A majdnem kék lagúnák városa

Egy mágikus név: Velence. Karnevál, Biennálé, San Marco, Monteverdi, galambok, vaporetto, gondola. A sort a végtelenségig lehetne folytatni. Az itt következő írás segítségével próbáljuk meg felidézni, mi mindent jelent még e varázslatos név.

Tóth Artin írása

Ha soványka pénztárcával rendelkezünk, akkor valószínűleg egy kempinget találunk meg elsőnek a hálón. Ezt lefoglalni nem túl bonyolult, kell hozzá egy adag nyelvtudás (olasz, angol, német stb. ) és optimista lélek. Hogy minden úgy fog kinézni az érkezésünkkor vakító szeptemberi fényben, mint ahogy azt a helyre kis jpegeken láttuk? Jelen esetben ez így volt. A kemping ( Jesolóban ) tulajdonképpen csak ránk várt. Ez jó is volt, meg rossz is. Jó azért, mert kb. 5 db turistát lehetett csak látni, rossz azért, mert a helyi kisbolt ill. étterem ennek megfelelően volt eleresztve. Tehát a napi betevőt nem ott lehetett lőni.

A házak olyanok, mint a képeken, kis lábakon álldogálnak, teraszuk is van, csak azt nem lehetett látni, hogy a falak lehelet vastagságúak. Ez persze kibírható. Végülis nem nászútra megyünk. Az, hogy milyen indokkal megyünk Velencébe (Karnevál, Biennálé stb. ), tulajdonképpen elhanyagolható, ha már egyszer ott vagyunk. Ha a város okozta első sokkon túljutottunk, akkor remegő térdekkel bátran vágjunk neki a sikátoroknak: minden sarkon ott a nyíl és a felirat, ami a központi helyek felé mutat. Az elején talán kicsit nehézkes lesz, és úgy tűnik, egyfolytában ugyanott keringünk, de nem kell feladni, estére mindenki belejön. Azon barátainkra vigyázzunk nagyon komolyan, akik egyfolytában mondogatják, hogy ők már hányszor jártak itt és majd ők mutatják a helyes irányt... Esténként általában rájuk vár mindenki az utolsó kompnál. Úgyhogy bátran, önállóan, semmitől sem befolyásolva hagyjuk, hogy hatalmába kerítsen a város!

Nincs bűz, nincs kosz és csak kicsit nagyobb a tömeg, mint mondjuk Szentendrén a nyári napokon. Viszont a rendelkezésünkre álló tér is jóval nagyobb, és időnként találni sikátorokat, ahol nincs egy teremtett lélek sem.
Próbáljunk meg látni is - nem csak nézni! Páratlan élményekben lesz részünk, és lehet, hogy az ötödik napon már nem kapunk azonnal a fényképezőgépünk után, hanem egyszerűen csak részévé válunk a pillanatképnek.

Mielőtt elindultunk volna, szentül megfogadtuk, hogy a tipikus turista helyeket kihagyjuk, vagy épp csak egy pillantást vetünk rájuk ( Szt. Márk tér, Dózse palota, Rialto stb.). Aztán azok a pillantások olyan hosszúra sikeredtek, hogy időnként fél napot is az árnyékukban töltöttünk. Bátran nézzünk tehát szembe a nevezetességekkel - sokkal rosszabb lenne később azon sopánkodni, hogy miért is hallgattunk az otthoni vészmadarakra. A madarakról jut eszembe - galambok vannak a Szent Márk téren, de
1. ki lehet őket kerülni,
2. vannak olyan elvetemült turisták, akik lefoglalják őket önnön testükkel.

A praktikus része felismeréseinknek: feltétlenül olyan cipőben menjünk Velencébe, ami kibírja a napi 10-12 óra gyaloglást. És amiben a mi kis lábunk is kibírja, mert a második nap bizton számíthat arra az ember, hogy önnön kezével emelgeti önnön lábát, olyan izomláza van. Már persze csak annak, aki nem sumákol.

Minden második lépésnél lehetőségünk van arra, hogy megpihenjünk, mivel az egész város a turistákból él, ezért rengeteg kávézó, étterem, trattoria hívogat. Az árakról talán azért nem érdemes különösebben szót vesztegetni, mert persze, hogy drágább minden, mint itthon, de hát senki sem gondolhatja, hogy majd épp itt fog élelmiszer-készleteket felhalmozni. Mindenestre a pizzát igenis tessék kipróbálni ( garantáltan soha többet nem rendelünk itthon, hanem nekiállunk bazsalikomos -oregánós tésztát gyúrni ), és a közértben is lehet olajbogyós "kenyeret" meg omlós sajtféleségeket elfogadható áron venni.

