Előző fejezet Következő fejezet

Varga Magdolna

 

Adalékok napjaink költői stílusához:

A képiség eszközeinek vizsgálata Baka István három ciklusában (Háborús téli éjszaka, Döbling, Yorick monológjai)

 

Arisztotelésztől Horatiusig az irodalommal is foglalkozó elméleti munkák egyik közhelyévé vált, hogy az irodalom, pontosabban a költészet a képzőművészettel, közelebbről a festészettel rokonítható.

Napjaink átlagos műveltségű olvasója – akárcsak a múlt századi, a közoktatáson átesett elődje –, még ma is hasonlóan gondolkodik: képiségében éli meg a verset, a festőiség szempontjából ítéli meg elsődlegesen, s véleményük szerint: a vers hangulata, hatása, „elképzelhetősége” a költő által teremtett képekből magyarázható. Feltűnő, hogy az avantgárd és a neoavantgárd, a tárgyias költészet és a posztmodern után is még mindig ekkora jelentőséget tulajdonítunk a lírai alkotás egyik jellemzőjének.

 

A költői képek vizsgálatának problémái

Nehézséget okozott az írásjelek hiánya, mivel úgy ítélem meg, hogy a költői képek többsége általában szintagmára, szintagmaszerkezetre épül. Minősítésük során a másik gondot az okozza, hogy egy költői kép megértésének, minősítésének meghatározója a befogadó találékonysága és képzettsége.

Hogy egy vers mennyire tágítható, mennyire rugalmas, az elsősorban az egyénen múlik. Igen furcsa lenne tehát az egzaktság bármilyen követelményét állítani; legföljebb azt tehetjük, hogy mindig hozzáértjük, -értetjük: a dolgozatíró pillanatnyi tudása szerint. Kísérletemben így nem is a merészségre, hanem a konvenciókra építettem.

 

Metaforikus költői képek

Zalabai Zsigmond összefoglaló és vitaindító munkája a Deme László-i mondat-aforizma átalakítására késztet: hogy mi metafora, a gyakorlatban el tudjuk dönteni, de hogy mi a metafora, annak meghatározására csak kísérletek vannak. Dolgozatomban nem kívántam definíciót alkotni, a továbbiakhoz viszont megjegyzem, hogy a metaforikus képek közé sorolom a hasonlatot, a megszemélyesítést és a metaforát.

 

A hasonlatok

Baka hasonlatait vizsgálva úgy látom, hogy több igen közel áll a teljes metaforához („remeg a gyertya lángja, mint döngetett kapu”, „felpuffadt nyelved, mint dögön hízott eb, kushad közöttük”). Ám ezek nemcsak a könnyebb mondatfűzés miatt maradtak hasonlatok, hanem stilisztikai funkciója van annak, hogy az Isten nyelve csak olyan, mint a dögön hízott eb, s nem azonos vele (noha a közbevetett hasonlat által kettészakított igei metafora inkább ezt erősíti), vagy a remegő gyertyaláng azonosítása a döngetett kapuval több közös szemantikai jegyet sugallna (így felerősítené a nagyság- és anyagbeli különbséget), mint amennyi a költő szándékának megfelel.

Találtam olyan teljes metaforát is, amely mintha csak egy hasonlító kötőszó hiányában lenne az: „betűi közt halszáj tátong: cselédlány készségesen tárulkozó öle”. Vagy valóban asyndeton van a versben? Itt az érzelmek, a szépség iránti vágy sejlik föl, ami azonban eltorzul, elsekélyesedik, s mivel elérhetetlen, a hiány ugyanilyen erővel löki a vágyakozót a másik pólus felé. Ezt a kétségbeejtő, sivár helyzetet érzékelteti a hasonlatnál erőteljesebb hatású metafora.

Jellemző Baka hasonlataira, hogy mindössze három olyan van – kettő a Döblingben, egy a Yorick monológjaiban –, amelyik nem fonódik össze legalább egy alakzattal („Piros csizmáid, mint két vérező seb, / nem hiszem, hogy messzire jutnál”), metaforával („állok eleven vérfaként”) vagy megszemélyesítéssel („Robogott Szent Györgyként a zápor...”). A legtöbb hasonlat része egy komplex költői képnek, még a hasonlat metaforává válására is fölfigyelhetünk (Háborús téli éjszaka 90-93.pp.). A hasonlatok halmozása is e ciklusban található csak (239‑244.), amely átcsúszik a részletezésbe, s ugyanakkor visszatérő motívum a ciklus verseiben.

Jelentéskör szerint a hasonlatok egyharmadára jellemző az antropomorfizálás, egyötödére a dezantropomorfizálás, egynyolcadára a tárgyi világ természetihez való hasonlítása. A versek világában így összetartozónak érződik az ember, a természet, a tárgyak, a fogalmak világa, újfajta élményünk támad a Szent Györgyként robogó záporról, a háború által meggyalázott országról, mely „mint lúgot ivott cselédlány, vonaglik”, a gyertyalángról, mely „mint döngetett kapu”, remeg, vagy a bibliasorokról, melyek mint „máglyán a holtak”, felizzanak. A hasonlatok egy jelentős csoportja egy sajátos jelentésviszonyra épül, mert a hasonlított tartozik a tapasztalati világhoz (zápor, gyertyaláng stb.), ezekhez kapcsol Baka olyan elemeket, amelyek nem személyes élményeink közül valók (lúgot ivott cselédlány, halottak máglyái, Szent György stb.); vagy a művészet, az oktatás révén vagy a telekommunikációból ismerősek.

