Kötet: A súlytalanság dicsérete
Lanczkor Gábor első verseskötete az enfant terrible irodalmi toposzát újítja meg könnyed nagyvonalúsággal. "Hosszúkás rés, amely megszűnt vérezni / két ujjam az Úrnak oldalsebében."
A szöveg két szálat kapcsolt össze. Az első Lanczkor rokonsága Berzsenyivel, akinek neve a költő dédnagyanyjával halt ki a családban. "Teuton vonásokat kaptam, feminin / az utolsó halovány / Berzsenyi, apai dédnagyanyám." A hangsúlyozott vérség révén megjelenő ősapa, a Kazinczy-levelezés vérbő, férfias Berzsenyije nővé transzformálódva él tovább, és az azonosság a femininné vált költőidentitással az egész kötetben visszatérő mozzanat. A másik szál, melyet a vers mintegy előhangként felhoz, a Horatiushoz, a költői egzisztenciához és állapothoz való viszony - ezt jelzi a Kemenesaljának és a Városnak a szembeállítása: "S az Úr e földre várost nem tapaszt, / várost, mely mégis több, mint házsorok: / szánthatsz, vethetsz s aztán vihart aratsz, - / Horác, te calabriai paraszt."
A Város többször visszatérő motívumként egyszerre jelenti Jeruzsálemet, Rómát, és sokszor valami olyasmit, mint Pasolini filmjének de Sade könyve nyomán megformált Saloja. A testivé inkarnálódott hatalmat.
Caravaggio jelen van a már idézett versben, de az ő festményei jelennek meg az első és hátsó borítókon is. Ő a harmadik figurája Lanczkor művészi mitológiájának, identitását kiegészítve a nyers testiség vágyával, melyet a maszkulin Berzsenyivel és a költőóriás Horatiusszal szemben állított föl. Velük ellentétben a Krisztus testét saját ujjával tapintó Tamás, a Caravaggio szemével látott Tamás egyfajta azonosságot kínál a lírai énnek.
Ötvenkét verset tartalmaz a karcsú kötet, öt ciklusba rendezve. Illetve csak ötvenet, mert kettő szlovénul is szerepel a kötetben. Ennek oka, hogy úgy mondjuk, szerelmi. A versek, habár találunk köztük alkaioszi strófákat is, technikailag többnyire a verstani minimumra törekszenek. Ám ilyenkor is érezni lehet Lanczkor tehetségét abban, ahogy az enjambement-t jelentéstöbblet forrásaként alkalmazza. A versek meglepően egységes szövegteret teremtenek, nincs közöttük sem terjedelemben, sem tematikában alapvetően eltérő alkotás. De a folyamatosan változó perspektíva, az egymást váltogató közelképek és nagytotálok ritmust adnak az egyes verseknek és a kötetnek is. Az egzisztenciális nehézkedéssel leszámoló latinos egzisztencia távolságtartó tamási szkepszissel és kíváncsisággal viszonyul szerelemhez, idegen kultúrákhoz, saját élettörténethez. Néhol leginkább Vas István tág perspektíváját idézve fel számomra, habár a párhuzamok távoliak.
Ha a balgaság dicséretéről értekező Erasmus megfelelt az ősatyát kereső Európának, akkor a súlytalanság dicséretének is jut talán hely. A súlytalanság ebben a kontextusban nem felszínességet jelent. Arra kell csak gondolnunk, hogy megszűntek a régi "gravitációk", új lehetőségek keletkeztek, melyek a reflexió munkáját képesek könnyeddé tenné. A már említett, nagy intertextuális terheltségű városnevek, szentek és művészek nevei magától értetődően szakadnak ki olyan kulturális összefüggésekből, melyek sokszor megbénítják nemcsak az elsőkötetes, de érettebb költők kezét is. A kötet lírai énje nem az azonosulás lehetőségét kínálja fel az olvasónak, hanem megformáltságát. Ebben ott találunk társára, ahol talán nem is várnánk. Havasi Attila könyve, a Manócska meghal volt a tavalyi év másik olyan verseskönyve, mely képes volt ebben a dimenzióban megjelenni. A súlytalanság dicséretekor elsősorban erre a két könyvre kell gondolnunk.
