoborállítás gondolata és a hozzá fűződő Dugonics emlék-ápolás állandó maradt.4 Mindez tűnhet ugyan lokálpatriotizmusnak, amely megelégszik a város szülötte emlékének ébren tartásával, nevének emlegetésével, az azonban kétségtelen tény, hogy a szegediek legöntudatosabbjai, a város vezetőinek és értelmiségének hangadói mindig pontosan tudták, hogy mit jelent számukra a Dugonics név, s a derék piarista elveinek és törekvéseinek ismeretében élővé, korszerűvé igyekezték tenni ezt a hagyományt. Ez a törekvés a szabadságharctól a kiegyezésig volt különösen jelentős, de 1867 után sem lanyhult. Erre utal az a tény, hogy a szegediek az 1870-es évek elején országos méretűvé fejlesztették a Dugonics-szobor felállítására irányuló mozgalmukat. Erről tanúskodik az 1873 elején megalakult Dugonics Szobor Bizottság, majd a Dugonics Kör, amely a szabadságharc utáni első vidéki irodalmi társaság volt.

A kiegyezés évében végre engedélyt kapott a működéshez egy Ifjúsági Kör, amely értékes szépirodalmi és tudományos könyvtárat létesített, felolvasásokat tartott. 1871-ben már 110 tagja volt.5 Vezetője Szabó Mihály, tanítóképző intézeti igazgató, a szegedi hírlapirodalom és kulturális élet jeles és becsült munkása. 1873. március 15-én (!) Tudományos képzettségű ujainkhoz címmel felhívást tett közzé a Szegedi Lapok c. újságban, amelyben Ifjúsági írói Kör alakítására buzdított.6 Megállapította, hogy az Ifjúsági Kör, amely egyik fontos feladatának tekintette az irodalmi tevékenység fejlesztését, az utóbbi években nem tudott megfelelni e célkitűzésnek. Ezért javasolta, hogy alakuljon át írói körré az „irodalmi munkaképes ifjak számára", akik magukat „a nemzet díszes írói koszorújába való belépésre méltókká tehetik". Szabó Mihály azonban nem csupán szépirodalomra gondolt, mint Dugonics és követőinek jórésze, hanem a tudományos, tudományt népszerűsítő, nemzetnevelő, hazafias közvéleményformáló „irodalomra" is. Felhívása megértésre talált, a jelentkezők száma viszonylag gyorsan nőtt, ami részben a már meglévő szervezeti kereteknek, részben a szegedi fiatal értelmiség ambícióinak volt köszönhető. (A létszámnövekedésről a Szegedi Lapok 1873. március 19-i száma is örömmel számolt be.) A Szegedi Lapok ez időtől kezdve a mozgalom lapjává lett; szerkesztője, Gyalokay Mózes reáliskolai tanár március 20—21-én  {1017} már közölt is a kör kezdeményezésére született útirajzot.7 Március 23-án a kör alakuló ülését is megtartották, április 6-án hat új tagot vettek fel, négynek a felvételéről pedig tárgyaltak.8 A kör tagjai (művelt iparos és értelmiségi fiatalok) valóban különböző „szakok" területén forgatták tollúkat. A többségben lévő szépirodalmi érdeklődésűek közül Szőnyi Lajos, Domokos Elek, Sárhegyi Pál novellákat, rajzokat írt, Pintér Ferenc, Csáky Lajos, Agárdy Jenő verseket, Kutasi József, Váry Gellért, Klein Salamon, Hepp Ferenc, Jablonkay Géza műfordításokkal kísérletezett. Ferenczi János tanító pl. Szeged elnevezési és helyrajzi tekintetből címen írt cikket, amelyben régi szegedi városrész neveket (Juhász város, Jerikó, Tyúkbögy), dűlő elnevezéseket (Lószaggató, Gajgonya, Kukucska stb.), rét- és járásneveket (Bodom rét, Rúzsa járás, Kutyaménös stb.) gyűjtött össze a szegedi néprajz feltörekvő generációjának nem csekély hasznára.

Ez a hirtelen fellendülő munka nem volt különösen magas színvonalú. A műfordítások közül Váry Gellért piarista tanár A parasztkisasszony c. Puskin fordítása (eredetiből !),9 a rajzok közül Szőnyi Lajos Szegény Bandi c. paraszti tárgyú írása,10 a terjedelmesebb elbeszélések közül Domokos Elek Jókait idéző kísérlete figyelemre méltó.11 A költemények gyarlók.

A kör 1873. május 6-án elhatározta, hogy Dugonics Andrásról nevezi el magát. Jóváhagyott alapszabálya szerint a Dugonics Kör célja: A szellemi erő és tevékenység fejlesztése s gyakorlása irodalmi téren; a korszellem igényelte üdvös és szabad eszmék, elvek terjesztése, a magyar nyelv és irodalom fejlesztése, tökéletesítése, valamint közlöny alapítása, emlékkönyvek, évkönyvek kiadása, pályadíj kitűzése.12

E program megvalósítását sajnálatosan zavarta a kör nevét alcímként felvevő Szegedi Lapok elleni támadássorozat. A lap egyik munkatársa elkeseredetten panaszkodik, hogy az 1859 óta hegemón helyzetben lévő Szegedi Híradó tábora az „egy isten az égben, egy lap, a Híradó Szegeden" elvét vallja.13 A fiatal lap szerkesztőit az ultramontánságtól egyházi szubvenció elfogadásán keresztül sok mindennel megvádolták,14 s a megújuló hadjáratok lassan aláásták hitelét, csökkentették olvasótáborát, végül megbuktatták. E cél elérése érdekében a Szegedi Híradó odáig ment, hogy a város kulturális élete szempontjából igazán  {1018} jelentős Dugonics Körről annak fennállása során egyetlen hírt sem közölt, csupán a Dugonics Szobor Bizottság munkájáról tájékoztatta olvasóit. Az áldatlan érdekharc gyakori szerkesztőváltozást és színvonalesést eredményezett a Szegedi Lapoknál, s csökkentette a Dugonics Kör megérdemelt tekintélyét is. Nem sokat segített az sem, hogy a Szegedi Lapok az 1873 óta viselt „A Dugonics Kör Közlönye" alcímet hol elhagyta, hol felvette, aszerint, hogy mi látszott éppen elő-nyösebbnek.15 Már 1873 augusztusában kénytelen volt a napilap hetilappá alakulni. A két lap közötti ellenséges viszony részben társadalmi, részben presztízs-okokra vezethető vissza. Az egyik, hogy az 1870-es évtized még nem a sajtóvállalkozások kora a magyar vidéken, egy orgánum teljes egészében egy politikai csoport anyagi támogatásától függött. A konzervatív liberális szellemű Szegedi Híradó stabil bázissal rendelkezett a szegedi polgárság körében. A Szegedi Lapok viszont olyan vállalkozásnak indult, amely kihasználta a Dugonics-kultusz konjunktúráját, s így számíthatott a kultusz ápolásában élenjáró piarista rend támogatására. Ezzel sikerült is maga mellé állítani a polgárok egy részét, csökkentve ezzel a Szegedi Híradó olvasóinak számát. Így egymás riválisaivá váltak. Nyilván irritálta a Szegedi Híradó gárdáját az, hogy a lap volt szerkesztője, Szabó Mihály átpártolt az új lap köréhez, valamint az is, hogy a Szegedi Lapok napilapként indult, míg a Szegedi Híradó ekkor még csak heti három alkalommal jelent meg.

A város lakosságának Dugonics-kultusza a személyeskedések ellenére sem csökkent. A Dugonics-szobor ügyének sikerült megnyerni az emigrációból hazatért Reményi Edén kívül Liszt Ferencet is, aki ígéretet tett az őt fölkereső szegedi küldöttségnek, hogy hangversenyt ad a Dugonics szoboralap javára.16

A Szegedi Lapok veresége ellenére a Dugonics Kör mégiscsak irodalmi életet teremtett a maga módján a városban. A Kör tagsága még 1875-ben is gyarapodott,17 céljait — ha lassan is —, megvalósította, szervezete megszilárdult. 48-as szellemben működött (bizonyítják ezt novellacímek a kör tagjainak munkáiból: pl. A muszka hadjárat idejéből, Egy honvéd halála, Temesvár stb.), igyekezett világirodalmi kitekintést is adni (tagjai Puskintól, Andersentől fordítottak), és közgyűlésük 1876-ban pályázatot hirdetett. Ennek eredményéről nincs tudomásunk. Valószínű, hogy az újra elburjánzó intrikák miatt a megalakulást annak idején csak három évre kimondó kör vezetői nem vállalkoztak a további irányításra, ennek következtében a kör feloszlott, a pályázat tárgytalanná lett.18

A Dugonics Kör munkája egyszer s mindenkorra napirendre tűzte a város irodalmi hagyományainak ápolását, megnövelte az irodalom iránt érdeklődők táborát,  {1019} lapjában teret nyitott a helyi — bár még nem jelentős — íróknak, költőknek. Ezzel a konkurrenciában erősebbnek bizonyult vetélytársát, a Szegedi Hír-adót is arra kényszerítette, hogy a korábbinál nagyobb teret szenteljen a szépirodalomnak. Mindezzel, továbbá azáltal, hogy a fővárosi irodalmi pályázatok példájára „népies irányú költői beszélyre" hirdetett pályázatot, s lapjában ilyeneket közölt, elsősorban a helyi paraszti tárgyú széppróza felé irányította a szegedi tollforgatók érdeklődését.19

A megindult pezsgés nyomán vita indult például a vidéki hírlapirodalom szerepéről és hivatásáról, s ezzel kapcsolatban a vidéki irodalmi viszonyokról, s tiltakoztak a fővárosi hegemónia, a vidék fölényes elmarasztalása ellen.20 Irodalmi ünnepségeket rendeztek. Csokonairól 1873. november 23-án emlékezett meg a Szegedi Híradó, Petőfi születésének 50. évfordulójára pedig közölte Magyar Gábor szegedi gimnáziumi igazgató emlékbeszédét, majd Horváth Sándor gimnáziumi tanár Petőfi Sándor lírai költészetéről s ennek egynémely tárgyáról c. hosszabb tanulmányát.21 A Polgári Olvasó Egylet is újjászületett, ebben Szophoklész Antigonéjáról, a Parcivalról és más hasonló irodalmi és művészeti témáról tartottak előadásokat.22

A már említett Váry Gellért, a Dugonics Kör lelkes tagja programszerűen hirdette: „Hazai művelődésünket és magyarságunkat illetőleg oly hivatás vár Szegedre a jövőben, mint talán egyetlen hazai városunkra sem. A Dugonics-szobor emelése, az országos kiállítás, mely Szeged kebelében mutatta be képességét, oly remek nyilatkozat, melynél illőbben újkori város nem tehetett volna bizonyságot nagykorúságra jutott fejlettségéről..."23

Talán különösnek tűnik, hogy a gyorsan polgárosodó város irodalma a paraszti élet felé fordul, ahelyett, hogy a városi élet kialakuló modern vonásaira, jellegzetességeire figyelne. Azonban ha meggondoljuk, hogy országosan az 1840-es években is hasonló volt a polgári fejlődés gondolatának irodalmi vetülete, s hozzávesszük, hogy Szeged egész társadalma a felsővárosi hajóslegénytől az alsóvárosi nagygazdáig, a gyufagyári munkástól a polgármesterig, a piarista tanártól a tanyai tanítón keresztül a liberális elveket valló újságíróig át meg át volt itatva a szegedi parasztság hagyományaival, életformájával, nyelvével, akkor egy cseppet sincs okunk ezen csodálkozni. A város fejlődésének ezen a fokán aligha lett volna talaja másféle irodalmi iránynak.

A helyi Dugonics-kultusz, e hagyományok sajátos felvirágzása nagyrészt  {1020} Csaplár Benedek (1821—1906) piarista tanárnak köszönhető. Nyitráról került Szegedre 1853-ban, Ipolyi Arnoldnak jó barátja és egyik leglelkesebb munkatársa volt. Már említett 1859-es cikkében ő adta meg korai alapvetését annak az 1870-es években kibontakozó kulturális és irodalmi mozgalomnak, amelyről a korábbiakban szóltunk.24

Csaplár ugyancsak 1867-ig tartózkodott Szegeden, de addig Ipolyinak végzett folklorisztikai munkájába nemcsak felsőosztályos gimnáziumi tanítványait vonta be, hanem — erre is van adatunk —, rendtársain kívül tanítványainak szülei közül is többet. Gyűjtőtársaival a Szinnyei-féle tájszótár adatszolgáltatásába is bekapcsolódott.25 Bár maga szemmel láthatóan az Ipolyi-féle Magyar Mythológia varázsa alatt dolgozott (még írói álnevei is erre utalnak: Árpádfi, Etelközi, Pusztaszeri stb.), számos tanítványába oltotta bele Szegeden is a népélet, a szegedi parasztság folklórja iránti érdeklődést. Bizonyára nem véletlen, hogy diákgyűjtőtársai közül többen a város közéletének jelentékeny alakjai lettek (Szluha Ágoston, Bakay Nándor stb.), hogy jelesebb tanítványai mint néprajz- és foklór-kutatók szereztek nevet maguknak. (Pintér Sándor a palóc folklórkutatás egyik úttörője, Kovács János a szegedi népélet kiváló ismerője és első monografikus feldolgozója, Löw Immánuel a zsidó folklór nemzetközi hírű tekintélye.) Ez időben végezte tanulmányait a szegedi piarista gimnáziumban a kitűnő Kálmány Lajos.26

Ennek a gimnáziumnak a diákjaiból nevelődött a város értelmiségének jelentékeny része, ők lettek a helyi irodalmi mozgalmak szervezői, majd 1892-ben a Dugonics Társaság alapító tagjai. Csaplár távozása után Kovács János volt a Dugonics-kultusz legügybuzgóbb munkása. Egymás után jelentek meg cikkei, tanulmányai Dugonicsról.27

A többi Csaplár-tanítvány sem ült tétlenül Kováccsal együtt számos etnográfiai, folklorisztikai cikket írtak a Szegedi Híradóba, majd 1878 nyarától az akkor meginduló Szegedi Naplóba, sőt a kérészéletű egyéb szegedi sajtótermékekbe is jutott írásaikból. Nem egy cikküket a fővárosi lapok tárcarovataiban is megtaláljuk.28

 {1021} Hamarosan megjelentek a Löw Immánuellal jó barátságban lévő Kálmány Lajos népköltési gyűjteményei is,29 az ő érdeme, hogy Szeged vidéke a folklór szempontjából egyik legismertebb vidéke hazánknak.

A „szegedi néprajzos iskola" már Csaplár ideérkezése előtt kezdett kibontakozni — Dugonicsra hivatkozva — a helyi gimnáziumban, de az ő hatására erősen fellendült. A már említetteken kívül jelentős a szegedi népnyelv kutatásának fáradhatatlan munkása, Ferenczi János tanító és Reizner János múzeumigazgató.

E gyűjtők többnyire szépírók is voltak (Kovács János pl. verseket írt), Tömörkény pedig irodalmi tevékenysége mellett a város múzeuma néprajzi tárának megszervezésével, fejlesztésével, a szegedi népélet tudományos feldolgozásával, tájszógyűjtéssel is foglalkozott.30 A helyi gyűjtők között vita is folyt a szegedi népdalokról.31 Jellemző, hogy az 1875-től rendszeresen megjelenő Szegedi Képes Naptár is állandóan közölt népdalokat szegedi gyűjtőktől. Figyelemre méltó, hogy a néprajzi érdeklődés nem zárkózik saját szűkebb pátriájába, bár elsősorban a szegedi tájra irányul. Számos cikk foglalkozik az ország más vidékeinek parasztságával, a nemzetiségekkel, sőt más nemzetek, népek folklórjával is.32

Ezek után természetes, hogy az 1870-es évek második felében elszaporodtak a „népies beszély", a „rajz a népletből" alcímű írások. Ez a jelenség — ha egy kis késéssel is —, egybeesik a népies újromantika és a népszínmű új, országos méretű virágzásával. Ha érződik is ennek az országos irodalmi tendenciának a hatása a szegedi írásokon, itteni elszaporodásuk mégis elsősorban az említett helyi tényezők következménye. A népszínmű formai hatása jelentős: a szegedi novellisták szinte majd mindegyike népszínművet is írt. (Pl. Palotás Fausztin, Deréki Antal, Cserzy Mihály stb.) E népszínművek a Mikszáth által is nagyrabecsült Tóth Ede (1844—1876) példáját igyekeztek követni, akitől az igényesebb irodalmi közvélemény a magyar népszínműírás megújhodását várta. (Korai halála miatt hiába.) Ez a hatás átterjedt a szegedi novellatermés jórészére. A paraszti valóságot kitűnően ismerő szegedi írók, újságírók azonban — ha fel is használtak készen kapott népszínműsablonokat, lévén gyakorlatlan színpadi szerzők —, nem tapadtak szolgaian az országos divathoz.

Amikor a szegedi irodalmi élet fellendülése egyben az irodalmi igényesség követelményét is magával hozza, a szegedi újságírók (maguk is novellisták és népszínmű írók) alkalmi kritikusokként éppen a népszínművek „népiessége", paraszti  {1022} hitelessége iránt érzékenyek. Az ekkor még csak időszakosan működő szegedi színház műsora igen sok népszínművet hoz, ami kétségtelenül bizonyítja, hogy népes tábora volt a városban e műfajnak. A kritikusok azonban, ha csak nem olyan tehetséges szerző művéről volt szó, mint Szigligeti vagy Tóth Ede, erős hangú, gyakran élesen gúnyos kritikákat írtak, bírálván nemcsak a színészi játékot, de magát a művet is. Nem törődtek sem Csepregi Ferenc, sem Abonyi Lajos, sem Rákosi Jenő egyre növekvő népszerűségével. Jellemző, hogy még helyi szerzőtársaikat is kioktatták.33

A népélet sekélyes ábrázolása elleni tiltakozás tipikus esete az a vita, amely 1880-ban zajlott a Szegedi Híradóban. Egy vasárnapi tárca szerzője a szegedi parasztokról írván azt emlegeti, hogy lám, a parasztok körében a házasság csupa boldog megelégedés, szeretet; nincs ott annyi családi perpatvar, pletyka, emberszólás, válóper, mint más körökben. Két nap múlva már „Egy fiatal lány" aláírással a következőket vágja valaki a tárcaíró fejéhez: „Szépek nagyon azok a népies idillek, csak az a kár bennök, hogy nem a népéletet, hanem egyes emberek túlcsigázott ábrándjait vázolják."34

Mindebből következik, hogy a szegedi irodalmi élet hangadói a népszínművekben sem az idilli vonásokat, hanem a paraszti tárgyú reális dráma (vagy ahogy akkor szokás volt mondani: a népdráma) elemeit tartották fontosnak és értékesnek, eltérve ezzel a kor átlagízlésétől, mely a nép világát mint idillt szerette volna látni a modern világ sivár, üzleties, elembertelenítő vonásaival szemben.

Az 1878-tól 1884-ig tartó időszak sorsdöntő jelentőségű Szeged történetében. Ez a hat esztendő ragyogó kilátásokat és sötét kétségbeesést, távlattalan bénultságot és szivárványos jövőt festő reményeket zúdított gyors egymásutánban a városra. A helyi erőkből táplálkozó, talán nem különösebben gyors, de biztosnak látszó gazdasági és kulturális fellendülést derékba törte 1879 márciusában a borzalmas árvíz. Az újjáépítéshez szükséges műszaki és tervezési előkészületek után lázas építkezés kezdődött, amely a város egész arculatát megváltoztatta. Természetesen ennél lassabban bontakozott ki egy megváltozott életforma a körutassugárutas városban. A korábbi patriarchalis viszonyok erőteljesebben kezdtek eltűnni. A város és a tanyavilág kapcsolata is megváltozott. A tanyavilág és népének eltávolodása a fejlődő nagyvárostól már korábban is előrevetette árnyékát, azonban az eltávolodásnak ez a szükségképpeni folyamata az események következtében váratlanul felgyorsult.

A parasztság világa felé forduló szegedi irodalomban ez a hat esztendő a felnövést eredményezte, újságíró gárdájában olyan személyek szerepeltek — ha csak néhány évig is —, mint Mikszáth, Pósa Lajos, Sebők Zsigmond. Szegeden indult  {1023} meg 1882 nyarán az ország első, nagy jövőjű irodalmi gyermeklapja, a Jó Barát, amely később Budapesten Az En Újságommá alakult, s számos jeles írónk mellett Móra Ferencet is állandó munkatársává tette. A Jó Barát c. lapot Pósa szerkesztette, Reviczky Gyula, Hermán Ottó, Kálmány Lajos. Jókai, Mikszáth, Palotás Fausztin ígért és részben meg is valósult közreműködésével.

Egészen természetes, hogy a nagy állami támogatással és a külföldi tőkerészvételével minden irányú fellendülést és nagy üzleti vállalkozásokat hozó korszakban új erőre kapott a szegedi öntudat. Felerősödött a vidéki közművelődési, irodalmi viszonyok lebecsülése elleni hadakozás is. Mélységesen felháborodott cikk támadja pl. gr. Kreith Bélát, aki tervbe vett Haladás c. hetilapjában vidéki szerkesztők számára kimondottan „kiollózás" céljára ígér különféle cikkeket, hogy így legyen segítségére az általa tájékozatlannak és tanácstalannak tartott kartársainak. „Sokkal mélyebb fölfogással gondolkozunk egy hírlapíró hivatásáról, semhogy a gróf úr szellemet lealacsonyító vállalatának jövőt jósolhatnánk." — írja a szegedi cikk szerzője. Bírálja a fővárosi korrupt kolportázs-rendszert, az olyan üzleties szellemű lapokat, amelyek még bevásárlási megbízásokat is elfogadnak vidéki előfizetőiktől, csak hogy reklámozzák magukat.35

Kapóra jött a szegedieknek Kossuth 1882. augusztus 25-én Turinból a Petőfi Társasághoz, Szana Tamás (1844—1908) címére küldött nyílt levele, amely kárhoztatja az üzleties szellemet, s — érdekes módon — a szegediek véleményére emlékeztető elveket vall a nemzeti irodalom fejlődési lehetőségeiről: „Ha midőn Ön (ti. Szana Tamás, a társaság főtitkára) a kozmopolitikus jelleg és idegen termékek áramlata felől panaszkodik, meg vagyok győződve, hogy ezt nem úgy érti, mintha azt óhajtaná, hogy fajunk akár az európai társadalom simító befolyásától, akár az idegen irodalom színe-javának hazai talajba átültetésétől elzárkóznék... Európa nemzetei között egyetfén egy sincs, melynél a nemzeti érzület eleven fönntartása olyan döntő súllyal bírna, mint a magyarnál." A Szegedi Napló teljes egészében közölte a levelet és mindenben egyetértett vele.36 A szegedi irodalom ekkori irányítói éppen a Kossuth által is megjelölt úton igyekeztek járni. A helyi szerkesztők lapjaiban Mark Twain, Maupassant, Turgenyev, Daudet, Zola, Björnson csaknem olyan gyakran bukkannak fel, mint ez idő tájt a legjobb fővárosi lapokban. Szegeden 1881-ben már kisebb vita is kerekedett a naturalizmusról és Zoláról Gozsdu Elek párizsi levele nyomán. Gozsdu igyekezett Zolát megvédeni a rászórt gyalázkodó rágalmaktól és megmagyarázta elveit: „A regény, a színmű mutassa, legyen tükre a valónak, ne szépítsen semmit."37 Egy névtelen levélíró is pártját fogta a Szegedi Naplóban Zolának, s Dumas-val összehasonlítva a népszerű romantikus  {1024} írónál jelentősebbnek tartja.38 A Szegeden ekkor nagyon népszerű Mikszáth egy novellájának németre fordítása ürügyén cikk jelent meg A magyar irodalom és a külföld címen.39

A Petőfi Társaság tagjainak 1882-es vidéki körútja, amely útba ejtette Szegedet is, újabb lökést adott a fellendülő' helyi irodalmi mozgalomnak. Nagy készülődéssel várták a Társaság képviselőit, amelynek ekkor csak egyetlen tagja volt Szegeden, Szabados János (1839—1892) költő, városi tanácsnok, helyettes polgármester. Július 23-án tárca mutatta be azokat az írókat, költőket, akik között Jókait, Mikszáthot, Kiss Józsefet, P. Szathmáry Károlyt is várták. Másnap a Szegedi Napló különkiadást jelentetett meg a nevezetes alkalomból, s bár nagyon fájlalta, hogy sem Jókai, sem Mikszáth nem jöhetett, a város örömmel és ünnepélyesen fogadta a szegediek számára rokonszenves társaság képviselőit. (A Kisfaludy Társaság ugyanis számukra konzervatív volt.)

Mintegy vigasztalásul, ugyanez év novemberében Mikszáth, Bartók Lajos és ifj. Ábrányi Kornél látogatott együtt Szegedre, korábbi kapcsolataik és jövendőbeli együttműködésük jelzéseként. Ezek a kapcsolatteremtések azonban — mint később látni fogjuk —, nem voltak egészen felhőtlenek. Akadtak, akik a Petőfi Társaság delegációjának látogatásában a vidékkel szembeni fölényérzet jeleit is megmutatkozni vélték.

Egy 1883-as „tárca levél" szerzője a Szegedi Híradóban (szignója: -p -n.) nem tartja ugyan szerencsétlenségnek, hogy a fővárosban összpontosult az irodalmi élet, de megjegyzi, hogy ennek komoly hátrányai is vannak, amelyek miatt sokan megfeledkeznek előnyeiről. E hátrányok között említi, hogy a fővárosi írók elsősorban csak magukat vélik a nemzeti szellem hordozóinak, ennek folytán magukat túl-, a vidékieket pedig alábecsülik. A továbbiakban a szerző síkra száll az irodalmi decentralizáció mellett, s e gondolat jegyében^elkesen üdvözli egy újból felállítandó Dugonics Kör eszméjét az 1873-ban alakult helyett, amely — mint említettük — 1876-ban a Dugonics-szobor felállítása után feloszlott.40 (Ugyanis Reiz-ner János, az újonnan alapított Somogyi-könyvtár vezetője ekkor már közzétette terjedelmes cikkeit az Új Dugonics Kör megalakítása érdekében.41 A fent említett cikk elsősorban azért fontos, mert megerősíti a dugonicsi elvekben gyökerező szegedi irodalmi törekvéseket önbizalmukban, és a „második legnagyobb magyar város" — s általában a városok — fontosságát hangsúlyozza a magyar kulturális és irodalmi élet előrelendítésében.

 {1025} A szegedi irodalmi közvélemény szószólóinak programja több ponton közel esik az 1870-es években a Figyelő c. folyóirat körül csoportosuló, Akadémia- és Kisfaludy Társaság-ellenes korszerű, bár mérsékelt ellenzék irodalompolitikai elképzeléseihez. Az ekkoriban Szegedre kerülő Pósa, majd Gárdonyi még szorosabbra fűzi ezt a kapcsolatot.

A parasztságra ügyelő, irodalompolitikailag mérsékelten ellenzéki beállítottságú írók egyaránt hangsúlyozták a nemzeti önérzetet és annak fontosságát, hogy példát kell venni az európai irodalom javából. Ez az írói magatartás áll az 1870-es, 1880-as évektől megjelenő szegedi, jellegzetesen paraszti tárgyú novelláskötetek hátterében. A szegedi parasztnovella — a népszínművel való minden esetleges kapcsolata mellett — két olyan, jórészt irodalmon kívüli tényezőt olvasztott magába, amelyek további fejlődését nagymértékben meghatározták. Az egyik a helyi népélet iránti érdeklődést tárca formájában tükröző, a néprajzi gyűjtőmunka alaphelyzetével rokon szemléletből fakadó „riport a szegedi tanyákról". Szerzője azonban nem a messziről jött, tudálékos újságíró, amatőr vagy hivatásos néprajzkutató magatartásával közelít tárgyához, hanem a szülőföldje parasztjait eddig is jól ismerő, jóformán velük együtt nevelkedő szegedi értelmiségi meleg lírájával jeleníti meg az általa megfigyelteket. Ilyen ízes, hangulatos, szinte már életképpé kerekített riport egy tanyai disznótorról az egyik említett Csaplár-tanítvány, a népdalt is gyűjtő tanító, Ferenczi János írása a Szegedi Képes Naptár 1875. évi számában.

Egy társa Tanyai képek című riportjában a szegedi novellisztika egy jóval később is fellelhető típusának szerkezeti sémáját is megteremti. E szerkezet jellemzői közé tartozik, hogy kimondottan lírai hangulatú, szépirodalmi igényű bevezetés (többnyire tájleírás) adja meg az alaphangot. Ezután részletes néprajzi tájékoztatás következik az évszaknak éppen megfelelő paraszti munka rendjéről (pl.: asztag-rakásról, nyomtatásról, gabonatisztításról stb.), és a hozzá használatos szerszámokról, a vele kapcsolatos fogalmakról, a szokásos elnevezésekről (pl.: ágyás, szemvonó, a „német" és a „magyar" favilla közti különbség stb.).42 Ennek a néprajzias leírásnak pontosságára jellemző, hogy például az említett munkafolyamatok és eszközök leírását szinte szóról szóra így találjuk A magyarság tárgyi néprajza megfelelő fejezetében.43

Az ilyen riport e részében a tárgyi-néprajzi leírást máskor és gyakrabban népszokások, a hozzájuk kapcsolódó mondókák, dalok (pontosabban dalszövegek) közlése helyettesíti. Palotás Fausztin Az alsótanyák között c. tanyai riportjában44 a tárgyi-néprajzi jellegű rész helyén például azt az akkor Pálfy-kapitányságnak  {1026} nevezett tájegységben dívó régi szokást írja le, hogy esténként, de főként vasárnap vagy ünnepnap délutánján az alacsony halmon álló szélmalom köré gyűlik össze a környező tanyák fiatalsága táncolni, s felsorolja, hogy milyen táncokat járnak („röszketős", „riszálós", „lippenős"), ill., hogy milyen a tánc íratlan rendje. Egyébként a tanyai riport e részébe illeszkednek a parasztoktól ellesett, pontos tájnyelvi lejegyzéssel közölt, jobbára valamiképpen csattanós végű párbeszédek, amelyek valamelyest jellemzik is az esetenként csak név szerint említett szereplőket. (Palotás említett riportjába népdalt is sző.) A hasonló riportok befejezése rendszerint kissé érzelmes szentenciázás, vagy a tájról, népe életéről szóló elmélkedés.