A Világirodalmi lexikon szócikkeiben találtam hasonlítási támpontokra - az adatok tekintetében, bár nem az összes általam vizsgált kép vonatkozásában. A táblázatokba foglalt eredmények alátámasztják az alakzatok tapasztalatait: a puritanizálódás tendenciáját.

 

A hasonlatok sűrűsége

Választott mű Hasonlatok száma: A szavak száma: A 100 szóra eső hasonlatok száma:
Háborús téli éjszaka 37 1299 2.84
Döbling  15 1034 1.45
Yorick monológjai 13 1875 0.69

 

Érdekes, hogy Ady Endre A halottak élén című kötetének a „sűrűségi mutatója”: 0.9, azaz jócskán eltér az imitált ciklus a példaadótól.

 

A megszemélyesítések

A megszemélyesítéseknek több mint fele a Háborús téli éjszakában található, a számuk a ciklusokban ugyanúgy csökken, mint a többi költői képé. Egy-két kivétellel cselekvést, mozgást kifejező igék, igenevek ezek, az élő vagy emberi világ rávetítése az élettelen vagy nem emberi mikro- és makrovilágra megeleveníti a vers világában megjelenő elemeket.

Feltűnő, hogy kevés elvont, gondolati fogalom található ezek között (Magyarország – haza – ország; halál, jövő, bánat), holott a ciklusok filozofikus kérdéseket feszegetnek: a léthelyzet, a létállapot és az egyes ember lehetőségeit. Ugyanannyiszor perszonifikál állatot vagy növényt (vad, fák, ágak, fűz, bodza stb.). Gyakoribb már az élettelen tárgyak életre keltése (katonavonat, bor, tükör, kalitka, por stb.); s az élők tulajdonságaival legtöbbször (a példák felében) érzéki tárgyakat, természeti jelenségeket ruház föl (fény, csillag, hold, föld, zápor, zivatar, fellegek, naplementék, esték, éj, virradat stb.).

A megelevenített elemek jó része nemcsak a költészetben, hanem a köznyelvben is gyakran előfordul (így erősíti a többszörös déja’ vu érzést az olvasóban): gyülekeznek a felhők, éjfélt üt az óra, ver a szív, pereg a homokóra, állnak a fák, remeg a gyertya lángja stb. Hogyan újítja meg Baka ezeket, hogyan gazdagodnak az ismerős fordulatok új szemléleti, hangulati elemekkel?

„De szomjukat enyhíteni gyűlnek / ecetes spongya fellegek” - a régiesnek minősített spongya főnév alkalmilag melléknévként szerepel (a „szabályos” az egybeírás lenne, s akkor erősebb lenne a metaforikus hatás), s a jelzőjével együtt idézi föl a keresztre feszített Jézus szenvedését (VIII (Passió)), a szomjúságát enyhítő ecetes spongyát és a Jeruzsálem fölött készülődő zivatart. Az értelmezés folytatható. A fellegek választékosabb szinonímája a felhőknek, a gyűlnek pedig a gyakorító képző nélkül nem aprózza el a cselekvést, nagyszabású eseményre vonatkozik. A gazdag evokációs tartalommal megújított köznyelvi megszemélyesítés szépen belesimul a vers, a ciklus szövetébe, nem érződik e képben sem a mindenáron való újítás, a harsány keresettség szándéka.

A Döbling V szörnyű látomásának elején az időpont megjelölése („... éjfélt üt az óra”) után a részletezés eszközével él Baka: „összeér két villám-mutatója”. A metafora már a valódi és a belső vihar kezdetét is jelzi, s a versben ez a két sor variációs ismétléssel négyszer visszatér (106-107., 120-121., 136-137., 150-151.), egyre nagyobb feszültséget teremtve a két sor között. Míg az első ugyanazt állítja (éjfélt üt az óra), a másodikban mégis az idő múlása érzékelhető („összeszikrázik két mutatója”, „összeforr ...”, „csótányként bagzik ...”, végül „elszenesedik....”), s közben ezt az ellentmondást növeli a dinamikus látomás kibontása. A pillanat időtlenné állandósulásának metaforája pedig egyben az önkontroll elvesztését is jelzi: mindössze négy új elem mélyíti el a gondolatvilágot, s taszítja még mélyebb kétségbeesésbe a lírai alanyt.

„Virágzó fák – egyenkokárdás / besúgók – álltak sorfalat”: a köznyelvi megszemélyesítés egy közbevetett kéttagú metaforával és egy tárggyal bővülve újul meg; az éles áthajlással kiemelt hapax legomenon már elbizonytalanítja az olvasót. A műben az előnyös jelentéstartalmú természeti világ azonosítása egy mindenre hátrányos következményekkel ható, politikai jelentést hordozó emberi világgal olyan feszültséget szikráztat föl, amely után a tárgyi mondatrész is pejoratív értelemmel telik meg. A különben még semleges verscím (IV (Voltak itt tavaszok)) végleg elutasítóvá válása e mondat újabb, metaforával bővített megszemélyesítésével fejeződik be: „és várták már Betlehem jámbor / barmait a vágóhidak”. Ezek a példák igazolják azt, hogy ezt az egyszerű szóképet sem kell a múlt rekvizitumai közé sorolni.

