Azték vallás

Kik is voltak az aztékok?

E népcsoport játszotta a főszerepet Amerika felfedezése (1492), majd meghódítása idején a Mexikói-fennsík akkori népei között . Vallásuk és kultúrájuk megőrizte és egybefogta a terület korábbi hagyományait.

Első csoportjuk - a nahuatlacák- északról érkezett a mai Mexikó vidékére. Nevük érthető és világos beszédű népet jelent. A krónikák szerint 7 törzsük, 7 barlangból indult el i.sz. 820-ban. Útjuk viszontagságokkal, csodákkal, mesékkel teli, történeteik hasonlatosak a zsidó nép ószövetségi vándorlásaihoz. Izrael fiaihoz hasonlóan ez a nép is megtalálta az "Ígéret földjét", méghozzá a 902. esztendőben. Ezen az útjukon hitük szerint bálványuk vezette őket.

Vándorlásaik során egyszer gyönyörű tavat és körülötte egy idillien szép ligetet találtak. Sokan közülük - szemben bálványuk akaratával - úgy gondolták, ez megfelelő hely lesz számukra, itt kell letelepedni. A sértett bálvány reggelre bosszút állt az engedetleneken. A tábor egyik felében, ahol azok aludtak, akik maradni akartak, mindenkit elpusztított. Felszakított mellel és kiszakított szívvel feküdtek ott a szerencsétlenek. /Az aztékok későbbi szertartásaikon hasonló áldozati formulát alkalmaztak, amelynek eredetét innen származtatják./
A többiek aztán újra felkerekedtek, s lassan útjuk végére, a mai Mexikó földjére érkeztek. Itt már lakott előttük egy másik nép, akiket vadászó életmódjuk miatt chicimecakoknak (=vadásznépnek) neveztek el. A chicimecakok elsősorban a hegyekben laktak, ezért az érkezők a síkságokat népesítették be. Fővárosukat (Tenochtitlan-t) azon a helyen alapították, ahol - mondáik szerint - megtalálták a bálványuk által előre leírt követ. E kőből egy fügekaktusz sarjadt, amelynek tetején egy színes tollú madarakat széttépő sas fészkelt. Más források szerint a sas csőrében kígyót tartott. (Mexikó címerében tovább él a szájában kígyót tartó sasmadár, az aztékok emléke.)

Az aztékok története évszámokban (németül), a letelepedésüktől a spanyol hódítók megjelenéséig.

Hogyan éltek?

A XV-XVI. századra az aztékok nagy, erős, despotikus államot hoztak létre, jelentős katonai erővel. A mai Közép-Mexikó szinte minden népét leigázták, így végül 4-5000 kisebb adófizető állam fölött uralkodtak. Ezeket ők látták el nyersanyaggal és különböző árucikkekkel. A harc lételemük volt. Minden felnőtt férfi számára kötelező volt a hadba vonulás, a fiúgyermekeket pedig már 5 éves koruktól katonai iskolákban nevelték.
Gyakran hadjáratot indítottak, ha nem volt elég feláldozni való fogoly, vagy rabszolga, és nagy ünnep közeledett. A háborút egyébként szent dolognak tartották. Még a hadüzenetet vivő futároknak is előjogaik voltak. Mindaddig nem bánthatta senki őket, amíg főutakon közlekedtek, a nagyvárosokban pedig lakoma és pihenőhely várta őket.

Amikor nem háborúztak, akkor szorgalmas, földművelő életet éltek. Annak ellenére, hogy vallási szokásaik mai szemmel kegyetlennek és barbárnak tűnnek, szigorú erkölcsi normák között éltek. Ha valaki eltulajdonított egy darab földet, vagy többet művelt, mint ami járt neki (családtag/adott nagyságú földterület), akkor súlyosan, akár halállal is büntethették. Egyébként kiváló mezőgazdászok voltak, öntöztek, mocsarakat csapoltak le, a tavak közepére szigeteket építettek. Hieroglif írásrendszert használtak, de írott emlékeik nagy része elpusztult a spanyol hódítások alatt. Naptárrendszerük fejlettebb volt, mint a Gergely-naptár.

Gúla alakú piramisaik pedig az egyiptomi piramisokkal vetekednek, és építészeti remeklésük ma is csodaszámba megy.

