Előző fejezet Következő fejezet

HATALMI, POLITIKAI VISZONYOK ÉS KÜZDELMEK

 

VII. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ÉVEI

 

 {473} 1. POLITIKAI ERŐVISZONYOK ALAKULÁSA

A konzervatív kormánypolitika fokozatos jobbratolódása, a háború kitörése, majd Magyarország hadba lépése után az Imrédy —Bárdossy-kormányok idején erősödött. A Teleki—Kállay kormányok kül- és belpolitikai irányváltásai idején azonban megtorpant és átmenetileg enyhült a jobboldali politikai nyomás.

A német katonai, politikai befolyás a háború alatt tovább erősödött. A szélsőjobboldal főként az 1944. márciusi német megszállást követően már nyíltan is a politikai hatalom megszerzésére törekedett, amely az 1944. október 15-i nyilas puccs után a katonai eseményekkel együtt az ország tragédiájához vezetett.1

Szeged politikai helyzete lényegesen nem tért el az országos képtől, de sajátosságai erősödtek. Regionális központ-szerepe a háború alatt növekedett, miután 1941-től bácskai befolyása — igazságügyi-bírósági, rendészeti és katonai értelemben — megerősödött, Dél-Alföld és Bácska központja lett. Határváros szerepe csökkent, de Bánát német megszállása miatt ez sem szűnt meg. Már az 1919-es eseményekre tekintettel is a konzervatív és jobboldali kormányok külön figyelmet szenteltek a városnak, így 1939-ben az ellenforradalom 20., a MOVE újjáalakulásának 20. évfordulójának látványos ünnepségeit Szegeden szervezték, s a város mindvégig egyik kiemelt színtere volt a jobboldal és szélsőjobboldal harcának.

Az 1939-es választások után már olyan főispánt neveztek ki Tukats Sándor egyetemi tanár személyében, aki a kormány jobboldalához tartozott, és akit fajvédő nézetei miatt a szélsőjobb elfogadott, s aki kezdettől fogva feltétlen németbarát volt. A háború kitörése után dr. Széchényi István ugyancsak helyi jobboldali MEP politikust országmozgósítási (OM) kormánybiztosnak nevezte ki a kormány. A háborús körülmények miatt mindketten meghatározó személyiségei lettek a végrehajtó hatalomnak.2 {474}

A város politikai súlyának növekedését és a német befolyás erősödését mutatja, hogy 1940-ben német konzulátust hoztak létre Szegeden. A birodalmi konzul Erich Kampf lett, aki 1944. augusztus 28-ig maradt a városban, és mindvégig jelentős befolyása volt a helyi politikai életben. A Teleki-kormány már 1940-ben tervezte angol konzulátus létrehozását is — nyilván a balkáni kapcsolatok miatt — ez azonban Magyarország háborúba való belépése miatt nem valósult meg. Szegeden berendezkedni már nem tudott.3

A politikai erőviszonyokban meghatározó szerepe volt a város felsőházi tagjainak és országgyűlési képviselőinek. Felsőházi tagok voltak: Back Bernát, a Szegedi Kenderfonógyár és a Szeged —Csongrádi Takarékpénztár elnöke. Glattfelder Gyula csanádi püspök és Meskó Zoltán, az Orvosi Kamara elnöke, vitézi székkapitány és még számos szegedi közéleti funkció birtokosa. Az 1939-ben képviselőnek megválasztott Teleki Pál miniszterelnök és Varga József a Teleki-kormány ipari minisztere 1939—41 között sokat tett a városért, s az országban is növelték a város politikai súlyát. Teleki halála után Varga József lemondott a miniszterségről és szegedi mandátumáról, Sopron képviselője lett. Helyükre két, alig ismert helyi politikus került a parlamentbe a MÉP listáján, Peták Nándor gazdálkodó és dr. Rosta Lajos postatisztviselő. Ez még a kormánypárt soraiban is zavart és elégedetlenséget okozott. Dr. Szögi Géza ügyvéd, a Nyilaskeresztes Párt 1939-ben megválasztott képviselője a kormánypárti jobboldal többszöri kísértése ellenére a nyilasmozgalom bukásáig kitartott pártja és Szálasi mellett. A többi politikus a kormánypártot erősítette.4

A Magyar Élet Pártja, (MÉP) mint kormányzópárt helyileg nem volt egységes. Legerősebb csoportja a kormánypolitikát mindenkor kiszolgáló felső államhivatalnoki, középbirtokos, értelmiségi elit, amely a kormánypárt centrumától jobbra álló, „agrárcsoporthoz" állt közel. Vezetői Tukats Sándor főispán és Széchényi István ügyvéd, kormánybiztos, Hunyadi-Vass Gergely, Hunyadi János ügyvédek, valamint Winkler Elemér kormányfőtanácsos, a Baross Szövetség és a Társadalmi Egyesületek Szövetsége elnöke. Ez a csoport a meghatározó szerepet töltötte be, így a kormánypárt is a főispán személyének befolyása alatt állt. Ez Shvoy Kálmánnak a NEP-ből való kiválása után már Imecs György, korábbi főispán esetében is így volt. Tukats Sándor fő törekvése az volt, hogy a kormánypárti jobboldal és esetenként a szélsőjobboldal pozícióit erősítse.

A fenti csoportnál gyengébb, de növekvő és egyre erősebb volt a kormánypárti {475} szélsőjobboldalnak megfelelő frakció, amelyet Meskó Zoltán és vitéz Gárgyán Imre borkereskedő, a MOVE szegedi elnöke vezetett. Csoportjukhoz 10-15 fő tartozott a törvényhatósági bizottságban. Nehéz őket elválasztani a kormánypárton kívüli szélsőjobboldaltól. A nyilaspárttól ugyanakkor kívülről támogatást kaptak. Közöttük található dr. Ernyey István, dr. Lázár László és Szeitz Ferenc, a Baross Szövetség egyik vezetője, aki már „ingázott" a kormánypárt és a Nyilaskeresztes Párt között.

A háború alatt fokozatosan gyengült a kormánypárti centrumnak megfelelő csoport, amelyet Back Bernát és Pálfy József polgármester neve fémjelzett. Ide tartoztak Rainer Ferenc az Iparkamara és Ipartestület vezetője, dr. Tonelli Sándor az Iparkamara főtitkára és mások. Ezt a csoportot laza szálak fűzték a szegedi liberális polgársághoz is a kereskedelmi és iparkamara, valamint különböző katolikus szervezetek révén. Háttérbe szorulásukat a jobboldali előretörés és a zsidótörvények is segítették. A MÉP csoportjai közötti politikai feszültséget mutatja Tukats főispán magánlevele, amelyet Kocsondy Gyulának, az iparkamara miniszteri biztosának küldött: „szabadkőműves, liberális Tonelli, zsidó Landesberg, zsidófeleségű Cserzy és zsidófeleségű Pleskó nem alkalmas keresztény, magyar, nacionalista fajvédő jellegű gazdasági életre. Ha nem sikerül (eltávolítani őket), akkor liberális paradicsomot visszaállítani kész had kerül előtérbe".5

A kormánypárton kívüli szélsőjobboldali szervezetek az 1939-es választásokon a Nemzetiszocialista Párt köré tömörülve nagy sikert értek el az egyik parlamenti mandátum megszerzésével. Ám hiába kerültek közelebb a hatalomhoz, a helyi politikában ez nem észlelhető. A háborús kivételes törvények miatt 1939 — 1944 között nem került sor törvényhatósági választásokra. Dr. Szögi Géza, mint parlamenti képviselő tagja lett ugyan a városi közgyűlésnek, de hiába jelenti ki, hogy „a Nyilaskeresztes Párt Szeged közügyeiben is szerepet óhajt vállalni!", a közgyűlésben a nyilas befolyás, pártpolitika alig érezhető. A különböző egyesületekben, a közigazgatás egyéb fórumain, hivatalokban, országos lapjaikban, helyi röplapjaikon próbálnak beleszólni a várospolitikába. Szögi Géza a törvényhatósági közgyűlésen is egyre ritkábban jelent meg a teljes elszigetelődése miatt. A párt igyekezett ugyan kihasználni a váratlan választási sikert, de ezt nem tudták tartósítani. Helyi lap beindítását sem tudták elérni, és állandó belső személyeskedő harcok (a városvezetők és körzetvezetők, vidéki szervezők szinte állandóan változtak) gyengítették a mozgalmat.6

 {476} A kormánypárt és a szélsőjobboldal erőviszonyát 1939—41 között jellemzi, hogy a MÉP igyekezett a nemzetiszocialisták kezdeményezéseit gyengíteni, a várható események elé menni, ezért egyre inkább átvette a szélsőjobboldali politika elemeit. A második zsidótörvény következtében gyorsan megsemmisítették húsz zsidószármazású törvényhatósági tag mandátumát, akiknek a helye üresen maradt. A közgyűlés elfogadta a volt szabadkőműveseknek a közhivatalokból, érdekképviseleti kamarákból való kizárási javaslatát, amely több liberális polgárt, és — élén Pálfy József polgármesterrel — néhány városi vezető értelmiségit érintett, bár végül a határozatot nem hajtották végre, s ezzel a bekövetkezett támadást jelentősen hatástalanították. Központi rendelet értelmében megalakult a különleges rögtönítélő bíróság, az ötöstanács, amely eredetileg a szélsőjobboldali tevékenység letörésére jött létre, ezt a feladatát azonban nem teljesítette, a nyilas ügyekben rendre felmentő ítéleteket hozott.7

A szélsőjobboldal több esetben még így is sikereket ért el. 1940-ben a törvényhatósági bizottság 26 szakbizottságát újjáválasztották. Ezekbe csak kormánypártiakat választottak. Kimaradtak a polgári liberális ellenzék képviselői és a polgármester több személyes híve a konzervatív „csáklyások" is. Így Shvoy Kálmán, dr. Kersch Ferenc ügyvéd, Kozma Ferenc takarékpénztári igazgató, dr. Tonelli Sándor iparkamarai főtitkár, Csekey István stb. Ez a választás azonban több következménnyel járt. A MÉP szegedi szervezetéből többen kiléptek, és a választmány 1940. március 8-i ülésén a kormánypárton belüli irányzatok ellentétei nyíltan kirobbantak Meskó Zoltán, illetve Tonelli Sándor és Csekey István között.8

1940—42 között sikereket könyvelhettek el nyilasok és más szélsőjobboldaliak a különböző jobboldali társadalmi szervezetek vezető pozíciónak részbeni megszerzésében. Megszerezték a Baross Szövetség, a Tűzharcos Szövetség díszelnöki, ül. elnöki funkcióit. A Nemzetiszocialista Párt legismertebb és prominens szegedi vezetői egymás után jutottak fontos pozíciókhoz. Szeitz Ferenc a Baross Szövetségben, dr. Göllner Lajos orvos a szegedi kerület, a megye hangadó vezetője 1942-ben a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete (MONE) szegedi elnöke lett. Szögi Géza többszöri sikertelen kísérlet után 1943 áprilisában a Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesülete (MÜNE) elnöke, ugyancsak őt a városi közgyűlés a Központi Választmány tagjává választotta. E testület személyi kérdésekkel foglalkozott. Farkas József a szegedi főkerület vezetője a szegedi tanyavilágban (Főképpen Mórahalom, Csórva, Zákány- és {477} Domaszék kapitányságokban) ért el jelentős szervezési sikereket. Eredményük volt a Szegedi Uj Nemzedék szélsőjobboldali irányváltása, oly annyira, hogy a Délmagyarország, némi túlzással, már „a szegedi nyilasok lapjának" nevezte.9

Nagy erővel törekedtek a Kereskedelmi és Iparkamara vezető pozícióihoz is hozzájutni, de csak Tonelli Sándor nyugdíjaztatását sikerült elérniök. Történt kísérlet valamennyi szélsőjobboldali szervezet összefogására is a helyi hármasszövetség keretében. Ez 1941 májusában a Turul Szövetség , a Nemzeti Munkaközpont és a Baross Szövetség összefogása volt, hogy „a jövőben szoros együttműködésben szolgálják a jobboldali magyar gondolatot!" Fő követelésük a munkáskamara felállítása és a szociáldemokrata párt betiltása volt. Hasonló, de országos jelentőségű, dr. Göllner Lajos javaslata az ún. pártkereteken felül álló szélsőjobboldali összefogás „szellemi blokknak" nevezett tömörülés keretében, amelyet szegedi orvosok, ügyvédek, mérnökök csoportjai támogattak. E blokkban Meskó Zoltán és Szögi Géza már a „numerus nullus" bevezetését követelte. A kezdeményezések végül a kormánypárt ellenállásán buktak meg.10

1940 májusában nagy vihart kavart az ipartestületi választás, amelybe a nyilasok befolyásuk növelésére nagy aktivitással kapcsolódtak be. Önálló lista indítására nem volt erejük, de a Baross Szövetséggel összefogva harcot indítottak az iparos egységlista ellen, amelyet „egyesült szociáldemokrata — liberális — Rainer pártnak" neveztek. Ellenzéki listájukat Tukats főispán is támogatta, de a zajos választási harc ellenére az egységlista 843, a „Baross-lista" 558 szavazatot kapott. A vereséget a nyilasok győzelemként ünnepelték, végül még a Baross Szövetség is a paktum megtagadására kényszerült.11

A Teleki-kormány idején a hatalom és a szélsőjobboldal nagyobb jelentőségű összeütközéseiből rendre a kormánypárt került ki győztesen.

A leglátványosabb vereséget a parlamentben szenvedte el a Nemzetiszocialista Párt a Hubay—Vágó-féle nemzetiségi törvényjavaslattal. Ez veszélyeztette a revíziós törekvéseket, így egységesen lépett fel ellene a kormánypárttól a szélsőjobboldal szinte összes irányzatáig minden politikai erő. Szegeden 1940. június 9-én több tiltakozó értekezletet, gyűlést tartottak, június 11-én az egyetemista- és munkásifjúság is tüntetett. Tiltakozott a Szent Imre kollégium, a Turul szegedi szervezete, a MOVE, a Rongyos Gárda együttesen fogadott el tiltakozó táviratot. Széchényi István és Gárgyán {478} Imre javaslatára június 17-én rendkívüli törvényhatósági közgyűlést hívtak össze, ahol egységesen a törvényjavaslat elutasítása mellett foglaltak állást, és többen a Szálasi-Hubay párt betiltását követelték. Ezt a vereséget a nyilaspárt már nem heverte ki.12

Később a sajtó-, illetve „rikkancsháború"-ban, majd a jobboldali munkásérdekvédelmi szervezetek ügyében szenvedett vereséget, sőt a kormányzópárt a Hivatásszervezetet és a Nemzeti Munkaközpontot is végleg maga mögé tudta állítani. Ezzel a nyilaspárt bázisa bizonytalanná vált. Az 1938 — 39. évekéhez hasonló erővé, tömegmozgalommá már nem tudott válni. Ez mutatja, hogy a választásokra összekovácsolt blokk gyenge kompromisszumokon nyugodott.13

Szegeden is szakadás következett be a pártban. Kerületvezetők, aktivisták léptek át más szélsőjobboldali pártba. Néhányan újjáalakították a Magyar Nemzetiszocialista Pártot (Pálfy —Bakay párt). Szervezői Wagner János, Nagy Ferenc, Tihanyi Károly, Tihanyi Ernő régi szegedi nemzetiszocialisták voltak. Az új párt 1941 végén párthelyiséget nyitott, de szűk körű szervezet maradt, később sem vált érdemleges politikai tényezővé.

Főként a későbbi fejlemények miatt jóval jelentősebb volt az Imrédy-párt szegedi szervezkedése, amellyel a szélsőjobboldal felsőbb rétegei hoztak létre külön pártot, ezzel az úri középosztályon belül következett be szakadás.14

Az Imrédy Béla vezetése alatt megalakuló Magyar Megújulás Pártja (MMP) már 1940 végén szervezkedett Szegeden. December 8-án vitéz Jaross Andor és gróf Károlyi Viktor, a párt országgyűlési képviselői Szegedre látogattak, holott a párt országos szervezése még el sem indult. Ez mutatta, hogy az MMP nagy figyelmet szentel a városnak, mértékadónak tekintette Szegedet a szervezés elindításában. 1941. május 11-én ismét Szegeden járt Jaross, ekkor már a közben kiterjedt szegedi szervezetet látogatta meg, székházuk az Árpád tér 4-ben volt, az országzászlóval szemben. Júniusban Imrédy Béla kinevezte a párt szegedi városi vezetőjét, dr. Gresz György ügyvédet, novemberben választmányi értekezletet tartott a párt szegedi szervezete. A nagy erőfeszítések ellenére, a több mint egy évig tartó szervezési munkálatok azt mutatják, hogy a párt nehezen tudott gyökeret ereszteni a városban.15

Az MMP szegedi szervezete 1941. december 7-én nyilvános rendezvényt szervezett, amelyen Imrédy Béla is részt vett, de a rendezvényt a konkurens {479} nyilasok ellendemonstrációval megzavarták. A párt 1942 áprilisára már eljutott a felsővárosi, alsóvárosi és újszegedi szervezeteinek létrehozásáig, azonban tevékenysége továbbra is kimerült az országos vezetők fogadásában, pártvacsorák, továbbá vezetőségi ülések megtartásában. Ez tájékoztatókra szorítkozott, időnként választmányi üléseket tartott. A szegedi nyilvánosság előtt csak 1943 nyarán jelent meg a párt, amikor Kállay Miklós miniszterelnök a kormánypolitika helyi pozícióinak erősítésére a városba látogatott, és az MMP röpcédulákon tiltakozott politikája ellen. Ezt a nyilasok elmulasztották. A német megszállás után ezt szemükre is vetették az imrédysták, mondván: „egyedül ők szálltak szembe a Kállay-féle hintapolitikával Szegeden".16

Szükség is volt Kállay látogatására. 1943 végén—1944 elején a kormánypárt és kormánypolitika veszített lendületéből, bár igyekeztek felszínen maradni és befolyásolni az eseményeket, ez azonban a háborús erőfeszítések közepette a feszültség, a kiábrándulás és a bizonytalanság légkörében többnyire már csak szólamokban, jelszavakban nyilvánult meg.

A polgári—liberális és baloldali ellenzéki pártok tömegbefolyása nem volt jelentéktelen, azonban mégsem tudtak lényeges hatást gyakorolni a helyi politikai és hatalmi viszonyokra. A Szociáldemokrata Párt (elnöke: dr. Valentiny Ágoston, titkára: Papdi György) tömegbázisát főleg a gyáripari munkásság egy része, a szervezett építőipari és bőripari munkások, a városi kisiparosok és a baloldali értelmiségiek adták. A pártban, szakszervezeti csoportokban jelentős, még a párt irányvonalától is balra álló csoportok tevékenykedtek. Ezek befolyása s a velük együttműködő illegális kommunistáké a háború alatt a sztálingrádi forduló után erősödött meg.

A Független Kisgazdapárt (FKP) a polgárosodó parasztságra, a nagygazdákra, nagybérlőkre, a középparaszti erőkre és szűk polgári értelmiségi csoportokra támaszkodott. Vezetői között említésre méltók Nagyiván János, Bába János nagygazdák, dr. Szabó Mihály ügyvéd, a helyi szervezet titkára és a MÉP-ből 1938-ban „disszidált" Shvoy Kálmán, Szeged jelentős közéleti személyisége.

A két párt az 1939-es választásokra visszaszorult. A törvényhatósági bizottság munkájában részt vettek, igaz a döntéseket érdemben nem tudták befolyásolni.17

A Polgári Szabadságpárt (Rassay-párt) befolyása főképpen a zsidótörvények hatására visszaesett a városban. Bázisát a tőkések bizonyos csoportjai, {480} polgári értelmiségiek, városi kispolgárok adták. A polgári—liberális és baloldali ellenzék a várospolitika alakítása szempontjából gyenge volt, mégis a kormánypárt és a szélsőjobboldal állandó támadásának középpontjában állt, amit a nyilasmozgalom helyi sajátossága is erősített: Szegeden ugyanis mérsékeltebb hangnemű, kevésbé erőszakos volt a helyi kormányhatalommal szemben. Inkább a „szabadkőműves, liberális, demokrata", vagyis a Rassay—szociáldemokrata vonal elleni harca volt éles és kíméletlen. Így a baloldali—liberális ellenzék a még meglévő pozícióit a háború alatt fokozatosan elvesztette.

 

2. A HÁBORÚS KÖRÜLMÉNYEK KIALAKULÁSA ÉS HATÁSA A LAKOSSÁG TÖMEGEINEK HELYZETÉRE

A háború kirobbanását követően, 1939. szeptember 3-án Teleki Pál miniszterelnök kihirdette — a már március 11-én elfogadott — 1939. II. te. alapján a kivételes hatalom életbe léptetését. Ennek alapján korlátozták az egyesülési, gyülekezési jogokat, bevezették az internálást, megszigorították a cenzúrát. A jóváhagyott alapszabályok szerint működő egyesületek, szervezetek működését a rendőrség fokozottabban ellenőrizte. Megtiltottak mindenfajta politikai jellegű népgyűlést, felvonulást és más politikai összejövetelt. Felfüggesztettek fontos munkajogi rendelkezéseket, így nagyrészt visszavonták a 30-as évek szociális vívmányait: a nyolcórás munkanapot és a fizetéses szabadságot.18

A tényleges háborús helyzettel 1941 áprilisában találkozott a város lakossága. A Jugoszláviával kialakult feszült viszony visszahatását még ellensúlyozta az addigi háború nélküli sikeres revíziós politika. Teleki Pál miniszterelnök halála mélyen megrázta a várost, mert politikája, politikai vonalvezetése — mivel sok szál fűzte Szegedhez — erősebben hatott, a város vezetői jobban kötődtek hozzá, mint más vidéki városokban. Halála előtt egy héttel még Szegedre látogatott. A város közgyűlése 1941. április 5-én rendkívüli ülést tartott a halála gyásznapja alkalmából. Ez alkalommal Tukats Sándor főispán és Pálfy József polgármester méltatta Teleki Pál szegedi hatását és szerepét.