A megszemélyesítések esetében nem volt lehetőség az összehasonlításra, így ezek az adatok lesznek kontrollértékek mások számára.

 

A megszemélyesítések sűrűsége:

Választott mű Hasonlatok száma: A szavak száma: A 100 szóra eső hasonlatok száma:
Háborús téli éjszaka 44 1299 3.38
Döbling  29 1034 2.804
Yorick monológjai 15 1875 0.8

 

 

A metaforák

Baka szóképeinek többsége természetesen metafora.

A kéttagú/kifejtett és az egytagú/kifejtetlen metaforák arányát azért érzem külön is fontosnak, mert a huszadik századi költészetben a kifejtetlenek aránya és értéke megnő. Mindegyik ciklusban több az egytagú metafora: a legnagyobb az aránykülönbség a Döblingben, a Yorick monológjaiban pedig az első versben megfigyelhető arány az első ciklus mutatójához, a tényleges monológokban viszont a Döbling adataihoz közelít (majdnem kétszer annyi a kifejtetlen metafora).

Megvizsgáltam, milyen esetekben használ Baka inkább kifejtett metaforát, mikor közli előzékenyen az olvasóval, hogy milyen jelet viszonyított egy másikhoz. Ha elmaradna az ábrázolásban többletjelentést kapó tárgy, megszűnne maga a kép: „...különös / színben játszik a gyertya lángjánál a bor: / színházi függöny vöröse” → *+* különös színben játszik a gyertya lángjánál a színházi függöny vöröse. [A → *+*: föltételezett rekonstrukció – V.M.] A költő szándéka ellenére komikus hatást keltene: „poharamban a vörösbor összecsavart színházi / függöny” → *+* poharamban a(z) összecsavart színházi függöny. Egy vele szorosan összefüggő egytagú metafora képisége és jelentése homályossá válna: „A hóvirágok – ördögínyből / nőtt fogak – ha ránk vicsorogtak” → *+* ördögínyből nőtt fogak – ha ránk vicsorogtak, illetve annak az ellentétnek a vibráló feszültsége csökkenne, amelynek egyik pólusán a fehér, ártatlan, törékeny, korai áll, s másfelé tolná el a „... csizmáink... / rájuk tapostak” jelentéskörét is. A költőnek határozott szándéka lehet egy bizonyos jelentéstartományban tartani a képzeletet: „letépett ing a táj, / kifosztott katonahulla az ország.” → *+* letépett ing, kifosztott katonahulla.

Az eddigi példák azt is alátámasztják, hogy a metafora nem egyszerű azonosítás, hanem két jel egymásra vonatkoztatása. Nyomatékosíthat is a költő a kéttagú metaforával, hiszen a szövegelőzmény világossá teszi az asszociációt: „Ki szabadítja ki / foglyát, a téli éjt” → *+* Ki szabadítja ki a téli éjt. Nagyon távoli jelentésmezők összekapcsolását megkönnyítheti, különösen akkor, ha a kép érzelmi viszonyulást, hangulati hatást fejez ki: „és csigaként tapogatózva lassan / mászik már elnyűtt függönyeimen / a hajnalfény a nyálkás förtelem” → *+* és csigaként tapogatózva lassan mászik már elnyűtt függönyeimen a nyálkás förtelem. A gondolatpárhuzam is indokolhatja a kifejtett metaforát: „Hamlet halott a Múzsa vén / szipa" → *+* Hamlet halott a vén szipa. S itt ráadásul ez a kép nem folytatódik, az értékpusztulást, az értékhiányt érzékelteti: a szellemi élmény mámora („Hamlet bon mot-it mormolom” helyett az italé marad csak: „állok... / az alkonyat borának fokolója”).

Előfordul, hogy Baka szinte bőbeszédű, mert az asszociáció alapja is szerepel: „...előttem sörhab / a hóbuckás téli táj”. Ez a Háborús téli éjszaka harmadik versében olvasható, amely kifejezetten „lassú tétel”: sok benne az archaizálás, a több soros ismétlés, a költői képek közül is a hosszabbak (hasonlat, kifejtett metafora) szerepelnek; a háború, a vereség utáni kiszolgáltatott állapotot érzékeltetik. Az idő és a tér által egyaránt foglyul ejtett ember lehetőség nélküli helyzetét fejezi ki a metafora két tagja: „Tavaszba, nyárba, őszbe, télbe: / tömlöcnek négy falába ütközünk.”

Az egytagú metaforák hatása nemcsak a merész viszonyításokban rejlik, hanem épp a hiány késztetheti intenzívebb gondolkodásra, mélyebb értésre a befogadót, meghagyva neki a „tévedés”, a többféle értelmezés lehetőségét is. A latolgatás, a ráismerés élménye megkönnyíti a befogadást, ugyanakkor föltételezhető, hogy a ciklusban gondolkozó költő számára ez bizonyos korlátot is jelent. Nem valószínű, hogy az átlagosnál hosszabb művek (lásd más ciklusai) egyetlen típusú, tömör szóképre alapozva megírhatók, pontosabban (vesd össze Juhász Ferenc hosszú-versei) a befogadást kockáztatja a költő, ha szándéka nemcsak a megéreztetés, az érzékeltetés, hanem az elemzés, beláttatás, az értelmezés is.

