Előző fejezet Következő fejezet

Egyház és kultúra

 

VII. SZÍNHÁZ, MOZI

 

1. A SZEGEDI SZÍNJÁTSZÁS AZ ÖNKÉNYURALOM IDŐSZAKÁBAN*

 {1086} Az önkényuralom esztendeiben a magyar színházművészetnek új feladatokkal kellett szembenéznie. A közönség a szabadságharcban fegyveresen is részt vett színészektől a 48-as eszmék továbbvitelét várta, de egyre magasabb színvonalon kellett kielégíteni a szórakozási, művelődési, erkölcsnemesítési igényeket is. A városról városra járó társulatok jóvoltából sok hasonló vonást mutat a korszak vidéki színjátszása. Az 1850-es évek végén az ország működő 28 színigazgatója közül1 a jelentősebbek — Havi, Hetényi, Hubay, Pollinus, Kocsisovszky. Láng, Latabár, Molnár, Nyíri, Pázmán, Szabó, Tóth — megfordultak a társulataikkal ezekben az években Szegeden is.

A cenzúra, amely a pesti bemutatót vette alapul, a műsorpolitikát egységesítette, a színészeknek pedig mintát adtak a Nemzeti Színház vidéken gyakran szereplő művészei.

A differenciálódást segítette elő, hogy a társulatok különböző nagyságrendűek voltak, eltérő játékerőt képviseltek, és nagyjából azonos körzetben mozogtak. Egyre inkább különböztek a helyi játszási lehetőségek is. Miközben 1854-ben elkészült a szabadkai, 1857-ben a miskolci, 1865-ben a debreceni kőszínház, Szegeden csak többnyire magánkézben lévő, átmeneti szállásai voltak Thália papjainak. A koncesszióval rendelkező igazgatók a városhoz fordultak engedélyért, de a játszási helyek tulajdonosaival is szerződést kellett kötniük. Így a társulatok többsége előnytelen feltételek között vegetálta át a szegedi hónapokat, 1865-ig a ki

tartóbbak  {1087} is csak egy-egy évadot vészeltek át Szegeden. Visszatérő vendége volt a városnak — hol önállóan, hol egy-egy társigazgatóval — Latabár Endre és Szabó József. Erőteljes, zenés darabokat is játszó társulatokkal rendelkeztek. Latabár 1850., 1854., 1855., 1863., 1864/65-ben, Szabó 1858., 1859., 1861., 1863-ban játszott végig egy-egy őszi vagy tavaszi idényt a városban.

A fokozott anyagi terhek a szórakoztató színház irányába tolták el a műsorpolitikát, a műsoron lévő darabok zöme vígjáték, népszínmű, operett. Néhány, társulat játszott operát is, pl. Szabó József 1858-ban, a Szabó—Filipovits-féle társulat 1863-ban, vagy Follinusék 1867 nyarán. Főleg Donizetti, Verdi, Rossini és Erkel műveit tartották műsoron.

Míg Pécs, Győr, Temesvár vagy Pozsony színházi ízlésvilágát ebben az időszakban a német társulatok határozták meg, a magát öntudatosan „legnagyobb magyar városnak" valló Szeged már szívesebben fogadta a magyar színészeket. A helyi császári hatóságok pedig szinte provokálták a passzív ellenállás különböző formáit. A színházi előadások többször lendítő lökést adtak a szegedi politikai mozgalmaknak.2 A közönség reagálása kiszámíthatatlan volt, nem ritkán a közömbös, agyoncsépelt darabokat formálta át tüntetéssé közbeszólásaival, tapsaival. Mindig viharos sikere volt pl. Tóth Somának, aki a „Jaj de huncut a német" ritmusára táncolt a szünetekben. Jelentős eseményt jegyeztek fel a krónikások Hetényi társulatáról 1851-ben. A császár születésnapjára ünnepi előadást rendelt a gyűlölt megyefőnök, Bonyhády. A színigazgató Kisfaludy: A hűség próbája c. művét választotta. A császári biztos megjelenésekor a közönség félreérthetetlen tüntetésbe tört ki, s „az amúgyis kóborló színészek a városból — és a városházi színházteremből is — kiparancsoltattak".3

A magyar színészeket 1852-től a „kocsmának álcázott" felsővárosi Kiskaszinó fogadta be. A tágas bálteremben berendezett színpadon talált otthonra Latabár társulata 1854/55-ben.4 Műsorán Szigligeti, Szigeti, Czakó Zsigmond darabjai mellett leginkább francia szerzők szerepeltek. A város távoli pontján rögtönzött színházterembe sárban és sötétben is tódultak az emberek. A „nők, lányok magyar ruhában, pártában, arany csipkés főkötőben"5 jártak az előadásokra, a hazafias dallamokat a közönség együtt dúdolta a színészekkel, Felekiné Szákfi Amália, Csercser Natália, Benedek József, Berzsenyi Károly és Molnár György volt a kedvenc. Latabár osztalék helyett „fixumot" fizetett tagjainak. Nyárra a „Hét pacsirta" vendéglő kertjében kialakított szabadtéri arénába költözött a társulat. Hétvégeken, mikor népszínművet adtak elő, (a Csikóst, a Cigányt) vagy nemzeti  {1088} drámát (Zách unokái, 1. László és kora), a nézőtér mindig tele volt. Ennek ellenére az önkényuralom viszonyai között állandó városi kőszínház felépítéséről nem lehetett szó, magánvállalkozásként azonban vonzóvá lett a színház a városban.

Az osztrák államvasút itteni állomásának építési vállalkozói — Hoffer és Heszler — a Nőegylet tulajdonában lévő telken, a kimaradt építési anyagokból, két hónap alatt felhúztak egy favázas építményt. (7. sz. kép.) 1856 májusától az akkori Könyök utcában (kb. a mai Hági étterem helyén) álló épület — az első két évben még fedetlen nézőtérrel — közel 30 éven keresztül a szegedi színjátszás otthona lett. A földszinti és emeleti páholysorok, a lejtős karzat, a süllyesztő és az erdei tájképet ábrázoló függöny a szegediek elismerését váltotta ki: „Mind építése, mind kiállítása tekintetében versenyezhet az ország első színköreivel"6 — írja némi túlzással az egyik fővárosi lap szegedi tudósítója. A két élelmes építész ötlete nyomán megszületett színház ellentmondásos helyzetet teremtett Szegeden a színészet számára. Volt állandó játszási hely, de a Nőegylet és az építtetők igyekeztek kihasználni helyzetüket, s így az igazgatók engedményekre kényszerültek a szerződtetéseknél és a darabok kiállításánál egyaránt.7

A városi tanács csak évi 500—1000 Ft közötti támogatást adott egészen az 1870-es évek végéig. Míg Debrecen város tanácsa pl. 1861-ben színházépítésre megszavazott 150 000 Ft-ot, a szegedi fabódé összértéke csak 8000 Ft-ot képviselt.  Molnár György — a Szegedi Híradó 1865. március 9-i számában írt cikkében — jól látta a vidéki színészet fő problémáját: „Vidéki városaink közönsége sokkal csekélyebb számú, igénye sokkal nagyobb, hogysem a követelések teljes kielégítését meg tudná fizetni."8

A „bódészínház" legemlékezetesebb évadja Molnár György (179. sz. kép.) nevéhez fűződik. Az 1860/61-es évadot a Bánk bánnal nyitotta. Előző este a társulat zászlókkal, zenészekkel és a hozzájuk csatlakozó fiatalokkal együtt hazafias dalokat énekelve járta a várost. A népáradat egyre nőtt, a szerenádból politikai tüntetés lett.9 A korabeliek által „kis forradalom"-nak nevezett időszakban Molnár szerint „a szegedi ifjúság még lelkesebb volt, mint a pesti". Az évad során színre kerültek olyan darabok is, amelyek a fővárosban még szigorúan tilosak voltak.10 Szigligeti: Mátyás király lesz c. darabját decemberben, a II. Rákóczi Ferenc fogságát márciusban háromszor adták egymás után. Ünnepi előadást tartottak március 15-én. A felvonások közben a zenekar — ifj. Erdélyi Nácival az élen — a Rákóczi indulót, a Szózatot és a „Szegedi indulót" játszotta, az ezért esedékes büntetéspénzt összekalapozták a nézőktől.

 {1089} Molnár György a korszak elismerten legjobb rendezője, széles látókörű színházszervező egyéniség volt. Igényes díszletek, látványos fényhatások, a tömegek ügyes mozgatása jellemezte szegedi előadásait is. A nemzeti függetlenségi eszme képviselője volt, ennek megfelelően az 1860/61-es évad (6 1/2 hónap) 159 előadása közül 97 alkalommal magyar szerzők művét játszotta. Kisfaludy, Szigligeti történelmi drámái mellett Nagy Ignác, Jókai darabjai, de Moliére, Schiller, Shakespeare művei, Offenbach operettjei is szerepeltek műsorán. A szegedi sikerek alapján hozta létre a következő évben a Budai Népszínházat. Rendezőként, színészként azonban még gyakran visszatért a városba.

A politikai viszonyok változása következtében Molnárék távozása után fokozatosan módosult a viszony a szegedi közönség és a színház között. Ezt tükrözte Latabár 1864/65-ös szegedi működése. Előtérbe került a szórakoztatás, a látvány iránti igény. Az Offenbach zenére készített Az ördög pilulái c. látványos bohóság, — melynek színrevivője Molnár György volt — rövid idő alatt rendkívüli sikert aratott Budán, sőt Bécsben és Berlinben is. Latabárék Molnárral szövetkezve 1865 márciusában Szegeden is bemutatták, és addig példátlan sikersorozatban 15 alkalommal adták egymás után. Tetemesek voltak a költségek is. Átalakították a színpadot, különböző iparosok dolgoztak a gépezetek, jelmezek, művirágok tömkelegén. Annak ellenére, hogy a produkciót végül is többezer néző látta, felemelt helyárakkal, a „fixumokról" híres Latabár csak úgy tudta az évadot befejezni, hogy jutalomjátékkal fizette ki színészeit. Ez idő tájt a vidék színjátszása még kevés átütő erejű színészegyéniséggel rendelkezett: „fiók-Egressyk, fiók-Lendvayk, fiók-Szerdahelyik és fiók-Szigetik" népesítették be az országot. A város javuló közlekedése jóvoltából viszont a rendszeressé váló vendégjátékokon legnépszerűbb szerepeiben láthatta a szegedi közönség pl. Szerdahelyi Kálmánt, Feleky Miklóst, Bulyovszkynét, Tóth Antalt, Tóth Józsefet és természetesen Latabárt és Molnár Györgyöt.

 

2. A KIEGYEZÉSTŐL AZ ÚJ SZÍNHÁZ ÁTADÁSÁIG

Az alkotmány visszaállítását Kocsisovszky Jusztin társulata — 1865 decemberétől 1868 januárjáig játszottak kis megszakításokkal a városban — díszelőadással ünnepelte, s ez a szegedi színjátszás számára is új korszakot jelzett. Az 1870-es évek színháza elsősorban szórakoztatni akart, nemesebb céljait csak itt-ott lehetett felfedezni. Eredménye ennek ellenére mégis hasznos volt, fejlődött a színészi játék, a színpadtechnika, a színház pedig közeledett az élet valósága felé.

Szegeden azonban a város mintegy 70 000 lakosából még ekkor is csak szűk réteg volt a színházlátogató. A kaszinók fiataljai, a város gazdagabb iparos és kereskedő családjai adták a törzsközönséget. A műsor gerincét alkotó  {1090} könnyed, franciás vígjátékot, operettet — főleg Sardou, Labiche, Scribe, Suppé, Offenbach, Lecocq műveit — a világhódító kánkánt, ha megnézték is, „erkölcs-sértőnek" találták. Drámákra csak egy-egy ismert színész vendégszereplésekor telt meg a színház. Változatlanul megvolt ugyanakkor a népszínművek törzsközönsége a karzat nézőiből, a hétvégeken általában ez szerepelt a műsoron. Ez érthető is, hiszen a szélesebb közönségréteg számára is megfogható eszköztárat a népszínművek vonultatták fel, melyek még a kiegyezés után is őriztek valamit eredeti funkciójukból, a népélet felé irányították a figyelmet. Ez felelt meg leginkább a városban fellépő társulatok képességeinek is, mivel az operákhoz, nem volt elég énekesük, megfelelő zenekaruk, a drámákhoz elég átütő erejű színészegyéniségük, a divatos francia vígjátékokhoz elég próbaidejük az összjáték létrehozására. Főleg Tóth Ede, Csepreghy Ferenc műveit tűzték műsorra.

Gyakran feltűntek a színlapokon az ún. látványosságok, (pl. 1869-ben a Bem apó hadjárata c. szabadtéri bemutató 300 szereplővel, ágyúkkal, vagy az Utazás a föld körül 1877-ben), mintegy áttételesen jelezve a meiningenizmus hatását, a ..hiteles" színpadi látvány, a színházi illúzió iránti igényt. Erre azonban nem sok lehetőség volt az egyre kopottabb, tűzrendészetileg is veszélyes, gyönge világítású épületben, melyhez legfeljebb deszkával fedett, sáros utak vezettek.

A vidéki színészet általános problémái a központi irányítás szükségességét is sürgették. A város is megkapta a figyelmeztető körlevelet, amely szerint: a színigazgatók csak a belügyminiszter által kiadott engedély alapján tarthatnak előadásokat. De a rendeletet nem mindenütt tartották be.11

Az 1878. évi színészkongresszus az országot 29 színészkerületre osztotta. Szegedhez, mint a X. színikerület anyavárosához fiókállomásként Hódmezővásárhely, Szentes, Orosháza, Szarvas tartozott. Ezeken a helyeken csak olyan társulat működhetett, amelyik az anyavárostól erre engedélyt kapott. A Magyar Színészegyesület Központi Igazgató Tanácsának levele azt bizonyítja, hogy ha a körzetesítést nem is sikerült a későbbiekben betartani, valamiféle koordinálás az egyes városok, igazgatók között megkezdődött. Nyilván ezzel is magyarázható, hogy Szegeden is érezhetővé vált a társulatok szorosabb kötődése a városhoz.12

Ezen időszak legnevezetesebb társulata Aradi Gerőé volt, amely 1868—1870 és 1876—1883 között 9 évadon át játszott a bódészínházban. A „jól szervezett" előadások, a változatos játékrend a vidék talán legerőteljesebb csapatává tette. Bár Aradi műsorán is csak alkalmanként tűnt fel egy-egy Shakespeare, Moliére, vagy magyar klasszikus. A Szegedi Híradó kritikusa kezdetben bizonyítva látta, hogy „nem szükséges erkölcstelen operettekkel rontani a nemesebb ízlést, mert a közönséget a némi belértékkel bíró színművek is vonják a színházba, csak kielégítően  {1091} legyenek azok előadva".13 A lelkes évadkezdések után azonban a sok bemutatótól a színészek fáradtak, agyonhajszoltak lettek, s a közönség kezdett elmaradozni. Ezeken a nehezebb időszakokon a rendszeres vendégfellépések — Prielle Kornélia, Bulyovszkiné, Felekyné Munkácsy Flóra és az 1878-ban Szegeden először szereplő Jászai Mari — segítették át a társulatot.

1870—73 között a szegedi születésű Mannsberger Jakab (Mosonyi Károly) bérelte a színházat, majd Sztupa Andor, aki 1873—1876 között három évadot és egy nyári szezont töltött Szegeden. Néhány igazi közönségsiker is megszületett; — 1875-ben A falu rossza, Csepreghy: Vízözön c. látványossága, 1876-ban Vanderburch: Szamárbőr c. énekes bohózata — de a kiadások is számottevők voltak. 1876 tavaszán is hallatott már magáról a Tisza, az elmaradt előadásokat nyáron pótolták. Ez évben nyári színháznak is alkalmas dalcsarnokot állítottak fel a Széchenyi téren, és a dalárda verseny, ipari kiállítás mellett népszerűek voltak a Molnár György vendégfellépésével tartott Shakespeare, Moliére előadások is.

A nyári szezonok megvalósítására ezekben az években — a város klímájából adódóan is — következetes törekvéseket figyelhetünk meg. Szathmáry Károly és társulata 1868-ban nyári színkört alakított ki Újszegeden, a „népkerten kívül". A nehezen megközelíthető helyen elképzelései nem váltak be, a színkör 1870-ben megsemmisült. A nyaranta fellépő társulatok (pl. 1870-ben Reimann temesvári német operatársulata, a Nemzeti művészeiből alakult alkalmi társulások 1871-ben, 1874-ben) így inkább a színházban játszottak. Ugyancsak erőteljesek, bár hatástalanok voltak azok az elképzelések, amelyek az állandó kőszínház, a város hatékonyabb támogatása érdekében fogalmazódtak meg. 1870-ben pl. egy beadványában a Polgári Társalgási Kör kérte, „hogy a város nagyságához és szellemi igényeihez mért, díszes, már-már közszükségletnek érzett színház építését elhatározni szíveskedjék".14 A folyton újjáalakuló (pl. 1861-ben, 1871-ben és 1874-ben) színügyi választmányok hiába keresték a megoldást azon célból, „hogy a színészet ügye a magánnyerészkedési vállalkozás kezéből kivétessék".15

A szegedi színházügy fellendüléséhez, az állandó kőszínház felépítéséhez az 1879-es nagy árvíz utáni újjáépítés lendülete adta meg a döntő lökést.