Az azték papok

A hatalom "tartóoszlopai" ebben az igen fejlett kultúrában a vallás irányítói, a papok voltak. Érdekes kettősséget mutatnak: egyik oldalon századokat megelőző találmányaik, zseniális alkotásaik, másik oldalon démoni sötétséget, rémséges misztériumot árasztó vallási szertartásaik. Csillagászaik ragyogó megfigyelései, s mellette papjaik zavaros következtetései a világvégéről. Ismerjük kimagasló orvosi tevékenységüket (ismerték a helyi érzéstelenítést, a narkózist, bonyolult sebészeti beavatkozásokat, használták a kinint), és emellett varázslóik ráolvasásait, mágikus gyógyító formuláit.

Az azték papok a társadalmi ranglétrán fontos, és igen magas pozíciót töltöttek be, azonban elvárták tőlük a szűzies, tiszta életmódot és azt, hogy folyamatosan sanyargassák testüket. Ők állapították meg, mely időpontok szerencsések az áldozati rítusok végrehajtására, mikor érik el velük a legtöbb kegyet isteneiknél; mikor ajánlatos háborúba indulni, s mikor legvalószínűbb a kudarc. Ismerniük kellett az asztrológiát és az asztronómiát, de ők voltak az írástudók, s így a tudomány legfőbb birtokosai is. Ők ismerték legbehatóbban a vallási rituálékat, és az azték isteneket is.

Az azték "panteon" (=istenek kara)

Népes istencsoport uralta az aztékok életét. Szinte minden napra beiktattak valamilyen vallási ünnepet. A hívők kellőképpen tisztelték papjaikat, majdnem annyira féltek tőlük, mint maguktól az istenektől.

Az azték vallás alapja a napistenbe vetett hit. Ő HUITZILOPOCHTLI: a főisten, a fő bálvány, a háborúk ura, a nemzet oltalmazója. Neki áldoztak embereket, s az áldozatok szíve, vére is őt illette. Mondáik szerint érte teremtődött az első 400 ember a világon, mégpedig azért, hogy az ő táplálékai legyenek. Ünnepei májusban, július végén és a téli napéjegyenlőségkor voltak.

Ezen napisten elődje: QUETZALKOATE volt, akit a maják Tollaskígyónak is neveztek. Ő volt a Nappal legközelebbi kapcsolatban, ő a teremtő. Neki köszönhetik az aztékok a tudományokat, a jó erkölcsöt, bölcs törvényeket. Ő nem kívánt emberáldozatokat, oltárára virágokat és gyümölcsöket hordtak. A legenda szerint csodatételei miatt nem fért össze a többi istennel, ezért távoznia kellett közülük, s keletre menekült. Az aztékok innen sokáig visszavárták, de mivel nem akarták a többi isten kegyeit elveszíteni, inkább nekik hódoltak tovább. Quetzalkoate tisztelete mégis megmaradt, elsősorban a kereskedők körében, akik igazi istenüknek továbbra is a Tollaskígyót tisztelték.

TEZCATLIPOKA a négy Irány, a Nap, a Hold, s a rossz termés, a szárazság istene. TLALOK a jó termésé és az esőé. CENTEOTL az istenek anyja, a termékenység istennője. XILONEN pedig a kukoricatermés patrónája volt.

A felsorolt isteneken, istennőkön kívül még számos bálványt tiszteltek, amelyek száma jóval meghaladta a kétszázat. Minden azték családban őriztek olyan kis istenszobrokat, amelyeket oltalmazójuknak tekintették.

A szertartások

Az aztékok szertartásai mai szemmel egészen hihetetlennek, horrorisztikusnak, és kegyetlennek tűnnek. Áldozataik ugyanis általában emberek voltak. Kiengesztelésül, s táplálékul "adták" őket isteneiknek, bálványaiknak, akiket tiszteltek, akiktől segítséget vártak, s akiktől - mindenek előtt - féltek.

Leghíresebb és legfényesebb bálványuk HUITZILOPOCHTLI volt. Szobrát fából faragták ki, s egy kék padon ülő férfialaknak ábrázolták. A pad egyben hordszék is volt, amelynek minden sarkából egy-egy kígyófejben végződő rúd nyúlt ki. A bálvány homloka, s a rajta lévő szalag is kék, az ég kékjét jelképezve. A bálvány fején egy nagy arany csőr volt, melyre zöld pávatollakat erősítettek. A zöld lepelbe burkolt bálvány bal kezében tollal ékesített pajzsot, és négy nyilat tartott. A szobor a toronytemplom egyik helyiségében állt. A templom piramisán felvezető lépcső teteje és a templomépület között utca húzódott, a szabad térség közepén pedig egy nagy cölöpsor állt. Az oszlopok át voltak lyuggatva az aljuktól a tetejükig, a nyílásokon pedig egyik oszloptól a másikig rudakat helyeztek el. Ezekre a rudakra emberi koponyákat fűztek fel, minden karóra körülbelül 20 fejet. E rémisztő helyen, a templom udvarán, ahol két kolostor is állt, érdekes módon ifjak nevelkedtek. A világtól elvonultan élő fiúk és lányok. A fiúk 18-20 évesek voltak, szegénységben, szüzességben, engedelmességben éltek. Ők gondoskodtak a szertartásokhoz szükséges tömjénről, tűről, ruházatról. Napi feladatuk volt a vezeklés. Az éjféli tömjénégetés után elvonultak egy elhagyott helyre, hogy ott áldozatot mutassanak be. Ez általában a következőképpen zajlott: obszidián pengével megkarcolták lábikrájukat, a vérrel pedig bekenték halántékukat a fülük aljáig. Ezután egy tóhoz mentek, és ott lemosták magukat. Az ilyen fajta kötelező vezeklésük egy évig tartott, az esztendő lejártával hazamehettek, megházasodhattak, s élhették tovább hétköznapi életüket.

Az ifjak házával szemben állt a lányok lakhelye. Számuk megegyezett a fiúkéval, ők azonban fiatalabbak voltak, mindössze 12-13 évesek. Ők is szűzi, vezeklő életet éltek. Feladatuk volt a templom tisztán tartása, az ételek elkészítése a bálványoknak, és a papoknak. Vezeklésük is hasonlatos volt a fiúkéhoz, csak nekik nem a lábukból, hanem a fülükből kellett vért serkenteniük, s nem tóban, hanem a házukban található medencében fürödtek le. Egy év után aztán ők is távozhattak, s megházasodhattak.

HUITZILOPOCHTLI bálvány ünnepén a lányoknak el kellett készíteniük a bálvány alakját, tésztából. Ez nem volt egyszerű feladat, hiszen a tésztaalak mérete meg kellett egyezzen a faszoborral. A tészta-HUITZILOPOCHTLI-t hordszéken hozták az áldozás színhelyére, majd a virágokkal telehintett templomban átadták a fiúknak, akik aztán körbe-körbe hurcolták.
Ekkor következett az igazi áldozat. Hat pap az áldozati kőhöz lépett. Öten lefogták az áldozatot, egyikőjük pedig (a legmagasabb rangú közülük) felvágta az áldozat mellét, s kitépte onnan a szerencsétlen dobogó szívét. Majd felmutatva azt a Napnak, a bálvány felé fordult, s belehajította annak arcába. Az áldozat testét ezután letaszították a templom lépcsőjén. Egy-egy nagyobb ünnepen 40-50 embert is feláldoztak így. Általában foglyokat, akiket azték közemberek ejtettek foglyul. A szertartás után holttestüket a "tulajdonosok" elvihették, s többnyire megették. Igazán nagy tisztességnek azonban az számított (ez általában a papok és a betegek kiváltsága volt), ha valaki a tészta-istenszoborból ehetett.

Hasonlóan kegyetlen volt TEZCATLIPOKA a szárazság istenének ünnepe is. Maga a bálvány csillogó, fekete kőből készült, s különféle díszeket (nyakláncokat, fülbevalókat, tollakat) viselt. Ékszereit egy aranykorongra fűzték össze, s ez a tükörre emlékeztető "szerkezet" utalt arra, hogy TEZCATLIPOKA ebben mindent lát, ami a világban történik. A bálvány egy teremben "lakott". A bejáratot mindig függöny takarta, s a helyiségben állandó félhomály uralkodott. Ide csak a bálvány papjai léphettek be. TEZCATLIPOKA ünnepe mai időszámításunk szerint május 19-re esett. A szertartás előestéjén a bálványt átöltöztették, s a függönyt eltávolították, hogy e napon mindenki jól láthassa.
Az ünnepre azonban már a megelőző tíz napban is nagy volt a készülődés. Egy templomi méltóság ugyanolyan ruhát öltött, mint a bálvány, s egy fuvolába fújt a négy égtáj irányába. (Ez azt jelképezte, hogy ő most a jelen és távollévőkhöz egyaránt szól.) Majd port vett fel a földről, és megette. Ugyanígy tettek az őt követő hívők is, akik ha bűnösök voltak, a fuvolaszó alatt állítólag nagy félelmet éreztek. Ilyenkor azért könyörögtek istenükhöz, hogy ne derüljön fény vétkeikre, s rengeteg tömjént is ajánlottak a bálványnak, hogy bűneik miatt érzett haragját valahogy csillapítsák.
Az igazi ünnepnapon aztán feketére mázolt papok egy, a bálvány ruhájába öltöztetett rabszolgát hurcoltak körbe egy hordszéken. A leendő áldozatot ekkor ugyanolyan tisztelet övezet, mint magát a bálványt. A ceremónia közben folyamatosan érkeztek a hívők, s ajándékokat hoztak. Fürjeket, ékszereket, tömjént és kukoricacsöveket, amelyeket a papoknak adtak át. A szertartás ezen az ünnepen is, mint HUITZILOPOCHTLI ünnepén, emberáldozattal végződött. E jeles napkor szabadultak fel a kolostorban élő szüzek és ifjak is.

QUETZALKOATE bálvány a kereskedők istene lett, s mint ilyen, a hozzá kapcsolódó szertartás is igazodott a többi istenséghez fűződő kegyetlen gyakorlathoz. 40 nappal az istenség ünnepe előtt a kereskedők felajánlottak egy egészséges rabszolgát, akit a papok a bálvány ruháiba öltöztettek, majd a bálványnak kijáró tisztelettel istenítették egészen a szertartás napjáig. A "bálvány" kíséretével a várost járta, táncolt, énekelt, s adományokat gyűjtött. Kilenc nappal az ünnep előtt egy idős pap állt eléje, s ezt mondta neki: "Emlékezz urunk, hogy mához kilenc napra véget ér a küldetésed, megáll a tánc, az ének, mert akkor meg kell halnod." Innentől kezdődően éberen figyelték, hogy a leendő áldozatnak elromlik-e a kedve: szomorúságát rettentő baj előjelének vélték. Ezért ha a rabszolga el volt keseredve, megpróbálták felvidítani. Kakaóval kevert vért adtak neki, mert úgy hitték, ez megnyugtatja, s nem érzi, hogy a halálba megy. Az áldozatbemutatás ebben az esetben is a már korábban leírt módon történt, csak itt az áldozat szívét a Holdnak ajánlották fel, a testet pedig a kereskedők kapták meg.

Némelyik azték ünnepen az áldozatok valamivel szerencsésebbek voltak, s megküzdhettek életükért, igaz, jóval hátrányosabb feltételekkel harcolhattak, mint ellenfeleik. A rabszolga lábát megkötözték, de kezébe kardot és pajzsot kapott. Ha győzött, megmenekült a feláldozástól, sőt akár híres kapitányuk is válhatott belőle. Ha azonban veszített, ő is az áldozókövön végezte.

Amikor a spanyol hódítók betörtek Mexikóba (1519), s rátaláltak az aztékokra, rémisztő vallási szertartásokról árulkodó, halomba rakott emberi csontokat is találtak. Ennek megfelelően bántak hát a meghódítottakkal, s bizony nem kevésbé véres inkvizícióval próbálták azokat saját hitükre téríteni. Ennek eredményeként az aztékok elhagyták hitüket, és leszármazottaik ma már főként katolikusok. Isteneik, bálványaik nevéből szentek neve lett, véres szertartásaik emléke pedig babonává zsugorodott.

A prekolumbián (azaz a Kolombuszt, vagyis Amerika felfedezését megelőző) magaskultúrákat a gyarmatosítók teljesen elpusztították. Így az inkák, maják, aztékok vallási hiedelmeit csak a 16-17. századi spanyol hittérítők tudósításai alapján, a fennmaradt legendákból és régészeti leletek segítségével próbálták és próbálják a kutatók rekonstruálni.

Az azték vallásról és kultúráról szóló további oldalak: németül
http://olymp.wu-wien.ac.at/usr/h95b/h9506089/local.html
Thomas Fredriksen Azték című könyve az Interneten angolul
http://northcoast.com/~spdtom/aztec.html
Azték oldal: művészet, társadalom, hadsereg, vallás (angolul)
http://monte.mvhs.srvusd.k12.ca.us/~attvc2/Aztec/index.html

Felhasznált irodalom:

- Vaclav Solc - Petr Horejs: Amerika őslakói
Madách Könyvkiadó, Budapest, 1970.
Fordította: Koncsol László
- Juan de Tovar: Azték krónika
Helikon, Budapest, 1986.
- Szimonidesz Lajos: A világ vallásai
Dante Kiadás, Budapest, 1988.
- Cambridge Enciklopedia - aztékok címszó
Budapest, 1992.
- Dr. Hunyadi László: Az emberiség vallásai az őskortól napjainkig
Lipták Kiadó, Budapest, 1998.