A szinesztéziával kapcsolódó kifejtetlen metaforák különösen érzékletesen jellemzik a claudiusi kort: „édes rothadásban”, „befülledt zsíros nász-szagban”. Az első metafora egyben egy shakespeare-i sor kifordítása is: „Rohadt az államgépezetben valami.” Az ironikus szójátékban – „...nekik a tővel és gyökérrel / még sok bajuk lesz” – az egytagú metafora a többé-kevésbé kiirtott tősgyökeres dán arisztokráciára utal (Baka-történelem!), hanem a szótövekre is: „tőlem tanulja / most Fortinbras az udvari beszédet”. Az „éjek örvényében” keringő „hal-Ophelia” kétségbeejtő tehetetlenségét érzékelteti a körkörös, kiúttalan, illetve egyre mélyebbre húzó mozgáshoz társuló jelen-mezője a sötétségnek.

Baka metaforikus szóalkotásai méltó folytatói a legjobbaknak. A felszabadítók dicséretét zengő költészet állítmányában („trombitanyálízű”) a tapintással, az ízzel és a trombitahanggal kapcsolatos összes pejoratív jelentés sűrűsödik (például: nyálas, nyálkás, nyal, nyalizik, talpnyaló; mézes-mázos, ízetlen, ízléstelen; katonás, harsány, szolgalélek, árnyalatokra érzéketlen – egyszóval undorító). Bakáról is elmondható, amit Rilkéről írt Fónagy Iván – Baka kedveli, egyik példaképének tartja Rilkét (lásd pl. Vasárnap délután vagy Én, Thészeusz című munkáinak utalásait) –: „három főnevet társító metaforikus szóösszetételei nehezebben áttekinthetőek”. Ezekre talán a lánc-metafora elnevezést lehetne használni.

A „Döbling-Magyarország-Pokol” metaforáról nehéz eldönteni, hogy igazából mit viszonyít mihez. Ha Magyarország az elmegyógyintézet és a Pokol, akkor miért nem ez áll az első helyen, főleg ha a szenvedés e helyszínei a lírai hős életútjának állomásai is (vesd össze a második mottóval). Van-e rejtett oksági kapcsolat közöttük, s akkor a Pokol nem metafora-e maga is, s azonos-e Kossuth – rossz – metaforájával: „s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!” (Kossuth egy mondása – „a legnagyobb magyar” – már ellentettjére fordult e ciklusban (8. sor)!) Vagy csak Döbling is és Magyarország is maga a Pokol, s akkor mi a bűn, amiért Széchenyi és a nép bűnhődik? A „fölemelted” és a fölemelkedés? A kérdések, az értelmezések folytathatók a versciklus egészének fényében.

A „halbél-sikátorok” metaforában összegződik a Helsingőrhöz kapcsolódó tér- idő- és létélmény: a tér nyújtotta lehetőség eddig is zárt és szűk volt, és csak a lefelé irányuló mozgást tette lehetővé (homokóra, sikátor, örvény); s most a helyzet kiváltotta undor érzékletesen kapcsolódik hozzá. A hal-motívum a harmadik versszakban szövődik először a versbe (kopoltyú-zsalugáter, pikkely-cserép, büdös bendő, zárva, éjszakámon), s elemeiben már hordozza azt, amit e metaforikus szókép újabb képzettel is bővülve (hal-ember-vérszag) gazdagabban összefoglal. A halbél-sikátor a harcsáé („Helsingőr harcsabendő”), ami nem kifejezetten Dániára asszociáltat... Az időélmény is érdekes: a nem múló éjszaka, amelyhez a vér, a fertő jelentésköre társul, a térrel együtt terjed ki: az „éjek örvénye” metafora össze is fogja őket. S hogy mennyire kapcsolódhatnak ehhez a biblikus hal-motívumok, hogy csak Jónást vagy az ókeresztény lelkeket említsük.

A grammatikai metafora egy-egy ciklusban aránylag kevésszer fordul elő. Az első ciklusban várna többet az olvasó, hiszen Ady verseiben gyakran találkozunk ezzel a stíluseszközzel. Más okokra vezethető vissza, hogy a Döblingben van viszonylag több – a menedékhely lakója és ápoltja nem mindig ura a nyelvnek.

Az igék vonzatszabályait sérti meg legtöbbször Baka/Széchenyi: „azt sem tudom élem vagy álmodom”(173.). Az él ige tárgyas ragozású, igekötő nélküli alakja két állandósult szintagmában fordul elő. A monológban az életem lehetne a két ige közös tárgya, de ott vibrál a nagy látomás után lassan eszmélő ember bizonytalansága is: álmodta-e az egészet, vagy meg is történt a világégés. Még távolabbról pedig bevillan az álom – alvás – nemlét hagyományos azonosítása, így teljesedik ki ellentétté a választó mellérendelés, és egyben sugallja, megerősíti ismét a hamarosan bekövetkező végkifejletet.

Ugyanígy többféle jelentés vegyül össze az igekötő „eltévesztésével” vagy kihagyásával: „el van zárva minden ablak”(9.), „nem férkőzhet be hozzám / a park ösvényein settenkedő halál”(11-12.), „erőszakolt asszony” (Háborús téli éjszaka 240.). E két eset kombinálódik: „Sebéből vérzik el az ország” (Háborús téli éjszaka 238.), „golyó teríti földre” (Háborús téli éjszaka 198.).