Három nappal később, április 8-án már jugoszláv repülőgépek támadták Szegedet. A jugoszláv légierő 7 Bristol Blenheim bombázógépe a vasúti pályaudvarok ellen intézett támadást. A magyar légvédelmi tüzérség a város felett három gépet lelőtt, a többi elmenekült.19

 {481} Bácska visszacsatolását minden árnyalatú politikai csoport szinte egyöntetűen üdvözölte Szegeden. A főispán a közgyűlésen így fogalmazott: „Szegednek külön ünnepe van, Szeged már nem határváros." A május 21-i közgyűlés Délvidék visszatérésével kapcsolatban rendkívüli intézkedések meghozataláról döntött. Így elhatározta a trianoni béke után Szeged város polgárait ért sérelmek orvoslását, a bácskai városok, települések segítését. A lehetőségek megvizsgálására két bizottságot állított föl és memorandumban fordult a kormányzóhoz, a miniszterelnökhöz és a Szakminiszterekhez. Most ismét előtérbe került a 170 ezer lakosú „Nagyszeged" klebelsbergi terv megvalósítása. Szeged a visszatért területek központja kívánt lenni. A közgyűlés vezérszónokai Tukats Sándor, Széchényi István, Pálfy József, Meskó Zoltán és Shvoy Kálmán egyetértően ítélte meg a város ezzel kapcsolatos feladatait.20

A legfontosabb következmény, hogy szinte a délvidéki hadjárat befejezésével egy időben, Bácskával helyreállt a vasúti, közúti és postai kapcsolat. A vasúti kapcsolódás különösen fontos volt, mert pl. Szeged, Baja és Dunántúl között a menetidő közel felére csökkent. A szegedi V. hadtest és csendőrparancsnokság alá tartozott a visszakerült bácskai terület és Szegeden működött a Vezérkari Főnökség különbírósága. A szegedi hatóságok, társadalmi szervezetek, pártok szoros kapcsolatot építettek ki a visszatért területekkel.

Már a korábbi revíziós politika hatása érződött Szegeden. A második bécsi döntés után, az 1921-ben Szegedre telepített Ferenc József Tudományegyetem 1940 októberében visszatért Kolozsvárra, de a professzorok, egyetemi oktatók és hallgatók egy része itt maradt. Teleki Pál miniszterelnök hathatós segítségével Horthy Miklós Tudományegyetem elnevezéssel azonnal új egyetem szerveződött, amelynek első rektora az 1940—1941. oktatási évben a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert professzor lett. A Délvidék visszatérésével az új egyetemre nagy számban jelentkeztek hallgatók Bácskából. Olyanok is, akik korábban Belgrád, Zágráb egyetemein és főiskoláin tanultak. A két világháború között évente mintegy 150—200 délvidéki hallgató tanult Szegeden, ez a szám ugrásszerűen megemelkedett, Bánátból is érkeztek hallgatók. A Kolozsvárra átköltözött jogi kar helyett azonban az erőfeszítések ellenére sem tudtak újat beindítani.

A felsőipariskolában az 1941—42-es tanévtől két új gépészeti és elektrotechnikai osztályt azért kellett nyitni, mert Bácskában ilyen jellegű iskola nem volt.21

A visszacsatolt délvidéki területek közigazgatásának megerősítésére, a megüresedett állások betöltésére nagy számban pályáztak Szegedről közigazgatási {482} szakemberek. Bácska önálló katonai-közigazgatási egységét megtartották, egyetlen kivétel Horgos volt, amelyet — régi megyei beosztása szerint — Csongrád megyéhez csatoltak. Szegedről nagy számban telepedtek le Bácskában tanárok, jogászok, állatorvosok, mezőgazdászok és gyógyszerészek, megtartva korábbi szegedi kapcsolataikat.

Az átkapcsolás után Szeged gazdasági befolyását igyekezett érvényesíteni dél felé. Egész Bácska a szegedi kamarák körzetébe került, még Szabadka és Újvidék törvényhatósági jogú városok is. A gazdasági érdekeltség kiterjedt Szabadkán át Zomborig, délen pedig Újvidékig. Kanizsa és Zenta Tisza-parti városok pedig szorosan kötődtek Szegedhez.22

Bácska szoros kapcsolódása Szegedhez más következményekkel is járt. 1941 augusztusától erősödő partizánharc bontakozott ki a Délvidéken, és a Vezérkari Főnökség Szegeden működő különbírósága súlyos ítéletekkel igyekezett a harc kiszélesedését megakadályozni. A Csillagbörtön, amelyben a háború alatt számos antifasisztát őriztek hamarosan a Bácska területén elfogott és itt büntetésüket töltő partizánokkal vagy partizán cselekményekkel vádolt emberekkel, főként kommunistákkal telt meg.

1941. augusztus 2-től 1944. szeptember 28-ig, a Csillagbörtön evakuálásáig 752 bácskai illetőségűt tartottak fogva Szegeden. Ebből 563 volt kommunista. Közöttük szinte valamennyi bácskai nemzetiség képviselve volt. 563 szerb, 65 magyar, 46 zsidó, 33 ruszin, 23 szlovák, 19 pedig horvát nemzetiségű, de egyéb nemzetiségűek is előfordultak közöttük. Ebből 425 fogoly nem élte túl a háborút. Négyüket Szegeden végezték ki: Kiss Ernő, zombori kommunista párttitkárt, Grozda Gajsint, Aleksander Popov-Zikelicet és Pavel Kardelist. Tizenheten a börtönben vagy közvetlenül szabadulásuk után haltak meg, 269-en a büntetésből munkaszolgálatos századokba sorolva a keleti fronton, több mint százan a Csillagbörtön kitelepítése után németországi haláltáborokban pusztultak el.23

Magyarország bekapcsolódása a második világháborúba 1941 júniusától vált teljessé. A város életében elsőként a gazdasági következmények voltak érzékelhetők, amelyek szorító hatásait már 1939 októberétől megfigyelhetjük. A honvédelemről szóló törvény rendeletei alapján a legjelentősebb gyárakat és üzemeket hadiüzemekké nyilvánították, hogy biztosítsák a megfelelő haditermelést, és letörjék a dolgozók esetleges ellenállását. Bevezették a honvédelmi munkakötelezettséget, amelyre 14-től 70 éves korig minden személyt honvédelmi munkára kötelezhettek, és katonai parancsban rendelték el a munkavégzésüket.

 {483} Szegeden a legfontosabb gyárakat, ipartelepeket is hadiüzemekké nyilvánították, így a kender- és jutagyárat, a bőr- és cipőgyárakat, a malmokat, a fafeldolgozó telepeket, a gyufagyárat, a nyomdákat, s a városi üzemek közül is néhányat, összesen mintegy 20—25 üzemet, gyárat. A háború folyamán újabb üzemeket minősítettek hadiüzemmé, így 1944-ben 35—40-re tehető számuk. Ez azt jelentette, hogy a szegedi ipari munkások túlnyomó többsége hadiüzemben dolgozott. A hadiüzemek élére katonai parancsnokokat neveztek ki, a munkásokat katonai törvényeknek rendelték alá, más üzembe vagy más városba csak külön katonai engedéllyel távozhattak. Nem véletlen, hogy az üzemek vezetői versengtek a hadiüzemi címért — sokszor maguk kérték azt —, mert ez biztos katonai megrendelést és az üzemeken belül katonai fegyelmet jelentett.24

Az üzemek többsége közvetlenül a magyar és a német haderő számára termelt, esetenként javításokat végzett. Jellemző, hogy az Újszegedi Kendergyár I. osztályú hadiüzemmé nyilvánított nyolc üzemrészéből egy a Wehrmacht, hét üzemrész pedig 60%-ban a Honvédelmi Minisztérium megrendelésére a magyar hadseregnek dolgozott. A szegedi üzemek főként felszerelési termékeket szállítottak: katonai sátrakat, takaróponyvákat, hordágybetéteket, kórházi ágyakat, lőszeres ládákat, hevedereket stb. A Szegedi Kenderfonógyár igen nagy mennyiségben, többezres tételben gyártott hadimegrendelésre kenderzsákot, kötélistrángot, kötőféket szárral, sőt még zsineget is. Jelentős mennyiségben szállítottak szegedi üzemek ruházati jellegű termékeket: esőgallért, sátorlapot és bakancsot. Fontos hadianyagokat is termeltek. Így a Dunai Repülőgépgyár Rt. megrendelésére a Szegedi Lemezgyár repülőgéplemezeket gyártott. Az építőanyag-gyártó iparágakat és az élelmiszeripart ugyancsak a hadviselési igényeknek rendelték alá.25

1944 márciusától a haditermelés kiszélesedett, új gyártmányokat is bevezettek. A szegedi gyárak már 60—80%-ban haditermelésre dolgoztak. Május 4-én az addig hadiüzemmé, illetve előkészületi intézkedésre kötelezett üzemmé nem nyilvánított üzemek és vállalatok, sőt még polgári szervek is katonai vezetés alá kerültek, és az üzemeket működésben tartásra kötelezték. Ez a termékeknek az előírt mennyiségben és hivatalosan megállapított áron való szállítását, valamint minden munkás, alkalmazott teljes helyhezkötését jelentette. A működésben tartásról a Honvédelmi Minisztérium a 169 100/eln. 45-1944. HM. sz. rendelete intézkedett, amely a hadiüzemi fokozat első lépése volt, és azt jelentette, hogy nem közvetlenül katonai megrendelésre dolgoznak, de {484} működésük a háborús viszonyok között is nélkülözhetetlen. Így lett hadiüzem a város összes szolgáltató üzeme is.

1944 nyarán Szegeden a hadiüzemekben 10430 munkás dolgozott, ami azt jelentette, hogy a város 75—80 üzeméből szinte minden termelő és működő vállalat hadiüzem lett, a munkások 90—95%-a itt dolgozott, így a gazdasági életet totálisan militarizálták.26

A haditermelésre térés fokozott követelmények vállalására szorította a munkásokat, s a jelentős katonai megrendelések miatt felemelték a munkaidőt. A Szegedi Kendergyárban, a Szegedi Bútoripari és Kereskedelmi Rt.-ben, a téglagyárakban műszakonként 10 órában, de egyes kisebb üzemekben heti 70 órában is dolgoztatták a munkásokat. Több üzemben, mint például az Angol— Magyar Jutafonógyárban, az Újszegedi Kendergyárban, a Szegedi Falemezgyárban két vagy három műszakra tértek át. A munkaidő növelését a honvédelmi törvény tette lehetővé. Ezzel egy időben szigorúan büntették a késéseket, és az igen gyakori túlórázások megtagadását. A gyárakban fogdákat állítottak fel, ide zárták a kényszermunka-jellegű rendszabályokkal szembefordulókat. Súlyosabb esetekben a vétséget elkövetőket be is börtönözték. A honvédelmi miniszter 1941. április 12-i rendelete lehetővé tette akár a statáriális eljárás foganatosítását is.27

A háborús konjunktúra hatására nőtt a foglalkoztatottság és csökkent a munkanélküliség. A szegedi munkanélküliség alakulása ellentmondásos, mert a len—kender—jutaiparban olyan mértékben nőtt a foglalkoztatottság, hogy a munkanélküliség ténylegesen megszűnt, de itt a dolgozók túlnyomó többsége nő volt. Egyes ipari ágazatokban azonban — mint az építő-, bőr-, cipő-, nyomdaiparban — a katonai behívások ellenére is elhelyezkedési nehézségek voltak és jelentős a munkanélküliek száma. Ez a háború időszakában mindvégig kísérő jelenség maradt. Alakulását a táblázat mutatja:28

Év Munkaadók által keresettek száma Munkát keresők száma Elhelyezkedett Nem kapott munkát
1938 15 234 19067 14372 4695
1939 14213 18723 13319 5404
1940 11093 16129 9837 6292
1941 11241 15556 9798 5758
1942 11767 13196 11395 1801

 {485} A keresett és munkát keresők nagy különbsége fokozatosan csökkent, és 1942-ben közelítette meg egymást. Ekkor nőtt meg nagyobb mértékben az elhelyezkedettek száma. A korábbi évekhez képest jelentősen csökkent a munkanélküliség.

A háború kirobbanása után befagyasztották a béreket, majd 1939 őszén megállapították a minimális béreket is, ez például a szegedi faiparban 10%-os emelkedést jelentett. Ezt követően félévenként korrigálták 7—8, majd 15%-kal, 1941 decemberében 30%-kai az alapfizetésekhez viszonyítva. 1943 júliusában újabb béremelés történt a drágasági pótlék megállapításával. A háborús árnövekedések azonban mindig magasabbak voltak a bérek emelkedésénél, különösen az élelmiszereknél volt nagyarányú az áremelkedés, és Szegeden az a sajátos helyzet alakult ki, hogy egyes élelmiszerek árai 15—70%-kai magasabbak voltak, mint Budapesten. Ezen még az 1940-es ármaximálások sem segítettek, és a városban a legszükségesebb élelmiszerek beszerzése is gondot okozott a bérből élőknek.29

A nehézségeket a város vezetősége a Közellátási Hivatal felállításával akarta enyhíteni. A hivatal 1940 áprilisában kezdte meg működését. Közellátási kormánybiztossá Tukats Sándor főispánt nevezték ki. 1940-ben elsőként a cukorjegyet vezették be (a heti adag 12 deka), korlátozták a tüzelőanyagok árusítását. 1941-től a kenyér, liszt, és tejellátásban állandó zavarok keletkeztek, zsírt, zsírszalonnát előbb vásárlási könyvre, 1941. augusztus l-jétől zsírjegyre lehetett kapni (a heti fejadag 20 deka). A kenyér és lisztjegyet 1942 januárjában vezették be, de még a burgonyafogyasztást is havi 6 kg-ra korlátozták. A szabadpiac már alig működött, mert a parasztság beszolgáltatási terhei a termékfelesleget elvonták.30

Mindezt tetézte, hogy a városi munkásság az országos átlagtól is elmaradottabb szociális és egészségügyi körülmények között élt. Jelentős részük zsúfolt tömeglakásokban, bérleményekben, helyenként nyomortelepeken élt. A legszegényebb emberek, munkások, napszámosok, ínségmunkások a Cserepes sor, Somogyi-telep, és Csillag tér környékén éltek. A város 1937-ben összeíratta a nyomorlakásokat, 1500-at lakhatatlannak minősített és a lakókat kiköltöztette. Két év múlva újra vizsgálták helyzetüket, és megállapították, hogy „a nyomorlakások legnagyobb részét ismét elfoglalták azok a szerencsétlen, többnyire nagycsaládos emberek, akik a lakbért nem képesek megfizetni". Ezeknek a lakásoknak zömében 6—7 fő zsúfolódott egy szobába, sőt több olyan lakás is volt, amelyben 12—15 személy lakott. A helyzet 1941-re annyira {486} tarthatatlanná vált, hogy a polgármester az igazságügyi minisztertől a kilakoltatások felfüggesztését kérte.31

Az Országos Statisztikai Hivatal 1941-es felmérése szerint Szegeden a lakosság 30%-a olyan lakásokban élt, ahol öten vagy ennél többen laktak egy szobában. Ez megközelítően 41000 főt jelentett. Elsősorban azért volt magas a tuberkulotikus, trachomás betegek száma és nagy a csecsemőhalandóság. 1939-ben a Városi Tüdőgondozó Intézet adatai szerint 10 hónap alatt a tüdőszűrésen megjelent 2374 egyén közül 1423 (60%) tbc-s volt, aktív tbc-s 439 fő.

A gyárak és üzemek többségében is igen rosszak voltak a szociális, higiénikus körülmények, a gépek védőfelszerelése pedig hiányos. A gyárakban nem vagy csak igen minimális mennyiségben volt öltöző, mosdó. Az Angol — Magyar Jutafonógyárban, ahol 1943-ban 316 munkás — zömükben nő — dolgozott, összesen egy zuhanyozó állt a dolgozók rendelkezésére. Kivétel, de mintaszerű volt az Újszegedi Kendergyár munkásjóléti rendszere, ahol naponta kétórás belgyógyászati- és fogászati rendelést tartottak, a gyár munkásainak otthont adó Hatházaknak bölcsődéje és óvodás napközije is volt. A dolgozó tömegek elmaradott szociális, egészségügyi helyzete a háborús tényezők hatására tovább romlott.32

A dolgozó parasztság élelmezési helyzete a háború elején kedvezőbb mint a városi lakosságé, de az egyre növekvő beszolgáltatási kötelezettségek már a parasztokat is súlyosan érintették. A város nagy tanyavilágában az egészségügyi és szociális viszonyok sokkal rosszabbak. Alsótanyán, Várostanyán (Átokházán) Csengelén a városi bérföldek törpebérlői, napszámosai, 6—7 tagú családdal földbevájt vermekben, putrikban laktak, ahol a tuberkulózis aratott. A háborút megelőző évben a külterület 69 iskolájának 97,1%-ában fordult elő tbc-s fertőzés, és az iskolák 30,4%-ában a tanulók megközelítően fele gümőkorral volt fertőzött.33

A parasztság 1941-től, Magyarország hadba lépésétől kezdte érezni a háború hatását. A közellátási kormánybiztos augusztus 1-jén elrendelte a gabonabeszolgáltatást, s a mulasztókkal szemben 2—6 hónapig terjedő elzárást helyezett kilátásba. Megkezdődtek a rekvirálások is, amelyek újabb terhet és számos sérelmet jelentettek a parasztság számára. A fejadagon kívül úgyszólván minden élelmet elvittek a parasztoktól. A keményen rekviráló polgári és katonai vegyesbizottság még a jószágok fenntartásához szükséges takarmányt is begyűjtötte, az állatok átteleltetése is veszélybe került. Ezért az országmozgósítási kormánybiztos a rekvirálásokat átmenetileg kénytelen volt felfüggeszteni. {487} Mindez megismétlődött 1942-ben, így állandósult a vetőmagínség és a takarmányhiány. Újra szükség volt a vetőmagakciók szervezésére, amelyet a közellátási tartalékokból fedeztek úgy-ahogy, mert a tartalékok is kimerülőben voltak.34

1940 elejétől a folyamatos katonai behívások is elsősorban a parasztságot, főként a mezőgazdasági munkásokat, a kisparasztságot és a nagyszámú kisbérlőt sújtották. Az utóbbiak gazdasági terheit még az is növelte, hogy a város egyre növekvő deficitjének ellensúlyozására 1942 nyarán a bérföldek díjait radikálisan felemelte. Az új díjmegállapításnál nem az eredeti, 1932-es díjakat vették alapul, hanem az 1942. évit, amely lényegesen magasabb volt az előzőnél, és ehhez viszonyítva 60%-os emelkedést jelentett. Ezen kívül a város vezetősége a bérletek idejét nagymértékben csökkentette, s a korábbi 10—25 éves időtartamra szóló időt három évre szállította le, ami növelte a bizonytalanságot.35

1943 elejétől, a háborúban beállott döntő fordulat a politikában és gazdaságban egyaránt éreztette hatását. A korábbi évek háborús konjunktúráját 1942-ben már a megtorpanás váltotta fel, 1943 közepétől pedig a gazdasági hanyatlás figyelhető meg. A háborús erőfeszítések, terhek egyre nagyobb tömegeket érintettek: a munkásság és parasztság mellett a középrétegekhez tartozók is tapasztalhatták az általános anyagi romlást. A megélhetési viszonyok mindenütt nehezebbé váltak, alig lehetett beszerezni alapvető élelmiszeres közszükségleti cikkeket.

A hadiüzemi munkások helyzete és ellátása a háború utolsó éveiben jelentősen romlott. A háború kitörése után az itt dolgozókat központi ellátásba vonták, a gyárak számára a város ellátási keretén belül külön biztosították az élelmiszert, így a hadiüzemi ellátási rendszer az átlagosnál jobb megélhetést is jelentett. Az alapvető élelmiszereken kívül bakancsot, talpaláshoz cipőtalpat, különféle textíliákat is hatósági áron kaphattak évi két alkalommal. 1944 elejétől az élelmiszerkészletek fokozódó kimerülése, a nagyarányú Németországba történő szállítások, a mezőgazdasági termelés egyenetlensége és más tényezők miatt itt is mutatkoznak ellátási zavarok.36

A haditermeléssel együttjáró munkatempó-fokozás a „termelési fegyelem biztosítása" szorongatóan nehezedett a város munkásságára. Az üzemekben valóságos diktatúrát vezettek be a katonai parancsnokok. A szegedi üzemek parancsnoka Richter Gyula százados, üzemi főtitkár volt, aki a nagyobb üzemeket közvetlenül irányította apparátusával, máshol pedig megbízottjai {488} révén érvényesítette a katonai diktatúrát. A két lemezgyárban pl. Erdélyi százados segítségével. Az üzemekben külön adminisztráció dolgozott a parancsnokság számára.37

A német megszállás után, április 3-án a hadiüzemekben is bevezették a rögtönítélő bíráskodást. A terror fokozódott, ezt mutatja a katonai bíráskodás sűrűsödése és a katonai fenyítő formák sokasodása is. A parancsnokok, ha a termelés menetét veszélyeztetve látták, fogdával és börtönnel büntettek több szegedi gyárban. Néhány perces késésért 4 — 5 pengő bírságpénzt vontak le, egynapi igazolatlan mulasztást egynapi elzárással büntettek, amelyet a gyári fogdában kellett letölteni. A nappali munkában és az éjszakai légoltalmi szolgálatban elfáradt, túlórázást már nem vállaló munkásokat is bebörtönözték. A szabotázs legkisebb gyanúja esetén a parancsnokok a katonai haditörvényszéknek adták át a gyanúsított munkásokat. Bármilyen jellegű megmozdulás megelőzésére Richter százados széles körű besúgórendszert is kiépített, ami a megfélemlítésnek fontos eszköze lett.38

1944 tavaszától a katonai behívások miatt nagymérvű munkaerőhiány jelentkezett, ezért 1944 nyarától már több szegedi üzemben dolgoztak munkaszolgálatosok: zsidók (férfiak és nők), egy-két helyen még szovjet hadifoglyok is, így pl. az Angol—Magyar Jutafonóban, az Újszegedi Ládagyárban, az Újszegedi Kendergyárban. Még intézmények, így a Városi Kórház is igényelt 5—5 munkaszolgálatost, napszámost konyhai és háztartási munkára.39

1944 nyarától a városban a munkásság közellátása sok tekintetben rosszabb volt a budapesti munkásokénál is. A kenyérfejadagot országosan állapították meg. A testi munkásoknak 15 dkg, a nehéz testi munkásoknak 35 dkg pótfejadag járt naponként, ebben eltérés nem lehetett. A húsfejadagot azonban sem országosan, sem helyileg nem állapították meg, mert a kiosztás alapját az esetenként beszerezhető vágóállatokból nyert mennyiség adta. A hús tekintetében Szeged igen nehéz helyzetben volt, a rendes fejadagot is csak a legnagyobb nehézség árán lehetett előteremteni. A város naponta 480 vágómarhát és 928 sertést vághatott volna le, ez esetben a lakosság heti húsfejadagját 25—30 dkg-ra emelhették volna. A rendkívül szigorú beszolgáltatási rendszer, a Németországba kihurcolt vágóállat nagy mennyisége miatt azonban heti 10 dkg-ot sem érte el. Június utolsó hetében előfordult, hogy csak a magyar honvédségtől kölcsönvett 180 mázsa sertéshúst tudták kiosztani a városban. Egyre gyakoribbá váltak a korábbi hústalan napok helyett a hústalan hetek.