Az ilyen és hasonló riportok nemcsak a tanyavilágot jelenítik meg, hanem gyakran tárgyalják a város paraszti lakosságának életét, jellegzetes figuráit is.45 Ezek a megoldásmódok váltak fokozatosan a nem riport jellegű, kimondottan szépirodalminak szánt írások alapelemeivé is. Ily módon a riportok és a velük szinte egy időben jelentkező novellák között a határ a legtöbb esetben elmosódik, így van ez — hogy csak néhány példát említsünk —, „Csényi" (Terescsényi Gyula) Karácsony a pusztán c. népies rajzában, vagy Deréki Antal A putri lakói c. tárcanovellájában, illetve ugyancsak Deréki Aratáskor c. rajzában.46 Ezekben a karácsonyi népszokások, a putri fogalmának és építésmódjának, valamint az aratóünnep lefolyásának bemutatása mindvégig a riport és a novella határán tartja az írást. Az ilyen művek akkor is megtartják e vonásaikat, amikor szerzőik már több-kevesebb sikert arató szépíróként is jelentkeznek nemcsak a helyi, de a fővárosi lapokban is.

A másik, a riporthoz hasonlóan többé-kevésbé „irodalmon kívülinek" nevezhető tényező, amely a szegedi novellisztika szinte állandó elemévé formálódott, a betyárhistória, ill. a betyárhistóriát a lapok hasábjairól lassan kiszorító törvényszéki tudósítás. (Az előbbinek ponyva-változatai is ismeretesek.)47

Itt meg kell jegyeznünk, hogy Szegeden az 1870-es évek végén még mindenki jól emlékezett az igazi betyárokra, akik nem a vadromantika világirodalmi sablonjai, vagy Jókai álruhás nemesei voltak, hogy pl. a Rab Rábyban betyárkodó Zanbáry Fruzsinkát ne is említsük. Ráday vésztörvényszéke csak 1873-ban fejezte be ezeknek a közönséges, a tanyavilágban és a városban egyaránt ismert szerencsétlen parasztembereknek az üldözését. Mint Tömörkénynek A betyárvilágból c. Írásából is tudjuk,48 a szegedi tanyák, de még a város parasztnépe sem tekintette {1027}  őket elvetemült, bűnözésre predesztinált gonosztevőknek, maga a betyár szó sem volt oly pejoratív értelmű errefelé, mint másutt az országban. De nem is tekintették őket Szegeden és a környékén olyasféle romantikus hősöknek, mint sok helyütt másutt. Az kétségtelen, hogy nevük, hírük, különösen Rózsa Sándor neve-híre köré sok mendemonda, legenda szövődött, de a lakosság és az írók felfogásában megmaradtak az osztrák katonaság elől szökött, vagy sorsuk tragikus fordulata következtében a társadalmon kívülre rekedt parasztoknak, akik imponáló bátorságukkal, kétségbeesett elszántságukkal sem tudták tragédiájukat kikerülni. A szegedi nép számára ezek valóságos személyek voltak. A szegedi betyárhistóriák nemcsak hiteles nevekhez, valóban élő személyekhez kapcsolódtak, hanem cselekményük főbb vonásokban akár a Ráday-féle perek anyagából is ellenőrizhető. Az első Szegeden megjelent, korábban írott betyártörténeteket összegyűjtő kötet hivatkozik is a Ráday-féle aktákra.49

A betyártörténetek szerzői gondosan leírták a csárdák („duttyánok") életét, a betyárrejtő mocsarak, nádasok lakóinak életmódját, a pusztai ember öltözetét, készségeit. Hogy az elbeszélések központja gyakran a betyár és a csaplárné, vagy valamelyik parasztlány szerelmi kalandja, talán a betyár-romantika irodalmi sugallatát is jelzi. Ez azonban nem csökkenti a történetek hitelességét. (Palotás Fausztin a Becsei uram kanásza c. történetében még magyarázó jegyzetet is alkalmaz a hitelesség bizonyítására.)

A paraszti tárgyú riport-novellához hasonlóan évtizedekig fennmaradt Szegeden a betyárhistória. Palotás mellett Békefi Antal, Cserzy Mihály és Tömörkény is írt ilyeneket. (Kezdeményezéseik nyomán Mórának is van néhány novellája Rózsa Sándorról: A „Sándor" körül.)

Ahogy a tanyai rendbontások a korszerűsödő közigazgatás folytán „rendőri ügyekké" lettek, a betyártörténetek által biztosítható szenzációt, amelyet egy lap sem hagyott kihasználatlanul, rendőrségi vagy törvényszéki tudósítás pótolta a „Törvényszéki csarnok", vagy hasonló elnevezésű rovatban. A kezdetben sablonos tudósítások hamarosan eredeti színt öltöttek. Elsősorban azok az esetek mozdították meg tudósítóikban az írói ambíciókat, amelyek a rendőrbíróságon, a törvényszéken megforduló parasztemberek sorsára, mentalitására különösen jellemzők voltak. Ha perbefogott parasztemberről, talpraesett kanászbojtárról volt szó, az esetleg nagyösszegű sikkasztásokat, a „nadrágos emberek" családi tragédiáit többé-kevésbé szenvtelenül tárgyaló tudósító ihletet kapott, írásai megszínesedtek, kifejezést adott a vádlottal való együttérzésének, vagy legalábbis szánakozott rajta.

Idővel a törvényszéki tudósítás „irodalmiasításának" formái is fejlődtek. Eleinte csak egy-egy mozzanat színesedik meg a tudósításokban. Például az, hogy  {1028} egy kissé részeg baka a betört ablak árát akkor akarja majd megfizetni, ha hadnagy lesz, s akkor is „privadinertül" küldi el.50 Később novellacímekkel ruházzák fel a tudósítók a tollúkra kívánkozó eseteket, pl.: Csata a fináncokkal.51 Az ilyen címek alatt gyakran csak egyszerű, tárgyilagos tudósítások olvashatók, nem egy esetben azonban sikerült elbeszélés-vázlatokat találunk, egy-egy kidolgozott részlettel.

Más esetben a hiteles jegyzőkönyv a tudósító kezében dramatizált jelenetté változik, melynek főszereplői a törvényszéki tanácselnök és a vádlott. A zárójelbe tett szerzői közlések mint „rendezői utasítások" segítik ilyenkor az olvasót a jelenet átélésében.52

Ismét máskor csak a vádlott, illetve a tanúk naiv vagy furfangos feleleteit idézik szó szerint. Ezekből azután időnként csokrot köt a tudósító, és Törvényszéki adomák vagy egyéb címen külön cikket ír. Az 1880. szeptember 13-i Szegedi Naplóban olvasható Törvénykezési adomák Szegeden címmel, hogy a beidézett juhász a bírónak arra a kérdésére, hogy „Mit tudsz fölhozni mentségedre?", így válaszol: „Egy ürüjuhot Demeterkor." A nem egyszer erőltetett, vagy többször ismételt paraszt-anekdoták között húzódik meg például — a fent idézett közleményben — Mikszáth Bedé Anna tartozása c. novellájának alapötlete.

A Törvényszéki csarnok tudósítói, akármelyik szegedi lapnál dolgoztak is, állandó kapcsolatban maradtak a népélet árnyoldalaival, szociális problémáival, s bár egyes, erre módot nyújtó ügyeket hajlamosak voltak anekdotikus-humoros oldalukról felfogni, szükségképpen nem fogadhatták el a felhőtlen parasztidillek világát valóságnak. Különös érzékenység fejlődött ki bennük a paraszt-tragédiák iránt. Jellemző, hogy amikor 1881-ben egy idős tanyai paraszt, Ördög János megölte a fiát, mert földjének fiára Íratása után nélkülözés, megaláztatás, embertelen bánásmód jutott neki osztályrészül, mindkét szegedi lap tudósítója versengve írta meg e „paraszt Lear" történetét. Palotás pedig a Szegedi Napló 1881. november 4-i számában kerek novellává alakította az esetet.

A nyolcvanas évek elején különösen megszaporodtak a törvényszéki tudósításokban a nyomor miatt tolvajjá lett parasztasszonnyal, parasztemberrel együttérző írások. A Szegedi Napló ekkor lett „egyesült ellenzékiből" negyvennyolcas függetlenségi párti. Éppen ezért főleg a Naplóban találunk ilyen hangulatú tudósításokat. 1881. november 6-án Az ínség címmel közöl egy esetet. A tompaháti uradalomból húsz szegényparaszt négy kocsi repcét lopott. A fővádlott arra a kérdésre, hogy mi vitte őket erre, így válaszolt: „Az ínség, mög aztán az alkalom, kérőm!"

Egyre több szó esik itt a razzián elfogott, tanyáról városba szolgálni jött s el-züllő parasztlányokról, a föld miatt egymással és a rend helyreállítására érkező, {1029}  rendőrökkel vérre menő tanyai parasztokról, a bérével elégedetlen kubikosról, aki leüti a bandagazdát, a bűnét majd három évtized múltán beismerő parasztról, akit enélkül nem vennének be maguk közé a tanyavilágban szerveződő nazarénus szekta tagjai stb.53

A rovatban dolgozók (jóformán minden később nevezetesebbé vált szegedi író írt ide) maguk is felismerték, hogy a népélet, a parasztsors ábrázolásának milyen jelentős forrására bukkantak. Erre utal B. (Békefi Antal) megjegyzése a Szegedi Napló 1883. április 22-i számában: „A népélet titkainak gazdag világa tárul föl gyakran az igazság ítélőszéke előtt. A sötét történetek, melyekbe a büntető igazság belenyúl, elregélik, miképpen születnek a népballadák. Egy idő óta Szeged határa dús anyagot nyújt a népélet regényeiből."

A törvényszéki tudósítások irodalmivá színeződése szükségképpen azt eredményezi, hogy az ilyen írások szétfeszítik a lapban számukra fenntartott helyet, s tárcanovellaként jelennek meg. Ezzel az író végleg túlteheti magát minden hivatalos kötöttségen, a történet kifejezetten irodalmi formát ölthet. Azonban a tárcarovat kötött terjedelmű, legfeljebb két szerző (rendszerint egy költő és egy prózaíró) számára nyújthat teret. És mivel a szegedi lapok szerkesztői is igyekeztek minél színesebb tárcarovatot léterehozni, gyakran jelentettek meg e helyütt idegenből fordított (esetleg máshonnét átvett) műveket, fővárosi szerzők írásait, stb. Nem egy esetben aktuális és hivatalos nekrológokat, a korban divatos természettudományos értekezéseket. A szegedi novellista így sűrűn az éppen rábízott „Helybeli újdonságok" rovatban, vagy egyebütt helyezte el, most már sűrített formában, pár soros hírként élményeit, ötleteit. A nyolcvanas évek elején egyébként is váratlanul sok, a helyi publikációs lehetőségekhez képest túl sok novellista jelentkezett a szegedi lapoknál (Mikszáth, Palotás, Békefi, Irányi Dezső, Deréki Antal, — hogy csak az ismertebbeket említsük). A valóban megesett mulatságos vagy tragikus utcai, vásári, piaci eseteket öltöztették irodalmi formába. Ily módon az újság szinte minden rovatában, hasábján ott bujkál egy-egy sűrített novella. Például Békefi így írja meg a Tolvaj szerelemből c. tudósításában a vallatott legény védekezését: „Szögény legény létömre mög akartam házasodni, aztán hát nem volt hozzá módom. Azt gondoltam hát, Márki uramnak sok van, neköm mög annyi sincsen, hogy a lakodalmat mögülhessem, mondok, nem töszök nagy hibát, ha gazdag embör kárával segítők a magam baján..."54

Az 1870-es években fejlődésnek indult szegedi irodalom tehát olyan jellegzetes alaptípusát hozta létre a helyi irodalomnak, amely nemcsak helyi témájában, népnyelvi sajátosságai révén, hanem parasztszemléletében, a paraszti valóság  {1030} igen alapos ismeretében is eltért az országos irányzatoktól. A népélet módszeres felkutatása tendenciájának és a törvénnyel szemben a nép melletti állásfoglalásra való nagy hajlandóságnak összeötvöződése adja meg az alapját ennek a szemléletmódnak.

A KORSZAK ÍRÓI

Az első szegedi parasztnovellákat tartalmazó kötetet Deréki Antal (családi nevén Leipnik, 1849—1931), a múlt század második felének országszerte ismert karakterszínésze készült kiadni 1880 szeptemberében, amikor a Szegedi Napló munkatársaként városunkban élt. Előfizetési felhívása azonban nem hozta meg a kívánt eredményt, és az ambiciózus író aggodalma, melyet előfizetési felhívásában olvashatunk („Nem kecsegtetem magam vérmes reményekkel"), jogos volt.55 Kötete — bizonyára az árvíz utáni első, igen nehéz esztendő is oka volt —, nem jelent meg. Munkásságát elsősorban a Szegedi Naplóban megjelent írásaiból ismerjük.

Színészi pályáját 1867-ben Törökkanizsán kezdte, majd Szeged, Hódmezővásárhely és Sarkad voltak a főbb állomáshelyei, de félévszázados színészkedése során eljutott az ország szinte minden szegletébe. Több mint ötven szerepéről tudunk. Íróként nemcsak novellákat, hanem népszínműveket is írt. (Szegeden keletkezett 1880-ban A szépasszony kocsisa.) Idősebb korában Budapesten telepedett le, de gyakori vendég volt Szegeden. Juhász Gyula így írja le egy találkozását vele Cserzy Mihálynál: „... egy őszhajú, borotvált, talpig feketébe öltözött tisztes öreg volt, én bizony majdnem a föltámadt Dugonicsnak néztem: Deréki Antal volt, az érdemes pálcás színész, a nemzet nagyérdemű napszámosa, akinek magányos öreg napjait évenkint a Homok [Cserzy Mihály írói álneve] vendégszeretete édesítette meg."56 Pálcás színészek (1914.) és Vándor komédiások (1922.) c. visszaemlékezései érdekes dokumentumai a kor színházi világának.

Hasonlóképpen színészkedett — bár csak a szegedi színtársulatnál, s csak fiatalabb korában — Terescsényi (írói nevén: Csényi) Gyula (1847—1932), akiről bensőséges hangon, mint a szegedi városképhez hozzátartozó figuráról emlékezett meg Cserzy Az öreg Szeged c. munkájában.57 Keszthelyen végzett gazdasági akadémiát, majd a város szolgálatába állt, s e mellett újságíróskodott. Első népies novellája 1872-ben jelent meg a Szegedi Híradóban, s ettől kezdve rendszeresen közölték a szegedi lapok, melyek közül a Szegedi Híradónak, a Szegedi Naplónak  {1031} és a Szeged és Vidékének több évtizeden át munkatársa is volt. A novellák mellett verseket és népszínműveket is írt, melyek közül a Gulyás címűt Dankó Pista megzenésítésében játszották.

A hódmezővásárhelyi származású Irányi Dezső (eredeti nevén: Iritz Dávid, 1858—1900) jogi végzettsége révén sokáig a szegedi törvényszék jegyzőjeként majd albírájaként dolgozott, így alkalma volt behatóan megismerni a parasztok peres ügyeit, ami novelláinak témáját adta. Kezdetben A Honba. Írt „parasztrajzokat" (1881—1882-ben), s ezután kezdte el használni az Irányi nevet. Szülővárosának Suhogó című élclapját (amely 1885-ben indult) is szerkesztette egy ideig, Rodódi Dendron álnéven. Első kötete Hódmezővásárhelyen jelent meg 1886-ban, majd Szegedre kerülve, az 1890-es évek elején gyors egymásutánban két novellás kötetet is kiadott (Pitypalatty, 1893., Pipacsok, 1894.), amelyek tipikusan szegedi paraszti témájukkal országosan is feltűntek. Összegyűjtött műveit halála évében egy vaskos kötetben Délibábos ég alatt címen jelentette meg. A Szegedi Napló egykorú recenzense a lap december 25-i számában írásművészetének olyan „erényét" emelte ki — könyve, írja, „valóságos néma tiltakozás az idegen irodalmi áramlatok ellen" —, amely éppen az elbeszélések művészi korlátait jelzi.

E korszak szegedi írói közül a két legjelentősebb kétségkívül Békefi és Palotás. Békefi Antal (1858—1907) nevével mind íróként, mind újságíróként és lapszerkesztőként nap mint nap találkozhatunk a kor szegedi sajtójában, gyakran Ton-Csi, Bolygó vagy Rio álnéven. A szentesi származású fiatalember sokoldalú tehetségnek indult, Budapesten színiakadémiára járt, de aztán inkább újságírónak állt. (A színészvilághoz való vonzódása mindvégig megmaradt, első felesége, a gyermegkágyi lázban elhunyt Kükümezey Vilma is színésznő volt, s fia, Békefi László író ismert kabarészínész lett.) Előbb az öreg Szegedi Híradó, majd a frissebb szellemű Szegedi Napló munkatársa lett. Mikszáth — aki ekkor tartózkodott Szegeden — különösen bízott a fiatalemberben, mert vele íratta meg próbaképpen az első riportot, s ez olyan jól sikerült, hogy ezzel bevonult a riport a szegedi sajtó lapjaira. 1899. október 1-től haláláig a Szegedi Napló főszerkesztője volt — újságírók garmadáját nevelte fel —, s több mint tíz éven át lelkiismeretes munkával látta el a Dugonics Társaság titkári teendőit. Fényesen induló pályáját derékba törte a „morbus hungaricus", 48 évesen halt meg tüdőbajban. Van egy népdala, ami messze túlélte szerzőjét, s amit szinte mindenki ismer, de azt már csak kevesen tudják, hogy ő írta, s amely Dankó Pista megzenésítésében vált híressé, az Eltörött a hegedűm.

A parasztnovellának azt a típusát művelte, amely rendőrségi, törvényszéki tudósításból emelkedett az irodalmi műfaj rangjára. Kötetcímei is erről tanúskodnak, mint pl.: Bíró előtt (1886.), Szegény ördögök (1890.), A kálvárián (1894.). Különösen ez utóbbi váltott ki jelentősebb kritikai visszhangot; megemlékeztek róla a pesti lapok is, kiemelve a kötet hat novellájának naturalisztikus vonásait,  {1032} azt, hogy bennük „az élet szenvedéseit, nyomorát festi" az író.58 Betyárok c. kötetébe (amely két kiadást is megért), anekdotikus történeteket gyűjtött egybe az alföldi rablóvilágból, Palotás Fausztinnal közösen pedig 1887-ben Sötét idők címmel adtak ki egy hasonló tárgyú kötetet, amelynek alcíme — A Ráday-korból — utal arra, hogy a történetek a betyárvilág felszámolásának idejében játszódnak.

Békefi pályája tipikusan századvégi újságíró pálya, élete pedig tipikus újságíró sors. (Még a tüdőbaj is annak tekinthető.) Azé az újságíróé, aki mindig is független író szeretne lenni, de a napi munka, az újságíró robot, a szerkesztés nem enged erre időt. Az újságírásba ölte erejét, tehetségét, emlékét az irodalomban csak néhány novelláskötet és egy-két regény (A kis regényhősnő, 1895., Egy vitéz csendőrtiszt. Klemm Jusztin élete, 1890) őrzi.

Palotás Fausztin (1855—1922) jómódú szegedi családból származott (apja felsővárosi hajókormányos volt), iskoláit a piaristáknál végezte, és annak színvonalas önképzőkörében tette meg első írói-költői szárnypróbálgatásait. Egyetemi tanulmányait alig kezdhette meg, apja halála miatt máris félbe kellett hagynia, s szülővárosában keresett megélhetést. A város előbb mint írnokot, majd mint adóhivatali számtisztet, később mint árvaszéki igazgatót és segédlevéltárost alkalmazta. Egy időben a Somogyi-könyvtár segédkönyvtárosi állására is pályázott, sikertelenül. Juhász Gyula, akinek saját bevallása szerint első nagy irodalmi élménye Palotás Homokfelhők c. kötetével kapcsolatos, így jellemzi: „A szegedi népies írásnak kétségtelenül első úttörői közül való ez a kedves, délceg felsővárosi magyar, aki még Tömörkény előtt fölfedezte a tanyai parasztot, a kapitánysági népet, a földmíves szegénységet, és ha kissé sujtásosan, vasárnapi ünneplőben mutatta is be őket a városi nemzetnek, sőt ha egy kissé auerbachi módon láttatja és kelleti őket, mindegy, a szándék jó volt, a törekvés komoly..."59

Palotás tanyai riportokon és törvényszéki tudósításokon csiszolódott novellái szinte egy időben kaptak helyeta szegedi és a fővárosi lapokban.60 Ezekben elsősorban a folklóranyag a szembeötlő (pl. Szeged környéki házassági szokások: kendőcserélés, szemremenés, lógós vőfély, lagzis kása stb., népdalok, népi játékok: csigakettőzés, oróskiváltás a fonóban stb.). Sűrűn használ népnyelvi fordulatokat, mint pl. csatorál, korozsma, megteszi a pateket stb. Novellái hiteles környezetrajzukkal, jó részletmegfigyeléseikkel és könnyed hangjukkal hívták fel magukra a figyelmet. A parasztság szociális problémái iránt sem volt érzéketlen. Megírta  {1033} például, hogyan lett prostituálttá az árvíz után árván maradt és kerítőnő kezébe került parasztlány.61

Az árvíz utáni években bizonyos nehézségekkel küzdött a helyi könyvkiadás. Palotás ezeken a nehézségeken úgy tette túl magát, hogy vállalta első kötetének (Az én édes otthonom. Rajzok a népéletből, 1881.) kiadási költségeit. Kötetét a helyi és a fővárosi kritika ellentmondásosan fogadta, jogos elismerés és kifogás mellett túlzó dicséret és indokolatlan vállveregetés is kijutott részére.62 Ha a novellák írói kidolgozottsága számos ponton kifogásolható is, mélyebbre nyúlnak az emberi sorskérdések tekintetében. Szereplői a jobb életlehetőségek reményében megalkuvó, máskor önérzetes szegényparaszt fiúk, napszámoslányok, akiknek a sorsa mindenképpen szomorú. A Tanyai történetek c. kötetben jó példa erre a Párnás kocsi c. novella. Az öreg, beteges nagygazda ifjú felesége (ez a tanyai Putifárné s Phaedra egy személyben) szemet vet a kocsislegényre. Mivel azonban azt nem szédíti meg a rá váró gazdagság, kész szerencsétlenül járt férje gyilkosaként, maga erőszakos megkisértőjeként bevádolni.

Számos írásán érződik már bizonyos Mikszáth-hatás is. De Mikszáthra is hatottak szegedi példák és sugallatok, közöttük Palotás is.

Palotás végül katonai pályára lépett, s elkerült Szegedről; 1905-től a soproni honvéd főreáliskola parancsnoka volt alezredesi rangban, de szülővárosával mindvégig tartotta a kapcsolatot, írásait gyakran közölték szegedi lapok, és szoros kapcsolat fűzte a Dugonics Társasághoz is.

Szólnunk kell még két olyan íróról, akik bár nem szegediek — mindössze néhány évet töltöttek csak a Tisza-parti városban —, munkásságukkal beírták nevüket a szegedi irodalomba, és viszont, Szeged kitörölhetetlen nyomokat hagyott életművükön. Mikszáthról és Gárdonyiról van szó.

Mikszáth Kálmán (1847—1910) (172. sz. kép.) szegedi éveinek eseményeit meglehetősen nehéz megírni, pedig a kortársak sokszor és sokat írtak róla, különösen a Mikszáth-jubileum idején és halálakor. Ezek az időpontok meg is határozzák e visszaemlékezések jellegét és szemléletmódját. Az emlékezések lehetséges kritikájával, az egyéb forrásokból kideríthető adatok alapján megkíséreljük felvázolni Mikszáth szegedi éveinek históriáját.63

Az író Szegedre jövetele előtti éveinek története — bár mindmáig van benne néhány homályos pont —, viszonylag ismert. Az a világ, amelyből Mikszáth származik, Nógrád megye, a palócföld, — vagy ahogy ő nevezte a hegyes-völgyes tájat : „görbeország" — s a hétezer lakosú megyeszékhely, Balassagyarmat egészen más volt, mint Szeged. Érthető, hogy az árvíz előtti alföldi város nem is ragadta  {1034} meg különösebben a Budapestről idekerült fiatalembert. Budapest, az első állomás Balassagyarmat után, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem hozta meg az irói sikert, súlyos anyagi gondok közepette élt. IIymódon Mikszáth nem tudott még annyira sem beilleszkedni a főváros világába, mint amennyire az unt és elhagyott megyei életben ellenérzései mellett is otthonosan érezhette magát. Kisfia halála, feleségétől való kényszerű válása magányba és elkeseredésbe sodorta.64 A Szegedi Napló szerkesztőségének küldöttei ilyen állapotban találták, pesti adósságait kifizették, és a lap 1878. augusztus 1-jei száma ezt jelentette: „Mikszáth Kálmán úr, lapunk belmunkatársa, kit eddig betegsége gátolt lejöve-telében, ma érkezett városunkba, hogy lapunknál állását elfoglalja. — Mint a fővárosi írói körök egyik legkiválóbb tagját, örömmel üdvözöljük őt az Alföld legnagyobb városában, irodalmi működésének újabb színhelyén."

Ha nem is vette — nem is vehette — Mikszáth komolyan a „fővárosi írói körök egyik legkiválóbb tagja" titulust, a Szegedre érkezés jelentős fordulat volt életében. 1882-ben így értékelte: „Innentől kezdve jól ment a dolgom, írhattam kedvemre, senki nem korlátozott, senki sem mondta: ezt szabad, ezt nem szabad írni; ez alapította meg szerencsémet, hogy itt szabadon kibonthattam szárnyaimat, írtam ami jólesett, közben megszerettem a szegedieket, ők pedig engemet. Ez a kölcsönös szeretet jó hatással volt csüggedt lelkemre, újra éltem..."65

Mikszáth bekapcsolódott az 1878 őszén itt esedékes választási mozgalmakba az „egyesült ellenzék" oldalán, erős hangú cikkekben támadta Tisza Kálmánt. Bejárta a várost, az újszegedi Népkertet, megismerkedett a jelesebb szegedi polgárcsaládokkal, s a szeptemberben Szegedre érkező Tissot svájci újságírót már ő kalauzolta a városban. Elvitte Újszegedre a szerb és magyar parasztok mulatságaira, jellegzetes „sztereotip alakokra", „tanulmányfejekre" hívta fel a figyelmét. A szegedi világgal való ilyen azonosulás mégsem jelentette provinciális szemléletmód, elfogultság kialakulását nála. Figyelemmel kísérte a fővárosi irodalmi életet, Pestre többször is felutazott. Ellátogatott a környékbeli városokba, Makóra, Szabadkára, Kecskemétre is. Megismerte a környező falvakat, kisebb mezővárosokat, a magyar Szatymazt, Tápét, a kiskun Dorozsmát, a szerb Deszket, a sváb Horgost stb.66 így nyílott módja arra, hogy Szegedről is teljesebb képet alkothasson, észrevehesse erényeit, hibáit.

„Itt lettem íróvá!" — vallotta 1910-ben a szegedi jubileumi ünnepségen. És ez nem puszta udvariasság volt a város iránt, vagy nosztalgikus visszaemlékezés  {1035} csupán. A nyilvánossághoz jutás kötetlenségéhez hozzájárult itt egyfajta kötelezettség is. A Szegedi Napló szerkesztőségében Mikszáth volt az egyetlen „hivatásos" újságíró. A többi munkatárs, sőt maga a szerkesztő is, igazában alkalmi volt, lévén egyéb kenyérkereső foglalkozása.

A Mikszáth Kritikai Kiadás kötetei67 szerint a szegedi publicisztikai termés 1878 augusztusától az év végéig több mint ötven írás, 1879-ben kb. százötven, 1880-ban kétszáznál is több. Megjelent önálló kiadásban két terjedelmes röpirata: Szeged pusztulása, 1879., (Der Untergang von Szegedin, Traub et Co in Szegedin u. Wien), valamint a Tisza Lajos és udvara Szegeden (1880).

A szépirodalmi termés 1878 és 1881 között közel ötven novella és elbeszélés, köztük a későbbi A jó palócok nem egy darabja. Önálló füzetben jelentette meg Az igazi humoristák c. anekdota-gyűjteményét 1879-ben, melyben a nép ajkáról ellesett tréfás szólásokat, falucsúfoló anekdotákat közöl. Rubinyi Mózes, Mikszáth életrajzírója annyit jegyez meg róla, hogy „ez az író tudákos adatgyűjtő módszerének utolsó emléke".68 Hozzátehetjük, hogy egyben első is, mert tudomásunk szerint korábban ilyen módszeres, népéletre vonatkozó gyűjtőmunkát nem végzett. A szülőföldje parasztjairól szóló novellasorozatának kiteljesedésében ösztönözhette a Csaplár-tanítvány Pintér Sándor első műve, A palócokról c. füzet. Erről a Szegedi Napló 1880. szeptember 19-i számában recenziót is írt, kommentálta és kiegészítette saját néprajzi, folklorisztikai megfigyeléseivel. Szegeden keletkezett és itt is jelent meg Az aranykisasszony c. hosszabb elbeszélése (a Szegedi Napló Karácsonyi Melléklete hozta 1879-ben), valamint folytatásokban a már korábban elkezdett Az apám ismerősei c. regény 1878-ban. 1879-ben elkezdett egy sajnálatosan félbemaradt regényt, melynek Szegeden lett volna a tervezett címe, s az árvíz akadályozta meg Mikszáthot az írásban.

Mikszáth Szegedről alkotott véleménye szervesen beépült az író politikai koncepciójába. Szeged ugyanis az ő számára mindig is vonzó magyar reformkor Jókai műveiből is ismert kézműves polgárainak, módos parasztjainak világából őrzött meg számos rokonszenves vonást, amelyek összefonódtak egy szabad paraszti élet, földesuraktól mentes világ képzetével, az alföldi mezővárosokat jellemző vonzó, bár meglehetősen korlátozott demokratizmussal. E véleményének legfrappánsabb módon egy sokat idézett, 1884-ben megfogalmazott visszaemlékezésében adott hangot: „A demokráciának (amennyiben van Magyarországon demokrácia) Szeged a fő fészke, az egyetlen város lévén, hol az iparoselem vergődött hatalomra a közügyekben is, hol nem a hivatalnokok a nép fölött, hanem a nép uralkodik a hivatalnokok fölött, a „város cselédeidnek nevezvén azokat fél-tréfásan. — Nagyurat sohasem ismertek és nem respektáltak. Néhány nemesi  {1036} família, mely ott régi időkben megtelepedett, annyira izolálva érezte magát, hogy elfeledte címereit, predikátumait s a városi polgárság kötelékébe kívánkozott.69

Mikszáth Szegeden gyorsan népszerűvé vált egyénisége — megkoszorúzva hirtelen beköszöntő országos népszerűségével — valóságos Mikszáth-kultuszt váltott ki a város irodalmi és társadalmi életében. A jó palócokról maga a Szegedi Napló tekintélyes főszerkesztője, az országgyűlési képviselő Enyedi Lukács írt bírálatot.70 Ha Mikszáth a későbbiek során Szegedre látogatott, szinte a város egész értelmisége megmozdult. Ő sem fukarkodott rokonszenvével, „második szülőföldjének" nevezte Szegedet.

Többé kevésbé igaza volt Móra Ferencnek, amikor a Szegedi tulipántos ládában a „jó palócokról" azt állította, hogy legalább olyan jó szegediek, mint amilyen palócok, s aki Mikszáthot utolsó Szegeden jártakor versben köszöntötte.71

Gárdonyi Géza (1863—1922) Szegedre jövetele előtt Győrben újságíróskodott. Csekély sikerrel szerkesztette ott a Tanítóbarát c. folyóratot, dolgozott a Győri Hírlapnál, s annak élclap-mellékletét is szerkesztette. Nehezen boldogult, nagy tervei közül (Száz novella címen novellasorozatot tervezett, de csak húszig jutott el), keveset tudott valóra váltani.72

Már 1887-ben jelent meg Szegeden cikke a Szegedi Híradóban, de csak 1888-ban költözött városunkba, mint a lap szerződött munkatársa, és humoros mellékletének, a Szögedi Paprikának „Paprika János" álnevű szerkesztője. A hetenként megjelenő humoros lap a Szegedi Híradó kormánypárti beállításának megfelelően csúfolta a szegedi függetlenségi pártiakat. A lap rajzolója, Hevesi Jenő karikatúrasorozatot közölt a város ismert alakjairól. Gárdonyi teremtette az élclap népszerű figuráit, akik bizonyos tekintetben a későbbi Göre Gábor és társai elődjeinek nevezhetők : Galiba Ádámot, Aszondom Benedeket, Böllér Mihályt.

Rövidebb írásai és nem mindig szellemes tréfái mellett 1889-ben két regénye jelent meg folytatásokban (A félkerekű apostol, A szentek útja). Az erősen ponyvaízű, kalandos írások a Szegedi Híradónak nagy példányszám-növekedést, Gárdonyinak jó keresetet hoztak, de kötetben már nem jelentek meg.73

A Szegedi Híradó átmeneti belső válsága idején, 1890 elején Gárdonyi Kulinyi Zsigmondnál, a Szegedi Napló akkori szerkesztőjénél jelentkezett munkatársul. 1890 áprilisától itt lett belső munkatárs. Továbbra is hasznosította humorista múltját, s 1890 tavaszán a Szögedi Paprika megszűnte után elszegődött a másik  {1037} szegedi élclaphoz, Bánfalvy Lajos Hüvelyk Matyijához. Nemsokára azonban ez a lap sem tudott megállni a saját lábán, beolvadt a Szegedi Naplóba, s 1891-től annak mellékleteként jelent meg egészen 1919 végéig.

A szegedi éveknek Gárdonyi életében volt egy olyan epizódja, amely nem jellemző az egyébként csöndes, visszahúzódó emberre: kardpárbajt vívott volt lapjának, a Szegedi Híradónak egyik neves munkatársával, Újlaki Antallal. (Úgy látszik, nem lehet minden következmány nélkül gazdát cserélni akkor, amikor két szomszédvár közül — jelen esetben a Híradó és a Napló — közül kell választani.) A párbaj súlyos kimenetelű volt, amiért Gárdonyit egy hónapi államfogházra ítélték.74

A Szegedi Napló ekkorra már megerősödött Mikszáth-hagyománya igényesebb munkára sarkallta Gárdonyit. Számos jól sikerült költeménye mellett színvonalas tárcanovellái jelentek meg, ez utóbbiakból állt össze Figurák c. kötete (1890), melyhez Mikszáth írt előszót. Az előszó nemcsak Gárdonyi tehetségét méltatja, egyúttal a szegedi irodalmi életet is minősíti, ezért érdemes idéznünk belőle: „Szeged egy rövid idő óta magasan emelkedik ki az alföldi városok közt mint könyvpiac. Tíz-tizenöt figyelemre méltó mű jelenik ott meg évenkint: s ha egyszer az a kérdés támadna, miért követel magának a többi alföldi városnál nagyobb rangot, nem a nagy házait kellene fölemlítenie, hanem a köteteket. Sok év tizenöt kötetjét lapoztam már át, de egyet sem találtam köztük feltűnőbbet, mint fiatal írótársamnak ezt a könyvét, a Figurákat."

Bizonyára anyagi okokból jelentkezett Gárdonyi ismét olcsó, kalandos históriákkal, ezúttal Mummery Róbert álnéven. A legfeketébb Afrikában című, Stanley híres fölfedező útjának parodisztikus kiforgatása, A bronzhercegnő ennek folytatása, amely Magyar László neves Afrika-utazónkra is látszik célozni, aki egy bennszülött törzsfőnök lányát vette feleségül.

1891 nyarán Aradon kínáltak számára állást. Át is ment az Arad és Vidékéhez, de anyagi okokból hamarosan Pesten próbálta folytatni pályáját. A szegedi esztendők maradandó nyomot hagytak Gárdonyi életművén. Itt kezdte el írni a szegedi környezetben játszódó Pöhöly-novellákat, Pöhöly János és családja történetének epizódjait. (1891) Ezekből kerekedett ki néhány év múlva Pöhölyék c. kisregénye, ahonnaa az író útja már egyenesen vezetett az átütő sikert hozó Az én falum c. kötet novelláihoz. {1038}

 

2. AZ IRODALMI ÉLET (1892—1919)

Vitatható, hogy 1892 korszakhatár-e a szegedi irodalom fejlődéstörténetében. Jelentős érv szól amellett, hogv annak tekintsük; ebben az esztendőben alakult meg a Dugonics Társaság. Az előzőekben láttuk, hogy a reformkortól kezdve, de különösen az önkényuralom éveiben, majd a kiegyezést követően is többször felvetődött egy önálló irodalmi társaság megalakításának igénye, amely a kortársak elvárása szerint záloga lehet egy helyi, ám országos színvonalú irodalom kibontakozásának. Ez az „önálló" irodalom végeredményben létrejött anélkül, hogy irodalmi társaság organizálta volna. Az 1870-es, 1880-as évek fordulójától kezdve beszélhetünk önálló szegedi irodalomról, amelynek szembetűnő sajátossága népies jellege. Persze, nem önmagában a népiesség adja ennek az irodalomnak az önállóságát, hiszen ez nagyjából párhuzamos a magyar irodalomnak azzal a népies hullámával, amely az 1880-as években jelentkezett, és még századunk első évtizedében is tartott (Mikszáth, Gárdonyi, Tömörkény, Justh Zsigmond, Gyarmathy Zsigáné, Benedek Elek és mások). E vonatkozásban Szeged legfeljebb azzal büszkélkedhet, hogy az itteni népies tájirodalom néhány évvel megelőzte a magyar irodalmi áramlatot, illetve, hogy a legjelentősebbek (pl. Mikszáth, Gárdonyi) a népies irányba való tájékozódáshoz a döntő inspirációt éppen szegedi éveik alatt kapták. Ami ennek az irodalomnak az országosétól megkülönböztető jelleget kölcsönöz, ezen keresztül bizonyos fokú önállóságot biztosít, az az előzőekben már részletesen tárgyalt szegedi parasztnovella műfaja, annak tematikus és szerkezeti sajátosságai. E műfajt a szegedi népiesek már bemutatott első nemzedékének képviselői oly tökélyre vitték, hogy az hosszú időre, mintegy két évtizedre meghatározta a helyi irodalom fejlődését. Hamarosan, az 1890-es években jelentkezett a második szegedi népies írócsoport (Cserzy, Damó Oszkár, Tömörkény, Móricz Pál stb.), s az időközben megalakult Dugonics Társaság az ő írói gyakorlatukat, ízlésüket és esztétikai normájukat tette magáévá, vagyis az immanens irodalmi fejlődés szempontjából a társaság létrejötte figyelmen kívül hagyható. Hogy 1892-t mégis korszakhatárnak tekintjük, azt kötetünk jellege indokolja: Szeged szellemi — és ezen belül irodalmi — életében a jó fél évszázadon át fennálló társaság nem elhanyagolható jelentőségű (lásd A Dugonics Társaság története c. fejezetet), az 1892 után Szegeden élő és alkotó írók, költők munkássága valamilyen formában kapcsolatban állt a társaság tevékenységével, senki sem vonhatta ki magát hatása alól.

Az 1892-től 1919-ig terjedő korszak a szegedi irodalom történetében két alperiódusra osztható. Korszakhatárnak az 1902-es esztendőt tekintjük, akkor indult meg Balassa Ármin lapja, a Szeged és Vidéke, amely később a Nyugat (1908—1941) körül kibontakozó modern írói csoportosulás számos jelentős képviselőjének egyik első publikációs helye volt. Az 1892—1902 közötti tíz esztendő a  {1039} szegedi parasztnovella fénykora. A műfaj Tömörkény művészetében érte el csúcsát, s szociális mondanivalója is ezekben az években mélyült el, párhuzamosan az agrárszocialista mozgalmakkal, olyan írók tollán, mint Bite Pál, Cserzy Mihály, Csoór Gazsi és Damó Oszkár. Egyre határozottabban jelentkezett ekkoriban az ország irodalmi életébe való szerves bekapcsolódás igénye, s ennek nemcsak a Dugonics Társaság, hanem az évtizedben alakult számos irodalmi folyóriat-kísérlet is hangot adott. Mivel e lapok nem számottevő jelentőségűek — márcsak fennállásuk rövidsége miatt sem válhattak azzá —, nem a sajtótörténeti részben, hanem e helyütt szólunk róluk. Az évtized során vállalkozó kedvű üzletemberek és literátorok ötször is kísérletet tettek szépirodalmi hetilap indítására, a vállalkozás azonban néhány szám után kudarcot vallott. Irodalomszociológiai és sajtótörténeti szempontból is érdekes viszont, hogy önálló szépirodalmi hetilap indításának a szándéka egy vidéki városban is felmerült az 1890-es években. A sorban az első Hevesi Jenő Vasárnap c. újságja (1891. január 4.—január 11.), amely mindössze két számot ért meg; Móra István és (az Arany János által élesen bírált konzervatív népies) Szász Gerő költeményei mellett közölte pl. a jeles erdélyi író, Petelei István Bimbófakadáskor c. novelláját. Hevesi Jenő 1894 szeptemberében ismét megpróbált ezúttal Alföldi Lapok címen „társadalmi és szépirodalmi heti-lap"-ot kiadni. Az ugyanez év decemberében megszűnt lap irodalmi anyagát Cserzy Mihály és Újvári Péter neve fémjelzi. Éppen azon a napon (1894. december 16-án) jelent meg a harmadik szegedi irodalmi lapnak, a Magyar Alföldnek az első száma, amikor az Alföldi Lapok megszűnt. Szerkesztője Kisteleki Ede volt, ekkor a Szegedi Híradó munkatársa. Ez a lap már jó félévet megért, ami jórészt annak volt köszönhető, hogy ízlése az úri közönség kedvelt sajtóorgánumával, az Új Időkkel vágott egybe. (Közölt is a pesti lap népszerű szerkesztőjétől, Herczeg Ferenctől.) 1899. október 15—1900. január 7. között jelent meg az addig legjelentősebb szegedi irodalmi folyóirat, a Magyar Szó. „Széiprodalmi, művészeti és társadalmi heti szemle"-ként tüntette fel lapját a főszerkesztő, Újvári Péter.75 Igyekezett is megfelelni e sokfajta igénynek, hiszen csak így számíthatott arra, hogy lesz olvasóközönsége. Nem csekély érdeklődés kísérte figyelemmel a lap indulását, erről tanúskodik pl. a Szegedi Napló két „beharangozó" cikke 1899. október 1-jén, ill. október 15-én. Az ismert szegedi írókon kívül (Békefi, Bité, Cserzy, Kisteleki stb.) Ambrus Zoltántól és Thury Zoltántól novellákat, Komjáthy Jenőtől verseket közölt, ami korszerű tájékozódásra, modern ízlésre vall. Míg a Magyar Alföld az Új időket tekintette irányadónak, Újvári Péter a magyar szecessziós korszak egyik legjelentősebb folyóiratát, A Hét címűt vallotta eszményképének. A lapban megjelent szerzők esetlegesen kiragadott névsorából is látható (pl. Ambrus Zoltán és Cserzy Mihály egyaránt megjelent itt), hogy bizonyos fokú  {1040} eszmei és ízlésbeli eklekticizmus nyomta rá bélyegét. Úgy látszik, a századforduló küszöbén sem voltak elég érettek a körülmények ahhoz, hogy Szegeden megéljen egy önálló irodalmi lap, így a Magyar Szó korábbi laptársainak sorsára jutott.

Nem volt szerencsésebb sorsú az új század első ilyen jellegű lapkísérlete sem, a Szegedi Krónika (1902. február 1.—november 9.)76 A szerkesztők szándéka szerint havonta jelent volna meg, valójában eléggé rendszertelenül látott napvilágot. Három szerkesztője is volt (Gallovich Jenő, Szakács Andor, Molnár Jenő), de határozott szerkesztői koncepció csak a Szakács Andor összeállításában megjelent első három számon látszik. A jó két tucat névből álló szerzői gárdában ott találjuk — ismét csak a szegedieken kívül — pl. Ady Endrét, Jakab Ödönt, vagy Janovics Jenőt, ami arra vall, hogy — miként a Magyar Szó esetében —, egyszerre van jelen a konzervativizmus és a modernség. Szakács Andor már március folyamán elvállalta a Szeged és Vidéke szerkesztését, s az új napilap olyan színvonalas irodalmi anyagot közölt, hogy mellette a Szegedi Krónika nem volt versenyképes.

1902-re tehető Szegeden a népiessel szembeni modern, városi-polgári irodalom kezdete. Ebben döntő szerepet játszott a Szeged és Vidéke, amely terjesztette a haladó polgári eszméket, a szabadgondolkodást. Országos lapoknál dolgozó fővárosi írók, költők, mint Krúdy, Kosztolányi, Csáth Géza is fontosnak tartották a Szeged és Vidékében való megjelenést.

Bármennyire vonzó volt a modern orientáltságú fiatalok számára a Szeged és Vidéke, a kor vállalkozói szellemének megfelelően 1907. januárjában Kállai Emil ügyvéd — a Szeged és Vidéke volt munkatársa — „szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes havi folyóirat"-ot indított Az Idő címmel. A lap 1909 áprilisáig tudott fennmaradni, s ez alatt a több mint két esztendő alatt mindazok dolgoztak bele, akiknek a neve jól ismert a többi szegedi lap hasábjairól (Tömörkény, Móra, Kisteleki, Szakács Andor, Juhász Gyula, Kun József). A kezdetben színvonalas, érdekes híranyagot is közlő képes folyóirat a megélhetés érdekében egyre nagyobb engedményeket volt kénytelen tenni — természetesen az irodalmi anyag rovására —, mind nagyobb teret foglalt el benne a hirdetés, így messze távolodva eredeti profiljától, nem tarthatott számot az olvasók érdeklődésére és megszűnt.

Hosszú távon nem volt kifutása az új irodalmi törekvéseknek a századelőn Szegeden. Ady, Kosztolányi, Csáth csak vendég itt, Babits rövid tanárkodás után elhagyta a várost, s Juhász Gyula a reményteljes kezdet után (már egyetemista korában, 1903-ban munkatársa lett a lapnak, s 1904-től állandó cikkírója), jó tíz évig Szegedtől távol kénytelen élni. Újabb lendületet majd csak a világháború utolsó éveiben, s az 1918—19-es forradalmak idején vesz a szegedi irodalom. Századunk első két évtizedében Szeged irodalmi rangját Tömörkény, Móra és Juhász neve fémjelzi. Közöttük azonban legalább annyi az elválasztó elem, mint

 {1041} ami összeköti őket. Mutatja ezt, hogy Juhász Gyula igazából csak Tömörkény halála után értette meg és méltányolta nagyságának megfelelően a szegedi parasztság íróját, Tömörkény pedig valami veleszületett idegenkedéssel viszonyult mindenhez, ami saját — Szegedre és a parasztságra orientált — írói-emberi világán kívül volt. Nem véletlen, hogy Babits szegedi évei alatt nem került érdemi kapcsolatba Tömörkénnyel; Tömörkényre pedig jellemző az az anekdota, amit Móra olvasott fel a Dugonics Társaság Tömörkény-emlékünnepén: „Ha pesti emberek dolgairól, sikereiről, afférjairól diskuráltunk, ő nem nagyon érdeklődött, de a véleményét rendesen kifejezte egy kézlegyintéssel: — Uramisten, pesti embör!"77

A század első éveiben kibontakozó modern irodalmi törekvéseknek Szeged csak átmeneti otthona volt. Míg Nagyváradnak — ha csak rövid néhány évre — sikerült a magyar líra megújulásának bölcsőhelyévé válni, Szeged, Debrecenhez és Kolozsvárhoz hasonlóan, az irodalomtörténeti fejlődés fő irányát tekintve, a másodvonalba szorult. Ennek oka legfőképpen abban keresendő, hogy erősen katolikus, konzervatív szellem hatotta át a város vezetőit és értelmiségének nagyobb hányadát, s a város ilyen szellemi befolyás hatása alatt anyagi és szellemi kapacitásának legnagyobb erőit saját újjászületésére fordította, arra, hogy nagyobb és szebb legyen, mint valaha volt, hogy méltó legyen az ország második városa, az „Alföld metropolisza" funkciójának betöltésére. Pálfy Ferenc, Lázár György polgármestersége és Kállay Albert főispánsága idején egyre több realizálódott azokból a tervekből, amelyeket Lechner Lajos dolgozott ki a város újjáépítésére. A „szobrozó polgármester", Lázár György egészséges lokálpatriotizmussal áthatott, Szeged és a magyarság sorsát történelmi távlatokban látni képes koncepciójának eredménye a Szegedet díszítő sok szép köztéri szobor, a kultúrpalota, a Rókusi templom és a később felépült Fogadalmi templom.

Ahhoz, hogy Szeged eleget tehessen annak a feladatának, amely a városatyák szerint az új században rá várt, még egy feltételnek kellett teljesülnie, annak, hogy egyetemet kapjon.78 (Erről részletesebben kötetünk oktatásügyi fejezetében szólunk.) Az egyetem felállítását erőteljesen szorgalmazta a Dugonics Társaság, amely többek között saját létét és szerepét is abban határozta meg, hogy előkészítse a talajt egy majdan Szegeden felállítandó egyetem számára. A társaság megbízásából dr. Czímer Károly fektette le írásban a szegedi egyetem létesítésének érveit.79 Az általa kifejtettek két alapgondolat köré csoportosulnak. Az egyik geopolitikai:

 {1042} Szeged földrajzi fekvésénél fogva az egész Dél-Alföld (Temesvártól a Dunáig terjedő résznek, sőt, ha a bajai híd elkészült, még Dél-Dunántúlnak is) tudományos és kulturális központja lehet. A másik döntő érve nemzetiségpolitikai indíttatású: Szeged szinte predesztinált arra, hogy a szláv, a német és a román ajkú lakosság határvidékén a magyar szellemiség fellegvára legyen.

A város ezekben az években vélt vagy valós kultúrpolitikai súlyának megfelelően vette ki részét a magyarság történelmi hősei kultuszának ápolásában, a nemzeti érzés fenntartását demonstráló ünnepek, események rendezésében. Kiemelkedők pl. a Kossuth-ünnepségek, amelyekről a politikai történeti részben már volt szó.

A szegedi kulturális élet jelentős eseménye volt, hogy 1899-ben megalakult a Műbarátok (Műpártolók) Egyesülete, amely elhatározta, hogy évenként kiállításokat rendez. Az írói jubileumok sorából — a több, Jókai tiszteletére rendezett után — a legkiemelkedőbb a Mikszáth Kálmán negyven éves írói pályáját ünneplő esemény. (Mint tudjuk, ez alig néhány nappal előzte meg az író halálát.) Szeged magáénak vallotta Mikszáthot, s ő ezt kitüntetésnek vette, amit az is bizonyít, hogy a számos vidéki város közül, amely őt ez alkalomból meghívta, egyedül Szegedre látogatott el, hogy részt vegyen a tiszteletére rendezett ünnepségen. Ez alkalommal vallotta meg legnyíltabban Szeged iránti őszinte szeretetét: „Gyakran említették, hogy ritkán látogatom meg a várost. Hát kérem ez optikai csalódás. Minden ebéd után, ha rám jön a kurtafarkú álom és a lefekvés után a pipa kiesik a számból, félóra múlva én már rendesen Szegeden vagyok régi barátaim között az Oroszlán kávéházban... És ide hozom át szülőföldemet, Nógrádot, hol pedig oda viszem át Szegedet a nógrádi mezőkre és a kettő összeforr egy darabbá, szülőfölddé."80

A látszólag eseménytelen irodalmi és szellemi életet felrázta az első világháború kitörése. A „boldog békeidők" majd fél évszázada alatt az emberek többségébe beivódott a hivatalos körök által szított nacionalista-soviniszta szellem, s most, amikor eljött a cselekvés ideje, sokan e szellemben cselekedtek. Legnagyobb íróinkat, költőinket is megtévesztette egy pillanatra a háború kitörése, de 1849-re visszanyúló nemzeti sérelmek orvoslásának lehetőségét is látták benne. Juhász Gyula éppúgy lelkesen üdvözölte a „csodálatos napokat",81 mint Tömörkény, aki azt fontolgatta, hogy elmegy a frontra. De hamarosan ráébredtek az igazságra. Juhász Gyula már 1914 őszétől a háború ellen fordult, s a háborúellenes hang lett az uralkodó Tömörkény elbeszéléseiben, Móra írásaiban, verseiben.

1918 októberétől Szeged is mozgalmas napokat élt át. A polgári radikálisok 1918 október végi proklamációját Móra Ferenc fogalmazta meg, s ez először a  {1043} Szegedi Napló vezércikkeként jelent meg október 31-én, de a Délmagyarország is közölte Szeged népe. munkások, magyarok! címmel. Ezekben a napokban Juhász Gyula is. Móra is többször szólalt fel gyűléseken. 1918. december 8-án pl. a Magyar Nők Nemzeti Tanácsának alakuló ülésén Móra többek között az alábbiakat mondta, ami fényt vet politikai állásfoglalására: „Én magam sohasem csináltam belőle titkot, hogy a jövő társadalmának a tiszta kollektív társadalmat kívánom, mint meggyőződésem szerint a legtökéletesebbet, amely ugyan nem teszi boldoggá az emberiséget, de elvesz boldogtalanságukból.82"

Szeged irodalmi életének fejlődésében, amely az 1870—1880-as évektől jó ütemben haladt előre, s bár voltak kisebb hullámvölgyek, 1919-ig töretlenül tartott, az ellenforradalmi korszak törést jelentett. Megszakadt a helyi irodalom szerves fejlődésvonala; az új irodalom a Szegedi Fiatalok fellépésével, József Attila és Radnóti Miklós szegedi éveivel kezdődött.

A KORSZAK ÍRÓI

A későbbiek során országos rangot kivívó írók sorából Mikszáth és Gárdonyi után Thury Zoltán (1870—1906) emelkedik ki. 1890-ben került a Szegedi Naplóhoz, abban az évben, amikor a régi szegedi gárda mellett Kabos Ede. Seress Imre, Vass Géza. Sas Ede is a lap munkatársa volt. 1891. július 30-án Tömörkény Istvánnal együtt lépett a szerkesztőségbe. Thury az újságnál jól érezte ugyan magát, mégsem tudott igazán megszokni Szegeden. Ezért az első adódó alkalommal — jobb fizetés reményében — Pécsre távozott. A közigazgatási rovatot bízták rá. e mellett főként tárcákat írt. Utcai eseteket, rendőrségi, bírósági ügyeket kerekített csattanós tárcává ő is, mint Békefi és Tömörkény. Tipikusan szegedi története csak egy van, a Rókahajsza Szőregh határában, néprajzi hitelességével ez áll a legközelebb a szegedi parasztnovella hagyományaihoz. Ekkoriban még ő is a Mikszáth-féle adomázó stílus mestere. Cigánytól a dzsentriig, a paraszttól a hivatalnokig felvonul tárcáiban a szegedi társadalom. (Költségvetési vita, Egy pakk gyufa, A kőszívű ember háza, Márton, Gavardiné.) Árnyalt lélektani megfigyeléseivel elüt ezektől A szökevény és Az új fiú c. rajza. Az egyik egy otthonról kollégiumba került gyerek, a másik meg az iskolába került süketnéma fiú beilleszkedési nehézségeit boncolgatja. Itt keletkezett korai' novellisztikájának kiemelkedő darabja az önéletrajzi elemekre épülő Elutazott c. szerelmi történet.

Thury szegedi tizennégy hónapjáról így emlékezett meg Tömörkény: „Erdély országból utazott ide hozzánk, itt volt éveken át, s talán ő a legegyetlenebb az idejöttek közül, akin csekély nyomot hagyott a szegedi levegő: írásaiban leginkább  {1044} megmaradt annak az egyéniségnek, amit már magával hozott..."83

A szegedi parasztnovella első nemzedékének (Terescsényi Gyula, Deréki Antal, Irányi Dezső, Békefi Antal és Palotás Fausztin) nyomdokain haladva bontakozott ki Tömörkény művészete, és a részben köréje csoportosuló második nemzedéké, akik között előkelő hely illeti meg Cserzy Mihályt (1865—1925), a Homok álnéven írogató szegedi borbélymestert. Neve fogalom, műhelye érdekes színfolt volt Szegeden. Korán nyíló tehetség volt, alig tizenöt évesen kezdett el verselni, majd az említett szegedi novellisták — főként Tömörkény — hatására novellákat írt, s végig ennek a műfajnak a kismestere maradt. Írásai viszonylag korán jelentek meg nemcsak a szegedi, hanem a fővárosi lapokban is. Világlátott ember volt, de külföldről való hazatérése után sem választott más szakmát: átvette apja borbélyüzletét. Rajzaiban, elbeszéléseiben és regényeiben a letűnőben lévő vidéki élet iránti nosztalgia fejeződik ki. Kint a pusztán (1899.), Falusi históriák (1902.), Földművesek (1903.), Hazulról (1907.) c. elbeszéléskötetei biztosítják helyét a szegedi műfaj történetében. Történelmi regényei (Kialvó lángok, 1911., Legendás időkből, 1925.) anekdotikus esetek összegyűjtéséből épülnek fel. A paraszti életmód etnografikus jellegű bemutatása mellett megjelenik nála a városias kispolgári élet ábrázolása is (Csapszéken, A Daka szomszéd meghalt, Templomba járók). Szociális és politikai kérdések iránti érdeklődéséről tanúskodnak az olyan írások, mint a Harc a kenyérért, Osztják a szegénypénzt, Kutyából nem lesz szalonna, Csöngőiéi pusztán, Rongyos emberek. Régi szegedi anekdotákat, az előtte élt generáció érdekes figuráit, az átalakuló, városiasodó szegedi életet örökítette meg Az öreg Szeged (1922.) c. könyvében. Úti élményeket adott közre Siófoktól Keszthelyig (1909.) címen. Népszínművekkel is próbálkozott, Szalay Józseffel közösen írt Ugarimádás c. darabját, majd Makkhetes c. színművét be is mutatták.84

A tanyai parasztok mellett az elsők között tudósított a városi nincstelenekről Bite Pál (1866—1950). Régi szegedi polgárcsaládból származik, s a kiskunfélegyházi tanítóképző elvégzése után Csórván, majd Feketeszélen volt tanító jó tíz éven át. Az 1890-es évek végén költözött be Szegedre, ahol ugyancsak tanítóskodott nyugdíjazásáig. Már tanyai tanítóként küldött be népies tárgyú írásokat a szegedi lapokba, később pedig a fővárosi sajtó is szívesen közölte műveit, mint szegedi íróét. Ezek sok vonatkozásban hasonlíthatók Kisteleki Ede elbeszéléseihez, sőt, mint erre legutóbb egy bölcsészdoktori értekezés is rámutatott,85 nem kizárt kettejük vonatkozásában a plagizálás sem. Bite szerkesztője volt az Alföldi  {1045} Népiskola (1905—1911) c. lapnak. Szeged rövid életű, de jelentős irodalmi folyóiratának, a Magyar Szónak (1899—1900) is munkatársa volt. Keresettek voltak írásai az olvasók körében, amit az is mutat, hogy a szegedi lapok különkiadása ként megjelenő karácsonyi albumokban is szerepeltették. Legszebb novellái (A szalmakalap, Kelé András, Háztűznézőben, A koldulási igazolvány, Szökés a kórházból) alapján képet alkothatunk Bite írásmódjának két sajátosságáról: az erőteljes jellemábrázoló készségről és az elbeszélő hang kesernyés tónusáról.

