• Educatio Kht.
• Elérhetőségek
• OFIK
• Impresszum
• Médiaajánlat
• Webmester

Műveljük kertjeinket!

Kertészkedni jó. Hiszen a munka nemesít, pár óra a friss levegőn felüdíti testünket-lelkünket. Ráadásul kertünk alakítgatása alkotó tevékenység, önkifejezés, sőt, akár még művészet is lehet. Cikkünkben három kultúra: a japán, a francia barokk és a romantika korabeli Anglia kertjeiben teszünk egy-egy rövid, de tanulságos sétát.

A Paradicsomból való kiűzetésünk óta különös nosztalgiával viseltetünk a kertek iránt. Egy kert számunkra mindig többet jelent, mint néhány elkerített négyzetméter: a félrevonulás, a zavartalan harmónia, az elmerengés elmélyülés szimbolikus színhelye, s a szabad alkotásé, a világteremtésé is. Bármekkora is legyen a környezetből kihasított birtokunk, itt Istent játszhatunk, s a saját képünkre formálhatjuk a világnak e kis szeletét. Újrateremthetjük magunk körül az elveszett Paradicsomot. Különböző kultúrák különböző időkben másként jelenítették meg az elképzelt Édent. A kertjeik közötti különbségek egyben világnézeti különbségekről is árulkodnak. Cikkünkben három kultúra: a japán, a francia barokk és a romantika korabeli Anglia kertjeiben teszünk egy-egy rövid, de minden bizonnyal tanulságos sétát.

Japánban a kertészetet ősidők óta a szépművészetek között tartják számon. A japán kertészetben három fő stílus alakult ki az évszázadok során:
a Tsukiyama (tájképkert, "kölcsönvett táj" típusú kert),
a Kare-sansui (szárazkert, kőkert) és a
Chaniwa (teakert).

Induljunk először sétára egy XIII. századi japán tájképkertbe!
Talán a neve után nem tűnik meglepőnek, hogy valóban, mintha egy tájképbe lépnénk be, mikor megérkezünk. Némelyik tájképkert egészen egyszerű: bokrokon, fákon és sziklákon kívül semmit nem találunk, a lényeg ugyanis nem maga a kert, hanem a mögötte lévő tájjal, panorámával alkotott egysége. A kert mintegy a háttérben lévő hegyek "képkerete" vagy éppen fordítva: a háttérben lévő tájkép szolgál a kert "aláfestéséül". Az ilyen típusú kertek általában úgy vannak megtervezve, hogy egyetlen látószögből (többnyire egy vendégszobából kitekintve) nyújtják a legszebb látványt: az emberkéz által elrendezett kert és a természettől "kölcsön vett" tájrészlet csodálatos harmóniáját. Idővel a kerteket egyre több kiegészítővel látták el: helyet kaptak benne a kerti tavak, műszigetek, vízesések, füves dombok, s a tájképkertészet már nemcsak "kölcsönvett" tájakkal, hanem emberkéz alkotta tájrészletekkel dolgozott. Az érintetlen természet szépség iránti tisztelet nyilvánult meg abban, hogy a kertekbe hozott sziklákat nem faragták meg, hanem a természetben keresték meg a legmegfelelőbbet. A víz és a szél szobrászi munkájának eredményeit műtárgyként kezelték.

Ennek a kerttípusnak a gyökerei az ősi sintó vallásban keresendők. Az istentisztelet helyéül a természetből egyszerűen elkerítettek egy sziklákkal, fákkal tarka részt, s szent helynek tekintették. A japán gondolkodásban tehát a természet akármely kiemelt része már kertnek számíthat: nem az emberkéz munkája tesz valamit kertté, hanem a terület kiemelt volta. Ebből a gondolkodásból ered az, hogy tájképkert típusú kertekben nem a természetet alakítják az emberi igények szerint, hanem épp ellenkezőleg: az emberi kéz munkái (ösvények, épületek) igazodnak a növényekhez, illetve a domborzathoz.

Egészen más hangulatúak, s más világszemléletről árulkodnak a zen-buddhista kőkertek. Ezek a kertek egyben a zen-buddhizmus hitvallásának manifesztációi is, a kertek elrendezésének elemzésével megérthetjük a kert megalkotójának üzenetét, csakúgy, mint egy műalkotás esetében.
A zen-buddhizmus tanítása szerint a megvilágosodáshoz vezető út az elmélkedés, meditáció. A vízesések csobogásától zajos kertek a maguk pompájával azonban elvonják figyelmünket önmagunkról, a gondolatainkról. A zen-buddhista kertek éppen ezért kopárak: épphogy csak egy-két éles vonalú szikla vagy kisebb tó díszíti őket.