 

3. NÉHÁNY ÉV AZ ÚJ ÉPÜLETBEN

Az árvíz után Aradi és társulata, Prielle Kornélia vendégszereplésével nyitotta meg a helyrehozott „bódészínházban" az 1879/80-as szezont. A színügyi választmány emlékirata a „legnagyobb és legmagyarabb vidéki város" jogán sürgette  {1092} egy új állandó színház felépítését.16 Az itt újságíróskodó Mikszáth, látva az éledező városban Aradiék sikereit — az egyszerű emberekkel zsúfolt karzatot és zártszékeket — így fogalmazott: „a törekvés abban leli jogosultságát, hogy színházi közönség van".17

Közóhajt fejezett ki tehát az 1879: XX. tc, amelyben az óvodák, iskolák, kórház, szivattyúház, tanácsháza mellett egy „községi pénzen felépítendő színház" is szerepelt. A jeles bécsi színházépítő cég, Fellner és Helmer kapott megbízást a tervezésre, az építési vállalkozók közül a helybeli Jiraszek és Krausz cég adta a legelőnyösebb ajánlatot: a költségek végül is 440 000 Ft-ra emelkedtek.

A kijelölt mindössze 43x40 méteres területen csak több emelet ráépítésével lehetett az 57 páholyt és a 837 ülőhelyet magába foglaló épületet kialakítani. Rohamos gyorsasággal magasodott fel a színház a Tisza-part és a törvényszéki palota területe között.18 A hatalmas nézőtérhez viszonylag szűkös közönségforgalmi és kiszolgáló egységek épültek. A most már közügynek tekintett intézmény szervezeti formája élénken foglalkoztatta a közvéleményt. A színügyi bizottság levélben tájékozódott a vidéki színházak gyakorlatáról. A viták után az intendatúra és a magánvállalkozás ötvözetét fogadták el, amelynek értelmében a város adta az épületet, a légfűtést, hozzájárult a légszeszvilágításhoz, használni engedte a díszleteket, felszereléseket, viselte a karbantartást, biztosítást, fizetett egy gépészt és egy házmestert. A többi költség a vállalkozó igazgatókat terhelte, őket három évre választották nyilvános pályázat útján.19 A közvetett igazgatási, felügyeleti jogot tehát a város fenntartotta, az üzleti kockázatot azonban igyekezett elkerülni. Kötelezte az igazgatókat drámai műfajok, népszínművek, vígjátékok bemutatására és csak másodsorban jöhettek szóba operettek, bohózatok, látványos darabok. Alakult tehát a műsorstruktúra, a profil is. Már ekkor különböző közönségigényekkel kellett számolni. Erőteljessé vált az operajátszás iránti igény, Molnár György, a nagy tragikus innen várta „az elposvanyosodott magyar színészet felemelkedését", „Végső vára már Szeged a drámai művészetnek"...20

Sok pályázó volt az új színházra. A város — Aradi Gerő ellenében, aki pedig nehéz időket vészelt át Szegeden — Nagy Vince, a pesti Népszínház fiatal főrendezője mellett döntött. A szegedi közönség fényes új társulatot várt, és az ambiciózus igazgató igyekezett beváltani a reményeket. Fiatal, 30 tagú társulatát 40 fős kórus, 20 tagú zenekar egészítette ki. Többjükre fényes pálya várt még: Nagy Ibolyka, Hunyadi Margit, Lánczy Ilka, Somló Sándor, Vadnay Vilma, Szirmai Imre  {1093} karrierje pesti színházakban teljesedett ki, Makó Lajos pedig később többször is igazgató lett Szegeden.

1883. október 14-én a város újjászületését köszöntő ünnepségsorozatnak egyik fénypontja volt a színházavatás. Az 1800 fős nézőtér frissen csillogó aranyozása, alatta étterem, Manheimer Gusztáv mennyezeti képei, a hatalmas, díszes csillár, a délszaki növényekkel télikertté varázsolt folyosók elkápráztatták az embereket. Az ünnepi műsor is reprezentációs célokat szolgált: alkalmi versek, a jelenlévő királyt dicsőítő némaképek és Dóczi: Utolsó szerelem c. darabjának egy felvonása nyitotta a színházat.

A fényes ünnepségek után szürkébbek voltak a hétköznapok, a kissé nagynak született „csecsemőszínház" falta a darabokat, kidolgozásukra nem sok idő jutott. Az alapvető műsorrétegek tovább őrződtek; a divatos francia szerzők — Sardou, Augier, Dumas, Seribe, Bayard és magyar követőik: Toldy István, Bérezik Árpád, Tóth Kálmán darabjai, Csiky társadalmi drámái képezték a műsor egyik vonulatát. A közönség ebből leste el a stílust, a divatot. A népszínművek (A piros bugyelláris, A tót leány, A vereshajú, A falu rossza) a legnépszerűbb, többször ismételhető előadások közé tartoztak, és változatlanul a nemzeti érzéseket voltak hivatva ébren tartani. Meglepően széles volt a klasszikus repertoár, az első évad hét hónapjában öt Shakespeare (a Rómeó és Júlia, a Hamlet, IV. Henrik, a Szentivánéji álom, és a Velencei kalmár) szerepelt műsoron. Volt Schiller bemutató (Stuart Mária), színpadra került Moliére (A fösvény, Nők iskolája). Vörösmarty: Csongor és Tündéjét fényes kiállítással vitte sikerre a színház, játszottak újromantikusokat (Dóczi Lajos, Bertók Lajos és Rákosi Jenő darabjait), szerepelt a színlapon helyi szerző, Somló Sándor neve is (Sirius). Ilyen tempó mellett természetes volt, hogy Katona: Bánk bán-ja „a középszerűség színvonala alá süllyesztve, legszebb momentumaiban ellapítva adatott."21 Az operettelőadások közül kirobbanó siker volt Millöcker: Koldusdiákja, mellette továbbra is a francia operettek, Planquette, Lecocq vezették a népszerűségi listát.

A problémák a második évadra azonban már összesűrűsödtek. Tűnőben volt az új színház varázsa, megszaporodtak az üres nézőterekről szóló tudósítások. Elvonult a városból a törzsközönséget jelentő és vonzó királyi biztosság, a miniszteri kirendeltség. Az építkezésekben eladósodott szegedieknek egyre inkább luxus lett a színházbajárás. Gyenge a világítás a nézőtéren, sötét a színpad, erős a léghuzat, ételszag terjeng az előadások alatt — vették észre a hibákat az újságírók. Egyre szembeötlőbbé váltak a társulat fogyatékosságai, felületességei is. A színház bevételei már messze nem fedezték a kiadásokat, a lapok krízisről cikkeztek. A társulat eközben néhány látványos bemutatóval próbálta menteni a helyzetet. Siker az „első opera" az épületben, a Hoffmann meséi, Jókai jelenlétében Az aranyember,  {1094} Csepreghy újabb látványossága, a Sztrogoff Mihály. Az igazi esemény azonban 1884. december 27-én Az ember tragédiája szegedi bemutatója volt. Ditrói Mór, a színház új főrendezője főként a tömegjelenetekben jeleskedett, több mint 200 embert mozgatott a színpadon. Ádámot Somló Sándor, Évát Hunyadi Margit, Lucifert Bokody Antal játszotta. A sikerre jellemző, hogy 9 alkalommal adták egymás után a darabot. Az alapproblémát azonban mindez nem oldotta meg, a 180 fős társulat, az 1800 fős nézőtér és a város közötti összhang csak jóval később teremtődött meg.

Szomorú véletlen mentette meg a társulatot a csődbejutástól. 1885. április 22-én délután kigyulladt a színház. Személyi sérülés nem történt, az okok homályban maradtak. A városrekonstrukció egyik legszebb alkotása szinte teljesen megsemmisült. (181. sz. kép.)

 

4. A VÁROS SZÍNJÁTSZÁSA 1886—1919

A színházépület leégése csak lélegzetvételnyi szünetet jelentett a szegedi színészet történetében. Nagy Vince „földönfutóvá" lett társulatát a szegedi közönség 4090 Ft-os adományával bocsátották útnak, és igazgatónak a „jó öreg Aradit" hívták vissza. Tartott még az újjáépítés lendülete, másodszor is nekifogott a város a színházépítésnek, és alig másfél év múlva újra színházat avathattak a szegediek. A fedezetet fizette a biztosító: a 237 755 Ft-ot a vidéki színészet segélyezésére létrehozott Pester Lloyd alapból és a városi szegényalapból egészítették ki a szükséges 279 210 Ft-ra.22 Ezért az összegért a Jiraszek és Krausz cégnek feladata volt a két szezon alatt tapasztalt hiányosságok megszüntetése is. Ismét Fellner és Helmer terve szerint, a korábbinál jóval tűzbiztosabb épületet kellett kialakítani. „Kő és vas minden ... A tetőzet magasabb lett, óriási vaskolosszus ... A zsinórpadlás valóságos vasrúderdő ..."23 Teljesen új vízvezetékrendszert, új fűtési rendszert építettek ki. A városnak a légszeszgyárral kötött szerződése miatt azonban továbbra is a gázvilágítás mellett döntöttek, ez viszont jóval erősebb lett, és lehetővé vált a nagyon megcsodált piros-fehér-zöld világítás is. A nézőteret 1500 főre csökkentették, megnagyobbították 45 fő részére a zenekari árkot. Erőfeszítések történtek korszerűbb színpadi gépezetek beépítésére, Bécsből érkezett az új hatalmas csillár, a vasfüggönyt cifra perzsaszőnyeg utánzatú festéssel díszítették. Új freskók készültek. Kern Ármin képeiről a Szegedi Napló kritikusa szigorúan így fogalmazott: „csinált magyarságuk kirívó. Csak mint díszítő festmények csinosak."24

 {1095} Gipszstukkók, friss aranyozások tették a korábbinál is díszesebbé a színház belső tereit. Formálódott a díszlettár is. Az ugyancsak leégett bécsi Staadttheater díszleteiből vásároltak, híres mesterek alkotásait, többek között egy teljes Faust díszletet. 1886. október 2-án dráma, népszínmű, daljáték (Jókai: Az aranyember. Szigligeti: A csikós, és Millöcker: A koldusdiák c. művének egy-egy felvonása) indította meg másodszor az épület működését, amely a 80-as évek második felétől máig is meghatározója a város színházi életének.

A Tisza-parti fényes palota (51. sz. kép.) — illetve a hiánya — egyaránt hatott a színházbajárási szokásokra, a közönség összetételére, az előadások hangulatára, a társulatok kialakítására. Lehetőségrendszere, formavilága erőteljesen befolyásolta azt is, hogy milyen színházi irányzatok találtak otthonra falai között, s melyek azok, amelyeket távoltartott, eltaszított magától. Úgy tűnik, hogy az épület belső arányai mindig is jobban kedveztek a zenés daraboknak. A hatalmas, kissé távolságtartó, gyakorlatilag karzat nélkül felépített nézőteret, az elegáns páholysorokat mindig könnyebben fel tudta forrósítani egy-egy operett vagy operabemutató. A prózai előadások közül csak a nagy szenvedélyeket közvetítő klasszikusok, az átütő erejű színészegyéniségek számíthattak igazi sikerre Szegeden. Megéltek a szalonvígjátékok, a társalgási darabok is, de az egyre inkább természetességre törekvő, eszköztelenebb színjátszási vonulatok csak búvópatakként tűntek fel, vagy falain kívül kerestek helyet maguknak. Az épület is közrejátszott tehát abban, hogy Szegeden a zenés társulatok tudtak igazán gyökeret ereszteni, a város prózai hagyományai jóval ellentmondásosabbak.

A szegedi színház az ekkortájt épített pozsonyival, kecskemétivel együtt hű tükre egyben a nemzeti színjátszásunkban végbement funkcióváltásnak is: a színház immár az illúziók világa, szórakoztató intézmény, reprezentációs tér lett. A kopott, de emberközpontúbb „bódészínház" helyére egy elidegenített álomvilág lépett; „... hol van az az idő, midőn még a régi színház ütött-kopott bordái közt zsúfolt ház tört ki frenetikus tapsban, mikor rázendült a Rákóczi induló..." — emlékezett vissza alig egy évvel a nyitás után a színi tudósító a csaknem üres nézőterek láttán.25 Az elegáns, kissé túlméretezett páholysorok ugyanis erőteljes, a szegedinél még erősebb polgári réteget feltételeztek. A közönség nehezen jött bele a színházbajárásba. „Volt már törzsközönség, jellegzetes arcokkal, de szeretetteljes, atyáskodó gond, mely egyedül képes színészt nevelni, nincs, s talán még soká nem lesz... És nincs karzat! A színház nagyon urasán épült. A lelkét kiszorította belőle a fényelgő nagyzás." Az egyszerűbb emberek, „a szűr, a bunda nem ülnek szívesen ezekbe a cifra székekbe".26 Már ekkor nyilvánvalóvá vált  {1096} tehát, hogy bármilyen hatalmas, de egyetlen színpad, és nézőtér nehezen lesz képes kiszolgálni a város és vidéke rohamosan differenciálódó közönségigényeit.

Az épület megléte felerősítette az intézményesülési folyamatot, megnövelte a színházügyről felelősséggel gondolkodók számát. Rendszabályok, színügyi szabályrendeletek, szerződésminták rögzítették a színház működését, pontosították a hatásköröket és tették egységessé ilyen szempontból az 1886 és 1919 közötti időszakot.27

A városi színház ügyeiben a színügyi bizottság, a város tanácsa és a törvényhatósági bizottság intézkedhetett. Ez utóbbi állapította meg a költségelőirányzatokat, a bérleti szerződés feltételeit, az esetleges támogatásokat. A város tanácsa megválasztotta a színügyi bizottságot, meghívás vagy pályázat útján döntött az igazgató személyéről, gondoskodott a színház működtetéséről, a hitelek felhasználásáról, a leltárak vezetéséről, határozott helyárakról, évad hosszabbításról stb. A színügyi bizottság volt illetékes „mindennemű művészeti kérdésekben".28 A közvélemény elsősorban a színügyi bizottságot tette felelőssé a színház ügyeiért. Tisztségviselőit és 8—12 tagját a törvényhatósági bizottság és a tanács tagjai közül választották, ill. jelölték ki; köztük olyan kulturális érdeklődésű közéleti személyiségeket, mint pl. Szabados János h. polgármester, Szluha Ágoston főkapitány, Enyedi Lukács, Nagy Sándor lapszerkesztők. De tagjai volt a bizottságnak Salamon Zsigmond, Weiner Miksa, Polczner Jenő, Zsótér Andor, később Balassa Ármin, Kulinyi Zsigmond, Meák Gyula, Szmollény Nándor, Wimmer Fülöp és mások. Többnyire szorgalmasan üléseztek, felelősséggel bírálták a műsortervezeteket, a szerződéseket, figyelemmel kísérték az előadások művészi színvonalát. Néhány döntésük mint pl. 1899-ben a pesti sikerdarab, a „Csak párosan" letiltása országszerte felborzolta a közvéleményt; az erkölcsvédők helyeslését, a pesti színházigazgatók fenyegetőzését váltotta ki.29 Különösen a századforduló után azonban működésük egyre formálisabb lett. A közgyűlés több esetben is a bizottság javaslata ellenében választott igazgatót (pl. 1889, 1904), 1904-ben külön ún. „ad hoc" bizottságot hívtak össze a problémák rendezésére. Az anyagi felelősség a vállalkozó igazgatókat terhelte, így érthetően nem volt könnyű a műsorpolitika befolyásolása sem. Mind gyakoribb jelenség a tagok közötti személyeskedés, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a bizottság gyámkodására nincs szükség. Az ülések „idillikus" hangulatát az 1910-es években már az országos sajtó is szellőztette, a szegedi állapotokról széles e hazában általánosítható következtetéseket vont le Bródy Sándor.30

 {1097} A városnak — a szólamok ellenére — egyre kevesebb lehetősége volt a színház ügyeit befolyásolni. A vállalkozó igazgatókkal 3 évre kötött szerződést a város, csak 1904-től emelték 6 évre ezt az időtartamot. A társulatok október elejétől április végéig voltak kötelesek Szegeden előadásokat tartani. A rendszer előnyei mellett — háromévenként friss arcokat, esetleg új játékstílust, új repertoárt láthatott a közönség — egyre határozottabban érvényesültek a hátrányok. Az igazgató nem tervezhetett hosszabb távra; három év alatt a befektetett pénzt, energiát kamatoztatnia kellett. Ráadásul Szeged az ismételt erőfeszítések ellenére sem rendelkezett megfelelő nyári színkörrel (pl. 1895-ben a Kass Szálló helyén, 1900-ban a Lechner térre készítettek terveket), nem voltak biztos nyári állomásai. Virágvasárnaptól októberig üresen állt a hőn óhajtott színházpalota.

„Oda kellene már valaha hatni, hogy Szeged állandó kenyeret adhatna a színészeknek" — álmodozott úgy 1880 októberében a Szegedi Napló szerint az Iskola utcai Hungária Kávéház Pósa asztalánál Békefi Antal, Dankó Pista, Gárdonyi Géza. A szegedi színházügy jelszava újra csak „a színészet állandósítása" lett.

Dr. Balassa Ármin jogász, később a Szeged és Vidéke főszerkesztője, a szegedi színészet fáradhatatlan szószólója 1896-ban a következőképp összegezte a szegedi problémákat.31 A színészek nem szívesen szerződnek olyan társulathoz, amelynek a nyári egzisztenciája nincs biztosítva, az évről évre újjászerveződő társulatokban a művészi összjáték nem fejlődhet ki, a téli hónapok bevételeit felemészti a nyári „bolyongás", a bizonytalan nyári játszási helyek. Balassa ismételt javaslatára próbálkoztak Hódmezővásárhellyel és Makóval színiszövetséget létrehozni (pl. 1895-ben, 1902-ben, 1905-ben is), ez azonban tartósan nem vált életképessé. Balassa féltette a színház érdekeit a főkapitány jóvoltából nyaranta négy teljes hónapon át „garázdálkodó nyári orpheumoktól" is. A sajtó is helyeselt; „... a város mint árnyék, nyomon követi a zengeráj kultuszáról és bűneiről, erkölcseinek fogyatékosságáról világhírű Budapestet".32 Bizony a színháznak 1907-től az állandó orfeummal,33 1909-től már az állandósult kabaréval és a mozival is fel kellett vennie a versenyt a közönségért.

Bár a színház városon belüli kiemelt szerepét a költségvetési előirányzat is mindig alátámasztotta, az is közismert volt, hogy a szegedi színház az ország egyik legdrágábban működtethető intézménye, a társulat gázsija a mindig legmagasabbak közé tartozott, ugyanakkor a bevételek tekintetében az utolsók között állt. {1098}

Törvényhatósági városok A színház építési költségek Összes helyek száma Város segélyekben vagy egyébként Előadások tartásának ideje
Pozsony 940 000 1111 80 000, fűtés, világítás egész évben
Pécs 860 079 1172 Októbertől virágvasárnapig
Győr 38 661 801 4 000 Okt.—ápr.
Szabadka 100 000 703 8 620 Okt.—máj.
Hódmezővásárhely 61966 918 12—20 előadás
Szeged 900 000 1496 29 435 Okt.—ápr.
Kecskemét 640 000 943 11 000 Okt.—ápr.
Miskolc 400 000 920 8 000 Okt.—virágvasárnapig
Debrecen 403 338 1055 12 500 Szept.—máj.
Arad 1 093 430 1734 6 500 Egész évben
Temesvár 900 000 972 19 600 Okt.—máj.

Az előbbi táblázat34 összehasonlítási alapul szolgál néhány jelentősebb vidéki város 1908. évi színházi viszonyaira.

A századfordulót követően nehezedtek a feltételek: Az 1904. évi szerződés szerint a város ingyen szolgáltatta a lég- és vízgőzfűtést, a színészet állandósításának előmozdítására 8000 korona segélyben részesítette az igazgatót, de 1910-ben a fűtőanyag-értékét a vállalkozó már köteles volt megtéríteni, a segélyről pedig nem esett szó. Míg 1904-ben a költséges operaelőadások tartása „kívánatos" ugyan, de erre az igazgatót nem lehetett kötelezni, 1910-től operák előadására is kötelezték, ezek számát 1917-ben évi 20 előadásban állapították meg. Ennek szellemében kezdetben csak a „művészi igényeknek megfelelő" zenekari és énekkari létszámot követelték meg, 1910-ben 21 (operánál 26) tagú zenekarra és 32 tagú énekkarra tartott igényt a város. Sajátos pontja szegedi szerződéseknek, hogy a „jutalomjátékok mellőzendők", valamint, hogy a „fővárosi színpadokon előadott újdonságok ... lehetőleg még ugyanazon színi idényben a szegedi színpadon is színre hozandók..."35

Kétségtelen az is, hogy éleződő társadalmi ellentétek a század első évtizedétől kezdődően új társadalmi rétegeket fordítottak a színház felé — mind gyakoribb lett a nagyobb szériákat futó előadás, a „Minden jegy elkelt!" tábla a szegedi színházban is. „Mai társadalomban a mindennapos élet bűneinek, kinövéseinek, ferdeségeinek feltárása, ostorozása és orvoslása után ... áhítozik a közönség" —  {1099} fogalmazta meg programjában Janovics Jenő színházigazgató.36 A színház az ország „nemzeti fővárosává" kikiáltott Szegeden azonban egyelőre nem vált hatékony politikai erővé. Itt is megkezdte karrierjét a diadalmas újszülött, a magyar operett. Az áttörést szemlélteti, hogy míg Makó Lajos (180. sz. kép.) az 1905/1906-os évadban tartott 230 előadása közül 110 az operett, 28 népszínmű. Almássy az 1912/1913-as évadban 330 előadásból 165 operett és mindössze négy népszínmű előadást tartott. A 10-es évek végétől kezdődően egyre sikeresebbek az operaelőadások is. Az igazgatóknak és társulataiknak a vázolt szigorú feltételrendszerhez kellett tehát alkalmazkodni. Alighanem igazat jósolt 1898-ban a korabeli helyi sajtó, amikor így fogalmazott: „... Ha hatvanszor is megváltoztatjuk az igazgató személyét, hatnanegyedszer is arra az eredményre jutunk, mint most."37 A műsorpolitikában, a művészi színvonalban kiugró változásokat nem hoztak a háromévenként változó, visszatérő, cserélődő igazgatók. Szeged a vidék színvonalasabb, anyagilag is tehetősebb, „biztosra menő" vállalkozóinak állomáshelye volt, „akik igyekeztek hízelegni a közönség pillanatnyi kedvének, hódolni múló divatnak, keresni a változatot, ha selejtes is ..."38 A korábban kialakult műsorszerkezet mindig az aktuális újdonságokkal bővült, néhány helyi szerzőtől származó bemutató is színezte a repertoárt. Gyorsan tovarepültek a soros üdvöskék, elsősorban primadonnakedvencek is, szinte alig volt a városhoz, nem pedig a társulathoz ragaszkodó színész. Továbbra is rendszeresek voltak a vendégszereplések Jászai Mari, Blaha Lujza, Újházi Ede, Fedák Sári, Küry Klára visszatérő vendégei voltak a szegedi színpadnak, de felléptek Szegeden vendégegyüttesek is, pl. több alkalommal is a szép Nadina vezetésével egy orosz bojárkórus (1889-ben, 1903-ban), 1905-ben a párizsi repülőbalett, 1902-ben Isadora Duncan, 1908-ban Massini operatársulata, 1918-ban az Új színpad előadásai adták némi változatosságot a szegedi évadoknak.

A Pesti Hírlap szerint 28 számba vehető társulat járta az országot az 1880-as évek második felében. Krecsányi Ignác (Arad), Aradi Gerő (Szeged), Valentin Lajos (Debrecen) 4000—4600 forint közötti havi gázsit fizetett a „működő színpadi személyzetnek", Mosonyi Károlynak (Temesvárott), Jakab Lajosnak (Kassán), a Thália Szövetkezetnek azaz Ditrói Mórnak és Nagy Vincének (Szabadkán) 3000—3500 forintba került a társulat. 2000—2700 a havi gázsi Somogyi Károlynál (Győr-Sopron), Csóka Sándornál (Székesfehérvár) és Kövesi Albertnál (Miskolc). 1000—1650 Ft közötti gázsit fizetett további 9 igazgató. A többiek 400—700 forint havi tiszteletdíj mellett csak egy-egy hónapot töltöttek a különböző állomásokon. Ez az 1888-as állapot.

 {1100} Szegeden előbb Somogyi, majd Krecsányi tűnik fel, Aradi Győrbe megy, Ditrói Kolozsvárra, majd a Vígszínházba röpítette a lendület. Új igazgatók jelentkeztek — így Makó Lajos — mások megbuktak, csődbementek.