 {489} A tűzifa gyakori hiánya miatt már 1943 decemberétől bevezették a tüzelőjegyet. 1944. augusztus 4-én kiterjesztették a jegyrendszert minden élelmiszerre, ruházati cikkre. Lábbelit, bakancsot, télikabátot, sőt még zoknit, harisnyát, dohányárut is csak utalványra lehetett kapni. A cigaretta és dohány fontos valutaérték lett az egyre terebélyesedő feketepiacon.40

Az alábbi táblázat szemléletesen mutatja az 1939—1944-ig terjedő időszak néhány, a táplálkozás szempontjából fontos fogyasztási cikk árainak emelkedését. (Az árak pengő/kg-ra vonatkoznak.):

Fogyasztási cikkek 1939 1940 1941 1942 1943 1944
Kenyér 0.38 0,39 0,44 0,46 0.58 0.60
Szalonna 1.50 1.90 2,64 2,90 4.70 5,50
Zsír 1,60 1,98 3,30 3,56 5.60 -
Sertéskaraj 2,00 2,50 3,00 4,15 5,00 7, 10
Sertéscomb 1.80 2.20 3,00 3,50 4.20 5,50

A felsorolt élelmezési cikkek árai, a kenyér kivételével négyszeresére emelkedtek. Szembetűnő a háború fordulatától, 1943-tól az ugrásszerű növekedés. Mindez a hivatalos, maximális árakra vonatkozik, a feketepiacon az árak ennél jóval magasabbak voltak. Így például 1943-ban a füstölt szalonnáért és zsírért 12, a sonkáért 10, a nulláslisztért 4—6 P-t kértek a feketepiacon.41

Döbbenetes képet fest az alsóbb néprétegek helyzetéről, kiszolgáltatottságáról azoknak a kérelmeknek tömege, amelyet segélykérés címén juttattak el a fronton harcolók családtagjai, nyugdíjasok, keresőképtelen emberek a főispáni hivatalhoz. Nyomorgó, éhező és fagyoskodó emberek és gyermekek több ezres tömegéről rajzolódik ki a háborús kép, akik csekély jövedelmükből vagy a havi segélyekből képtelenek voltak fedezni napi szükségleteiket, ritkán jutva élelemhez, tüzelőhöz, ruhához. Esetenként — főként a nagycsaládosok — még éheztek is.42

A parasztság gazdasági, ellátási és szociális helyzete 1943 —1944-ben jelentős mértékben romlott. Elsősorban a hadba vonultak hozzátartozói — főként mezőgazdasági munkások és szegényparasztok családtagjai — terhei növekedtek, ők nem tudták beszerezni az évi kenyérgabona fejadagot, sokat nélkülöztek. A háborús megszorítások az egész parasztságot sújtották. Így 1943-ban miniszteri rendelettel megtiltották, hogy a fogyasztók részére közvetlenül {490} adhassanak el baromfit, tojást. Petróleumot csak jegyre kaptak. Jelentős volt a közszükségleti cikkek, textilféleségek, ruházati cikkek hiánya. Ezek beszerzése a városi lakosság számára is nagy nehézséget jelentett, de a parasztság, főként a nagyszámú tanyaiak napi termelőmunkáját, gyermekeik iskolába járatását különösen veszélyeztette.43

A mezőgazdasági munkások helyzetét súlyosbították a rendkívül alacsony, maximált napszámbérek. 1943-ban újból szabályozták a munkabéreket, amelyeknek alsó szintje megegyezett az 1941-ben érvényes bérek alsó határával. A bekövetkezett drágulások miatt ebből nem tudták eltartani családjukat. E bérekért nem is voltak hajlandók munkát vállalni, s a gazdák rákényszerültek, hogy a megállapított napszámbért jóval túlfizessék.44

A parasztság terheinek növeléséhez 1943-tól különösen a Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszer járult hozzá, amely a korábbi beszolgáltatást és rekvirálást egyesítette. Ez a terménybeszolgáltatás nagyarányú emelkedését is jelentette. Több hónapos előkészület után 1943 januárjában jelent meg a hírhedt rendelet a beszolgáltatás radikális felemeléséről. Ennek értelmében a mezőgazdasági termelők egész szántóterületük kataszteri tiszta jövedelmének minden aranykoronája után megállapított 10 kg kenyérgabonán — vagyis 10 búzaegységen — felül még 40 búzaegységnek megfelelő terményt voltak kötelesek a megállapított áron beszolgáltatni.45

A terhek nagyarányú növekedését a szegedi Gazdasági Felügyelőség főfelügyelője is megállapította, kijelentvén, hogy a szegedi „13 840 legfeljebb 5 kat. hold kiterjedésű tanyás birtok beszolgáltatási kötelezettségének csak alig, vagy egyáltalán nem lesz képes eleget tenni," mert az 5 holdas birtokosoknak katasztrális holdanként 250, összesen 1250 búzaegységnek megfelelő, azaz 12,5 q rozsot kell beszolgáltatni. Miután ezeknek a földeknek az átlagtermése rozsból 5 —6 q holdanként, így a tulajdonosoknak több mint 2 hold termését — azaz az összes termésnek csaknem felét — kell beszolgáltatniuk. Így „...a birtok másik részének termése vetőmagra, adó fizetésére, a család részbeni megélhetésére, illetve eltartására még akkor sem elegendő, ha a család tagjai napszámba járnak." — írta a gazdasági felügyelő. Ez a beszolgáltatási rendszer ugyanakkor nemcsak a szegény- és kisparasztságot sújtotta, hanem érzékenyen érintette a közép- és gazdagparasztságot is.46

A háborús gazdálkodás és a katonai erőfeszítések 1944-ben már alapjaiban veszélyeztették a mezőgazdasági termelést. A nagyarányú katonai behívások {491} miatt a szántás, vetés, aratás és betakarítás elvégzéséhez nem állt rendelkezésre megfelelő számú munkaerő. A kis-, és középparasztoknak nagy tehertételt jelentett a gazdaságok legjobb lovainak „bevonultatása". A nyári aratást és cséplést már csak katonai munkaszolgálatosok kirendelésével és honvédelmi munkakényszer alkalmazásával tudták megszervezni. Mindezt tetézte egyes nagygazdaságok hadiüzemmé nyilvánítása, ahol a hadiipari munkához hasonló feltételek között dolgoztak.47

 

3. A MUNKÁSMOZGALOM. A HÁBORÚELLENESSÉG FOKOZÓDÁSA

A munkások hagyományos és legális szervezetei Szegeden is a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek voltak. A munkások egy része aktívan tevékenykedett az SZDP irányítása alatt álló Szegedi Általános Munkás Dalegyletben és a Munkás Testedző Egyesületben. Helyi csoportja volt a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségének. A háború idején mindvégig jelen voltak jobboldali és keresztény indíttatású munkásszervezetek is.

A Szociáldemokrata Párt (SZDP) legismertebb vezetői a háború alatt dr. Valentiny Ágoston, Dani János, Papdi György, Lakó Antal, Bernáth András. Székházuk a Hétvezér u. 9-ben, a két világháború közötti időben híres Munkásotthon volt, amely valójában minden baloldali munkásszervezet központjaként működött. A párt szervezetében jelentős baloldali csoport tevékenykedett. Befolyása, a párt vezetésére gyakorolt hatása — különösen 1943 közepétől kezdődően — egyre erősödött. Vezetői között legismertebb Gyólai István, Katona András, id. Komócsin Mihály, Tombácz Imre volt. A csoport együttműködött az illegális kommunistákkal, gondolkodásmódjukat, magatartásukat tekintve kommunista beállítottságúak voltak.48

Az illegális kommunisták legismertebbjei Gladics József, Gombai Mihály, Gombkötő Péter, Komócsin Illés, Krajkó András, Ladvánszky József és még mások, elsősorban a szakszervezetekben tevékenykedtek. A kommunisták illegális sejtekbe tömörültek, amelyeket Gladics József irányított, majd Gladics bevonulása után, 1940-től Gombai Mihály vette át ezt a munkát, és tartotta a konspirációs kapcsolatot a budapesti központtal.49

A szakszervezetek helyi szervezetei 12 szakma dolgozóinak jelentős részét tömörítették, így az építőipari-, fa-, vas-, bőr-, textil-, ruházati ipari munkásokat, a könyvkötő, a nyomdai dolgozókat, magántisztviselőket, a villamos- és {492} helyiérdekű vasút alkalmazottait. A szakszervezetek szervezeti felépítése követte az országos gyakorlatot, vagyis a csúcsszerv a Szakszervezeti Bizottság volt, amely irányította az egyes szakmai csoportok munkáját. A szakszervezetek taglétszáma 1938-ig jelentős, de ezt követően — ahogy ezt az 1939-es választások mutatták —, különböző politikai korlátozások, a szélsőjobboldali szervezetek térnyerése, a békés revíziós politika sikerei és más okok miatt a szakszervezetek és az SZDP helyi szervezetének tömegbefolyása jelentősen csökkent, így politikai szerepük háttérbe szorult. Ez a visszaesés a háború első éveiben folytatódott és csak 1943-tól kezdett a taglétszám növekedni.50

A háborúban bekövetkezett fordulat hatására a háborúellenes hangulat mellett megélénkült az SZDP, a szakszervezetek és más baloldali erők tevékenysége. A Kállay-kormány politikája ezt eltűrte, sőt 1943 közepétől a kivételes törvények szigorát is enyhítette. A szakszervezetek létszáma gyorsan nőtt, például a textilmunkások helyi csoportja 1943 végére megkétszerezte tagságát. 1943 novemberében felhasználták a Népszava előfizetőket gyűjtő akcióját is. 1944 elejére minden helyi csoport megerősödött, pl. a MÉMOSZ tagsága az 1942-es 95-ről 194 főre emelkedett, és a vidéki csoportok közül az első helyre került.51

A háborús kivételes törvények miatt a munkásmozgalomban csak bérkövetelési akciókkal találkozunk, mert az ezt alátámasztó sztrájkok szervezése lehetetlen volt. A munkások bérmozgalmai a munkáltatókból és munkavállalókból álló bérmegállapító bizottságok, országos szinten szakági főbizottságok megállapodásával zárultak — nagyon sok esetben a munkavállalók követelésének megfelelően —, és javaslatukra az illetékes miniszter jóváhagyásával váltak érvényessé. Legjelentősebbek a szegedi építőmunkások 1940. évi januári, majd az 1941-es júniusi bérmozgalmai voltak. A megélhetési költségek növekedése miatti bérmozgalmak 1941—42-re kiterjedtek a vasmunkásokra, nyomdászokra, a városi vasút és autóbusz alkalmazottaira. 1943-ban a textilipari munkások minden szegedi gyárban akciót indítottak, amely országossá terebélyesedett, és végül a Textilgosz elnöke 20%-os béremelésre tett javaslatot a miniszternek. A hadiüzemekben elhúzódó bértárgyalások esetén, a katonai parancsnokok a folyamatos és biztonságos termelés érdekében a munkások követelése mellé álltak, mint például a szegedi Gáz- és Villanyműveknél.52

 {493} A háborús körülmények ellenére a szegedi bőr- és cipőipari munkások sikereket értek el a 8 órás munkanap betartásában, de legalábbis pontos rögzítésében, mint pl. az építőmunkások esetében. 1940-ben a városi bőr- és nyomdaiparban az új kollektív szerződések megkötésekor elérték, hogy a háború előtti jogokat újra rögzítsék, így például ezekben az iparágakban szervezett munkásokat alkalmaznak, vagy a szakszervezetek megtartják munkaközvetítői jogaikat stb. A hadbavonultak hozzátartozóinak segélyezésében követelésükre a városházán egy családi segélyezéssel foglalkozó különbizottságot hoztak létre. A textil- és bőriparban — ahol a dolgozók zöme nő volt — azt is elérték, hogy a gyárak vezetői is hozzájárultak a családtagok segélyezéséhez. A szervezett munkások maguk között is gyűjtést végeztek. A Nyomdász Szakszervezet Jótékonysági Köre még a munkaszolgálatosok családtagjait is segélyezte, az építőmunkások külön segélyalapot létesítettek erre a célra.53

A hadiüzemekben 1942 végétől mind gyakrabban előfordult, hogy a hadimunkára kötelezettek elhagyták munkahelyüket, vagy kirendeléskor elszöktek. 1943 nyarán az Angol—Magyar Jutagyár munkásai közül többeket ezért állítottak haditörvényszék elé. A szabotálókat egyhavi, illetve többnapos böjttel és kemény fekhellyel súlyosbított fogházzal büntették. Hasonló munkamegtagadások és szökések több szegedi üzemben fordultak elő, így az Újszegedi és Szegedi Kendergyárban, a Délmagyaroszági Cipőgyárban, a Kecskeméti Konzervgyár szegedi telepén stb. A büntetéseket a gyári fogdákban kellett letölteni.54

Politikai hatásukban az egész háborús időszakban kiemelkedtek, országos jelentőségűekké nőttek azok a nagyszabású szabotázsakciók, amelyek 1944 elején zajlottak le. Alig egy hónap alatt három esemény kapcsán figyeltek fel Szegedre. Február 22-én éjjel a Mezőgazdasági Közraktárak Rt. (Back malom) alsó-Tisza-parti nagy raktára teljesen leégett, a tűzoltóság teljes készültsége csak másnap délben tudott a helyszínről elvonulni, az okozott kár 5 millió pengő volt. A nyomozás során letartóztatták Ördögh András munkást, aki a rögtönítélő bírósági tárgyalás során beismerte, hogy a tüzet ő idézte elő. A bíróság tettéért halálra ítélte, azt azonban végrehajtani nem tudták, mert a vallatás során elszenvedett kínzások következményeibe belehalt.55

Február 29-én hajnalban az Újszegedi Kendergyárban pusztított hatalmas tűz, amelyben a rázó- és segédfelvonó üzem elpusztult. A kár meghaladta az 1 millió pengő értéket, és a tűz a termelésben többhetes fennakadást okozott. {494} Itt már a tűzoltókon kívül kivezényeltek egy szakasz rendőrt, két század katonaságot. Megjelent a politikai nyomozótestület több tagja, a város rendőrkapitánya, a szegedi hadtest vezérkari főnöke, s egyöntetűen megállapították, a tüzet gyújtogatás okozta. Március 13-án este a Közraktárak Rt. Szikra u. 2. sz. alatti paprikaraktárának pincetüze okozott riadalmat, mert a pince fölött, az V. hadtestparancsnokság raktárában lőszert és ruházati felszerelést tároltak. A pincerészben napközben 8 munkás dolgozott. A politikai rendőrség mindkét ügyben eredménytelenül folytatott nyomozást56.

A bérkövetelési és spontán akciókon túl, a háborús körülmények, a bevezetett rendkívüli intézkedések közepette 1939—1942 között szűk körre szorult össze a munkásság szervezeti élete, politizálási lehetősége. A munkás szervezeteket azonban fenntartották, őrizték és tartalommal is igyekeztek megtölteni. A nyilvános politikai fellépés lehetősége megszűnt, ezért arra törekedtek, hogy minden lehetséges formát megragadjanak. A szociáldemokrata párt hetente tartott tudományos előadást a Munkásotthonban. Ekkor bontogatta szárnyait a munkás színjátszó csoport, megerősödött a Munkás Testedző Egyesület. Szélesebb összefogásra az irodalmi előadások mutatkoztak a legalkalmasabbnak.

Ez összhangban volt az országos törekvésekkel, és 1941—42-ben a kulturális formákból nőtt ki a nemzeti függetlenségi, háborúellenes mozgalom. Ezt a formát még a Bárdossy-kormány angolszász orientációjú tagjai, sőt Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter is eltűrte, támogatta. Számukra és a Történelmi Emlékbizottsághoz csatlakozó polgári csoportok és személyek számára Teleki Pál halála után a németbarát politikával szemben a nyílt színen más lehetőség nem mutatkozott. A csak részben meggyőződésből, részben taktikából vagy éppen kényszerből vállalt szövetség kezdetben elképzeléseikhez közel állt. A függetlenségi mozgalom azonban ettől eltávolodott, balra tartott, és nyílt antifasiszta fellépésre vállalkozott. Ezért Kállay Miklós miniszterelnöki kinevezése után, mivel Teleki politikájához való visszatérés kormányprogram lett, szembefordultak a függetlenségi mozgalommal is. 1942 tavaszától annak baloldalával leszámoltak.57

A politikai életnek ez a hullámzása a szegedi munkásmozgalomban is éreztette hatását. A lehetőséget és a lassan kibontakozó háborúellenes közhangulatot a helyi SZDP igyekezett nemcsak közvetlen bázisainak, hanem politikai befolyásának növelésére is felhasználni. Ebben igen aktívnak mutatkoztak a baloldali szociáldemokraták és az illegális kommunisták. Ez egy széles körű összefogás irányába mutatott előre. Először a fiatal, népi származású értelmiségiekkel, {495} népi írókkal, egyetemi hallgatókkal igyekeztek kapcsolatot találni, ezért a harmincas évek hagyományait, a nyitott irodalmi estek formáit követték, amelyekben közös volt az eszmélés, a nemzeti függetlenségért való aggódás, a változások szükségességének felismerése. 1940. január 12-én Móricz Zsigmond két előadást tartott Szegeden egyetemi és főiskolai hallgatók részére. Április 20-án a Tisza Szálló nagytermében már nagyszámú hallgatóság részvételével — Darvas József, Lengyel Piroska, Móricz Lili, Móricz Zsigmond és Szabó Lőrinc közreműködésével — tartottak irodalmi estet. 1940. december 18-án az egyetem orvos- és gyógyszerész-hallgatói számára Veres Péter, „Parasztok az irodalomban" címmel tartott előadást, Szabó Pál pedig Őszi vetés című regényéből olvasott fel részleteket. Móricz Zsigmond előadásában már figyelmeztetett az egyre fokozódó német fasiszta befolyás veszélyeire.58

A szociáldemokraták 1941. február 14-én szerveztek önálló, nyitott irodalmi estet a Munkásotthonban „József Attila-est" címen. Előadója Kállai Gyula volt. A nagyszámú hallgatóság előtt Kállai a munkássors valóságáról, szép hagyományairól és a szocializmus eszméihez való ragaszkodás fontosságáról beszélt a költő életműve kapcsán. 1942. május 10-én Juhász Gyula emlékünnepséget tartottak az Ipartestületben, ahol az erőszakkal, a háborús politikával a demokratizmust és a humánumot állították szembe.59

A Magyar Történelmi Emlékbizottság a szakszervezeteken keresztül teremtett kapcsolatot a szegediekkel, és a MÉMOSZ központon át küldött levélben a bizottság céljaként azt jelölték meg, hogy „összefogja mindazokat a demokratikusan gondolkodó erőket, amelyek a független, szabad magyar jövendő érdekében a beszéden túl, tevékenykedni is akarnak". Szétosztásra ötven darab Petőfi-jelvényt is küldtek. A szegedi munkások kísérletet tettek 1942. május 1-je megünneplésére is, de a politikai változások hatására ebben megakadályozták a szakszervezeteket.60

1943-ban folytatták az irodalmi estek szervezését. Május 16-án a Tisza Szálló nagytermében „József Attila Szegeden" címmel szerveztek újabb estet, az előadó ismét Kállai Gyula volt. Itt közreműködött József Jolán, Hont Erzsébet, Ascher Oszkár, Gerő Ilona és a Szegedi Általános Munkásdalegylet. József Attila sorait idézve Kállai itt már a független, szabad Magyarországért való aktív cselekvést hangsúlyozta. Október 10-én ugyancsak a Tisza Szállóban 600 résztvevővel Ady-estet szerveztek. Az előadó Szakasits Árpád volt, aki költő-nagyjainkra utalva „a nép által formálandó, szabad jövőbe vetett hitet hangoztatta". Az est sikerét és hatását mutatja, hogy a szegedi rendőrkapitányság {496} helyettes vezetője már ezeknek az irodalmi esteknek veszélyeiről, a hallgatóság gondolkodásmódjára gyakorolt hatásáról tett jelentést a belügyminiszternek. A miniszter a kormány politikájának megfelelően 1943 október végétől megtiltotta azok tartását a politikai pártok számára.61

Az irodalmi estek jelentősége valójában az volt, hogy 1941—43 között közelebb hozta egymáshoz a baloldali népi és munkásmozgalmi erőket. Mindkét erő abból indult ki, hogy az „úri világgal" szemben a leendő demokratikus Magyarországnak a parasztság és a munkásság az építőeleme. Szegeden azonban még túl messze voltak egymástól, magatartásukat a kölcsönös távolságtartás jellemezte. A népiek elutasították a pártpolitizálást, mozgalomban gondolkodtak, az SZDP — különösen a baloldali szociáldemokraták és a hozzájuk szorosan kapcsolódó illegális kommunisták — pedig elutasították mindazt „ami népi irodalom, ami népi". Ez is szerepet játszott abban, hogy Szegeden nem jutottak el abba a stádiumba, hogy a budapestihez hasonló szélesebb körű összefogás körvonalai kibontakozzanak.62

A döntő azonban az, hogy az 1943-ban megtartott két előadás már az átmenetileg megváltozott politikai körülmények idejére esett. A Kállay-kormány a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták teljes elszigetelésére törekedett, ugyanakkor a háború menetében bekövetkezett döntő fordulat hatására igyekezett megnyerni kiugrási politikája számára a legális ellenzéki pártokat, a jelentős politikai befolyásolással bíró polgári csoportokat. A nem eredménytelen kísérlet velejárójaként az SZDP is szabadabb mozgási lehetőséget kapott. Hatására Szegeden is nagyarányú fellendülés figyelhető meg, amelyben a háborús fordulat nagy szerepet játszott. A munkások fokozódó érdeklődése és aktivitása lehetővé tette a lebénult pártszervezetek újjászervezését, és a Munkásotthonban pezsgő élet alakult ki.

Az SZDP pártszervező és tömegbefolyást szélesítő munkája is eredményes volt, 1943 végére a háborúban bekövetkezett fordulat, a hatalmi rendszer mélyülő válsága sejtette a rendszerváltozás lehetőségét. Bizonyos tőkés körök, mint például a szegedi textilipari vezetők, 1944 februárjában már a háború utáni átmenet-gazdálkodásra készítettek terveket, és ezekben már számítottak a munkásság, az SZDP politikai szerepére is.

A szegedi liberális politikai csoportok korábban sem alkottak egységes mozgalmat vagy pártot. A Rassay-párt 1939-es választási kudarca mégis súlyos csapás volt erre a politikai erőre. A háború alatt a Délmagyarország című napilap igyekezett ezt a politikai szellemet képviselni: Berey Géza és Vér György elemző cikkei nagy hatással voltak a szegedi értelmiségre és a lap széles olvasóközönségére.