A kőkertek leghíresebbike talán a Daiszen-in kolostor három kertje, melyek közül mindegyik az élet egy-egy szakaszát jelképezi. A harmadik kert, a halál kertje a legkisebb, itt már nincsenek sziklák, melyek az előző két kertben az élet különböző erőit szimbolizálták. Itt csak fehér homok van, ami mindhárom kertben az élet vizét jelképezi: az első kertben a magas sziklákból fakadt, a másodikban folyóvá szélesedett, a harmadikban pedig óceánba, a halál óceánjába torkollott. Az első és harmadik kertet azonban úgyszintén összekapcsolja a fehér homok, mint ahogyan a zen-buddhisták hite szerint a születés forrása a halálban van.

A zen-kertek leghíresebbjei a teázókertek. A XIII. századtól a teázás szertartássá vált Japánban, a szertartáshoz pedig békés környezet illett. Így születtek meg a teázókertek, melyekben szintén a természet vadsága, szabálytalansága érvényesülhetett. A kertekben mindenek előtt van egy egyszerű, zsúpfedeles teakunyhó. A körülötte lévő kert egy hegyi kolostorhoz vezető erdei ösvényt imitált, az "erdő" azonban semmiképpen sem közönséges fákból állt: a távoli, emberektől alig ismert hegyekből hoztak ide fákat, cserjéket, hogy a különleges növények még inkább eltereljék a gondolatokat a hétköznapi életről. A növényeket hagyták szabadon burjánzani, mi több, tilos volt megnyírni őket! Az ösvényt szabálytalanul elhelyezett kövekből képezték ki. A szabálytalan egyszerűség ugyanazt a célt szolgálta, mint a kőkertek sivársága: ne legyen semmi a kertben, ami felhívná magára a figyelmet! Ide ugyanis nem gyönyörködni jön az ember, hanem meditálni. S mint ahogyan a zen-buddhista hívő örömét leli a titkos jócselekedetekben, a kertek is titkos szépségeket rejtegettek: egy kikötő mellett épült kert például a tenger lenyűgöző látványát egészen addig rejtegette az érkező elől, míg a szertartás közben a vízmedence fölé nem hajolt.

Egészen másféle kerteket találunk a 17. századi Franciaországban. A kert ugyan itt, Európában is a nyugalom helyét jelenti, mi, európai emberek azonban talán valamivel jobban szeretjük hangsúlyozni a természet feletti hatalmunkat, mint a japánok. A francia kertek szigorú, geometrikus formára nyírt sövényei, szabályos mértani alakzatban elrendezett virágai legalábbis erről árulkodnak.

Míg a japán kertek a természeti képződmények szépségével akarnak hatni a látogatóra, addig a francia típusú kertek a kompozícióval kívánják elérni a hatást. Itt szimmetrikusan elhelyezett virágágyásokat, szabályos formájú vízmedencéket, feltűnően elhelyezett szökőkutakat, szobrokat találunk.

A 18. század második felében létrehozott angliai kertek éppen ennek a szabályosságnak, matematikai precizitásnak üzentek hadat a romantika nevében. Az érintetlen természet vadsága, az ősi, ösztönös iránt érzett romantikus vágy a kertészetben is formai változásokat hozott, csakúgy, mint az irodalomban. Az ekkor születő stílus, az "angolkert" a következőkben nyilvánult meg: az utak kacskaringósak, nem pedig szabályosak, mint a franciáknál; a növényeket nem szabályszerűen, hanem a lehető legnagyobb esetlegesség benyomását keltve helyezték el, a kertekben műromokat, kihalt fák törzseit helyezték el, azt a hatást akarván kelteni, mintha ott pusztultak volna el - mindezt pedig a természetesség jegyében tették. Az angolkert hamar nagy divattá vált egész Európában.

Kulin Borbála

Felhasznált irodalom:

Terebess Gábor: A japán kertművészet, Művészet, XX. évfolyam, 9.szám, 8-11.oldal.
Isaák Márta: Emberek és kertek

1. oldal Kérdések:

Webmester | Impresszum | Médiaajánlat