A borok pedig...az az igazság, hogy kimért borból nem ittunk rosszat, de palackozottból annál inkább. Ezért inkább megkérdeztük az egyik helyi erőt (egy kb.65 éves hölgyet), hogy ők mit szoktak venni, és tétovázás nélkül mutatott rá egy üveg Grappára. Mi pedig tétovázás nélkül megvettük és esténként a kis faházunk teraszán áldottuk gasztronómiai idegenvezetőnket. Az utazás módja sem mindegy, persze. Mármint az, hogy a kempingből hogyan is jutunk el Velencébe. A helyes válasz: busszal. Igen, van közben egy kis tenger, de ott meg komp-hegyek várják az elszánt turistákat és visszafelé is lehet találni viszonylag késői járatokat. A városban pedig ott a vaporetto, a vízibusz - vagy a mindenki számára ismerős gondola. Ez utóbbit azonban úgy tűnik, hogy a japán és a német turistán kívül nem sokan tudják megfizetni, de sebaj, mert időnként iszonyú idétlenül néznek ki, ahogy próbálnak lazán viselkedni. Mivel azonban a gondolában ülve az utas is fotózni való látványosság, ezért kénytelenek egyfolytában integetni és mosolyogni. Olyan jeleneteket, amik a filmekben vannak ( összebújó pár, a gondola tetejét magukra húzó hírességek ) még véletlenül sem látni. Igaz, egyszer Woody Allen jött szembe velünk, de olyan jelentéktelen volt nevelt feleségével együtt, hogy csak az utánuk loholó paparazzik miatt fordultunk utánuk és konstatáltuk, hogy ez bizony ő volt. Azóta persze az ember egészen kerek kis történeteket gyártott, hogy hogyan is volt, mit mondott, hogy nézett...Csak azért, hogy kielégítsük a nagyérdeműt. Térjünk vissza egy pillanatra a mi alibinkhez, ami miatt eredetileg útnak indultunk. Ez pedig nem más, mint a Biennálé. Egy olyan nagyszabású nemzetközi kiállítás, ahol gyakorlatilag minden ország delegált képzőművésze bemutatkozik egy konkrét téma kapcsán. Nem kis feladatot ró ez a velenceiekre, mivel hatalmas tereket kell biztosítaniuk az egyéni - illetve csoportos kiállítóknak, tökéletes tájékoztatást és útbaigazítást az odalátogatóknak, kiadványokkal és prospektusokkal felkelteni az érdeklődést és mindezt úgy, hogy egyetlen pillanatig sem okozhat fennakadást a város életében. A színfalak mögé persze nem láthatunk be, de az a benyomás maradt bennünk, hogy a szervezők valószínűleg eljutottak a profizmusuk csúcsára - és valóban minden gördülékeny. Két helyszínt jelölt ki a város vezetése a kiállítás számára: a Giardini-t és az Arsenale-t. Mindkét létesítmény fantasztikus térben áll, ahol minden a látogató figyelmét szolgálja.


A Giardini területén állandó pavilonokkal vannak jelen a kiállító országok; így nekünk is van
Magyar Pavilonunk, ami leginkább egy szeccesziós csoda, és úgy tűnik az előtte sorakozó tömeget látva, hogy ezt nemcsak elfogultságunk mondatja velünk. Maróti Gézának tartozunk köszönettel érte.
A kapuban kapott térkép segítségével gyorsan feltalálja magát a látogató és először a 10 legérdekesebbnek ígérkező alkotáson vonul végig. Aztán az egyik kávézó árnyas teraszán megpihen, és erőt gyűjt a következő rohamra. Egész nyugodtan rá lehet szánni egy napot a Giardinire.

Távozáskor még be lehet osonni egy kis nyálcsurgatásra a könyvesboltba, de azt javaslom mindenkinek, ezt halassza az utolsó napra, mivel itt gyakorlatilag az összes pénzünket elkölthetjük egy pillanat alatt, ha nem vigyázunk. Igazi könyvritkaságokra lehet bukkanni, de legalábbis nálunk nem kaphatóra.
A látottak megtekintéséhez szívből ajánlom ismét csak a mozgófilmet, mert ékesszólóbban meséli el azt, amit 10 oldalon sem lehetne. Az Arsenalé kissé távolabb esik a Giardinitól, de nem kidobott idő és fáradtság elaraszolni odáig. Sikerélmény egyrészt, hogy megvan, másrészt, aki szereti a régi kikötők hangulatát, annak igazán látnia kell! Hatalmas épületegyüttes, ahol régen a hajókat javították. El lehet képzelni a belmagasságot, a falakat, az egész térnek a hangulatát. Itt lehet úgy bóklászni órákig, hogy nem érünk az épület végébe.

A kiállított anyagok pedig mintha szándékosan egy ilyen térbe, közegbe készültek volna, nem érezni a kihasználatlanságot. Rögtön a kapuban a híres guggoló fiú fogad bennünket, a maga 6 méteres mivoltával. Jónéhány becsapós fotó készült róla, ahol fel sem tűnik senkinek, hogy egy műalkotást lát, csak amikor észreveszi a mellette törpének tűnő, vigyorgó turista - alakzatot.

Ennek folytatása az odabent üvegkalitkában kucorgó fiú, akit mindenki kocogtatással akar felébreszteni - persze hiába. Akinek elege van abból, hogy mindenhol tiltó táblákba ütközik a fotózást illetően, itt kiélheti magát. Az Giardiniben időnként bosszantó, hogy a legérdekesebb alkotásokat nem lehet lefotózni, vagy filmre venni - de egyúttal érthető is. Sok ötlet cserél így is gazdát - legalább a technológia copyright-ja hadd maradjon az övék. A számomra legizgalmasabb pavilon a kanadaiaké volt, akik egy miniatűr filmszínházat rendeztek be, 2 sor székkel, összesen 12 ülőhellyel. Mindenki kapott a székéhez egy fejhallgatót és miközben a vásznon látott egy fekete-fehér filmre forgatott történetet, aközben a fülesen sztereóban hallhatott egy másikat.

Ez olyannyira élethűre sikeredett, hogy amikor először belesúgott egy mély női hang a fülembe, hogy elnézést kér, de átengedném -e magam előtt, mivel ott az ő helye - én szinte szó nélkül bólintottam, hogy persze, tessék csak. Aztán nem kellett nagyon szégyenkeznem, hogy így bekaptam a horgot, mert körülöttem is mindenki a hölgynek akart utat adni. És ez így ment vagy 20 percen keresztül: effektek, beszélgetések, kiabálások, röhögések - mindez olyan tökéletes hangzásban, ami egyszerűen lenyűgöző. Közben persze a vásznon semmi köze nem volt a filmnek mindehhez - de így volt az igazi, tényleg mint a mozikban. Ki képes egyszerre kétfelé figyelni?

Itt sem lehetett kamerát bevinni, ezen persze volt, aki megsértődött és elvonult világot látni - de így lemaradt egy nagyon fontos élményről: európernek lenni. Itt nem kell gyanakvóan nézni, hogy mit csinálnak majd az ember táskájával mindaddig, amíg ő bent csücsül. Mindenhol kedves, udvarias, több nyelven beszélő hostessek várják a látogatókat és egy jól zárható szekrénybe teszik vélt vagy valós értékeinket, amelynek a kulcsát mi őrizzük. Így vagy ne akadékoskodjunk, vagy ne vigyünk magunkkal fotoapparátot.

Mivel fejezhetném be ezt a nyúlfarknyi kedvcsinálót? Aki teheti, gyűjtögessen arra, hogy újra visszamehessen a lagúnák városába, béreljen egy szobát valahol a ringatózó hullámok felett, és nyakába vehesse az éjszakai életet.
Mert az este ott egy külön műfaj - a város egy része akkor ébred. És ha már eltöltöttünk ott annyi időt, hogy megismerjük a helyi kutyákat és van kedvenc kávézónk is, ne szégyelljük magunkat, battyogjunk el az első ingatlan közvetítőig és nézzük meg a hirdetéseit. Csak úgy, hogy megnyugtassuk magunkat: itt úgy sem tudunk letelepedni. De azért jó erről álmodozni. Legalább van alibink minden évben visszatérni.