 {497} Igen jelentősek voltak a szegedi egyetemen oktató professzorok, vezető értelmiségiek kezdeményezései. Ez már több volt, mint demokratikus mozgalom, európer álláspont és magatartás, távlatos történelmi, politikai rálátás nemcsak az országos eseményekre, hanem az európai és világpolitikára.

Szent-Györgyi Albert rektorsága alatt 1940. december 13-án alakult meg az egyetem történetének egyik legjelentősebb egyesülete a Szegedi Egyetemi Ifjúság (SZEI), amely újszerű pedagógiai kezdeményezés is volt, önálló diákotthonnal, hallgatói önkormányzattal. Tevékenységét, programját és szervezetét rektori segítséggel alakították ki. A SZEI hamarosan kilépett az egyetemen kívülre is, újszerű kezdeményezésével a paraszti népfőiskolák gondolatát továbbfejlesztve, az Egyetembarátok Egyesületével 1942 januárjában Egyetemi Népfőiskolát szervezett 29 parasztfiatal számára. Ebben tíz egyetemi tanár is részt vett, közöttük Koch Sándor professzor, a SZEI tanárelnöke, Sík Sándor, Kanyó Béla és Tettamanti Béla professzorok.

Szent-Györgyi Albertet és demokratikus törekvéseit támogató egyetemi professzorokat brutálisan támadta a helyi és országos szélsőjobboldali sajtó, de még az egyetemen belül is szélsőséges támadás indult, elsősorban a Nobel-díjas professzor ellen. Szent-Györgyi elvei következtében szembefordult a fasizmussal és magatartásából következett, hogy a polgári ellenállási mozgalom egyik vezetője lett. A Népszava 1942-es karácsonyi száma közölte a vele készült interjút. Ő is politikai mozgalomban, nem pártban gondolkodott, inkább mozgalmához várta a demokratikus pártokat és 1942-ben sokirányú tárgyalást folytatott. Ez tette őt alkalmassá arra, hogy saját kezdeményezésére —, de a Kállay-kormány tudtával és beleegyezésével — 1943. február 7-én Isztambulban titkos tárgyalásokat folytasson az angol kormány megbízottaival Magyarország háborúból történő kilépéséről.

Isztambulban Szent-Györgyi a polgári demokratikus ellenzék, egy leendő népfront nevében tárgyalt. Missziója egy megváltozott nemzetközi helyzetben túlmutatott a rendszeren. Ezzel jelentősen hozzájárult, hogy az angol kormány Magyarország megítélésében addigi merev álláspontját feladta, ezzel új irányt is adott a magyar béketapogatózások megítélésének.63

 

4. SZEGED NÉMET MEGSZÁLLÁSA ÉS KÖVETKEZMÉNYEI

Kállay Miklós kormányra kerülését a német vezetőkörök kezdettől bizalmatlanul fogadták, működését gyanakvóan figyelték. Ez 1942 novemberétől — a kormány fokozatos külpolitikai koncepcióváltása miatt — erősödött. A változást {498} Kállay belpolitikai hangsúlyeltolódásokkal igyekezett alátámasztani, így a legális baloldali ellenzéknek tett engedményekkel, a függetlenség gondolatának óvatos megfogalmazásával. Kezdetben politikai nyomással a német vezetés még féken tudta tartani a bizonytalankodó Kállay-kormányt. Ám a sztálingrádi, de főképpen a kurszki csata után, majd Olaszország kapitulációját követően, elhatározta Magyarország megszállását. 1944 tavaszára jelentősen megváltozott a katonai helyzet, és nem is annyira a kormánynak a nyugati hatalmakkal való kapcsolat megteremtésére irányuló kezdeményezései, inkább a.keleti arcvonalon bekövetkezett fejlemények tették létfontosságúvá a német vezetés számára az ország szilárd kézbentartását. 1944. március 12-én Hitler aláírta a Margarethe I. T. terv végrehajtására vonatkozó hadműveleti utasítást. E szerint az ország nyugati felét kellett a németeknek megszállniuk, a Tisza vonaláig bezárólag. Az ettől keletre eső területek megszállása a további politikai helyzet alakulásának függvénye lett.64

Magyarország 1944. március 19-i német megszállása napján Dél-Alföldön, pontosabban Szegeden és a Duna—Tisza közötti területen megjelentek a megszálló katonai erők, amelyeknek magasabb egységei Szerbia (Pétervárad) felől az újvidéki hídon keltek át a hajnali órákban. Itt az ország lerohanásáról mit sem sejtő magyar hídőrség golyószórótűzzel fogadta az átkelni szándékozó német kötelékeket, amelyek páncélvonattal legázolták az ellenálló határvadász őrséget. Az Újvidéket már napokkal előbb ellepő volksbundisták közreműködésével a nagy fontosságú város fontosabb pontjait megszállták. Ezt követően 5-6 katonai szerelvény kelt át az újvidéki vasúti hídon, és mintegy három hadosztálynyi erő az Újvidék—Szabadka útvonalon zömmel Budapest irányába haladt tovább. Ennek jobb szárnyát képezte a Szegedre bevonult kis létszámú seregcsoport.65

A szegedi V. honvéd hadtestparancsnokságot hajnali öt órakor riasztották a Honvédelmi Minisztériumból, közölték a megszállás tényét, a csapatokat riadóztatták, és a laktanyákban együtt tartották, nehogy a németekkel harcba keveredjenek. A hírt a hadtestparancsnokságon általános megdöbbenés fogadta. A szegedi hadtestparancsnok, Platthy Pál altábornagy — akinek adoptált, de természetes fia ekkor már a jugoszláv partizánok között harcolt — szűkebb körben ismert volt németellenes érzelmeiről. A riadóztatott csapatok részéről sokféle kérdés, különféle javaslat érkezett a hadtestparancsnokságra. Volt olyan alakulat, amely elindult, hogy elfoglalja a Szeged város védelmére {499} kijelölt állásait. Arra is javaslatok érkeztek, hogy a fegyverzetet és a gépjárműveket elrejtsék. Felső parancs azonban az ellenállásra nem érkezett — pedig erre várt a hadtestparancsnok —, így délelőtt 9 óra tájban szétküldte tisztjeit, hogy a megérkező német csapatokkal a kapcsolatot vegyék fel.66

Délelőtt 10 óra körül Szeged és a Dél-Alföld városai felett német vadászgépek jelentek meg, demonstrációs repüléseket végeztek, majd Makó és Románia irányába távoztak. Az Újvidéken átkelt páncélvonat délután 15 óra körül Szabadkán át érkezett Szegedre. A kis létszámú német motorizált egységek megszállták a hidakat, a vasútállomásokat, a postát, a városházát és néhány középületet, — ellenállással sehol sem találkoztak. A megszállást végrehajtó német alakulat a Wehrmacht XX. hegyi hadtestjének egyik leharcolt, gyenge hadosztálya volt, amely Szeged—Szabadka—Zombor—Baja vonaláig hajtotta végre akcióját.67 (97. fénykép.)

A megszállás a Tiszáig terjedt, a németek a folyó mentén zárat építettek ki. A szegedi, algyői és csongrádi hidakat egy-egy század, a tápéi, algyői és mindszenti kompátkelőhelyeket egy-egy szakasz zárta le. Több mint egy hétig semmilyen közlekedés nem volt. Március 27-étől kezdve a vonatok, kocsik és gyalogosok közlekedését engedélyezték, de szigorúan igazoltatták őket, csomagjaikat megvizsgálták. Március 31-én a németek feloldották a zárat, a katonai egységek elvonultak. A gyenge harcértékű hadosztályt nem sokáig tudta nélkülözni a német hadvezetés, jelentős részét visszavezényelték Jugoszláviába a partizánok elleni harcra, Dél-Magyarországon és Szegeden csupán elszórt csapatrészek maradtak.68

A megszállással egy időben más német egységek is berendezkedtek Szegeden, véglegesítették az ország német megszállásának rendszerét. Szeged és a Duna—Tisza közötti rész a Kecskeméten működő Feldkommandatur 298. sz. német katonai közigazgatási parancsnoksághoz tartozott. Szegeden az Ortskommandantur I.—707. sz. parancsnoksága működött, amely Csongrád megye Tiszán inneni területén is illetékes volt, de Újszegeden már nem. Június 2-től a megszállási rendszert a Tiszántúlon is kiépítették, Debrecenben volt a Befehlshaber Ostungarn parancsnoksága. Csongrád megye tiszántúli része és Újszeged is a Hódmezővásárhelyen lévő Orstkommandantur I.—726. sz; parancsnokságához tartozott.69

Az SS Biztonsági Rendőrőrség parancsnoka az elsők között érkezett Szegedre, és a Boldogasszony sugárút 17. sz. alatt rendezkedett be. Az önálló {500} SS parancsnokság június 2-án Újszegeden, az Alsó Kikötő sor 10. sz. alatt helyezkedett el. A megszállásban fontos feladatot töltött be a német csendőrség (a Gestapo), amely a Szent Erzsébet gimnáziumban, a Gestapo bevetési kommandójának 6. szakasza június 2-től Újszegeden, a Vakok Intézetében rendezkedett be. Az SS parancsnokság és a Gestapo elsősorban megszállási feladatot látott el, együttes létszáma 150—180 fő között ingadozott, az SS parancsnokságon gazdasági szakemberek is dolgoztak.70

Március 19. és október 6. között a Német Véderő, a Wehrmacht szegedi állomásparancsnoksága képviselte formálisan a német katonai erőt, amelyet „Helyőrségparancsnokság" néven ismertek. Ez szorosan együttműködött a szegedi V. honvéd hadtestparancsnoksággal, miután — a németek sürgető követelésére — Horthy leváltotta Platthy Pál altábornagyot és helyébe Kálmán Imre vezérőrnagyot nevezte ki hadtestparancsnokká. Létszámuk 200—250 fő között volt, később a zsidók deportálása idején elérte a 300 főt is. A parancsnokság az erő demonstrálásán túl a hidak, fontos középületek őrzését végezte, a vasút német katonai jellegű szállítmányainak szervezését intézte. Titkos katonai rádióállomást működtetett, amely biztosította a balkáni német hadseregcsoporttal való kapcsolatot.71

A megszálló erőkön kívül újabb német katonai intézmények és alakulatok is érkeztek Szegedre. A város a megszállás napjától szeptember közepéig hátországi bázisként szerepelt a német hadvezetés balkáni szervezetében. Elsősorban kórházakat rendeztek be — amelyekben április 4. és október 9. között 29 német katona és tiszt halt meg —, de az olcsó és megbízható élelmiszerbázis miatt gyógyuló és lábadozó német katonák is nagy számban fordultak meg Szegeden.72

Három jelentős német hadikórház — az 1/541., az 5/527., és az 5/527. R. számú Kriegslazarett — működött a városban. Lefoglalták a Horthy-kollégiumot, vele szemben a Tanítói Internátus épületét, a Vásárhelyi sugárúti Zrínyi Miklós, a Tábor utcai Zrínyi Ilona kollégiumokat, a Szent Erzsébet leányotthont, a Dugonics gimnázium és a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola épületeit. A későbbiek során Újszegeden az Állami Védőnőképző Intézet, a Tanítóképző Intézet épületeit is. A német állomásparancsnokság az ellátó alakulatok és tiszti átvonuló otthonok, pihentetők részére mintegy 30—35 lakást és lakóházat igényelt a várostól, köztük volt zsidótulajdonokat, deportálásuk után még a gettó területén is. A zsidók lakásait ingóságaival együtt foglalták le, de a német hadikórházak nagy mennyiségben igényeltek bútorokat és gyógyászati eszközöket is. Az is előfordult, hogy anyagigénylés helyett önkényesen rekviráltak, lakásokat törtek fel azzal az indoklással, hogy azok tulajdonosa zsidó. Kirívó esetekben a német XXII. hegyi hadtestparancsnokság megtérítette az okozott károkat.73

A német katonai beszállásoltatások egész nyáron át folytatódtak. A megszállásokat végrehajtó katonai alakulatok és egyéb katonai intézmények szegedi tartózkodásának költségeit a város fedezte. A parancsnoksági, kórházi épületeket a város biztosította, az itt levő tisztek, szakemberek szállodai és étkezési költségeit a városi pénztár fizette, élelemmel is Szeged látta el őket.

Szeptember közepétől a kórházi és ellátó alakulatok folyamatosan hagyták el a várost. Az igénybe vett épületeket megrongálva, azok bútorait erősen elhasználva távoztak. A volt zsidó lakásokból a műkincsjellegű értékeket is magukkal vitték.74

Az ország függetlenségének elvesztése lényegesen megváltoztatta Szeged korábbi politikai helyzetét. A kormánypolitika is megváltozott, egy szélsőjobboldali, a németeket fenntartás nélkül kiszolgáló, a totális fasizmus elemeit is megvalósító politikai rendszer jött létre. A jobboldal és a szélsőjobboldal kormányképes erői, a MÉP szélsőjobboldala és az Imrédy-párt kerültek hatalomra. A politika színterén a kormánypárt jobbszárnya és a különböző szélsőjobboldali csoportok maradtak, csak ők hallatták hangjukat.

A német megszállásnak — legfőképpen az SS és a Gestapo tevékenységének — többirányú célja és következménye volt. Azt tartották a legfontosabbnak, hogy a terület gazdasági életét alárendeljék a német birodalmi érdekeknek, ami az erőforrások koncentrálását és azok maradéktalan kifosztását jelentette. Már a megszállást követő napokban eltávolították a gazdasági életben vezető szerepet játszó zsidó tulajdonosokat és szakembereket, őket hamarosan internálták is. A termelés folyamatossága érdekében Szegeden a Kereskedelmi- és Iparkamara vezetősége a polgármesterrel egyetértésben azonnal új vállalatvezetőket bízott meg. Így került a vasárugyár, két gumijavító üzem, három lakatosüzem és egy kereskedelmi szállítási vállalat élére új megbízott vezető, akik a katonai parancsnokokkal együttműködve tovább fokozták a hadiipari termelést.75

A város polgári életében jelentős szerepet játszó kis- és kézműiparosokat tömörítő Kereskedelmi- és Iparkamara 1944. április 17-i elöljárósági ülésén a vezetőség összetételét megváltoztatták. A szociáldemokrata kisiparosokat a {502} kamarai elöljáróság és szakosztályok vezetéséből kiszorították, lemondásra kényszerítették. A vezetésben csak a feltétlen „megbízhatók" maradtak, és a kisiparosokat érintő újabb hadimegrendeléseket, az ezekhez szükséges nyersanyag-kiutalásokkal együtt ugyancsak ők kapták.76

A közvetlen német katonai megrendelések a háború folyamán növekedtek. A Délmagyarországi Cipőgyár 1944 tavaszától teljes termelési kapacitásával a német hadsereg részére termelt. Az üzem irányítását német megbízott vette át. Az ún. „megbízhatatlan" munkásokat elbocsátották. Az Újszegedi Kendergyárban is növekedett a német megrendelés. Itt a németek külön irodát tartottak fenn, hogy a termelési folyamatot ellenőrizzék, a késztermékek szállítását szervezzék. Június 16-án írták alá a lealázó magyar—német árumegállapodási jegyzőkönyvet. A német katonai szállításokban érdekelt szegedi üzemek már június 12-én megkapták a jegyzőkönyv kivonatát és az ebből kialakítható árjegyzékeket, hogy árkalkulációjukat elkészíthessék. Az Újszegedi Lemezgyár Rt. is ez időben kapcsolódott be a német szállításokba. Az új árumegállapodás alapján az érdekelt szegedi üzemek növelték termelésüket és katonai szállításaikat.77

A megyék és városok vezetőit nagyrészt jobboldali politikusokkal cserélték le. Ez volt a hírhedt gleichschaltolás, amely azt a célt szolgálta, hogy ezáltal elérjék a közvetlen német katonai igények teljesítését, és a magyar katonai erőfeszítések minél hathatósabb támogatását. Szegeden a város választott polgármestere, dr. Pálfy József március 22-én lemondott. A polgármesteri teendőket ezért április 18. és október 8. között, de gyakorlatilag már március 22-től dr. Tóth Béla helyettes polgármester látta el. Pálfy József tíz éven át volt polgármester. Ekkor már 70. életévét betöltötte. Lemondásában szerepet játszott, hogy az 1944 januárjában tartott országmozgósítási revízió alkalmával kiderült: Szeged mindössze három példányban meglévő városkiürítési tervét, amelyet titkos katonai dokumentumként kezeltek, Pálfy József elvesztette. Nagy tortúrának vetették alá, igazoló jelentéseket kellett készítenie, ezeket jegyzőkönyvezték. Az idős ember nehezen viselte a háborús körülményekből adódó feszültségeket, és nyugdíjazását kérte.78

Szeged város jobboldali főispánjai, dr. Tukats Sándor, majd Magyary-Kossa Aladár teljes erejükkel és tekintélyükkel támogatták a német megszállókat. Tukats Sándor 1939-től Szeged főispánja, 1941-től a város országmozgósítási kormánybiztosaként is tevékenykedett. A német megszállás után ez irányú hatásköre kiszélesedett. Jobboldali tevékenységének elismerését jelzi, hogy {503} „kimagasló érdemeiért" 1944, június 25-én Hitler a „Német Birodalmi Sasrend" csillagával tüntette ki.79

A következő hetekben újabb leváltásokra és nyugdíjazásokra került sor. Április 13-án a városi kisgyűlés foglalkozott a vezető tisztviselők elmozdításával. Pálfy Józsefen kívül Sz. Szigethy Vilmost, aki majd fél évszázadon át volt a város föle véltárosa, Stumpf Kálmán városi főpénztárnokot, Beck Aladár városi vágóhídi igazgatót helyezték nyugállományba. A tisztviselők közül egy műszaki tiszt, egy adótiszt, négy irodatiszt, négy segédtiszt, három altiszt „kérte" nyugdíjazását. A helyükre „megbízható" tisztviselőket neveztek ki. A „tisztogatáshoz" tartozott, hogy a városi kisgyűlés ugyanakkor módosította a városi közgyűlésről szóló szabályrendeletet is, amellyel megkönnyítette a jobboldali városvezetők tevékenységét. Erre legfőképpen a német igények kielégítése miatt volt szükség.80

A helyi államhatalom belső szervezeteibe is átcsoportosulások következtek be. Május 6-án Tukats Sándor főispánt leváltották, helyére Magyary-Kossa Aladárt, az MMP tagját nevezték ki. A változás az MMP kormányba lépésével, csupán a pozíciók újraelosztásával volt összefüggésben. Ugyanígy szeptemberben, az újabb felsőszintű pártalkudozásoknak megfelelően ismét Tukats Sándor lett Szeged főispánja. Az új főispánt beiktató május 17-i közgyűlésen Meskó Zoltán a polgári középosztály, a gazdatársadalom, az igazi jobboldal, vagyis az úri szélsőjobboldal nem nyilas rétegei nevében köszöntötte Magyary-Kossát, és „a liberális, demokrata, kalandor 25 év végét" üdvözölte. A belső egységfrontot, a MÉP és az MMP összefogását támogatta. A német szándékoknak megfelelően ebből a szélsőjobboldali egységből a nyilasok egyelőre kimaradtak.81

A MÉP és az MMP között rivalizálás kezdődött. Helyileg mindkét párt magának kívánta a vezető szerepet biztosítani. Az MMP szervezetileg addig rendkívül gyenge volt, és a számára kedvező helyzetét politikai megerősödésre, kormánypárttá válásra akarta felhasználni. A legnagyobb ellentétet dr. Rosta Lajosnak és Peták Nándornak, a MÉP két helyi országgyűlési képviselőjének az MMP-be történő átlépése okozta, amelyet 1944. április 1-jén jelentettek be. Rajtuk kívül mások is kiléptek a kormánypártból, és átléptek az MMP-be. A disszidálásokat a MÉP szegedi nagyválasztmánya és Tukats főispán nyilatkozatban ítélte el. Peták és Rosta lépéséből országos ügy lett, amely Sztójay Döme miniszterelnök és Imrédy Béla megegyezésével zárult, ez hozzájárult az MMP gyors szegedi erősödéséhez.82

 {504} Az MMP helyi vezetői, dr. Gresz György, Gazsó Mihály, Boros József, Lázár László és Bujdosó Imre szervező munkába kezdtek. Szegeden és környékén már öt MMP szervezet dolgozott, hamarosan a tanyavilágban is szervezkedni kezdtek. Az új főispán támogatásával a városi tisztviselők jelentős részét is beszervezték. A német megszállást követően a párt tevékenysége fellendült, a legaktívabb volt az összes politikai párt közül. Sorban szervezték az antibolsevista gyűléseket, és olyan eset is előfordult, pl. a Klebelsberg-telepen. hogy a gyűlés végén minden résztvevő belépett az MMP-be, megalakították a párt körzeti szervezetét. A gyors szervezeti növekedés hatására még a MÉP helyi szervezetének közeledési kísérletét is magabiztosan utasították vissza. Élesen elhatárolták magukat a március 19-e előtti politikától, s az adott helyzetet is csak átmenetinek tekintették „az eljövendő nemzetiszocialista munkaállam felé vezető úton". Tukats újbóli főispáni kinevezése után azonban az MMP-ről már nem is hallani.83

A Nyilaskeresztes Párt a német megszállás után újra aktivizálódott. A párt városi vezetője ekkor dr. Ladomérszky Béla plébános, de a vezetésben ismét belső harcok keletkeztek. Ez már szakadással fenyegetett. A német megszállás utáni legnagyobb szabású megmozdulásuk az április 16-i munkásértekezlet és gyűlés, amelyet a Boldogasszony sugárúton rendezett felvonulás követett, meglepően nagyszámú résztvevővel, Kabay István országos munkásvezető jelenlétével. Majd a nemzeti és nyilas pártlobogókkal a belváros forgalmasabb útvonalain tüntettek. Éltették Hitlert, Horthyt és pártvezérüket Szálasit, de főképpen a zsidótlanítást, a baloldali munkásvezetők eltávolítását követelték. Júniusban nyilas könyvnapot tartottak a Klauzál téren. Az ott felállított lap- és könyvterjesztő sátrat Szálasi Ferenc is meglátogatta. Ellenzéki tevékenységükben továbbra is élesen támadták a már szinte teljes egészében szélsőjobboldali városvezetést, hangoztatva, hogy „még ma is a régi hagyományokat őrzik". A párt politikai tényezővé azonban a megszállás után sem vált. Tagjai belső pártéletet éltek, Ladomérszky Béla és Endrényi Sándor fölváltva tartott bel- és külpolitikai tájékoztatókat. Szeptemberben Tukats főispán a kivételes törvényre hivatkozva betiltotta a pártot.84

A Magyar Nemzeti Szocialista Párt, azaz Pálfy—Baky-pártja a megszállás után sem fejtett ki rendszeres tevékenységet Szegeden, bár kísérletet tett erre. A polgármester nyugdíjazását ők is „nagy megnyugvással" vették tudomásul, főként azért, mert dr. Fehér István a nemzetiszocialista mozgalom egyik szegedi alapítója — aki ebben az időszakban a párt egyik országos vezetője és a Magyarság c. lap szerkesztője — 1938 óta folytatott politikai és személyi {505} harcot a polgármester ellen. Nyugdíjazása után a párt tovább folytatta a harcot a nemzetiszocializmus „elkeseredett ellenfeleinek" nevezett — a volt polgármester fia — Pálfy György tanácsnok és Kcmenesy Tibor, a katonai ügyosztály vezetője ellen. Fehér István azonban hiába vette át a szegedi szervezet ideiglenes vezetését, az továbbra is fejlődésképtelen maradt.85

A nemzetiszocialista pártok, a szélsőjobboldalra tolódott erők tevékenysége ellenére a város politikai életét általános visszaesés, pangás, a megszállással együtt járó leszűkített mozgási lehetőség jellemezte. A törvényhatósági közgyűlés munkájában egyre kevesebben vettek részt, a napirenden szereplő kérdések száma ugyan nem csökkent, de azok mind jelentéktelenebbek lettek. Az 1944. július 26-i utolsó városi közgyűlésen már csak 48-an vettek részt, ők is zömmel a hivatalból résztvevő állami tisztviselők voltak. Szeptember 11-én a város önkormányzati testületei beszüntették működésüket, a törvényhatósági bizottság és a kisgyűlés hatáskörét a polgármester, a közigazgatási bizottság és albizottság hatáskörét pedig a szeptember 9-én kinevezett Tukats Sándor főispán vette át.86

A megszállással együtt hatalomra került, illetve megerősödött jobboldali államszervezet a belső ellenzék felszámolására, a haladó baloldali erők megfélemlítésére március 27-én minden gyűlést betiltott, a szórakozóhelyeket bizonytalan időre bezárták, a színházi és mozielőadásokat nem engedélyezték. A jobboldali és fasiszta pártokon kívül március 28-án feloszlattak minden legális pártot. Ez elsősorban a Szociáldemokrata Pártot, a Független Kisgazdapártot és a Parasztszövetséget sújtotta. A polgári, liberális szellemű lapokat is indexre tették. Így került sor Szegeden április 16-án a Délmagyarország és a Sajgó József szerkesztette Szegedi Napló nagy hagyományú és független napilapok betiltására. A Szegedi Új Nemzedék már hosszabb ideje valóságos hajszát folytatott elsősorban a Délmagyarország ellen. A város jobboldali vezetői a lap szerkesztőjét, Berey Gézát újságírói becsületsértés, rágalmazás címen újra és újra feljelentették az ügyészségen. A betiltás után a két lap vagyonát, értékes papírkészletet a Szegedi Új Nemzedék és kisebb részben a Szegedi Friss Újság kapta. A közérdekű hirdetésekért járó városi támogatást — havi 1000—1000 pengőt — ugyancsak a két jobboldali napilapnak utalták át, de részesült még belőle havi 120 pengő erejéig a hetente megjelenő Tanyai Híradó is.87

Ugyanekkor a Délmagyarország szinte egész szerkesztőségét internálták, így került sor Berey Géza résztulajdonos és főszerkesztő, Bereyné Csányi Piroska, Hartmann Mihály, Tölgyes Gyula újságírók, Dettre János közíró, {506} Perkátai László költő, Róna E. István kiadóhivatali vezető, Róna E. Istvánné Sebes Margit, Vér Vera, Vér Györgyné kiadóhivatali tisztviselők, Ligeti Jenő, Rostás Ignác, Grósz Lajos, Schwarcz Mária és Schwarcz Borbála, az előfizetési és hirdetési osztályok vezetői és munkatársai elhurcolására. Az említettek mindannyian a helyi baloldali mozgalomhoz tartoztak, többen a munkásmozgalommal is kapcsolatban álltak. Olyan időszaki lapokat is betiltottak május 2-án, mint a Hargitaváralja és a Szegedi Hadastyánok Lapja.88

A baloldal elleni hajsza főként a munkásmozgalom vezetői és legaktívabb tagjai ellen irányult. Tukats főispán utasítására a rendőrség már március 16-tól fokozottan figyelte a kommunistagyanús embereket, a szociáldemokrata és szakszervezeti vezetőket. Március 27-én érkezett meg a belügyminiszter 169 610/1944. VII. b. számú rendelete a pártok betiltásáról. Buocz Béla rendőrfőkapitány még ezen a napon elrendelte a Szegedi Munkásotthon és az összes szakszervezeti helyiség bezárását, értékeik, könyvtáruk leltározását, lefoglalását. Ezzel nemcsak a Szociáldemokrata Párt, hanem a be sem tiltott szakszervezetek tevékenységét is lehetetlenné tették. Az említett rendelet szerint ugyanis a szakszervezetekhez hatósági biztost kellett volna kirendelni.89

Ugyanakkor került sor a Független Kisgazdapárt és a Parasztszövetség feloszlatására is. Mivel a Kisgazdapártnak nem voltak mindenütt helyi szervezetei, május 17-én újabb betiltással a párt bázisát képező olvasóköröket számolták fel, amelyek zöme tanyai területen működött. Július 4-én az egyéb elnevezéssel működő munkás- és parasztszervezeteket is betiltották, így a Magyar Eszperantó Egylet helyi csoportját és az Általános Munkás Dalegyletet, mint az állam biztonságát, a közrendet és közbiztonságot veszélyeztető egyesületeket.90

A legnagyobb csapást a baloldali erőkre az a március végén hozott rendelet jelentette, amely az államellenesnek mondott személyek őrizetbe vételéről és internálásáról intézkedett. 1944. április 3-tól Szegeden tömeges letartóztatásokba kezdtek. Először csak a rendszerre legveszélyesebbnek ítélt munkásmozgalmi vezetőket hurcolták el, majd április 22-ig további munkásmozgalmi embereket, több demokratikus gondolkodású — közöttük számos zsidó — vezető értelmiségit, és zsidó virilistát vittek el hét alkalommal a budapesti toloncházba, valamint a bácstopolyai kisegítő internálótáborba. Összesen 159 személyt internáltak.

A budapesti toloncházból a munkásmozgalmi vezetőket a ricsei internálótáborba szállították. Közöttük volt: Balázs György, Bernáth András, Bodnár Lajos, Bozóki Lajos, Cseh Imre, Dani János, Dobó Miklós, Engi István, Erős {507} István, Gladics Gyula, Gombai Mihály, Gyólai István, Katona András, Kiss József, Komócsin Antal, Komócsin Illés, Komócsin Mihály, Kovács József, Krajkó József, Lacsán Mihály, Ladvánszky Vince, Lakó Antal, Losonci Béla, Papdi György, Szögi István, Tápai József, Tombácz Imre, dr. Valentiny Ágoston, Vörös József és mások. A zsidó származásúakat előbb Garanyba, majd pár hét múlva Auschwitzba, ületbe más haláltáborokba vitték. Közöttük voltak: dr. Ágai Dezső, dr. Burger Béla, Eidus Bentián, dr. Reich Zoltán ügyvéd, Reich István aranyműves, Seelenfreund Lipót és mások. Bácstopolyára vitték el a munkásmozgalmi vezetőkből: Róser Istvánt és Szekeres Vincét, ide került Berey Géza is. De főleg a zsidó származásúak kerültek Topolyára. Így: Beck Adolf, Blum Tibor, Dettre János, Gerle Jenő, Grósz Lajos, Kohn Lajos, Róna István és Singer István voltak, akiket később ugyancsak Auschwitzba szállítottak.91 (98.-99. fénykép.)

A munkásmozgalmi, valamint a haladó paraszti és polgári szervezetek felszámolásával párhuzamosan nőtt a szélsőjobboldali, nyilas és fasiszta szervezetek aktivizálódása. Ezt a helyi politikai vezetés nemcsak hatalmi eszközökkel támogatta, hanem kizárólagosságát minden eszközzel elősegítette. Így kerülhetett sor a korábban már sorvadó, elhaló szervezetek újbóli felélesztésére.

A Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségét tartalékos tisztek szervezték újjá. A szervezet jó együttműködés kialakítására törekedett az első világháborús Tűzharcos Szövetséggel a közös fellépés érdekében. A Hivatásszervezet és a Nemzeti Munkaközpont április 29-től újra aktivizálódott. Többszöri, de eredménytelen felszólítást intéztek a munkásokhoz és a kisiparosokhoz. A jobboldal szerveződése és hangos propagandája arra irányult, hogy a háború melletti kitartáshoz, a zsidók deportálásához „alulról jövő" támogatást nyújtsanak.92

A német megszállás legsúlyosabb következményeként április végétől megkezdődött a zsidóság gettóba zárása, majd deportálása. Ennek előzményeihez tartozott, hogy a második és harmadik zsidótörvény következményeként a közhivatalokból már 1942-től, majd 1943 augusztusától a polgári intézményekből és a magánüzemekből is eltávolították őket. 1943 nyarától földvagyonukat, földbérleteiket erőszakosan kisajátították, ezeken vitézi telkeket alakítottak ki. A munkaképes férfiakat 1940-től fokozatosan munkaszolgálatra, 1944. március 23-tól kisegítő munkásszázadokba hívták be, amelyeket azonnal hadiállományba soroltak.93

 {508} 1944. április 5-étől elrendelték a sárga „Dávid csillag" viselését, majd az azt követő napokban egész sor intézkedés született. Zár alá helyezték a zsidó származásúak vagyonát, bezárták üzleteiket, ez akkor a város üzleteinek 47%-át jelentette. Elbocsátottak minden értelmiségi munkakörben dolgozó zsidó polgárt, feloszlatták egyesületeiket, így a Chewrah Kadischa Szentegyletet, az Izraelita Nőegyletét, a Malbis Arumin (a szegény iskolás gyermekeket felruházó) Egyletet, az Izraelita Patronage Egyletet, a KOMA-egyletet. A hadiüzemekben foglalkoztatott zsidó egyénektől megvontak mindenfajta élelmiszer-ellátmányt. Be kellett szolgáltatniuk minden írógépet, kerékpárt, fényképezőgépet, látcsövet, a zsidó szerzők műveit és minden rádiót.94

Endre László államtitkár 1944. május 2-i szegedi útján a város vezetőivel megállapodott a gettózás azonnali megkezdéséről. Tóth Béla polgármesterhelyettes a zsidó ügyek intézésével dr. Kemenesy Tibor tanácsnokot bízta meg, de a fontosabb kérdésekben ő maga döntött. Rendelet szerint dr. Pap Róbert vezetésével létrehozták az „ötös zsidó tanácsot", amelynek feladata a zsidó ingóságok leltárba vétele és az őrzésében való közreműködés volt. Először a zsidó közintézményeket használták fel gettó céljaira. Május 10-ig már 2266 főre emelkedett a Szegeden internált zsidók száma, a táblázatban feltüntetett megoszlásban.95

Gettó Család Férfi Gyermek Összesen
Zsidó iskola 347 270 430 95 795
Zsinagóga 167 142 235 53 430
Székház 50 47 93 20 160
Akoltelep 172 142 323 416 881
Összesen 736 601 1081 584 2266

A gettóba tömörítésnél igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy az tartós lakhely lesz, ugyanakkor május 11-én már megérkezett Endre László államtitkár távirati utasítása, miszerint Kelet-Szlovákiában, Észak-Erdélyben, Szeged környékén és Bácskában — vagyis a VIII —IV —V. hadtest területén — meg kell gyorsítani a gettózást, a zsidók gyűjtőtáborokba szállítását. Itt máris korlátozták a magukkal vihető értékeket, és elsők között kezdték meg a deportálásukat, míg az ország többi részén egyelőre csak a gettóba zárás volt a cél.96

 {509} Május 17-én a polgármester elrendelte a városban a gettó felállítását, amelyet a Margit (Gutenberg), Korona (Hajnóczy), Valéria tér (Bartók tér). Bus Páter (Bolyai), Jósika, Polgár (Gogol) utcák által bezárt területen rendeztek be, s ide mintegy 3845 főt zsúfoltak össze. A keresztény-zsidókat (kikeresztelkedetteket) a Kelemen utca 11. számú háztömbben helyezték el, ahova mintegy 1177 fő került. Jellemző a helyzet tragikusságára, hogy a gettóba költözések során 34-en haltak meg, közülük 19-en öngyilkosok lettek. Szegedre hurcolták a bácskai zsidóság egy részét is. Őket különböző helyeken — elsősorban a Dorozsmai úti Akoltelepen és a Bajai úti Téglagyárban felállított gyűjtőtáborokban — helyezték el. A gettózás május 22—28 között zajlott le, és az ide zsúfoltak embertelen állapotok között éltek.97

A gettóban kevés volt a férőhely, a túlzsúfoltság miatt egy-egy szobában 3 — 8 személy volt elhelyezve, a város vezetősége ugyanakkor nem volt hajlandó újabb házakkal bővíteni a gettó területét. A gettó-kórház felállításáig a betegek együtt feküdtek az egészségesekkel. Június 10-én a gettó területét kikapcsolták a gáz- és villanyszolgáltatásból. A légiriadókor nem engedték meg, hogy a pincékbe lemehessenek. A személyes értékek elkobzását már a gettóban megkezdték, de elismervényt csak a jegygyűrűkről adtak. (100. fénykép.)

A téglagyárban még a városi gettónál is borzalmasabb körülmények között éltek az internáltak. Porban, piszokban feküdtek a téglaszárítók alatt, mindössze egy vízcsap szolgálta ellátásukat. A klinikáról kihurcolt betegeket a körkemence emeletén helyezték el, ott volt az ambulancia is. A betegek részére nem volt fekvőhely, gyógyszer egyáltalán nem állott rendelkezésre, és fertőtlenítésről sem gondoskodtak. A 22 köz- és önveszélyes személyt szintén ide szállították, de elkülönítésük nem történt meg. Tábori konyha nem volt, abból élelmezték magukat, amit magukkal vittek. A zsidótanács hiába tett erőfeszítéseket a gettóba zártak helyzetének javítására, a város vezetősége csak az ötös bizottság elnökét, dr. Pap Róbertet volt hajlandó elfogadni. Minden javaslatot azzal utasítottak el, hogy jobb hely nincs, nem áll módjukban a helyzeten változtatni.98

Június elején megkezdték az előkészületeket a szegedi zsidóság deportálására. Endre László belügyi államtitkár ekkor kétszer is járt Szegeden, június 10-én személyesen tárgyalt a főispánnal és a polgármester-helyettessel. Ekkor állapodtak meg a deportálás lefolytatásáról. A három főből álló kivételezettségi bizottság június közepén ült össze. Ugyanekkor megerősítették a csendőrséget, és megérkezett a német SS elszállító bizottság (parancsnoka Angelmayer SS {510} Sturmbannführer), amely a szegedi csendőrséggel, rendőrséggel és a városi hivatalokkal együttműködve hajtotta végre a deportálást.99

A gettók egy részéből, a zsidó házakból alkalmi gyűjtőtáborokba szállították át a lakosokat. Mivel minden gyűjtőtábor kicsi volt, ezért az újszegedi SZAK pályán és a Rókusi sportpályán 1345 sátrat állítottak fel. A tribünt és az öltözőket is igénybe vették. Az Újszegedi Kendergyár területén szintén tábort létesítettek, közel az újszegedi vasútállomáshoz. A gettóban és táborokban 8600 személyt zsúfoltak össze, ahol embertelen körülmények között tengődtek tíz napig a Szegedről, Makóról, Hódmezővásárhelyről, Kistelekről, Mindszentről, Kiskunhalasról és Bácskából idehurcolt emberek. A SZAK pályán pl. kis sátrakban 2 — 3 ember szorongott, a sátorerdőben csupán egyméteres utak voltak.100

Szegedről június 25—28-án került sor a deportálásra. A nagyállomáson és a rókusi pályaudvaron vagonírozták be az elhurcoltakat és három transzporttal vitték el őket. A június 25-i és 27-i transzportot Auschwitzba irányították, de csak az egyik jutott el oda. A második szerelvényt a németek és a budapesti Magyar Cionista Szövetség Mentőbizottsága megegyezése alapján a 28-i harmadik szerelvénnyel együtt Strasshofba irányították mintegy 5739 fővel. Innen más városok, így Terezienstadt (Terezin, Prágától északra), Wiener-Neustadt, Bergen-Belsen, Amstett, Baden stb. koncentrációs táboraiba kerültek. Ezek többsége túlélte a táborok szörnyűségeit. A 4000 deportált szegedi zsidóból mindössze 1700 személy jött haza a háború befejezése után.101

A város zsidó lakosságának internálása és deportálása miatt különböző vallású és meggyőződésű emberek emelték fel szavukat. A római katolikus egyház helyi vezetése kezdettől szembefordult a különböző zsidóellenes intézkedésekkel. A tiltakozásban bátor kiállásával meghatározó szerepet játszott dr. Hamvas Endre csanádi püspök. Hamvas Endrét 1944. március 7-én nevezték ki az 1943-ban elhunyt Glattfelder Gyula helyére. A német megszállás utáni napon, március 20-án — a Vatikán sürgetésére — azonnal kinevezték. Még e hó 25-én szentelték püspökké a Bazilikában, és 29-én érkezett Szegedre. Hamvas Endre már korábban a kikeresztelkedett zsidók Szent Kereszt Egyletének megszervezője és elnöke volt. A zsidók elleni terror megindulásakor több beadvánnyal fordult a főispánhoz, amelyben elítélte a faji diszkriminációt. A csanádi egyházmegye vezetői különösen a keresztény zsidók sorsán igyekeztek enyhíteni. A Magyar Szent Kereszt Egyesület kerületi csoportja javaslataival {511} a keresztény zsidók gettóbeli helyzetét javította is. Szerepet játszott abban, hogy a bácskai keresztény zsidókat Bajára helyezték, ahol a zsúfoltság nem volt olyan nagy, és ez a szegedi gettó lakóinak is könnyebbséget jelentett.102

A legjelentősebb segítség az egyes személyek mentesítésében való közreműködés volt. Hamvas Endre ennek érdekében személyesen is interveniált a főispánnál. Erich Kampf birodalmi konzullal szintén többször tárgyalt. Közbenjárásának eredménye volt pl. Purjesz Béla professzor, a Falta család (amelyben két professzor is volt) és Mosonyi László professzor mentesítése. A deportálás megindulása napján, június 25-én a szegedi dómban tartott papszentelésen — külföldön is visszhangot keltő beszédében — nyilvánosan ítélte el a zsidók deportálását és a következőket mondotta: „Isten törvényei mindenkinek, a zsidónak jogát is védik a tulajdonához, szabadságához, szemérméhez, életéhez! Ha a szeretet és irgalom parancsát felfüggesztjük a zsidóval szemben, akkor jogosan nem számíthatunk irgalomra mi sem, kicsiny gyermekeink, asszonyaink, öregeink sem!" A csendőrség nyomozói Hamvas Endrét is figyelték, a papszentelési beszéd teljes szövegét is megszerezték, és megküldték a belügyminiszternek.103

A külföldi, egyházi és liberális polgári támogatás eredménye volt, hogy a hármas kivételezettségi bizottság Szegeden vegyes házasság, súlyos betegség és egyéb indokok alapján 505 főt mentesített, részben már a gettóba költözés előtt, de számosan voltak, akik a deportálás megindulásakor kapták meg a mentességet, másokat a transzportból emeltek ki. 47 fő külföldi — elsősorban svéd és török — követségi védelem alá került. A mentesítetteken kívül a csendőrség és rendőrség 262 fő után még hónapokig nyomozott, eredmény nélkül.104

A német megszállást követően a megfélemlített lakosság ellenállási lehetősége nagymértékben csökkent, bár teljesen nem szűnt meg, az itt maradottak különböző formában juttatták kifejezésre tiltakozásukat. Az akciók csak kisebb csoportokra terjedtek ki, nem váltak tömegméretűvé, s így inkább csak politikai és erkölcsi jelentőségük volt.