Egri származású, foglalkozását tekintve pedig MÁV tisztviselő volt a Csoór Gazsi (1867—1932) néven írogató Csókatői és gedei Csoór Gáspár. Az 1890-es évek elején jelentkezett írásaival a szegedi, nagyváradi és aradi lapokban, majd Budapesten is megjelentek tárcái, novellái. Mindössze két-három kötete (köztük A sátán cimborája c. regény, 1930) jelent meg; a szerény tehetségű író képességeit leginkább a parasztnovella műfajában tudta kibontakoztatni. Gárdonyi elbeszéléskötetéhez hasonlóan, ő is Az én falum címen adta ki 1892-ben azt a tizenhét darabból álló kötetét, amely nevet szerzett neki a szegedi műfaj történetében.

A parasztnovella szociális tartalmának elmélyítése az érdeme Damó (családi nevén Devits) Oszkárnak (1886—1927). Úri családból származott, de egy szegény szegedi alsóvárosi család nevelte fel. Itt ismerte meg a paraszti életformát és a szegénységet. Autodidaktaként lett íróvá. Már 18 éves korában a Szegedi Napló, majd a Szegedi Friss Újság végül a Szegedi Híradó belső munkatársa lett. Ambíciója és a kínálkozó lehetőség Egerbe szólította a tehetséges fiatalembert (itt megindította az Egri Újság c. napilapot); majd hamarosan az országos jelentőségű Magyarország és a Budapest c. lapok vezércikkírójaként látjuk viszont nevét. Az első világháború alatt haditudósítóként tevékenykedett. Az 1910-es évek elején kezdődött filmes pályája. Kb. 20 filmet forgatott, melyek közül filmtörténeti érdekességük folytán megemlítjük, hogy megfilmesítette Bródy Dadáját, Gárdonyi humoros figuráját, Göre Gábort, s a legnagyobb sikert jelentő Violát, amely Eötvös: A falu jegyzője c. regényből készült. Irodalmi munkásságának termékei (versek, regények, színművek) többnyire szegedi és miskolci napilapokban lappanganak. Szegedi pályakezdésének egyetlen kötete a Napsugárban c. verseskötet (1904.). Ő hozta létre és szerkesztette — Gárdonyi 1888-as Szögedi Paprikájának a mintájára — a Szegedi Paprika c. „helyi érdekű rajzos élclapot" (1907. november 4—1908. február 23.), melynek munkatársai között ott találjuk Justh Gyulát és Sz. Szigethy Vilmost.

A humoros, népies ábrázolás képviselője a századforduló kevésbé művelt olvasói körében népszerű Várossy Gyula (1858—1926). Katolikus plébánosként működött, élete java részében Kisteleken. Bátyjához, Várossy Mihályhoz hasonlóan (aki inkább költőként volt ismert), „valláserkölcsi" alapon mutatta be a kor vidéki társadalmát. Regényeinek modora közel áll Bársony István, Baksay Sándor  {1046} műveihez, de több bennük a provinciális íz (Apák bűne, Gyémánt a homokban, Vörös Dániel). Középszerű írásainak esztétikai igénytelenségét tükrözi köteteinek már a címadása is: Derűs képek, Tik-tak, Mosolygó lapok, Jóízű történetek, Kedélyes történetek, Vidám históriák stb.

íróként is, emberként is közkedvelt alakja volt Szegednek Cserey Zsigmond dr.. „a kedves, öreg orvos" (Juhász Gyula nevezte így, mert kezelte őt egyik öngyilkossági kísérlete után), s aki Szinéry György (1849—1916) néven írt novellákat, regényeket, színműveket. Az 1890-es években lett népszerűvé, ekkor a szegedi lapok mellett a Budapesti Hírlap és a Magyar Szalon is közölt tőle. Művelt, igényes közönség számára írt, amely inkább vall intellektuális, mint született szépírói tehetségre. A 90-es évek regényeinek sikerén felbuzdulva (Apostol, 1894., Irén 1894., stb.) színműveivel próbálta meghódítani a közönséget (Avarházy, Báró Ephialtes stb.), ezekkel azonban csak szerény sikert ért el Szegeden, a fővárosban már hiába is próbálkozott.

Újságíró, novellista és költő volt Kisteleki Ede (1861—1931) több szegedi lap munkatársa és szerkesztője (pl. Magyar Alföld, Szegedi Napló). Jogi és bölcsészeti tanulmányokat folytatott Pesten, s itt jelentek meg első írásai is. Első megjelent kötete verseskönyv volt (Költemények, 1888.), de hírnevet a népies tárgyú elbeszéléseket tartalmazó Szabad ég alatt (1894.) c. kötetével szerzett magának. Későbbi verseskötetei (Feltámadunk, 1903., Könyörgések könyve, 1902., Földön és az égben, 1911) természetszeretetről és vallásos áhítatról vallanak. Elbeszélésein érződik, hogy Gyulai Pál tanítványa volt, ezek a népnemzeti iskola ízléskörében fogantak. A kor két jónevű költőjének, Reviczky Gyulának és Ábrányi Emilnek — akikkel jó barátságban volt — a hatása mutatható ki A reporter c. költői elbeszélésén, amellyel megnyerte a Dugonics Társaság 1896/97-es költői pályázatát.

A költészetben a népnemzeti iránynak Kisteleki Ede mellett Móra István a másik képviselője. Móra István (1864—1957) költészetén mindvégig érződik Szabolcska Mihály, s az évekig Szegeden működő Pósa Lajos hatása. De míg öccse, Ferenc, a prózában keresett önálló hangot és igényesebb kifejezési formát, Móra István megmaradt a magyaros versformákban írt családi és tájverseknél. A zentai szállásokon volt tanító, amikor a Szegedi Napló felfedezte. Hosszú élete során később a fővárosban tanárkodott. Számos, ma már elfeledett színművet is írt. Költészetét és novellisztikáját leginkább mégis azok a művei jellemzik, amelyek akkor jelentek meg, amikor részt vett Szeged irodalmi életében. E műveire — a tárgy és az esztétikai irány népiessége mellett — etnografikus orientáltság és hitelesség a jellemző, nem véletlen, hogy van egy fontos etnográfiai tanulmánya is, a Jeles napok (1913). Legismertebb versszövege a magyarnótaként népszerűvé vált Lakodalom van a mi utcánkban.86

 {1047} A népies hagyományban gyökerezik a Hajdúságból Szegedre származott ifj. Móricz Pál (1870—1936) munkássága is. Újlaki Antal és Rostkowicz Artúr mellett ő a harmadik debreceni újságíró, aki ekkoriban Szegedre került. Móra Ferenc visszaemlékezése szerint 1892 karácsonya táján jött a Szegedi Híradóhoz, s ekkorra már egy kötet rajzzal (Emlékezzünk régiekről) dicsekedhetett. Alig fél év múlva be kellett vonulnia katonának, s amikor három év múlva ismét Szegedre jött, már nem a konzervatív Szegedi Híradóhoz, hanem a frissebb szellemű, irodalmilag is igényesebb Szegedi Naplóhoz ment. Hamarosan nézeteltérései támadtak a főszerkesztővel, Kulinyi Zsigmonddal, ezért megvált a laptól, s a nemrég indult harmadik szegedi lap, a Közvélemény szerkesztője lett. A szegedi olvasók Szabad Hajdú, Nemes Portörő Kelemen álnéven ismerték meg tárcáit és történelmi tárgyú elbeszéléseit. Szegedi évei alatt legjelentősebb írói sikerét a Szabad Hajdúk c. elbeszéléskötetével és A magyar föld urai c. regényével aratta. Elsősorban nem a délalföldiek szegedi krónikása, hanem szülőföldje hajdúinak bemutatásával hozott friss színt a szegedi irodalomba. Hogy szülőföldje élményei novellákká, regényekké formálódtak, abban viszont szerepe volt a szegedi irodalmi hagyománynak. Felfedezte aztán Móricz Pál a szegedi életet is: A Kárász uraság kocája c. elbeszélése a legjobb szegedi ihletésű története. Műfordításai is jelentek meg Szegeden, a Híradóban találunk tőle Koroenko- és Jan Kubelik-fordításokat. Ugyancsak itt jelentette meg a szegedi és a hajdúnánási 48-as honvédek visszaemlékezései alapján írt Az 1848—49-iki szabadságharci csatatörténetek c. könyvét. Később a fővárosba került, és az újságíró munka mellett történelmi regényeket írt. Regényes életrajzban dolgozta fel többek között Napóleon és II. Rákóczi Ferenc pályafutását.87

Ellentétben Móricz Pállal, Újlaki Antal (1867—1921) meggyökeresedett Szegeden. Eleinte a Szegedi Híradó munkatársa volt, irodalmi hírnevét két novelláskötet és egy regény után az 1897-ben megjelent Bibliás emberek (Rajzok az alföldi nazarénusokról) c. könyvével alapozta meg. Már korábban is közölt tárcákat az ezen a vidéken egyre tömegesebben elszaporodó vallásos szektáról. A nazarénusok között élve riporteri frissességgel figyelte meg életüket. Könyvében a nazarénusok mozgalmát mint a kor paraszti mozgolódásainak egyik megnyilvánulási formáját tekintette át. Ő irányította a nazarénusokra és a parasztság vallási problémáira Tömörkény figyelmét. Újlaki 1900-ban a Szegedi Friss Újság alapító szerkesztője lett, s aktívan részt vett a Dugonics Társaságban. Szeged történetével foglalkozó művei konzervatív szemléletre vallanak (Tisza Lajos és Szeged, 1910., Szeged a forradalomban és a nemzeti feltámadásban, 1921.). Útirajzait Keleti utazás (1896) és A Boszporusz partján (1898) címen adta ki.

 {1048} Nemcsak a népies prózának, a népszínműnek is megvoltak e korban a szegedi képviselői. A már említett Cserzyn, Szinéryn kívül leginkább Balassa Ármin (1861 — 1923), a jeles lapszerkesztő, a Szeged és Vidéke alapítója hódolt leginkább e műfajnak. A neves ügyvéd írta e korban Szegeden a legnépszerűbb színműveket, jeleneteket (Szegény Laci. A cégér, A földönfutó, Parasztszívek). Nem véletlen, hogy ebben a műfajban dolgozta fel azokat a témákat, amiket írótársai novellában, ui. ő népdalszerző is volt, együttműködött Dankó Pistával, s a népszínmű tág keretet biztosított a népdalbetétek alkalmazására.

Szerkesztőként sok fiatal tehetséget karolt fel és indított útnak, többek között Juhász Gyulát, Babitsot, Kosztolányit és Csáth Gézát. Juhász Gyula Balassa Ármin sírjánál meditálva a következőket írja „Bramin"-ról, ahogy szeretetteljes szójátékkal nevezték őt a fiatalok: „Az élő szó varázsával és a nyomtatott betű erejével évtizedeken keresztül közvéleményt teremt, közéleti küzdelmeket és győzelmeket provokál. Harcos ember, hívő ember: a magyar és az emberi kultúra egyik szegedi fáklyavivője... A legbájosabb emberek egyike volt az a jó Balassa Ármin, színes és meleg egyénisége csak úgy sziporkázott és hevített a társaságban. Az anekdoták patakja csörgedezett szelleméből, ő volt az, aki mindenre tudott kádenciát."88 Balassa egyik törzsvendége volt az Irodalmi tetőnek, annak az írói asztaltársaságnak, amelyet Homok (Cserzy Mihály) hozott összes Kocsis Ferenc Iskola utcai kocsmájában. Mint a Dugonics Társaság egyik legrégibb tagja, később alelnöke, ő írta az egyik legelső áttekintő tanulmányt Tömörkény életéről és műveiről egy évvel az író halála után.89

Azon írók, hírlapírók és szerkesztők között, akik pályájuknak csak egy szakaszán kapcsolódtak Szegedhez, s munkásságukkal gazdagították a helyi irodalmat, rangos hely illeti meg Újvári Pétert (1869—1931), aki különösen a szegedi sajtó történetében játszott fontos szerepet. Ő indította el a már bemutatott egyik legelső szegedi irodalmi folyóratot, a Magyar Szót {1899—1900). Amikor Szegedre került, a Szegedi Híradó munkatársa lett, később a helyettes szerkesztő rangjáig emelkedett e lapnál. Írói ambícióinak azonban jobban megfelelt Balassa lapja, a Szeged és Vidéke. Itt dolgozott 1907-ben Budapestre történt távozásáig. Zsidó származása miatt különösen az első világháborút követő években hányatott sors jutott osztályrészül neki. Több évi emigráció után tért haza Magyarországra. Az ő szerkesztésében jelent meg a hazai első Zsidó Lexikon (1929). Ókori tárgyú legendákból jelentette meg Szegeden első kötetét, Legendák és krónikák címen (1905). A század első évtizedének vége felé találta meg önálló írói hangját, s megteremtetette a színvonalas magyar nyelvű zsidó irodalmat.90 Tíznél is több zsidó  {1049} tárgyú társadalmi regénye (pl.: Az új keresztény, Astrate temploma, A fekete glória, A bosszúálló Isten, A túlsó parton, Ember Ádám három élete stb.) mellett kiemelkedő jelentőségű és kulcsfontosságú A mécs mellett (1908) c. önéletrajzi regénye, amit németül és nemrég angolul is kiadtak.91

Szegednek köszönheti első irodalmi sikereit Sas Ede (1869—1928) is. Szegedi kapcsolatait Újvári Péter révén szerezte, aki megnyerte irodalmi lapja, a Magyar Szó munkatársául. Az elismerést az hozta meg számára, hogy Légyott előtt c. színművével 1900-ban megnyerte a Dugonics Társaság drámapályázatát. Kezdetben ő is kötődött a helyi népies hagyományokhoz, bár a paraszti témák helyett inkább a kispolgári világ bemutatását kedvelte. [Klárika vakmerősége c. novellája, Álarc nélküli (1892) és Házasságok (1895) c. novelláskötetei.] Verseivel modern irányba tájékozódott, s A Hét c. folyóiratot tekintette irányadónak. Regényeket és filmforgatókönyveket is írt nagyváradi és budapesti évei alatt, sőt filmforgatással is próbálkozott. Regényei közül — Desdemona lánya, Az utolsó állomás, A nagy láz — merész témaválasztásával kitűnik az Én vagyok az élet című (1903), melyben egy pap szerelméért elhagyja az egyházi pályát. Bolond Istók c. daljátékát (Szabados Béla zenéjével) bemutatta a szegedi színház. Szegedről Nagyváradra távozott, s az ottani Szigligeti Társaság főtitkára, majd elnöke lett. (Ennek köszönhetően jó kapcsolat alakult ki a váradi irodalmi társaság és a szegedi Dugonics Társaság között). Tagja volt a Petőfi Társaságnak is, s megírta a társaság ötvenéves történetét (1926). Ifjúsági íróként is számon tartjuk, Bocs Bálint álnéven jelentette meg ifjúsági műveinek sorozatát.

A parasztnovella, a népszínmű és a népies epigonlíra mellett más területeken is találunk említésre méltó teljesítményeket, főleg az ifjúsági irodalom területén. Az ifjúsági irodalom iránti érdeklődést Szegeden kétségkívül Pósa Lajos keltette fel, Jó Barát (1882) c. gyermeklapjával. Az ő hatására vált egyik legjobb ifjúsági írónkká Móra Ferenc is. Kemechey Jenő, Sz. Szigethy Vilmos és Sas Ede ifjúsági művein kívül Sebők Zsigmondnak (1861—1916), a Szegedi Napló fővárosból idekerült, s öt évig itt dolgozó szerkesztőjének a munkássága emelkedik ki. A szegedi évek során írt tárcáit Alakok (1887) c. kötetében adta ki. Ha novelláit és történelmi-életrajzi regényeit talán kevesen, mesehőseit, Mackó urat és Dörmögő Dömötört annál többen ismerik. Mackó úr kalandos utazásai során megjelenik Szeged is. Több mint harminc kötetre rúg ifjúsági műveinek száma. Meleg, baráti szálak fűzték mindvégig Szegedhez és a Szegedi Naplóhoz, s miután 1888-ban Budapestre távozott, a lapnak továbbra is külső munkatársa maradt, országgyűlési karcolatokkal és tárcákkal gazdagította annak anyagát. Az ifjúsági irodalom terén megnyilvánuló ambícióit bizonyítja, hogy pesti újságíróként munkatársa lett Pósa népszerű gyermekújságjának, Az Én Újságomnak, s emellett Benedek Elekkel megindított  {1050} egy újabb gyermeklapot Jó Pajtás címmel, 1909-ben. Ó már nem az Arany László és Benedek Elek taposta ösvényen jár, akik a hagyományok összegyűjtésére alapozták munkásságukat, inkább a városi közönség igényét akarta kielégíteni saját fantáziája szülte kalandos történeteivel. Szegedi novelláin érződik Gárdonyi és Tömörkény művészetének a hatása.

Röviden megemlítjük még, hogy a századvégi magyar sajtóban tovább élt a reformkori lapokban divatossá vált útleírás műfaja. Amikor vidéken is egyre inkább szaporodtak a helyi újságok, ezek is szükségesnek érezték a tradíció átvételét. Irányadó volt e korban Eötvös Károly nagyszabású műve, az Utazás a Balaton körül. Cserzy Mihály és Újlaki Antal útirajzairól már szóltunk, de megemlítjük még a klasszikus korok iránt érdeklődő szegedi királyi főigazgató, Várady Károly Szegedtől Rómáig (1893) és Három hét görög földön (1894) c. könyveit, melyekben úti benyomásait és régészeti megfigyeléseit örökítette meg. Minden bizonnyal hatással volt e helyi hagyomány Móra Ferencre is, aki írói eredetiséggel megírt Georgikonjában és a Beszélgetések a ferde toronnyal c. esszéregényében folytatta az útleírások sorát. A korszak szegedi sajtójában gyakran találkozunk Milkó Izidor (1855—1932) szabadkai földbirtokos, író, újságíró nevével, aki olaszországi útiélményeiről adott Baedeker álnéven beszámolót, majd e jegyzeteit Római mozaik (Emlékeim az örök városból) címen 1895-ben önálló kötetben is kiadta.

Tipikusan századvégi író, ill. újságíró sorsnak minősíthetnénk Sz. Szigeíhy Vilmos pályáját (1877—1956), két vonatkozásban azonban különbözik attól: neki, szerencsére, hosszú élet adatott meg (bár forradalmakkal, ellenforradalmakkal és két világháborúval), s különbözik abban is, hogy az újságírás, lapszerkesztés mellett neki „tisztes" polgári foglalkozása is volt: 46 éven át Szeged város levéltárosa, majd főlevéltárosa volt. Tipikus viszont abban az értelemben, hogy az újságírói munka napi robotja fölemésztette az írói álmokat, több írás porosodik az újságkötegek lapjain, mint ahány önálló kötetben hirdeti szerzőjük dicsőségét. Békefi Antal figyelt fel a nagy becskerek Torontál c. lap ifjú munkatársára, s 1900-ban áthozta a Szegedi Naplóhoz. Ez az indíttatás persze meghatározta művészi tájékozódását, ízlését. Még mielőtt Szegedre került, már megjelent két verseskötete (Nebáncsvirág, 1897. és A trubadúr a királykisasszonynak, 1900), amit még 10 kötet vers, elbeszélés, humoreszk és sok adoma követett. Életművének java még kiadásra vár. Ő maga elkészítette kiadandó műveinek kötetterveit, amelyekben szegedi és torontáli emlékek, írások szerepelnek, közöttük sok régi szegedi történet, adoma az árvíz előtti város életéből csakúgy, mint az újjáépítés időszakából.92 Neve szorosan összefonódik a szegedi sajtó történetével. Élete során szinte minden szegedi lapba írt, a {1051}  legjelentősebbeknek pedig állandó munkatársa volt, így a Szegedi Naplónak, a Szegedi Híradónak (amit egy ideig szerkesztett is), a Szeged és Vidékének, a legtovább pedig a napjainkba is átnyúló Délmagyarországnak. Jelentek meg írásai fővárosi lapokban is, pl. a Népszavában.

Tömörkény István (1866—1917) (173. sz. kép.) a magyar népiesség századvégen jelentkező hullámához tartozik. Írásainak esztétikai színvonala a legjobb magyar elbeszélők sorába emeli őt.

Édesapja, Steingassner József ausztriai eredetű, s fia születésekor a ceglédi vasúti resti bérlője volt. Itt született Tömörkény, s még nem volt hároméves, amikor szüleivel Szegedre költöztek.93 A szegedi és a makói iskolaévek után patikussegéd lett, s egy ideig gyógyszerészként kereste kenyerét.

Szegeden és környékén ismerte meg azt a paraszti világot, amely megbabonázta, s amely meghatározó lett művészete szempontjából. A legkülönösebb és legcsodálatosabb embernek az alföldi parasztot tartotta, szokásaival, furcsa, eredeti észjárásával. Első írói kísérleteire nagy hatással volt a szegedi novellista hagyomány, Palotás Fausztin, Szőnyi Lajos, Schmidt Sándor, Irányi Dezső, Csényi Gyula, Békefi népábrázolása, Mikszáth elbeszélő modora, humora. Ez az irodalmi élmény találkozott a parasztságról maga alkotta képpel; az emberismeret, élettapasztalat, és az irodalmi tapasztalat szerencsés, egymást kölcsönösen megtermékenyítő találkozásáról van itt szó. Az ő parasztlátása számtalan rokon vonást mutat néprajziság és a nép szociális helyzetének átélése tekintetében a helyi írók művészetével, hiszen ő sem rendelkezett feltűnően nagyobb műveltséggel, mint a paraszti, tanyai tárgyú tárcákat, novellákat író szegedi társai.

A helyi írókon kívül a szegedi lapokból ismerte meg Bret Harte és Turgenyev elbeszéléseit, amelyek szintén befolyásolták a kezdő író fejlődését. Első tárcáinak sikere alapján a Szegedi Híradó riporterként szerződtette a fiatal patikust, rendőrségi és törvényszéki tudósítások írása volt a feladata. Már két éve volt a Híradónál, amikor 1888-ban besorozták katonának. Hároméves katonáskodása idején egy évig Boszniában szolgált, majd Bécsben és Szegeden. Közben megismerte a monarchia népeit. Sok szegedi és Szeged környéki parasztlegénynyel szolgált együtt, igazából itt ismerte meg őket, itt mélyült el emberismerete. A leszerelés után ismét patikusként próbált megélni, amikor a frissebb, színvonalasabb irodalmi anyagú laphoz, a Szegedi Naplóhoz hívták, ugyancsak riporternek. Közel egy évtizedet töltött a lapnál, s szerkesztette annak vasárnapi éle-lapmellékletét, a karikatúrákkal illusztrált Hüvelyk Matyit. Családalapítása után élete eseményekben nem túl gazdag; rendszeres munkával telt. Sorra jelentek meg  {1052} kötetei, s elsősorban mint humoros paraszttörténetek írója lett népszerű az olvasók körében. Tárcáit jelentős fővárosi lapok is közölték, írói rangja elismeréseként 1893-ban beválasztották a Dugonics Társaságba, melynek 1907-től haláláig titkára is volt. Bár megbecsült, köztiszteletben álló polgára városának, mégis sértődéssel távozott a Naplótól. Kulinyi, az addigi főszerkesztő halála után arra számított, hogy ő következik majd e poszton, azonban nem így történt. Helyette a lapnál már régebben dolgozó Békefi Antal lett a főszerkesztő. Így aztán megvált a laptól (bár haláláig vezércikkírója maradt), és „városi szolgálatba" lépett: a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum alkalmazottja lett. Amikor pedig meghalt az intézmény első igazgatója, a kiváló historikus, Reizner János, ő lett az igazgató (1904). Reizner mellett vett részt először ásatásokon, s az ott szerzett ismereteit átadta utódjának, Móra Ferencnek. Még nem volt negyven éves, amikor többszöri tüdővérzései nyomán az orvosok megtalálták nála a tüdővész bacilusait. A betegség tudata beárnyékolta hátralevő éveit. Közben kitört az első világháború, s korosztályából több ismerősét besorozták. Ő is menni készült, azonban nem vitték el. Alkotóereje teljében, egy véletlen meghűlés következtében ragadta el a halál. A városi tanács saját halottjaként temettette el a belvárosi temetőben adományozott díszsírhelyre. A május 16-i közgyűlés pedig így értékelte működését: hivatali munkájával a tudományos körök elismerését érdemelte ki, ugyanakkor „kiválósága volt a magyar irodalomnak, aki tapasztalatokban kifinomult éleslátással, a magyar föld s a föld népe iránt érzett izzó szeretettel kutatta a néplélek igazságait és örökítette azt meg műveiben, amelyekkel új műfajt alkotva írta be nevét az irodalom történetébe..." Ennek egyik kifejezéseként a közgyűlés „az Oroszlán utcának az Iskola utcától a Tiszáig terjedő részét, ahol évek hosszú során át lakott, nevéről Tömörkény István utcának nevezi el".94 Életműve egységes képet mutat mind a fejlődés íve tekintetében, mind pedig műfaji vonatkozásban. A kispróza műfaji változatainak, a novellának, tárcának, rajznak a mestere. Bár írt hosszabb elbeszéléseket (Egy nemes ember, Margit), s van három egyfelvonásosa (Barlanglakók, Szelet hevernek, Az utas), mindvégig kitartott a kispróza mellett. A sajtóban már ismert neve volt, amikor megjelent első kötete, a Szegedi parasztok és egyéb urak (1893), amely a nyolcvanas évek legsikerültebb parasztnovellái mellett (Bicskavásárlás, Förgeteg János mint közerő stb.), már a katonaélményekből táplálkozó írásait is tartalmazza. Figyelemre méltó néprajzi pontossággal írja le a paraszti életmódot, a tanyai ember tárgyi környezetét, az alföldi ember furfangos észjárását, azt, hogy gyanakvóan, idegenül mozog a városi „urak" világában. Ekkor teremti meg humoros rajzainak visszatérő figuráit, Halbőr Förgeteg Jánost, Jegenye Andrást, Gavallér Garasos Ádámot és társait. A humoros ábrázolásmódon is áttetszik a felismerés, hogy  {1053} ezeknek az embereknek külön világuk van, a maguk törvényei szerint élnek, s ez meggátolja őket abban, hogy beilleszkedjenek a polgári fejlődés menetébe, de ott érződik az író sajnálkozása is amiatt, hogy e fejlődésnek az iránya végérvényesen múlttá teszi az ábrázolt paraszti világot. Tragikus parasztsorsokat ekkor még nem ábrázol, de már ebbe az irányba mutat a Megöltek egy legényt c. novella balladás hangja.

Második kötete, a Jegenyék alatt (1897), amelyet a Dugonics Társaság 600 koronás jutalomban részesített, már az érett írót mutatja. Ezeken az írásokon érezzük leginkább az orosz hatást, Tolsztoj tanai visszhangzanak nazarénus-történetein. A kortársak számára Tolsztojnál is népszerűbb Turgenyev stílusa érződik lírai hangú Pusztai harangszó c. novelláján. Ezek a novellák, valamint a Vízen-járók és egyéb kétkezi munkások (1902) c. kötet írásai mutatják leginkább a tömörkényi technika vonásait: akár lírai hangvétellel kezd, akár anekdotázó-elbeszélő hangnemmel, látszólag öncélú entografikus betétekkel késleltetve az elbeszélés menetét, a végére olyan csattanót kerekít, amely az egész művet drámaivá teszi. (Szent Mihály a jégben, Öregembör napáldozatja, Csőszhalál, így volt rendelve, Valér a földbe megy.) Az 1890-es évek novelláiban már sokkal tragikusabb paraszti élet képe tárul elénk. (Pl. A házasság első éve c. novellában.)