A szemantikai jegyek figyelmen kívül hagyása: „véredül fröccsen szét az áfonya” (Háborús téli éjszaka 194.) – hiszen a szétfröccsen vonzhat módhatározót, és az -UL lehet ennek a ragja, a főnév miatt azonban itt inkább tekintethatározó ’véredként’ jelentésben, hasonlítást rejtve magában, sőt hozzáérthető egy célhatározói jelentés is a vég előjeleként vagy éppen álcázásként, helyettesítésként, a végzet elkerüléséért.

Többes számot is használ egyes szám helyett – „poklok és mennyek összecsapnak” (Döbling 114.) – így elvontabban és mindenre kiterjesztve, általánosítva fejezi ki a jó és a rossz küzdelmét. Fölhívnám a figyelmet erre a mondatra: „Uram, Tehozzád kérnek / bebocsátást a holtak” (Háborús téli éjszaka 245-246.). Az áthajlás miatt ugyanis az olvasó hajlana egyből vonzattévesztést látni az első sorban – lásd még Tőled kérnek, Tehozzád fordulnak. Szintén nem lesz feltétlenül grammatikai metafora a „betűi közt halszáj tátong” (Háborús téli éjszaka 175.) kifejezés sem, mert az irodalmi nyelvben az Értelmező szótár szerint a tátong szónak ’tátog’' jelentése is van, de inkább ez egy újabb jelentéssíkot kapcsol a köznyelvihez.

Baka grammatikai metaforáinak hatását fokozza, hogy megszemélyesítéssel, metaforával fonódnak össze, illetve az egyik – csupa nagy betűvel – elkülönítve áll összegzésként a VI (Vadászat) végén: „SEBÉBŐL VÉRZIK EL AZ ORSZÁG”.

Ha a metaforák adatait nézzük, akkor a táblázati eredmények tovább erősítik eddigi megfigyeléseim következtetéseit.

 

A metaforák sűrűsége:

Választott mű Hasonlatok száma: A szavak száma: A 100 szóra eső hasonlatok száma:
Háborús téli éjszaka 119 1299 9.16
Döbling  81 1034 7.83
Yorick monológjai 78 1875 4.18

 

Érdekes, hogy Ady Endre Ember az embertelenségben című ciklusában 1462 szóra 242 metafora esik, a „sűrűségi mutató”: 14.84. Főleg azért, mert a két ciklus „tartalma” közös, az imitáció miatt a vállalt azonosság is elvárható, viszont Baka jóval kisebb szerepet juttat a metaforának, mint Ady.

 

A metonimikus költői képekről

A metonímiák tárgyalásakor a Kis magyar retorika hét esetet különböztet meg, majd így folytatja: „Egyes esetekben ezek megfordítása is elfogadható. Vannak retorikák, melyek számos további esetet sorolnak fel...” (160.p.) Besenyői Erika szócikkéből mind többre, mind kevesebbre találunk példát a különféle felfogások ismertetésekor. Rendszerezésem Wellek és Warren felfogásához közelít: egyrészt egyenrangúnak tartom a metonimikus költői képeket a metaforikussal, másrészt a metonimikus képekhez sorolom a különböző metonímiák mellett (s itt a hagyományos négyre gondolok) a szinekdochékat is.

 

Metonímiák

Baka ciklusaiban viszonylag kevés a metonímia, s ezek fele az első ciklusban található. Többségük térbeli érintkezésen alapul, s önmagukban valóban nem nagy hatásúak (Magyarország, ország, Európa, Dánia), kivéve a grammatikai metaforával összefonódó „poklok és mennyek” kifejezést. Hogyan emeli ki őket mégis a költő a „szürkeségből”? Megszólítással, megszemélyesítéssel, metaforával vagy jelzővel kombinálja: „tépd le, Magyaroszág!”, „vonaglik e meggyalázott ország”, „Dánia fénye” – egyben egy‑egy komplex költői kép részei is.

Külön kiemelném, hogy a Magyarország háromszor szerepel térbeli metonímiaként, mindig megszólításként, így teremtve személyes kapcsolatot a lírai hős és Magyarország lakói közt. Az olvasó pedig választhat, hogy kivel azonosítja önmagát, de mindenképp bevonták őt a vers világába. Ezt erősíti még az is, hogy egyszer E/2 személyű felszólító módú ige kapcsolódik a megszólítotthoz (Háborús téli éjszaka 44.), az 52.sorban pedig érzelemteli figyelmeztetésben szerepel; a Döbling 87.sorában egy gúnyos, keserű, szívfájdító kép része.

Az ok-okozati érintkezésen alapuló metonímiák eleve erősebb hatásúak – elvontabb lévén a köztük lévő kapcsolat. Baka egyik ilyen szóképe a szépítő-enyhítő körülírás miatt, a másik a durvasága miatt hökkenti meg az olvasót (Yorick monológjai 99. és 188.sorok).

A fentieket egészíti ki az azonosított metonímiák összefüggéseinek táblázatba foglalása. Sajnos, itt sem találkoztam kontroll-számokkal, így e táblázat lehet a leendők egyike.

 

A metonímiák sűrűsége:

Választott mű Hasonlatok száma: A szavak száma: A 100 szóra eső hasonlatok száma:
Háborús téli éjszaka 10 1299 0.76
Döbling  6 1034 0.58
Yorick monológjai 5 1875 0.26

Amint láthatjuk: itt is csökken a gyakoriság.