Utalnunk kell arra a mozgalomra, amely a bezárt egyesületi helyiségek, a Munkásotthon felnyitása és visszaadása érdekében bontakozott ki. A szakszervezetek képviselői április 11-én megjelentek a rendőrségen, és kérték az egyesületi helyiségek zár alóli feloldását. A hónap végén hasonló céllal újabb küldöttséget indítottak, s ezzel egyidejűleg levélben kérték a Szakszervezeti {512} Tanácsot, hogy követelésüket felső szinten is támogassák. A Szakszervezeti Tanács ezt követően a rendezés érdekében tárgyalt a belügyminisztérium vezetőivel. Végül a munkások két hónapig tartó akciója eredményre vezetett, s 1944 június közepén a rendőrség a könyvtár kivételével felnyitotta a Munkásotthon helyiségeit.105

A mozgalmi élet sem szünetelt teljesen. A gyűléstilalom miatt a szakszervezeti tagok összejövetelüket a Munkás Testedző Egyesület Tisza-parti üdülőtelepén, a Sárgán tartották, s itt határoztak a közvetlen teendőkről. A munkásfiatalok tevékenysége is felerősödött. Aktív csoportjuk még 1943-ban alakult ki a munkásszínjátszók köréből. Legismertebb tagjai: Bányász Imre, Boda József, Ecsedi Géza és Gézáné, a Komócsin testvérek, a Ladányi fivérek, Lengyel Gusztáv, Lengyel Mária, Pikler Tamás, Telkes György és Törköly Ferenc voltak. A csoportban vezető szerepet töltött be Komócsin Zoltán, ifj. Komócsin Mihály és a Ladányi házaspár. Kapcsolatban állt a csoport fiatal értelmiségiekkel, liberális polgárokkal és a Szeged környéki parasztsággal.106

Tevékenységük szerteágazó volt: gyűjtéseket szerveztek internáltak hozzátartozói számára, behívóparancs megtagadására buzdítottak, segítettek munkaszolgálatosok szöktetésében, leventeszolgálat és erődítési munkák megtagadására biztattak. A front közeledtével fegyvereket és kézigránátokat szereztek az utászlaktanyából, szökött katonáktól. Bár fegyveres ellenállásra nem került sor, az összegyűjtött fegyverek a szovjet megszállás után lehetővé tették a polgárőrség egy részének felfegyverzését.107

Politikailag is kiemelkedő akció volt a német megszállás után életveszélybe került lengyel állampolgároknak Szegeden keresztül Romániába való átszöktetése. 1944 május és június között budapesti illegális lengyel szervezetek megkeresésére több szegedi lakos — így Skultéty Sándor, a szegedi Idegenforgalmi Hivatal vezetője, Iván Mihály a szegedi Új Nemzedék főszerkesztője, dr. Sáfár Sándor belklinikái orvos, dr. Tóth Béla városi tiszti főorvos és Kozma Béla újságíró Nagylak, Magyarcsanád, Csanádpalota, Mezőhegyes és Kötegyán térségében segítette mintegy 50 főnyi lengyel átjutását. Az utolsó akciónál lebuktak, közülük többeket a Gestapo tartóztatott le, majd internálták őket, illetve elmozdították állásukból.108

 {513} A szegedi dolgozók közül néhányan közvetett formában kapcsolatba kerültek a jugoszláv partizánmozgalommal is. Egyes adatok szerint a budapesti illegális központokkal a bácskai partizánok 1944 áprilisától összeköttetésben voltak, s a budapestiek gyógyszereket, kötszereket juttattak el a partizánokhoz. A kapcsolatban Szeged átmenő- és futárbázis volt, és főleg vasúti dolgozók, tiszai hajósok segítették ezt a tevékenységet.109

A német fasizmussal szembeni ellenzéki magatartás, a demokratikus, baloldali erőkkel való szimpátia megfigyelhető volt a szegedi V. kerületi honvéd hadtestparancsnokság tiszti állományának egyes tagjainál is. Közülük többen, — így például Fülöp József vezérkari őrnagy, Simonffy Tóth István alezredes, Szász István őrnagy, Fricsay Ferenc százados, a hadtest katonazenekarának vezetője, a későbbi világhírű karnagy, Ölti Mihály hadnagy — kapcsolatban voltak liberális polgári és más baloldali körökkel, részt vettek a zsidó állampolgárok menekítésében.110

 

5. A VÁROS ELLENI BOMBATÁMADÁSOK 1944-BEN

1944. április elejétől a szövetséges amerikai—angol légierő megkezdte a haditermelés és a hadiszállítási útvonalak szempontjából fontos városok és üzemek bombázását. Szegeden ugyan nem volt országos jelentőségű hadiipar, de a hadiszállítási útvonalak szempontjából fontos földrajzi fekvése miatt többször is a bombázógépek célpontja volt. 1944 tavaszától-nyarától Szeged jelentősége még inkább megnőtt a német fegyveres erő utánpótlása szempontjából. Nagy mezőgazdasági és élelmiszerraktáraiban jelentős mennyiségű terményt tároltak, amely a keleti arcvonal déli részén harcoló német seregtestek hátországi bázisát képezte. Másrészt a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport Románián át vezető egyik legfontosabb hadiszállítási útvonala volt Szeged.111

Az első légiriadótól, 1944. április 2-ától szeptember 19-éig, az utolsó nagyobb bombázókötelékek átrepüléséig, Szeged súlyos légitámadásokat élt át, és a békés polgári lakosság is megismerte a modern háború borzalmait. A német megszállásig csak jelentéktelen légiriadók voltak, kivéve az 1941. április 8-i jugoszláv bombázási kísérletet.

1944-ben az első légiriadót követően, április 3-ától indult meg Magyarország rendszeres bombázása, az ún. „Pointblank" fedőnevű légi hadművelet {514} keretében. Szeged lakossága 72 légiriadót élt át, és június 2-ától a várost hat hadászati bombatámadás érte. Szeged külterületét négy alkalommal bombázták szórványosan. Május 5-én Felsőtanyát, a mai Szatymaz területét, augusztus 9-én Domaszéket, szeptember 5-én Királyhalmát és szeptember 11-én Csorvát, a mai Rúzsa területén.112

Június 2-án kezdődött a „FRANTIC" hadművelet, az amerikai—angol stratégiai bombázás, amely részét képezte a június 6-i atlanti partraszállásnak. Ezen a napon délnyugat-északkelet irányában, 100—120 kilométer széles sávban Közép- és Kelet-Magyarországot (Szeged —Szolnok—Hatvan —Debrecen—Miskolc vonalban) támadták meg az amerikai bombázókötelékek. Céljuk az volt, hogy a vasúti-közlekedési csomópontok rombolásával megakadályozzák a német haderők átcsoportosítását a keleti hadszíntérről a nyugatira. Ez volt egyúttal az első alkalom, hogy a dél-olaszországi támaszpontokról, a Foggia körzetéből felszállt repülők, az amerikai 15. hadászati légi hadsereg kötelékei (kb. 600 gép) a Szovjetunió területén rendelkezésükre bocsátott repülőtereken: Poltaván, Pirjatyinban és Mirgorodban szálltak le.113

A szövetséges hatalmak részéről Szegedet nappali támadások érték, vagyis a 15. amerikai hadászati légi hadsereg bombázórepülő-ezredeinek kötelékei bombázták. A kizárólag éjszakai légitámadásokra berendezkedett 205. brit bombázó csoport csak egyszer, szeptember 3-áról 4-ére forduló éjszaka támadta Szegedet.114

Az amerikaiak Liberátorai — hadászati bombázói — június 2-án reggel 9 órakor közelítették meg Szegedet. A légi veszélyjelzést gyors légiriadó követte, de a repülőgépek csak átrepültek Szeged felett. Már lefújták a légiriadót, amikor egy 38 gépből álló bombázókötelék visszafordult. Az újabb légiriadót gyorsan követte 10 óra 20 perckor a bombázás. A repülőgépek szinte egyszerre oldották ki bombáikat, becsapódásuk után sűrű porfelhő szállt fel a város déli részéből. A rendező pályaudvart célozták, de a bombaszőnyeg pár száz méterre északra csúszott, és Alsóváros utcasorait érte. 12 utca szinte megsemmisült a ledobott 218 rombolóbombától, 58 ház telitalálatot kapott, 212 ház súlyosan megrongálódott. Károsodás érte a rendező pályaudvart, az utászlaktanyát, a szennyvíz-szivattyútelepet.

A bombázás szinte sokkszerűen hatott a városra. Mintegy 200 zsidó munkaszolgálatos napokon át dolgozott a romok eltakarításán. A polgári halottakat részben a városlakók és a katonák ásták ki a romok alól. Sokan a kórházakban haltak meg sérüléseik következtében.115

 {515} Az első hadászati bombatámadás után majd egy hónapos szünet következett, de két-három naponként ekkor is légiriadó volt a városban a zavaró repülések és az átvonuló bombázókötelékek miatt. A július 3-i légitámadás a vasúti híd ellen irányult, de egyelőre sikertelenül. Délelőtt 10 óra tájban jelentek meg a félelmetes búgású Liberátorok a város fölött. Már eltávoztak, amikor négy gép kivált a kötelékből, és 10 óra 30 perckor 34 nagyméretű rombolóbombát dobott le a Petőfi Sándor sugárút—Tisza Lajos körút —vasúti híd —Újszegedi Kendergyár körvonalában. Ezek súlyos károkat okoztak főleg a Boldogasszony sugárút házai között: összesen 7 ház romba dőlt, 161 ház megrongálódott, köztük egyetemi épületek, a Horthy kollégium, a püspöki palota, az OT1 (SZTK) székház, a fogadalmi templom stb. Egy-egy bombatalálatot kapott a piarista gimnázium, a bőrgyógyászati klinika és a Közraktárak Rt. egyik raktárépülete.

A vasúti híd mellett három bomba a Tiszába hullott, egy pedig közvetlenül a vasúti híd újszegedi hídfője mellett fúródott a töltésbe. Négy bomba az Újszegedi Kendergyár területén robbant, ahol a gép- és kazánház teljesen elpusztult, így az energiahiány miatt megbénította a gyár további termelését.116

Hosszabb szünet után, augusztus 20-án érte a várost újabb támadás. Hat bombázógép 10 óra 20 perctől 50 rombolóbombát dobott le. A cél ismét a rendező pályaudvar és az utászlaktanya volt, de az alsóvárosi Dobó—Pálfy— Nyíl és Földműves utcák által határolt nyolc utcába, a Mátyás térhez közel hullottak a bombák. A romok alatt meghalt 15, és megsebesült 9 fő. A Szabadsajtó utca 26. sz. alatti körzeti légópincében 15 ember szorongott, azonban a házat is találat érte: közülük 5-öt sikerült élve kimenteni, míg 10 embert csak holtan ástak ki.117

A negyedik légitámadás augusztus 24-én a vasúti híd elpusztítását célozta. Ekkor 9 óra 45 perckor 49 gép intézett támadást a város ellen, és 190 romboló- és gyújtóbombát szórtak le. Jelentős részük a vasúti híd közelében csapódott be. Az 58 bombabecsapódás szinte körbepásztázta a vasúti hidat, de az még használható maradt. Az Újszegedi Kendergyárat 22 találat érte, és másodszor szenvedett súlyos károkat. A többi bomba a Közraktárak Rt., a Futura, a Hangya raktárak épületeire, a Sylvánia-fatelepre, a Tisza-pályaudvar teher- és árukiadó részére hullott. Itt több német lőszer- és élelmiszer-szállító vonat kapott találatot. A Mezőgazdasági Közraktárak és a Futura épületeiben nagy mennyiségű gabona és olajosmag semmisült meg, s még egy hónap múlva is parázslott.

Romba dőlt 38 épület, közöttük 6 emeletes ház, a Tisza-pályaudvari vámház. Újból súlyosan rongálódott a piarista gimnázium, a Gyálai úti vámház, {516} a szennyvíz-szivattyú telep, a vízműtelep stb. A személyi áldozatok száma: 5 halott és 5 sebesült.

Az ötödik támadás augusztus 29-én 10 óra 25 perckor érte a várost, 42 gép mintegy 400 bombát dobott le ekkor. A Szeged-pályaudvar, a Tisza-pályaudvar (101. fénykép.), a Hangya-raktárak, Közraktárak Rt., a Magyar Petróleum Rt. szőregi telepe volt a bombázási cél, de tovább bombázták a vasúti hidat is. Új célpont volt Felsőváros, ahol már ekkor a német rádióadót keresték, de itt a bombák a Tisza-parti részen hullottak. Telitalálatot kapott a vízi cserkésztelep (ma vízitelep), a tápéi vámház és a Levente sportpálya, a mai SZEOL-stadion területe.

A Nagy állomáson több telitalálat ért egy német szerelvényt, amely sorozat- és ködvető lőszerrel volt megrakva. A robbanások ereje a lövedékeket százszámra röpítette szét a városba és városon kívülre. A légiriadót a gépek után még két óráig nem lehetett lefújni, 15 embert így is a gránátok öltek meg. Szérűtüzek keletkeztek, 4-5 házat romba döntöttek, és számos jelentős városi épületet rongáltak meg a lövedékek. Első ízben időzített bombákat is ledobtak, amelyek robbanása még 30-án is tartott.118

Az augusztus 29-i bombázás rendkívüli károkat okozott a honvédség nyersanyag-, de főként élelmiszerkészletében, amelyet az országos Raktárházak Rt. raktáraiban tároltak. A részvénytársaság kezelésében levő paprikabeváltóban 30-40 mázsa őrlemény semmisült meg. Hat nagy raktár pusztult el a közvetlen bombatalálatoktól. A MÁV raktárházában 1892 q rozs és jelentős mennyiségű, összesen 160 vagon szállításra váró termény és áru a vagonokban pusztult el. A raktárakban 1000 q búza folyt szét a kövek, a piszok és a környező épületek romjai közé. Körülbelül 400-500 mázsát a robbanás messze eldobott, a környező épületek tetején is búza volt. A füstölgő, égő termény erős bűzt árasztott városszerte. A mentőalakulatok még napokkal később is mentették, gyűjtötték a vasúti sínek mentén és a raktárak környékén szétfolyt terményt. Összesen 400 vagon termény semmisült meg.119

A hatodik amerikai légitámadás szeptember 3-án 10 óra 45 perckor volt, ekkor 42 gép 130 rombolóbombát dobott le. Hatását és következményét tekintve ez volt a legpusztítóbb bombázás, főként pontossága miatt. Három centruma volt: Alsóvároson kisebb károk voltak. A vasúti híd ekkor pusztult el: 8 bombatalálat érte, aminek következtében a híd 2.-3. pillér közötti része a Tiszába omlott. A gyermekklinika, amelyből előző napokban költöztették ki a gyermekeket Alsóközpontba (Mórahalomra), 7 találatot kapott, s teljesen romba dőlt. (102-103., 105. fénykép.)

 {517} A bombázás harmadik centruma a Csillag tér környéke volt. Itt a Kereszt utca—Lugas utca—Etelka sor—Körtöltés által határolt 8 utcára 12 rombolóbomba hullott. Összesen 64 ház dőlt össze, 158 sérült meg, 50 halottat és 50 sebesültet számoltak meg. (104. fénykép.) Ezt a körzetet már másodszor bombázták. Ennek oka az volt, hogy egy Csillag téri kis házban volt a németek 727-es számú katonai rádióállomása, amely a balkáni német hadseregcsoport és Bécs között tartotta a kapcsolatot. Ezt keresték az amerikai bombázók.120

Az alábbi kimutatás az amerikai bombatámadások összesítése:

 

 

 

Bombázások napja    

 

VI.

2.

VII.

3.

VIII.

20.

VIII.

24.

VIII.

29.

IX.

3.

Összesen
Halottak száma 42 3 21 5 25 50 146
Sebesültek száma 30 12 9 5 16 50 122
Lakhatatlan középület 1 2 2 12 7 5 29
Lakható magánépület 58 7 17 4 31 64 181
Megrongált épület 212 161 216 130 260 258 1237
Kibombázott családok 113 48 123 80 75 221 660
Kibombázott személyek 377 124 410 254 ' 197 580 1942
Ledobott bombák száma 218 34 50 190 400 130 1022
Bombázó gépek száma 38 4 6 49 42 42 181

A bombázások polgári áldozatainak száma összesen 146 fő. A bombatámadások idején 126 fő halt meg, de később a sebesültek közül még 20 fő elhunyt.

A bombázások által okozott kár is igen magas:  
1. A város kára ingó és ingatlanban 5 973 360 pengő
2. A közületek kára ingó és ingatlanban 89 007 000 pengő
3. A MÁV kára ingó és ingatlanban 2 408 000 pengő
4. A magánosok ingatlankára 21 459 320 pengő
5. A magánosok ingóságkára 6 834 152 pengő
A teljes kár összege 125 681 832 pengő,

ami 1944 szeptemberében megfelelt Szeged város 1944-re tervezett egész évi bevétele tízszeresének.121

A súlyos polgári veszteséget és a bombázások okozta kárt jelentősen növelte, hogy a polgári légoltalmi és katonai légvédelem nem volt felkészülve a {518} modern háborúra. A korszerű légvédelmet biztosító vadászrepülő-védelem Magyarországon csupán néhány, a veszprémi katonai repülőtérre telepített alakulatra hárult. E repülőtereket a Dunától keletre eső városok légvédelmére — pár kivételtől eltekintve — szinte egyáltalán nem alkalmazták. A városban és körülötte elhelyezett légvédelmi lövegek 1944-ben a 8500—10600 méter magasan repülő angol—amerikai gépekkel szemben kis hatásfokúak voltak, így a város a passzív, polgári védelmet választhatta csupán, amelynek kiépítésére az átfogóbb és konkrét intézkedések 1943 végétől születtek, amikor a háborúban beállt fordulat nyilvánvalóvá tette, hogy a légiháborút Magyarország nem kerülheti el. A hadiüzemeket bunkerek építésére kötelezték, a városi tűzoltóság létszámát megkétszerezték, korszerű gépi fecskendőket vásároltak. A városi közgyűlés 1944. február 9-ei határozatában intézkedett a híradó-, figyelő- és riasztószolgálatról, a tűz- és gázvédelemről, az egészségügyi és mentőszolgálatról, valamint az elsötétítés rendjéről.122

A város légoltalmi szolgálatát 1944. április 21-én átszervezték, létszámát 480 főben állapították meg. A légoltalmi központ a városháza pincéjében volt a rendőrfőkapitány hivatala alatti megerősített bunkerben. Telefonjaival összeköttetésben állt a honi figyelőszolgálat algyői, kübekházi, ferencszállási és röszkei figyelőőrsével, a két helyi figyelőközponttal: a városháza és a Fehér-tó toronyfigyelőivel és a hat légóalközponttal. Az alközpontoknak önálló tűzvédelmi, gázvédelmi és szakmunkás osztagai (tűzszerészek, építészek stb.) voltak. Mindez jó szervezettségre utalna, de a mentőosztagok még június 2-án is csak kéziszerszámokkal voltak ellátva, gépi eszközökkel, fúrókkal, emelőkkel, csörlőkkel stb. már nem.123

Az első légiriadók, de főként Szeged első, június 2-i bombázása után derült ki, hogy a város légoltalmi riasztása tökéletlen. A riasztásra mindössze 6 központi vezérlésű villamos sziréna szolgált, amelyeket a sűrűn lakott belvárosban helyeztek el. Megszólaltatásuk a városháza tornyából, illetve a légóközpontból történt. Gyakorlatilag csak a belvárost riasztották, a külvárosban vagy hallották a kisebb teljesítményű gyári szirénákat, vagy nem. A telepeket pedig úgy kezelték, mint a községeket, ahol nem volt riasztás, azt maguk oldották meg. Így a Klebelsberg (Hattyas) telepen lakókat egy magas állványra szerelt harang kongatásával riasztották, máshol vasdorong verésével jelezték a légiveszélyt.124

A riasztásnál is kedvezőtlenebb volt a helyzet az óvóhelyek építésében. Az első légiriadók után derült ki, hogy a város nyilvános óvóhellyel alig rendelkezik, {519} így pl. a június 2-i bombázáskor Alsóváros lakossága a Tisza füzeseibe menekült. Budapest április 3-i bombázása után a nyár közepéig a város középületeinek és nagy bérházainak pincéit gyors ütemben alakították át óvóhelyekké. 30 darab 70 fős fedett és fedetlen árokóvóhelyet építettek a házak nagyobb udvaraiban és a Nagykörút minden kereszteződésében. A Nagykörúton kívül házcsoportonként alakítottak ki óvóhelyeket. A nagy nyári bombázások után már a várost övező körtöltésbe is építettek, fúrtak óvóhelyeket a külvárosok és a lakótelepi lakosok számára.125

Az első bombázások után a város nagy erőfeszítéseket tett, hogy a bombázások által okozott károkat csökkentsék, a közlekedést helyreállítsák, az életveszélyes épületeket lebontsák, és a termelés folytatásához szükséges helyreállítási munkálatokat elvégezzék. A romeltakarításhoz katonai alakulatokat, munkaszolgálatos századokat, a honvédelmi munkakötelezettség alapján polgári munkaerőt vettek igénybe. Még a Csillagbörtön rabjai is rendszeresen segítettek.126

Hogy csökkentsék a bombázások személyi áldozatainak számát és az okozott károkat, június 3-ától megkezdték a város fokozatos légoltalmi kiürítését, az üzemek nyersanyagkészleteinek és félkész termékeinek, tartalékberendezéseinek, a város és intézményei műkincseinek, fontosabb könyv- és iratanyagának széttelepítését, egyes részlegeinek elszállítását Mórahalomra, Balástyára, Szatymazra, illetve a tanyai iskolákba, gazdaköri épületekbe menekítették.

A gyermekeket és tanulókat augusztus 5 — 18. között a város körüli falvakban helyezték el. A hadiüzemek nyersanyagokat, pót- és tartalékalkatrészeket, félkész terméket telepítettek szét, de készáruraktárakat is kialakítottak. Kereskedelmi üzleteket és raktárakat telepítettek ki, de még a tűzoltóságot is decentralizálták. A légoltalmi kiürítés és széttelepítés súlyosan érintette a gazdasági életet, a termelés további dezorganizálásához, a gépek és nyersanyagok szétszóródásához, azok újabb pusztulásához vezetett. A bombázások valódi célja éppen ez volt, hiszen minden üzemet és raktárt nem bombázhattak a szövetségesek.127

 

6. HÁBORÚS ERŐFESZÍTÉSEK ÉS A VÁROS KIÜRÍTÉSE

A gazdasági, szociális gondoktól és a bombázásoktól szenvedő lakosság helyzetét tovább nehezítette a közvetlen háborús katonai terhek növekedése, amely nem egyformán ugyan, de minden társadalmi réteget érintett. A német {520} megszállás után az 1939-es honvédelmi munkakötelezettségi törvényt jelentősen kiszélesítették. 1944. április 12-én bevezették a kisegítő munkaszolgálatot (KSM-et), április 24-én a 18—30 éves nők kötelező honvédelmi munkájáról hoztak határozatot. A rendelet szerint főként a „tanulatlan női munkaerőt" kellett igénybe venni. Május 23-án már megkezdték a honvédelmi munkajegyek kiosztását, amelyek az addig nem dolgozó nőket is hadiüzemi munkára kötelezték. A „Női Önkéntes Honvédelmi Munkaszervezetiét július 13-án — közigazgatási irányítás mellett — a hadtestparancsnokság alá rendelték.128

A városnak és a lakosságnak súlyos kiadásokat jelentettek a katonai építkezések és az egyéb anyagi kötelezettségek. 1943—44-ben jelentős összegeket áldozott a város a területén lévő laktanyák felújítására, modernizálására, tetőszerkezetük javítására és 1944 tavaszától a laktanyai légópincék építésére. A Honvédelmi Minisztérium 1942-ben elhatározta a Bajai úti katonai repülőtér bővítését. E célból a repülőtér körüli földekből 50 kh területet igénybe vett a város. A tulajdonosoknak nem tudott a város elfogadható csereingatlant adni, így a kisajátítási eljárás elhúzódott. 1944. március 29-én a kincstár viszont a honvédelmi célokra hivatkozva, azonnali kisajátítást rendelt el. A tulajdonosokat csak részben kártalanították.129

Nagy tehertételt jelentett a katonai beszállásolási törvény, amelynek alapján házakat, lakásokat és intézményi épületeket foglaltak le. Szeged minden közép-, polgári és elemi iskoláját, a város intézményeinek üres helyiségeit igénybe vették. Így pl. a Szilléri úti iskola emeleti részén zsidó munkaszolgálatosok laktak, földszintjét pedig raktárnak használták. A kisegítő munkaszolgálatosokat is iskolákban helyezték el. Móravárosban a Cserepes sori városi bérlakásokban az 5. fogatolt vonatpótosztály elhelyezési körletét alakították ki, innen csak október 7-én távoztak.130

A német megszállás után a katonai készülődések általánosakká váltak. A város lakosságát különösen súlyosan érintették a katonai behívások. Az év elejétől már addig is két részleges mozgósítás volt. 1944. március 28. és április 4. közötti részleges mozgósítás már széles körű, tömegeket érintő volt. Minden 16 és 60 év közötti férfit ellenőriztek, hogy milyen mértékben tett eleget katonai kötelezettségének.131

 {521} Március 31-én elrendelték az 1909—1914. évben született hadkötelesek közül azok újbóli sorozását, akiket korábban alkalmatlannak minősítettek. A felülvizsgáló sorozást április 19-re fejezték be. Április 12-én a mozgósítás előkészítéséhez és végrehajtásához új utasítás született, amelynek szellemében április —május hónapokban minden korábbi meghagyást, felmentést eltöröltek, majd május 8-án a munkaszolgálatra való behívást is megkezdték.132

A többirányú katonai erőfeszítést jelzi, hogy 1944-ben Szegeden felállították az V. honvéd gépkocsi vonatosztályt. Elhelyezéséről a városnak kellett gondoskodnia, felszerelésében hadiüzemi tevékenység keretében, különösen a műszaki alkatrészek, tartozékok előállításában a város iparosai, üzemei is részt vettek. Modern alegységnek tervezték, a motoros vontatókat Budapestről rendelték, de a Hoffer-gyár külföldi nyersanyag hiányában már nem tudta a vontatókat, felszereléseket szállítani, így ezek lóvontatású társzekéroszlopok voltak csupán.133

1944. július 4-én megjelent a mozgósítási hirdetmény. Behívták az 1909— 1914 között született korosztályokat is. Szegeden és környékén több ezer embert mozgósítottak. Katonai szolgálatra főként munkásokat, földmunkásokat, parasztokat hívtak be. A mozgósítás érintette a katonai kiképzésben már részesült állami alkalmazottakat, postásokat, tanítókat, tanárokat, szabad pályán dolgozókat, az idősebb leventék I —II. korcsoportját, sőt még a vasutasokat és a rendőrséget is. Az újonnan behívottakból szervezték a 13. gyalogos hadosztályt, amelyet a német fegyverszállítások elmaradása miatt már nem tudtak megfelelően felszerelni. Így hiába volt a parancsnokok által is elismert „jó emberanyag". Példaként: a híradósoknál fizikatanárok szolgáltak, az egészségügyieknél kiváló orvosok, a sebészeknél még néhány klinikai szaktekintély is szolgált.

A hadosztály július 29-én indult a hadműveleti területre, kivéve a Horthy tulajdonát képező 9. szegedi gyalogezred II. zászlóaljat, amelyet Budapestre, a vár védelmére irányítottak. Jellemző, hogy Mészáros alezredes, a zászlóalj parancsnoka október 16-án elsőként köttette fel egységével a nyilas karszalagot. A hadosztály augusztus 2-án ért ki a frontra, ahol az 1. magyar hadseregbe sorolták be. A hadosztály részt vett a Kárpátok keleti lejtőin az Árpád-vonal építésében, majd védelmében. A harcokban 50—70%-os veszteség érte, november elejére a hadosztály megsemmisült töredékeit más katonai egységekbe olvasztották be.134

Az arcvonal közeledtével nyáron fokozódtak a háborús erőfeszítések, egyre nőtt az erőszakszervezetek szerepe. A szegedi 5. csendőr- és rendőrkerület {522} tevékenységében előtérbe került az esetleges szabotázs-, valamint a partizán jellegű akciók figyelése, megelőzése, a belföldön terjesztett vagy repülőgépekről ledobott röplapok begyűjtése, mindenfajta ellenállás megakadályozása céljából bármilyen csoportosulás, illetve nyilvános várakozóhelyeken folyó társalgás megfigyelése stb. A „nemzeti hűtlenség" bűntette vagy annak „kísérlete" esetén rögtönítélő bíráskodást helyeztek kilátásba. Az erőszakapparátus hatékonyságának növelésére már június 21-én egységes vezetés alá helyezték a karhatalmi erőket, a rendőrséget katonailag szervezett testületté alakították át. Az 5. szegedi rendőrfelügyeleti parancsnokság feladatkörét bővítették: ide sorolták az egész Duna —Tisza közötti részt, és a területére eső összes révőrséget is a felügyelete alá helyezték.135

A szegedi MÁV üzletigazgatóság területén 1944. július l-jétől elrendelték a vasúti őralakulatok megszervezését. Ezeknek feladata volt a pályaudvarok, raktárak, pályatestek őrzése, a személy- és tehervonatok kísérése, a vasút területén karhatalomként való közreműködés. Az őralakulatokba való jelentkezés önkéntes volt, de az igazgatóság vezetői arra számítottak, hogy „a kijelölt alkalmazottak, hazafias kötelességüket átérezve kivétel nélkül belépnek, illetve jelentkeznek". Ennek ellenére augusztus 3-ra csak az őrszolgálatra kötelezettekből tudták megszervezni a Szeged állomáson 26, a Rókus állomáson pedig a 3 főből álló őralakulatokat. A cél az volt, hogy a gazdasági egységeket, intézményeket, közületeket katonai formájú szervezetekké alakítsák át.136

A román fegyverszünet a szovjet csapatok gyors előrenyomulását tette lehetővé, így több száz kilométeres szakaszon hamarosan elérték Magyarország határait. A katonai helyzet változása a román határhoz közel eső Szegeden rendkívüli háborús helyzetet teremtett. Szeptember 2-án Szegedre is kiterjesztették a különleges közigazgatási szabályokat, hadműveleti területté nyilvánították a várost. Szegeden megszüntették az addig külön engedéllyel működő mulatók, bárok nyitva tartását. Elrendelték a hivatalokban a szombat-vasárnapi 8 órás munkaidőt, és azonnal berendelték munkára a szabadságon lévő tisztviselőket. Szegeden 2-án elrendelték a cigány katonai munkaszázadok felállítását, 4-én pedig a csökkentett állománnyal mozgósított katonai közigazgatási parancsnokságot utasították, hogy a katonai és polgári részt azonnal egészítsék ki hadiállományra. A bulgáriai fegyveres felkelést követő napon, 1944. szeptember 10-én érvénybe lépett Szegeden a hadműveleti területre érvényes rendkívüli állapot.137

 {523} Szeptembertől jelentősen fokozódtak a katonai erőfeszítések. A 3. magyar hadsereg szervezése újabb személyi és anyagi áldozatot követelt a várostól. Szeptember 11-étől Szegeden megkezdték az 5. tábori póthadosztály felállítását, amelyet a Kárpátokban harcoló 13. hadosztály tábori póttartalékaként hoztak létre. Parancsnoki állományát Szegeden toborozták, zömmel tartalékosokból, a hadosztálytörzset részben az V. kerületi hadtestparancsnokság tisztjeiből állították össze. A póthadosztály anyagi ellátását is a város fedezte: autókat, lovakat vonultattak be. Szeptember 23-án kerékpárokat is gyűjtöttek a lakosságtól, 79 darab újat pedig a műszaki kereskedőktől vettek igénybe. Markovics Szilárd kereskedőtől 350 kerékpárt, 3 motorkerékpárt és 1 autót — teljes műszaki árukészletét — úgy kobozták el a „kincstár javára", a 9. szegedi tábori pótezred részére, hogy áruelvonás címén eljárást is indítottak ellene.138

A város lakosságát a legérzékenyebben az újabb katonai behívás és mozgósítás érintette. Szeptember 8—9-én kezdődtek meg a póthadseregekhez a behívások, vasutasokat, tűzoltókat, sőt még rendőröket is mozgósítottak. Ezért szeptember 21-én a kisegítő karhatalmi rendőröket azonnali szolgálattételre szólították fel. A 8 belterületi orvosból hatot ugyancsak katonai szolgálatra hívtak be, négy városi orvost szintén.139

1944. szeptember 23-ától érte el a front Magyarország mai területét. Hatására szeptember 28-án elrendelték a teljes és általános mozgósítást. Hirdetményeken és hírlapokban jelent meg a bevonulási parancs. Már szeptember 25-én elrendelték a polgári foglalkozásban való meghagyás felülvizsgálatát, majd október l-jétől minden korábbi mentesítést megszüntettek. Azonnali hatállyal mozgósították az 1903-nál később született nem tényleges tiszteket, tisztjelölteket, tartalékos tiszti és hasonló értékű vizsgát tett karpaszományosokat, szakszolgálatos tiszteket. Mozgósították az 1903 — 1908. évfolyambeli férfiakat. Felülvizsgálták a katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánítottakat, és katonai vagy munkaszolgálatra kényszerítették őket.140

Az általános mozgósítással jelentősen növekedett Szegeden a katonaság létszáma. Ellátásuk egyre nagyobb nehézségbe ütközött, ezért szeptember 23-án megszüntették a közétkeztetési élelemgazdálkodást, helyette a háborús élelemelosztást vezették be a katonai alakulatoknál. Elhelyezésükre sem volt elegendő a korábban lefoglalt sok iskola és közintézmény, ezért házakat, óvóhelyeket, pincéket is katonai körletekké nyilvánítottak. Kézifegyvert csak a behívottak 40—50%-ának tudtak adni, de feszített ütemű kiképzésbe kezdtek.141

 {524} A rendkívüli állapotot, a belső bomlási folyamat előrehaladását és a kétségbeesett erőfeszítéseket jelezte, hogy szeptember 25-én belügyminisztériumi utasítást adtak ki a nemzetőrség sürgős megszervezéséről — „nemzethű" egyénekből. Erről a Szegedi Új Nemzedék már egy nappal előbb hírt adott. A nemzetőrség feladata volt a csendőrség és rendőrség támogatása a közbiztonság fenntartásában, kisebb ellenséges partizán- és ejtőernyőscsoportok megsemmisítése, szabotázsakciók megakadályozása, valamint szükség esetén a katonai parancsnokságok utasításai szerint az arcvonal mögötti területek védelme, tehát közvetlen katonai feladatok ellátása. Szeptember 30-án felszólították a város férfi lakosságát a nemzetőrségbe való önkéntes jelentkezésre. Ennek hiányában ide sorolták a hadiüzemi őröket (hadiüzem 5 fős nemzetőrőrsöt állított ki), a légoltalmi rendfenntartó szervezetet és a leventecsapatokat. Október 3-án a főispán 15 főt jelölt a nemzetőrszervezet parancsnoki karába. Mindannyian „vitézek" és „nemzetvédelmi keresztesek", civilben bank- és vállalatigazgatók, ügyvédek, tanárok és városi főtisztviselők voltak, valamennyien tartalékos katonatisztek. Október 6-án a kiképzéseket is megkezdték.142

Október elejétől végleg megszűnt a város békés élete. Az egyetlen lap, a Szegedi Új Nemzedék a hadijelentések mellett még békésnek tűnő cikkekkel volt tele. Ugyanakkor a szegedi filmszínházak már csak a hét végén tartottak előadást, október 2-án felfüggesztették a kerületben a labdarúgó-bajnokságot. Szeptember 30-ától a város egész lakosságát védelmi erődítési munkálatokra mozgósították. Nagy erőfeszítéseket tettek az újszegedi védelmi vonal megerősítésére. A Kamaratöltésen tankcsapdákat és lövészárkokat ástak.143

Október 4-én a hadiüzemekben — vagyis minden jelentősebb szegedi gyárban és ipartelepen — megszervezték a gyári munkásalakulatot. Ennek tagja volt minden katonaviselt ember, illetve minden kiképzett 18—20 éves levente. Élükön kijelölt parancsnok és parancsnokhelyettes állt, de a gyári katonai parancsnok felügyelete alatt tevékenykedtek. Riadóláncot szerveztek, tagjaiknak készenlétben kellett tartaniuk háromnapi élelmet, riadóztatás esetén pedig a munkásoknak takaróval, meleg ruhában a városban kijelölt pontokra kellett vonulniuk, hogy a hadiüzemi munka miatt felmentettek katonaságra vagy további hadiüzemi munkára befogható erő veszélyeztetett helyzetben ne maradjon a városban. Végül október 3-án a különleges közigazgatási rendszabályokat kiterjesztették az egész lakosságra, a hadimozgósítással a várost teljesen a háborús céloknak rendelték alá, amellyel már a helység kiürítését készítették elő.144

 {525} A város kiürítésére vonatkozó első átfogó, részletes terv 1943. július 3-án született meg. Ebben már szerepet játszott a második világháborúban bekövetkezett döntő fordulat. Tartalmazta a keletről nyugatra történő kiürítés tervét, a befogadóterületek kijelölését. A tervet a német megszállás után, 1944. május 4-én mint túlhaladottat újra fogalmazták, és június 25-én az első konkrét intézkedések is megszülettek. Ekkor még csak a Tiszától keletre eső területek kiürítésével számoltak, ezek felvevőhelyeit a Duna —Tisza közén jelölték ki, Újszeged felvevőhelye ekkor lett .Szeged. A katonai kiürítés a hadköteles korban levők hátravonását is tartalmazta. Kiürítés esetére a terv a polgári termelőmunka folytatásával számolt, ezért elrendelte az értékek, termények, termékek, állatok stb. biztonságba helyezését.145

A front közeledtére szeptember 9-én a szegedi honvéd kerületi parancsnokság az országmozgósítási kormánybiztossal közösen intézkedett a kiürítésre való felkészülésről, a szervezeti előkészületekről, a bizalmas iratok Budapestre történő szállításáról. Kijelölték a város hivatalainak, intézményeinek mentesítő helyeit Budapesten és Dunántúl nagyobb városaiban. Az érintett városok, települések Kaposvár, Sopron, Győr, Veszprém, Pécs, Szekszárd, Sárbogárd és Enying voltak. A különböző hivatalok és intézmények pedig mint a városi közigazgatási hivatal, a tudományegyetem, a Királyi ítélőtábla, a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara, a Pénzügyigazgatóság, a Postaigazgatóság, a tanügyi hatóságok stb. szeptember 26—27-én mintegy 416 vagon kiutalását sürgették irattáraik, műszereik, könyvtáraik és egyéb értékeik elszállításához.146

A szegedi kerületi parancsnokság intézkedett arról is, hogy a hadműveleti okok miatt kiürítésre kerülő lakosságot „átmenetileg" a Duna—Tisza közén telepítsék le Kiskunhalas város és a Kalocsai járás területén. A polgári menekültek gyalog juthattak el a felvevő területre. Szeptember közepén erdélyi és főként bácskai polgári menekülők nagy tömegei érkeztek a városba, a hónap végén már Szegedről is megindult a menekülők áradata. Ez már a katonaság mozgósítását, a hadműveleti tervek végrehajtását akadályozta, ezért szeptember 29-én a honvéd vezérkar főnöke külön rendeletben korlátozta a kiürítést, kimondva, hogy „polgári vonatkozásban személyi kiürítés nincs", tehát elnéptelenítés nem lesz. Az önként menekülni készülő lakosságot nem korlátozták szándékában, de a magukkal vihető csomag és az igénybe vehető szállítóeszközök tekintetében igen.147

 {526} Ezért a közintézmények kitelepítésénél a helyben maradt lakosság igényeihez mérten kellett eljárni, így helyben maradtak a rangidős megbízott hivatalnokok, az ügymenethez szükséges iratanyagok, és nem volt szabad elszállítani az anyakönyvi első példányokat, a népmozgalmi nyilvántartó anyagokat stb. Október 3-ra a lakossági és intézményi kiürítésnek minden előkészülete befejeződött, a továbbiakban a hadműveletek döntöttek az időpontok elrendelésében.148

Az intézmények és hivatalok vezetői október 7-én kapták kézhez a kiürítési határozat titkos példányait, október 8-án reggel híre kelt annak, hogy „az oroszok átkeltek a Tiszán", ennek hallatán szinte menekülési pánik robbant ki. Közben a hadműveleti parancsnokság a katonai helyzet mérlegelése alapján úgy döntött, hogy elrendeli Szeged kiürítését, s az erről szóló plakátokat 10—11 óra között ragasztották ki a város területén.149

Elsőként a város vezetői, Tukats Sándor főispán és Tóth Béla polgármester-helyettes hagyták el a várost, ekkor került sor a városi hivatalok, ügyosztályok kiürítési parancsának végrehajtására. Elszállították a főpénztárt, a fontosabb iratokat, berendezéseket, a város mozdítható vagyonának egy jelentős részét. A város polgári vezetését dr. Pálfy György kultúrtanácsnokra bízták, majd október 9-én katonai közigazgatást vezettek be. Az intézmények vezetői is — zömmel vonaton — ekkor távoztak el. A nap folyamán több menekülő vonat indult. Reggel még menetrend szerint, de délelőtt már menekülőkkel megrakodva. Az utolsó vonat e napon 17 órakor futott ki a Nagy állomásról.150

Szeged mintegy 20-—25 gyárának, üzemének tulajdonosai, vezetői, a gyári katonai parancsnoksággal együtt menekültek el, magukkal vitték a készpénzkészleteket, dokumentációkat, a gyárak különböző értékeit. Még olyan intézmények is csatlakoztak a menekülőkhöz, melyeknek a lakossággal együtt kellett volna maradniuk, így a városi tűzoltóság több vezető tisztje távozott Kaposvárra, a mentőállomás pedig személyzet nélkül maradt. A rendőrség és csendőrség eltűnt, holott az előbbinek is helyén kellett volna maradnia.151

Október 8-án a félkatonai alakulatokat, így a leventéket és a gyári munkásalakulatokat is mozgósították. A leventéket, mint „nemzetőröket" zárt rendben vonultatták el, az igen kis számban összetoborzott munkásokat a gyári katonai parancsnokok igyekeztek hátravonni. Az újabb bombázásoktól, az ostromtól való félelem hatására a lakosság egy része, összesen mintegy 15—20 {527} ezer fő elhagyta Szegedet. Többségük 50 kilométeres sávon belül, a város nagy tanyavilágában helyezkedett el. Akik tovább vonultak, fél éven át az országút vándorai lettek.152

 

7. HARCOK SZEGEDÉRT, A VÁROS VÉDELME ÉS ELFOGLALÁSA

Romániának 1944. augusztus 23-i háborúból való kiugrása után alig három héttel a szovjet csapatok az ország mai határán álltak. Az ország keleti részét szeptember 12-étől az angol —amerikai bombázókötelékek már nem támadták, ugyanezen a napon a magyar kormány a Tiszántúlt és Szegedet hadműveleti területté nyilvánította. Szigorú katonai rendszabályokat vezettek be. A Dél-Erdélyből előretörő Vörös Hadsereggel szemben Szeged az egyik legfontosabb déli felvonulási és utánpótlási területté vált. Elfoglalását a szovjet katonai vezetés hadműveleti célként jelölte meg azért is, mert úgy értékelte, hogy ezáltal Budapest irányába történő frontális csapás indítható.

A Szegedért folytatott harcot a hadtörténeti irodalom tágan használja. A 20-30 kilométeres körzetben folyó harci cselekményeket mind ehhez kapcsolja, ahogy ez a hadműveleti tervekben is szerepelt. Ezért a várostól északra és délre létrehozott hídfőket Szeged bekerítésére irányuló hadmozdulatoknak tekinthetjük. A harcok kezdete 1944. október 6-ára tehető. Ekkor indult el a Vörös Hadsereg Magyarország elleni offenzívája, délen a Szeged elleni átkaroló hadmozdulatok előkészítése, a Tisza irányába indított támadás (20. grafikai melléklet) súlypontjainak kialakítása.153

A magyar—német védelmi tervekben fontos szerepet játszott a Tisza vonalának megtartása, hogy egy esetleges visszavonulás után innen mehessenek át ellentámadásba. Szeged védelmének kiépítésében Algyőtől Horgosig a Tisza jobb partját jelentősen megerősítették, Újszeged teljes megvédésére a Maros töltésvonala, a Kamaratöltés, a Kamaragát mint természetes akadály, megerősítve, kiváló védelmi vonalat jelentett. Ennek megépítéséhez drasztikusan mozgósították a lakosságot. A védelmi vonal összefüggő rendszert képezett, a majd 40 kilométer távolságban jelentős katonai tűzerőt összpontosítottak: 55 ágyút (boforcokat, légelhárító gépágyúkat, 7 nehézágyút, majd páncéltörőket) {528} helyeztek el, 54 géppuskafészek készült el. A harcok után 2331 lövészgödör, lövészteknő maradt.154

Szeged belső védelmi támpontjai kevésbé ismertek. Elsősorban a tiszai védőtámfalat használták fel a védekezés céljára. A klinikák előtt és a Stefániában, majd a város különböző pontjain lövegeket állítottak fel. A Felső Tisza-parton két jelentősebb pont volt: a Maros-torkolattal szemben, a mai Körösi halászcsárdák környékén és a Lippai-fatelep tájékán. Erős védelmet építettek ki a felrobbantott vasúti hídtól délre a Boszorkány-sziget töltésén, ahol 550 méter hosszúságban lövészárkok és tüzérségi tüzelőállások épültek, legnagyobbrészt a töltéskorona nyugati oldala mögött. A legjelentősebb ellenállási támpont a város nyugati részében a lemezgyár és a dorozsmai úti köztisztasági telepen, valamint annak környékén épült ki. Részben a harcok idején, de ezen a területen már május óta légvédelmi állások, erős katonai körletek voltak.155

Az október 6-i szovjet általános támadás arra kényszerítette a 3. magyar hadsereg parancsnokságát, hogy azonnal elrendelje gyenge póthadosztályainak Tisza mögé vonását, és így mentse a hadsereget a megsemmisüléstől. A német vezetési törzs ehhez csak október 7-én este járult hozzá, amikor a Bánátot védő és a Dél-Alföldön harcoló egyetlen jelentős német erő, a 4. SS Polizei páncélgránátos hadosztály két nap alatt Kikindától Újszegedig visszaszorult, majd október 8-án reggel megkezdte visszavonulását a szegedi hídon. Ezzel a tiszántúli német—magyar hídfőállás tervét véglegesen elvetették. Ez egyet jelentett Újszeged feladásával is. A német vezetési törzs Kiskundorozsmara vonult vissza. A hadosztály kis részéből 6 páncélossal biztosító egységet hoztak létre Szegeden, a fő erőket Szolnokra irányították.156

A német egységek nyomában megindult a Tiszántúlon rekedt magyar alakulatok visszavonulása. A biztosító egységek még súlyos halogató harcokba keveredtek a gyorsan előretörő szovjet ezredekkel, de inkább tüzérségi és aknavető tűzcsapásokkal folytattak elhárító harcokat. Elsősorban Szőreg—Újszeged vonalát védték, hogy a tiszai közúti hídon a visszavonulást fedezzék. Október 9-én este, miután a magyar visszavonuló egységek zöme átkelt a hídon, az újszegedi vasútállomáson felrobbantották a lőszeres {529} vonatot, hadfelszereléseket, és az utolsó egységek is elhagyták Újszegedet.137

20. grafikai melléklet. Harcok Szegedért, 1944 október

A szovjet csapatok Temesvár és Kikinda felől Újszeged irányába törtek előre, október 8-án reggelre Martonosnál (az országhatár mellett) átkeltek a Tiszán, és hídfőállást foglaltak el. A nap folyamán a röszke-lúdvári szivattyútelepnél újabb hídfőállást építettek ki, ezt a martonosival egyesítették, és estére már másfél hadosztálynyi erőt vetettek át a folyón. Világosan látszott a város bekerítésére irányuló hadmozdulat, amelyet a magyar—német erők nem tudtak megakadályozni. A szovjet csapatok Makó felől Algyő és Tápé irányába támadtak. Mindkét helyen hídfőállást alakítottak ki, itt friss magyar erők és egy német biztosító egység bevetésével sikerült megakadályozni a szovjet hídfőállások egyesítését, így Szeged átmenetileg még tartotta magát.158

Október 8-ától megtették az előkészületeket Szeged közvetlen védelmére. Létrehozták a Matolcsy-harccsoportot, amely az 1. légvédelmi tüzérdandár nyolc ütegéből, három pótágyúsütegből (összesen 44 ágyúból), és az 5. tábori póthadosztály 7. pótgyalogezredéből, valamint kisebb — a visszavonuláskor szétszóródott — tiszántúli határvadász és helyőrségi katonai alegységből állott. Összesen 600—800 honvéd volt a harcoló létszám, amely nem tetszik soknak, de tekintve, hogy városban és védekező pozícióban volt, nem is lebecsülhető. A harccsoportot közvetlenül a 3. magyar hadsereg parancsnokságának rendelték alá. A parancsnok Matolcsy Elek vezérőrnagy, az 1. légvédelmi tüzérdandár korábbi parancsnoka (később a honi légvédelem országos főparancsnoka). Harcálláspontja a város nyugati felén, a falemezgyár területén volt.159

Az újszegedi hídfőállás tervének feladása után védelmi célokat szolgált a tiszai szállítóeszközök és a hidak felrobbantása. Október 8—9-én a magyar robbantóalakulatok — német műszaki és katonai ellenőrzés mellett — felrobbantottak 8 óriásuszályt, 6 kisebb uszályt, 2 vontatóhajót, a város három nagy kompját és 2 homokszállító hajót. Ezzel kettős célt értek el, egyrészt ezeket mint átkelési eszközt semmisítették meg, másrészt az uszályok tele voltak gépekkel, élelmiszerrel, áruval és félkész áruval, amit a csongrád — mindszenti szovjet hídfőállás létrehozása miatt már nem tudtak elszállítani. A hajók és rakományaik értéke így is elérte a 40—50 millió pengőt. Végül október 9-én {530} este 9 órakor felrobbantották a közúti hidat és a vasúti híd megmaradt nagyobbik részét.160 (106. fénykép.)

A szovjet csapatok összehangolt támadása október 10-én bontakozott ki. Előtte szovjet felderítő repülőgépek élénk légifelderítést hajtottak végre. Október 6—7-én 3—3 alkalommal volt légiriadó, 9-én a harcok nyitányaként két bombatámadás érte a várost, az elsőnek két nő, a másodiknak öt honvéd volt az áldozata. Nagy számban dobtak le röplapokat is.161

Szeged elfoglalásában fő szerepet a 46. szovjet hadsereghez tartozó 108. és 320. hadosztály kapott: a 108. gárdalövész hadosztály Martonosnál elsőként kelt át a Tiszán, és három ezredéből hozták létre azt az ezer főből álló önálló, megerősített rohamcsapatot (rohamzászlóaljat), amely feladatként kapta, hogy a 320. hadosztály két ezredével a várost elfoglalja. A rohamcsapatot a hadtesttartalékból megerősítették egy 25 rohamlövegből és két ütegből álló tüzérezreddel, egy műszaki zászlóaljjal, 3 géppuskás századdal, 50 fős kézigránátdobó egységgel és 5 lángszórós csapattal, tehát utcai harcokra is felkészítették őket. A rohamcsapat elsőként kelt át a hadihídon, majd északi irányba fordulva, a Tisza jobb oldali védtöltése két oldalán közelítette meg Szegedet, 9-én már Gyálarétet is elfoglalta.162

A Boszorkány-szigetnél azonban váratlan ellenállásba ütköztek, ahol igen jól megerősített védelmi állások voltak, és a magyar katonaság megakadályozta a városba való betörést. A német biztosító egység segítségével gyűrűbe szorították a támadó erőket, és a támadást csak 10-én délután tudták kibontakoztatni a szovjet csapatok, amikor újabb ezredek bevetésével a bekerítő manőver már sikerrel kecsegtetett.163

A szovjet tüzérség október 10-én hajnali 5 órától délután 17 óráig lőtte a várost, de már 9-én este elszórt belövések voltak. Az Algyotől Martonosig elhelyezkedő szovjet tüzérségi ütegek — elsősorban az Újszegedre, Szőregre, Ószentivánra települt tüzérdandár egy-egy ezrede és Újszegedről egy aknavető ezred — lőtte a felderített katonai célpontokat, a város magas épületeit és tornyait, ahol a magyar megfigyelőket vélték. A magyar tüzérség 9-én még a boszorkány-szigeti betörés vonalát, 10-én reggeltől Újszegedet és a szovjet {531} ütegállásokat lőtte Kiskundorozsma nyugati szegélyétől. Ekkor kapott belövést több újszegedi középület és ház.164

A szovjet tüzérségi gránát- és aknabecsapódások áldozataiból pontosan nyomon követhető a tűz folyamatos hátrahelyezése, vagyis a tüzérségi előkészítés. Hajnali 5 és 10 óra között Alsóvárost, 9 — 13 órakor a Belvárost, 12—15 óra között Felsővárost és Rókust lőtték, utána már csak elszórt aknabecsapódások voltak a Felsővároson. A tüzérségi és aknatalálatoknak 30 polgári áldozata volt.165

A szovjet lövészalakulatok, felderítő páncélosokkal megerősítve október 10-én délután Alsóváros felől megkezdték a harci tevékenységet. Kisebb összecsapások alakultak ki a Röszke, Gyálarét felől előnyomuló szovjet és a védő magyar alakulatok között az alsóvárosi Fekete-földeken és a körtöltés vonalában. A támadók a boszorkány-szigeti gyűrűt áttörték. A Tisza-pályaudvar környékén még kísérlet történt megállításukra, de a rohamzászlóalj elsőként hatolt be a városba, és egységei 17 órakor már a Belvárosig jutottak. Egy újólag átdobott gárdalövészezred, amely addig a tiszántúli Vedresháza térségében tartalékban volt, Szentmihálytelek megtisztítása után a város alatt északnyugatnak fordult Kiskundorozsma irányába. Ez a támadó ék a magyar 7. pótgyalogezredet is szétszaggatta. Ennek II. zászlóalja Mórahalom irányába szorult vissza, míg az I. és III. zászlóalj Kistelek felé vonult el a teljes bekerítés elől.166

A bekerítő manőver eldöntötte a további harcot. A német biztosító egység Tápé alól elvonult, az innen előretörő szovjet egység Felsővárost rohamozta. A városban tényleges harcra már nem került sor. A Bajai úton visszavonuló magyar egységek mind fogságba estek, az egyetlen rés a budapesti út irányában volt. Az est és az éjszaka leple alatt Újszegedről átkelt a Tiszán két szovjet ezred, amely a nap folyamán több kísérletet is tett az erőszakos átkelésre, addig sikertelenül. A több irányból indított támadás azonban gyors sikerrel zárult, és október 11-én hajnalban, 3 óra 30 perckor jelentették, hogy „éjszakai rohammal elfoglalták Szegedet". Reggelre a városháza tornyán a megadást jelentő fehér zászló lengett.167

A városért folyó harcnak 50 polgári áldozata volt: 30-an a tüzérségi lövedékektől eredő sérülésekben, 20-an az elszórt harci cselekmények idején {532} lőtt sebekben haltak meg. A katonaság személyi vesztesége: 44 magyar, 14 német tiszt és katona, szovjet részről 16 tiszt és 80 vöröskatona. A szovjet csapatok még 100—120 magyar foglyot ejtettek a városban, azokat, akik bennszorultak a gyűrűben. Moszkvában Szeged elfoglalását október 11-én este 224 ágyúból 20 díszlövéssel ünnepelték.168

97. fénykép. Német katonák a szegedi utcán, 1944
 
98. fénykép. Munkaszolgálatosok bevonultatása
 
99. fénykép. Munkaszolgálatosok bevetésre készen
 
100. fénykép. Összegyűjtött zsidó ingóságok az új zsinagógában, 1944
 
101. fénykép. A Tisza pályaudvar a bombázás után, 1944
 
102. fénykép. A gyermekklinikát is bombatalálat érte, 1944. szeptember
 
103. fénykép. Bombatölcsér Alsóvároson, 1944. augusztus 1
 
104. fénykép. Romeltakarítás Felsővároson, 1944. szeptember
 
105. fénykép. A vasúti híd roncsai 1944
 
206. fénykép. Ennyi maradt Eiffel-Feketeházy szép hídjából, 1944

  1. Magyarország története 8/2. kötet. Bp., 1984. 1003—1005.
  2. Pl Levéltár 658. f. 6/296.
  3. OL K—27. Minisztertanácsi jkv. 1940. június 7-i ülés 39.
  4. Szeged címtára. Szeged, 1942. 8.
  5. Fábián György: Kormánypolitika és szélsőjobboldali ellenzék Szegeden a második világ háború időszakában. Kézirat. Szeged. 1982. 7 — 10.
  6. CsmL Főisp. ir. 100/1939.
  7. CsmL Szeged város Th. biz. ir. Közgy. jkv. 1939. október 14., Főisp. ir. 181/1939.; Délmagyarország, 1939. november 28.
  8. Délmagyarország, 1940. március 14.
  9. Fábián György I. m. 36—39.
  10. Uo. 33-35.
  11. CsmL Főisp. ir. Levelezés 428/1940.; Szegedi Új Nemzedék, 1940. május 7.; Délmagyarország, 1940. május 7.
  12. CsmL Th. biz. ir. 1940. június 17-i rendkívüli közgy. jkv.
  13. Lackó Miklós Nyilasok, Nemzetiszocialisták 1935-1944. Bp., 1966. 267-268.
  14. Magyarság, 1941. szeptember 19., október 28.
  15. Nemzetőr, 1940. december 7., 1941. május 11.
  16. Fábián György: I. m. 43—44.. 58.
  17. A. Sajti Enikő: Az MSZDP és a jobboldal küzdelme az 1939-es választások előtt Szegeden. In: Tanulmányok Csongrád megye történetéből 1919 — 1945. Szeged, 1977.: Shvoy Kálmán 1983.
  18. Belügyi Közlöny, 1939. szeptember 3. 1043., 1130. és 1939. október 3. 1354-1355.
  19. Csanádi—Nagyváradi — Winklf.r: A magyar repülés története. Bp., 1977. 230.
  20. CsmL Szeged város Közgy. jkv. 1941. május 21-i ülés., Polgm. ir. 29975/1941.
  21. CsmL Közgy. jkv. 1941. február 12-i., 1941. augusztus 6-i ülés.
  22. Szeged címtára. Szeged, 1942. 267—338.
  23. Puljer Fülöp: A szegedi Csillag börtön története 1780 —1945. Szeged, 1981. Kézirat. 23—25.; Vladislav Rotbart: Ne feledd el régi barátod. Újvidék, 1979. 6—7.
  24. CsraL Főisp. ir. OM. 1939—1944. szn. és Hadtörténeti Intézet Levéltára (HIL) Szegedi V. honvéd hadtestparancsnokság 19. doboz 10801/eln. III. 1939.
  25. OL Z-411/41. cs. 497. tétel, Z-1173/2 cs. 13. t.
  26. CsmL Szegedi Lemezgyár és Faipari Rt. ir. XI. 18., Orion Bőrgyár, Richter Gyula doboza 1/1940., 1941., 1942., 1943.. 1944.
  27. Fehér István: A második világháború évei Szegeden (1939 — 1944.) Kézirat. Szeged, 1989. 31-32.
  28. Uo. 39. Fehér István gyűjtése és összeállítása.
  29. Uo. 35-37.
  30. CsmL Főisp. ir. Közellátási ir. 1-2/1941., 224/1941., 692/1941., 30/1942., 436/1942., 427/1942., 681/1942.
  31. Fehér István 1. m. 27—29.
  32. Uo.
  33. CsmL Főisp. ir. 436/1942.
  34. Fehér István I. m. 41—42.
  35. Délmagyarország. 1942. július 30.
  36. CsmL Főisp. ir. Scontro 185/1944.
  37. CsmL Richter Gyula doboza, szn., Szegedi Lemezgyár és Fémipari Rt. Hadiüzem doboz 1944-1945. szn.
  38. HIL Szegedi V. honvéd hadtestpar. ir. 19. doboz 28. sz. parancs (1944. április 26.); CsmL Visszaemlékezések gyűjteménye (1945. július 9., augusztus 4.).
  39. CsmL Főisp. ir. Scontro 46/1944.
  40. CsmLFőisp. ir. Scontro 53/1944., Polgm. ir. 12512/1944.
  41. Fehér István. I. m. 65.
  42. CsmLFőisp. ir. 50/1943-148/1943.
  43. CsmL Főisp. ir. 4/1944., Közellátási ir. 201/1944.
  44. CsmL Főisp. ir. 335/1943.
  45. Nemzetközi sajtótudósító, 1943. január 26.
  46. CsmL Főisp. ir. Közellátási ir. 100/1943.
  47. CsmL Főisp. ir. 831/1944.
  48. Fehér István. I. m. 44.
  49. Uo. 44.
  50. Uo. 45.
  51. CsmL MÉMOSZ ír. Nyilvántartó tagdíjjegyzék 1937/1944.; Pl Levéltár ÉSZ ILI/17. Levelezés 1943—44. Szeged.
  52. VDCSMMT 1919-1944. 654., 660., 676-677.; CsmL Főisp. Közeli, ir. 363/1942., 101/1943., CsmL Szegedi Kender ir. 1943. I. Textilgyárosok dossz. szn.
  53. Fehér István I. ra. 49—50.
  54. Uo. 76.
  55. Délmagyarország, 1944. március 7. és március 10.; CsmL Szegedi Főügyészség ir. 2644/1944.
  56. CsmLFőisp. ir. 1871/1944., 200/1944., 247/1944.
  57. Pintér István: A Szociáldemokrata Párt története 1933 — 1944. Bp., 1980. 305.
  58. Délmagyarország, 1940. január 13., 1940. április 17. 6., 1940. december 20. 5.
  59. Pl Levéltár ÉSZ III. 17.; Délmagyarország, 1942. május 12. 6.
  60. Fehér István. I. m. 58-59.
  61. Uo. 78-79.
  62. Huszár Tibor: Beszélgetések. Bp. 1983. 318—319. (Beszélgetés Kiss Sándorral.)
  63. Szabó Tibor — Zallár Andor: Szent-Györgyi Albert Szegeden és a Szent-Györgyi gyűjtemény. Szeged, 1989. 52—65.
  64. Dombrády Lóránd—Tóth Sándor: A magyar királyi honvédség 1939—1945. Bp., 1987. 303-308.
  65. Fabinyi József: A magyar királyi 13. honvéd gyalogos hadosztály története 1943 — 1944.; HIL Tanulmányok gyűjteménye. Növedéki napló, 2834. sz. 11 — 13.
  66. Fabinyi József. I. m. 11 — 13.
  67. Uo.
  68. HIL Szegedi V. honvéd hadtestpar. ir. 19. doboz. Bizalmas parancs 1944. április 15.
  69. HIL HM Vkf. Eln. ir. 299. csomó 667/eln. 1944. VII. sz. melléklet.
  70. CsmL Főisp. ir. 827.. 1130., 1026., 633/1944., Szegedi Royal Szálló ir. 1944. szn.
  71. CsmL Főisp. ir. 639., 692., 1130/1944. és 369-375/1944.
  72. CsmL Halotti anyakönyv 1944. (Gyűjtött anyagok.)
  73. CsmL Főisp. ir. 775-776.. 883/1944.; Polgm. ir. 15 264-15263., 23020/1944.; Szegedi Tudományegyetem diákvédő iroda ir. 1944—1945. 140/1944—45.
  74. CsmL Főisp. ir. 634.. 639., 692.. 769-776/1944.; Polgm. ir. 15264.. 18485.. 19604., 41545.. 49447/1944.
  75. CsmL Polgm. ir. 45081.. 49417/1944.; Kereskedelmi és Iparkamara ir. X/18. 1944. a.
  76. CsmL Főisp. ir. 848/1944.
  77. OL Z-213. 4. csomag, y. tétel.
  78. CsmL Közgy. jkv. 1944. Res. 8/1944.; OL BM/K-260. 666/1942. és 1944.
  79. CsmL Főisp. ir. 133/1944.
  80. CsmL Főisp. ir. 543/1944. Közgy. jkv. 1944. április 13. és július 24-i ül. jkv.
  81. CsmL Közgy. jkv. 1944. április 15-i és május 17-i jkv.
  82. Délmagyarország, 1944. április 13.
  83. Fábián György: I. m. 75 — 76.
  84. Összetartás. 1944. június 21.; Hódmezővásárhelyi Népújság. 1944. április 19.
  85. Fábián György. I. m. 77.
  86. Szegcdi Új Nemzedék. 1944. szeptember 16.
  87. CsmL Föisp. ir. 559-560., 1052.. 1080/1944.
  88. OL BM. K-150 sz. 3375. csomó 73432/1944.; CsmL Főisp. ir. 479/1944.
  89. CsmL Főisp. ir. 250/1944.. Res. 55/1944.
  90. CsmL Főisp. ir. 480/1944.
  91. VDCSMMT 1919-1944. 41-42., 732.. 737-743.; Berey Géza: Hitler-Allee. Bp., 1979. 17-26.
  92. Szegedi Új Nemzedék, 1944. április 12., 19., 24., május 2., 20.
  93. OL K-260/1942-1944., BM K-150 sz. 3366. csomó 67905/1944.; CsmL Főisp. ir, 543/1944.
  94. CsmL Fasiszták által üldözöttek anyaga. 9292/1944.
  95. CsmL Főisp. ir. 847/1944.
  96. CsmLPolgm. ir. 13 734-13 735/1944.
  97. CsmL Polgm. ir. 23356., 12420., 25489.. 27 252., 27311/1944.
  98. UMKL NOTI. Peranyagok 4180/1946.; CsmL Főisp. ir. 44., 489/1944.. Polgm. ir. 16205.. 20007.. 20059., 27 467-68.. 48 560/1944.
  99. CsmLFőisp. ir. 847., 887/1944.
  100. CsmL Főisp. ir. 847., 896/1944., Polgm. ir. 57700., 45 120/1944.
  101. CsmL Főisp. ir. Res. 22/1946.; Molnár Judit: Zsidósors Szegeden 1944-ben. Kézirat 1993. 114-116.
  102. CsmLFőisp. ir. 847/1944., Polgm. ir. 12299/1944.
  103. CsmL Főisp. ir. 945/1944.; Új Ember, 1969. október 12.
  104. CsmL Főisp. ir. 847., 887/1944., Polgm. ir. 12299., 12537., 45664/1944., Rendőrségi ir. 93/1944.
  105. Fehér István. I. m. 85—86.
  106. CsmL Visszaemlékezések gyűjtemény. Lőkös Zoltán és Gaál Endre gyűjtése. Ld. Fehér István I. m. 87.
  107. Uo.
  108. CsmL Polgm. ir. 1926/1944.; Lagzi István: Adatok a lengyel menekültek délmagyaror szági történetéhez. Tanulmányok a lengyel emigráció történetéből 1939/1945. Budapest—Szeged, 1979. 87—115.
  109. Pl Levéltár 651/1944.; CsmL Főisp. ir. 255., 467., 670/1944.
  110. Visszaemlékezések Szeged felszabadítására. Szerkesztette: Péter László. Kézirat. Szeged, 1983. Somogyi-könyvtár.
  111. HIL Kriegstagebuch des Oberkommandos der Heeresgruppe Süd (KTB Hgr. Süd.) Filmtár Nr. 7. Anlagen-Band IV. Nr. 901-1209. 898. tekercs Anlage 1028.
  112. CsmL Főisp. ir. 1337/1944., Tűzoltósági ir. 2679/1944.
  113. The army Air Forces in World war III. The University of Chicago Presse 398.
  114. Csanádi—Nagyváradi—Winkler. I. m. 352—353.
  115. CsmL Tűzoltósági ir. 2879/1944., Mérnöki hiv. 11/71. Légó szn.
  116. CsmL Tűzoltósági ir. 3427/1944., Mérnöki hiv. uo.
  117. CsmL Tűzoltósági ir. 4316/1944., Mérnöki hiv. uo.
  118. CsmL Tűzoltósági ir. 4334/1944., Polgm. ir. 13729., 17867/1944.
  119. CsmL Főisp. ir. 1368., 1397/1944.
  120. CsmL Tűzoltósági ir. 4335/1944., Mérnöki hiv. 11221/1944.
  121. CsmL Főisp. ir. 1337/1944.
  122. OL BM K—150 sz. 119669/1943.; CsmL Polgm. ir. 37575/1943., CsmL Főisp. ir. 209., 413/1944.
  123. CsmL Főisp. ir. 534., 548/1944., Mérnöki hiv. ir. Légó 11/71. szn.
  124. CsmL Főisp. ir. 534/1944.
  125. CsmL Mérnöki hiv. ir. 2520., 3744., 15 754/1944., Óvóhelyépítés dossz. szn.
  126. CsmL Polgm. ir. 14869., 31805/1944.
  127. Szeged bombázásáról és következményeiről lásd bővebben Kanyó Ferenc: Szeged stratégiai légibombázásai 1944-ben. Oktatási Igazgatóság Évkönyve. Szeged, 1983. 153 — 178.
  128. CsmL Főisp. ir. OM bizalmas. Rendeletek: 363033., 363050/1944. VIII. OM. 179203/ eln. 46-1944.
  129. OL BM K-150. 3354. cs.; CsmL SZFI 436/1944. Szeged város kisgyűlési jkv-k. 97/Res 1943., 109/Res 1944. március 29.
  130. CsmLPolgm. ir. 14840., 17341., 17587.. 18356/1944.
  131. HIL HM elnöki 6796. cs. 766 fólió (HM 12301/M. 1. b.-1944); Szegedi Új Nemzedék, 1944. március 24.
  132. CsmL Főisp. ir. OM biz. 14., 20., 28., 5153/1944.
  133. OL Z-454/14. cs. 174. tétel.
  134. Fabinyi Józsrf. I. m. 4-5., 41—50.
  135. Dokumentumok a szegedi 5. hadtestpar. és a szegedi 5. rendőrker. tevékenységér