Századunk első évtizedének közepére megírta összes olyan jelentős novelláját, amelyekben a népélet etnografikus rajzát adja. A néprajzi leírásokra épülő novella kompozícióját már nem lehetett továbbfejleszteni; változtatást két új téma megjelenése hozott művészetébe: az agrárproletariátus sorsának ábrázolása és a háborús történeteké. Kezdettől fogva figyelemmel kísérte az agrárszocialista mozgalmakat, Mikszáth Országos Hírlapjában számolt be cikksorozatban azok okairól. Ebből az derül ki, hogy bár nem vállal közösséget a mozgalom tagjaival, követeléseiket jogosnak tartja. E felfogása nyer majd művészi kifejezést az olyan novellákban, mint a Sztrájktanyán, a Szombat este és A nép nem tréfál. A háború alatt keletkezett írásai már posztumusz kötetében jelentek meg, Népek az ország használatában (1917) címmel. Az író éppoly tehetetlen, kiszolgáltatott, mint katonahősei, ezért érezzük háborúellenes vádiratoknak e novellákat.

Tömörkény igazi írói nagysága csak halála után tárult fel, számos jelentős elbeszélését életében kötetben ki sem adták. Pesti propagátora, a Singer és Wolfner cég 1903 és 1912 között szinte minden évben kiadott tőle egy kötetet, de ezekbe, az olvasói elvárások felé kacsintva, jobbára csak humoros történeteket vettek fel.

Életművének megítélése ma sem nélkülözi az ellentmondásokat.95 Igazi, vérbeli író volt, aki tudott nagyszerűt alkotni, nála jobban talán senki sem ismerte az  {1054} alföldi parasztemberek világát, de éppen ez vezetett bizonyos szükkörűséghez, egysíkúsághoz. Szinte csak ennek a világnak az ábrázolására érezte feljogosítva magát; elzárkózott a modern irodalmi törekvésektől, a Nyugat táborával már nem tudott közösséget vállalni. Nem lépett ki a vidéki viszonyokból, megmaradt egyetlen táj, Szeged és a Dél-Alföld nagy erejű művészi ábrázolójának.

Móra Ferencet (1879—1934)96 (174. sz. kép.) a kései anekdotizmus képviselőjeként tartja számon irodalomtörténetírásunk. Szegény foltozószűcs fiaként született Kiskunfélegyházán. Édesanyja kenyérsütő asszony volt. Sok testvére közül többen korán elhaltak. Szinte mesébe illő a kezdet, s van valami varázsos, meseszerű a végén is: Móra életének útját a népmesék legkisebb, szerencsét próbálni induló hőséhez hasonlíthatjuk. Ő a család ötödik gyermeke, de nem az egyetlen, akinek írói ambíciói voltak. Tizenöt évvel idősebb bátyja, Móra István a népnemzeti iskola szegedi követője, már ismert nevű költő az ő indulásakor. Szegénység, nélkülözés jut osztályrészéül gyermekkorában, taníttatása sem ment akadályok nélkül. Sokan ismerik Szeptemberi emlék c. megható történetét, amelyben elmeséli, hogyan jutott be a gimnázium harmadik osztályába. Hatodikos korában már versei jelentek meg — egyelőre álnéven — az Új Időkben, majd egy félegyházi lapnak is dolgozott. Érettségi után a budapesti egyetemre iratkozott be, ahol természetrajz—földrajzból tanári diplomát szerzett. Egy évig Vas megyében tanár-kodott, de amikor 1902-ben lehetőség nyílt rá, hogy a Szegedi Naplóhoz jöjjön, elvállalta azt a 60 forintos állást, amelyet éppen akkor utasított vissza Ady Endre, kevesellvén a fizetést.

Ettől kezdve egyenesen ívelt felfelé pályája íróként és újságíróként egyaránt. 1903-tól rendszeresen részt vett a Dugonics Társaság ülésein, s mint vendég, felolvasott verseiből. Rendes taggá csak 1905. június 2-án választották, az éppen kilépő Cserzy helyére. Ajánlója az ekkor már nagybeteg Békén volt. Békefi betegsége miatt a frissen beválasztott Mórára hárult a titkári teendők ellátása, három éven át ő készítette a titkári jelentéseket (1903—07). Később a társaság főtitkára, majd 1927-től haláláig — Szalay József elnöksége alatt — alelnöke volt. Versei alapján beválasztották a Petőíi Társaságba (1915), 1931-ben pedig, harmincéves írói jubileuma küszöbén a Kisfaludy Társaságba.

1904-ben segédkönyvtárosi állást kapott a Somogyi-könyvtárnál. Élete, munkássága  {1055} ezután szorosan összefonódott a könyvtár és múzeum, vagyis az „intézet" sorsával, amelynek 1917-ben, Tömörkény halála után igazgatója lett. Bár nem volt szakképzett régész, ásatásaival hírnevet szerzett magának.

Irodalmi munkásságának szerves része újságírói működése. A Szegedi Napló főszerkesztője volt 1913-tól 1919. május 8-ig, amikor a politikai helyzet miatt meg kellett válnia állásától. Bűnéül rótták fel, hogy a Szegedi Napló — más függetlenségi lapokhoz hasonlóan — a háború alatt mértéktartó maradt, s 1917-ben, méginkább 1918-ban a háború befejezését és a demokratikus átalakulást sürgető cikkeknek adott teret. Móra az ellenforradalom idején is cikkírója maradt volt lapjának, egészen annak 1922. évi megszűntéig. Utána a Délmagyarország hasábjain találkozunk sűrűn írásaival. Juhász Gyulával felváltva írták a vezércikkeket — többnyire névtelenül.

A szegedi lapok mellett jelentős országos lapokba is dolgozott, így a szabadkőművesek Világ c. újságjába, amelynek rendszeres tárcaírója volt Supka Géza szerkesztése idején. Amikor Bethlenek 1926-ban betiltották a Világot, az örökébe lépő Magyar Hírlap munkatársa lett. A legtöbb írása, állítólag több mint ezer, Pósa gyermeklapjában, Az Én Újságomban jelent meg. Kora legjobban fizetett újságírói közé tartozott.

Szépirodalmi művei osztatlan sikert arattak az olvasóközönség körében, különösen népszerűek lettek ifjúsági regényei és gyermekek számára írt történetei. Míg az újságíró Móra nem mindig volt megbízható a politika számára, írói műveinek számos híve akadt hivatalos politikai köröben is. Élete utolsó öt-hat esztendejében szinte záporoztak a hivatalos elismerések, de az egyre súlyosbodó betegség előrevetítette a vég árnyékát. 1929-ben szülővárosa díszpolgárává választotta, utcát is neveztek el róla. 1932-ben ünnepelték harmincéves írói jubileumát. A szegedi egyetem ebből az alkalomból december 3-i tanácsülésén díszdoktorává avatta. Móra azzal fejezte ki háláját, hogy az egyetemnek ajánlotta Aranykoporsó c. regényét. Hosszú betegség után 1934-ben halt meg rákban.

Pályája kezdetén költőnek és nem prózaírónak indult. Szerepe lehetett ebben bátyjának, mert hozzá hasonlóan ő is családi és tájverseket írt, népies modorban, de bátyjánál sokkal gördülékenyebb verseléssel. Főleg kislányával, Pankával foglalkozik sok verse. Érett író korában már nem lépett verssel a nyilvánosság elé, kivéve az 1920-ban megjelentetett Könnyes könyvet, amely válogatás korábbi terméséből, és megjelenését az adott történelmi körülmények magyarázzák. Költőként a legjelentősebb sikert verses meséjével, Az aranyszőrű báránnyal aratta, amely először a Szegedi Napló karácsonyi mellékleteként jelent meg 1902-ben. Később felolvasta a Petőfi Társaságban is, ahol az ott jelenlévő kormányzó tetszését is megnyerte. A mese alapmotívuma már a Gesta Romanorumban is megtalálható, Móra magyar mesét csinált belőle: főhőse Mátyás király hű juhásza, aki a királylány szerelméért feláldozza az aranyszőrű bárányt.

 {1056} 1905-ben ismerkedett meg Pósa Lajossal, az ő biztatására kezdett el gyermek-és ifjúsági irodalmat írni. Arany László, Benedek Elek és Pósa művein kívül addig hazánkban nem volt színvonalas ifjúsági irodalom, Móra volt ennek egyik megteremtője. Elsősorban gyermekek számára készült a középkori Róka-regény motívumát felhasználó Csilicsali Csalavári Csalavér (1913), és a saját gyermekkori élményeiből táplálkozó Kincskereső Kisködmön (1918), amely mindmáig az általános iskolák alsó tagozatának egyik praktikusan hasznosítható, kedvelt olvasmánya. Első ifjúsági regénye történelmi témájú: Az öreg diófa alatt. Ennek átdolgozásából keletkezett a Dióbél királyfi (1922). A törökkorban, Apafi fejedelemsége idején játszódik A rab ember fiai cselekménye, amelyet Jókai varázslatos kisregénye, A kétszarvú ember ihletett.

Móra sokoldalú ember volt: nemcsak költő, író, újságíró, de tudósi képességek is rejlettek benne. Ezt az adottságát jól kamatoztatta régészként. Nagyon kedvelte az ásatást, már múzeumi őr korában Tömörkény (aki nem rajongott a kiszállásokért) gyakran küldte maga helyett. De az író is sokat profitált az ásatásokból : nemcsak a múltat ismerte meg közelebbről, hanem a jelen kor emberét is, nemcsak történelmi tárgyú műveihez merített ihletet, de ásatás közben a néppel érintkezve megismerte az egyszerű emberek mentalitását, jellemét, s különösen örült a tőlük hallott sok történetnek, amit beleszőtt műveibe. A múzeum és könyvtár igazgatójaként a régészeti anyagon kívül hozzáértéssel, szakszerűen rendezte az állat-, madár- és rovargyűjteményt, és katalogizálta a kéziratgyűjteményt, létrehozva a Somogyi-könyvtár kézirattárát. (A háborút követő megszállás alatt munkásságával kiérdemelte a megszálló francia vezérkar tiszteletét, akik ennek jeléül kivonulásukkor tekintélyes értékű és mennyiségű francia könyvet adományoztak a könyvtár számára.)

Regényírói munkássága viszonylag későn, az 1920-as években kezdődött. A regényíró Mórára a magyar próza többszázados vonulatából az anekdotizmusnak Jókai és Mikszáth képviselte változata hatott, a közvetlen elődök között pedig Tömörkényt és Gárdonyit említhetjük. Ellentétben Tömörkénnyel — aki tárgyilagosságra törekszik —, Móra bevallottan és szándékoltan szubjektív elbeszélő, s ebben nagyon hasonlít Jókaira. Gárdonyi kezdte el a magyar irodalomban a történelmi regényen belüli pszichologizálást, s ezt folytatta Móra is történelmi regényében, az Aranykoporsóban. E regény tárgyalása a többi, 1920-as években keletkezett művel együtt a Szeged története IV. kötetének irodalmi fejezetébe tartozik.

Móra is szegedi író, az alföldi táj és parasztember kitűnő ismerője, de nagyobb vállalkozókedvvel, akarással és munkával (s talán az anyagi érvényesülés lehetőségét is jobban szem előtt tartva) látott az irodalomhoz mint Tömörkény, mert és tudott nagyobb kompozíciókban dolgozni, így neki életében sikerült bekerülni az ország irodalmi vérkeringésének áramába, felküzdenie magát kora legdivatosabb  {1057} és legsikeresebb írói közé. Persze, a polgári olvasói igényeknek nem volt nehéz megfelelni, ha valaki olyan természetesen és olyan gördülékenyen tudott írni, mint ő, ráadásul megfelelt annak a két kritériumnak, amely záloga volt, hogy elfogadják. E két feltétel a hazafias szellem és a valláserkölcsi alap. Móra azonban túlélte korát. Nem költőként, de elbeszélőként, mese- és regényíróként. Művészetének lényegét máig ható érvénnyel fogalmazta meg Mészöly Gedeon, a szegedi egyetem kiváló nyelvész professzora 1934-ben: „Gyászolja Őt a mi magyar Népünk. — Gyászolja' Őt a mi magyar Nyelvünk."97 A tömör nekrológ két vezérgondolata tehát: Móra nagysága a magyar nép és táj ábrázolásában és nyelvművészetében rejlik.

A század első évtizedében új nevekkel gazdagodott Szeged irodalmi élete: Móra után Babits, Kosztolányi, Csáth Géza, Juhász Gyula neve tűnt fel gyakran a szegedi lapokban. Móra és Juhász Gyula szegedi íróként vonult be az irodalomtörténetbe, a többiek életrajzilag kevésbé kötődtek Szegedhez, Babitsot kivéve, aki viszont másfél éves szegedi tanárkodása alatt nem barátkozott meg igazán a várossal.98

Amikor Babits Mihály (1883—1941) 1906. október 3-án megérkezett a városba, hogy a főreáliskolában helyettes tanárként elfoglalja katedráját, még „porvárosnak" nevezte Juhász Gyula szülővárosát. Babits már ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik számára a szegedi hírlapirodalom nem a Szegedi Híradó, s nem is a Szegedi Napló, hanem a Szeged és Vidéke, ahova Juhász Gyula közvetítésével jutott be. Ide írt recenziókat, vezércikkeket, színikritikát. Baudelaire, Liliencron, Richépin, Kipling és Whitman egy-egy versének műfordítását is itt publikálta. Több olyan nagy verse is ebben a lapban jelent meg, amelyet majd bevett a Levelek írisz koszorújából c. első könyvébe. (A halál automobilon, A lírikus epilógja.) De szegedi élményből fogant néhány olyan remekmű is, mint a Hunyt szemmel, a Fekete ország, a Mozgófénykép és a Messze...,messze... Ez utóbbit egy kudarcélmény hatására írta; 1907-ben elutasították féléves párizsi ösztöndíjkérelmét, így lett ez a vers a világot látás meghiúsult reményének szülötte. Babits a helyi irodalom reprezentáns alakjaival, Mórával és a Tömörkénnyel nem került személyes kapcsolatba. Inkább az egyetemi években szerzett barátságot ápolta tovább Juhásszal, Kosztolányival, többnyire levelezés útján. 1908 nyarán eltávozott Szegedről. Életművének egészében a fent említetteken kívül kevés nyomot hagyott a szegedi tartózkodás.

Juhász Gyula (1883—1937)99 (175. sz. kép.),, A magyar vidék legtisztább szavú lírikusa" — ahogy Simon István nevezte, mindkét ágról olyan régi iparoscsalád  {1058} leszármazottja, amelyben elevenen éltek még 1848 tradíciói a Kossuth-kultusz és Petőfi szerencsétlen sorsú fia, Petőfi Zoltán révén, aki egy időben Szegeden tanult és Juhász anyai nagyszüleinek kosztosdiákja volt. A szabadság eszméjének családban ápolt kultusza alapján nem csoda, hogy Juhász tevékeny részt vállalt 1918—19 forradalmi eseményeiben. Sokkal élesebb viszont a kontraszt, ha a nehéz történelmi időkben közszereplésre vállalkozó költőt és publicistát egyénisége felől közelítjük meg. Szinte csodával határos, hogy ez a gyermekkorától fogva zárkózott, visszahúzódó, befelé élő alkat, akit az évek előrehaladtával egyre súlyosabb idegbaj gyötör, jelentős szerepet vállalt a forradalmi események sodrában.

Apja, Juhász Illés, érettségizett postai távírótiszt volt, édesanyja, Kalló Matild, az egyik utolsó szegedi gombkötőnek a lánya. A költő anyagi gondoktól mentesen töltötte gyermekkorát az Ipar utcai házban és a módosabb iparos rokonok körében. Apja az élete utolsó éveiben elborult elmével élt, s éppen akkoriban halt meg, amikor a diák Juhász Gyula az érettségire készült. Az apa halála után szokatlanul szoros kapcsolat alakult ki anya és fia között. Mivel a költő betegsége miatt családot nem alapított, s betegsége súlyosbodásával édesanyja gondozására szorult, a túlzásba vitt anyai gondoskodás — pszihés értelemben —egészségtelen formát öltött.

Az érettségiig azonban még történt valami. A hatodik osztály befejezése után hirtelen elhatározással, amely mögött azonban régóta érlelődő, de mindig elfojtott szándék rejlett, otthagyta a szegedi gimnáziumot és Vácra ment piarista papnövendéknek. A kamaszkor megpróbáltatásain az aszkézisbe való meneküléssel próbálta magát átsegíteni, azonban kiderült, hogy nem neki való a noviciátus világa. Juhász itt is szélsőségek közt hánykolódott: miközben a papok által is megsokallt vallásos aszkézist gyakorolta, életcélját így fogalmazta meg: „Költő akarok lenni, és újságíró, mint Zola!" Egyre többet foglalkoztatta a papi szemináriumból való menekülés gondolata; míg 1900-ban hivatalosan is távozhatott Vácról. Váci élményeit később A tékozló fiú c. novellájában írta meg. Visszatért Szegedre, befejezete a gimnáziumot, s beiratkozott a budapesti egyetem magyar— latin szakára.

Nagyon sokat jelentettek Juhász Gyula életében az egyetemi évek. (1902— 1906.) Szellemi horizontja kitágult, amelyben döntő fontosságú a Nietzsche-élmény és Ady költészete. Ugyanakkor olyan barátokra tett szert, mint Babits, Kosztolányi, Oláh Gábor és a korán elhunyt filozófus, Zalai Béla, akikkel a francia szimbolisták és parnasszisták költészetétől az angol esztétizmus képviselőin át Tolsztoj és Ibsen nézeteinek társadalomformáló hatásáig mindent megvitattak. Juhász életében olyan időszak ez az öt év, ami csak a forradalmak idején ismétlődött meg: hangadó szerepet játszott, bár még csak az egyetemisták körében. Ő „a költő", ahogy Kosztolányi nevezte, hiszen versei már A Hét-ben jelentek meg. A Négyesy-szeminárium vértezte fel megfelelő európai ismeretekkel az éppen akkor {1059}  oda csoportosult tehetséges fiatalokat. Juhász, mint a szeminárium szeniora, érettebb, kezdeményezőbb a nála csak alig fiatalabb Babitsnál, Kosztolányinál, Tóth Árpádnál. Csalódásként érte, hogy a végzés után az országnak egy távoli helyére, Máramarosszigetre nevezték ki tanárnak. A magány és a honvágy gyötörte, alig félév után öngyilkossági szándékkal távozott a városból. Budapestre utazott, s azzal, hogy új környezetbe került, új embereket látott, a nagyváros forgatagában letett öngyilkossági szándékáról. Még máramarosi tanár, amikor 1907-ben Szegeden napvilágot lát első kötete, Juhász Gyula versei címmel.

A történtek után az új tanévet már Léván kezdte. Innen egy hónap múlva távozott az előbbihez hasonló módon. Új állomáshelye Nagyvárad, ahol világi tanárként helyettesített a premontreiek gimnáziumában, addig, míg azok megfelelő egyházi embert nem találtak. A váradi évek (1908—1911) Juhász életének jól ismert lapjai közé tartoznak.100 Itt szervezte meg A Holnap antológiát, s itt érte életének legnagyobb szerelmi élménye: megismerkedett a váradi színház harmadrangú színésznőjével, Sárvári Annával. A szerelem annyira elvakította a költőt, hogy színikritikusként jócskán érdemei fölött méltatta a többnyire csak epizódszerepeket játszó Annát, aki alig vett tudomást rajongásáról. (Hozzá írott verseit is majd csak később értékelte igazán.) A viszonzatlan szerelem, és az, hogy barátai (Babits. Kosztolányi) a fővárosba kerültek és egyre ismertebbé váltak, nyugtalanná tették Juhászt és elvágyott Nagyváradról. Sok helyre fordult segítségért, de az eredmény csak annyi, hogy az ország másik végére, Szakolcára helyezték át, ahol száműzetésben érezte magát (1911—1913). 1912-ben szülővárosa is kezdeményezte Szegedre helyeztetését. E mozgalom következtében választották be a Dugonics Társaságba. Szegedre mégsem került, de nagy eredmény, hogy félévi segédtanárkodás után végre rendes tanári kinevezést kapott közel a szülővároshoz: Makón. Betegsége azonban közjátékot iktatott a makói évekbe: neuraszténiás állapotban Budapestre utazott, és ott egy szállodában mellbe lőtte magát. Életben maradt, de öngyilkossági kísérletének nagy sajtóvisszhangja támadt. A betegágynál felkereste egy fiatal újságírónő, Eörsi Júlia. Szerelem szövődött közöttük, amely egy átmeneti időre elhalványította Anna emlékét. Kettőjük kapcsolatában Eörsi Júlia volt a kezdeményező, aki azáltal akart bekerülni az irodalomtörténetbe, hogy egy neves költővel kívánta összekötni életét. Eörsi először 1924-ben írt egy könyvet Juhász Gyulához fűződő viszonyáról, majd 1957-ben megjelentetett regényes vallomásában (Tiéd a sírig) már azt is dokumentálni igyekezett, hogy a költővel egy magánlakásban házasságot kötöttek. A fényképmásolat kétes értékű dokumentum. Maga az egész visszaemlékezés viszont Juhász egyéniségére, neurózisára vonatkozóan fontos életrajzi adatokat tartalmaz. A beteg költőt segítette a felgyógyulásban  {1060} az a vonzalom, amit a vallásos miszticizmussal, rajongással eltelt Eörsi Júlia iránt érzett.

De nemcsak ezt jelentette Makó Juhász Gyula életében. Itt barátokra talált Espersit János, Diósszilágyi Sámuel személyében, akiknek polgári radikális beállítottsága hatással volt szellemi fejlődésére.

Az első világháború éveiben sokat romlott egészségi állapota. Az öngyilkossági kísérlet következményei nem múltak el, miközben fokozott megterhelést jelentett számára a tanári munka, mert a háború miatt a tantestület 21 tanárának óráit 14-en látták el.

Jó visszhangra talált a békéscsabai Tevan Andor kiadásában 1914-ben megjelent második kötete. (Új versek.) A harmadik kötet anyagát Eörsi Júlia válogatta, ez 1918 őszén jelent meg Késő szüret címmel. A háború elhúzódása, az ezzel járó gazdasági nehézségek, a halottakról érkező hírek, az özvegyek és árvák, a hazatérő rokkantak látványa nagyon nyomasztóan hatott Juhász Gyulára. Idegei ismét felmondták a szolgálatot, s 1917-től jó egy évet betegeskedett. Édesanyja hol otthon ápolta, hol bevitette a fővárosi Moravcsik klinikára. (Itt látta viszont megtébolyodott festő barátját, Gulácsy Lajost.)

A súlyos betegségből viszont szinte feltámadt a kezdődő forradalmi események hatására. 1918 tavaszán életének legeseménydúsabb szakasza kezdődött. Egyre sűrűbben dolgozott a Szeged és Vidékébe, de írt a Makói Újságba, a Világba, és az Új Időkbe is. 1918 júniusától volt iskolatársa, a Délmagyarország c. lap ekkori szerkesztője, Pásztor József alkalmazta. Itt megjelent cikkei a háború befejezését sürgették, demokratikus átalakulást követeltek. A Délmagyarországban jelent meg 46. címmel az az 1918-as keletkezésű verse is, amely megrázó disztichonokban az első maradandó emléket állítja a város „háziezrede" hősi halottainak: „Kedveseik vérén váltságot nyert Magyarország. — S szörnyű dicsőségük fénye ragyog Szegeden."

Mórával együtt ő is tagja lett a Szegedi Nemzeti Tanácsnak. Alapító tagja és egyik alelnöke volt a Radikális Párt szegedi csoportjának, 1919 áprilisában pedig egy háromtagú direktórium élén a színház igazgatója. Juhász Gyula is — számos más polgári radikális íróhoz, költőhöz hasonlóan — eljutott a proletárdiktatúra igenléséig.101

1919 májusában ez előretörő ellenforradalmi erők elkezdték a Tanácsköztársaság helyi vezetőinek az üldözését. Nem kímélték a vezető szerepet játszó értelmiséget, így Juhász Gyulát sem. Tettlegesen is bántalmazták, az egyéb retorzióktól azonban megmenekült. Sokat segített rajta Szalay József, a Dugonics Társaság akkori elnöke, aki 1919 őszétől szegedi kerületi rendőrfőkapitány volt. Juhász közszereplését korlátozták, de megjelent írásaiban továbbra is síkra szállt  {1061} a polgári demokratikus vívmányok megőrzéséért. Költői hírneve már rangot jelentett, s éppen az ellenforradalmi terror napjaiban tagjává választotta a Petőfi Társaság.

Rónay György egy esszéjében Juhász költészetének két alapvető vonására mutat rá.102 Az egyik az, hogy nála „a dolgok csak múlóban vagy elmúltukban kapják meg igazi lírai értéküket"; a másik pedig, hogy „az a századvégi hagyomány, amelybe Kosztolányi mellett ő gyökerezik a legmélyebben, a költőt eleve búsnak, a líra légkörét eleve bánatosnak képzelte; költőnek lenni eszerint annyit jelentett, mint szomorúnak, csüggedtnek, sóvárgónak, mindenünnét elvágyakozónak és mindenütt otthontalannak lenni". Valóban ezek költészetének alaphangjai, amit majd a táj és az alföldi nép életének etnografikus rajzai színesítenek, eszmei síkon pedig a publicisztikában kikristályosodott politikai gondolatok művészivé való átformálása gazdagít.

A pályakezdő költő legjobb verseit egyetemista korában, a már említett két meghatározó élménnyel való találkozása után írta. Sem Nietzsche-, sem Ady-rajongásával nem áll egyedül, de élenjár abban, hogy barátai számára biztos érzékkel ő fedezi fel őket. A Nietzsche-kultusz a filozófus Zarathusztra könyvének elolvasása után mélyült el nála. Nietzsche költői nyelvezetének, fogalmazásmódjának, a forizmatikus gondolkodásmódjának hatása később is jelen van költészetében. A ma már elfeledett, de éppen a századvégén hozzánk eljutó Carlyle hősökről szóló teóriája tovább árnyalja Juhászban Nietzsche kinyilatkoztatásszerű, paradoxiákban rejlő gondolatait. „Nekem Te vagy az utat mutató!" — írja ekkoriban egyik Nietzsche versében. Nietzsche mellett a másik nagy „prófétában", a szeretet vallását hirdető Tolsztojban, Zarathusztra mellett Jézusban és tanítványaiban látja megtestesülni azokat a nagy szándékokat, amelyek az emberiség mozgatóerői lettek. S utánuk jönnek a zsenik; a művészek, politikusok és többiek, pl. Széchenyi és Ady. Egész sor példázatos verset ír Jézusról és életének szereplőiről (Az élet hegyén, Simon Péter, Pilátus). Miként Vajdát, Komjáthyt, őt is ama misztikus pillanat megragadása foglalkoztatja, amelyben mintegy az időn kívül helyezkedve megfogható a dolgok lényege:

A földre ráborul egy mély igézet,

Jézus lehunyja nagy, sötét szemét:

Halkan fölcsendül a hegyi beszéd.

(Hegyi beszéd)

Istenek, próféták, vallásalapítók után a szellem és a művészet nagyjai az emberiség hősei, évszázadok távolából is itt érzi kezük nyomát Juhász. S nemcsak a  {1062} művésznek, a műnek is eleven a hatása. (Prométheusz, Szókratész, Ovidius, Shakespeare, Hamlet, Ofélia, Milói Vénus, Vörösmarty, Madách.) A Nietzsche- élményből született e korszakának legismertebb, legtöbbet szavalt verse, a Himnusz az emberhez, amely az 1905-ös forradalom évében íródván, utóéletében szinte a kiváltó élménytől független politikai értelmezést nyert.

A historizmus és szecesszió hatására, s bizonyára a prerafaeliták nyomán, megidézi a magyar középkort, pogány és keresztény múltunkat egyaránt. (Verecke útján, Pusztaszer felé, Tonuzóba sírja felett, Géza király, Gellért püspök, Mátyás király.) E versek mögött persze nemcsak egyetemes művészetélményt kell keresnünk, vannak inspiráló hatások hazai talajon is: a közelmúlt millenniumi ünnepségek, a Kossuth- és Rákóczi-kultusz, Herczeg Ferenc és mások történelmi regényei. Babits is, Kosztolányi is megírta a maga történelmi tablóját, még a plágium vádja is felmerült a három költő között.

1905-ben kezdődött Ady és Juhász Gyula kapcsolata. Ő is korán felismerte Ady nagyságát, de talán csak Babitscsal együtt tartottak ki ama nézet mellett, hogy az elsőbbség Adyé a modern magyar lírában. Számos versén érződik Ady ihlető hatása (pl.: Ősöm). Néha szinte utánzójává vált, amiért Ady meg is haragudott.

Irodalomtörténetírásunk egységesnek tekinti azt a periódust, ami Juhász Gyula pályáján a tanárkodás éveire esik, pontosabban az egyetem elvégzésétől az első világháborúig terjedő időszakot (1907—1914). Sokszínű, gazdag műveltséganyagot görget ekkori költészete. A korábbi szecessziós hatás is tovább él, számos művész emlékét idézi meg. (Fra Angelicot, Boccacciot, Giorgionet, Botticellit, Michelangelói, Watteaut), a líra nyelvén formálja meg más művészeti ágak alkotásainak, produkcióinak üzenetét (Noa Noa, Örök Beatricénk, Gioconda, Egy antik márvány torzójára), ars poétikákban vall a művészetről és a szépségről (Anch'io, Turris eburnea). Már ekkor kirajzolódik költészetének három nagy témaköre : míg tájversei és szerelmi lírája már teljes érettségre vallanak, a munkásokkal rokonszenvező verseit inkább az alkalom szüli. Ekkor még hiányzik belőlük az a tudatosság, ami következő korszakának forradalmi költeményeit jellemzi.