Állandóan pörgött a vidéki színészet forgószínpada.

1886 és 1889 között Aradi Gerő volt az első bérlője a másodszor megnyitott színháznak.39 A repertoár ez idő tájt szélesedett a bécsi operettel: Strauss Cigánybárója 1886-ban kezdte meg szegedi karrierjét. A társulat a három év alatt folyamatosan cserélődött, a Tolnai pár, Egri Kálmán, Pálfy György, Follinuszné, Fratta Vilma után a harmadik szezontól már Őrley Flóra volt a kedvenc. Molnár György nagy klasszikus szerepei mellett népszínmű íróként is bemutatkozott, „A zsellérlány" zenéjét Dankó Pista szerezte. A Pesti Hírlap szerint 1888-ban „a működő 28 társulat között elismerten az első három között van a szegedi ...". A színügyi bizottság Aradi szerződtetésének meghoszabbítását javasolta, mégis a városi hatóság a korábban színpadi szerepeiben megkedvelt Makó Lajostól várta a színház megújulását.

Makó Lajos először 1889—1892 között igazgatott Szegeden. A színháznak társadalmi szerepet szánt, és nagy súlyt fektetett az együttes munkára. Molnár László főszereplésével nívós Shakespeare sorozatot valósított meg, de műsorán szerepelt Ibsen Nórája (az első nagysikerű szegedi Nóra a korán elhunyt Kükemezey Vilma volt), A társadalom támaszai és Arday Idával a főszerepben az Elektra. Makó sikerrel kísérletezett az operával is: a Trubadúr, a Traviata, Flotow Mártha-ja szerepelt műsorán. A Parasztbecsületet egy elődásban adták a Szegeden újságíróskodó Thury Zoltán dramolettjével, a Susanne-nal.

Somogyi Károly 1892 és 1895 között biztos nyári állomásai miatt nyerte el Makó ellenében a szegedi színházat. Fiatal társulattal érkezett Szegedre, drámai részlege volt az erősebb. Színre hozta Az ember tragédiáját, a Csongor és Tündét, a Stuart Máriát, nagy sikerként a Szókimondó asszonyságot. Megkezdte diadalsorozatát Herczeg Ferenc is, a Dolovai nábob leányával. Bemutatták „a politikai és társadalmi életre vonatkozó sikerült élcekkel" fűszerezett Gárdonyi—Barna Izsó operettet, A paradicsomot, és a helyi alkotópáros, Balassa Ármin—Dankó Pista népszínművét, A cégért is. Az igazi siker azonban Csepreghy: Szép Melusinája. Somogyit végül is a vidéki társulatok gyakori betegsége, „az erős kéz hiánya" miatt cserélték vissza a régi kedvencre, Makó Lajosra.

Makó Lajos (1895 és 1898 között) második szegedi vállalkozása négy évre sikeredett. Egyik évadban a drámai, a másikban a zenés társulatát ítélték nívósabbnak. A társulat akkori erősségei Rónainé Balogh Etel, R. Réthy Laura, Pethes Imre, Szakács Andor, a karnagy Stefanidesz Károly. Zajos sikerre vitték Eche-garay művét A folt, amely tisztít címmel. Szegeden is színre került Thury Zoltán  {1101} nagy port kavart Katonák c. műve. Helyi szerzőktől származik a Parasztszívek (Balassa egyfelvonásosa), Enyedi Gyula operája, a Levente. 15 előadást ért meg Sidney Jones Gésák c. operettje, és 18-szor ment a Gyurkovits lányok. Az operák közül népszerű a Jancsi és Juliska c. meseopera, a Traviata, a Trubadúr.

Krecsányi Ignác (1899 és 1902 között) a legelismertebb vidéki igazgató tekintélyével érkezett Szegedre. A látványos kiállítású előadásai megnyerik a szegedi közönség rokonszenvét. A fontosabb szerepeket Tóvölgyi Margit, a rendszeresen fellépő Beregi Oszkár, Környei Béla alakították. Nagy siker volt a Szulamith, a Görög rabszolga, az Ocskay brigadéros, Gárdonyi műve, A bor és a Beregi—Tóvölgyi-pár főszereplésével tartott Shakespeare bemutató. (183. sz. kép.) A Vígszínház és a Nemzeti Színház újdonságai egy hónapon belül műsorra kerültek Szegeden is, vasárnapi ifjúsági és gyermekközönségnek tartották az előadásokat. Rendszeresek az operai esték, a Sevillai borbély, a Faust, a Rigoletto, a Traviata és a Hunyadi László havi három-négy alkalommal tűnik fel a programban.

Janovics Jenő (1902 és 1905) tapasztalatlanul „gyerekfejjel, tüzes akarással" került a szegedi színház élére. Intelligenciája, a színházról alkotott korszerű felfogása lehetővé tette, hogy érdekes, népszerű, bár hullámzó színvonalú évadokat csináljon a század első éveiben a városban. Hangsúlyos szerepet szánt a magyar bemutatóknak, első évadjának 309 előadásából 131 este magyar szerző művét játszották. Ő is vállalkozott helyi szerzők bemutatására, pl. Terecsényi Gyula: 300 év Szeged történetéből, Liptai Imre: Drága királyné, műsoron voltak Dankó Pista népszínművei (Cigányélet, A halász szeretője). A szegedi közönség ekkor láthatott először Maeterlinck (Monna Vanna), Gorkij (Éjjeli menedékhely) darabot. Az operabemutatók közül esemény volt a Carmen és a Pillangókisasszony. Janovics társulata —- köztük Parlaghy Kornélia, Szántó Gáspár, Kerényi Adél, Székely Irén, Hettyei Aranka és társai — vitték sikerre az első igazi operettslágereket, a Bob herceget (Huszka Jenő) és a János vitézt (Kacsóh Pongrác). Janovics végül is némi huzavona után Kolozsvárra ment igazgatónak, Szeged pedig újra csak Makó Lajosba helyezte a bizalmat.

A város Makó Lajossal (1905—1908 november), majd 1911-ig Makó Lajosnéval kötötte meg a hat évadra szóló szerződést. Makó jó érzékkel egészítette ki a társulatát; Felhő Rózsi, P. Menszáros Margit, Almássy Endre mellett a fiatal Csortos Gyula, Palágyi Lajos neve is feltűnik a színlapokon. Makó „modern, komoly, kipróbált és reális színházi programot" hirdetett meg, az irodalmi értékű újdonságok mellett „számottevő és előkelő szerepet szánt a klasszikusoknak", és vezérlő elvének ítélte a „parlagon heverő népszínmű feltámasztását". Az operett azonban ellenálhatatlanul tört előre. Huszka (Aranyvirág, Gül baba), Kacsóh (Rákóczi, János vitéz) művei mellett változatlanul népszerűek Konti József és Verő György (Leányka) művei, hódítani kezd Lehár Ferenc (Víg özvegy) és Kálmán Imre (Tatárjárás) is. Makó Lajos 1908 novemberében váratlanul meghalt,  {1102} ettől kezdve a színház művészeti vezetését gyakorlatilag a veje, Almássy Endre vette át.

Almássy Endre (1911—1919) nem könnyű időszakban került a szegedi színház élére. „A tagok művészi képességét, a társulat teljességét, a játékrendet és az előadások tökélyét illető szempontokból nemcsak a közönség igényeinek köteles vállalkozó színiigazgató eleget tenni, de arra kell törekednie, hogy a szegedi színház a vidéki magyar színészet tekintélyévé emelkedjék". A szerződés általánosságait neki is csak a szokásos tartalommal volt lehetősége megtölteni; helyi ihletettségű bemutatók (pl. az akkortájt Váradon élő Juhász Gyula operettje, Atlanta, Kőnig Péter: A faluni bányász, Csányi Mátyás: Péter abbé c. operái, Tömörkény: Barlanglakók-ja) mellett fel-feltűnik a pesti bemutatókat követően egy-egy Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért, Biró Lajos, Nagy Endre, Földes Imre, Gábor Andor premier. Folytatódnak a mindent elárasztó operettsikerek Lehár (Cigányszerelem 1911, Éva 1912, Pacsirta 1918), Jacobi (Leányvásár 1912, Sybill 1914,) Huszka (Tündérszerelem 1912), Kálmán (Cigányprímás 1913, Csárdáskirálynő 1917), Szirmai (Mágnás Miska 1916), Zerkovitz (Aranyeső 1913, Katonadolog 1914), mellettük havonta mindössze 5—6 alkalommal került műsorra egy-egy tartalmasabb dráma vagy operaelőadás. Ez utóbbiak lendületét különösen megtöri a háború. Míg a 10-es évek elején műsoron van a Pillangókisasszony, a Bohémélet vagy a Trubadúr évi 5—6 előadásban, 1914-től egyáltalán nincs operaelődás a színházban. Az 1917/18-as évadtól kerülnek rendszeresen a havi programba a legnépszerűbb olasz operák, a Tosca, a Pillangókisasszony, a Bohémélet és a Traviata, valamint a Carmen.

Almássy is gyakran hívott vendégművészeket (pl. Fedák Sárit, Hegedűs Gyulát, Rátkay Mártont, Ódry Árpádot), de népszerűek a szegedi kedvencek is: Déry Rózsi, Étsy Emília (1884—1964), Hilbert Janka, Bányai Irén, Kertész Endre, Ocskay Kornél (1885—1963) és a többiek.

Az I. világháború idején gyakori lett a színészhiány, kevés volt a műszaki személyzet. Almássy csökkenteni akarta az anyagi kockázatot, társulatát konzorcionális alapon szervezte meg. Állandósultak a színház helyáramelési kérelmei, a kisebb létszámú társulat is csak pontatlanul kapta az osztalékot.

Már 1916 őszétől terjedni kezdtek Szegeden „a forradalmi eszmék a színészet világában". A Budapesten megtartott színészkongresszuson a szegediek kezdeményezték a „színészet kommunizálását", vagyis, hogy a színtársulatok éléről mozdítsák el a színigazgatókat, valamennyi társulatnál a művészeti, a gazdasági ügyek intézését egy, a társulat kebelévől kiválasztott négy-öt tagú bizalmi testület végezze.40 Almássy a háborús évek okozta hátrányokat igyekezett áthárítani a  {1103} színészekre, „osztalékos rendszere" „jogilag, anyagilag és érzelmileg is sújtotta a színészeket".41

A nehéz idők ellenére esténként „a nézőtér mint rendesen, zsúfolásig megtelt". A műsorösszeállítás kedvezett a felejteni vágyóknak. 1918 februárjában pl. 3 este kivételével, amikor Bródy Sándor színművét adták, csak operett, daljáték, vígjáték volt látható a szegedi színházban. Meg-megjelentek a színházban a szegedi munkásszínjátszók által is szívesen játszott Földes Imre, Bródy, Barta Lajos, Garami Ernő színművei is. Az őszirózsás forradalom győzelme után új nézősereg, „csupa ismeretlen arc" tolongott a színház pénztárainál; ezt látva „a testi és szellemi munkások széles rétegeihez szóló" új Népszínház építését is felvetette a Szegedi Napló.42

Szegedi Nemzeti Tanács mintájára (melynek a Károlyi-párt képviseletében Almássy is tagja volt) az országban az első között hozták létre a Szegedi Színész Tanácsot 1918. november 7-én. Szegedi javaslatra megalakították az Országos Vidéki Színész Tanácsot is, amely egységes alapokon akarta megszervezni a vidéki színészetet, szociális intézkedéseket tervezett. A színészek a lapok hasábjain is hangot adtak elégedetlenségüknek, a Szegedi Színész Tanács a konzorcionális rendszer ügyeit saját kezébe kívánta vonni. Bár 1919. február 21-én Almássyt sikerült lemondatni (öttagú direktórium vette át a vezetést, melynek ő is tagja maradt), a színház gazdasági ügyeit egészen április 2-ig nem adta ki a kezéből.43

1919. április 8-án rendkívüli társulati ülés mondta ki a színház községesítését, Juhász Gyula, Ocskay Kornél és Baróti József vezetésével háromtagú direktórium került a színház élére.44

Átgondolt, demokratikus programot hirdettek meg, amely tudatosan törekedett az új közönség felnevelésére. Olcsó helyáru munkáselőadások, népszerű hangversenyek kerültek az áprilisi programba, az előadások előtt Móra, Juhász Gyula, Csányi Mátyás karnagy tartott ismertetőt. Nem száműzték a népszerű operettet, de 8 alkalommal menta Szentivánéji álom, bemutatták Heyermansnak a munkásosztály vágyait szimbolizáló drámáját, a Reményt. Szomory történelmi drámája, a II. József hat alkalommal volt műsoron, rendszeresek a munkáshangversenyek, siker a Bohémélet, és még színre kerül a „kulisszák közé új levegőt árasztó" Turgenyev színmű, a Kegyelemkenyér, egy estén Tömörkény Barlang-lakókjával.

 {1104} Alig egy hónapig tartott a szegedi „színházi forradalom". Május 4-én már a színházi direktórium lemondásáról tudósít a Szegedi Napló. Az irányítás a francia városparancsnok segítségével fokozatosan visszacsúszott Almássy kezébe, aki 1919 nyarán igyekezett pótolni az anyagi veszteséget; „a magyar színműirodalom oktató és mulattató termékeivel" szórakoztatta a megnövekedett forgalmú város megszállóit és „megszállotjait". Juhász Gyula alig egy év múlva így összegezte a saját korlátait átlépni nem tudó Almássy 9 éves színigazgatói működését: „szeme előtt a színház üzleti része és nem tartalmassága lebegett". Viszont a művészt szép verssel köszöntötte: „Fiatalság lázában égtél, Forradalom tüzében is, / Pardont nem adtál és nem kértél, / Vívtál velem s ellenem is! / Harcos : e szép bús fordulónál / Az ellenfél vár s tiszteleg, / Művész, dicsőség, üdv neked!"45

 

5. A MOZI

A századforduló táján a látványosság iránti igény és a technika fejlődése nagyobb vidéki városainkban, így Szegeden is megteremtette a mozi, a filmjátszás feltételeit. Szeged korszerű színházában a speciális látványeffektusokhoz szokott a nézőközönség. Ettől függetlenül a film és a színház kezdetben békésen élt egymás mellett. Az 1898-ban Budapesten létrehozott Uránia Magyar Tudományos Színház már 1900. február 27-től a színházépületben tartott vetítettképes előadásokat Ég és Föld címmel. A három felvonásban jelentkező „ködfátyolkép mutatványok" tematikája: művelődéstörténet, földrajz, történelem (pl. Kína, Párizs 1900-ban, A szabadságharc története). Mindez eleinte inkább a szűkebb értelmiségi, polgári réteghez szólt.46 Szélesebb körű érdeklődést elégítettek ki a vándormozik „tündéri látványosságai" (így pl. a Szent István téren Adler Zsigmond „villanyos színháza" 1906-ban, amelynek 62 000 látogatója volt). Ugyanezt segítették a századforduló után Szegeden is jelentkező más fajta alkalmi vállalkozások, a kávéházi vetítések. A Kossuth, a Rákóczi vagy a New York kávéházban a helyiség közepére kifeszített vászon mindkét oldalát nézhette a közönség. 1907-ben a vetítések tökéletesítése érdekében az Uránia, a Fekete sas és a Csekonics utca sarkán bérelt állandó helyiséget. Ebben „az ízlésesen, kényelmesen berendezett" teremben jelent meg először a mozivásznon Szeged, a Tisza mentén c, 1906-ban készült film III. részében. (A filmről nem rokonszenvező méltatás jelent meg az Uránia c. lapban.)47 Megkezdődtek tehát a rendszeres vetítések. Mindez jelzi, hogy az addigi, szélesebb  {1105} közönség számára is hozzáférhető szórakozási lehetőségek (a Gedóban rendezett táncmulatságok, vándorcirkuszok, az Újszegeden felállított vursli stb.) mellett új szórakoztatási ág vetette meg a lábát a városban. A színház ekkor már kezdett tartani a konkurrenciától, ezért igyekezett korlátozni színészeinek fellépését a cigányzenével, katonazenekarral, színpadi jelenetekkel is színesített mozielőadásokon.

1908-ban az Uránia új helyiségének megnyitása a Holtzer-(Milkó)-palotában bizonyítja, hogy a szegedi tőke (elsősorban a Holtzer, Milkó, Bach családok) felismerte a filmben rejlő üzleti lehetőséget. A Jézus élete, a Szerelem története és más filmek vetítése ekkor már a napi 7—30 koronás tiszta haszon mellett évi mintegy 4000 koronás profitot jelentett. Ugyanebben az évben nyílt meg az első nagy mozi, a 800 személyes Híd utcai, büfével, zenekarral, előcsarnokkal. 1916-ban itt mutatták be azt a filmet, amely Tömörkény Barlanglakók c. Írása alapján készült. Hollósi és Vogel címjegyzéke szerint 191 l-ben már rendszeresen tartott előadásokat az Uránia, naponta 5 és 7 órakor, vasár- és ünnepnap délután 2-től 11-ig folyamatosan, télen így vetített a Vass Mozgóképszínház a Wagner-palotában. Ennek helyárai: páholy 1 korona, III. hely 30 fillér, Vonzó és népszerű volt a Nyárimozgó a New York kávéház lombos kerthelyiségében, a „legszenzációsabb nemzeti és külföldi mozgóképekkel". Néhány csődbement vállalkozás ellenére a bevételi adatok alapján évi 300 000 körüli látogatót feltételezhetünk.48

Az új intézmények elsősorban a Belváros északi részén keresték maguknak a helyet, a színház, szállodák, kabarék tengelyén. Itt számíthattak leginkább a belvárosi, a rókusi, felsővárosi polgárosultabb lakók szimpátiájára. De működött az Apolló 1908-tól a Gizella téren, a Kossuth Lajos sugárúton pedig a Thália mozgó és a Rókusi mozi is. Ennek létrehozója Vass Sándor, a szegedi moziügy fellendítője, aki igazgatta az 1913 október elején a Zsótér-házban megnyílt (a Bach fivérek tu-tulajdonában levő), 850 nézőt befogadni képes Korzó mozit. Vass szerződést kötött a Nordisk- és a Pathé-féle filmgyárakkal. Elérte, hogy e gyártók játékfilmjeit hazánkban egy ideig csak Szegeden vetítették. (Pl. Quo vadis, Germinal stb.) Üzleti érzékét az is bizonyítja, hogy a vidék számára filmkölcsönzőt hozott létre. 1919-ben megalapította a Délvidéki filmellátót is Pécs, Szabadka, Zombor, Baja körzetében. Mint filmforgatókönyvek ajánlója, híradófelvételek készítője is igazolta a sokoldalúságát. Néhán- jelentősebb helyi eseményről, ünnepségről, a vasárnapi korzó közönségéről, a SZAK—SZTK 1914. évi futballmérkőzés jeleneteiről is készített filmfelvételeket. Ezeket be is mutatta a Korzó moziban. A játék-filmkészítést azonban nem sikerült megteremtenie, eltérően Janovics Jenőtől, a Szegedről elszármazott színigazgatótól, aki Kolozsváron a francia Pathé filmgyártó  {1106} és filmkölcsönző céggel kapcsolatra lépve már 1913-tól több játékfilmet gyártott. 1914-ben szólalt meg a film Szegeden először gramofon segítségével (Az oroszlánidomító). Újabb közönségrétegnek, a nőknek és a fiataloknak film iránti érdeklődését volt hivatott felkelteni Valdemar Psylandernek (1884—1916), Asta Nielsen partnerének, az első igazi filmsztárnak a szegedi látogatása. (1914. július 20-án fellép a Fehér rabszolganő c, másfél órás filmjének helyi bemutatóján). A világháború idején a háborús filmhíradók szélesítették a mozilátogatási kedvet. 1918-ban Abonyi Mihálynak már megérte, hogy a Kossuth kávéház kerthelyiségében 1400 személyes filmszínház kialakítását kezdje el. 1919. január 16-án 1 200 000 K alaptőkével megalakult — Abonyi Mihály igazgatásával — a Belvárosi Mozi Rt., amely 1920. szeptember 8-ikán kezdte meg a vetítést. Így a három filmszínházzal a város moziellátottsága máig megalapozódott.49

 


Jegyzetek:

* Az 1879-ig terjedő rész Kulka Eszter: Szeged magyar nyelvű színészetének története 1800—1885. Szeged, 1980. c. munkájának figyelembevételével készült. Felhasználtuk továbbá Kórász Mária: A Szegedi Színház műsora 1886—1890. Szeged, 1981. c. és Polareczkyné Tanács Ilona: A Szegedi Színház műsora 1890—1919. Szeged, 1982. c. adattárát. Mindhárom mű kézirata a Somogyi-könyvtár gyűjteményében. A korszak szegedi színjátszásához lásd mé^: Szeged színháztörténetének forrásai a Csongrád Megyei Levéltárban 1719—1886. Budapest, 1989. Gyűjtötte, a regesztákat készítette: Dunainé Bognár Júlia és Blazovich László. A forrásgyűjtemény 1886—1919-es része is 1989-ben, az 1920—1950-ig szóló kötete 1990-ben jelent meg.

  1. Mályuszné Császár Edit: A magyar vidéki játékszín az abszolútizmus idején. Theatrum, 1964. 180.
  2. Gaál Endre 1968. 33.
  3. Oltvai Ferenc 1968. 143.
  4. Az évadról részletesen beszámol Molnár György: Világostól Világosig. Arad. 1881.
  5. Czímer Károly 1929. 79.
  6. Budapesti Visszhang, 1856. július 10.
  7. Szmollény Nándor: A szegedi magyar színészet százéves története. Budapest, 1906. 116.
  8. Szegedi Híradó, 1865. március 9.
  9. Osváth Béla: Képek a szegedi színészet történetéből. Szeged, 1956. 15—16.
  10. OL HH. Eln. 1861. IV.D. Fond. 4452/Eln.
  11. CsmL Polgm. Hiv. ir. Külön kezelt ir. 50. doboz.
  12. Uo.
  13. Szegedi Híradó, 1868. december 3.
  14. CsmL Polgm. Hiv. ir. Külön kezelt ir. 50. doboz.
  15. Szmollény Nándor Lm. 138.
  16. Szegedi Híradó, 1880. február 22.
  17. Szegedi Napló, 1880. február 24.
  18. Kulinyi Zsigmond 1901. 476.
  19. CsmL Polgm. Hiv. ir. Külön kezelt ir. 50. doboz.
  20. Szegedi Híradó, 1882. október 31.
  21. Uo., 1883. december 2.
  22. Uo., 1886. február 19.
  23. Szegedi Napló, 1886. augusztus 29.
  24. Uo., 1886. július 14.
  25. Szegedi Híradó, 1887. december 10.
  26. Szegedi Napló, 1888. október 19. MVStÉ 1908. 149. tábla a szegedi színház nézőterén 390 állóhelyet mutat ki.
  27. CsmL Polgm. Eln. ir. 1898—1047.
  28. CsmL Polgm. Hiv. ir. Külön kezelt ir. 50. doboz.
  29. Osváth Béla I. m. 23.
  30. Az Újság, 1913. február 19.
  31. Dr. Balassa Ármin: Közgyűlési beszéd a szegedi színészet állandósítása érdekében. Szeged, 1896.
  32. Szegedi Napló, 1898. június 7.
  33. CsmL Polgm. Hiv. ir. Külön kezelt ir. 50. doboz. Színügyi Biz. jkv. 1907. szeptember 10.
  34. Uo., 1909. szeptember 23. MVStÉ 1908. 149. táblázat.
  35. CsmL Polgm Hiv. ir. Külön kezelt ir. 50. doboz.
  36. Szegedi Krónika, I. 1902. február 1.
  37. Szegedi Híradó, 1898. március 6.
  38. Uo., 1893. március 28.
  39. A színház 1879—1899 közötti történetét leírja Kulinyi Zsigmond 1901. 474—483.
  40. Délmagyarország, 1917. február 16.
  41. CsmL Polgm. Hiv. ir. Külön kezelt ir. 50. doboz. Színügyi Biz. jkv. 1918. november 11.
  42. Szegedi Napló, 1919. január 31., február 1.
  43. CsmL Polgm. Hiv. ir. Külön kezelt ir. 50. doboz. Színügyi Biz. Jkv. 1919. április 7.
  44. A színházi direktóriumról bővebben lásd Oltvai Ferenc: A szegedi színészdirektórium
  45. Tiszatáj, 1959. 1. sz. Az 1918/19. évi időszakról részletesen a Tanácsköztársaság Csongrád megyében I. m. és Kálmán László: A szegedi színház 1918/19-ben. Szeged, 1965.
  46. JGYÖM. 2. 237.
  47. A mozgókép jelentkezéséről és elterjedéséről hazánkban: Magyar Bálint: A magyar némafilm története 1896—1918. Budapest, 1966. 39—118. Az Urániáról uo. 79—80. Idézi Magyar Bálint I. m. 88. A filmet 1907 máj.-ban mutatták be Szegeden.
  48. A témáról bővebben Giday Kálmán ír. = Csongrád Megyei Honismereti Híradó, 1983.
  49. Cégb. ir. Társas Cégjegyzék VII. köt. 13.

 

   
Előző fejezet Következő fejezet