 

Szinekdochék

Baka verseiben a szinekdochék főleg a rész és egész fölcserélésén alapulnak. Váratlanságuk, hangulati értékük és szemléletességük abban rejlik, hogy milyen rész helyettesíti az egészt, az embert, illetve abban, hogy más költői képhez kapcsolódnak – metafora, megszemélyesítés: „Piros csizmákban mégis, mintha szívek / kelnének lábra” (Háborús téli éjszaka 57-58.), „...nyeregbe szállnak / lányszobák rózsaszínű álmai” (Háborús téli éjszaka 202‑203.) vagy halmozottan fordulnak elő (Háborús téli éjszaka 201-205.).

A képek hatását fölerősíti az áthajlás, az evokáció is, s az érzelmekhez való kapcsolódásuk is. A piros melléknév nemcsak a kuruckor karmazsin csizmáira vonatkozik, hanem akár a harci zászló színe, akár a szeretet, szerelem szimbóluma, de mindenképpen az erős érzelmi kötődés jelzése egyben. Az ide kapcsolt szív az ősi elképzelések szerint az érzelmek központja; a kötőszavak és a feltételes mód pedig az érzelmi zavart tükrözi: a távozás kényszere és a maradás vágya közt vergődik a lírai hős.

A Krúdyt idéző harmadik példa a vers elkeserítően kisszerű, a vér szagától megrészegült, sivár ösztönű, silány örömökre vágyó szereplőit jellemzi, akik mégis e dualisztikus világnak a birtoklói, teljhatalmú urai. A velük szembenállót, az üldözöttet pedig a ciklusok egyetlen faj-nem fölcserélésén alapuló trópusával is megnevezi Baka: „vad”. Ez a szinekdoché pedig a magyar irodalomban Balassi óta közismert. Szintén a megszólítás, a metafora illetve az ismétlés, az alliteráció és a költői kérdés gazdagítja a hatását – „hova futhatnál virradat vada” (Háborús téli éjszaka 189.) – és az az érzelmi azonosulás, amely legalábbis Petőfi óta a vad mellé állít bennünket [lásd A kutyák dala, A farkasok dala].

Ha a szinekdochék sűrűségét összehasonlítjuk a metonímiáéval, akkor meglepő lesz az előbbiek nagy száma.

A szinekdochék sűrűsége:

Választott mű Hasonlatok száma: A szavak száma: A 100 szóra eső hasonlatok száma:
Háborús téli éjszaka 26 1299 2.001
Döbling  2 1034 0.19
Yorick monológjai 4 1875 0.21

 

Ugyanakkor elgondolkodtat bennünket a Háborús téli éjszakához képest bekövetkező esetlegesség. Ugyan mi a terve Bakának ezzel az elsivárosodással? Ha interjúit vizsgáljuk is, ott sem lelünk magyarázatot.

 

Komplex költői képek

Már eddig is többször esett szó arról, hogy a szóképek nem önmagukban állnak, hanem egymással, különféle alakzatokkal és egyéb költői eljárásokkal fonódnak egybe. Komplex költői képpé azonban akkor állnak össze, ha az egész a részek jelentésén túl is hordoz jelentéstöbbletet. Ezt mutatom be a Döbling egyes képeinek vizsgálatával.

A képek egymásra épülnek, motívumként visszatérnek versen vagy cikluson belül újabb jelentés-összefüggésben, megőrizve és megújítva a tartalmukat: „megnyílt a menny és méhéből kihullott / s már éhesen bőg a kisded halál” (23-24.), „Döbling anyaméh s te a / Sátán magzata” (29-30.), „Döbling vén embriója”(34.), „vén embrió Döbling méhébe zárva”(95). A halál motívuma a ciklus első versétől jelen van (11-12.), de ezt a megszemélyesítést Baka már előkészítette a hiány sokféle érzékeltetésével: a hang, a mozgás, az időmérés és az idő, valamint a társas lét megszűnésével.

Ehhez a hiányhoz mégsem társulnak negatív értékek az E/1 személy szempontjából („beh jó”, „végre”), a halál is kirekesztődik; ez a szemlélődés, a töprengés romantikából ismert ideje. A megszemélyesített halál a második versben metaforák során át azonosulni látszik a lírai énnel (23-24., 29-30., 34.), előre vetítve a törvényszerűen bekövetkező végzetet (203-205.). Oxymoronként kötődik össze a természeti, az emberi és az elvont fogalmi sík: hold=kisded halál=Sátán magzata=Döbling vén embriója.

E metaforák magukba szívják az előzőek jelentését, s még a kiindulópont, a hold is többszörösen motivált: természeti síkon „éjszaka van”(1.), a 18-19. sorban a közönyösen, végzetesen és megfordíthatatlanul múló idő metaforájában pedig a holdhoz kapcsolódó ősi ikonikus képzetek közül kétségtelenül kiválasztódik a halálé. Az első vers képeiben vak reményként a halál elutasítása dominál, s a világ pusztulásának vörösmartys látomása után ocsúdó lírai hős még hiszi, hogy a végzet elkerülhető (181-184.), de a 195. sorban megismételt „Döbling vén embriója” már csak a végbe való rezignált beletörődést sugallja.