Tájleíró és szerelmi lírájára vonatkozik leginkább az, hogy Juhász az élményt eltávolítja, a múltba helyezi, ezzel együtt felnagyítja, hogy a „megszépítő messzeség" távolából az érzés örökkévalóságát sejtesse meg. Tájversei két csoportra oszlanak. Az egyikben nem is maga a táj, hanem az emberi környezet, a szokások néprajzi hitelességű leírása a domináns elem, mint pl. Szögedi interieur c. versében. E típus legnagyobb versei majd következő korszakában születnek (Tápai Krisztus, Tápai lagzi). Több viszont az olyan tájvers, amelyben a természeti kép a lírai én egy sajátos hangulatának a hordozója (A kis Tisza hídján, Haza..., Tiszai csönd, Magyar táj, magyar ecsettel).

Tájköltészet és szerelmi költészet csak témájában különíthető el Juhász GyuIánál,  {1063} a két élménykör valójában egymással szembe nem állítható: a tájélmény és a szerelem élménye sokszor összekapcsolódik nála, ezt bizonyítja ismert szép szerelmes verseinek szókincse, költői képalkotása. Szerelmi költészetének több ihlető múzsája is volt, nemcsak Sárvári Anna. A legszebb versek azonban hozzá, a legméltatlanabbhoz szólnak. A legnagyobb Anna-versek sem friss élmény szülöttei, hanem bizonyos idő elmúltával keletkeztek. A váradi élmények Szakoicán értek verssé, mint a Milyen volt... esetében. Életrajzilag nem „hiteles" a vers: 1912 körül íródott, tehát mindössze négy-öt évvel az Annával való megismerkedés után, pedig a versbeli „nem tudom már" és „sem tudom már" azt a képzetet kelti az olvasóban, hogy itt egy nagyon régi emlék felelevenítéséről van szó. Az élmény eltávolítása, múltba helyezése éppen a szerelem időtlenségét, örök voltát fejezi ki.

E mellett a költői eljárás mellett van még egy sajátossága Juhász verseinek, így az Anna verseknek: a vallásos-, biblikus képhasználat, amely már néhány verscím alapján is szembeötlik. (Anna örök..., Coronatio, Profán litánia.) Anna iránti szerelme, Anna imádata a katolikusok Mária-kultuszával hozható kapcsolatba. A Mária-kultusz Szegeden igen erős volt, (vö. Havas Boldogasszony búcsúja augusztus 5-én és a Fekete Mária c. vers). Juhászt áthatotta a vallásos világnézet.

A háborús évek nehéz időszak volt Juhász Gyula számára, s nemcsak a háború miatt. Betegség, öngyilkossági kísérlet, újabb szerelem (Eörsi Júlia iránt), s közben tanít, osztályfőnök a makói gimnáziumban. A háború az első napokban őt is lázba hozta, mint szinte mindenkit Magyarországon. Kiterjedt publicisztikai tevékenységében eleinte a nacionalizmus nyomdokain haladt, azonban hamarosan szembefordult a háborúval, s cikkekben, versekben sürgette a befejezését. (A muszka, Menetszázad, Koronázás.) Míg korábban figyelme szinte csak véletlenszerűen és részvétből fordult az elnyomottak felé, a háború utolsó napjaiban már történelemformáló erőt látott a munkástömegekben. Nézeteinek radikalizálódását mutatják olyan versei, mint a Magyar nyár, 1918 és a Testamentum, melyek hangnemében tudatos szocialista eszmék keverednek az ösztönös prófétai magatartással. Jellemző Juhász erkölcsi következetességére és elszántságára, hogy miután megkezdődött Szegeden a forradalmi eseményekben résztvevők üldözése, még mindig azt hitte, hogy az előretörő ellenforradalom csak átmeneti jelenség, még minden folytatódhat, még újra lehet kezdeni. Ezt sugallja az 1919 júliusában keletkezett A Munkásotthon homlokára c. verse.

Hamarosan felismerte azonban a valós helyzetet és felmérve a lehetőségeket, kialakította a maga számára a stratégiát: utóvédharcot kell folytatni azokért a vívmányokért, amik átmenthetők az új politikai viszonyok közé. Ennek adott hangot verseiben és publicisztikájában egyaránt, s e szellemben cselekedett, amikor belépett és funkciót vállalt az újjászerveződött szociáldemokrata pártban. Életének és költészetének további alakulása a két világháború közötti szegedi irodalom korszakába tartozik, ezért ott tárgyaljuk.

 

3. A DUGONICS TÁRSASÁG TÖRTÉNETE 1920-IG

 {1064} Az 1879. évi árvíz utáni Szeged történetének legjelentősebb irodalmi és tudományos szervezete, a Dugonics Társaság, 1892-ben alakult.103 Több mint fél évszázados fennállása (1892—1948) során a legaktívabb tevékenységet történetének első évtizedeiben fejtette ki. Előzményeiről már szóltunk a helyi irodalmi életet 1892-ig tárgyaló fejezetben.

Az 1890-es évtizedet országszerte az irodalmi decentralizálásra való törekvés, több vidéki kultúrcentrum létrehozásának igénye jellemezte. Korszerű volt az a program, amely szerint a regionális központok az adott vidék, etnikum szellemi és tárgyi hagyományának összegyűjtői, ápolói, de egyúttal új kezdeményezések elindítói, a teljes szellemi élet organizátorai szerettek volna lenni. Ugyanakkor túl igényes volt ahhoz, hogy valóra is tudják váltani. Ezt bizonyítja a korban alakult 19 vidéki irodalmi társaság története. A szegedivel nagyjából egy időben alakult társaságok hasonló célkitűzéseket fogalmaztak meg, alapszabályuk számos közös elemet tartalmaz. Tevékenységük általában nem korlátozódott az adott városra: bekapcsolta a környéket is, ezen keresztül az egész régiót az ország szellemi életének vérkeringésébe. Felolvasó üléseket, irodalmi ünnepségeket szerveztek, amelyekre fővárosi, országos hírű írókat, művészeket hívtak meg, saját értékeiket pedig eljuttatták szűkebb hazájukon túlra. A Dugonics Társaságnak rendszeres kapcsolata volt a budapesti irodalmi egyesületek közül a Kisfaludy és a Petőfi Társasággal, a vidékiek közül pl. a nagyváradi Szigligeti, a temesvári Arany János Társasággal, a kecskeméti Katona Körrel és a debreceni (korábban Csokonai Kör néven működő) Csokonai Társasággal.

De nemcsak irodalmi társaságok alakultak ezekben az években, hanem közművelődési, újságírói és más egyesületek is. A gombamód elszaporodott egyletek, társaságok összefogására, központi irányítására több kísérlet is történt századunk első évtizedében. (Pékár Gyula 1903-ban Országos Irodalmi Szövetségbe szerette volna tömöríteni az ország irodalmi egyesületeit.) Az ilyen kísérletek eredménytelenségének legfőbb oka a helyi társaságok ellenállása volt: nemcsak szellemük és tevékenységük önállóságát féltették, hanem azért is húzódoztak egy központi szervezetbe való belépéstől, mert annak anyagi kihatása is volt (tagdíj, közös rendezvények, kiadványok költsége). Végre hosszas szervezőmunka eredményeként  {1065} 1909-ben Széli Kálmán elnökletével sikerült létrehozni az Országos Közművelődési Tanácsot, amely az „egységben az erő" jelszavával kísérelte meg az ekkorra már 42-re szaporodott magyar irodalmi és közművelődési társaságot tömöríteni. Centralizáló törekvésük, nacionalista színezetű társadalmi-politikai programjuk azonban nem igen nyerte meg a vidéki irodalmi társaságok tetszését, s azok jórésze többszöri felszólítás ellenére sem lépett be a szervezetbe.104

A vidéki irodalmi társaságok elszaporodása a múlt század végén összefüggésbe hozható az 1890-es évek történelmi jelentőségű rendezvényével, a millenniumi ünnepségekkel. A megerősödött polgárság kultúra iránt fogékony része Szegeden is egyre inkább sürgette egy ilyen társaság létrehozását, amely szerepet vállalhatna az ezredéves ünnepségek megszervezésében is. E törekvéseknek a Szegedi Napló lett a szócsöve. Az 189l-es évfolyam decemberi számaiban cikksorozat fogalmazza meg a „szegedi közönség" igényét. Szeged akkor lesz méltó rangjának megfelelően az ünnephez, ha egyetemet kap, ha római katolikus püspökséget állítanak fel a városban, továbbá, ha 1895-re elkészül a kultúrpalota, amely méltó otthona lehet a Somogyi-könyvtárnak, a múzeumnak és egy leendő irodalmi társaságnak. A cikk nem maradt visszhangtalan, nemcsak a sajtóban reagáltak rá, hanem 1892-ben megkezdődött az irodalmi társaság szervezése. Dr. Lázár György helyettes polgármester saját irányításával létrehozott egy bizottságot, amelynek feladata a leendő Dugonics Társaság megszervezése. Ennek az előkészítő bizottságnak rajta kívül tagja volt Reizner János, a Somogyi-könyvtár és Városi múzeum igazgatója, Kulinyi Zsigmond, a Szegedi Napló főszerkesztője, Ivánkovits János esperes-plébános, miniszteri tanácsos, Magyar Gábor, a piarista gimnázium igazgatója, Lipcsey Ádám hírlapíró és szerkesztő, valamint Csonka Ferenc állami főreáliskolai tanár. A társaság létrehozását a város is támogatta, 1000 Ft évi segélyt biztosított, megalakulása után pedig védnökséget vállalt felette.105

A Dugonics Társaság 1892. február 28-án tartotta alakuló ülését. A közgyűlésen — a jegyzőkönyv tanúsága szerint — 22-en voltak jelen, de többen írásban jelezték belépési szándékukat. Itt választották meg titkos szavazással egyhangúan Lázár Györgyöt elnökké, Kemechey Jenőt pedig titkárrá. A teljes tisztikar megválasztására csak ősszel került sor, s akkor már nem Kemechey, hanem Békefi Antal lett a főtitkár, aki haláláig töltötte be ezt a posztot. Az alapító tagok között több olyan illusztris állami és egyházi méltóság is volt, aki nem vett részt a társaság munkájában, de alapítványával hozzájárult a működés anyagi feltételeihez, mint pl. gr. Tisza Lajos, aki 1895-tel bezárólag összesen 5000 Ft (= 10 000 Korona) összeget ajánlott fel, azzal a megkötéssel, hogy az összeget önállóan kezeljék, s  {1066} kamataiból „minden 3. évben valamely megfelelő irodalmi célra 1000 Ft pályadíjat" tűzzenek ki. Egyházi személyiségeken és gazdag polgárcsaládokon kívül Makó városa, valamint szegedi és Szeged környéki ipari, kereskedelmi és pénzintézetek is tettek alapítványt.

Az 1892. július 3-ra összehívott értekezlet, amelyen a javasolt tagjelöltek vettek részt, tudomásul vette Lázár György bejelentését arról, hogy a belügyminiszter jóváhagyta a társaság alapszabályát. Ezt elhelyezték Szeged város titkos levéltárában, mert a város vezetői különös jelentőséget tulajdonítottak a társaság működésének. Az alapszabály 23 §-ba foglalta a társaság programját, szervezeti és működési elveit. Ezek szerint a Dugonics Társaság Szeged székhellyel működő irodalmi és tudományos társaság. Legfontosabb célkitűzése, hogy az Alföldön általában, de kiváltképpen Szegeden és az ország déli területein „terjessze a magyar szellemet", művelje és népszerűsítse a tudományt, az irodalmat, pártfogolja a művészeteket és megteremtse egy alföldi múzeum létrehozásának feltételeit. E célok megvalósítása érdekében felolvasó üléseket tart, kiállításokat, ünnepélyeket rendez, rendszeresen hirdet szépirodalmi és tudományos pályázatokat, évkönyveket ad ki, továbbá együttműködik más, hasonló célkitűzésű irodalmi társaságokkal.106 A célkitűzések között szerepelt — bár szabályzatba nem foglalták — a harmadik magyar egyetem Szegeden való felállításának gondolata és Dugonics emlékének ápolása is.

A társaság korszerű, a Csongrád Megyei Levéltárban őrzött iratanyagára is támaszkodó részletes története még megírásra vár. E helyütt csak a kötetünk időszakára vonatkozó főbb mozzanatokra utalhatunk. A társaság ténylegesen 1892 őszén kezdte meg működését. Október 17-én, Dugonics születésnapján akart országos jelentőségű rendezvénnyel a nyilvánosság elé lépni, ami végül — szervezési nehézségek miatt — novemberre tolódott el. Az október 11-i közgyűlésen választották meg a társaság rendes tagjait és tisztségviselőit. Az elnök Lázár György személyében adott volt, az alelnök Reizner János, a főtitkár Békefi Antal lett. A tagokat eleve két osztályba választották, amelyeknek külön vezetősége volt. A tudományművelési osztály elnöke Magyar Gábor, titkára Kiss Lajos, a szépirodalmi osztály elnöke Kovács János, titkára pedig Bartos Fülöp. Három évenként volt a tisztújítás, amikor egyes posztokon személycserék is történtek. Ezekről a változásokról pontosan tudósítanak a titkári jelentések.

Elvileg mindkét osztályba 20-20 tagot választhattak, a későbbiek során azonban nemcsak az abszolút létszám, hanem az osztályok közötti arányok is megváltoztak, s ez időnként zsörtölődéshez vezetett az osztályok között. Az 1892. október 11-i közgyűlésen 38 rendes tagot választottak meg, közülük került ki az  {1067} igazgató tanács, melynek tagjai: Lázár György. Reizner János, Békefi Antal. Magyar Gábor, Kovács János, Kiss Lajos. Bartos Fülöp, Kulinyi Zsigmond, Káplány Géza, Löw Immánuel. Papp János. A rendes tagok mellé még javaslatot tettek tiszteletbeli és un. pártoló tagokra. Az elnök különösen az utóbbiak toborzását szorgalmazta, mert tőlük függött a társaság anyagi helyzete. A rendes tagok száma az alppítási követő egy-két éven belül 40 fölé emelkedett, majd a század végére 52 lett. de 50—60 tagnál egyidejűleg sosem volt több. Tagfelvétel csak tagaján-lással történhetett és titkos szavazással döntöttek. Ennek ellenére, a helyi vezetők nyomására, politikai érdekből sok olyan tag is bekerült, aki egyébként saját irodalmi vagy tudományos érdemei alapján nem lett volna méltó a tagságra.

Az 1''20-ig terjedő időszakban a rendes tagok között számos ismert nevű írót. költőt, publicistát, törénészt és természettudóst találunk. A szépirodalmi osztály tagja lett többek között Balassa Ármin. Cserzy Mihály, Domokos László, Gárdonyi Géza, Gozsdu Elek, Hegedűs Pál. Kenedi Géza. Kisteleki Ede, Kun József. Juhász Gyula. Móra Ferenc, ifj. Móricz Pál. Sas Ede, Scossa Dezső, Szabolcska Mihály, Szávay Gyula. Szecső Vilmos, Szmollény Nándor. Újlaki Antal, Újvári Péter, Tömörkény István és Thury Zoltán. A tudomány-művelési osztály rangját olyan nevek emelték, mint Arató Frigyes, Bakay Nándor. Cserép Sándor, Czímer Károly, Duka Marcell, Falta Marcell, Gelléri Mór, Hentaller Lajos, Homor István. Varasdy Károly. Vass Géza és Vigh Albert. Igaz, akadt köztük olyan konzervatív szemléletű személy is. mint Platz Bonifác tankerületi főigazgató, aki pl. a darwinizmust tudománytalan elméletnek nevezte.

Méltán büszkélkedhetett a társaság a tiszteletbeli tagok listájával. Az évek során mintegy harminc főt választottak tiszteletbeli taggá, akik között ott találjuk Enyedi Lukácsot, Gárdonyit, Jókait, Kiss Józsefet, Mikszáthot, Osztróvszky Józsefet, Rákosi Jenőt, Szász Károlyt és gr. Tisza Lajost. Előfordult, hogy korábbi rendes tagot — annak Szegedről történt távozása után — tiszteletbeli taggá választottak meg. ez történt Gárdonyi. Lipcsey Ádám. vagy Pósa Lajos esetében is.

 

A Dugonics Társaság vezetői az alapítástól a társaság megszűnéséig:

Elnök Főtitkárok:
1892--1915 Lázár György 1892--1904 Békefi Antal
1915--1917 betöltetlen 1905--1907 Móra Ferenc (helyettes)
1917--1937 Szalay József 1907--1917 Tömörkény István
1937--1940 Váradi Imre 1917--1926 Móra Ferenc
1940--1944 Banner János 1926--1936 Banner János
1945--1948 Sík Sándor 1936--1940 Diósi Géza
  1940--1944 Firbás Oszkár
  1945--1948 Aldobolyi Nagy Miklós

 {1068} Tömörkény, Móra és Békefi tevékenysége — írói életművük révén — messze túllépi a Dugonics Társaság kereteit. Lázár György polgármester (ahogy Ady nevezte : a „literary gentleman") és Szalay József rendőrkapitány, a társaság két elnökének irodalmi működése azonban szorosan kötődik a társaság történetéhez.

Lázár György leginkább az árvíz utáni újjáépítésben, valamint a Dugonics Társaság létrehozásában és irányításában szerzett érdemeket. Pálfy Ferenc alatt helyettes polgármester, 1904-től polgármester, s már az 1890-es évektől egyfolytában országgyűlési képviselő. Azokat az érdemeit, amiket a város élén állva szerzett, az irodalmi élet tárgyalásakor már érintettük. Móra Ferenc úgy emlékszik vissza rá, mint aki legendás alakká nőtt az egyszerű tanyai nép körében.107

Képviselőként gyakorta tartózkodott a fővárosban, s összeköttetései révén — bár főleg konzervatív szellemi és politikai körökhöz fűzték kapcsolatok — sokat tett a városért és a társaságért egyaránt, befolyásos személyek pártfogását szerezte meg Szeged számára. A Dugonics Társaság elnökeként gyakorta rendezett „irodalmi halpaprikásokat" a marostői csőszházban, ahová lehívta fővárosi író és művész barátait. Többször volt vendége Vágó Pál, Fadrusz János, Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán. Leghőbb vágya volt egyetemet szerezni a városnak. Ez az álma életében nem valósult meg, s valósággal belebetegedett, amikor előbb Debrecen, majd Pozsony részesült előnyben Szeged rovására.108 Erdemei elismerése mellett sem hallgathatjuk el, hogy konzervatív szellemiségével gátolta a Dugonics Társaság liberális tagjainak kibontakozását.

Szalay József Békés megyei származású szegedi rendőrfőkapitányként került az első világháború alatt a társaság élére. Közgazdasági érdeklődésű ember volt, irodalombarát és műgyűjtő. Művészet és irodalompártoló tevékenységéért emlegetik máig „literátus főkapitánynak". Gazdag könyvtárának jelentős kéziratgyűjteménye volt, amelynek Petőfi gyűjteménye az összes első Petőfi kiadást tartalmazta. Összegyűjtötte az 1919—20-ban megszállt területek hírlapanyagát.109 A korabeli szegedi és fővárosi lapokban elszórtan található novellái nem vallanak eredeti tehetségre, jobb közgazdasági témájú publicisztikája. Előbb hódmezővásárhelyi, majd szegedi rendőrkapitányként üldözte a szocialista munkásmozgalmat, ugyanakkor 1919-ben mint kerületi rendőrkapitány sokat tett azért, hogy a társaság zavartalanul működhessen. Közeli viszonyban állt Mórával és Juhász Gyulával, akiket megvédett a háború utáni években a rendszer zaklatásaitól.

 {1069} A Dugonics Társaság az alapszabályban lefektetett elveknek megfelelően kezdte meg tevékenységét; rendezett felolvasó üléseket, pályázatokat írt ki, kiadványokat jelentetett meg, irodalmi ünnepélyeket rendezett, és képviseltette magát más szervezetek hasonló rendezvényein.

Az egyetlen rendszeres sorozat, amely végigkíséri a társaság működését, a felolvasó ülések, amelyeket hagyományosan a „széképület dísztermében", vagyis a városháza közgyűlési termében tartottak. Évente általában 8 felolvasó ülést terveztek, bár szervezési gondok miatt — később aztán történelmi okok miatt is — előfordult, hogy ennél kevesebbet tudtak megtartani. A társaság fennállásának 25. évfordulóján a titkári beszámoló büszkén említette, hogy „benne van Szeged és a Délvidék minden tollforgató embere, vagyis 53 rendes, 21 alapító, 105 pártoló tagja". 1917. november 21-én országos irodalmi ünneppé vált díszközgyűlést tartott. 25 év alatt 200 felolvasó ülést rendezett.110 Hosszú lenne felsorolni csupán azoknak a nevét, is akik a korszakunkban tartott felolvasó üléseken szerepeltek. Talán nem is mind érné meg. A szegedi sajtó nem egyszer maliciózusan számolt be arról, hogy valamelyik érdemes tagtárs unalmas felolvasása alatt elaludt a közönség, vagy éppen ellenkezőleg, nemtetszését zajongással fejezte ki. De viharos sikerekről is beszámolhattak a lapok. Ilyennek számított, ha pl. Mikszáth lent járt Szegeden. Emlékezetes Ady első szegedi fellépése is 1905. február 26-án, vagy Hermán Ottóé, 1904. november 20-án, amikor mint a város korábbi 48-as párti képviselője Egyetem és nemzeti szellem c. előadásában a szegedi egyetem felállítása mellett szállt síkra. Cholnoky Jenő, ekkor a kolozsvári egyetem professzora, 1908. szeptember 20-án vetített képes előadást tartott a kínai szokásokról és a kínai műveltségről. De felolvasott itt a neves történész, Marczali Henrik, Vikár Béla, a Kalevala fordítója és Simonyi Zsigmond nyelvtudós, akit tiszteletbeli taggá választottak. Lechner Ödön 1902-ben azzal a céllal jött Szegedre, hogy az új magyar építészeti stílus megteremtése mellett agitáljon, s bár betegsége miatt szállodai szobájában maradt, a helyette felolvasott előadás éppúgy lázba hozta a közönséget, mintha ő személyesen tartotta volna. A korabeli neves írók, költők közül Szegeden ünnepelhette a közönség Abonyi Lajost, Eötvös Károlyt, Gárdonyi Gézát, Ferenczy Zoltánt, Herczeg Ferencet, Kiss Józsefet, Kozma Andort, Lázár Bélát, Nagy Sándort, Palágyi Lajost, Pósa Lajost, Rákosi Jenőt, Rákosi Viktort, Radó Antalt, Szabó Ferencet, Szász Károlyt, Szabolcska Mihályt, Thury Zoltánt, Vargha Gyulát, A felolvasó ülések programjának összeállításánál két szempontot igyekeztek érvényesíteni: vegyesen legyen irodalom és tudomány, valamint, hogy a helybelieken kívül fölléptessenek egy rangos, ismert nevű előadót, vagy bemutassanak egy új tehetséget.

Kiadványok dolgában már kevésbé folyamatos a társaság tevékenysége. Megindította  {1070} A Dugonics Társaság Könyvei c. sorozatot, melynek első kiadványai a társaság évkönyvei. Az első évkönyv (az 1893-as esztendő munkáját ismerteti) 1894-ben jelent meg, az utolsó, az összevont VI—VII. kötet (az 1898—99-es évek anyagát tartalmazza), 1900-ban. Mindegyiket Békefi rendezte sajtó alá. Az első három évkönyv egybekötött, díszkiadású példányával szerepelt a Dugonics Társaság az 1896-os országos kiállításon. Az évkönyvek kiadása 1900 után anyagi okok miatt megszűnt, s bár többször és többen sürgették újbóli megindításukat, erre többet sohasem volt pénzügyi fedezet. F. helyett egyes érdekesebbnek ítélt előadásokat és évente a titkári jelentéseket nyomtatták ki. Külön kiadványként megjelentették a legjobb pályamunkákat, valamint anyagi támogatást adtak a tagtársak önálló munkáinak megjelentetéséhez. (Így pl. segítséget kapott Cserzy, Tömörkény, Kisteleki Ede. Móra István és mások.)

Az évkönyvekben az első helyen mindig a titkár beszámolója szerepelt a társaság elmúlt évi munkájáról, majd a benyújtott pályaművekről készített bírálati jelentéseket ismertették. Sikeres pályamű esetén magának a műnek is helyt adtak a kötetben. Meglehetősen vegyes értékű szépirodalmi, történelmi, etnográfiai anyag gyűlt össze az évkönyvekben. Helyhiány miatt mindezt nem taglalhatjuk. Azt azonban megjegyezzük, hogy a mai olvasó számára leginkább a tudományos osztály közelményei. közöttük is a történelmi és etnográfiai forrásfeltáró tanulmányok anyaga lehet érdekes, a művészetbölcseleti, etikai, irodalomtörténeti tárgyú értekezések elavult ízlést tükröznek, s filológiai értékük is csekély.

Ahogy elfogyott a század, elfogyott az a pénz is, amit évkönyv kiadására fordíthattak. Pedig nem volt „szegéin" a társaság. Alaptőkéje a Szeged-Csongrádi Takarékpénztárnál volt lekötve, így azzal nem gazdálkodhattak, csak a forgótőkével, ami sokszor alig volt több néhány száz koronánál. Az alaptőke azonban tekintélyes: 1908-ban már 30 000 korona. 19!7-ben 58 000, ami a háború végére csaknem megduplázódott. Ez a vagyon lényegesen több volt, mint amennyivel bármely más irodalmi társaság rendelkezett. Az alaptőkéből különböző alapítványokat létesítettek, a korábban segélyek, díjak részére tett alapítványokat pedig az alaptőkében elkülönítve kezelték (pl. a Herczel-alapítványt). Lázár György halála után, 1915-ben 10 00 koronás tőkét elkülönítettek, hogy annak éves kamataiból (600 korona) pályadíjat tűzzenek ki a városi főgimnázium növendékei részére. Hasonlóképpen jártak el a Tömörkény és a Mikszáth- alapítvány esetében is.

Önálló kiadványokat továbbra is tudtak finanszírozni. Első kiadványuk 1896-ban Szeged egykori helyettes polgármesterének. Szabados Jánosnak a hagyatéka volt, akinek emlékét azért ápolták különös kegyelettel, mert ő volt a társaság egyik létrehozója. Számos kiadványuk közül a jelentősebbek közé tartozik Pró-nay Antal: Dugonics András élete és működése (1903), Kovács János: Szeged és népe (1901), Varga Ferenc: A Rákóczi-kor Szegeden, (1907), Újlaki Antal:

 {1071} Tisza Lajos és Szeged (1910), Szmollény Nándor: Szeged középkori műveltsége (1910). Szűcs Mihály: Szeged mezőgazdasága (1914), Lázár György: Visszaemlékezések a nagy árvíz napjaira (1909).

A társaság tevékenységének szerves részét képezte pályamunkák hirdetése tisztes jutalmak ellenében. A szakosztályok vezetőségei a maguk részéről nagyon komolyan vették a pályázatokat, hozzáértő szakemberekből bíráló bizottságokat alakítottak. Ezek tagjai önálló tanulmányokat kerekítettek bírálataikból. Sajnos mindkét osztály pályázatai sok esetben eredménytelenek maradtak. A szépirodalmi pályázatokra elég szép számmal érkeztek be pályaművek, színvonaluk azonban sokszor annyira alacsony volt, hogy egyetlen jeligés munkát sem tartottak méltónak a díjra. (Két olyan eset is volt, amikor 18-18 mű érkezett be. de közülük egy sem érte el a kívánt színvonalat. Az egyik 1903-ban történt, amikor egy Deák Ferencet magasztaló óda volt a téma, a másik 1911-ben, a drámapályázatnál.) Voltak persze szép számmal díjazott alkotások, így Tömörkény, Móra több novellája. Sas Ede Légyott előtte, egyfelvonásosa, Szabó Ferenc Nyárutó c. regénye és más művek.

A tudományos osztály által meghirdetett pályázatok eredménytelenségének alapvetően az érdektelenség volt az oka. 1898-ban két olyan pályázatot is hirdettek, amelyre nem akadt jelentkező, pedig többéves határidő állt rendelkezésre az elkészítéshez és 1000. ill. 1500 koronás díjat tűztek ki. (Szegedi helynevek és családnevek tára, Szeged nyelvjárása.) 1893-ban hirdették meg 400 koronás jutalom fejében a Szeged hatása Dél-Magyarországra c. pályázatot, amelyre hozzáértő és ambícizózus vállalkozó akadt Reizner János személyében. Az 1894-ben meghirdetett Dugonics András élete és művei c. pályamű, az 1000 koronás díj csábító volta ellenére is csaknem egy évtizedig váratott magára. Pedig a téma — monográfiát íratni névadójáról —, nagyon is szívügye volt a társaságnak. Ennek ellenére is csak 1901-ben nyújtotta be munkáját Prónay Antal budapesti kegyesrendi tanár, amelyben a bírálók nagyon sok kifogásolni valót találtak, s csak azzal a feltétellel fogadták el, ha a szerző jelentős mértékben átdolgozza. (így jelent meg végülis 1903-ban.) A legszerencsésebben talán az 1896-ban meghirdetett Szeged ethnográphiája c. pályázat alakult, erre készítette Szeged jelentős néprajztudósa, Kovács János azt a munkát, amely 1901-ben Szeged és népe címen jelent meg.

A Dugonics Társaság, főleg amíg nem volt egyeteme a városnak, Szeged kulturális életének jelentős tényezője volt. Míg a szélesebb közvéleményt a szegedi sajtó befolyásolta, a város és vonzáskörének szellemi életét ez a szervezet irányította.

A város polgári, konzervatív vezetői felfogásának megfelelően a társaság arra törekedett, hogy Szeged olyan kultúrközpont legyen, amelyet az ország második városának be kell töltenie. Ezért a társaság minden alkalmat megragadott,  {1072} hogy az ország kulturális életének figyelmét magára vonja. Ezt szolgálták az irodalmi ünnepek, amelyekre örömhír, gyászhír egyaránt alkalmat adhatott.

Irodalmi ünnepéllyel léptek a nyilvánosság elé legelőször is, megalakulásuk évében. Az 1892-es „irodalmi ünnepély" az egész város ügye volt. A Szegedi Napló november 19-i számában külön felhívás jelent meg, melyben kérik a lakosságot, hogy lobogózza fel a Széchenyi tér és a Tisza-part házait. Az ország legrangosabb irodalmi társaságai, megyék és városok küldöttei képviseltették magukat az ünnepen. Ehhez képest az ünnepi program nem volt kimagasló. Reizner Dugonicsról tartott megemlékezését és Mikszáth felolvasását érdemes megemlíteni, aki humoros történeteivel mulattatta régi szegedi híveit. Este ünnepi díszelőadás volt a színházban, amelyen Dugonics Báthory Mária c. színművének egyik felvonását és Erkel Hunyadijának harmadik felvonását mutatták be. Ebből is kitetszik, hogy az irodalom és a művészet pártfogásának ürügyén az izmosodó, polgárosuló Szeged akart reprezentálni. A társaságnak ehhez fogható látványos rendezvénye korszakunkban csupán még egy volt, 1910-ben, amikor Mikszáth 40 éves írói jubileumát ünnepelték. Szeged volt az egyetlen hely, ahová Mikszáth személyesen is elment. A számos ünnepi rendezvényből csak néhányat emelünk ki: 1893-ban ünnepelte az ország Jókai 50 éves írói jubileumát, ebből az alkalomból a szegedi nők 1000 forintos Jókai-alapítványt tettek. A millennium évében minden erő az országos rendezvényekre koncentrálódott, a városnak és a társaságnak azonban megvolt a maga ünnepe: szeptember 6-án Dániel Ernő miniszter jelenlétében megnyitották a közművelődési palotát, az ország első ilyen intézményét. Képviseltette magát a társaság az 1899-es segesvári Petőfi megemlékezésen, s az 1900-as székesfehérvári Vörösmarty-centenáriumon, de a két nagy író tiszteletére Szegeden is rendezett felolvasó ülést. 1898. szept. 25-én ünnepi felolvasó ülést tartottak Erzsébet királynő emlékezetére. A műsorban fellépők mindegyike a Dugonics Társaság rendes tagja volt. Szávay Gyula Apotheozis c. verse után Kovács János emlékbeszéde következett, majd Milkó Izidor A mi nagyasszonyunkról c. felolvasása zárta a sort. A Kossuth emlékünnepséget 1902. február 18-án rendezték, melynek díszvendége Eötvös Károly volt, aki Kossuthban az írót méltatta. Emlékezetes maradt a szegediek körében az 1903. október 6-i Deák-emlékülés is, amelyen Mikszáth mondta el személyes vallomásait a haza bölcséről. 1904. január 6-án Rákóczira emlékeztek, alig néhány hónap múlva pedig Jókai halála adott okot megemlékezésre. Végül még egy nagy esemény: 1918. február 24-én tartották a centenáriumi Dugonics-ünnepségeket.

Ezek és az itt fel nem sorolt rendezvények jelezték a társaság működését, s az említett művekben öltött testet az az igyekezet, amellyel az irodalom és tudomány, a nemzeti és helyi művelődés ügyét szolgálták. Bár a szándék nemes volt, a megvalósítandó célok nagy áldozatkészséget követeltek. Már e korban látszott, hogy mind az irodalmi ízlés terén, mind pedig a tudományos gondolkodás módszerében  {1073} egyre nagyobb a lemaradás az országos fejlődés fő tendenciáitól. Talán ezzel is magyarázható, hogy nem volt a társaságnak önálló lapja. A Magyar Alföld (1894—1895) c. szépirodalmi hetilap esetleg a társaság folyóiratává vállhatott volna közös programjuk alapján, de mégsem lett azzá, mert túl korán megszűnt.111 De ha nem így alakul is, előbb-utóbb bizonyára szembekerül a társasággal, elvi okok miatt, ugyanazon okok miatt, amelyek a kor többi stabil lapját és kérészéletű lapkísérletét eltávolították tőle. A lapalapítás alapvetően pénzügyi vállalkozás volt, s a siker érdekében minden lap igyekezett saját, lehetőleg minél korszerűbb profil kialakítására. S ezzel máris szembekerült a tradíciókhoz oly erősen ragaszkodó társasággal. Közrejátszottak azonban személyi okok is. Egyfelől, Szeged volt elég nagy város ahhoz, hogy több, más-más felfogású irodalmi csoportosulást elbírjon. A helyi újságírók, lapszerkesztők bizonyos rang elérése után tagjai lettek a társaságnak, s a személyek azonossága miatt nehéz elképzelni, hogy egy olyan lap működjön tartósan, amely irodalmi programjában gyökeresen szembehelyezkedik a társasággal. Amúgy is volt elég villongás a már meglévő nagy lapok között amiatt, hogy melyik pártfogolta és melyik támadta a „Dugonicsokat". A Szegedi Napló többnyire támogatta a társaságot a Szegedi Híradó ellenében, a század elején alapított, markáns szépirodalmi karakterű Szeged és Vidéke viszont — a fentieket jól illusztrálva — eleinte támadta, de amikor Balassa Ármin vette át a szerkesztést, aki maga is tagja volt a társaságnak, kedvező megítélésben részesítette annak működését. Másfelől figyelembe kell venni, hogy a társaság nagyon is a városi vezetőkhöz fűződő viszonyától függött, s elnökei személyében megvolt a garancia arra, hogy politikailag „megbízható" irányban haladnak. Új kormánypárti lap alapítására semmi szükség nem volt, az ellenzéki színezetű kísérletek viszont csak rövid ideig tudtak fennmaradni, anyagi alap híján. Így adódott aztán, hogy sem a társaság mellett, sem ellenében nem született irodalmi sajtóorgánum.

A társaság irodalomfelfogásáról, társadalmi és politikai nézeteiről egyrészt a jegyzőkönyvek alapján, másrészt tagjainak egyéni pályafutásából alkothatunk képet. Eszerint korszerű törekvések felkarolása, ugyanakkor szellemi konzervativizmus egyszerre jellemezte munkásságukat.

Törekvésébe az is beletartozott, hogy felemelje a várost és kultúráját az „országos" színvonalára, csökkentse a vidék és a főváros távolságát egységes nemzeti műveltséget teremtve, melynek részesévé teheti Szeged és a Dél-Alföld népét. Helyes és korszerű törekvés volt ez 1892 és 1920 között, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Szegednek e'- kor még nincs egyeteme. Ebből a helyzetből adódott, hogy a társaság kettős funkciót látott el: miközben előkészítette a talajt az egyetem számára, egyidejűleg — a még fel nem állított egyetem „helyett" — a szegedi  {1074} szellemi élet organizátori szerepkörét is magára vállalta. Szegeden ekkor már — amint a társadalomról szóló fejezetben láttuk — számottevő értelmiségi réteg élt: tanárok, tanítók, papok, hivatalnokok, műszaki értelmiségiek stb. Sajnos a társaság nem tudta összefogni és mobilizálni a különböző értelmiségi csoportokat, mint ahogy nem tudott maradéktalanul megfelelni az iparos és kereskedő réteg szellemileg igényesebb köreinek sem. Feltűnő pl., hogy a felolvasó ülések között alig találunk műszaki-technikai tárgyú előadásokat, s a látványos városépítés közepette alig volt városrendezési, városfejlesztési előadás. Gyengítette a munka eredményességét az a felekezeti különbségre visszavezethető ellentét, amely a társaság piarista tagjai és az újságírók között fennállt, s leginkább a megüresedett helyek betöltéséért folytatott, kulisszák mögötti harcban nyilvánult meg. Lényeges, hogy politikai nézeteltérés (pl. a 48-as és 67-es pártállás) kevésbé éreztette hatását, mint a vallási különbség vagy a szabadkőművességhez való viszony. Az utóbbi is személyes ellentétekhez vezetett, nézetkülönbségek és pozícióharcok forrása volt. Az 1890-es években az egyik erős vidéki páholy éppen a szegedi Árpád páholy volt.112 amelynek tagjai közül többen (pl. Kováts János, Kulinyi, Reizner) fontos tisztséget töltöttek be a Dugonics Társaságban, de kulcspozícióba sohasem juthattak. A megyei és a városi vezetés bizalmatlan volt velük szemben, különösen érvényes ez Kállay Albert főispánra és Lázár Györgyre. Lázárt általános presztizsféltés fordította szembe a szabadkőművesekkel. Az 1890-es évtized Szegede ui. közel hetven társasággal, körrel, egylettel büszkélkedhetett — beleértve az ipartestületet is. Ezek közül a legaktívabbak és taglétszámuk alapján a legerősebbek a Belvárosi Kaszinó (kb. másfélszáz taggal), a közel száz tagot számláló Árpád páholy és a századfordulóra kb. ugyanekkora létszámmal rendelkező Dugonics Társaság voltak. Okkal látott tehát riválist a szabadkőműves páholyban Lázár György. (A Kaszinóban nem láthatott, egyrészt, mert annak fejlesztésében neki is oroszlánrésze volt, másrészt, mert annak alapvetően más volt a profilja, így a Kaszinó és a Dugonics Társaság kiegészítették egymást.)

Ha meg akarjuk vonni a Dugonics Társaság korszakunkbeli történetének mérlegét, akkor szándék és megvalósulás viszonyából kell kiindulnunk. A Társaság 1892-es alapszabályában olyan célkitűzések találhatók, amelyek megfeleltek az árvíz után újjáépülő, fellendülő Szeged aktuális szükségleteinek. Ezek összhangban álltak a millenniumi évtized kulturális decentralizációs törekvéseivel. Szép elképzelés volt, hogy Szeged az egész Dél-Alföld irodalmi és tudományos centruma legyen. Ez azonban csak akkor lett volna megvalósítható, ha a tagokban több a fogékonyság a korszerű eszmei áramlatok és modern művészi irányzatok iránt. Lázár György elnök mérsékelten liberális politikai meggyőződéssel  {1075} párosuló konzervatív, a népnemzeti esztétikát követő ízlése azonban rányomta bélyegét a Társaság működésére. Elnöksége csaknem negyedszázada alatt igyekezett a Társaság munkáját saját politikai-hatalmi érdekeinek alávetni. Egyetlen igazi tehetség bontakozott csak ki. Tömörkény, de ő íróilag szuverén maradt, s noha a társaság titkára lett, nem volt irodalmi vezér. Lázár, majd Tömörkény halála (1915., ül. 1917.) után tehetség és ambíció vonatkozásában a legmarkánsabb egyéniség Móra volt. aki már 1917-től újítani akart. Azt akarta, hogy foglalkozzanak szociális kérdésekkel, az irodalmi rendezvényeket vigyék ki tanyára. (Ez a háborút követően gyakorlattá is vált.) A világháború és a forradalmak kora megnehezítette a társaság működését, sőt. a tanácsköztársaság alatt tevékenysége szünetelt. Hogy a Dugonics Társaság egy újabb negyed századon át működött, az azt bizonyítja, hogy az indulás éveiben sikerült olyan szellemi és erkölcsi tőkét kovácsolnia, ami nemcsak saját fennállását biztosította egy fél évszázadon át, hanem kitörölhetetlen nyomot hagyott Szeged művelődéstörténetében.

 

4. A SAJTÓ (1849—1919)

A városban először a forradalom és szabadságharc idején alapítottak rendszeresen megjelenő sajtóorgánumot. Ezek a korábban is megjelenő helyi füzet- és könyvkiadó műhelyek produktumai mellett nem csupán a társadalmi-politikai ügyek és gondok közzétételének, megvitatásának a fórumai voltak, hanem — a lehetőségekhez mérten —a helyi irodalmi termést is segítettek nyilvánosságra hozni. (Tisza-vidéki Újság, Szegedi Hírlap. 113

Az önkényuralom idején számos kísérlet történt Szegeden lapalapítási engedély megszerzésére, de vagy anyagi, vagy — többnyire -— politikai, néha még személyi okok miatt is ezek eredménytelenek maradtak. A helyi sajtót a fővárosi kiadványok pótolták, ül. a fővárosi lapok, folyóiratok szegedi levelezői tartották a kapcsolatot a város és az ország társadalmi, politikai, irodalmi és kulturális élete között.

Az 1849 utáni legnevezetesebb folyóiratok egyikében, a Hölgyfutárban, 1850-ben a szegedi levelező (V-i.) szemére veti a divatlapnak, hogy a város színi- és kulturális életéről — melye, maga sem tart kifogástalannak —, félrevezető híreket közölt.114 Ugyanitt Szegedi Mozaik címen jelent meg hosszabb sorozat Kempelen  {1076} Győző, a Szegedi Híradó későbbi alapító-szerkesztője tollából a város kulturális életéről.115 De olvashatunk Szegedről tudósításokat a Budapesti Hírlapban, a Vasárnapi Újságban és más fővárosi lapokban is. Az 1855-ös majdnem végzetes árvízveszély idején Szegedre látogató Jókai írt Életképek a mai napokról c. cikksorozatában az életéért küzdő városról.116

Olvashatunk híreket városunkról a Magyar Sajtóban, a Tanodái Lapokban, a Budapesti Visszhangban stb.117 Az igazán országos tekintélyű Pesti Naplónak 1855-től rendszeres „eredeti levelezője" volt Szegedről.118 Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a fővárosi lapoknak küldött tudósítások, beszámolók jórészt „hazabeszéltek", ugyanakkor szóltak a főváros és az ország közvéleményéhez is. A szegedi tudósítások, akárcsak a más városokból küldöttek, változatossá, színessé tették a fővárosi lapokat; így, a vidéki levelező hálózat segítségével tölthették be igazán az országos lap funkcióját.

A helyi kiadványok száma is jelentős, ide számítva a tudományos, hitbuzgalmi és szépirodalmi jellegű tanulmányok, „emléklapok", füzetek mellett a színvonalasabb ismeretterjesztő irodalmi anyagot is közlő, sokszor indokolatlanul lebecsült kalendáriumokat is.119

Külön említést érdemel az 1858-ban Löw Lipót (1811—1875) szerkesztésében és kiadásában megjelent Ben Chananja c. zsidó hittudományi folyóirat, mely német nyelven látott napvilágot. Programja szerint az ortodox és neológ zsidó álláspontok lehetséges egyeztetésére és a zsidók fokozatos magyar asszimilációjára törekedett.120

A nyomdatermékek iránti szükséglet növekedésének, az önkényuralmi rendszer válságának tüneteként az 1850-es évek végén több vidéki városban jelent meg lap, míg végre 1859-ben Osztróvszky József (1817—1899) és Jókai hatékony közreműködésével Szegeden is újság indulhatott Szegedi Híradó címen. A Vasárnpi Újság 1859. február 20-i számában közölt szegedi levél ezt írja a lap indulásáról: „Minthogy elértük az időt, mellyben gondolkodásra, a gyakori számadásra utalnak a körülmények, közérdekeinkről gyakran kell nyilatkoznunk lapok útján. A helyzet és a kor leszorított bennünket sok megszokott térről. A csöndesebb, de  {1077} szintoly üdvös irodalmi tér van kijelölve, hol életbevágó kérdéseinkhez hozzá szólhatunk. S így örömmel tudatjuk, hogy e derék Tisza-vidéki városnak egy hírlapja van keletkezőben. Nem új dolog, egy pár éve halljuk emlegetni nyomdatulajdonosunk e szándékát, s azóta meg is vitattuk egymás között, vajon milyen lap bírná magát vidékünkön fönntartani? Talán csupán e vidékkel foglalkozó? tán szépirodalmi? politikai? gazdászati? s minden más elemet kizáró? Nekünk mind erre szükségünk volna együttvéve. Egyoldalúság nem felelne meg e vidék vágyainak. Nem mintha valami nagy dolgot kívánnánk, elég lesz talán eleinte egy félíves szerény lapocska, de az legalább egy héten kétszer megjelenő legyen. S hozzon e vidékről s e városról, hozzon a külvilágról minél több hírt, hozzon egy kis politikát, hozzon az iparművészet, gazdászat, tudomány és szépirodalom s a kereskedés köréből merített cikkeket, tudósításokat."

A lap, amelyet Burger Zsigmond könyvnyomdász és könyvkereskedő adott ki, 1859. május l-jétől jelent meg hetenként kétszer. Megindítását Albrecht főherceg, — Magyarország helytartója — 1859. március 14-én engedélyezte. Az 1859. május 1-jei Beköszöntés c. programja szerint a nemzet felemelkedését ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi, kulturális tárgyú cikkek közlésével, a műveltség terjesztésével kívánja előmozdítani. Kempelen Győző (1829—1865) szerkesztősége idején 1863-ig a lap sokat tett 1848 elevenen élő és ható emlékének ápolására. Szorgalmazta a különállást és az alkotmányos kormányzás visszaállítását. A kiegyezés tájától kezdve a dualista rendszer támogatója volt. Az 1850-es — 1860-as évek fordulóján a vidéki magyar újságok között vezető helyet foglalt el.121 Első számától kezdve közölt szépirodalmi jellegű írásokat is. Nem titkolt hazafias felbuzdulásból — a vidéki magyar sajtó segítése céljából — a kor népszerű és neves írói szegődtek támogatóul mellé. (Abonyi Lajos, Lisznyai Kálmán, Remellay Gusztáv, Szász Károly, Tompa Mihály, Vahot Imre stb.) A szerkesztő természetesen helyet adott a helyi literátoroknak is.

A lap hatóköre eleinte jóval túlterjedt a város határain; 1860 nyarán 133 szegedi és 167 vidéki előfizetője volt, köztük hódmezővásárhelyiek, makóiak, szabadkaiak, félegyháziak, pécsiek, nagyszentmiklósiak, debreceniek (!) stb. Ezek számát gyarapította 10—12 közeli kis és nagyközség néhány előfizetője.122

Szerkesztői az idők során változtak. 1861-től Szabó Mihály, az 1849—béli Szegedi Hírlap szerkesztője, 1863-tól — a Helytartótanács határozata folytán — Szabados János városi tanácsnok és költő szerkesztette. 1869-től Nagy Sándor (1841—1919) került a lap élére, aki vagy két évtizedig maradt főszerkesztő. A Szeged Híradó 1870-től már hetenként háromszor jelent meg, s 1879-ben napilappá lett.

 {1078} A kiegyezés utáni politikai-közéleti légkörben természetesen az eddig a Szegedi Híradó köré tömörült szellemi-politikai törekvések megoszlottak, a meglehetősen egyoldalú, régimódian liberális laptól eltérő utakat is elképzelhetőnek tartottak, párhuzamosan az országosan jelentkező törekvésekkel. Így több lapkísérlet is jelentkezett már az 1860-as évektől kezdve a városban. 1863-tól Szeged címen, 1867—68-ban a Szegedi Néplap, 1869—70-ben a Tisza-vidéki Újság, 1873— 76-ban a Szegedi Lapok, 1875-ben a Alföldi Iparlap, 1878-ban ismét a Szegedi Néplap.

A Szegedi Híradó igazi versenytársa és ellenfele azonban az 1878. július 28-tól megjelenő Szegedi Napló lett. E napilap az 1878 tavaszán programot adó, úgynevezett „egyesült ellenzék" nézeteit képviselte, de első számának programadó vezércikke szerint legfőbb célja a hazai ipar. kereskedelem fejlődésének előmozdítása, a hazai polgárság, a városok megerősödésének, elsősorban Szeged emelkedésének segítése. (Hevesen támadta az osztrák—magyar vámegyezményt, amely kétségtelenül kedvezőtlenül befolyásolta a hazai iparés kereskedelem kibontakozását.)

Az új napilap alapító szerkesztője Enyedi (Eisenstadter) Lukács, a város egyik leggazdagabb nagykereskedő polgára, egy hatalmas kereskedőház honosult, nagyműveltségű szegedi tagja. Házassága révén a vagyoni tekintélyük folytán is közvéleményteremtő szegedi polgárcsaládokkal még közelebbi kapcsolatba került. Szerencsés véletlen következményeképpen már 1878 nyarán Mikszáth Kálmán lett a lap legaktívabb munkatársa. Enyedi 1881-ben főmunkatársul vette maga mellé Kulinyi Zsigmondot. A lap 1884 őszétől a Negyvennyolcas Függetlenségi Párt nézeteihez állt közel, hiszen Enyedi is ennek a pártnak volt a képviselője. 1888-tól Kulinyi lett a főszerkesztő.

A Szegedi Napló a polgári fejlődés előtérbe állításával együtt számos más kérdésben is mintegy folytatása volt a kiegyezés időszakától kezdve újból és újból jelentkező, ellenzéki törekvéseket hordozó, de csak rövid életűnek bizonyult helyi lapoknak. A Szegedi Napló azonban hosszú ideig élt, 1944-ben szűnt meg.123 (Első kiadója az. Endrényi Lajos és Társa könyvnyomda és könyvkereskedő cég volt.)

A lap munkatársainak körültekintő és szerencsés megválasztásával hamarosan felülmúlta színvonalban a Szegedi Híradót, publicisztikát és szépirodalmat illetően egyaránt. Jelesebb munkatársai az első negyedszázadban Mikszáthon kívül Békeíí Antal, Gárdonyi Géza, Iványi Ödön, Kabos Ede, Lipcsey Ádám, Móricz Pál, Sas Ede, Szabó László, Sebők Zsigmond, Tömörkény István, Újlaki Antal. Csak a nevesebbeket említettük, folytatható lenne még a névsor. Sűrűn  {1079} hozott fővárosi íróktól, költőktől műveket (Reviczky Gyula, Ábrányi Kornél stb.), és gyakran szerepeltek a tárcarovatban akkor népszerű külföldi prózaírók, sokszor természetesen máshonnét átvett fordításban (Bret Harte, Zola, Merimée, Daudet, Geierstam stb.).

A Szegedi Napló az 1890-es évekre Enyedi és Kulinyi szakmai hozzáértésének köszönhetően már jól bevált rovatokkal dolgozott. Az első oldalon található vezércikk a politikai állásfoglalás kifejtésére szolgált, de az olvasók számára érdekesebb volt az, ami a lap alsó részén, a vonal alatt kezdődött, a tárcarovat. A tárca a belső lapokon is folytatódott, helyet adva esetenként folytatásos regényeknek is. A leginkább érdeklődésre számot tartó rovatok minden bizonnyal azok voltak, amelyek helyi vagy környékbeli eseményekről tudósítottak, s amelyek címe a közölt témának megfelelően alakult: Törvényszék, Különfélék, Újdonságok, Csarnok, Tanügy stb.

A lap szerkesztői közül Enyedi és Kulinyi után két nevet kell kiemelnünk, mint olyanokét, akik meghatározták a Szegedi Napló arculatát: Békefi Antalét, aki Kulinyi halála (1905) után felelős szerkesztőként irányította (bár gyakorlatilag már 1889-től ő volt a szerkesztő), és Móra Ferencet, aki a legnehezebb időkben, 1913 és 1919 között volt a főszerkesztő. A szerkesztők között ott találjuk még Vass Gézát, Kisteleki Edét és Ortutay Istvánt. Az új században került a lap munkatársai közé Gallovich Jenő, Sz. Szigethy Vilmos, Domokos László, Farkas Antal és Móra Ferenc is, aki megírta a lap első 25 évének történetét.

Melléklapja is volt a Szegedi Naplónak, a Hüvelyk Matyi című élclap. Ez 1889-ben önálló lapként indult, a város azonban nem bírt el egyidejűleg két ilyen lapot (Gárdonyi Szögedi Paprikája volt a másik — 1888—1890), aminek az lett az eredménye, hogy mindkét lap megszűnt, ill. a Hüvelyk Matyi beolvadt a Szegedi Naplóba, s annak humoros melléklapjaként jelent meg 1891 márciusától kezdve. Népszerű vasárnapi mellékletével 1919. november 16-ig szolgált olvasóinak a lap. A Hüvelyk Matyiba többnyire álnéven írtak az írók, újságírók: Csipi Csóka és Nádi veréb nem más, mint Kulinyi Zsigmond, Tömörkény Hóeke Menyhért, Békefi Antal Ton-Csi, Móra Ferenc Csipke, Sz. Szigethy Vilmos pedig Bob, Dán, Szigma.

Pesti lapok mintájára a Szegedi Napló is jelentetett meg almanachokat, karácsonyi és húsvéti könyveket. Ezek szépirodalmi anyaga (versek, tárcák, novellák jelenetek) a korabeli szegedi irodalmi élet keresztmetszetét adja. Az első Karácsonyi könyv a Szegedi Napló kiadásában 1892-ben jelent meg, 1895-ben pedig a Szegedi Híradó is követte példáját.

A polgármester 1910. szeptember 29-én — a helyi napilapokat jellemezve — azt jelentette a miniszterelnöknek, hogy a Szegedi Napló előfizetőinek száma kb. 800, a helyi viszonyokat „komoly, tárgyilagos" módon ismerteti. „Hatása a közvéleményre különösen a helyi érdekekről szóló véleményben [így!] jelentékeny."

 {1080} A háború — különösen utolsó két esztendejében — „állandóan és megszakítás nélkül a haladott gondolkodásnak, a progresszív eszméknek s a pacifizmusnak volt bátor és hajthatatlan hirdetője". — írta 1918. november 24-i felterjesztésében dr. Dettre János.124

Az ekkor már nagy múltú Szegedi Híradó (amely 1917-ig látott egyfolytában napvilágot) 1910-ben csak 400 előfizetővel rendelkezett. 1867 változatlan fenntartásának az alapján állt. Elsősorban a vezető városi és az állami tisztviselőknek volt az olvasmánya. A helyi viszonyok bemutatásában — említi az idézett polgármesteri jelentés — felületes, néha szenzációt hajhászó. „A közvélemény alakulására jelentékenyebb hatása nincs." E jelentés készítésekor Palócz László volt a főszerkesztő, akitől 1916 májusában a kiadó tulajdonos, Endrényi Imre vette át. A Szegedi Híradót 1914-ben napi ezer példányban nyomták.

1892—1920 között Szegeden megközelítő pontossággal száz napi- és hetilap, havonként vagy negyedévenként megjelenő folyóirat, újság, valamint több-kevesebb rendszerességgel megjelenő periodika látott napvilágot. Nem tartalmazza ez a szám a különböző iskolák, egyházak, intézmények önálló periodikaként megjelenő, dokumentációs értékű, s nem a nyilvánosságnak szánt értesítőit, közlönyeit, évkönyveit, valamint a gyakorlati tudnivalók mellett hasznos és egyben szórakoztató olvasmányokat nyújtó, évenként megjelenő naptárakat. (Igen népszerűek voltak, s különböző rétegigényeket elégítettek ki pl. a Traub-nyomda naptárai: az alacsony árú Szegedi Kis Képes Naptár, a Tisza-vidéki Képes Naptár, vagy a Katolikus Havi Boldogasszony Naptár.) Beleértendők viszont az olyan, csupán egyetlen számot megért alkalmi kiadványok, amelyek az 1880-as években jöttek divatba azzal a céllal, hogy egy esemény, rendezvény hírverői legyenek, s hozzájáruljanak a rendezvény anyagi feltételeinek biztosításához. Ilyen volt pl. az 1892-es Jótékonyság c. újság, amely a kereskedő ifjak báljára készült, s az alkalmi tudósításokon túl tele volt hirdetéssel és jónéhány amatőr verssel. Színes, érdekes, bár igénytelen az irodalmi anyaga az „első és utolsó" számként megjelentetett Eleven Újság (1897), Éjszakák (1902), Fortuna (1914), Élő Újság (1918) c. lapoknak.

A tárgyalt periódusban kiadott lapok csaknem egyharmada kifejezetten szakmai profilú: ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi, közgazdasági, közigazgatási és jogi szaklap, de ezek időnként — a szerkesztő személyétől függően — helyt adtak nemcsak szakmai tárgyú írásoknak is. Közülük leginkább említésre méltó: a Magyar Műkertész (1904—1915), amely a Magyar Műkertészek és Kertgazdák Országos Szakközlönye (1892—1903) c. lap folytatása (ez utóbbi 1899-ben került Szegedre, amikor Mayer Miklós vette át a szerkesztést), a Méhész (1893—1902), a Méhész Újság (1916—1918), az Ipar és Kereskedelem (1900—1902), a Homoki Gazda (1906, 1911—1919), a Délvidéki Közgazdaság (1911—1912), valamint az  {1081} Iparosok Lapja (1918—1919), amely az Ipartestület hivatalos közlönye volt. Még az olyan kifejezetten szakmai réteglap, mint az Értesítő (1894—1896), amely a Szegedi Pincér Egylet hivatalos lapjaként indult (s később a szállodások és kávéháztulajdonosok is részt vettek benne), Liptai Károly, majd Tömörkény István szerkesztése alatt messze szélesebb olvasó körök érdeklődésére tarthatott számot, mint a szűkebb szakmai közönség. Ugyancsak munkáltató érdekeket képviselt a Papír feldolgozó (1909) és az Őrszem (1910—1915). Az öntudatos szociáldemokraták megyei lapjaként látott napvilágot a harcos hangú Munkáslap (1898—1899), valamint a Sütőmunkások Szaklapja c. szegedi szakszervezeti kiadvány (1905— 1906). Vannak sajtótörténeti kuriózumnak számító lapok, mint a Gyufaújság (1897—1898), a Fakereskedők Lapja (1893—1895), vagy az országos hírű szakember, Bódogh János szerkesztésében kiadott Gyorsírászati Közlöny (1892—1893), amely „vegyes tartalmú havi folyóirat a Gabelsberger—Markovits-féle magyar gyorsírásnak magánúton való megtanulására". Folytatásaként pedig — a Szegedi Gyorsíró Egyesület kiadásában — napvilágot látott a Szegedi Gyorsíró (1904— 1920). Már az 1890-es években is volt több kérészéletű színházi lapvállalkozás (pl. 1897-ben a 67 számot megért, Békefi által szerkesztett Színházi Újság), de az 1910-es években ezeknek a száma megnőtt. Jelentős a hetenként megjelenő színházi és művészeti hetilap, a Színházi Újság (1910—1925). Ugyanebben az évtizedben a sportéletnek is több orgánuma jelent meg Szegeden. Pedagógiai szaklapok is voltak ebben az időben, módszertani útmutatót adva a különböző iskolatípusok tanárai számára (pl. Alföldi Népiskola, 1905—1911). Az ifjúsági és gyermeklapok közül érdemes megemlíteni a Hódmezővásárhelyen kiadott Gyermekek Világa címűt (1912—1914), amelynek szerkesztője előbb Bibó Lajos, majd Móra Ferenc volt.125

Mint a fentiek is mutatják, az 1890-es évtized a szegedi sajtó történetében — összhangban az országos tendenciákkal — a mennyiségi gyarapodás időszaka, s ez a folyamat töretlen lendülettel tartott nagyjából az első világháborúig. 1918— 1920 között ismét számottevő mennyiségi ugrás tapasztalható, ami nemcsak formális mutató, hanem jelentős tartalmi változás hordozója is. A történelmi — politikai események gyors ütemű váltakozásának megfelelően sorra jöttek létre a rövid életű, más más politikai programot valló lapok, amelyeknek éppen rövid élettartamuk miatt nem alakulhatott ki stabil olvasógárdája. A forradalmi időszak rövid életű szegedi periodikáiból megemlítjük az Igazság (1918—1919), Tűz (1918—1919) és a Kürt (1919) c. orgánumot, mely utóbbi a Katonatanács folyóirata volt. A polgári radikális párt szegedi csoportja Magyarország érdekének külföldön való védelmezése, a magyar kultúra, a forradalom eredményeinek a várost  {1082} megszálló francia katonák közötti ismertetése céljából részvénytársasági alapon francia nyelvű folyóiratot adott ki Le Hongrie Républicaine címmel. A lapnak nyolc száma jelent meg 1919. január—márciusban. Szeged város tanácsa 5000 K névértékű részvény jegyzésével támogatta.126

Az 1890-es évektől az 1920-ig tartó három évtized alatt Szegeden is érvényesült a sajtó önállósulásának országosan megfigyelhető tendenciája: míg kezdetben egy orgánum egy politikai csoport anyagi támogatásától függött, a későbbiek során egyre inkább függetlenedett ettől, s önálló gazdasági vállalkozássá vált. Igaz, hogy a kormánypárti sajtó — esetenként pedig a kormány programjával csupán „szimpatizáns" lapok is — különböző összegű, de rendszeres anyagi támogatást kaptak. A polgármester 1910 szeptemberében pl. az aktuális állampolitika és a helyi tekintetek miatt a Délmagyarország, valamint a Szeged és Vidéke c. napilapok kormánytámogatását javasolta.127

Már 1890-ben — igaz, csak egy ideig — négy napilapot adtak ki Szegeden: a tekintélyes Szegedi Híradó és Szegedi Napló mellett megjelent a Szeged (1890. március 22.—1890. június 6.), és a Szegedi Hírlap (1890. június 4.—1890. június 13.) Ezzel Szeged előkelő helyen állt a vidéki városok hírlapirodalmát tekintve, s a lapok színvonala is rangot biztosított számára olyan városok között, mint Kolozsvár, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Pozsony, Debrecen. Bár a rövid életű Szeged és a mindössze tíz számot megért Szegedi Hírlap megszűntével kettőre csökkent a szegedi napilapok száma, több, szintén nem hosszú életű lapvállalkozás után a századfordulóra ismét négy napilapja lett a városnak. 1898-ban indult a Közvélemény. Ez kezdetben hetilap volt, de hamarosan beleolvadt a függetlenségi párt egy másik hetilapja, a Független Újság (1899. október 23.—1900. január 1.), ezután vált a Közvélemény naponta megjelenő esti lappá. (1902. márciusában Független Közvélemény címmel hétfői lapra zsugorodott.) A negyedik szegedi napilap az Endrényi Lajos kiadásában indult, majd fél évszázadot megért, kezdetben Újlaki Antal által szerkesztett Szegedi Friss Újság (1900—1944).

A Közvélemény (1898. május 23.—1902. március 15.) a függetlenségiek frakciókra való széthullásának következményeként jött létre. Első szerkesztője Rostkowicz Arthur volt, aki Debrecenből került Szegedre, őt majd a szintén hajdúsági Móricz Pál váltja fel a szerkesztőség élén. Dolgozik ekkor Szegeden egy harmadik debreceni újságíró is, Újlaki Antal, aki a Szegedi Friss Újság szerkesztője. Ezzel is magyarázható, hogy az újság szerzői közt többször feltűnik Ady Endre neve is. A lap kezdeti sikere annak volt köszönhető, hogy a Szegedi Naplónál élesebb hangnemben, radikálisabb szellemben bírálta a „palotás Szegedet" és feudális urait,  {1083} szót emelt a tanyai lakosság és a munkások érdekében. Tudósításai ugyanakkor botránycentrikusak, a mindenáron és mindent leleplezés szándéka vezeti őket. Nem tudott magának állandó olvasóközönséget verbuválni, innen a már említett gyakori váltakozás a megjelenésben: hetilapból fokozatosan napilap lett, majd ismét lecsökkent a megjelenése heti két, később egy alkalomra. A lap sorsa egészében véve tipikusnak mondható a századvégi magyar — nemcsak vidéki — sajtó történetében.

A századforduló évének negyedik szegedi napilapja a Szegedi Friss Újság (1900. május 15.—1944. október). Egy budapesti sajtóorgánum, a Friss Újság legelső vidéki fióklapjaként indult. Az 1896-ban alapított fővárosi Friss Újság, amely a modern városfejlődés talaján kibontakozó társadalmi mozgásnak a sajtó terén is jelentkező megnyilvánulása, tipikusan üzleti haszonra dolgozó, az utca emberének olcsó orgánuma volt. A Szegedi Friss Újság hamarosan Szeged és a környék legolvasottabb lapjává lett; a polgármester idézett jelentése szerint „részint helyben, részint vidéken leginkább az alsó rétegekben nagy elterjedtségű". 1914 szeptemberében már elérte a napi 20 ezres példányszámot is, amelynek számottevő részét a bánáti területeken terjesztették. Kezdetben mérsékelt 48-as politikai irányultság jellemezte, ami azonban fokozatosan háttérbe szorult. Egyre inkább csak arra törekedett, ami már legelső számának vezércikkében is olvasható, hogy „a közönség legszélesebb rétegét, még a legszegényebbjét is, a legkönnyebb módon értesítse az ország és különösen Szeged eseményeiről". A lap szerkesztője, Újlaki Antal, haláláig állt a lap élén. Ún. krajcáros lap volt (ára 1 kr=2 fillér), de népszerűségét nemcsak olcsóságának köszönhette, hanem annak is, hogy szenzációként ható híreit sok esetben hangzatos, meghökkentő címekkel látta el. A fővárosi Friss Újságnak hamarosan más városokban, pl. Szabadkán és Makón is jelentek meg helyi változatai.128

Ismét más színt hozott a helyi hírlapirodalomba a Szeged és Vidéke (1902. március 16.—1920.), az első szegedi bulvárlap. Huszár János ügyvéd alapította keresztény irányzattal, de rövidesen a polgári liberális törekvések, az 1867-es alapon álló polgári demokrata irányzat orgánumává lett; a századelőn a legszínvonalasabb irodalmi anyagot publikáló helyi lap. Először Szakács Andor szerkesztette, aki átadta (már 1902 novemberében) Balassa Árminnak. Ő tette lehetővé, hogy Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza írásai megjelenjenek a lapban, s ő formálta újságíróvá Juhász Gyulát. Később Róna Lajos, majd 1913 áprilisától Frank József szerkesztette. Változatos, eleven tartalmú, levegős szedésével tetszetős kiállítású lap, amely a közvéleményre jelentékeny hatással bírt. Reggeli újságként indult, de volt időszak, amikor naponta kétszer is megjelent: délutáni kiadása is volt. Példányszámban nem vetekedhetett a Szegedi Friss Újsággal,  {1084} de már az alapítás évében 2000 példányban nyomták, ami azt jelenti, hogy legalább kétszer annyi példányban jelent meg, mint a Szegedi Híradó vagy a Szegedi Napló. A Szeged és Vidéke 1914 októberében napi 5400 körüli példányban látott napvilágot.129 Irodalmi rangját fémjelzik még — az említetteken kívül — Gárdonyi Géza, Krúdy Gyula, Petelei István és Herczeg Ferenc itt közölt művei.

1909 májusában újabb hosszabb életű napilap indult, az 1926-ig fennálló Friss Hírek. Az újabb sajtótörténeti kutatás derített fényt születési körülményeire. Endrényi Imre nyomdászmester, aki 1890-től a Szegedi Híradó kiadója volt, megtudta, hogy hivatalos körökben felmerült „az agrárszocializmus ellensúlyozására egy agilis néplap" útnak indítása, folyamodványt intézett a miniszterelnökhöz egy ilyen lap indítására, abban a. reményben, hogy a kormány részéről anyagi támogatást kap. Minden bizonnyal e kérvénynek köszönhetően indult meg a Friss Hírek.130 Szerkesztői gyakran változtak (Nagy Béla, Hollósi Ödön, Endrényi József, Rehorovszky Jenő, Endrényi Imre és mások), így nem alakult ki a lapnak markáns politikai arculata. „Konjunktúra-lap" volt; abból igyekezett megélni, amit a napi igények, szükségletek diktáltak. Eredeti profil híján sok benne a másodközlés, az „ollózás". Szintén bulvárlap, de a Szeged és Vidékéné\ jóval alacsonyabb színvonalon. Példányszáma 1910-ben megközelítette a napi négyezret, ez a szám 1914 márciusára már 13 500-ra emelkedett.

A XX. században indult helyi lapok közül a legkiemelkedőbb a Délmagyarország. Egy részvénytársaság indította 1910. május 22-én, Róna Lajos szerkesztésében. Az 1910-es években aztán — kisebb megszakításokkal — Pásztor József volt a szerkesztője. Az első szám a hatvannégy oldalas vasárnapi szám volt, gazdag irodalmi anyaggal, benne Ady,  {1085} Juhász Gyula, Balázs Béla és Krúdy írásaival. Mivel számított a hivatalos támogatásra, (példányszáma ekkor még kb. 800—1000 volt), a Nemzeti Munkapárt programjával lépett fel. Bőven foglakozott az országos politika eseményeivel, de helyet adott helyi híreknek is. Színvonlas volt szépirodalmi rovata, melyben a fentebb említetteken kívül Somlyó Zoltán, Móra Ferenc, Tömörkény István műveit is megtalálhatjuk. Nem volt érzéketlen az elnyomottak szociális, társadalmi problémái iránt sem. Hamar megkedvelte az olvasóközönség, 1911. július 5.—augusztus 24. között naponta kétszer jelent meg. A háború vége felé, 1917-től kezdődően mind jobban szembefordult a kormány politikai irányával. Egyre több polgári radikális és a Károlyi párt nézetét tükröző írás jelent meg benne. Helyt adott a háború befejezését sürgető cikkeknek is. Az 1918—1919-es forradalmi időkben a radikális polgári értelmiség, elsősorban Juhász Gyula és Hollós József nézeteit tükrözte. Hatása kezdettől fogva messze túlterjedt Szegeden; az első olyan vidéki lap, amely meg is valósította a sajtó decentralizálásának szellemét. A Délmagyarország jelentőségét, a magyar sajót történetében játszót szerepét csak az első tíz év alapján nem lehet igazán méltatni, hiszen tekintélye akkor növekedett meg, miután átvészelte az 1920-as évek elejének válságait.131 Összeállítás a korszak fontosabb szegedi lapjainak fejléceiből: 776., 777., 178. sz. képek.

 


Jegyzetek:

  1. Preszly Loránd: A szegedi népies írók. Szeged, 1931., Ortutay Gyula: Tömörkény István. Szeged, 1934., Gergely Gergely: A szegedi tájirodalom. Szeged, 1943.
  2. Ortutay Gyula: I. m. 70—77.
  3. Váry Gellért: Szeged hivatása. = Szegedi Lapok, 1876. október 8.
  4. Lásd Csaplár Benedek cikkeit: Szegedi Híradó 1859. július 24., 1860. március 15. Dugonicsnak a város szellemi életére gyakorolt hatását igen jelentősnek tartja Bálint Sándor is. = Szegedi Szótár. Budapest, 1957. 13—14.
  5. Reizner János 1899—1900. III. 150.
  6. Uo. 352.
  7. Oravica—Anina—Steyerlak. Írta: -n.
  8. Szegedi Lapok, 1873. április 13.
  9. Uo., 1875. január 24-től március 7-ig folytatásokban.
  10. Uo., 1874. november 27.
  11. Egy magyar önkéntes külföldön. Uo., 1873. augusztus 24.—november 28.
  12. Szegedi Lapok, 1873. július 16—17., Hofbauer László: Vidéki irodalmi társaságaink története a XVIII. század végétől a XIX. század végéig. Budapest, 1930.
  13. Szegedi Lapok, 1873. szeptember 20.
  14. Uo., 1875. augusztus 31.
  15. Lásd Szőnyi László tanító cikkeit: 1873. október 26., 1875. július 18.
  16. Szegedi Híradó, 1875. március 12., 19.
  17. Szegedi Lapok, 1875. január 3.
  18. Reizner János: 1899—1900. III. 403.
  19. P.: Csillaghullás. = Szegedi Lapok, 1876. szeptember 28.
  20. Vidéki hírlapirodalom. = Szegedi Híradó, 1873. május 25., Irodalom és politika. = Uo.. 1874. november 25. stb.
  21. Uo., 1874. november 29.—december 16., 1876. május 31., június 9. stb.
  22. Uo., 1876. május 31., június 9., december 8—10. stb.
  23. Szeged hivatása. Uo., 1876. október 8—15., 22.
  24. Kovács Ágnes : Ipolyi Arnold folklórgyűjteménye a Néprajzi Múzeum kéziratgyűjteményében. Néprajzi Értesítő, 1956. 223—260.
  25. Bálint Sándor I. m. 15.
  26. Csaplárról és a szegedi néprajzkutatásról: Bálint Sándor 1976—1980. I. 16—30., Kálmány népköltési hagyatéka. Szerk.: Ortutay Gyula: I. Történeti énekek és katonadalok. Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Dégh Linda. Az életrajzot írta Péter László. Budapest. 1952.
  27. Dugonics halála évfordulóján. = Szegedi Híradó, 1874. július 26., Dugonics ifjúkori versei. Uo., 1875. február 3., Dugonics naplójegyzeteiből. Uo., 1876. november 22—24., Dugonics egy ismeretlen színműve: Tárházy. Vígszabású história. Uo., 1877. február 2—7. stb.
  28. Kovács János cikkeiből pl.: Piros pünkösd napján (népdalok, szokások, mondókák) = Szegedi Híradó, 1874. május 10., Pesti Napló, 1879. szeptember 25., 1881. január 29. stb.
  29. Koszorúk az Alföld vadvirágaiból. I—II. Arad, 1877—1878., Szeged népe. I. Ős-Szeged népköltése, II. Temesköz népköltése. Arad, 1881—1883., III. Szeged vidéke népköltése. Szeged, 1891.
  30. Szegedi Híradó, 1881. július 8—13., Szegedi Napló, 1883. január 4.
  31. Szegedi Híradó, 1887. október 31., november 9., 18., 25.
  32. A népdal csak Boszniában is megterem. Uo., 1878. október 25., A szerelem népdalainkban. Uo., 1882. december 17—18.
  33. Lásd pl. Szegedi Híradó, 1874. május 15., április 21. stb.
  34. Uo., 1880. október 26—28—30.
  35. Szegedi Napló, 1881. január 18.
  36. Uo., 1882. szeptember 20.
  37. Valami Zola Emilről. Uo., 1881. március 31.
  38. Dumas és Zola. Uo., 1881. április 30.
  39. Uo., 1881. november 26.
  40. Szegedi Híradó, 1883. június 17.
  41. Egy szegedi irodalmi kör alakítása érdekében. Uo., 1883. június 6—7. A Dugonics Kör tudományos, irodalmi és művészeti társulat alapszabályai. Uo., 1883. június 8—9.
  42. Uo., 1876. október 22.
  43. A magyarság néprajza. Budapest, É. n. II. 221—291.
  44. Szegedi Napló, 1881. július 31.
  45. Kék Hyacint: A kísértet. = Szegedi Híradó, 1880. június 6., Zakarvölgyi Andor: Havi búcsú. Uo., 1881. augusztus 11. stb.
  46. Szegedi Napló, 1879. december 25., uo., 1880. április 23—27., uo., 1880. szeptember 4—11.
  47. Térjék László: Szegedi ponyva. = Délvidéki Szemle, 1944. 2.
  48. Szegedi Napló, 1902. január 12.
  49. Békefi Antal—Palotás Fausztin: Sötét idők. A Ráday-korból. Szeged, 1887.
  50. Szegedi Híradó, 1875. február 24.
  51. Szegedi Napló, 1880. augusztus 8.
  52. A Zöldszemű ördög tragikomédiája. Uo., 1882. szeptember 6.
  53. Huszonnyolc év után. = Szegedi Híradó, 1883. október 19.
  54. Szegedi Napló, 1882. január 11.
  55. Uo., 1880. augusztus 8.
  56. Szegedi őskert. Homok. = Homokóra, 1929. január 12.
  57. Cserzy Mihály: Az öreg Szeged. Szeged, 1922. 7.
  58. Vasárnapi Újság, 1894. augusztus 5.
  59. Juhász Gyula: Szegedi őskert. Fuszti. I. m. 1929. január 1., Auerbach, Berthold (1812— 1882) bajorországi sváb elbeszélő, aki a Schwarzwálder Dorfgeschichten c. paraszti tárgyú elbeszéléseivel lett népszerűvé Európában.
  60. A nagyralátók. = Magyarország és a Nagyvilág, 1879. június 22., Megjöttek a katonák. = Pesti Napló, 1879. október 5. stb.
  61. Megváltó nélkül. = Szegedi Napló, 1881. október 20.
  62. Pesti Napló, 1881. június 12., Pesíi Hírlap, 1881. június 26.
  63. Részletesebben lásd: Nacsády József: Mikszáth szegedi évei. Budapest, 1956.
  64. Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései. Budapest, 1922. XII—XIV. fejezet. 65 í. m. 137.
  65. Mikszáth Kálmán: Szeged könyve I—II. Sajtó alá rendezte: Rubinyi Mózes. Budapest, 1914.
  66. Mikszáth 1879-es nyári kecskeméti útjáról megemlékezik Csonka Ferenc a Szeged és Vidékében 1910. jan. 9-én.
  67. Mikszáth Kálmán Összes Művei. Budapest, 30—31., 55—60.
  68. Mikszáth Kálmán élete és művei. Budapest, 1917. 29.
  69. A szegedi udvar. = Mikszáth Kálmán: Szeged könyve. I. m. I. 134—139. ,0 Szegedi Napló, 1882. január 17.
  70. Köszöntő. Felolvasta Móra Ferenc a Dugonics Társaság 1910.
  71. január 9-i Mikszáth- ünnepén. Szegedi Napló, 1910. január 11.
  72. Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi. Budapest, É. n. I. 156—180.
  73. Gárdonyi József szerint „nem érdemelték meg a kötést". I. m. 191.
  74. Az esetet részletesen ismerteti Rejtő István: Thury Zoltán. Budapest, 1963. 42.
  75. Péter László: A szerette város. Budapest, 1986. 245—247.
  76. Apró Ferenc: Tömörkény öt levele Szakács Andorhoz. Tiszatáj, 1987. 4.
  77. Magunk között. Emlékezések Tömörkényről. A Dugonics Társaság Tömörkény-emlék ünnepe. Szeged, 1918. 36.
  78. Devich Andor: Törekvések Szegeden egyetem létesítésére 1918 előtt. Szeged, 1984. I. m. 29—35.
  79. Szegedi Híradó, 1907. január 13.
  80. Czímer Károly 1929. 198—199.
  81. Péter László: így élt Juhász Gyula. Budapest, 1980. 127—128.
  82. Idézi Gaál Ferike Jolán: Móra Ferenc. Budapest, 1938. 11.
  83. Szegedi Napló, 1908. október 2., Thury szegedi munkásságát feldolgozta Rejtő István: Thury Zoltán. I. m.
  84. Péter László: A szerette város. I. m. 204—207.
  85. Balogi Kornélia: Egy szegedi kismester (Kisteleki Ede). Kézirat. Szeged, 1987.
  86. Péter László: Szegedi örökség. I. m. 160-—171.
  87. Dankó Imre: A boglyakemence mellől. Válogatás Móricz Pál rajzaiból, elbeszéléseiből. Debrecen, 1972., Péter László: Szegedi örökség. 1. m. 241—258.
  88. Juhász Gyula: Bramin. Homokóra, 1929. február 4.
  89. Megjelent a Dugonics Társaság Tömörkény emlékünnepe c. id. kiadványban.
  90. Scheiber Sándor: A zsidó folklór Újvári Péter írásaiban. Évkönyv 1979/80. Kiadja a Magyar Izraeliták Országos Képviselete. Budapest, 1980. 301—330.
  91. Uo.
  92. Sz. Szigethy Vilmos: Pályám emlékezete. I. m. Régi szegedi kocsmák. I. m. Lengyel András: Sz. Szigethy Vilmos. = Szeged, 1990. 9. sz.
  93. Tömörkényről: Ortutay Gyula: Tömörkény István. Szeged, 1934., Kispéter András: Tömörkény István. Budapest, 1964., Tömörkény Emlékkönyv. Szerk.: Kovács Sándor Iván és Péter László. Szeged, 1966.
  94. CsmL Közgy. jkv. 1917—275.
  95. Németh G. Béla: Az élet profán liturgiája. = Új írás, 1981. 11. Sőtér István: Tanyák lelke. Tömörkény Istvánról. = Tiszatáj, 1987. 4.
  96. Móra Ferencről: Goitein György: Móra Ferenc, az író. lécs, 1934., Dr. Preszly Loránd: A költő Móra Ferenc. Szeged, 1934., Gaál Ferike Jolán: I. m. Magyar László: Móra Ferenc élete. Budapest, 1966., Földes Anna: így élt Móra Ferenc. Budapest, 1977., Vajda László: Móra Ferenc útja. Szeged, 1962., Móra Ferenc levelesládája. Felkutatta, válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Madácsy László, Szeged. 1961., Móra Ferenc levelezéséből. Sajtó alá rendezte Kőhegyi Mihály, Lengyel András. Kecskemét, 1979., Nacsády József: Móra Ferenc és a szegedi novellista hagyományok. Szeged, 1981.. Péter László: Móra Ferenc. Kiskunfélegyháza, 1889.
  97. Mészöly Gedeon: Móra Ferenc = Népünk és Nyelvünk. 1934. 49.
  98. Apró Ferenc: Babits Szegeden. Szeged, 1983.
  99. Juhász Gyuláról: Juhász Gvula 1883—1937. Szerk.: Paku Imre. Budapest, 1962., Péter László: így élt Juhász Gyula. I. m., Uo.: Juhász Gyula a forradalmakban. Budapest, 1965., Borbély Sándor: Juhász Gyula. Budapest, 1983.
  100. Indig Ottó: Juhász Gyula Nagyváradon. Budapest, 1968.
  101. József Farkas: „Rohanunk a forradalomba." I. m. 179—251.
  102. Rónay György: A nagy nemzedék. Budapest, 1971. 195—209.
  103. A társaság történetének megírásához felhasználtuk: CsmL A Dugonics Társaság ir. 1892—1919., A Dugonics Társaság ötven éve. Ötven titkári jelentés. (1892—1942). Szeged, 1942. Hofbauer László: Vidéki irodalmi társaságaink története a XVIII. század végétől a XIX. század végéig. I. m., Kulinyi Zsigmond 1901., Kiss—Tonelli—Sz. Szigethy 1927., Nacsády József: Az irodalmi ellenzék kialakulása Szeged irodalmi életében. Szeged, 1955., Csongor Győző: Emlékezés a Dugonics Társaságra, Skm. 1968. 3. sz.
  104. Az Országos Közművelődési Tanács levele Lázár Györgyhöz 1910. februárban. CsmL a Dugonics Társaság ir. 1900—1910.
  105. A Dugonics Társaság ötven éve. I. m. 10.
  106. Az alapszabály: CsmL A Dugonics Társaság ir. 1892—1899., valamint CsmL Szeged város titkos levéltára 162. sz.
  107. Móra Ferenc: Lázár György. = Szegedi tulipántos láda. Budapest, 1964. 94.
  108. Lázár Györgyről: Kiss—Tonelli—Sz. Szigethy 1927. 38—40., Czímer Károly 1929. 234—236.
  109. Sáráné Lukátsy Sarolta: Móra Ferenc könyvtárigazgatói tevékenysége 1920 után = Magyar Könyvszemle, 1981. 1—2 114.
  110. A Dugonics Társaság ötven éve. I. m. 162—163.
  111. Nacsády József : I. m. 93—95.
  112. A szegedi szabadkőművesekről lásd e kötetnek a polgári társadalom fejlődéséről szóló fejezetét, valamint Arató Frigves: Az Árpád páholy története c. id. művét.
  113. Reizner János 1899—1900. III. 351—352. Ertsey Péter 1954. 30., 40., Giday Kálmán: A szegedi sajtó története 1849—1944. Kézirat. Somogyi Könyvtár, Szeged, 1986. Lisztes László—Marti Gizella: Szeged sajtóbibliográfiája. Kézirat. Somogyi Könyvtár. Szeged, 1984. — A Szeged története 2. kötete sajnálatosan nem tesz említést a forradalom és a szabadságharc alatti sajtóról.
  114. Hölgyfutár, 1850. január 19.
  115. Uo., 1854. január 25., június 3., július 24., november 20.
  116. A szegedi vésznapok. = Vasárnapi Újság, 1855. augusztus 19.
  117. Budapesti Visszhang. 1855. november 4., Magyar Sajtó, 1856. augusztus 29.
  118. Pesti Napló, 1855. március 20., május 19., 1856. január 4., április 8., május 6., november 6., december 6. stb.
  119. Ld. Reizner János 1899—1900. III. és Kulinyi Zsigmond 1901. idézett műveit, vala mint Térjék László: A szegedi ponyva. I. m. A legnevesebb és legszínvonalasabb szegedi kalendárium a Szegedi Képes Naptár volt, amely az 1870-es években már 20—25 ezres példányszámban jelent meg.
  120. Reizner János 1899—1900. III. 357.
  121. Ld. Dr. Gaál Endre: Szeged nyomdaipara I. m. 4—7.
  122. Szegedi Híradó, 1860. július 15.
  123. A Szegedi Napló első, mutatványszáma 1878. július 25-én, vasárnap jelent meg. Ez az Enyedi Lukács által alapított lap 1922-ben megszűnt, s csak három év múlva indult újra. s ez maradt fenn 1944. április 16-ig.
  124. CsmL Főisp. ir. 1918—2765. Az 1910. és 1918. évi adatokat dr. Gaál Endrének köszönjük.
  125. Kemény György: Magyarország időszaki sajtója 1911-től 1920-ig. Budapest, 1942. Ertsey Péter 1954.
  126. CsmL Közgy. jkv. 1918—668.
  127. Beixér Judit: A kormánypárti sajtó támogatásának formái. = Magyar Könyvszemle. 1981. 4. 276—297., CsmL Polgm. eln. ir. 1910—5998.
  128. Kolozsi Tibor: Szabadkai sajtó (1848—1919). H. n. [Subotica], 1973. 260—261.
  129. Elsősorban irodalmi szempontból jellemzi a lapot Apró Ferenc Babitsról szóló munkájában. I. m. 81—88., a napi példányszámok adatai: CsmL Polgm. eln. ir. 1910—5998., Lengyel András: Frank József. = Szeged, 1989. 6. sz.
  130. Bellér Judit I. m.
  131. A Délmagyarország fél évszázada 1910—1960. Jubileumi Emlékkönyv. (Szerk.: Lőkös Zoltán, Péter László, Sz. Simon István) Szeged, 1960., Lengyel András: Pásztor József. = Szeged, 1989. 5. sz.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet