Agresszió az iskolában

Bizonyára minden pedagógus olvasónk találkozott az iskolai agresszió valamely formájával, hisz a gyermekek egymás közötti verekedései, az iskolaudvaron zajló pofozkodások gyakori - jó esetben ártatlan - eseményei az iskolai életnek. Egy napilap cikke alapján készült írásunk az iskolai agressziót több szempontból: a gyermekek, szülők és padagógusok szemszögéből járja körül röviden.

Mit tehet a pedagógus, ha leköpi a diák? Mit tehet, ha az erősebb gyerek rendszeresen veri a gyengébbet? Tehet-e valamit, ha elveszi tőle az értékeit, például a mobiltelefonját? Beavatkozhat-e, ha egy agresszív csoport szabályosan védelmi pénzt szed a rászoruló gyengébbektől? Védi-e jogrendszerünk a tanárokat, vagy csak a tanulók jogai kapnak nyilvánosságot?

A nemrégen alakult Pedagógus Civil Fórum (PECIFO) tanácskozásának résztvevői szerint a tanárok rendkívüli módon ki vannak szolgáltatva. Egyre nő az iskolai agresszió, amely nem függetleníthető az iskolán kívüli társadalmi folyamatoktól. A média ontja a sokkoló háborús képeket, szembesít a terrorista merényletekkel. Az akciófilmekben tucatszám gyilkolják egymást a szereplők. A gyerekek lassan már nem is tudják elképzelni a természetes halált. "Ki lőtte le a nagymamát?" - kérdezte egy óvodás kislány a nagymama temetésén.

A mai kultúra erőszakközpontú. A családi konfliktusok jelentős része is valamiféle presszióval oldódik (vagy nem oldódik) meg, s nem hiányoznak az agresszió különféle formái a munkahelyeken sem.

- Bármennyire is meglepő, az agresszió tulajdonképpen az élet velejárója - szögezte le meglehetősen provokatív előadásában Vajda Zsuzsanna pszichológus, a Szegedi Tudományegyetem docense. Minden élőlény küzd a létfenntartásért, aki nem, súlyosan beteg. Valahol mindenkiben működik a pozíciószerzési vágy. A gyermekkor egyfajta dinamikai erőtér, kísérletezés a határokkal: meddig lehet elmenni? A korlátlan érdekérvényesítésnek jó esetben gátat szab a civilizáció, a társadalom szabályrendszerének kiépülése.

Az oktatás, a nevelés folyamán a kontroll belsővé válik, beépül az ember személyiségébe, megtanuljuk, hogy az érdekérvényesítés nem történhet gátlástalanul, mások rovására. Az iskola sokáig betöltötte a pozitív szocializációs minta funkcióját, ez volt a XIX-XX. század egyik legnagyobb vívmánya. Ma mindez megtörni látszik. A túlzott individualizmus, a gátlástalan önérvényesítés össztársadalmi jelenséggé vált, s ez az iskolát sem kíméli. A gyerekek között kialakul egy belső hierarchia, ami az erőn és a hozott előnyökön alapul.

A jog és a kulturális szokásjog ugyanakkor álszent módon erőszakellenes. A szülői pofont kriminalizálja a törvény, a pedagógus nem nézhet bele a diákok táskájába, ha lopás gyanúja forog fenn. Az iskola nem szólhat bele a diák iskolán kívüli életébe, mert ez sértené a személyiségi jogokat.

A szülők ugyanakkor az iskolát teszik felelőssé mindenért. A saját mulasztásaikért is: a feszült, szorongó családi légkör miatt sem idő, sem türelem nem jut a szocializációs nevelésre, nem is szólva arról, hogy sok helyütt maga a család sem alkalmas bármiféle pozitív minta közvetítésére.

Az iskola nem képes átvállalni a felelősséget mindenért. A pedagógusok kezében ma sem eszköz, sem megfelelő módszertani tudás nincs ahhoz, hogy megoldják ezeket a problémákat. Érzik a felelősség súlyát, ezért segítséget kérnek. Nyugodtabb iskolát szeretnének, ahol van idő elbeszélgetni a gyerekekkel, s nincs állandó harc az idővel a tananyag "leadásáért". Jó lenne, ha maradna idő és energia a családokkal való együttműködésre is. Enélkül egyre nőhet és kezelhetetlenné válhat az iskolai agresszió.

Cikk forrása: Népszabadság Online
Képek forrása: http://sxc.hu és http://www.earlychildhoodbehavioralhealth.com