A merész képzettársításokat azonos természeti, képi világ készíti elő, erősíti meg: pl. a „csontszilánk-eső-t a 105. sorban a 100‑104. sorok hívják elő. A mikro- és a makrovilág, az emberi, természeti és mítikus sík így természetesen fonódik egybe. A metaforikus szóösszetételhez természetesen továbbra is kapcsolódnak a pusztulás, a halál képei: bokor-csontparipa, erdők őszi váza, kriptafedelét, a holtak, szörnyek, rémek, dögök, sírba → „LUCSOK S PERNYE MARAD A VILÁGBÓL”.

A lélek belső vihara a tájra vetülve az élet és a halál, a metafizikus jó és rossz roppant küzdelmévé tágul. E haláltánccá fajuló harcot (a pokol és a menny közt) érzékeltetik az egyre gyakoribb ismétlések, a ritmus különös döccenései, az igék számának növekedése, a rímelés felerősödése, egyes sorokban a zöngétlen zárhangok feltűnő túlsúlya (amellyel különös ellentétben áll a 129. sor lágysága, éterisége: „függöny lebben ablakom kitárul”). Mindeközben fölidéződik, hogy a 9-12. sorban épp a halál elől//előtt zárultak be ezek az ablakok), a metaforikus szóösszetételek torlódása (angyalhaj-vihar, varangy-iszony, felhő-angyalingek, angyalborda-xilofon, harangszoknya), a durva és választékos szavak, kifejezések keveredése, a kép tágulása és szűkülése, sőt a harc és a tánc ellentéte is.

E küzdelemben az értékek így vagy úgy pusztulnak, a Rossz legyőzi és rákényszeríti akaratát a Jóra (lásd a Vasárnap délután vagy a Körvadászat című alkotásainak „játszmái”), magára marad az ember – „megszökött az Isten”, „angyallal az ördög ropja ropja” –, s nem látszik más lehetőség: „pisztolyon az ujjam mint kilincsen”.

Az olvasónak az is megkönnyíti a befogadást, a költőnek pedig az allegorizálás elkerülését, hogy az ellentétek állandó vibrálása, a különböző valóságsíkok gyors váltogatása és mégis szerves egysége, a tét nagysága és az ismert életrajzi, történelmi események eleve feszültséget adnak a ciklusnak. Ennek hatásmechanizmusát a már eddig is vizsgált Döbling V első komplex képén próbálom bemutatni (100-105.sor).

megrázkódik(13) holtjait(14) kihányja(15)  
13:emberi  14:emberi,tárgyi 15:emberi  
 -mikro-makro- -mikro-makro- -mikro-makro-  
csontszilánk-16)

-eső(17) zuhog(18) a tájra(19)"
16:tárgyi,

emberi
17:természeti 18:természeti 19:természeti
 -mikro- -makro- -makro- -makro-

 

A mikrovilágból indul ki Baka, majd a kulcssornak és -fogalomnak tekinthető zápor/-makro- után egy látszólagos szimmetriát az egybekapcsolódó, -mosódó világlátás követ, hogy a befejező sorban a makrovilág legyen dominánssá, amelyben visszatér a kulcsszó szinonimája.

A már többször kiemelt VI (Vadászat), Döbling V és a Helsingőr ilyen komplex képek sorozatából épül fel, de a Háborús téli éjszaka és a Döbling többi versében - különböző arányban – megtalálhatóak. A Yorick-monológokban pedig csak néha villannak fel, igaz, a ritkaságuk miatt külön is erős nyomatékot kapnak.

 

A képiség szerepe Baka költészetében

Baka esetében különleges szerepe van a képiségnek, mert a költő úgy lépett a nyilvánosság elé, hogy nem ismerjük a „tagadó – próbálkozó” korszakát. Nincs olyan kötete, ciklusa, verse, amelyben ne játszana meghatározó szerepet a költői kép, még ha csak egy is van belőle. Ez már önmagában egyedíti kortársai között.

A költői látványteremtés első eszköze a metafora; Baka így szól erről: „Mindig a költői képekre, a metaforákra esküdtem. Ma is, bár mai verseimben ezek helyét kezdi más elfoglalni, mert kimerítettem a lehetőségeit.”(Baka-óra) Meglepő, hogy a művész mennyire otthon van az elméletben. Szavai Hankiss Elemér nézeteit tükrözik: „Ugyanis egy költői kép akkor csodálatos, hogyha minél nagyobb ellentéteket képes összeállítani. Ez teljesen megszédített...” (Baka-óra)

Baka egyik újítása, költészetének sajátos vonása, hogy a látványt az azonosításra építi. Ez a kipróbált, hagyományos ábrázolási mód – a metaforáé – könnyen modorossá tehetné verseit, ha nem találná el a kellő arányt lehetséges olvasóinak valóságismerete és a saját költői tapasztalata között. A költőnek nincs szüksége az avantgárd, a neoavantgárd eszközeire, így a „hagyományos” látásmód, ennek hatása a befogadóra biztosítja a „művészi négyszög” (valóság – alkotó – mű – befogadó) működését.

A metaforikus költői képek, s azon belül a metaforák dominanciája (hogy ezen belül az egytagú metaforák többségére ne is térjek ki) a nagy költői hagyományba (Csokonai – Vörösmarty – Petőfi – Arany – Ady – Kosztolányi – Babits – József Attila – Weöres Sándor) illeszti be a verseket, megerősítve a imitáció amúgy is erre irányuló hatását.

Igen figyelemre méltó a komplex képeinek építkezése: egyrészt az elhúzódó, alakzatok kötésével megerősítettekre gondolok, másrészt olyan tömörítő telitalálatokra, mint a „harangszoknyák alá nyúl a dögnép / kitépi a kongás ágyékszőrét” (Döbling 118-119.sorok). Sok esetben az evokáció teszi teljessé az adott komplex képet. Mindezek ismeretében úgy vélem, hogy a képek helyezik Bakát majd az őt megillető helyre irodalmunkban.

A képiséghez kapcsolt adatok összesít_ táblázata:

 

Háborús téli éjszaka 1977. (318 sor, 1299 szó)

A költői képek előfordulása és„sűrűségi mutatója”:
Hasonlat: 37 2.84
Megszemélyesítés: 44 3.38
Metafora: 119 9.16
ebből egytagú mtf.: 59  
kéttagú mtf.: 55  
grammatikai :  5  
Metonímia: 10 0.76
Szinekdoché: 26 2.001
Metatézis: 4 0.30
Szinesztézia: 1 0.07
  ---  
  241 18.55

 

Döbling 1983. (205 sor, 1034 szó)

A költői képek előfordulása és„sűrűségi mutatója”:
Hasonlat: 15 1.45
Megszemélyesítés: 29 2.804
Metafora: 81 7.83
ebből egytagú mtf.: 47  
kéttagú mtf.: 27  
grammatikai :  7  
Metonímia: 6 0.58
Szinekdoché: 2 0.19
  ---  
  133 12.86

 

Yorick monológjai 1990. (275 sor, 1875 szó)

A költői képek előfordulása és„sűrűségi mutatója”:
Hasonlat: 13 0.69
Megszemélyesítés: 15(*7) 0.8
Metafora: 78(*40) 4.16
ebből egytagú mtf.: 44(*20)  
kéttagú mtf.: 29(*16)  
grammatikai : 5 5(*4)  
Metonímia: 5(*2) 0.26
Szinekdoché: 4(*2) 0.21
  ---  
  115(*91) 6.13

NB! A *-gal jelölt első vers csak hozzá van illesztve a ciklushoz. Leszámítva 24 költői kép marad!

 

Úgy vélem, hogy ezek az adatok, táblázatok – még ha helyet is foglalnak el – egy lehetséges későbbi munkának támpontjai lehetnek. S ha elkészül egyszer a „jelen korszak” költőiről egy átfogó elemzés, akkor hasznosíthatóak igazán (az alakzati összesítésekkel együtt). Ha a képiségről van szó, akkor úgy gondolom, hogy Baka lírája e tekintetben meglehetősen ellentmondásos.

József Attila óta és után nem megrendítő a komplex képek használata (erről a egy ízben így nyilatkozott: „...egyetemen, mikor tanultuk Vörösmartyt,...az volt az egyik feladatom, az Előszó elemzése, és akkor fedeztem fel, hogy az milyen hatalmas vers, és mennyire modern, és hogy én addig kifejezetten József Attila-hívő voltam. Sőt, egy darabig epigon is.” (Baka-óra) – s legföljebb az az elvárás, hogy mesteri módon éljen vele.

Sokkal érdekesebb az, hogy a hagyományos költői felfogáshoz közelébb álló művész az egytagú metaforában találta meg egyéni képi világának legalkalmasabb eszközét. Ez a megoldás, az információ hordozó legminimálisabbra történő tömörítése ismételten eltávolítja a kortársaitól. Ha nem a szabad vers, a hosszú-vers vagy a tárgyias költészet gépiesedő/gépiesítő megoldásaival él, akkor ez vajon visszalépés-e? Vagy megfutamodás a kor költészeti kihívásától? Az a véleményem, hogy nem. Baka a látványossággal (még ha ennek vannak a naturalizmussal és a szecesszióval kacérkodó vonásai is) újjá kívánja teremteni a befogadó és a műalkotás kapcsolatát: megkönnyítve annak helyzetét azzal, hogy nem új eszközökkel kísérletezik, hanem a régieket „használja” új módon.

A választott ciklusokban tapasztalható mennyiségi csökkenés pedig (lásd a táblázatok adatait!) – akár a többi eszköz esetében – egyedül a téma, a tartalom függvénye. Dicséretesnek tartjuk azt is, hogy látomásaiban, pontosabban a lírai én-ek látomásaiban kevesebb helyet kap az a miszticizmusra való hajlandóság, amely az utóbbi négy-öt év termésére (legyen az epikai, drámai vagy lírai alkotás) jellemző. Ezzel a rendkívül egyensúlyban tartott képi világgal, annak megoldásaival még jobban megerősíti a spontaneitás látszatát, még inkább hitelessé teszi az ábrázolt világot.

Ugyanakkor itt is érvényesül az evokáció módszere – képeinek allúziójára gondolok. Vannak olyan megoldásai is, „lánc-metaforái”, amelyeknek elméleti behatárolása számomra megoldhatatlan feladat volt. Ezeket érdemes lenne egyrészt a kortársaknál, másrészt az elődöknél megvizsgálni. Az értékelés végén még inkább megerősödik bennem, hogy Baka képeivel képes olvasókat, híveket szerezni – ha azok fölül tudnak emelkedni a látvány torzságának, alantasságának érzelmi következményein.

in Árpás Károly Magyar nyelvtan V. Tankönyvpótló jegyzet DFG Szeged, 1996.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet